Colleen Hoover - Ugly ​Love – Csúf szerelem

SAVE OFFLINE

COLLEEN HOOVER

UGLY LOVE csúf szerelem

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2018

Írta: Colleen Hoover A mű eredeti címe: Ugly Love Copyright © 2014 by Colleen Hoover All rights reserved. Fordította: Barthó Eszter A szöveget gondozta: Késmárki Anikó A művet eredetileg kiadta: Atria Books, a Division of Simon & Schuster, Inc. Cover design by Laywan Kwan Cover an © by VittorioBruno/Shutterstock: © littlesam/Shutterstock A könyvben található dal Griffin Peterson (ASCAP) műve. © 2014 Griffin Peterson/Raymond Records, LLC. Minden jog fenntartva. A sorozatterv. annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó. 2014 ISSN 2064-7174 ISBN 978 963 457 110 0 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban Cím: 6701 Szeged. Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Jász Anikó, Deák Dóra Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A két legjobb barátnőmnek, Linnek és Murphynek. akik véletlenül a testvéreim is.

ELSŐ FEJEZET

TATE – Önt nyakon szúrták, kisasszony.

Elkerekedik a szemem. Lassan a mellettem álló, idős úriember felé fordítom a fejem. Megnyomja a lift hívógombját, rám néz, és mosolyogva a nyakamra mutat. – Az anyajegye – mondja. A kezem önkéntelenül is a nyakamra vándorol, és megtapogatom az érme nagyságú foltot a fülem alatt. – A nagyapám mindig azt mondta, hogy az anyajegy helye elárulja, hogy halt meg az illető előző életében. Gondolom, magát nyakon szúrhatták, de az legalább egy gyors megoldás. Mosolygok, de nem tudom, hogy félnem kéne, vagy csak nevetnem az egészen. A kissé morbid nyitás ellenére nem tűnik veszélyes alaknak. Görnyedt, reszketeg tartása alapján egy nappal sem lehet fiatalabb nyolcvannál. Nehézkesen elbotorkál a lift melletti, két vörös bársonyszékig, és nagyot nyögve leereszkedik az egyikre. – A tizennyolcadikra megy? – néz rám újra. Összehúzott szemmel méregetem. Valahonnan tudja, hányadik emeletre tartok, pedig még életemben nem jártam ebben az épületben, és őt is most látom először. – Igen, uram – felelem gyanakvóan. – Ön talán itt dolgozik? – De még mennyire! Fejével a liftajtó felé biccent. Ahogy a lift felett felvillanó számokra téved a tekintetem, látom, hogy még tizenegy szint van hátra az érkezéséig. Imádkozom, hogy minél gyorsabban ideérjen. – Én kezelem a liftet – magyarázza. – Nem hiszem, hogy van erre a tevékenységre hivatalos megnevezés, de én saját magamra repülőgép-kapitányként szeretek gondolni, aki húsz

emelet magasba is képes felvinni az embereket. Mosolyogva hallgatom, mivel a bátyám és az apám is pilóta. – Mióta dolgozik itt liftkapitányként? – kérdezem, és tovább várok. Esküszöm, ez a világ leglassabb felvonója. – Mióta kiöregedtem a karbantartói munkából. Harminckét évet lehúztam itt, mielőtt kapitány lettem. Már tizenöt éve repítem az embereket a magasba. A tulaj megszánt, és beállított ide, hogy halálomig legyen mit csinálnom – mosolyog maga elé. – Csak arra nem gondolt, hogy a Teremtő számtalan fontos feladatot bízott rám, és úgy el vagyok maradva velük, hogy talán sosem halok meg. Mire kinyílik a liftajtó, már hangosan nevetek. Lenyúlok a bőröndöm fogantyújáért, és még egyszer visszafordulok az öreg felé, mielőtt beszállok. – Mi a neve? – Samuel. De hívjon csak Kapitánynak! Mindenki így szólít. – Magának van anyajegye, Kapitány? – Ami azt illeti, van – vigyorog. – Nagyon úgy fest, hogy előző életemben seggbe lőttek. Gondolom, elvéreztem. Mosolygok, a homlokomhoz emelem a kezem, és szalutálok neki. A liftből még egy utolsó pilIantást vetek a pazar előcsarnokra. Ez az oszlopos, márványpadlós épület inkább emlékeztet patinás hotelre, mint társasházra. Amikor Corbin felajánlotta, hogy csövezhetek nála, amíg munkát nem találok, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen felnőttes helyen lakik. Azt hittem, ez is olyan lesz, mint a lepratanya, ahol legutóbb meglátogattam érettségi után. Ő akkoriban készült megszerezni a pilótaengedélyét. Valamiért egy ugyanolyan kétszintes romhalmazra számítottam, mint négy éve. És semmiképpen sem egy pazar felhőkarcolóra San Francisco belvárosában. Miután megnyomom a tizennyolcas gombot, a tekintetem a

lift tükrös falára téved. Az egész tegnapi napot és a ma reggelt azzal töltöttem, hogy mindenemet összepakoltam a San Diegó-i lakásomból – szerencsére nincs túl sok holmim –, majd ezek után tök egyedül levezettem nyolcszáz kilométert. A tükörképem alapján le sem tagadhatnám a kimerültségemet. A hajamat laza, kócos kontyban fogtam össze a fejem búbján, amit jobb híján egy ceruzával rögzítettem. A szemem normális esetben ugyanolyan mogyoróbarna, mint a hajam, de most a táskák miatt vagy tíz árnyalattal sötétebbnek látszik. Előkotrok a retikülömből egy kis ajakápolót, hogy legalább a szám ne legyen olyan megviselt, mint minden egyéb rajtam. A liftajtó záródni kezd, de aztán újra kinyílik. Egy pasi közeledik. – Kösz, Kapitány! – szól oda az öregnek. Bentről nem látom a Kapitány arcát, de a mogorván odavakkantott válasza alapján nem hinném, hogy vele is olyan szívesen elcseveg, mint velem az előbb. A fickó a húszas évei végén járhat. Rám vigyorog, és ahogy a kezét a zsebébe csúsztatja, nem nehéz kitalálni, mire gondol. Jegygyűrűt visel. – Tizedik emelet – mondja anélkül, hogy levenné rólam a szemét. A tekintete nem túl mély dekoltázsomra csúszik, aztán a bőröndömet veszi szemügyre. Megnyomom a tízes gombot. Pulóvert kellett volna húznom. – Beköltözöl? – bámulja újra pofátlanul a pólómat. Bólintok, de kétlem, hogy látná, mivel a tekintete messziről elkerüli az arcom környékét. – Melyik emelet? Na, azt már nem! Gyorsan eltakarom magam mellett a panelen a kivilágított számot, és megnyomom az összes gombot a tízes és a tizennyolcas között. A csóka zavartan néz rám. – Magánügy – felelem. Nevet.

Azt hiszi, viccelek. Felhúzza sötét, sűrű szemöldökét. Igazán csinos szemöldök, amihez csinos arc és csinos test párosul. Csak éppen kicsit házas. Seggfej. Amikor észreveszi, hogy vizsgálgatom, megnyerő mosolyt vilIant rám. A baj csak az, hogy nem az jár a fejemben, amit ő hisz. Inkább azon merengek, a nején kívül hány nőhöz dörgölőzött már ezzel a testtel. Szívből sajnálom az asszonyt. A tizedikre érve a pasi megint a dekoltázsomra pilIant. – Segítsek? – biccent a bőröndöm felé. Még a hangja is kellemes. Vajon hány lány eshetett hanyatt ettől a kellemes, de házas hangtól? Felém indul, magabiztosan nyúl a panel felé, hogy megnyomja az ajtózárót, de én egyenesen a szemébe nézve újra kinyitom. – Boldogulok. Bólint, mintha megértené, de a szemében még mindig ott az az ördögi csillogás, ami már az első pillanattól fogva taszított benne. Kiszáll a liftből, de mielőtt elindulna a folyosón, még visszafordul. – Még találkozunk, Tate. Nem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy mind a két ember, akivel ma összefutottam az épületben, ismeretlenül is tudja, ki vagyok. Innentől fogva a lift minden emeleten megáll, amíg fel nem ér a tizennyolcadikra. Kilépek az ajtón, és rögtön előveszem a mobilomat, hogy újra megnézzem Corbin üzenetét. Nem emlékszem, melyik lakás az övé. 1816 vagy 1814? Vagy talán 1826? Az 1814-esnél megtorpanok, mert a folyosón egy fickó fekszik kiütve, hátát az 1816-os ajtajának támasztva. Légyszi, ne az 1816-os legyen! Amikor megtalálom az üzenetet, elhúzom a szám. Az 1816-

os az. Naná, hogy az. Lassan az ajtóhoz settenkedem, remélve, hogy nem ébresztem fel a pasit. A lábát maga előtt kinyújtva az egész hátát Corbin ajtajának veti, és az állát a mellkasára hajtva hortyog. – Elnézést! – suttogom. Nem mozdul. Felemelem a lábam, és megbököm vele a vállát. – Be kéne jutnom a lakásba. Összerezzen, aztán lassan kinyitja a szemét, és a lábamra mered. Amikor a tekintete a térdemhez ér, összevonja a szemöldökét, és komor képpel előrehajol. Egy ujjal megböki a térdemet, mintha életében először látna ilyesmit, majd újra behunyja a szemét, és az ajtónak dőlve ismét elalszik. Remek. Corbin csak holnap jön haza, ezért gyorsan felhívom. Tudnom kell, veszélyes-e a tag. – Tate? – szól bele Corbin köszönés helyett. – Igen, én vagyok. Megérkeztem, de nem tudok bemenni, mert egy részeg pasas hever az ajtód előtt. Van valami ötleted? – 1816-os? Biztos, hogy a jó lakás előtt vagy? – Fix. – És tuti, hogy részeg? – Igen. – Fura – töpreng. – Mi van rajta? – Mit érdekel az téged? – Ha pilóta-egyenruhát visel, valószínűleg ő is ott lakik valahol. Az épületnek szerződése van a légitársaságunkkal. A pasin nincs semmilyen uniformis, viszont a farmer és a fekete póló nagyon jól áll neki. – Nincs egyenruha. – Nem tudsz átlépni rajta anélkül, hogy felébresztenéd?

– El kéne mozdítanom. Ha kinyitom az ajtót, bedől a lakásba. Corbin egy darabig csendben gondolkodik. – Menj le a földszintre, és szólj a Kapitánynak! Jeleztem neki, hogy ma este érkezel. Mellette marad, amíg biztonságban bejutsz. Nagyot sóhajtok. Hat órát vezettem idáig, és rohadtul semmi kedvem most visszamenni a földszintre. Ráadásul valószínűleg a Kapitány az utolsó, aki segíthet ebben a helyzetben. – Csak maradj vonalban, amíg átlavírozok rajta. A saját tervem sokkal jobban tetszik. A telefont a fülem és a vállam közé szorítva egyensúlyozom, kiveszem a táskámból a kulcsot, amit Corbin küldött, és a zárba illesztve megpróbálom kinyitni az ajtót. A részeg fickó persze erre rögtön elkezd hanyatt dőlni. Mordul is egyet, de a szemét nem nyitja ki. – Kár, hogy így el van ázva – mondom Corbinnak. – Amúgy egész jóképű. – Tate, csak vonszold már be magad, hogy végre letehessem. Grimaszolok. Még mindig ugyanaz a főnökösködő báty, aki mindig is volt. Tudtam, hogy az összeköltözés nem használ a kapcsolatunknak, mivel már kisebb korunkban is folyton atyáskodott felettem. De akárhogy is, jelen helyzetben nincs más megoldás. Képtelenség lenne egyszerre új állást és új lakást találni, mielőtt a kurzusaim elkezdődnek. Azért a szívem mélyén reménykedem, hogy ezúttal másképp mennek majd köztünk a dolgok. Corbin huszonöt, én pedig huszonhárom, szóval, ha nem tudunk jobban kijönni egymással, mint gyerekkorunkban, azzal komoly éretlenségről tennénk tanúbizonyságot. Sok minden áll vagy bukik azon, mennyit változott Corbin, mióta utoljára együtt laktunk. Akkoriban megvétózta az összes kapcsolatomat, a barátaimat, a döntéseimet – még a fősulit is,

amit kinéztem magamnak. Nem mintha valaha is érdekelt volna a véleménye. Az elmúlt években olyan keveset találkoztunk, hogy nagyjából leszállt rólam, de most ez az összeköltözés hatalmas mérföldkő lehet a számunkra. A vállamra tekerem a retikülöm vállpántját, de amikor beleakad a bőrönd fogantyújába, hagyom leesni. A bal kezemet a kilincsen tartva erősen fogom az ajtót, nehogy a fickó bedőljön a lakásba. A lábamat a vállának nyomva próbálom odébb tolni, de semmi esélyem. – Corbin, ez állati nehéz. Leteszem, hogy mindkét kezemet használni tudjam. – Ne tedd le! Csak vágd a mobilt zsebre, de ne tedd le! Lenézek a bő pólómra és a leggingsemre. – Nincs zsebem. A melltartómba mész. Corbin öklendező hangokat ad ki, miközben becsúsztatom a telót a mellemhez. Kihúzom a kulcsot a zárból, és a retikülöm felé hajítom, de elvétem. Az is a földre pottyan. Megragadom a részeg fickót, hogy odébb toszogassam. – Jól van, haver – küzdők erőmön felül. – Bocs, hogy megzavarom a szundidat, de be kell mennem ide. Nagy nehezen sikerül a hátát az ajtófélfának támasztanom. Kinyitom az ajtót, és megfordulok, hogy összeszedjem a cuccaimat, de valami meleg dolog kulcsolódik a bokámra. Megdermedek. Lenézek. – Eresszen el! – kiabálok, és próbálom lerúgni magamról a kezet, ami úgy szorít, hogy tutira nyoma marad. A részeg fickó most felnéz rám, én pedig a nagy szabadulási kísérlet közepette bezuhanok a lakásba, mint egy zsák. – Be kell mennem – motyogja, miután fenékkel földet érek. A szabad kezével be akarja nyomni az ajtót, amitől egy szempilIantás alatt pániküzemmódba kapcsolok. Visszahúznám a rabul ejtett lábamat, de továbbra sem engedi el, így amikor a berúgom az ajtót, az a csuklójára csapódik.

– Baszki! – üvölt fel. Próbálja kirántani a karját, de én még mindig tolom az ajtót. Végül engedek a nyomásból annyira, hogy kiszabadíthassa magát, aztán azonnal bezárkózom. Villámgyorsan behúzom a reteszt, és beakasztom a láncot. Amikor a szívem végre normális iramban ver, egyszer csak kiabálni kezd nekem. Mély férfihangon kiabál nekem. Mintha azt hallanám: – Tate! Tate! Corbin. Kihúzom a telefont a melltartómból, és a fülemhez emelem. – Tate! Mondj már valamit! Összerezzenek, és eltartom a mobilt a fülemtől. – Jól vagyok – lihegek a kagylóba. – Bejutottam, és bezártam az ajtót. – Úristen! – sóhajt fel megkönnyebbülten. – Halálra ijesztettél. M i a fene történt? – A pasi be akart jönni. De most már nem tud. Felkapcsolom a nappaliban a lámpát, és elindulok befelé, de alig három lépés múlva megtorpanok. Szép volt, Tate. Lassan visszafordulok a bejárat felé. – Öhm... Corbin! Asszem kint hagytam a folyosón pár dolgot, amire szükségem lenne. Be kéne hoznom őket, de a részeg fickó valamiért abban a hitben él, hogy be kell jutnia ide, ezért nem merem újra kinyitni az ajtót. Javaslat? Corbin pár másodpercig nem válaszol. – Mi maradt kint? Legszívesebben nem válaszolnék, de muszáj. – A bőröndöm. – Jesszusom, Tate! – morogja. – És... a retikülöm. – Hogy az ördögbe hagyhattad kint a retikülödet?

– Lehet, hogy véletlenül a lakáskulcsod is kint maradt a padlón. Erre már nem is felel, csak mordul egyet. – Rácsörgök Milesra, hogy otthon van-e. Két perc múlva visszahívlak. – Várj! Ki az a Miles? – A szembeszomszédom. Addig eszedbe ne jusson kinyitni az ajtót! Corbin leteszi, én pedig háttal az ajtónak dőlve elemezgetem a helyzetet. Még csak harminc perce lakom San Franciscóban, de a bátyámnak már most elege van belőlem. Jellemző. Jó, ha addig megtűr magánál, amíg munkát találok. Remélem, hamar megcsípek valamit. Három nővér állást is megpályáztam a közeli kórházakban. Lehet, hogy ez sok éjszakázást és/vagy hétvégi műszakot jelent majd, de bármit elvállalok, csak hogy ne kelljen felélnem a tartalékaimat a suli alatt. Amikor újra megcsördül a telefonom, végighúzom az ujjam a kijelzőn, és a fülemhez emelem. – Szia! – Tate? – Igen. Nem értem, miért kell mindig rákérdeznie. Ő hívott engem, mégis ki más szólhatna bele az én hangomon? – Sikerült elérnem Milest. – Zsír. Segít visszaszerezni a cuccomat? – Nem egészen - feleli Corbin. – Kérnék tőled egy nagy szívességet. Az ajtónak támasztom a fejem. Már előre látom, hogy az elkövetkező hónapokban a bátyám házi rabszolgája leszek. Meglesz az ára annak, hogy befogadott. Mosogatás? Pipa. Mosás? Pipa. Bevásárlás? Pipa. – Miről van szó? - kérdezem. Milesnak kéne segítened. – A szomszédodnak? – nézek nagyot, de aztán hirtelen

belém hasít a felismerés. – Corbin! Légyszi, mondd, hogy a fickó, akit megkértél, hogy védjen meg a részeg fickótól, az nem maga a részeg fickó. Corbin felsóhajt. – Be kéne engedned. Hadd aludjon a kanapén! Reggelre én is ott vagyok. Amint felébred és kijózanodik, azonnal hazamegy. Megrázom a fejem. – Miféle házban laksz te? Mostantól mindig részek pasik fognak tapizni, valahányszor hazajövök? Corbin egy pillanatra elhallgat. – Letapizott? – kérdezi végül. – Na jó, a tapizás talán túlzás. Csak a bokámat fogta meg. Corbin megint sóhajt egyet. – Tedd meg ezt értem, Tate! És hívj vissza, amint Miles és a cuccaid is bent vannak a lakásban. – Jól van – nyögök fel. A hangja alapján legalább aggódik értem. Leteszem a telefont, és kinyitom az ajtót. A részeg pasi az oldalára dől, és a mobilja a kezéből a földre esik a feje mellé. A hátára gördítem, és megnézem. Egy pillanatra kinyitja a szemét, de aztán újra lehunyja. – Te nem Corbin vagy – motyogja. – Nem. De én vagyok az új szomszéd, és ahogy elnézem, ezért a kis incidensért legalább ötvenszer tarhálhatok majd cukrot tőled. A vállánál fogva próbálom felültetni, de nem megy. Szinte mozdulni sem tud. Hogy rúghat be valaki ennyire? Megragadom a kezét, és valahogy bevonszolom a lakásba. Csak akkor engedem el, amikor már eléggé bent van ahhoz, hogy be tudjam csukni mögötte az ajtót. Behozom a holmimat is, aztán bezárkózom. Elveszek egy párnát a kanapéról, és megtámasztom vele a fejét, aztán az oldalára fordítom, hogy ne fulladjon meg, ha álmában hányna.

Ennyit tudok tenni érte. Miközben ő kényelmesen szundikál a nappali padlóján, én körülnézek a lakásban. Maga a nappali háromszor akkora, mint Corbin előző kérója. Az étkezősarok egyben van a nappalival, de a konyhát egy pult választja le. A falakon egy csomó modern, élénk színekkel festett kép lóg, amik jól ellenpontozzák a hatalmas, bézs plüsskanapékat. Amikor legutóbb nála laktam, a berendezése mindössze egy futonágyból, egy babzsákfotelből és néhány szexis poszterből állt. Lehet, hogy a bátyám végre kezd felnőni. – Nem semmi, Corbin – mondom ki hangosan, ahogy szobáról szobára járva felkapcsolgatom a villanyokat, és felfedezem az új, átmeneti otthonomat. Kicsit lehangol, hogy itt minden ilyen szép, mert így nehéz szívvel fogok elköltözni, ha összeszedtem rá a pénzt. A konyhába lépve kinyitom a hűtőt. Az ajtóban mindenféle öntetek sorakoznak, a középső polcon némi maradék pizza, a felsőn pedig egy tök üres tejesflakon árválkodik. Naná, hogy nincs itthon kaja. Azért teljesen nem változott meg. Magamhoz veszek egy üveg vizet, és megkeresem a szobát, amiben az elkövetkező hónapokban lakni fogok. A két háló közül bemegyek abba, amelyik nem Corbiné, és felteszem az ágyra a bőröndömet. A kocsiban még további három bőrönd és legalább hat kartondoboz van, valamint pár vállfára akasztott ruha, de ma este már tutira nem megyek le értük. Corbin azt mondta, hogy reggelre itt lesz, majd ő elintézi. Felveszek egy melegítőgatyát és egy ujjatlan pólót, aztán megmosom a fogam lefekvés előtt. Alapesetben ideges lennék, amiért egy idegennel vagyok egy lakásban, de most valahogy nem aggódom miatta. Corbin nem kérte volna, hogy engedjem be, ha bármilyen veszélyt jelentene rám nézve. Mondjuk azért nem teljesen tiszta a dolog, mert ha Miles gyakran viselkedik így, meglepő, hogy Corbin egyáltalán a

közelembe engedi. Mindig távol akarta tartani tőlem a pasikat, ami főleg Blake hibája. Blake volt az első komoly fiúm, még tizenöt éves koromban. Ő tizenhét volt, és mellesleg Corbin legjobb barátja. Természetesen hónapokig csorgattam utána a nyálam, de ez akkoriban nem volt meglepő. A barátnőim és én mind odavoltunk Corbin haverjaiért, csak mert idősebbek voltak nálunk. Blake gyakran nálunk töltötte a hétvégét Corbin miatt, és olyankor velem is jól elvolt, amikor a bátyám éppen nem figyelt oda. Így ment ez egy darabig, aztán a többhetes sunnyogás után Blake kijelentette, hogy hivatalosan is járni akar velem. Azt viszont nem láthatta előre, hogy reagál majd Corbin, ha a legjobb barátja összetöri a szívemet. Márpedig az összetört, amennyire egy tizenöt éves szív összetörhet egy két hétig tartó, titkos kapcsolat végén. Mint kiderült, Blake abban a két hétben számos más lánnyal is titkos viszonyt tartott fenn. Amikor Corbin rájött, többet nem járt össze Blake-kel, és a többi barátját is figyelmeztette, hogy ne merjenek a közelembe jönni. A gimiben szinte esélyem sem volt pasizni, amíg a bátyám el nem költözött, de még utána is keringtek horrorsztorik, amik távol tartották a srácokat Corbin kishúgától. Amennyire rühelltem ezt akkoriban, most annál jobban örülnék neki. A gimi óta rengeteg elcseszett kapcsolatom volt. A legutóbbi pasimmal több mint egy évig laktunk együtt, mielőtt rájöttem, hogy teljesen másképpen képzeljük el az életünket. Ő azt akarta, hogy otthon maradjak, én viszont karrierre vágytam. Így hát most itt vagyok. Próbálom megszerezni az ápolódiplomát, és megszállottan igyekszem kerülni a kapcsolatokat. Ennek fényében talán nem is volt olyan rossz ötlet Corbinhoz költözni. Visszamegyek a nappaliba, hogy leoltsam a lámpát, de a

sarkon befordulva megtorpanok. Miles már nem a földön fekszik, hanem a konyhában ül, és fejét a pultra támasztott karján nyugtatja. Az egyik magas bárszék szélén inog, és félő, hogy bármelyik pillanatban leborulhat róla. Nem tudom, hogy alszik vagy éppen éledezik. – Miles! – szólítom meg, de nem reagál. Odalépek hozzá, és a vállánál fogva finoman megrázom. Az érintésemre felszisszen, és kiegyenesedik, mintha a legmélyebb álmából ébresztettem volna fel. Vagy rémálmából. Azonnal lecsúszik a székről, és reszketegen lábra áll. Úgy imbolyog, hogy inkább átkarolom a vállát, és próbálom kiterelni a konyhából. – Dőlj le egy kicsit, haver! Homlokát a fejemnek támasztva, kicsit oldalra dőlve botorkál mellettem, amitől csak még nehezebb tartani. – Nem vagyok haver – tiltakozik kásás hangon. – Miles vagyok. A kanapéhoz érve elkezdem lehámozni magamról. – Jól van Miles, vagy bárki vagy is. Aludj szépen! Lefekszik, de a vállamat nem engedi el. Rázuhanok, aztán próbálom kiszabadítani magam. – Ne, Rachel! – könyörög, miközben a karomba kapaszkodva visszahúz magához. – Az én nevem nem Rachel, hanem Tate – rángatom ki magam a szorításából. Nem is tudom, minek erőlködöm a bemutatkozással, amikor holnap úgysem emlékszik majd semmire. Felveszem a földről a párnát, amit azelőtt odadobtam, és már éppen vissza akarom adni neki, amikor észreveszem, hogy valami nem oké. Miles most az oldalán fekszik, arcát a kanapéhoz nyomja, és olyan erősen szorítja az anyagot, hogy az ujjpercei elfehérednek. Egy pillanatra azt hiszem, hogy rosszul lett, de aztán rájövök, mekkorát tévedtem.

Nem hány, hanem sír. Sőt, zokog. Olyan erősen, hogy még hangja sincs. Nem ismerem a fickót, de így is nehéz tétlenül nézni a szenvedést. A folyosó felé sandítok, aztán vissza rá, és közben azon töprengek, nem kéne-e egyedül hagynom. Rohadtul nincs kedvem belebonyolódni más drámájába. Egészen eddig sikeresen távol tartottam magam a barátaim problémáitól, és semmi kedvem pont most elkezdeni a lelkizést. Az ösztönöm azt súgja, hogy hagyjam ott, de valamiért együttérzek vele. A fájdalma igazinak tűnik, mintha nem csak a rengeteg alkohol váltaná ki belőle. Letérdelek elé, és megérintem a vállát. – Miles! Mély levegőt vesz. Lassan felemeli a fejét, és rám néz. A szeme totál véreres, de nem tudom, hogy a sírás vagy a pia miatt. – Sajnálom, Rachel – nyújtja felém a kezét. Rá markol a tarkómra, magához húz, és az arcát a nyakamba temeti. – Annyira sajnálom! Gőzöm sincs, ki az a Rachel, és mit követhetett el ellene, de ha Miles ennyire a szívére vette, bele sem merek gondolni, mit érezhet a nő. Legszívesebben kikeresném a számát Miles mobiljából, és felhívnám, hogy csináljon valamit, de inkább nem teszem. Ehelyett óvatosan visszatolom Milest a kanapéra, leteszem a párnát, és biztatom, hogy feküdjön le. – Aludj egyet, Miles! – nógatom kedvesen. Ahogy a feje a párnához ér, a szeme tele van fájdalommal. – Annyira gyűlölsz! – motyogja, és megfogja a kezem. Hatalmas sóhajjal behunyja a szemét. Csendben nézem. Nem húzom el a kezem, amíg meg nem nyugszik, és el nem apadnak a könnyei. Utána is mellette maradok néhány percig. Mintha még álmában is szenvedne. A szemöldökét összevonja,

és a légzése szakadozott, nyugtalan. Csak most veszem észre az álla jobb oldalán futó, kábé tízcentis, halvány forradást. Majdnem a szájáig tart. Furcsa módon meg akarom érinteni és végigsimítani az ujjammal, de ehelyett a hajához viszem a kezem. Kétoldalt rövid, felül egy kicsit hosszabb, és tökéletes keveréke a szőke és barna tincseknek. Simogatom, nyugtatgatom, pedig talán meg sem érdemli. Lehet, hogy százszorosan rászolgált a bűntudatra azért, amit azzal a Rachellel tett, de legalább érez bűntudatot. Ez is valami. Bármi volt is a bűne, legalább szereti a nőt annyira, hogy megbánja.

MÁSODIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Benyitok a titkárságra, és odaviszem az űrlapot a titkárnő asztalához. Mielőtt visszaindulhatnék az osztályba, Mrs. Borden megállít. – Miles! Ugye te Mr. Clayton irodalomórájára jársz? – Igen – felelem. – Elvigyék neki valamit? A titkárnő telefonja megcsörren. Felveszi a kagylót, de a tenyerével eltakarja a mikrofont. Most iratkozott be egy új lány, és neki is Mr. Claytonnal lesz most órája. Szeretném, ha megmutatnád neki a termet. Bólintok, és leülök az ajtó mellett sorakozó székek egyikére. Körül nézek az irodában, és hirtelen rádöbbenek, hogy a gimiben töltött négy év alatt most először ülök itt, és most sem büntetésből. Négy év alatt egyszer sem küldtek be a dirihez. Anya büszke lenne rám, én viszont csalódtam magamban. Az iskolai büntetés olyasmi, amit minden gimnazista fiúnak legalább egyszer át kell élnie. Na mindegy, az utolsó évem hátralévő részében még tehetek valamit az ügy érdekében. Legalább egy kis izgalom. Kiveszem a mobilomat a zsebemből, és titkon abban reménykedem, hogy Mrs. Borden meglátja, és bezárat érte suli

után. Amikor felnézek rá, még mindig telefonál. A szemembe néz, de csak rám mosolyog, és folytatja tovább a munkáját. Csalódottan megrázom a fejem, és ráírok Ianre. Errefelé annyira nem történik semmi, hogy bármilyen aprósággal fel lehet dobni az embert. Én: Jött a suliba egy új csaj. Végzős. Ian: Dögös? Én: Még nem láttam. Én kísérem órára. Ian: Fotózd le, ha dögös. Én: OK. Amúgy eddig hány büntit szedtél be idén? Ian: Kettőt. Miért? Mit műveltél? Kettőt? Basszus, muszáj bekeményítenem még a ballagás előtt. Mondjuk, párszor késhetnék a házival, vagy ilyesmi. Jesszusom, de szánalmas vagyok! Amikor az igazgatói iroda ajtaja kinyílik, gyorsan lecsukom és a zsebembe csúsztatom a telefont. Amint felnézek, már tudom, hogy soha többé nem akarok mást látni, csak őt. – Miles elkísér Mr. Clayton órájára, Rachel – mutat rám Mrs. Borden, mire a lány elindul felém. A lábam totál felmondja a szolgálatot. A szám elfelejti, mit kellene mondania. A kezem elfelejti, hogy mit kell tennie bemutatkozáskor. A szívem elfelejti megvárni, amíg megismerem ezt a lányt, és máris meg akarja szerezni őt. Rachel. Rachel. Rachel, Rachel, Rachel. Olyan ez a lány, mint egy költemény. Mint egy regény, szerelmes levél vagy dalszöveg, ami csorog lefelé a lap

közepén. Rachel, Rachel, Rachel. Magamban újra és újra elismétlem a nevét, mert tudom, hogy így hívják a lányt, akibe mindjárt beleszeretek. Egyszerre csak felállok, és elindulok felé. Talán még mosolygok is, mintha nem babonázott volna meg teljesen az a zöld szempár. A szem, ami reményeim szerint egy nap csak rám mosolyog majd. A vörös haja olyan, mintha Isten csak miatta keverte volna ki ezt a színt. Beszélek hozzá. Elmondom, hogy Milesnak hívnak, és hogy én fogom elkísérni Mr. Clayton órájára. Csak bámulom, mert még nem szólalt meg, de a bólintása a legszebb dolog, amit lány valaha mondott nekem. Megkérdezem, honnan jött, mire azt feleli, hogy Arizonából. – Phoenixből – pontosít. Nem kérdezem meg, mi szél hozta Kaliforniába, viszont elmesélem neki, hogy az apám sokszor jár üzleti ügyben Phoenixbe, mert van ott pár ingatlanja. Mosolyog. Elmondom neki, hogy én még nem jártam ott, de egyszer szeretnék. Megint mosolyog. Azt hiszem, arról beszél, milyen szép város, de nehezen értem, amit mond, mert a fejemben csak a neve visszhangzik. Rachel. Beléd fogok szeretni, Rachel. A mosolyától tovább kell beszélnem, ezért újra kérdezek tőle. Közben elhaladunk Mr. Clayton terme előtt, de nem állunk meg.

Ő tovább beszél, mert én kérdezgetem. Néha bólint. Válaszol nekem. Énekel egy kicsit. Én legalábbis így hallom. Már a folyosó végénél járunk, de ő még mindig mesél. Reméli, hogy tetszeni fog neki az új suli, mert nem szívesen hagyta ott Phoenixet. Nem tűnik boldognak a költözés miatt, én viszont nem is lehetnék boldogabb. – Melyik Mr. Clayton terme? – kérdezi. A száját bámulom. Az ajkai nem szimmetrikusak. A felső egy leheletnyivel vékonyabb az alsónál, de ez csak akkor látszik, ha beszél. Ahogy a szavak elhagyják a száját, azon tűnődöm, miért annyival kellemesebbek ezek a szavak, mint ha bárki más szájából jönnének ki. És az a szem! Tuti, hogy ilyen szemmel még a világ is szebbnek és békésebbnek látszik. Egy darabig még bámulom őt, aztán a hátam mögé mutatok, és bevallom, hogy már elhagytuk a termet. Az arca egészen halványan elpirul, mintha a vallomásom hasonló hatással lenne rá, mint ő rám. Rámosolygok. Mr. Clayton terme felé biccentek, és együtt elindulunk felé. Rachel. Beléd fogok szeretni, Rachel. Kinyitom neki az ajtót, és közlöm Mr. Claytonnal, hogy Rachel új nálunk. A többi srác kedvéért azt is hozzátenném, hogy Rachel számukra nem szabad préda. ő az enyém. De nem mondok semmit. Nincs rá szükség, mert egyedül Rachelnek kell

tudnia róla, hogy akarom őt. Rachel rám mosolyog, és elfoglalja az egyetlen üres helyet a helyiség másik felében. A tekintete azt mondja, hogy már tudja: ő az enyém. Csak idő kérdése. Meg akarom írni Iannek, hogy az új csaj nem dögös, hanem konkrétan egy istennő, de nem teszem. Kiröhögne. Ehelyett diszkréten lövök egy fotót róla, és elküldöm Iannek a következő üzenettel: ő lesz a gyerekeim anyja. Mr. Clayton elkezdi az órát. Miles Archer elveszíti a fejét. Hétfőn találkoztam először Rachellel. Ma péntek van. Az első találkozásunk óta egy szót sem váltottam vele, pedig három közös óránk is van. Valahányszor összefutunk, mindig úgy mosolyog rám, mintha várná, hogy megszólítsam. Valahányszor összeszedem a bátorságomat, mindig lebeszélem magam. Régebben magabiztos voltam. Aztán jött Rachel. Máig adtam magamnak haladékot. Ha ma sem sikerül összeszednem magam, valószínűleg nem lesz több esélyem. Az ilyen lányok nem maradnak sokáig facérok, már ha még egyáltalán az. Nem tudom, van-e valakije Phoenixben, de csak egy módja van, hogy kiderítsem. A szekrénye mellett várok rá. Amikor kilép az osztályból, rám mosolyog. – Szia! – köszönök rá, ahogy hozzám lép. Megint halványan elpirul. Ez tetszik. Megkérdezem, milyen

volt az első hete, mire azt feleli, hogy okés. Megkérdezem, szerzette új barátokat. – Egy párat – von vállat. Suttyomban megszagolom, de észreveszi. Megdicsérem az illatát. - Köszi! – feleli. Próbálok nem figyelni a fülemben dübörgő szívverésemre, és a tenyeremen csordogáló izzadságcseppekre. Elnyomom magamban a nevet, amit szeretnék újra és újra hangosan kimondani. Túllépek mindezen, hogy a szemébe nézzek, és megkérdezzem, lenne-e kedve később csinálni valamit. Semmi mással nem törődöm, csak a válaszával, mert pillanatnyilag egyedül az érdekel. Akár egy bólintással is kiegyeznék. Nem is kellenek szavak. Talán egy mosoly? De a bólintás elmarad. Tervei vannak ma estére. A heves szívverés, az izzadás, a neve tízszeres erővel tér vissza, ahogy az eddig ismeretlen bizonytalanság beeszi magát az agyamba. M intha mindez egy magas, áthatolhatatlan falat húzna köré. – Holnap viszont ráérek – mondja, és a fal ledől. Helyet csinálok a szívemben a szavainak. Jó sok helyet. Úgy iszom őket, mint a szivacs. Beszippantom a levegőből, és lenyelem őket. – A holnap nekem is jó – vágom rá.

Ahogy előhúzom a telefont a zsebemből, nem tudom és nem is akarom letörölni a képemről a vigyort. – Mi a számod? Felhívlak. Megadja a számát. Izgatott. Rachel izgatott. Elmentem a számát, mert tudom, hogy még nagyon-nagyon sokáig benne lesz a mobilomban. Sokat fogom használni.

HARMADIK FEJEZET

TATE Általában, ha arra ébredek, hogy egy dühös pasi mered rám a hálószobaajtóból, sikoltozni kezdek, felé hajítok valamit, vagy bezárkózom a fürdőbe. Most viszont semmi ilyesmit nem csinálok, csak bámulok rá. Ez nem lehet ugyanaz a fickó, aki tegnap részegen fetrengett a folyosón, aztán álomba sírta magát a kanapén. A fickó, aki most előttem áll, félelmetes és dühös. Úgy néz rám, mintha minimum bocsánatkéréssel vagy magyarázattal tartoznék neki. Pedig nem lehet más, mert ugyanazt a farmert és fekete pólót viseli, amiben tegnap elaludt. Az egyetlen szembeötlő változás, hogy most segítség nélkül is képes megállni a lábán. – Mi történt a kezemmel, Tate? Tudja a nevemet. Vajon azért, mert Corbin szólt neki, hogy jövök, vagy emlékszik arra, amit tegnap mondtam neki? Szívből remélem, hogy Corbintól hallotta, mert nem örülnék, ha emlékezne a tegnap éjszakára. Hirtelen kínosan érzem magam, amiért vigasztaltam, miközben sírt. Viszont ha nem tudja, mi történt a kezével, talán a többi emlék is kitörlődött az agyából. A mellkasa előtt összefont karral az ajtófélfának dől, és úgy néz rám, mintha mindenről én tehetnék. Valamiféle

magyarázatot vár, de én még nem végeztem az alvással, ezért az oldalamra fordulok, és a fejemre húzom a takarót. – Kifelé menet csukd be az ajtót magad után! – szólok rá. Remélem, hogy veszi az adást, és szépen hazamegy. – Hol a telefonom? Erősen behunyom a szemem, és próbálom kizárni a bársonyos hangot, ami minden idegszálamat elönti, és úgy felmelegít, ahogy ez a vékony paplan, amivel takarózom, sosem tudna. Emlékeztetem magam, hogy a kellemes hang tulajdonosa ugyanaz a pasi, aki most az ajtóban állva bunkó módon kér számon tőlem dolgokat ahelyett, hogy megköszönné, amit érte tettem. Jó lenne egy Köszi! vagy Szia, Miles vagyok. Örvendek. De semmi ilyesmi. Őt csak a keze és a hülye telefonja érdekli. Túlságosan lefoglalja saját maga, és egy cseppet sem törődik azzal, hogy a tegnapi viselkedésével hány embernek okozott kellemetlenséget. Ha egy ilyen tag szomszédságában kell élnem az elkövetkező hónapokban, jobb, ha már most tisztázzuk az erőviszonyokat. Lerúgom magamról a takarót, felállok, és odamegyek hozzá. – Megtennéd, hogy hátralépsz egyet? – kérem. Meglepő módon engedelmeskedik. Végig a szemébe nézek, miközben a képébe vágom az ajtót. Mosolyogva visszamegyek az ágyhoz, lefekszem, és újra kényelembe helyezem magam. Győztem! Említettem már, hogy reggelente nem vagyok a legjobb kedvemben? Az ajtó újra kinyílik. Mit kinyílik! Kivágódik. – Neked meg mi a franc bajod van? Morogva felülök és ránézek. Megint úgy dülleszkedik ott, mintha tartoznék neki valamivel. – Te vagy a bajom – üvöltök vissza. A nyers válasz megdöbbenti, ami enyhe bűntudatot ébreszt

bennem. De akkor is ő a seggfej ebben a történetben. Azt hiszem. Ő kezdte. Azt hiszem. Másodpercekig csak mered rám, aztán enyhén előredönti a fejét, és felhúzza a fél szemöldökét. – Mi ketten... – mutogat oda-vissza közöttünk – ...összejöttünk? Azért vagy ilyen pipa rám? Elnevetem magam, mert az eredeti koncepcióm megerősítést nyert. Ő a seggfej. Ez óriási. Az új szomszédom sima hétköznapokon berúg, és közben annyi nővel hetyeg, hogy már azt sem tudja, kivel mit csinált. Már éppen válaszra nyitom a szám, amikor hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. – Tate! – kiált Corbin. Kimennék hozzá, de Miles még mindig az utamban áll, és választ vár a kérdésére. Egyenesen a szemébe nézek, hogy megmondjam neki a magamét, de a látvány egy pillanatra eltérít a tervemtől. Ez a legtisztább kék szem, amit valaha láttam. Semmiben sem hasonlít arra a félig lehunyt, véreres szörnyűségre, ami tegnap nézett vissza rám. Ez most olyan világos, hogy már szinte színtelen. Úgy belemerülök a nagy kékségbe, hogy ha közelebb mennék, talán még hullámokat is látnék. Mondanám, hogy ilyen tiszta kéket csak a Karibtengernél látni, de mivel még sosem jártam ott, ezt nem tudhatom. Miles pislog egyet, amitől a Karib-térségből egyből visszarepülök San Franciscóba. Vissza a hálószobába, vissza a kérdéshez, ami közvetlenül Corbin érkezése előtt hangzott el. – Nem tudom, mit értesz pontosan összejövés alatt – suttogom. Várom, hogy végre elálljon az utamból, de csak még jobban kihúzza magát, és rideg, áthatolhatatlan falként akadályoz a kijutásban.

Barátságtalan tekintete alapján nem tetszik neki a gondolat, hogy esetleg történt köztünk valami. Szinte már undorral néz rám, ami egy cseppet sem teszi szimpatikusabbá. Én nem tágítok, ő pedig végig mereven a szemembe nézve végre nagy nehezen odébb mozdul. A szobámból kilépve rögtön Corbinba botlok. Oda-vissza kapkodja a tekintetét köztem és Miles között, ezért egy sokatmondó pilIantással jelzem neki, hogy totál félreérti a helyzetet. – Szia, hugi! – ölel meg. Már vagy hat hónapja nem láttam. Néha az ember el is felejti, mennyire hiányzik neki a másik, amíg újra nem találkozik vele, Corbinnal viszont nem ez a helyzet. Ő mindig hiányzik. Bár néha halálra idegesít az állandó őrködésével, valójában ez is csak annak a jele, milyen közel állunk egymáshoz. Corbin elenged, és meghúzza a hajamat. – Megnövesztetted. Tetszik. Ilyen sok időt még sosem töltöttünk távol egymástól. Én is a fejéhez emelem a kezem, és meglegyintem a homlokába hulló tincseket. – Te is. De nekem nem tetszik. A mosolyomból érti, hogy csak szívatom. Igazából bejön ez az új, kócosabb fazon. Mindenki azt állítja, hogy hasonlítunk egymásra, de én nem így látom. A bőre sokkal barnább az enyémnél, amit mindig nagyon irigyeltem. Mindkettőnk haja barna, de az arcunk teljesen más, főleg a szemünk. Anya mindig azt mondogatta, hogy ha a kettőnk szemét összeraknánk, olyan lenne, mint egy fa. Corbin adná a zöld lombot, én pedig a barna törzset. Gyerekkoromban jobban szerettem volna én lenni a lomb, mert akkoriban a zöld volt a kedvenc színem. Corbin egy biccentéssel köszönti Milest. – Csá, haver! Kemény éjszakád volt? – kérdezi nevetve,

mert már úgyis tudja a választ. Miles elmegy mellettünk. – Nem tudom. Nem emlékszem – feleli. A konyhába megy, és a szekrényből kivesz egy poharat. Otthonosan mozog a lakásban, aminek nem örülök. Nem tetszik az otthonos Miles. Otthonos Miles egy másik szekrényből kivesz egy doboz aszpirint, vizet tölt magának, és bekap két pirulát. – Felhoztad a holmidat a kocsiból? – fordul felém Corbin. – Még nem – pilIantok jelentőségteljesen Milesra. – Az éjszaka nagy részét a szomszédod pátyolgatásával töltöttem. Miles idegesen megköszörüli a torkát. Elmossa a poharat, és visszateszi a helyére. Gőze sincs róla, mi történt tegnap este, és ettől halál feszült. Én viszont remekül szórakozom rajta. Külön vicces, hogy azt hiszi, lehetett köztünk valami. Lehet, hogy a magam beteges humorával meghagyom egy darabig ebben a hitben. Corbin szerintem látja, miben mesterkedem. Miles a konyhából kilépve rám néz, aztán Corbinhoz fordul. – Hazamennék, de nem találom a kulcsomat. Van nálad egy tartalék szett? Corbin bólint. Kivesz a szekrényből egy kulcscsomót, és Miles felé dobja, aki a levegőben elkapja. – Úgy egy óra múlva segítesz kipakolni Tate kocsiját? Előtte még lezuhanyoznék. Miles bólint, de amint Corbin elindul a szobája felé, vet rám egy éles pilIantást. – Mi majd dumálunk, ha már nem lesz ennyire reggel – fordul vissza hozzám Corbin. Igaz, hogy már hét éve nem élünk együtt, de még mindig emlékszik rá, hogy ébredés után nem vagyok csevegős hangulatban. Kár, hogy Milesnak nem volt meg ez az infó. Miután Corbin eltűnik a hálóban, újra Miles felé fordulok. Még mindig választ vár a korábbi kérdéseire. Mivel szeretném, ha végre eltűnne, megadom neki, amit akar.

– Tegnap este, amikor megérkeztem, ott találtalak kiütve a folyosón. Nem tudtam, ki vagy, ezért amikor megpróbáltál bejutni a lakásba, véletlenül a kezedre csaptam az ajtót. Megvizsgáltam. Nem tört el, csak egy kis zúzódás. Tegyél rá jeget, és kötözd be pár órára. És nem, nem feküdtünk le egymással. Betámogattalak ide, aztán elmentem aludni. A telefonod a bejárat mellett van a földön, ahová tegnap ejtetted, mert túl részeg voltál, hogy járni tudj. A szobám felé fordulok, és szeretnék minél előbb szabadulni attól a megbabonázó szempártól. Az ajtóhoz érve egy pillanatra visszafordulok. – Amikor egy óra múlva visszajössz, és én is rendesen felébredtem, újra megpróbálhatjuk. – Mit próbálhatunk meg újra? – kérdezi mogorván. – A megismerkedést. Tiszta lappal. Becsukom magam mögött a szobám ajtaját, és így végre fal kerül közém és a hangja közé. Hogy a szeméről már ne is beszéljek. – Hány dobozod van? – kérdezi Corbin. Amíg belebújik a cipőjébe, én elveszem a slusszkulcsot a konyhapultról. – Hat, plusz három bőrönd és pár vállfányi ruha. Corbin a lakásból kilépve egyenesen a szemközti ajtóhoz megy, bekopog, aztán megnyomja a liften a lefelé gombot. – Anya tudja már, hogy szerencsésen megérkeztél? – Igen. Tegnap küldtem neki egy üzenetet. Hallom, ahogy Miles ajtaja kinyílik, pont amikor a lift felér hozzánk, de nem fordulok hátra. Corbin tartja a liftet, amíg Miles is beszáll. Amint meglátom, azonnal elvesztem a csatát, amiről nem is tudtam, hogy meg kell vívnom. Nem történik velem túl gyakran ilyesmi, de ha megtetszik egy pasi, az lehetne olyasvalaki, akivel akarom is a dolgot. Miles pont nem az álmaim netovábbja. Nem akarok

vonzódni egy olyan sráchoz, aki ájultra issza magát, lányok után sír, és még arra sem emlékszik, lefeküdt-e velem előző éjjel. De akkor sem könnyű figyelmen kívül hagyni olyasvalakinek a jelenlétét, aki mindent betölt. – Szerintem két fordulóval megússzuk – mondja Corbin Milesnak, és rányom a földszint gombra. Miles engem bámul, de nem igazán tudom megfejteni a viselkedését, mert még mindig dühösnek tűnik. Keményen a szemébe nézek, mert bármilyen vonzó is a nyers stílusa, azért várnék egy köszönömöt. – Szia! – szólal meg, és a lift-etikettre fittyet hányva a kelleténél közelebb lépve kezet nyújt nekem. – Miles Archer. Veled szemben lakom. Összezavarodtam. – Azt hiszem, ezeket már tisztáztuk – nézek a kezére. – Arról volt szó, hogy újrakezdjük – vonja fel a szemöldökét. – Tiszta lappal. Ja, tényleg. Ezt mondtam. Kezet fogok vele. – Tate Collins. Corbin húga vagyok. Ahogy a szemembe nézve hátralép egyet, kicsit feszengeni kezdek, mivel Corbin is velünk van. Nem mintha törődne velünk. Folyamatosan a telefonját nyomkodja. Miles végre elkapja a tekintetét, és ő is előhúzza a zsebéből a mobilját. Kihasználom az alkalmat, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Arra jutok, hogy a külseje hihetetlenül ellentmondásos. Mintha két, egymással harcban álló teremtő faragta volna meg. A masszív csontozat éles kontrasztot képez a lágy ívű, érzéki szájjal, ami meglepően ártatlannak tűnik kemény vonásai és az álla jobb oldalán húzódó sebhely mellett. A haja mintha nem tudná eldönteni, barna legyen-e vagy szőke, hullámos vagy egyenes. A személyisége a kedvesség és az érzéketlen közömbösség között ingadozik, amivel totál összezavar. Laza testtartása szöges ellentétben áll a szemében villódzó vadsággal, pont úgy, ahogy a ma reggeli higgadtsága a

tegnapi szeszgőzös mámorával. Mintha nem tudná eldönteni, engem nézzen-e, vagy a telefont, mert a pilIantása egész idő alatt ide-oda cikázik köztünk. Én kapom el először a tekintetem, és kilépek a liftből. A Kapitány a szokásos őrhelyén ül, de amikor meglát bennünket, lassan felemelkedik a székből, és reszketeg lábbal elindul felénk. Corbin és Miles csak menet közben biccent neki. – Hogy telt az első éjszaka, Tate? – állít meg mosolyogva. Már meg sem lep, hogy tudja a nevemet, ha már egyszer az emeletet is tudta tegnap. Miles egyre távolodó tarkójára nézek. – Valójában elég eseménydús volt. Attól tartok, a bátyám nem a legjobban válogatja meg a barátait. Most már a Kapitány is Milest nézi. Ráncos szája pengevékony vonalba húzódik, ahogy megrázza a fejét. – Ó, az a fiú nem tehet semmiről. Nem tudom, hogy ezzel most Corbinra vagy Milesra utal-e, de nem kérdezem meg. A Kapitány hátat fordít nekem, és lassan megindul a mosdó felé. – Azt hiszem, bevizeltem – motyogja. Figyelem, ahogy eltűnik az ajtó mögött, és közben azon tűnődöm, mikor öregszik meg az ember annyira, hogy már egyáltalán nem érdekli, mit gondolnak róla mások. Bár a Kapitány nekem olyan fickónak tűnik, akit sohasem érdekelt mások véleménye, és ezt bírom benne. – Gyere már, Tate! – kiabál Corbin az előcsarnok másik végéből. Utánuk sietek, és megmutatom, hol áll a kocsim. Végül a két forduló helyett háromban sikerül felvinnünk a cuccaimat, ami alatt Miles egy árva szót sem szól hozzám.

NEGYEDIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Apa: Hol vagy? Én: lannél. Apa: Beszélnünk kell. Én: Nem várhat holnapig? Későn érek haza. Apa: Nem. Most kell beszélnünk. Itt várlak, mióta az iskola véget ért. Én: Jól van, indulok. Ez az üzenetváltás vezetett a mostani helyzethez. Itt ülök a kanapén apával szemben, aki olyan dolgokat mond, amiket nem akarok hallani. – Már korábban elmondtam volna neked, Miles, csak... – Bűntudatod volt? – vágok közbe. – Úgy érezted, valami rosszat csinálsz? Ahogy a szemembe néz, egy kicsit kezdem bánni a nyersességemet, de félreteszem az érzést, és tovább folytatom. – Még egy éve sincs, hogy anya meghalt. Amint ezt kimondom, elfog a rosszullét. Apa nem szereti, ha ítélkeznek felette, tőlem pedig különösen rosszul viseli. Ahhoz szokott, hogy támogatom a döntéseit, és én egészen eddig

biztos voltam benne, hogy nem is tud rossz döntéseket hozni. – Nézd, én tudom, hogy nem könnyű ezt elfogadnod, de tudnom kell, hogy mellettem állsz. Fogalmad sincs róla, milyen nehéz volt továbblépnem édesanyád halála után. – Nehéz? – pattanok fel. Felemelem a hangom, és úgy viselkedem, mintha kicsit is érdekelne, mit csinál. Köpök rá, hogy összejött valakivel. Azzal jár, akivel akar. Azzal kefél, akivel akar. Azt hiszem, csak azért csinálom ezt a műsort, mert anya már nem teheti meg. Nehéz megvédeni a házasságodat, ha halott vagy, ezért én lépek fel helyette. – Én úgy látom, nem szakadtál bele a bánatba, apa. Elsétálok a nappali másik végébe, aztán vissza. Ez a ház túl kicsi ahhoz, hogy elbírja minden dühömet és csalódottságomat. Megint apára nézek, és ekkor döbbenek rá, mi bajom van. Nem az, hogy máris új nője van, hanem az a valami a tekintetében, ahogy róla beszél. Sosem láttam, hogy anyára így nézett volna. Ez nem csak egy laza flört. Ez a nő be fog fészkelni az életünkbe, és mérges szömörceként keresztbekasul fonódik majd bele kettőnk szövetségébe. Többé már nemcsak mi ketten leszünk, hanem én, apa és Lisa. Ez így nem helyes, főleg, hogy anya jelenléte még mindig érezhető a ház minden szegletében. Apa egymásba kulcsolt ujjakkal ül, és a padlóra mered. – Nem tudom, van-e jövője ennek a kapcsolatnak, de szeretném megpróbálni. Lisa boldoggá tesz. Néha csak úgy tudunk továbblépni, ha... továbblépünk. Már éppen válaszra nyitom a számat, amikor csengetnek. Apa rám néz, és lassan feláll. Valahogy kisebbnek tűnik, mint eddig. Vagy talán csak az én szememben. – Nem kérem, hogy szeresd, és azt sem, hogy időt tölts vele, de azt elvárom, hogy légy udvarias. Szinte könyörgő szemmel néz rám, amitől lelkiismeretfurdalásom támad a viselkedésem miatt.

– Kedves leszek – bólintok. – Hiszen ismersz. Megölel, ami egyszerre jó és rossz érzés. Most nem az az ember ölel, akit tizenhét éven át istenítettem, hanem egy velem egyenrangú férfi. Megkér, hogy nyissak ajtót, amíg ő befejezi a főzést. Behunyom a szemem, és gondolatban biztosítom anyát, hogy rendes leszek Lisával, de bárhogy alakul is a kapcsolatuk apával, ő nekem mindig csak Lisa marad, semmi több. Kinyitom az ajtót. – Miles? A nő arca semmiben sem hasonlít anyáéra, ami megnyugtat. Jóval alacsonyabb, mint anya volt, és nem is olyan csinos. Össze sem lehet hasonlítani őket, ezért inkább meg sem próbálom. Annak tekintem, ami: vacsoravendégnek. Bólintok, és szélesebbre tárom az ajtót, hogy beengedjem. – Maga biztosan Lisa. Örvendek. Apa a konyhában van – mutatok a hátam mögé. Lisa közelebb lép hozzám, és megölel. Kissé kínos, de másodpercekbe telik, mire sikerül viszonoznom. Lisa mögött egy lány álldogál. Egymás szemébe nézünk. Belém fogsz szeretni, Rachel. – Miles? – suttogja. A hangja az anyjáéra emlékeztet, csak szomorúbban cseng. – Ti ismeritek egymást? – kérdezi Lisa. Rachel nem bólint. Én sem. A csalódottságunk egy nagy, láthatatlan könnytócsába olvad a lábunk köré a padlón. – Miles, öhm... Rachel csak hebeg-habog, ezért a segítségére sietek. – Egy suliba járunk – bököm ki, pedig valójában ezt mondanám:

ő az a lány, akibe mindjárt beleszeretek. De ezt nem mondhatom, mert nyilvánvaló, mi lesz a vége. Nem szerethetek bele Rachelbe, mivel nagy valószínűség szerint mostohatestvérek leszünk. Ma már másodszor fordul fel a gyomrom. Lisa mosolyogva tapsikolni kezd. – Ez csodálatos! Úgy megkönnyebbültem! Megjelenik apa. Megöleli Lisát, és köszön Rachelnek. Azt mondja, örül, hogy újra látja. Apa már találkozott Rachellel. Rachel már találkozott apámmal. Apa Lisa új pasija. Apa sokat jár Phoenixbe. Apa már anya halála előtt is sokat járt Phoenixbe. Az apám egy szemétláda. – Rachel és Miles már ismerik egymást – jelenti Lisa apának. Apa megkönnyebbülten mosolyog. – Remek, remek – ismétli meg kétszer, mintha ezzel bármit is javítana a helyzeten. De nem. Ez így rossz. Nagyon rossz. – Így talán nem lesz olyan furcsa ez az este – nevet apa. Rachelre nézek, aki visszanéz rám. Nem szerethetek beléd, Rachel. A szeme szomorú, akárcsak a gondolataim. És te sem szerethetsz belém. Rachel lassan bemegy a házba. Kerüli a tekintetemet, csak a lábát figyeli, ahogy lépeget előre. Ezek a legszomorúbb lépések, amiket valaha láttam. Becsukom az ajtót. Ez a legszomorúbb ajtó, amit valaha be kellett csuknom.

ÖTÖDIK FEJEZET

TATE – Szabad vagy hálaadáskor? – érdeklődik anya. Átteszem a másik fülemre a telefont, és kiveszem a lakáskulcsot a táskámból. – Igen, de karácsonykor dolgozom. Egyelőre hétvégékre vagyok beosztva. – Jól van. Légy szíves, szólj Corbinnak, hogy még nem haltunk meg, ha esetleg kedve támadna felhívni bennünket. Elnevetem magam. – Megmondom neki. Szeretlek. Kinyomom a mobilt, és a nővérköpenyem zsebébe csúsztatom. Csak részidős melót kaptam, de már ez is nagy siker. Ma volt az utolsó tréning, és holnap este kezdődik az első hétvégi műszakom. Eddig tetszik a munka, és meglepő módon már az első állásinterjúm sikeresnek bizonyult. Az meg külön szerencse, hogy a beosztásom az iskolai óráimmal sem ütközik. Hétköznaponként suliba járok előadásokra vagy gyakorlatra, hétvégenként pedig a kórházban leszek. Eddig minden flottul alakul. San Francisco is tetszik. Még csak két hete lakom itt, de már most azt tervezgetem, hogy diploma után inkább itt maradok San Diego helyett. Corbinnal is jól kijövünk, bár ezt főként annak tudom be, hogy alig van itthon. Úgy érzem, végre

megtaláltam a helyem. Mosolyogva nyitok be a lakásba, de a jókedvem hamar tovaszáll. Odabent három férfit találok, akik közül csak kettőt ismerek. Miles a konyhában áll, a nős seggfej a liftből pedig a kanapén terpeszkedik. Mi a francot keres itt Miles? Mi a francot keres itt bármelyikük? Milesra meredve lerúgom a cipőmet, és a pultra dobom a táskám. Corbin még két napig távol lesz, és én arra számítottam, hogy ma este csendben és nyugalomban tanulhatok. – Csütörtök van – szólal meg Miles a mogorva arckifejezésem láttán. Ezt most valamiféle magyarázatnak szánja? Nem is próbálom véka alá rejteni, mennyire nem örülök nekik. – Tudom, hogy csütörtök van. Holnap pedig péntek lesz – felelem, és a kanapén ülő pasik felé fordulok. – Mit kerestek a lakásomban? A magas, szőke srác felpattan, és hozzám lép. – Tate, ugye? Ian vagyok. Gyerekkorunk óta ismerem Milest, és a bátyáddal is barátok vagyunk. Ő Dillon – mutat a liftes tagra, aki még mindig nem emelte fel a seggét a kanapéról. Dillon biccent egyet, de nem szólal meg. Nem is kell. Önelégült vigyora így is elárulja, mire gondol éppen. Miles is bejön a nappaliba, és a tévére mutat. – Minden csütörtökön itt jövünk össze, ha éppen itthon vagyunk. Meccsnap. Ilyenkor ez a szokásos program. Rohadtul nem érdekel a szokásos programjuk. Nekem házit kell írnom. – Corbin nincs is itthon. Nem tudnátok ezt a saját lakásotokban csinálni? Tanulnom kéne. Miles Dillon kezébe nyom egy üveg sört, aztán újra felém fordul.

– Nekem nincs kábeltévém... Naná, hogy nincs. – ...Dillon felesége pedig nem engedi, hogy náluk csövezzünk. Naná, hogy nem. A szememet forgatva bemegyek a szobámba, és akaratlanul is bevágom magam után az ajtót. Leveszem az egyenruhát, farmert húzok, és felkapom a tegnapi alvós pólómat. Éppen végzek, amikor kopognak. Legalább olyan vehemenciával nyitom ki az ajtót, ahogy az imént becsaptam. Azta, de magas! Eddig észre sem vettem, de most, ahogy itt áll, kitöltve az egész keretet, hirtelen óriásinak tűnik. Ha most átölelne, a fülem a szívéhez nyomódna, az arcát pedig a fejem búbjára hajthatná. Ha megcsókolna, hátra kéne hajtanom a fejem, de jó lenne, mert valószínűleg a derekamra fonná a karját, és magához húzna, hogy a szánk, mint két puzzle-darab, összekapcsolódjon. Bár az illeszkedés nem lenne tökéletes, mert ez a két darab egyértelműen nem ugyanabból a játékból származik. Fura érzés uralkodik el rajtam. Izgalom vagy valami ahhoz hasonló. Utálom ezt, mert tudom, mit jelent. A testem kezdi megkedvelni Milest. Már csak abban reménykedhetek, hogy az agyamnak jobb az ítélőképessége. – Ha csöndre van szükséged, átmehetsz hozzám – szólal meg Miles. Nem tetszik a gyomorremegés, amivel az ötletére reagálok. Nem kéne így felspannolnom magam a lehetőségtől, hogy bejuthatok a lakásába. – Még vagy két órát itt leszünk – teszi hozzá. Mintha egy csöppnyi lelkiismeret-furdalást éreznék a hangjában. Valószínűleg egy egész bányászcsapatot kéne beküldenem, hogy megtalálják, de biztos vagyok benne, hogy

ott van az valahol mélyen. Nagyot sóhajtok. Úgy viselkedem, mint egy hülye liba. Ez nem is az én kéróm, és ha nekik ez a meccsnézés tényleg egy szokásos program, akkor ki vagyok én, hogy csak úgy beleugassak? – Csak fáradt vagyok – felelem. – Nincs semmi baj. Bocs, hogy bunkó voltam a barátaiddal. – Barátommal – helyesbít. – Dillon nem a barátom. Nem kérdezem meg, mit akar ez jelenteni. Miles a nappali felé sandít, aztán visszanéz rám. Ahogy az ajtókeretnek dől, arra következtetek, hogy a beszélgetésnek még nincs vége. Most az ágyra terített egyenruhámat veszi szemügyre. – Szereztél melót? – Igen – felelem, miközben azon tűnődöm, mitől jött rá hirtelen a cseveghetnék. – Nővér vagyok a sürgősségin. Miles a homlokát ráncolja, de nehéz eldönteni, hogy ez a bámulat vagy az értetlenség jele. – Te nem most végzed az ápoló szakot? Hogy dolgozhatsz máris nővérként? – Most a felsőfokú végzettségre hajtok, de altatónővér szakvizsgám már van, ezért így elhelyezkedhetek. Látszik rajta, hogy nem tud követni, ezért pontosítok. – Asszisztálhatok altatásnál. Pár másodpercig csendben mered rám, aztán kiegyenesedik, és eltolja magát az ajtókerettől. – Hát, gratulálok – mondja, de mosolyt nem kapok hozzá. Miért nem mosolyog soha? Miles visszamegy a nappaliba. A szobámból kilépve látom, ahogy leül a kanapéra, és onnantól kezdve csak a tévére összpontosít. Ezzel szemben Dillon csak rám figyel, de én nem viszonzom az érdeklődését. Kimegyek a konyhába valami harapnivalóért. Mivel egész héten nem főztem, nincs itthon túl sok kaja. Kiveszem a hűtőből, amit találok, és nekiállok szendvicset készíteni. Amikor megfordulok, Dillonnel találom szemben magam. Most már nem a nappaliból bámul, hanem

egészen közelről. Mosolyogva a hűtőhöz lép, amivel gyakorlatilag a képembe mászik. – Szóval te vagy Corbin hugicája? Azt hiszem, ebben a kérdésben egyetértek Milesszal. Én sem csípem túlzottan Dillont. Dillon szeme egyáltalán nem hasonlít Mileséra. Amikor Miles rám néz, a szeme semmit sem árul el, Dilloné viszont mindent. Most például nyilvánvaló, hogy próbál elképzelni meztelenül. – Igen – felelem kurtán, és kikerülöm. Benézek a kamrába kenyérért, majd amikor megtalálom, a konyhapultnál nekiállok a szendvicsgyártásnak. Úgy döntök, hogy összedobok egyet a Kapitánynak is. Az öreg a rövid ittlétem alatt máris az életem fontos részévé vált. Megtudtam, hogy néha napi tizennégy órát dolgozik, főleg azért, mert egyedül él, és nincs más dolga. Úgy tűnik, kedveli a társaságomat, és hálás, ha kaját viszek neki, ezért amíg nem találok itt barátokat, egy nyolcvanévessel töltöm a szabadidőmet. Dillon hanyagul a pultnak dől. – Te valami nővérke vagy? Kibontja a sörét, de még nem emeli a szájához. A válaszomra vár. – Igen – ismétlem magam. Elmosolyodik, és belekortyol a sörbe. Én tovább dolgozom a szendvicseken, és igyekszem látványosan kizárni a külvilágot, de Dillon nem veszi a lapot, csak bámul tovább. Azt lesheti, hogy neki is csinálok kaját, ha esetleg erre várna. – Én pilóta vagyok – szólal meg újra. Valószínűleg nem dicsekvésképpen mondja, de ha valaki kérdezés nélkül a munkájára tereli a szót, az automatikusan dicsekvésnek minősül. – Ugyanannál a légitársaságnál dolgozunk Corbinnal.

Most biztosan azt várja, hogy elaléljak a menő melójától. Csak éppen azt felejti ki a számításból, hogy én pilótacsaládból származom. Már a nagyapám is az volt, és apa is, amíg pár hónappal ezelőtt nyugdíjba nem vonult. Plusz a bátyám is az. – Dillon, ha le akarsz nyűgözni, nagyon rossz úton haladsz. Én az olyan pasikra bukom, akik kicsit kevésbé nagyképűek és kevésbé nősek – pilIantok le a jegygyűrűjére. – Elkezdődött a meccs – bukkan fel a konyhában Miles. Dillonhöz beszél, és bár a szavai ártalmatlannak tűnnek, a tekintete egyértelművé teszi, hogy nem tűr ellentmondást. Dillon nagyot sóhajt, mintha Miles beletenyerelt volna a szórakozásába. – Örülök, hogy újra látlak, Tate – mondja, mintha Milestól függetlenül is véget akart volna vetni a beszélgetésnek. – Csatlakozhatnál hozzánk a nappaliban. Mint kiderült, a meccs elkezdődött – egyenesedik ki, és Miles vállát meglökve bemegy. Miles nem zavartatja magát. A zsebéből egy kulcscsomót húz elő, és a kezembe nyomja. – Menj át hozzám tanulni! Nem is annyira ajánlatnak hangzik, mint inkább parancsnak. – Itt is jó lesz – teszem a kulcsot a pultra, és visszacsavarom a majonézes üveg kupakját. Nem fogom hagyni, hogy három pasi kiűzzön a saját lakásomból. Becsomagolom a szendvicseket egy papírtörlőbe. – Nem olyan hangos a tévé. Olyan közel lép hozzám, hogy a fülembe súghasson. Biztos vagyok benne, hogy az ujjaimmal lyukakat nyomok a kenyérbe, mert ebben a pillanatban a testem minden egyes izma megfeszül. – Nem akarom, hogy itt tanulj. Várd meg nálam, amíg mindenki elmegy. Vidd magaddal a szendvicseidet! Lenézek a kajára. Valamiért úgy érzem, mintha Miles

beszólt volna rá. – Nem mind az enyém. Az egyiket a Kapitánynak viszem – védekezem. Ahogy felnézek rá, már megint azzal a megfejthetetlen, fürkésző tekintettel találom szemben magam. Ilyen szemmel be kéne tiltani az ilyesmit. Felvont szemöldökkel várom, hogy megszólaljon. Nem vagyok kiállítási tárgy, de ilyenkor mégis annak érzem magam. – Te szendvicset csináltál a Kapitánynak? Bólintok. – Mindig örül a kajának – vonok vállat. Egy darabig még tanulmányozza az arcom, majd felveszi a konyhapultról a kulcsot, és a zsebembe csúsztatja. Nem is tudom, hozzáért-e egyáltalán a farmeremhez, mégis meredten nézem, ahogy elhúzza a kezét. Elakad a lélegzetem. Basszus, erre nem számítottam. Én mozdulni sem tudok, ő viszont lazán visszasétál a nappaliba, mintha mi sem történt volna. Úgy érzem, mintha lángolna a zsebem. Végül nagy nehezen sikerül működésbe hozni a lábamat. Miután levittem a Kapitánynak a szendvicset, Mileshoz megyek. Nem azért, mert utasított, vagy mert tényleg sok házim van, hanem mert perverz izgalommal tölt el, hogy egyedül lehetek a lakásában. Úgy érzem, mintha zöld utat kapnék a titkaihoz. Nem is értem, miért hittem, hogy a lakása bármit is elárul majd róla, amikor még a szeméből sem tudok kiolvasni semmit. Tény, hogy itt sokkal csendesebb, mint nálunk, és sikerült két teljes órányi házi feladatot megcsinálnom, de csak azért, mert semmi sem terelte el a figyelmemet. Az égadta világon semmi. A fehér falakon egyetlen árva kép sincs. Semmi dekoráció, semmi szín. Még a konyha és a nappali között álló masszív tölgyfa asztal is csupasz. Ez a hely semmiben sem hasonlít a házra, ahol felnőttem, ahol az abrosszal leterített

konyhaasztal volt az élet középpontja, ami fölött csodás csillár lógott, és amin mindig az évszaknak megfelelő étkészlet pompázott. Milesnak még gyümölcsöstálja sincs. A lakás egyetlen valamirevaló része a nappaliban álló könyvespolc. A könyvek jobban lázba hoznak, mint bármi, amit itt találhatnék. Megvizsgálom a kínálatot, hátha az irodalmi ízlése alapján megtudok róla valamit, de csak repülési szakirodalmat találok. Csalódottan konstatálom, hogy a kutakodásra szóló szabadjegyemmel semmire sem mentem. Mindössze annyi derült ki, hogy Miles valószínűleg egy munkamániás fickó zéró lakberendezési érzékkel. Csalódottan hátat fordítok a nappalinak, és áttérek a konyhára. Kinyitom a frigót, de szinte teljesen üres. Csak pár maradékos dobozt, önteteket és narancslét találok benne. Pont olyan, mint Corbin hűtője: üres, szomorú, és üvölt róla az „agglegény” szó. Kinyitom a szekrényt, kiveszek egy poharat, és töltök magamnak egy kis narancslét. Amikor végzek, elöblítem a poharat a mosogatónál. Oldalt kisebb halomban áll a szennyes edény, így ha már belekezdtem, azt is elmosogatom. Még az edényei is totál személytelenek: mindegyik sima fehér. Legszívesebben fognám a hitelkártyámat, és vennék neki néhány függönyt, színes tányérokat, pár festményt és talán egy-két cserepes növényt is. Ennek a helynek sürgős vérfrissítésre lenne szüksége. Kíváncsi lennék Miles történetére. Szerintem nincs barátnője. Eddig még egy nőt sem láttam a közelében, és a lakásán sem találtam erre utaló jelet. Ha egy nő betenné ide a lábát, tuti, hogy nem bírná tétlenül nézni ezt a sivárságot, amiből arra következtetek, hogy nem járnak ide nők. Most, hogy belegondolok, a bátyám magánélete is kész rejtély. A hosszú éveken át, amíg együtt éltünk, sosem beszélt a kapcsolatairól, és szerintem nem is voltak kapcsolatai. Valahányszor bemutatott egy-egy csajt, mindig tudtam, hogy max egy héten belül kifullad a dolog. Nem tudom, hogy azért,

mert nem szereti lekötni magát, vagy mert vele nem akar senki tovább maradni. Szerintem az előzőről lehet szó, mert a lányok a mai napig rendszeresen hívogatják. Az egyéjszakás kalandok száma és az elkötelezettségfóbiája tükrében nem is értem, miért óvott engem mindig ennyire. Talán, mert túl jól ismerte saját magát, és nem akarta, hogy egy magafajta srác hálójába kerüljek. Vajon Miles is olyan, mint Corbin? – Te mosogatsz? Miles hangjára majd’ elájulok az ijedtségtől. Ahogy felé fordulok, kis híján elejtem a poharat, amin éppen dolgozom. Szerencsére sikerül elkapnom, mielőtt ripityára törne a padlón, és egy mély, nyugtató lélegzet után óvatosan beteszem a mosogatóba. – Végeztem a házimmal – nyelek egy nagyot, és a szárítóban sorakozó edényekre nézek. – Koszosak voltak. Miles elmosolyodik. Legalábbis azt hiszem. De amint a szája sarka elindul felfelé, már vissza is tér az alapállásba. Téves riasztás. – Mindenki hazament – jelenti be Miles, mintegy jelezve, hogy ideje lelépnem. Meglátja a pulton a narancslés dobozt, és visszateszi a helyére. – Bocs. Megszomjaztam – motyogom. Felém fordul, és a karját keresztbe fonva a frigónak dől. – Bármi a tiéd lehet, amit itt találsz, Tate. Azta! Ez valahogy állati szexin hangzott. Szexi, amit mond, és ahogy mondja. Viszont a mosoly megint elmarad. Jesszusom, ez a pasi! Még nem jött rá, hogy az arckifejezésének alkalmazkodnia kellene a beszédéhez? Nem akarom, hogy lássa a csalódottságomat, ezért visszafordulok a mosogató felé, és leöblítem a maradék habot a felületekről. Jó, hogy el tudom foglalni magam valamivel, mert a konyhában meglehetősen fura hangulat uralkodik.

– Mióta laksz itt? – töröm meg a kínos csendet. – Négy éve. Nem tudom, miért nevetek, de nem tudom visszatartani. Miles zavartan felvonja a szemöldökét. – Csak az van, hogy ez a lakás... – nézek körbe a nappaliban – ...elég sivár. Azt hittem, most költöztél be, és még nem volt időd kicsinosítani. Nem sértésnek szántam, de pontosan annak hangzott. Csak beszélgetni próbálok, erre még cikibbé teszem a helyzetet. Miles lassan végigjáratja a szemét a lakásán, mint aki éppen igyekszik feldolgozni a hallottakat. Szeretném visszaszívni a beszólásomat, de nem lehet. Bármit mondanék, azzal valószínűleg csak tovább rontanék a helyzeten. – Sokat dolgozom – szólal meg. – Nincs nagyon társaságom, ezért nem igazán foglalkoztam ezzel. Szívesen megkérdezném, miért nem jár hozzá senki, de vannak dolgok vele kapcsolatban, amiket jobb nem firtatni. – Ha már a társaságnál tartunk, mi a helyzet Dillonnel? – nézek rá. Miles vállat von, és teljes testével a hűtőnek támaszkodik. – Dillon egy seggfej, aki nem tiszteli a feleségét – feleli nyersen, majd bemegy a hálószobába, és behúzza maga után az ajtót, de hagy egy rést, hogy halljam, amit mond. – Csak figyelmeztetni akartalak, nehogy bedőlj neki. – Nem szoktam bedőlni senkinek, főleg nem egy ilyen alaknak – nyugtatom meg. – Helyes. Helyes? Hoppá! Miles nem akarja, hogy bírjam Dillont. Ennek örülök. – Corbin hülyét kapna, ha összejönnél vele. Rühelli őt. Ó! Szóval Corbin miatt nem akarja, hogy bírjam Dillont. De miért akkora csalódás ez nekem? Miles kilép a szobájából, de már nem a farmer-póló kombó van rajta, hanem egy ismerős fazonú nadrág és egy ropogósra

vasalt, fehér ing, amit még nem gombolt be. Pilóta-egyenruha. – Te pilóta vagy? – kérdezem meglepetten, sőt szinte lenyűgözve. Bólint, és belép a konyhából nyíló mosókonyhába. – Onnan ismerem Corbint. Együtt jártunk a képzésre. Kilép a konyhába, és a kezében tartott szennyeskosarat a pultra teszi. – A bátyád jó srác. Az inge még mindig nyitva van. A hasát bámulom. Ne bámuld mára hasát! Jesszusom, van egy olyan V-vonala. Egy olyan szexi mélyedés, ami a pasik hasizma mellett fut, és egészen mélyen, a nadrágjukban végződik, mintha valami titkos célpontra mutatna. Úristen, Tate! Most meg az ágyékát bámulod! Miközben Miles az ingét gombolja, én minden erőmet összeszedve visszaemelem a tekintetem az arcára. Gondolatok. Jó lenne, ha az eszembe jutna egy, de most valahogy nem megy. Talán, mert most tudtam meg, hogy pilóta. De miért dobom el ettől az agyam? Dillon esetében egy cseppet sem hatott rám, bár igaz, hogy ő nem hajtogatott éppen dagadozó izmokkal ruhát az orrom előtt, amikor közölte a foglalkozását. A hajtogatás, az izmok és a pilótaság így együtt hihetetlenül hatásosnak bizonyul. Miles most már tetőtől talpig uniformisban van. Éppen cipőt húz, én meg úgy bámulom, mint egy cirkuszi látványosságot. – Ez így biztonságos? – kérdezem, miután sikerül úgyahogy összeszednem magam. – Az előbb még a srácokkal iszogattál, most meg mész utasszállítót vezetni. Miles becipzározza a dzsekijét, és felveszi a földről a már előre odakészített vászontáskát. – Én csak vizet ittam – feleli, és kimegy a konyhából. – Ritkán iszom alkoholt, munka előtt pedig soha. Nevetve követem a nappaliba, ahol az asztalról összeszedem a holmimat.

– Talán elfelejtetted az első találkozásunkat? A beköltözésem napján rögtön egy tajtrészeg pasasba botlottam a folyosón. Kinyitja az ajtót, és előreenged. – Nem tudom, miről beszélsz, Tate – feleli. – Mi a liftben ismerkedtünk meg, nem emlékszel? Nem tudom, viccel-e, mert szokás szerint fapofával néz rám. Becsukja mögöttünk az ajtót. Visszaadom a kulcsát, hogy be tudja zárni, én pedig közben kinyitom a saját lakásunkét. – Tate! Süketnek kéne tettetnem magam, csak hogy újra kimondja a nevemet, de ehelyett felé fordulok, és közben próbálok úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem lenne rám. – Az este, amikor rám találtál a folyosón, kivétel volt. Nagyon ritka kivétel. Van valami megmagyarázhatatlan a szemében és talán a hangjában is. Ott áll a lakása előtt indulásra készen, de még vár, hátha mondok valamit. Talán el kéne köszönnöm, vagy szerencsés utat kívánhatnék. Bár az balszerencsét jelent. Egy sima jó éjt elég lenne. – Rachel miatt csináltad? Igen. Tényleg ezt mondtam köszönés helyett. MIÉRT kellett ezt mondanom? Miles testtartása megváltozik. Az arca lefagy, mintha a kérdésem villámként csapott volna belé. Nyilván összezavartam, mert úgy tűnik, semmire sem emlékszik abból az éjszakából. Gyorsan, Tate! Mentsd a menthetőt! – Összekevertél valami Rachel nevű nővel – magyarázkodom a legjobb tudásom szerint. – Gondoltam, talán történt valami kettőtök között, és ezért... tudod. Miles mély lélegzetet vesz, igyekszik leplezni az érzelmeit. Úgy tűnik, fájó pontra tapintottam. Ezek szerint nem beszélünk Rachelről.

– Jó éjt, Tate! – mondja, és hátat fordít nekem. Nem értem, mi volt ez. Zavarba hoztam? Feldühítettem? Elszomorítottam? Bármit csináltam is, most nagyon bánom. Szörnyű ez kínos feszültség az ajtóm és a lift közötti területen. Bemegyek a lakásba, de a fura hangulat oda is elkísér. Akárhogy szeretném, nem tudom kizárni a folyosóra.

HATODIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Vacsorázunk, de elég kínos. Lisa és apa próbál minket is bevonni a beszélgetésbe, de egyikünk sincs csevegős hangulatban. Mindketten a tányérunkra meredünk, és villával tologatjuk magunk előtt az ételt. Nem akaródzik ennünk. Apa megkérdezi Lisát, van-e kedve visszamenni a nappaliba, amire Lisa igent mond. Lisa megkéri Rachelt, hogy segítsen nekem leszedni az asztalt. Rachel bólint. Csendben kivisszük az edényeket a konyhába. Rachel a pultnak támaszkodik, amíg én beteszek mindent a mosogatógépbe. Próbálok nem figyelni rá, de lehetetlen. Nem is tud róla, de mindenhol ott van. Ő minden. Minden egyes dolog Rachellé változott. Elevenen felfal engem. A gondolataim elvesztették a saját értelmüket. Minden róla szól. Nem szerethetek beléd, Rachel.

A mosogatóra nézek. Látni akarom Rachelt. Belélegzem a levegőt. Be akarom lélegezni Rachelt. Behunyom a szemem. Csak Rachelt látom. Megmosom a kezem. Meg akarom érinteni Rachelt. Megtörlöm a kezem a konyharuhában, és Rachel felé fordulok. A háta mögött a pultba kapaszkodik, én pedig keresztbe fonom a karom a mellkasom előtt. – Ők a világ legrosszabb szülői – suttogja. Megtörik a hangja. Összetörik a szívem. – Szemetek – kontrázok rá. Rachel elneveti magát. Nem lenne szabad beleszeretnem a nevetésedbe, Rachel. Felsóhajt. A sóhajába is szerelmes vagyok. – Mióta vannak együtt? – kérdezem. Tudom, hogy őszinte lesz. – Úgy egy éve – von vállat. – Távkapcsolatnak indult, aztán ideköltöztünk, hogy anya közelebb legyen apádhoz. Érzem, ahogy anyám szíve megszakad. Gyűlöljük apát. – Egy éve? Ez biztos? – meredek rá. Bólint. Látom rajta, hogy ő nem tud anyáról. – Rachel? Azóta akarom hangosan kimondani a nevét, hogy először találkoztunk. A szemembe néz, és nagyot nyel. – Tessék! Odalépek hozzá. Kiegyenesedik, de csak egy kicsit. Felgyorsul a légzése, de csak egy kicsit. Az arca kipirul, de csak egy kicsit. Éppen annyira, amennyire kell. A szemébe nézek, és a kezemet a derekára teszem.

Nem állít le, ezért folytatom. Amikor a szám az övéhez ér, vegyes érzések kavarognak bennem. A csók egyszerre jó és rossz, helyes és helytelen, és édes, mint a bosszú. Lélegzés közben lop egy kicsit a levegőmből. Adok még neki. A nyelvünk egymásba gabalyodik, a bűntudat összefonódik. Az ujjaim végigfutnak a csodás hajon, aminek a színét Isten csak miatta keverte ki. Az új kedvenc ízem Rachel. Az új kedvenc dolgom Rachel. Rachelt kérem a szülinapomra, karácsonyra, érettségire. Rachel, Rachel, Rachel. Akkor is beléd fogok szeretni, Rachel. Nyílik az ajtó. Gyorsan elengedem. ő is engem, de csak testileg. Minden más formában tovább érzem az érintését. Másfelé nézek, de még mindig minden Rachel. Lisa bejön a konyhába. Boldognak tűnik. Neki lehet, nem ő halt meg. Lisa szól Rachelnek, hogy ideje indulni. Mindkettőjüktől elköszönök, de a szavaim csak Rachelnek szólnak, és ő tudja ezt. Végzek az edényekkel. Azt mondom apának, hogy Lisa nagyon kedves. Azt még nem mondom el, hogy őt viszont gyűlölöm. Talán soha nem is fogom. Nem tudom, mi lenne, ha megtudná, hogy már másképp nézek rá, mint korábban. Most már csak... átlagosnak látom. Emberinek. Talán ez is a férfivá válás rítusának része: rá kell jönnünk,

hogy az apánk ugyanolyan esendő, mint mi magunk. A szobámba megyek. Előveszem a telefonomat, és üzenetet írok Rachelnek. Én: Mi legyen a holnap estével? Rachel: Hazudjunk nekik? Én: Hétkor jó? Rachel: Igen. Én: Rachel! Rachel: Tessék! Én: Jó éjt! Rachel: Jó éjt, Miles. Kikapcsolom a mobilt, mert azt akarom, hogy ez legyen a mai nap utolsó üzenete. Behunyom a szemem. Szerelmes vagyok, Rachel.

HETEDIK FEJEZET

TATE Már két hét eltelt azóta, hogy utoljára láttam Milest, de alig két másodperce gondoltam rá. Úgy tűnik, legalább annyit dolgozik, mint Corbin. Persze jó néha egyedül lenni a lakásban, de azért az sem utolsó, amikor Corbin itthon van, és tudok kivel beszélgetni. Mondanám, hogy szeretem, ha Corbin és Miles egyszerre szabad, de ilyen még nem történt, mióta itt vagyok. Mostanáig. – Az apja dolgozik, ő viszont hétfőig nem – mondja Corbin. Egészen eddig a pillanatig fogalmam sem volt róla, hogy meghívta Milest is a szüleinkhez hálaadásra. – Nincs mit csinálnia – teszi hozzá, miközben bekopog Mileshoz. Azt hiszem, erre bólintok egyet, majd elindulok a lift felé. Félek, hogy ha meglátom Milest az ajtóban, képtelen leszek leplezni az izgalmamat, amiért ő is velünk tart. A fülke végébe húzódom. Ahogy mindketten belépnek mellém, Miles biccent egyet felém, de ez minden. Amikor utoljára beszéltünk, elég kínos szitut teremtettem, ezért most inkább csöndben maradok. Próbálom nem bámulni, de állati nehéz másra fókuszálni. Ma hétköznapi ruha van rajta: baseballsapka, farmer és 49ers focidrukker póló. Valószínűleg pont ez az oka, hogy nem tudom levenni róla a szemem, mert mindig

vonzódtam az olyan pasikhoz, akik nem görcsölnek sokat a kinézetükön. Ahogy az öltözékéről feljebb emelem a tekintetem, észreveszem, hogy ő is engem bámul. Nem tudom, hogy zavartan mosolyogjak, vagy elforduljak, ezért inkább nem teszek semmit, csak várom, hogy megszakítsa a szemkontaktust. Nem szakítja meg. Amíg leér a lift, végig csendben figyel engem, és én sem török meg. Amikor végre kinyílik az ajtó, megkönnyebbülök, hogy ő lép ki először, mert az utolsó hatvan másodpercben nem vettem levegőt, és már éppen készültem megfulladni. – Hová lesz a menet? – érdeklődik a Kapitány. – Haza, San Diegóba – feleli Corbin. – Maga mit tervez a hálaadásra? – Ünnepekkor sűrű a repülési menetrend, szóval dolgozni fogok. A Kapitány rám kacsint, aztán Mileshoz fordul. – És te, fiú? Te is hazamész? Miles ugyanúgy mered a Kapitányra, ahogy rám a liftben. Ez hatalmas csalódás, mert egy röpke pillanatig reménykedtem benne, hogy ugyanúgy vonzódik hozzám, ahogy én hozzá. De most, hogy látom, kezdem azt hinni, hogy a bámulás nála nem a vonzalom jele, hanem mindenkire így néz. Az elkövetkező öt másodpercben kínos csend telepszik rájuk. Lehet, hogy Miles nem szereti, ha „fiúnak” nevezik? – Boldog hálaadást, Kapitány! – böki ki végül Miles, figyelmen kívül hagyva a kérdést, aztán Corbin nyomában elindul kifelé. A Kapitányra nézek, és vállat vonok. – Kívánjon szerencsét! – mondom halkan. – Úgy tűnik, Mr. Archernek megint rossz napja van. – Ugyan! – mosolyog a Kapitány, és lép egyet a megszokott széke felé. – Csak sokan nem szeretik a faggatózást. Ez minden.

Leül, és búcsúzóul szalutál egyet. Én is szalutálok, és a kijárat felé veszem az irányt. Nem tudom, a Kapitány azért mentegeti Miles bunkóságát, mert kedveli, vagy mindenkit ugyanígy megvéd. – Vezethetek, ha akarod – mondja Miles Corbinnak a kocsinál. – Tudom, hogy nem aludtál. Visszafelé majd átveszed. Corbin bólint. Miles elhelyezkedik a vezetőülésben, én pedig hátul próbálom eldönteni, melyik helyet válasszam. Miles mögé vagy Corbin mögé üljek? Esetleg középre? Bárhogy döntök is, mindenhol őt érzem. Miles mindenhol ott van. Itt minden Miles. Így van ez, ha az embernek megtetszik valaki. Az egyik pillanatban még nem létezik, aztán hirtelen betölt mindent, akár akarod, akár nem. Elmerengek, vajon ő is így érez-e irántam, de aztán gyorsan elhessegetem a gondolatot. Felismerem, ha tetszem egy pasinak, és Milesnál nem ez a helyzet. Ezért aztán sürgősen ki kell találnom, hogy állítsam le magam. Más sem hiányzik most, mint egy érzelmi hullámvasút, amikor már így is totál el vagyok havazva a munka és a suli miatt. Kiveszem a könyvemet a táskámból, és olvasni kezdek. Miles bekapcsolja a rádiót, Corbin pedig hátrahajtja a támlát, és felcsapja a lábát a műszerfalra. – Fel ne keltsetek, amíg oda nem érünk! – figyelmeztet bennünket, és a szemébe húzza a sapkáját. Milesra pilIantok, aki éppen a tükörrel babrál. Amikor hátrafordul, hogy mögénk nézzen, a szemünk összeakad. – Kényelmesen ülsz? – kérdezi. Mielőtt válaszolhatnék, előrefordul, és beindítja a motort, de a tükörben visszanéz rám. – Igen – felelem mosolyogva. Nem akarom, hogy azt higgye, bosszant a jelenléte a családi utunkon, de nehezemre esik barátságosan viselkedni, amikor

minden erőmmel azon vagyok, hogy közömbös legyek iránta. Miles innentől az útra koncentrál, én pedig visszabújok a könyvembe. Harminc perccel később a kocsi rázkódásától kezd megfájdulni a fejem, ezért abbahagyom az olvasást. Kényelmesen elhelyezkedem, hátrahajtom a fejem, és a lábamat a Miles és Corbin közötti karfára támasztom. Miles a visszapilIantó tükörből néz. A szeme, akár egy kéz, minden porcikámat végigtapogatja. Mindez alig két másodpercig tart, utána figyelme visszafordul az út felé. Gyűlölöm ezt. Gőzöm sincs, mi zajlik a fejében. Sosem mosolyog. Nem nevet. Nem flörtöl. Az arca páncélként takarja el az érzelmeit a külvilág elől. Az ilyen hallgatag fickók a gyengéim. Leginkább azért, mert a legtöbb pasinak be nem áll a szája, és fájdalmas végighallgatni minden egyes gondolatukat. Milesnál viszont azt kívánom, bár beszédesebb lenne. Róla szeretnék többet megtudni. Például érdekelne, most éppen mi rejlik e mögött a higgadt, szenvtelen álarc mögött. Még mindig bámulom, amikor megint felém pilIant. Gyorsan lenézek a telefonomra, mert szégyellem, hogy így rajtakapott. De a tükör szinte mágnesként vonz. Ahogy felemelem a tekintetem, megint találkozik az övével. Megint lesütöm a szemem. A francba! Ez lesz életem leghosszabb útja. Három percig bírom, mielőtt újra ránéznék. Basszus! Ő is néz. Elmosolyodom ezen a fura játékon, amit egymással űzünk. Ő is mosolyog. Miles is mosolyog. Újra a vezetésre koncentrál, de a mosoly még hosszú másodpercekig kitart. Onnan tudom, hogy én viszont még őt

nézem. Legszívesebben lefényképezném ezt a mosolyt, mielőtt újra eltűnik, de az mégiscsak fura lenne. Miles az ülések közötti karfára teszi a kezét, de a lábam útban van. – Bocs! – mentegetőzöm, és el akarom húzni, de ujjait a meztelen lábfejemre fonva megállít, – Hagyd csak! – mondja. Nem enged el. Döbbenten meredek a kezére. Jesszusom, a hüvelykujja megmozdult. Szándékosan mozog. Simogatja a lábamat, összeszorítom a combomat, és elakad a lélegzetem, mert Miles egy röpke másodpercig a lábamat cirógatta. Belülről ráharapok az arcomra, hogy el ne vigyorodjak. Azt hiszem, tetszem neked, Miles. Amint megérkezünk a szüleim házába, apa máris befogja Corbint és Milest karácsonyi égősorokat aggatni, én pedig beviszem a cuccainkat. Átengedem a fiúknak az én szobámat, mert csak abban van két ágy, én pedig Corbin régi odújába költözöm. Amikor mindent behordtam, kimegyek a konyhába segíteni anyának a vacsorafőzésben. A hálaadásból sosem csináltunk túl nagy ügyet. Mivel anyáék nem akartak választani a családjaik között, és apa a munkája miatt az ünnepek környékén amúgy sem nagyon volt itthon, anya úgy döntött, hogy a hálaadás legyen csak a szűk családé. Ilyenkor csak én, Corbin, anya, és ha éppen nem dolgozott, apa ült az asztalnál. Tavaly anyával kettesben voltunk, mert apa is, és Corbin is dolgozott. Idén viszont mind itthon vagyunk. Plusz Miles. Fura érzés őt is itt látni. Anya szemmel láthatólag örült neki, szóval nem tekinti betolakodónak. Apa mindenkit szeret, és még jól is jön neki az extra segítség a karácsonyi égősoroknál. Anya elém tol egy tál kemény tojást, hogy pucoljam meg őket a töltött tojáshoz, aztán a konyhapultra hajolva, állát a kezébe támasztva rám néz.

– Ez a Miles nagyon csinos fiú – vonja fel a szemöldökét. Hadd mondjak valamit anyáról! Ő a világ legjobb anyukája, de valahogy sosem szerettem megtárgyalni vele a magánügyeimet. Az egész tizenkét éves koromban kezdődött, az első menzeszemkor. Anya olyan izgalomba jött, hogy azon nyomban három barátnőjét is felhívta a nagy hírrel, miközben én azt sem tudtam, mi a fene történik velem. Így aztán elég korán megtanultam, hogy egyáltalán nem tud titkot tartani. – Nem rossz – vonok vállat. Ez akkora hazugság, mint a ház, mert Miles tényleg állati jóképű. Az az aranybarna haj, az igéző kék szem, a széles váll, a markáns állán végigfutó, szabadnapokon növesztett borosta, az isteni, most-léptem-ki-a-zuhany-alól illat... Atyaúristen! Nem ismerek magamra. – Van barátnője? – Alig tudok róla valamit, anya – felelem, és a mosogatóhoz viszem a tálat, hogy hideg vízzel átmossam a tojásokat. – Hogy tetszik apának a nyugdíjas élet? – váltok témát. Anya elvigyorodik. Utálom ezt a mindentudó vigyort. Úgy tűnik, már el sem kell neki mondanom a dolgokat. Ő az anyám, ezért mindent tud. Elvörösödve hátat fordítok neki, és nekiállok az átkozott tojásoknak.

NYOLCADIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN – Ma este Iannél leszek – mondom apának. Nem izgatja. Lisával randizik, most csak rá tud gondolni. Ő a mindene. Régebben Carol volt a mindene. Carol és Miles. Most Lisa az. Nem baj. Régebben nekem ő és Carol volt a mindenem, de már nem. Üzenetet küldök Rachelnek, hogy találkozhatunk-e valahol. Visszaír, hogy Lisa most indult el hozzánk, és ha gondolom, érte mehetek az ő házukba. Amikor odaérek, már nem tudom, kiszálljak-e a kocsiból. Nem tudom, ő akarja-e. Én igen. Az ajtóhoz megyek, és bekopogok. Nem tudom, mit mondjak, amikor kinyitja. Egy részem bocsánatot kérne tőle azért a csókért. A másik részem millió kérdéssel bombázná, hogy mindent megtudjak róla. De a legnagyobb részem egyszerűen csak újra megcsókolná,

főleg most, hogy itt áll előttem. – Bejössz egy kicsit? – kérdezi. – Anya most egy darabig nem jön haza. Bólintok. Vajon ő is úgy szereti a bólintásomat, mint én az övét? Becsukja mögöttünk az ajtót. Körülnézek. A lakásuk olyan kicsi, amilyen kis helyen még soha nem éltem. Tetszik. Minél kisebb a ház, a családnak annál jobban össze kell tartania. Nincs helyük a széthúzásra. Most azt kívánom, bárcsak mi is kisebb helyre költöznénk apával, hogy ne tudjuk olyan könnyen elkerülni egymást. Egy helyre, ahol az anyám után maradt űr nem olyan kézzelfogható. Rachel a konyhába megy, és megkérdezi, kérek-e inni valamit. Megkérdezem, mi van itthon. Minden, kivéve tej, tea, üdítő, kávé, gyümölcslé és alkohol. – Remélem, szereted a vizet – nevet. – Imádom – nevetek vele. – Mindenképpen azt választottam volna. Mindkettőnknek tölt egy pohárral. A két szemközti pultnak támaszkodva nézzük egymást. Nem kellett volna megcsókolnom téged tegnap este. – Nem kellett volna megcsókolnom téged, Rachel. – Nem kellett volna hagynom – feleli. Tovább bámuljuk egymást. Azon gondolkodom, vajon engedné-e, hogy újra megcsókoljam. Talán jobb lenne, ha elmennék. – Simán véget tudunk vetni ennek – mondom. Hazudok. – Nem, ez nem igaz – mondja. Ő legalább őszinte.

– Szerinted összeházasodnak? Bólint. Ezt a bólintást valamiért nem szeretem úgy, mint az eddigieket. Nemszeretem válasz a nemszeretem kérdésre. – Miles? A lábát nézi. Úgy mondja ki a nevemet, mintha egy riasztópisztolyt sütne el. Futnom kellene. – Tessék! – Ezt a lakást csak egy hónapra béreltük ki. Tegnap hallottam, ahogy anya apáddal beszél telefonon – emeli rám a tekintetét. Két hét múlva hozzátok költözünk. Átbukom az akadályon. Rachel hozzánk költözik. A házamban fog lakni. Az anyja be fogja tölteni az én anyám után maradt űrt. Behunyom a szemem. Még mindig Rachelt látom. Kinyitom a szemem. Rachelre meredek. Megfordulok, és a konyhapult peremébe kapaszkodom. A fejem a két vállam közé csuklik. Nem tudom, mit tegyek. Nem akarom szeretni őt. Nem akarok beléd szeretni, Rachel. Nem vagyok hülye. Tudom, hogy működik a vágy. Az kell neki, amit nem kaphat meg. Azt akarja, hogy Rachel az enyém legyen. A józan ész viszont az ellenkezőjét súgja. A józan észre kell hallgatnom. – Ez nem fog működni – fordulok Rachel felé. – Ez a dolog kettőnk között... nem lehet jó vége. – Tudom – suttogja. – Hogy állítsuk le? – kérdezem.

Úgy néz rám, mintha abban reménykedne, hogy megválaszolom a saját kérdésemet. De nem megy. Csend. Csend. Csend. HANGOS, FÜLSIKETÍTŐ CSEND. A fülemre akarom tapasztani a kezem. Páncéllal akarom védeni a szívem. Nem is ismerlek, Rachel. – Mennem kéne – szólalok meg. Azt mondja, megérti. – De nem tudok – suttogom. Azt mondja, megérti. Bámuljuk egymást. Talán ha elég hosszan bámulom, végül ráunok. Újra érezni akarom az ízét. Talán ha eleget érzem, végül az ízére is ráunok. Meg sem várja, hogy hozzálépjek. Félúton találkozunk. Én az arcát ragadom meg, ő a karomat, és a szánk a bűntudatunkkal együtt összeolvad. Hazudunk magunknak. Bemeséljük, hogy tudunk uralkodni magunkon, de... valójában egyáltalán nem. A bőröm boldogabb, amikor ő hozzáér. A hajam boldogabb, amikor a keze beletúr. A szám boldogabb, amikor a nyelve benne van. Bárcsak tudnánk így lélegezni! Így élni. Az élet boldogabb lenne így vele. Rachel a hűtőszekrényre hajtja a fejét, én pedig két oldalról mellétámasztom a kezem. Egy idő múlva elhúzódom tőle, és a szemébe nézek. – Millió kérdést szeretnék feltenni neked – mondom.

– Akkor jobb lesz, ha elkezded – mosolyog. – Melyik fősulira mész? – A Michiganre. És te? – A fősulit itt végzem el, aztán a legjobb barátommal, Iannel pilótaképzőbe megyünk. Pilótának készülök. Te mi akarsz lenni? – Boldog – mosolyodik el újra. Tökéletes válasz. – Mikor van a szülinapod? – kérdezem. – Január 3-án. Tizennyolc leszek. És a tiéd? – Holnap. Én is tizennyolc leszek. Nem hiszi el, hogy holnap lesz a szülinapom. Megmutatom a személyi igazolványomat. Boldog szülinapot kíván, és újra megcsókol. – Mi lesz, ha összeházasodnak? – merengek. – Ha nem jönne össze az esküvő, akkor sem egyeznének bele a kapcsolatunkba. Igaza van. Nehéz lenne ezt a szitut kimagyarázni a barátaiknak és a rokonoknak. – Mi értelme folytatni, ha tudjuk, hogy rossz vége lesz? – nézek rá. – Nem tudjuk, hogyan állítsuk le. Megint telibe talált. – Te hét hónap múlva a Michiganre mész, én pedig itt maradok San Franciscóban. Talán ez a megoldás. Rachel bólint. – Hét hónap? Bólintok. Az ujjammal megérintem a száját, mert az ajka akkor is elismerést érdemel, ha éppen nem csókolják. – Hét hónapig csinálhatjuk ezt. Nem szólunk róla senkinek. És aztán... Elhallgatok, mert nem tudom, hogy mondhatnám ki: befejezzük.

– Aztán befejezzük – suttogja. – Befejezzük – ismétlem utána. Bólint, és én szinte hallom, ahogy indul a visszaszámlálás. Megcsókolom. Most, hogy megvan a tervünk, valahogy még jobb. – Megoldjuk, Rachel. Egyetértően mosolyog. – Megoldjuk, Miles. Megadom a szájának az elismerést, amit érdemel. Hét hónapon át szeretni foglak, Rachel.

KILENCEDIK FEJEZET

TATE – Nővér! – kiabál Corbin. Milesszal a nyomában belép a konyhába, és félreállva a barátjára mutat. Miles kezét vér borítja, és folyamatosan csöpög. Miles úgy néz rám, mintha tőlem várná a megoldást, pedig ez nem egy klinika, hanem az anyám konyhája. – Segítenél? – szorítja erősen a csuklóját. A vér tócsába gyűlik alatta a padlón. – Anya! Hol van az elsősegélykészlet? – nyitogatom a szekrényajtókat. – A lenti fürdőszobában a mosdókagyló alatt – kiált vissza anya. Miles követ a fürdőbe. Előveszem a dobozt, Milest leültetem a vécé lecsukott fedelére, és a kád szélére telepedve magamhoz húzom a karját. – Mit csináltál? – vizsgálgatom a megtisztított sebet. A mély vágás végigfut a tenyere közepén. – Elkaptam a létrát. El akart dőlni. – Jobb lett volna, ha hagyod – rázom a fejem. – Nem hiszem. Corbin rajta állt. Amikor felnézek rá, megint azzal a megfejthetetlen, átható tekintettel találom szemben magam. Visszafordulok a kezéhez. – Ezt össze kell varrni. – Biztos vagy benne? – Igen. Elviszlek a baleseti ügyeletre.

– Nem tudnád te megcsinálni? – Nincsenek hozzá megfelelő eszközeim. Több öltésre lesz szükség. Elég mély a seb. Az ép kezével beletúr az elsősegélydobozba, elővesz egy spulni fonalat, és átnyújtja nekem. – Tedd meg, amit tudsz! – Basszus, Miles, ez nem olyan, mint egy gombot felvarrni. – Nem fogok egész nap a sürgősségin vesztegelni egy vágás miatt. Csak varrd össze! Nem lesz semmi baj. Én sem akarom, hogy a sürgősségin töltse a napot, mert akkor nem lenne itt. – Ha a seb elfertőződik, és feldobod a talpad, én nem vállalom a felelősséget. – Ha feldobom a talpam, úgysem tudom majd rád verni a balhét. – Ez igaz. Újra kitisztítom a sebet, majd a mosogató szélére készítem a szükséges felszerelést. A jelenlegi pózban nem férek hozzá jól a területhez, ezért felállok, felteszem a lábam a kád szélére, és a combomra húzom Miles kezét. A combomra húzom a kezét. A francba! Ez így nem fog működni. Ha nem akarom, hogy remegjen a kezem, változtatnom kell a pózon. – Ez így nem lesz jó – pilIantok Milesra. A mosdópultra fektetem a kezét, és szembeállok vele. Az előző helyzet jobb volt, de képtelen vagyok dolgozni, ha közben a lábamhoz ér. – Fájni fog – figyelmeztetem. Felnevet, mint akinek az ilyesmi meg sem kottyan. Amikor a bőrébe szúrom a tűt, meg sem rezzen, meg sem nyikkan. Csendben nézi, ahogy dolgozom. A szeme a kezünkről néha az arcomra vándorol. Szokás szerint nem beszélgetünk.

Próbálok megfeledkezni róla, és csak a csúnya sebre koncentrálni, de az arcunk olyan közel van egymáshoz, hogy érzem a lehelete melegét. A légzése egyre gyorsul. – Lesz egy szép nagy sebhelyed – suttogom. Nem tudom, hová tűnt a hangom. Negyedszer is belébököm a tűt. Tudom, hogy fáj neki, de semmi jelét nem mutatja. Valahányszor megszúrom, legszívesebben helyette is összerezzennék. A sebével kellene foglalkoznom, de végig csak az jár a fejemben, hogy a térdünk összeér. Az ép keze a térdén nyugszik, és az egyik ujja hegye az enyémhez ér. Gőzöm sincs, hogy vagyok képes végezni a dolgomat, amikor csak arra az ujjra tudok gondolni. A farmeremen keresztül is olyan forró, mint a tüzes vas. Itt ül előttem sérülten, a vére átáztatta a karja alá tett törülközőt, és egy tűvel szurkálom, de én csak az ujja és a térdem érintkezésére figyelek. Vajon milyen lenne az érintése, ha a nadrág anyaga nem lenne köztünk? Két másodpercre összenézünk, aztán gyorsan visszatérek a kezéhez. Ő viszont továbbra is az arcomat fürkészi, és egyre gyorsabban kapkodja a levegőt. Nem tudom, hogy a közelségemre reagál-e így, vagy csak fáj neki, amit csinálok. Most már két ujjbegye ér a térdemhez. Három. Mély lélegzetet veszek, és próbálok a varrásra koncentrálni. Nem megy. Ez szándékos. Nem véletlen érintés. Azért ér hozzám, mert hozzám akar érni. Az ujjai a térdemet cirógatják, majd a tenyerét hátracsúsztatja a combomra. Felsóhajt, a fejét a vállamra hajtja, és megszorítja a lábamat. Nem is értem, hogy tudok talpon maradni. – Tate! – suttogja elgyötört hangon. Abbahagyom a varrást, és várom, hogy azt mondja, fáj a keze, és tartsunk egy kis szünetet, amíg összeszedi magát.

Ezért szorít, nem? Mert fájdalmat okozok neki. Mivel nem mond semmit, megcsinálom az utolsó öltést, és csomót kötök a fonal végére. – Kész – teszem le az eszközöket a mosdókagyló szélére. Miles nem enged el, és én sem húzódom el tőle. A keze lassan megindul felfelé hátul a combomon, és a csípőmön át egészen a derekamig halad. Lélegezz, Tate! A derekamnál fogva közelebb húz magához, a fejét a testemre hajtja. A vállába kapaszkodom, mert támaszra van szükségem, hogy el ne essek. Az izmaim hirtelen felmondták a szolgálatot. Még mindig ül, én pedig állok, de most már a lába között. Ahogy az arcát lassan felemeli a vállamról, be kell hunynom a szemem. Annyira felzaklat, hogy nem tudok ránézni. Nem látom, csak érzem, hogy hátrahajtja a fejét. Nem tudom, miért, de még szorosabbra zárom a szemhéjamat. Semmit sem tudok. Csak Miles jár a fejemben. Azt hiszem, meg akar csókolni. Annyi biztos, hogy én meg akarom csókolni őt. A keze egyre feljebb vándorol, egészen a nyakamig. Úgy érzem, mintha minden porcikámon otthagyná az ujjlenyomatát. Az ujjai már a tarkómon vannak, a szája pedig csak milliméterekre az államtól. Olyan közel, hogy nem is tudom, az ajkát vagy a leheletét érzem a bőrömön. Mindjárt meghalok, és nincs semmi az elsősegélydobozban, ami megmenthetne. Miles egyre erősebben szorítja a tarkómat... aztán megöl. Vagy megcsókol. Nem vagyok biztos benne, mi jön, de szerintem a kettő egy és ugyanaz. Az ajka az enyémen ezernyi érzést hoz elő. Mintha élnék, meghalnék, aztán újjászületnék, és mindezt egyszerre. Úristen! Csókolózunk. A nyelve már a számban van, és gyengéden cirógatja az enyémet. Nem emlékszem, hogy jutottunk idáig, de nem is

érdekel. Élvezem, ami történik. Miles lassan feláll, de a számat egy pillanatra sem engedi el. Pár lépést hátrál velem, a falhoz nyom, és a keze a tarkómról a derekamra kerül. Istenem, a szája annyira mohó! Az ujjai a csípőmbe markolnak. Istenem, hangosan felnyögött! A keze elindul lefelé a lábamon. Kész. Nem bírom tovább. Felemeli és magára kulcsolja a lábamat, és olyan istenien simul hozzám, hogy belőlem is nyögés szakad fel. Egyszer csak megáll a csók. Miért húzódik el? Ne hagyd abba, Miles! Elengedi a lábam, és a tenyerét a fejem mellett a csempére nyomja, mintha támaszra lenne szüksége. Ne, ne, ne! Folytasd! Érezni akarom a szádat az enyémen. Próbálok a szemébe nézni, de az övé csukva van. Bánja, ami történt. Ne nyisd ki a szemed, Miles! Nem akarom látni, hogy megbántad. A homlokát a falnak támasztja, és még mindig levegő után kapkod. Egyikünk sem szólal meg. Néhány mély lélegzet után eltolja magát a faltól, hátat fordít nekem, és a mosdókagylóhoz lép. Szerencsére nem láttam, amikor kinyitotta a szemét, így nem láthattam, mennyire megbánta. Kibont egy csomag kötszert. Én a falhoz tapadok, most már talán örökre. Tapéta vagyok. Igen, mostantól ez marad nekem. – Ezt nem lett volna szabad – szólal meg határozottan. A hangja, mint valami fém. Mint egy kard. – Nem haragszom – felelem, de az én hangom egyáltalán nem fémes. Inkább, mint a párolgó víz. Bekötözi a sérült kezét, és felém fordul. A tekintete épp olyan, mint a hangja. Mint a fém, mint egy kard, ami elvágja a

remény utolsó fonalát, amit a csókja ébresztett bennem. – Ne hagyd, hogy ezt újra megtegyem – mondja. Jobban vágyom rá, hogy újra megtegye, mint a hálaadásnapi vacsorára, de erről mélyen hallgatok. Amúgy sem tudok beszélni, mert összeszorul a torkom. Kinyitja az ajtót, és kimegy. Én ott maradok a falhoz tapadva. Ez most mi? Elszakadtam a fürdőszoba falától. Most egy székhez tapadok a vacsoraasztalnál, természetesen Miles mellett ülve. A mellett a Miles mellett, akivel azóta egy szót sem beszéltem, hogy a csókunkra „ez”-ként utalt. Ne hagyd, hogy „ezt" újra megtegyem. Ha akarnám, sem tudnám megállítani. Sokkal jobban vágyom „arra”, mint az ételre, pedig imádom a hálaadásnapi vacsorát. Most csakis „azt” akarom, és ez alatt nem az előttem pompázó ételkölteményt értem. Az „az” most nem más, mint Miles. Mi ketten. Ahogy csókolom Milest, és ahogy ő csókol engem. Hirtelen teljesen kiszáradt a szám, ezért a számhoz emelem a poharamat, és három hatalmas korttyal kiiszom víz felét. – Van barátnője, Miles? – kérdezi anya. Ez az, anya! Kérdezz tőle olyasmiket, amiket én nem merek. Miles megköszörüli a torkát. – Nem, asszonyom, nincs. Corbin mosolyog a bajsza alatt, ami enyhe csalódottságot ébreszt bennem. Úgy tűnik, Miles is úgy áll a párkapcsolatokhoz, mint Corbin, és a bátyám még a feltételezésen is jól szórakozik, hogy képes lenne elkötelezni magát egy nő mellett. Ebben a megvilágításban a korábbi

csókunk sokat veszít a jelentőségéből. – Nahát, akkor maga kész főnyeremény. Egy facér, jóképű, udvarias pilóta. Miles nem válaszol, csak egy halvány mosolyt ereszt meg, mielőtt egy újabb falat krumplit lapátolna a szájába. Nem akar magáról beszélni. Kár. – Milesnak már jó ideje nincs barátnője, anya – mondja Corbin, alátámasztva a gyanúmat. – De ettől még nem feltétlenül facér. Anya zavartan oldalra dönti a fejét. Én is. Miles is. – Ezt hogy érted? – néz rá anya, majd hirtelen elkerekedik a szeme. – Jaj, annyira sajnálom! Nem lenne szabad kíváncsiskodnom. Úgy tűnik, rájött valamire, amire nekem még sem sikerült. Szabadkozik Miles előtt, és feszeng. Még mindig nem értem. – Kimaradtam valamiből? – kapcsolódik be apa. Anya Milesra mutat a villájával. – A fiatalember meleg, drágám. Öhm... – Ugyan már! – nevet fel apa, mintha még a feltételezés is röhejes lenne. Megrázom a fejem. Ne rázd a fejed, Tate! – Miles nem meleg – nézek anyára. Miért kellett ezt hangosan kimondanom ? Most Corbin tűnik zavartnak. Miles felé fordul, aki összeráncolt homlokkal mered rá, kezében a krumplipürével megrakott kanállal. – Basszus! Nem tudtam, hogy titok. Haver, annyira sajnálom! – szabadkozik. Miles leteszi a kanalát, de közben egy pillanatra sem veszi le a szemét a bátyámról. – Nem vagyok meleg – szólal meg. Corbin bólint.

– Tényleg bocs – feleli, mint aki valóban szégyelli, hogy kikotyogott valamit. Miles megrázza a fejét. – Corbin! Nem vagyok meleg. Sosem voltam, és valószínűleg már nem is leszek. Mi ütött beléd? Corbin és Miles farkasszemet néznek egymással, de mindenki más Milest figyeli. – D-de – dadog Corbin. – De azt mondtad... egyszer azt mondtad, hogy... Miles eltakarja a száját, hogy tompítsa a hangos nevetését. Úristen, Miles! Te nevetsz! Nevetés, nevetés, nevetés. Kérlek, tégy úgy, mintha ennél viccesebb még életedben nem történt volna veled, mert a nevetésed ezerszer jobb a hálaadási vacsinál is. – Mi olyat mondtam, amiből arra következtettél, hogy meleg vagyok? Corbin hátradől a székében. – Már nem emlékszem pontosan. Valami olyasmit, hogy már több mint három éve nem voltál nővel. Azt hittem, így akarod tudtomra adni, hogy a pasikat szereted. Most már mindenki teli szájjal nevet, engem is beleértve. – Ennek már vagy három éve. Te azóta azt hitted, hogy meleg vagyok? Corbin még mindig nem tért magához. – De hát... Könnyek. Miles úgy nevet, hogy a könnye is kicsordul. Imádom. Kicsit sajnálom Corbint, mert látszik rajta, mennyire szégyelli magát. Az viszont tetszik, hogy Miles poénnak fogja fel az egészet. Ő egyáltalán nem feszeng miatta. – Három év? – lovagol apa a részleten, ami az én figyelmemet is megragadta. – Ez három éve volt – röhögi el magát most már a bátyám is. – Azóta már akár hat év is lehet.

Hirtelen mindenki elhallgat. Ez már Milesnak is ciki. Eszembe jut a fürdőszobai csók. Én tudom, hogy nem hat éve volt utoljára nővel. Egy ilyen gyakorlott száj nyilván állandó használatban van. De nem akarok erre gondolni, azt meg főleg nem akarom, hogy a családom erre gondoljon. – Megint vérzik a kezed – pilIantok az átitatott kötésre, majd anya felé fordulok. – Van itthon folyékony tapaszod? – Nincs. Attól frászt kapok – feleli. – Vacsora után újra megnézem – mondom Milesnak. Bólint, de nem néz rám. Anya a munkámról kezd kérdezősködni, így Miles kikerül a figyelem középpontjából. Szerintem megkönnyebbült. Leoltom a villanyt, és bemászom a takaró alá. Nem tudom eldönteni, mit gondoljak a mai napról. Milesszal a vacsora óta egy árva szót sem szóltunk egymáshoz, pedig vagy tíz percen keresztül kötöztem át a sebét a nappaliban. Most nem ért össze a lábunk, az ujja meg sem közelítette a térdemet, és egész idő alatt még csak rám sem nézett. Végig a kezére meredt, mintha leesne, ha egy pillanatra levenné róla a szemét. Nem tudom, hová tegyem Milest és azt a csókot. Nyilván tetszem neki, különben nem csinálta volna. Sajnos nekem már ennyi is elég. Az sem kell, hogy szeressen, mert az később még kialakulhat. Kezdetnek a puszta vonzalom is megteszi. Behunyom a szemem, és ötödszörre is próbálok elaludni, de hiába. Az oldalamra fordulva közeledő lábak árnyékát látom az ajtó alatti résen át. Várom, hogy a láb tulajdonosa benyisson hozzám, de továbbhalad. A lépések egyre távolodnak a folyosón. Szinte biztos vagyok benne, hogy Miles az, de csak azért, mert jelenleg egyedül ő jár a fejemben. Veszek néhány mély, nyugtató lélegzetet, és közben azt latolgatom, utánamenjek-e. A harmadiknál már ki is pattanok az ágyból.

Nem mosok fogat, mert alig húsz perce mostam. Ellenőrzöm a hajam a tükörben, aztán kinyitom az ajtót, és halk macskaléptekkel elindulok a konyha felé. A sarkon befordulva meglátom őt. Úgy áll a pultnak támaszkodva, mintha várt volna. Basszus, ez nagyon gáz! Próbálok úgy tenni, mintha véletlenül botlottunk volna egymásba így éjfél táján. – Nem tudsz aludni? – sétálok el előtte, és benyúlok a frigóba a narancsléért. Töltök magamnak, majd a Milesszal szemközti pultnak dőlök. Csak néz, de nem felel a kérdésemre. – Talán alvajáró vagy? Mosolyog, és közben tetőtől talpig végigmér. – Te tényleg odavagy a narancsléért – jegyzi meg. Lenézek a poharamra, és vállat vonok. Miles felém lép, és a poharamra mutat. Átpasszolom neki. Belekortyol és visszaadja, de közben végig engem néz. Most már biztosan odavagyok a narancsléért. – Én is imádom – mondja, bár nem válaszoltam. Leteszem magam mellé a poharat, és a pult peremében megkapaszkodva felhúzom magam. Úgy teszek, mintha a jelenléte nem lenne rám hatással, pedig valójában betölti az egész konyhát. Sőt, az egész házat. Túl nagy a csend, ezért úgy döntök, hogy én teszem meg az első lépést. – Tényleg hat éve nem volt barátnőd? A határozott bólintás egyszerre sokkol és hihetetlen örömmel tölt el. Nem tudom, miért villanyoz ez fel ennyire. Talán, mert így ezerszer jobb, mint ahogy az életét eddig elképzeltem. – Azta! De azért... Nem is tudom, hogy fejezzem be a mondatot. – ...szexeltem-e? – segít ki.

Tiszta mázli, hogy a tűzhely kijelzőjén kívül semmi fény nincs idebent, mert most totál elpirultam. – Nem mindenki ugyanazt akarja az életben – mondja. A hangja lágy, mint egy puha takaró. Legszívesebben magamra teríteném, és belesimulnék. – Mindenki vágyik a szerelemre, de legalábbis a szexre. Ilyen az emberi természet – felelem. Nem hiszem el, hogy erről beszélgetünk. Miles keresztbe fonja a karját a mellkasán, és a lábát is keresztbe teszi. Már korábban is láttam ezt a fajta védekező mechanizmust. Megint maga elé teszi azt a láthatatlan páncélt, nehogy túl sokat kiadjon magából. – A legtöbb embernek a kettő csak egyszerre működik. Nekem egyszerűbb volt mindkettőről lemondani. Az arcomat fürkészve próbálja megfejteni a reakciómat, de én nem adom könnyen magam. – Szóval te melyiket akarod, Miles? A szerelmet vagy a szexet? – kérdezem kínosan reszketeg hangon. A tekintete nem változik, de a szája halvány mosolyra húzódik. – Szerintem már tudod a választ, Tate. Hoppá! Nagyot sóhajtok. Most az sem érdekel, ha látja, milyen hatással vannak rám a szavai. Ahogy a nevemet kimondja, az legalább olyan izgalommal tölt el, mint a csókja. Az egyik lábamat átvetem a másikon, és csak remélni tudom, hogy ő nem veszi észre az én láthatatlan pajzsomat. A szeme a lábamra tapad, és mély lélegzetet vesz. Hat év. Hihetetlen. Követem a tekintetét. Szeretnék kérdezni tőle valamit, de közben nem tudnék a szemébe nézni. – Mikor csókoltál meg utoljára egy lányt? – Nyolc órája – vágja rá.

Vigyorog, mert tudja, hogy mi érdekel igazán. – Ugyanúgy, hat éve – böki ki halkan. Nem tudom, mi történik velem, de valami megváltozik. A kemény, hideg páncélom elolvad, mert végre megértem, mit jelentett az a csók. Úgy érzem, mintha minden tagom folyékonnyá válna, és mivel így nem tudok mozogni, inkább meg sem próbálom. – Ezt nem mondod komolyan – rázom a fejem. Most azt hiszem, ő az, aki elpirul. Összezavarodtam. Nem értem, hogy ismerhettem félre ennyire. Egyáltalán hogy lehetséges ez? Jóképű, menő munkája van, és istenien csókol. Akkor miért nem csinálja? – Mi a gond veled? Talán nemi betegséged van? Kibújt belőlem a nővér. Az ilyen kérdéseknél nem teszek lakatot a számra. Miles elneveti magát. – Nem, azon a fronton minden rendben – feleli, de a további magyarázat elmarad. – Ha már hat éve nem csókolóztál, engem miért csókoltál meg? Eddig azt hittem, nem is kedvelsz. Nem könnyű téged megfejteni. Meg sem kérdezi, miért gondoltam ezt. Nekem úgy tűnik, a közelemben egészen másképp viselkedik, mint általában, és ez nem véletlen. – Nem arról van szó, hogy nem kedvellek, Tate – sóhajt fel, és a hajába túrva a tarkójára kulcsolja a kezét. – Csak éppen nem akarlak kedvelni. Senkit sem akarok. Nem akarok kapcsolatot. Nem akarok szerelmet. Én csak... Újra összefonja a karját a mellkasa előtt, és a padlóra mered. – Te csak mi? – sürgetem. Lassan rám emeli a szemét, és most már minden erőmet össze kell szednem, hogy állva maradjak, mert ahogy rám néz... mintha én lennék neki a hálaadási vacsora. – Tetszel nekem, Tate – szólal meg halkan. – Kívánlak

téged, de a többi dolgot nem akarom. Minden gondolat kifutott a fejemből. Az agyam = folyadék. A szívem = vaj. Sóhajtani viszont még tudok, így annál maradok. Megvárom, amíg újra tudok gondolkodni, aztán gondolkodom is. Sokat. Bevallotta, hogy le akar velem feküdni, de kötöttségek nélkül. Nem tudom, miért hízeleg ez nekem ennyire. Tulajdonképpen inkább pofán kéne csapnom, de a tény, hogy hatévnyi cölibátus után éppen engem választott, olyan sikerélménnyel tölt el, mintha Pulitzer-díjat nyertem volna. Csak bámuljuk egymást. Miles kissé feszültnek tűnik. Nyilván attól fél, hogy vérig sértett. Nem akarom, hogy lelkiismeret-furdalása legyen, mert valójában legszívesebben hangos üdvrivalgásban törnék ki. Gőzöm sincs, mit kéne mondanom. Amióta ismerem, ez volt a legfurább és legzavarbaejtőbb beszélgetésünk, pedig a többi sem volt kutya. – Elég fura beszélgetéseink vannak – jegyzem meg, mire Miles megkönnyebbülten felnevet. – Igen. Ez a szó az ő szájából, az ő hangjával ezerszer jobban hangzik, mint bármi más. Valószínűleg bármelyik szót el tudná ugyanígy varázsolni. Próbálok felidézni egy olyat, amit utálok. Ökör. Ezt a szót valamiért nagyon nem bírom. Rondán hangzik. Olyan mély és dörmögős. Vajon neki sikerül megkedveltetnie velem? – Mondd ki, hogy ökör – kérem. Felvonja a szemöldökét, mint aki azon tanakodik, jól hallotta-e, amit mondtam. Nyilván bolondnak néz. Nem érdekel. – Csak mondd ki! – Ökör – böki ki rövid habozás után.

Mosolygok. Imádom az ökör szót. Mostantól ez a kedvencem. – Annyira fura vagy! – jegyzi meg vidáman. Kissé szétnyitom a lábam, ami nem kerüli el a figyelmét. – Szóval... – szólalok meg. – Lássuk, jól értem-e a dolgot. Hat éve nem feküdtél le senkivel, és barátnőd sem volt. Nyolc órája nem csókolóztál. Egyértelműen nem akarsz kapcsolatot, sem szerelmet, viszont pasi vagy, és vannak szükségleteid. – Folytasd! – néz rám azzal a természetes, szexi mosolyával. – Nem akarsz kívánni engem, de nem tudsz ellenállni. Szívesen lefeküdnél velem, de kapcsolat nélkül. Nem akarsz szerelmet, és azt sem akarod, hogy én beléd szeressek. Látom, hogy jól szórakozik rajtam. – Nem hittem volna, hogy ilyen átlátszó vagyok. Egy cseppet sem vagy az, Miles. Nekem elhiheted. – Ha belevágunk ebbe, azt hiszem, lassan kellene haladnunk – incselkedem vele. – Nem akarlak belevinni semmibe, amire nem állsz készen. Elvégre gyakorlatilag szűz vagy. Miles arcáról leolvad a mosoly, és lassan elindul felém. Én is elkomolyodom, mert van ebben a pasiban valami igazán félelmetes. Amikor hozzám ér, kezével két oldalról mellém támaszkodik, és a nyakamhoz hajol. – Hat év telt el, Tate. Hidd el... készen állok. Mostantól ezek az új kedvenc szavaim. A hidd és az el és a készen és az állok. Ezek a kedvenceim. Mindegyik. Amikor elhúzódik tőlem, még egy darabig nem kapok levegőt. Visszalép oda, ahol eddig állt, velem szemben, és úgy ingatja a fejét, mintha nem hinné el, ami történt. – Én most tényleg arra kértelek, hogy feküdj le velem? Melyik férfi csinál már ilyet? Nagyot nyelek. – Kábé mindegyik. Miles elneveti magát, de azért látom rajta a bűntudatot.

Talán attól fél, hogy nem tudom kezelni a helyzetet. Lehet, hogy igaza van, de ezt nem fogom az orrára kötni. Ha elbátortalanítom, a végén még visszavon mindent, amit mondott. Ha visszavon mindent, én soha többet nem élhetem át azt a korábbi csókot. Bármibe beleegyezem, csak hogy újra megcsókoljon, pláne, ha egy csóknál többet is kaphatok tőle. Már a gondolattól is kiszárad a torkom. Felkapom a poharamat, és kortyolok egyet a narancsléből, miközben gondolatban tovább boncolgatom a témát. Milesnak szexre kellek. Eléggé hiányzik a szex. Elég régen volt részem benne utoljára. Milest abszolút vonzónak találom, és senkivel nem keverednék szívesebben érzelemmentes alkalmi viszonyba, mint a mosott ruhát hajtogató, pilóta szomszédommal. Leteszem a poharat, majd tenyeremmel a pultra támaszkodva enyhén előredőlök. – Figyelj, Miles! Mindketten szinglik vagyunk. Te állati sokat dolgozol, én pedig szinte már egészségtelen módon csak a karrieremre koncentrálok. Ha akarnánk, sem tudnánk ebből összehozni egy kapcsolatot. Az életünk nem kompatibilis. Ráadásul még barátok sem vagyunk, szóval ezen a fronton sincs mit tönkretenni. Le akarsz feküdni velem? Részemről rendben. Nagyon is. Úgy néz a számra, mintha az előbb az ő kedvenc szavai jöttek volna ki rajta. – Nagyon is? – kérdez vissza. Bólintok. – Nagyon is. Kihívóan a szemembe néz. – Hát legyen – feleli. Ez már felhívás keringőre. Még mindig méterekre állunk egymástól. Most mondtam meg neki, hogy hajlandó vagyok kötöttségek nélkül lefeküdni

vele, de még így sem közelít felém. Most már biztos, hogy félreismertem: úgy tűnik, még nálam is idegesebb. De az idegességünk nem ugyanabból fakad, ő el akarja kerülni, hogy ebből az egészből valami komolyabb legyen, én pedig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy képes vagyok csak szexelni vele. Amekkora hatással van rám, attól tartok, a szex lesz itt a legkisebb probléma. Mégis itt ülök, és megjátszom, hogy nincs gondom az alkalmi kufirccal. Kezdetnek persze megfelel, de remélem, később ennél többre is számíthatok. – Most viszont nem fekhetek le veled – jelenti be. A fenébe! – Miért nem? – Mert az egyetlen óvszernek, ami nálam van, nagy valószínűséggel már lejárt a szavatossága. Nevetek. Bejön ez az önostorozó humor. – Viszont szívesen megcsókolnálak – mosolyog reménykedve. Nem is értem, miért nem tette még meg. – Oké – felelem. Lassan visszasétál hozzám, olyan közel, hogy a dereka a térdem közé kerül. A szemébe nézek. Úgy fürkészi az arcomat, mint aki arra vár, hogy meggondolom magam, és lefújom az egészet. Eszemben sincs. Szerintem én még nála is jobban vágyom rá, hogy megtörténjen. Mindkét kezével a hajamba túr, és a hüvelykujjával végigsimítja az arcomat. Reszketeg sóhajjal bámulja a számat. – A lélegzetem is eláll tőled – mondja, és az ajkát az enyémre tapasztja. Eddig is olvadoztam tőle, de most még a megmaradt szilárd porcikáim is cseppfolyóssá váltak. Nem is emlékszem, mikor élveztem ennyire egy férfi csókját. A nyelve a számba csusszan, és mohó felfedezőútra indul. Istenem! Imádom

a száját. Oldalra döntöm a fejem, hogy még jobban érezzem az ízét, és ő is ugyanezt teszi. A nyelve nem sokat felejthetett az évek során, mert pontosan tudja a dolgát. Sérült kezét a combomon nyugtatja, a másikkal pedig a tarkómnál fogva magához szorít. Az én kezem sem nyugszik: az ingéről a karjára, a nyakára, a hátára, a hajába vándorol. Ahogy lágyan felnyögök, még közelebb húz magához, egészen a pult szélére. – Nos, most már egészen biztos, hogy nem vagy meleg – szólal meg egy hang mögöttünk. Úristen! Apa. Apa! Baszki! Miles elhúzódik tőlem. Én leugrom a pultról. Apa elsétál mellettünk, kinyitja a frigót, és kivesz egy üveg vizet. Mindezt olyan laza természetességgel, mintha a lányát és a ház vendégét minden éjjel ilyen kompromittáló helyzetben találná. Felénk fordul, hosszasan meghúzza a vizespalackot, aztán visszateszi a hűtőbe. Amikor végez, kifelé menet átvág közöttünk, amivel még jobban eltávolít bennünket. – Feküdj le szépen, Tate – szól vissza, és kimegy a konyhából. A szám elé kapom a kezem, Miles pedig eltakarja az arcát. Mindketten égünk, mint a rongy, de attól tartok, ő még nálam is kellemetlenebbül érzi magát. – Jobb lesz, ha lelépünk – szólal meg. Egyetértek. Kifelé menet nem érünk egymáshoz. Az én szobámhoz érkezünk először. Megállok, és felé fordulok. Miles gyorsan körülnéz, hogy biztosan kettesben vagyunk-e a folyosón, aztán hozzám lép, és gyorsan megcsókol. A lendülettől háttal az

ajtónak dőlök, de ő van olyan erős, hogy elszakadjon tőlem. – Biztos vagy benne, hogy ez így rendben van neked? – fürkészi a tekintetemet. Gőzöm sincs róla. Isteni a csókja, isteni az íze, és semmire sem vágyom jobban, mint az érintésére. Másrészről viszont jó lenne tudni, miért hagyta ki az elmúlt hat évet. Mi lehet az oka? – Túl sokat agyalsz – felelem erőltetett mosollyal. – Segítene, ha szabályokat állítanánk fel? Egy darabig csendben tanulmányozza az arcomat, majd egyet hátralép. – Talán. Nekem már van is két szabályom – mondja. – Éspedig? Másodpercekig csak néz rám, majd határozott hangon megszólal: – Ne kérdezz a múltamról, és ne várj semmit a jövőtől! Egyáltalán nem tetszenek a szabályai. Ha eszemnél lennék, most rögtön lefújnám az egészet, és hanyatt-homlok elmenekülnék. Ehelyett bólintok. Bólintok, mert bármit elfogadok, amit adni tud. Miles közelében én nem Tate vagyok, hanem valami folyékony massza, ami nem tud kiállni magáért. A massza csak sodródik az árral, és én éppen ezt akarom Milesszal. Sodródni. – Nekem csak egy szabályom van – jelentem be. Várja, hogy kibökjem. Nem jut eszembe semmi. Miért nincsenek nekem szabályaim? – Még nem tudom, mi az, de ha kitalálom, neked követned kell. Miles elneveti magát. Hozzám hajol, puszit nyom a homlokomra, aztán elindul a szobája felé. Kinyitja az ajtót, de mielőtt belépne, még egy röpke pillanatra visszanéz rám. Nem vagyok biztos benne, de mintha félelmet láttam volna az arcán. Jó lenne tudni, ő mitől fél, mert hogy én mitől félek,

az a napnál is világosabb: félek, mi lesz ennek a vége.

TIZEDIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Ian tudja. El kellett mondanom neki. Már a suli első hete óta tudja, hogy nekem mostantól minden Rachellé lett. Rachel tudja, hogy Ian tudja. Azt is tudja, hogy Ian tartja a száját. Amikor Rachel hozzánk költözik, átengedem neki a szobámat, és én a vendégszobába költözöm. Az enyémhez saját fürdő tartozik, és azt akarom, hogy Rachel kapja meg a jobb helyet. – Ezt ide tegyem? – kérdezi Ian Rachelt. Rachel megkérdezi, mi van a dobozban, mire Ian azt feleli, hogy bugyik és melltartók. – Gondoltam, hátha egyenesen Miles szobájába kéritek. – Psszt! – forgatja a szemét Rachel, mire Ian elneveti magát. Tetszik neki, hogy beavattuk egy ilyen személyes titokba. Ezért sem fogja elmondani senkinek. Miután végeztünk a pakolással, Ian hazamegy. Összefutok apával a folyosón. Megáll, ami azt jelenti, hogy nekem is meg kell állnom. – Köszönöm, Miles.

Azt hiszi, megbocsátottam neki, hogy egy másik nővel kisöpörteti anya megmaradt emlékét a házból. Hát nagyon téved. Csak azért játszom meg magam, mert ez az egész nem érdekel. Egyedül Rachel számít. Apa nem. – Nincs mit – felelem. Apa elindul, de aztán újra megtorpan. Elmondja, milyen nagyra értékeli, hogy kedves vagyok Rachelhöz. Azt mondja, sajnálja, hogy anya és ő annak idején nem ajándékoztak meg egy kistestvérrel, mert nagyszerű báty lett volna belőlem. Ezek a szavak szörnyen hangzanak a szájából. Visszamegyek Rachel szobájába, és becsukom magam mögött az ajtót. Kettesben vagyunk. Mosolygunk. Odalépek hozzá, átölelem, és megpuszilom a nyakát. Három hét telt el az első csókunk óta. Azóta alig néhányszor tudtam csak megcsókolni. A suliban, társaságban és a szüleink előtt nem lehet. Csak akkor érhetünk egymáshoz, ha magunk vagyunk, az pedig nem sűrűn fordult elő az elmúlt három hétben. Most? Most megcsókolom. – Kell néhány alapszabály, hogy ne bukjunk le – szólal meg. Elszakad tőlem, ő az íróasztalomra ül, én pedig az ágyamra. Pontosabban. .. ő a saját asztalára, én pedig az ő ágyára. – Először is nem csókolózhatunk, amikor ők is itthon vannak. Túl kockázatos. Ebbe nem szívesen egyezem bele, de bólintok.

– Másodszor: nincs szex. Erre már nem bólintok. – Soha? – kérdezem. Most ő bólint. Istenem, de gyűlölöm ezt a bólintást! – Miért? Mélyet sóhajt. – A szex sokkal nehezebbé tenné az elválást, amikor eljön az idő. Te is tudod. Igaza van, de közben meg hatalmasat téved. Mindegy, ez majd útközben kialakul. – Megkérdezhetem, mi a harmadik szabály, mielőtt beleegyeznék a másodikba? – Nincs harmadik – vigyorog. Én is vigyorgok. – Szóval egyedül a szex van tiltólistán? Ugye ez alatt a behatolást érted? Az orál azért belefér? A kezébe temeti az arcát. – Jesszusom, muszáj ennyire belemenni a részletekbe? Rém cuki, amikor így szégyelli magát. – Csak szeretnék tisztán látni – felelem. – Egy csomó dolgot szeretnék csinálni veled, és már csak hat hónapom van rá. – Majd az adott szituban eldöntjük, hol a határ – mondja. – Benne vagyok. Imádom, hogy elpirul. – Rachel! – jut eszembe valami. – Te még szűz vagy? Az arca most már lángol. Megrázza a fejét, aztán megkérdezi, zavar-e ez engem. – Egyáltalán nem – felelem őszintén. Ő is felteszi nekem ugyanezt a kérdést, de sokkal szégyenlősebben, mint én. – Én sem vagyok szűz. De most, hogy megismertelek, már bánom.

Ez tetszik neki. Felállok, hogy elinduljak az új hálószobámba. Még be kell rendezkednem. Mielőtt kimennék, belülről bezárom az ajtót, és Rachelre mosolygok. Lassan odalépek hozzá, a kezénél fogva felhúzom, és a derekánál fogva magamhoz húzom. Megcsókolom.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

TATE – Pisilnem kell. – Már megint? – mordul fel Corbin. – Legalább két órája nem voltam – védekezem. Igazából nem kell kimennem, de muszáj kiszabadulnom egy kicsit a kocsiból. A tegnap esti beszélgetésünk óta egészen más érzés ebben az autóban ülni. Olyan, mintha Miles nagyobb teret foglalna el, és minden csendben töltött percben csak arra gondolok, mi járhat éppen a fejében. Vajon megbánta, amit tegnap mondott? Vajon úgy tesz majd, mintha semmi sem történt volna? Bárcsak apa is úgy tett volna! Ma reggel éppen az étkezőasztalnál ültünk, amikor Miles belépett. – Jól aludt, Miles? – kérdezte apa. Azt vártam, hogy Miles elpirul szégyenében, de ehelyett apa felé fordult, és megrázta a fejét. – Nem igazán. A fia beszél álmában. Apa Miles felé emelte a poharát, és így szólt: – Jó tudni, hogy Corbin szobájában töltötte az éjszakát. Szerencsére a bátyám még nem futott be, így nem hallhatta apa csípős kommentárját. Miles a reggeli további részét csendben töltötte, és csak akkor szólalt meg, amikor már Corbin és én is a kocsiban ültünk. Odalépett apához, kezet fogott vele, és mondott neki valamit, amit kettejükön kívül

senki más nem hallhatott. Próbáltam megfejteni apa arckifejezését, de fapofát vett fel. Legalább olyan jól leplezi az érzéseit, mint Miles. Jó lenne tudni, mit mondott neki Miles. Sőt, legalább egy tucat egyéb dologra is kíváncsi lennék Milesszal kapcsolatban. Gyerekkorunkban Corbinnal megegyeztünk, hogy ha lehetne egy szuperképességünk, mindketten a repülést választanánk. Most, hogy megismertem Milest, már máshogy döntenék. Ha lehetne egy szuperképességem, az a beszivárgás lenne. Beszivárognék az agyába, hogy lássam minden egyes gondolatát. Beszivárognék a szívébe, hogy szétterjedjek benne, mint egy vírus. Én lehetnék a Beszivárgó. Igen. Ez egész jól hangzik. – Nyomás pisilni! – sürget Corbin, amint leparkolt. Ha még mindig gimisek lennénk, simán leseggfejezném, de a felnőttek nem mondanak a bátyjukra ilyesmit. Amikor kiszállok a kocsiból, máris könnyebben veszem a levegőt, de ez csak addig tart, amíg Miles ki nem nyitja az ajtaját. A világba kilépve még nagyobbnak tűnik, ellentétben a tüdőmmel, ami lappadtabb már nem is lehetne. Együtt sétálunk el a benzinkútig, egyetlen szó nélkül. Fura, de a csönd néha tényleg többet mond ezer szónál. Az én csöndem néha azt jelenti: Nem tudom, hogy beszéljek veled. Nem tudom, mire gondolsz. Beszélj hozzám! Mondj el mindent, amit valaha mondtál! Minden egyes szót. Kezdd a legelejéről! Vajon az ő csöndje mit jelenthet? Amikor belépünk, ő látja meg először a mosdó tábláját. Biccent egyet a fejével, és elindul előttem. Vezet, és én hagyom, mert ő szilárd, én pedig cseppfolyós vagyok. Árnyékként követem. Amint az ajtókhoz érünk, ő megállás nélkül bemegy a férfimosdóba. Nem fordul meg, nem néz rám, és nem várja meg, amíg én eltűnök. Bemegyek a mosdóba, de igazából nem kell pisilnem. Csak levegőhöz akartam jutni, mert Miles mellett nem tudok. Teljesen megszáll. Valószínűleg nem

szándékosan, de megszállja a gondolataimat, a gyomromat, a tüdőmet és az egész világomat. Ez az ő szuperképessége. A megszállás. A Beszivárgó és a Megszálló. Két elég hasonló dolog. Attól tartok, ezzel elég béna csapatot alkotnánk. Megmosom a kezem, és bent maradok egy darabig, nehogy úgy tűnjön, mintha Corbin feleslegesen állt volna meg a miattam. Amikor kinyitom az ajtót, már kezdődik is a megszállás. Miles az utamban áll, pont ott, ahol ki tudnék menni. Nem mozdul, de igazából nem is akarom. – Kérsz valamit inni? – kérdezi. Megrázom a fejem. – Van egy üveg vizem odakint. – Éhes vagy? Erre is nemet mondok. Kicsit csalódottnak tűnik, amiért nem kérek semmit. Talán még nem akar visszamenni az autóhoz. – Viszont jólesne valami édesség – mondom. Megajándékoz az egyik ritka, aranyat érő mosolyával. – Jó, akkor meghívlak. Követem a nasis szekcióhoz, és tanulmányozni kezdem a kínálatot. Túl sokáig ácsorgunk ott. Igazából nem vágyom édességre, de azért mindketten bámuljuk a polcokat, mintha érdekelne a látvány. – Ez olyan fura – suttogom. – Mi? Csokit választani, vagy úgy tenni, mintha most nem a hátsó ülésen lennénk legszívesebben? Azta! Ez olyan, mintha tényleg beszivárogtam volna a gondolataiba. Csakhogy ezeket a szavakat kimondta, és ettől hihetetlenül jól érzem magam. – Mindkettő – felelem, és felé fordulok. – Dohányzol? Megint úgy néz rám, mintha nem lenne ki a négy kerekem, de nem érdekel. – Nem – válaszolja.

– Emlékszel azokra a cigirágókra, amiket gyerekkorunkban árultak? – Igen. Elég morbid cucc volt, ha jobban belegondolunk. Bólintok. – Corbinnal egy csomó olyat kaptunk. Kizárt, hogy én a gyerekemnek ezt megengedjem. – Szerintem már nem is gyártják – morfondírozik Miles. Visszafordulunk a polcok felé. – És te? – kérdezi. – Mit én? – Dohányzol? – Nem – rázom a fejem. – Helyes. Még egy kicsit szemlélgetjük a csokikat, aztán Miles rám néz. – Akarsz te egyáltalán édességet enni, Tate? – Nem. – Akkor talán ideje lenne visszamennünk a kocsihoz – nevet. Bólintok, de egyikünk sem mozdul. Lenyúl, és megérinti a kezem, de olyan finoman, mintha az övé forró lávából lenne, és félne, hogy megéget. Megfogja két ujjamat, és gyengéden húzni kezd kifelé. – Várj! – rántom vissza a kezét. Először csak a válla fölött pilIant vissza rám, de aztán teljesen felém fordul. – Mit mondtál apának, mielőtt elindultunk? Egy kicsit erősebben szorítja az ujjaimat, és a szokásos, átható tekintetével néz rám. – Bocsánatot kértem tőle. Elindul kifelé, és ezúttal vele tartok. Egészen a kijáratig fogja a kezem. Amikor elengedi, azonnal elpárolgok. Követem az autóhoz. Remélem, magam sem gondolom komolyan, hogy képes vagyok az agyába férkőzni.

Emlékeztetem magam, hogy Miles páncélt visel. Áthatolhatatlan páncélt. Nem tudom, képes leszek-e erre, Miles. Nem tudom, képes leszek-e betartani a második szabályt, mert hirtelen jobban vágyom a közös jövőre veled, mint egy közös éjszakára. – Hosszú volt a sor – mondja Miles Corbinnak, miután mindketten beszálltunk. Corbin beindítja a motort, és csatornát vált a rádión. Egyáltalán nem érdekli, mekkora volt a sor. Nem gyanakszik, különben már biztosan szóvá tette volna a dolgot. Nem mintha egyelőre lenne mire gyanakodnia. Már vagy negyedórája úton vagyunk, amikor arra eszmélek, hogy egy ideje nem is gondoltam Milesra. Az elmúlt percekben mindenféle emlékek jutottak az eszembe. – Emlékszel, hogy gyerekkorunkban a repülést akartuk szuperképességnek? – Igen – feleli Corbin. – Neked sikerült. Tudsz repülni. Corbin rám mosolyog a visszapilIantó tükörből. – Tényleg. Ezek szerint szuperhős vagyok. Hátradőlök az ülésen, és kibámulok az ablakon. Irigylem őket. Irigylem, hogy annyi mindent láttak, és olyan sok helyre eljutottak. – Milyen odafentről nézni a napfelkeltét? – kérdezem. Corbin vállat von. – Nem igazán figyelem. Túlságosan leköt a munka. Ez egy kicsit elszomorít. Értékelned kéne, Corbin. – Én szoktam nézni – szólal meg Miles. Ő is kinéz az ablakon, és olyan halkan beszél, hogy alig hallani. – Valahányszor fent vagyok olyankor, mindig megnézem. De nem mondja el, milyen. A hangja távoli, mintha magának akarná megtartani ezt az érzést. Nem firtatom. – Amikor repültök, lényegében leküzditek a természet

törvényeit – jegyzem meg. – Ez lenyűgöző. Kijátsszátok a gravitációt, és olyan helyekről nézitek a naplementét és a napfelkeltét, ahová az anyatermészet magától sosem vitt volna el titeket. Ha úgy vesszük, tényleg szuperhősök vagytok. Corbin nevetve hátranéz. Értékelned kéne, Corbin. Miles viszont nem nevet. Még mindig az ablakra mered. – Te életeket mentesz – szólal meg. – Az sokkal lenyűgözőbb. A szívem egy pillanat alatt elolvad. A kettes számú szabály egyre kivitelezhetetlenebbnek tűnik.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Az egyes számú szabály, miszerint nem csókolózunk, ha a szülők is otthon vannak, kapott egy csavart. Mostantól csak zárt ajtó mögött csókolózunk. Sajnos a kettes számú szabály viszont továbbra is változatlanul tartja magát. Semmi szex. Plusz fel kellett állítanunk egy harmadik szabályt is: éjszaka nem mászkálunk át egymáshoz. Lisa néha benéz Rachelhöz éjszaka. Tudom, hogy egy kamaszlány anyjának ezt kell tennie, de akkor is utálom ezt a szokását. Egy hónapja lakunk egy fedél alatt. Nem beszélünk róla, hogy már csak alig több mint öt hónapunk maradt. Nem beszélünk arról, mi lesz, ha apa elveszi Rachel anyját. Nem beszélünk arról, hogy ha ez megtörténik, az öt hónapból lényegesen hosszabb kapcsolat lesz. Ünnepek. Hétvégi látogatások. Összejövetelek. Ezeken mindkettőnknek meg kell jelennie, de már családtagokként. Nem beszélünk erről, mert attól úgy éreznénk, hogy helytelen

dolgot csinálunk. Azért sem beszélünk róla, mert nehéz. Amikor arra a napra gondolok, amikor ő Michiganbe költözik, én pedig itt maradok San Franciscóban, onnantól nem látok tovább. Nem tudom, mi lesz, amikor már nem ő lesz a mindenem. – Vasárnap jövünk – mondja apa. – Addig a tiéd a ház. Rachel egy barátjánál tölti a hétvégét. Ha gondolod, hívd át Iant. – Már megtörtént – hazudom. Rachel is hazudott. Egész hétvégén itthon lesz, de nem akarunk okot adni a szüleinknek a gyanakvásra. Már az is elég nehéz, hogy meg kell játszanunk magunkat előttük. Nehéz úgy tenni, mintha semmi sem lenne köztünk, amikor legszívesebben nevetnék mindenen, amit mond. Szeretnék pacsit adni mindenre, amit tesz. Szeretnék dicsekedni apa előtt az intelligenciájával, a jó jegyeivel, a kedvességével, az eszével. Ha tehetném, elmondanám neki, hogy meg kell ismernie a csodálatos barátnőmet, mert biztosan imádná. Egyébként tényleg kedveli Rachelt, csak nem úgy, ahogy én szeretném. Azt szeretném, ha miattam kedvelné. Elköszönünk a szüleinktől. Lisa figyelmezteti Rachelt, hogy viselkedjen rendesen, de valójában nem aggódik miatta. Lisa tudja, hogy Rachel engedelmes, jó gyerek, aki nem szegi meg a szabályokat. Kivéve a hármas számút. Rachel ezen a hétvégén garantáltan megszegi majd a hármas szabályt. Felnőtteset játszunk. Úgy teszünk, mintha a miénk lenne a ház. Elfoglaljuk a konyhát, ahol Rachel főz nekem. Azt játsszuk, hogy ő az enyém, és főzés közben végig vele maradok. Megérintem, megpuszilom a nyakát,

és a munkájától elvonva magamhoz húzom, csak hogy érezzem a közelségét. Ez tetszik neki, de játékból zsörtölődik érte. Evés után leül velem a kanapéra. Beteszünk egy filmet, de egy percet sem látunk belőle. Nem tudjuk abbahagyni a csókolózást. Már fáj a szánk, fáj a kezünk, és fáj a gyomrunk, mert a testünk másra sem vágyik, mint hogy megszegje a második szabályt. Ez egy hosszú hétvége lesz. Sürgősen le kell zuhanyoznom, mielőtt könyörögni kezdenék Rachelnek, hogy ejtsük a kettes szabályt. Az ő fürdőszobáját választom. Most sokkal jobban szeretem ezt a helyet, mint amikor még az én szobámhoz tartozott. Szeretem látni bent a holmijait. Nézem a borotváját, és elképzelem, ahogy használja. Nézem a samponos flakont, és elképzelem, ahogy a fejét hátrahajtva a vízsugár alatt kiöblíti a habot a hajából. Imádom, hogy az én fürdőm az ő fürdője is. – Miles! – hallom Rachelt. Kopogtat, de közben már bent is van. A bőrömre zúduló víz alapból is meleg, de a hangjától még jobban felforrósodik. Elhúzom a zuhanyfüggönyt. Kicsit jobban is, mint kellene, mert azt akarom, hogy meg akarja szegni a kettes számú szabályt. Rachel felsóhajt, és a tekintete pont oda vándorol, ahová szántam. – Rachel! – vigyorgok a zavara láttán. A szemembe néz. – Gyere be! – hívom. A hangom rekedtes, mintha kiabáltam volna. Érdekes, öt másodperce még teljesen rendben volt. Behúzom a függönyt, hogy ne lássa, mit tesz velem a jelenléte, és hogy zavartalanul levetkőzhessen. Még sohasem láttam meztelenül, csak a kezemmel éreztem, mi van a ruhája alatt.

Hirtelen ideges leszek. Rachel leoltja a villanyt. – Nem baj? – kérdezi félénken. Nemet mondok, de közben azt kívánom, bárcsak magabiztosabb lenne. Segítenem kell felturbózni az önbizalmát. Újra elhúzza a zuhanyfüggönyt, és látom, ahogy a lába megjelenik mellettem. Nagyot nyelek, amikor a teste többi része is követi. Szerencsére az éjjeli lámpa miatt nincs teljesen sötét. Elég jól látom őt. Tökéletesen látom. A szemembe néz, és közelebb lép hozzám. Kíváncsi lennék, fürdött-e együtt már mással is, de nem kérdezem meg. Ezúttal én közeledek hozzá, mert riadtnak tűnik. Nem akarom, hogy féljen. Én félek. Megfogom a vállát, és a vízsugár alá húzom. Nem simulok hozzá, bár nagyon szeretnék. Távolságot tartok. Muszáj. Egyedül a szánk ér össze. Gyengéden, szinte leheletkönnyen csókolom, de még így is nagyon fáj. Jobban, mint bármelyik másik csókunk. Jobban, mint azok, amiknél ajkak, fogak ütköztek egymáshoz. Jobban, mint a heves, nyálas, őrjöngő csókjaink. Jobban, mint azok, amiknél a végén a lendülettől egymás szájába haraptunk. Ez most úgy fáj, mint még egyik sem, de nem tudom, miért. El kell húzódnom tőle. Kérek egy kis időt, mire Rachel bólint, és az arcát a mellkasomra hajtja. Háttal a falnak dőlök, és behunyt szemmel őt is magammal húzom. A szavak, amiket fallal kerítettem körbe magamban, megint elő akarnak törni belőlem. Valahányszor vele vagyok, mindig ki akarnak bukni, de én újra és újra megerősítem azt a falat. Rachelnek nem kell

hallania, nekem pedig nem kell kimondanom. De a szavak újra dörömbölnek. Mindig olyan hangosan dörömbölnek, hogy minden csókunk ugyanúgy végződik: időre van szükségem, hogy összeszedjem magam. A szavak most jobban vágynak kifelé, mint eddig bármikor. Levegőre van szükségük. Azt akarják, hogy hallják őket. Érzem, hogy a fal mindjárt ledől. A szám nem érhet többet az övéhez anélkül, hogy a szavak át ne folynának a falakon, át a réseken, és fel ne törnének a mellkasomban, míg végül az arcát a kezembe fogva a szemébe nézek, és hagyom, hogy minden akadály leomoljon. A fájdalom elkerülhetetlen. A szavak végül így is, úgy is előtörnek. – Nem látok semmit – szólalok meg. Nem érti, miről beszélek. Nem akarom folytatni, de a szavak végül így is, úgy is előtörnek. Nincs hatalmam felettük. – Amikor te elmész Michiganbe, én pedig itt maradok. Nem látok semmit utána. Régebben mindig olyannak láttam a jövőt, amilyennek csak akartam, de most csak teljes sötétség van. Megcsókolom az arcán legördülő könnycseppet. – Nekem ez nem megy – folytatom. – Egyedül téged akarlak látni, és ha ezt elveszik tőlem... semmi más nem érdekel. Te mindent jobbá teszel, Rachel. Hevesen megcsókolom, de most, hogy a szavak kiszabadultak, már nem fáj. – Szeretlek – szabadulok fel végképp, és újra megcsókolom, hogy ne tudjon válaszolni. Nem akarom, hogy ő is kimondja, amíg nem áll rá készen, és azt sem akarom hallani tőle, hogy az érzelmeim helytelenek. A keze a hátamra kúszik. Magához húz, magához ránt. A lábát úgy kulcsolja rám, mintha próbálna eggyé válni velem. Már meg is tette. A csókunk megint heves. Fogak ütközése, ajkakba harapás, hév,

kapkodás, lihegés, érintések. Rachel felnyög, és érzem, hogy el akar húzódni tőlem, de a fürtjei az ujjaimra tekerednek, és úgy tapadok a szájára, hogy szinte levegőt sem kap. Végül kibontakozik a szorításomból. A homlokomat az övére nyomom, és zihálva próbálom kordában tartani túlcsorduló érzelmeimet. – Miles! – szólal meg elhaló hangon. – Miles, szeretlek. Annyira félek! Nem akarom, hogy ez véget érjen. Szeretsz engem, Rachel. Hátrahajtom a fejem, és a szemébe nézek. Sír. Nem akarom, hogy féljen. Megnyugtatom, hogy minden rendben lesz. Megvárjuk az érettségit, aztán mindent bevallunk a szüleinknek. Akkor már nem lehet ellenvetésük. Amikor mindketten elköltözünk itthonról, teljesen más lesz a helyzet. Minden jó lesz. Meg kell érteniük a helyzetünket. Azt mondom neki, hogy megoldjuk, mire hevesen bólint. – Megoldjuk – ismétli. Megint összeérintjük a homlokunkat. – Megoldjuk, Rachel. – Most nem tudok szakítani veled. Képtelen lennék rá. A két tenyere közé fogja az arcomat, és megcsókol. Belém szerettél, Rachel. A csókjától legördül a hatalmas kő a szívemről, és úgy érzem, mintha lebegnék. Lebegek, és ő velem lebeg. Hátát a falnak nyomom, a feje fölé emelem a karját, és az ujjainkat egymásba kulcsolva a csempéhez szorítom a kezét. Egymás szemébe nézünk... és apró szilánkokra zúzzuk a kettes számú szabályt.

TIZENHARMADIK FEJEZET

TATE – Kösz, hogy meghívtál – mondja Miles Corbinnak. – Eltekintve egy újabb kézsérüléstől és a ténytől, hogy melegnek hittél, tök jól éreztem magam. Corbin nevetve bedugja a kulcsot a zárba, és kinyitja az ajtót. – Azért ez nem teljesen az én hibám. Sosem beszélsz lányokról, és, mint kiderült, hat éve nem is szexeltél. Corbin bemegy a lakásba, és elindul a szobája felé, de én még kint maradok. Miles egyenesen a szemembe néz. Megint megszáll engem. – Most már az is előjegyzésben van – mosolyog rám. Most már előjegyzésben vagyok. Nem akarok előjegyzésben lenni. Terv akarok lenni, rajta lenni a jövője térképén. Csakhogy ezzel megszegném a kettes szabályt. Miles kinyitja a saját ajtaját, de mielőtt bemenne, fejével a hálószobája felé biccent. – Miután elaludt...? – suttogja. Jól van, Miles. Nem kell könyörögnöd. Előjegyzésbe vehetsz. Bólintok, és becsukom magam mögött az ajtót. Letusolok, szőrtelenítek, megmosom a fogam, énekelek, és felteszek egy kis sminket, de épp csak annyit, hogy úgy tűnjön, mintha nem is sminkeltem volna. Aztán belövöm a hajamat, de

épp csak annyira, hogy úgy tűnjön, mintha nem csináltam volna vele semmit. Amikor végzek, visszaveszem a korábbi ruhámat, hogy úgy tűnjön, mintha át sem öltöztem volna. Valójában bugyit és melltartót váltottam, mert ami eddig volt rajtam, az nem illett össze. Aztán gyorsan kiborulok, mert Miles ma éjjel látni fogja a bugyimat és a melltartómat. Sőt, valószínűleg meg is érinti majd őket. Ha minden a terv szerint halad, ő lesz az, aki mindezt leveszi rólam. Amikor SMS érkezik a mobilomra, összerezzenek, mert nálam általában nem fér bele, hogy este tizenegykor üzenetet kapjak. A küldő száma ismeretlen. Csak ennyit ír: Már a szobájában van? Én: Honnan tudod a számomat? Miles: Elcsórtam Corbin telefonjából, amíg ő vezetett. A fejemben egy fura hang énekelni kezd: La-la-la, elcsórta a számomat. Totál gyerekes vagyok. Én: Nem, még tévézik. Miles: Jól van. Még el kell intéznem valamit, de húsz perc múlva itthon vagyok. Nyitva hagyom az ajtót, ha még előtte lefekszik. Ki mászkál el ügyeket intézni este tizenegykor? Én: Akkor később. Rossz szájízzel olvasom vissza az utolsó üzenetemet. Túl laza, mintha állandóan ilyen légyottokra járnék. Most nyilván azt hiszi, hogy így telnek a napjaim:

Random pasi: Tate! Akarsz kefélni? Én: Persze. Mindjárt végzek ezzel a két sráccal, aztán átugrom hozzád. Amúgy nincs semmilyen szabályom, szóval bármiben benne vagyok. Random pasi: Király. Negyedóra múlva Corbin végre kikapcsolja a tévét, és bemegy a szobájába. Amint az ajtaja becsukódik, az enyém kinyílik. Az előszobán át kiosonok a lakásból. A folyosón Milesba botlom. – Jó időzítés – mondja. Egy szatyor van nála, de gyorsan átteszi a másik kezébe, nehogy meglássam, mi van benne. – Csak utánad, Tate – tárja ki előttem az ajtót. Nem, Miles. Én követlek téged. Nálunk ez így működik, mert te szilárd vagy, én pedig folyékony. Te kettéválasztod a tengert, én csak az árnyékod vagyok. – Szomjas vagy? – indul a konyha felé. Nem tudom, kövessem-e. Fogalmam sincs, hogy csináljam ezt az egészet, és félek, hogy észreveszi a tanácstalanságomat. Még sohasem volt első vagy második szabályom. Ha a múlt és a jövő kiesik a képből, és csak a jelen létezik, én nem tudom, mit kéne tennem a jelenben. Talán utánamegyek a konyhába a jelenben. – Mid van? – kérdezem. A zacskó most a pulton van, de amikor meglátja, hogy nézem, félretolja. – Mondd meg, mit kérsz, és én megmondom, van-e itthon – feleli. – Narancslét kérek. Vigyorogva a szatyor után nyúl, és kivesz belőle egy doboz narancslét. Állati rendes tőle, hogy gondolt rám. Elég egy ilyen egyszerű gesztus, és máris elolvadok. Szólnom kéne neki, hogy nekem is van egy szabályom: ne csinálj olyasmit, amitől meg

akarom szegni a te szabályaidat. Mosolyogva elveszem tőle a narancslét. – Mi van még a szatyorban? – kérdezem. – Csak pár apróság – von vállat. Figyeli, ahogy kibontom az italt, belekortyolok, aztán visszacsavarom a kupakot, és leteszem a dobozt a pultra. Rajtam tartja a szemét, mégis sikerül kicseleznem. Villámgyorsan a szatyor után nyúlok, és magamhoz rántom, mielőtt Miles elkapná a derekamat. – Add vissza, Tate! – nevet. Kinyitom, és belekukkantok. Óvszerek. Vigyorogva dobom vissza a csomagot a pultra. Amikor megfordulok, Miles keze még mindig rajtam van. – Szívesen tennék most valami csípős vagy illetlen megjegyzést, de pillanatnyilag semmi sem jut az eszembe. Azért csak csinálj úgy, mintha tettem volna, és nevess rajta! Nevetés helyett átkarol. – Olyan fura vagy! – mondja. – Na és? Mosolyog. – Ez az egész nagyon fura. Ő furának nevezi, de én istenien érzem magam. Benne viszont már nem vagyok olyan biztos. – Jó vagy rossz értelemben fura? – Mindkettő – feleli. – Egyik sem. – Te is fura vagy. – Na és? – vigyorog. A keze a hátamról a vállamra csúszik, majd lassan le a karomon, amíg a kezemhez nem ér. Erről eszembe jut valami. – Hogy van a sebed? – Jól. – Holnap majd megnézem. – Holnap nem leszek itt. Néhány óra múlva indulok dolgozni.

Két gondolat fészkeli be magát a fejembe. Először is csalódott vagyok, amiért elmegy. Másodszor: mit keresek én itt, ha hamarosan mennie kell? – Nem kéne neked aludnod? Megrázza a fejét. – Most nem tudnék. – Meg sem próbáltad. Nem vezethetsz repülőt kialvatlanul, Miles. – Az első járatom rövid, plusz csak másodpilóta leszek. Alhatok a gépen. Az alvás nincs előjegyzésben, Tate viszont igen. Tate felülírja az alvást. Vajon mi mást ír még felül? – Szóval... – suttogom, és elengedem a kezét. Elhallgatok, mert gőzöm sincs, hogyan folytassam azt a szóval-t. Nincs semmi a fejemben. Beáll a csend. Kezd cikissé válni a helyzet. – Szóval... – mondja most ő, és az ujjait az enyémekbe fonja. Az ujjaim szeretik az ujjait. – Most, hogy hozzájutottam egy ilyen kényes információhoz veled kapcsolatban, esetleg akarod tudni, én mikor szexeltem utoljára? – kérdezem. Csak a tisztesség kedvéért. Elvégre az egész családom értesült a nemi életéről. – Nem – feleli. – Viszont szeretnélek megcsókolni. Hmm. Nem tudom, mit gondoljak a nemleges válaszáról, de nem is fogok sokat agyalni rajta, amikor egy ilyen kijelentés követi. – Akkor csókolj meg! – biztatom. Az ujjai a kezemtől elindulnak felfelé, és az arcomra fonódnak. – Remélem, megint narancsléízed van. Egy, kettő, három, négy. Megszámolom a szavakat, aztán keresek egy zugot az agyamban, ahol örökre elraktározhatom őket. El akarom rejteni ezt a mondatot az elmém egy titkos

fiókjába, amire a következő felirat kerül: Olvasnivaló arra az időre, amikor a hülye második szabály szomorú és magányos jelenné válik. Miles a számban van. Megint megszáll engem. Becsukom a fiókot, és kilépek a saját fejemből, hogy vele lehessek. Szállj meg, szállj meg, szállj meg! Valószínűleg narancsléízem lehet, mert úgy tűnik, nagyon élvezi. Én is élvezhetem az ő ízét, mert magamhoz húzom, csókolom, és minden erőmmel azon vagyok, hogy maradéktalanul belészivárogjak, és megtöltsem Tate-tel. Miles elhúzódik tőlem, és levegő után kapkod. – Már el is felejtettem, milyen isteni érzés. Összehasonlít valakivel. Nem tetszik, hogy emlékeztetem valakire, akivel ugyanilyen jó volt neki. – Kérdezni akarsz valamit? – néz rám. Igen. Ezernyi kérdésem lenne, de valamiért ezt a pillanatot választom, hogy revansot vegyek a korábbi válaszáért. – Nem – felelem, és újra magamhoz húzom. Nem csókol rögtön vissza, mert egy kicsit összezavarodott a történtektől, de gyorsan összeszedi magát. Szerintem ugyanúgy bántotta a kurta válaszom, mint engem az övé, és most a kezével áll bosszút rajtam. Követni sem tudom, hol ér hozzám éppen, mert folyamatos mozgásban van. Ott van mindenhol, de közben nincs sehol, egyáltalán, egyszerre. Miles csókjának legjobb része a vele járó hang. A hang, ahogy a szája az enyémre tapad. A hang, ahogy nyeljük egymás leheletét. Imádom, ahogy nyög, miközben a testünk egymáshoz simul. A pasik általában sokkal visszafogottabbak a nőknél, de Miles nem. Ő akar engem, és ezt a tudtomra is adja. Ezt imádom benne. Úristen, de imádom! – Tate! – mormogja. – Menjünk a hálóba! Bólintok. Elszakad a számtól, és a pult másik végébe átnyúlva magához veszi az óvszeres dobozt. Elindulunk, de egyszer csak visszafordul, és visszamegy a konyhába a

narancsléért. Amikor újra elmegy mellettem, cinkosan rám kacsint. Már ettől olyan érzelmek áradnak szét bennem, hogy már előre félek, mi lesz, ha lefekszem vele. Nem tudom, túlélem-e. A szobájába lépve erőt vesz rajtam a nyugtalanság. Főként azért, mert ez az ő felségterülete, és az egész szitut ő irányítja, így én eleve hátrányból indulok. – Mi a baj? – kérdezi, miközben leveszi a cipőjét, majd leoltja a fürdőben a lámpát, és becsukja az ajtót. – Csak egy kicsit ideges vagyok – suttogom. A háló közepén állok, és pontosan tudom, mi fog történni. Az ilyesmit általában nem tervezi meg ennyire az ember. Spontán és forró jelenetnek kéne lennie, ahol a felek csak akkor ébrednek rá, mi történik, amikor már benne vannak a közepében. De itt Miles és én is tisztában vagyunk a helyzettel. Miles az ágyhoz megy, és leül a szélére. – Gyere ide! – hív. Mosolyogva odalépek hozzá. Hátulról a combomba markol, és a száját a pólómon át a hasamra tapasztja. Ahogy kezemet a vállára támasztva lenézek rá, a szeméből áradó nyugalom rám is átragad. – Nem kell elsietnünk – mondja. – Nem muszáj ma este megtörténnie. Ilyen szabály nem volt. Nevetve megrázom a fejem. – Nem, jól vagyok. Te pár óra múlva elmész, és vagy öt napig nem is jössz vissza. – Kilenc napig. Gyűlölöm ezt a számot. – Nem akarlak kilenc napig kínozni, miután így felhúztalak. A tenyere elindul felfelé a combomon, és meg sem áll a farmerem derekáig. Könnyedén kipattintja a gombot. – Ha elképzelhetem, mit csinálnék veled, az minden, csak nem kínszenvedés. Lassan lehúzza a cipzárt. A szívem úgy kalapál, mintha

építene valamit. Talán egy lépcsőt fel a mennyekbe, mert tudja, hogy úgyis felrobban abban a pillanatban, hogy a farmer lekerül rólam. – Nekem viszont az lenne – suttogom. A keze a derékrész alá csusszan, és kezdi lehúzni rólam a nadrágot. Behunyom a szemem, és próbálok talpon maradni, de a másik keze már a pólómat húzza felfelé, és az ajka a hasamra forr. Ha akarnék, sem tudnék ellenállni neki. Most már mindkét keze a farmeremben van, és lassan tolja lefelé. Már a térdemnél jár. A nyelve a hasamhoz ér, az ujjaim a hajába kapaszkodnak. Amikor a nadrág végre a bokámig csúszik, kilépek belőle, és egy füst alatt a cipőmtől is megszabadulok. Miles tenyere megint elindul felfelé, a combomon át a derekamhoz. Húzni kezd maga felé, amíg a lábam közé nem kerül. Két oldalról felhúzza a combomat, aztán a fenekemnél fogva magához ránt. Elakad a lélegzetem. Nem tudom, kettőnk közül miért én tűnök tapasztalatlanabbnak. Nem számítottam rá, hogy így magához ragadja az irányítást, de nem panaszkodom. Sőt. Amikor látom, hogy le akarja venni a pólómat, engedelmesen a magasba emelem a karom. Ez is a padlóra kerül. Miles szája az enyémre tapad, miközben a keze a melltartóm kapcsán babrál. Ez így nem fair. Én lassan tök pucér vagyok, ő meg még teljes menetfelszerelésben van. – Olyan gyönyörű vagy! – suttogja. Két ujját a pánt alá csúsztatva lehúzza rólam a melltartót. Levegőt sem merek venni. Annyira vágyom a szájára, hogy mindjárt elvesztem az eszem. Amikor meztelen valómban meglát, elkerekedik a szeme. – Hűha! – sóhajt fel reszketve. A melltartó is a földön végzi. Miles mosolyogva felnéz rám, gyengéden megcsókol, majd a számtól elszakadva a tenyerébe fogja az arcomat. – Jól szórakozol?

Az alsó ajkamba harapok, hogy visszatartsam az előbújni készülő mosolyt. Miles előrehajol, a szájával kihúzza a fogaim alól az ajkamat, és apró puszikat nyom rá. – Ne harapj rá többet! Szeretem látni a mosolyodat. Most már nem tudom fékezni magam. A kezem a válláról lefelé indul a hátán, és belekapaszkodom a pólója alsó szegélyébe. Elengedi az arcom, és felemeli a karját, hogy levehessem róla. Ugyanúgy gyönyörködöm benne, ahogy ő bennem. Az ujjaimat végigfuttatom a mellkasán, minden egyes domborulatot megérintve. – Te is szép vagy. A tenyerét a hátamra feszíti, hogy kiegyenesedjem, a szájával megtalálja a mellem, és a nyelvével megcirógatja a bimbómat. Hangosan felnyögök, mire a száját a mellemre tapasztja. Az egyik keze a csípőmre kerül, és a bugyimhoz ér. – Feküdj a hátadra! – suttogja. A kezét a hátamon tartva az öléből az ágyra gördít. A nyelve a számban mozog, miközben a keze már tolja lefelé a bugyimat. Ki akarom gombolni a farmerját, de gyorsan elhúzódik. – Ezzel még inkább várjunk, különben a történet gyorsabb véget ér, mint várnánk. Nem érdekel, meddig tart. Csak az érdekel, hogy minden ruha lekerüljön róla. A bugyim egyre lejjebb sodródik. Behajlítja az egyik lábamat, lecsúsztatja rajta, aztán ugyanezt megismétli a másikkal. Most már nem a szemembe néz. Elengedi a lábamat, feláll, és vagy fél méter távolságból bámul rám. – Azta! – suttogja. Csak áll ott, és engem néz, ahogy meztelenül fekszem az ágyán. A nadrág még mindig rajta van. – Ez így nem igazságos – jegyzem meg. Megrázza a fejét, és az öklét a szájához emelve harapdálni kezdi. Hátat fordít nekem, vesz egy hosszú, mély lélegzetet, aztán visszafordul, és teljes hosszában végigpásztázza a

testemet, amíg a szememhez nem ér. – Ez túl sok, Tate. Csalódottságot érzek a hangjában. Még mindig a fejét ingatva az éjjeliszekrényhez lép. Kinyitja az óvszeres dobozt, kivesz egyet, és a fogával feltépi a csomagolást. – Sajnálom – rángatja le őrült módjára magáról a farmert. – Azt akartam, hogy jó legyen neked, vagy legalábbis emlékezetes. A nadrágnak annyi. Miles a szemembe néz, de nekem nehezemre esik az arca környékére fókuszálni, mert most a bokszeralsó is lecsúszik. – Nem akartam semmit elsietni, de ha nem hatolhatok beléd úgy két másodpercen belül, annak állati kínos vége lesz. Egy pillanat alatt mellettem terem, és miközben felhúzza az óvszert, a másik kezével széttárja a lábamat. – Pár perc múlva mindenért kárpótollak. Esküszöm – nehezedik a lábam közé, az engedélyemre várva. – Miles! Ez engem mind nem érdekel. Csak végre magamban akarlak érezni. – Hála istennek! – sóhajt fel. Jobb kezével megragadja a térdemet, és megcsókol. Olyan váratlan hévvel és erővel hatol belém, hogy gyakorlatilag belesikítok a szájába. Nem kérdezi, fáj-e, vagy abbahagyja-e. Nem lassít. Csak mozog előre, egyre keményebben és mélyebben, amíg el nem éri a végső határt. Fáj, de a lehető legjobb értelemben. A szájába nyögök, aztán ő a nyakamba, mert az ajka és a szája mindenütt ott van rajtam. Az egész olyan vad, érzéki, heves és forró, és kicsit sem csendes. Minden nagyon gyorsan történik, és ahogy a hátizmai megfeszülnek a tenyerem alatt, érzem, hogy igaza van. Tényleg nem fog sokáig tartani. – Tate! – lihegi. – Istenem, Tate! A combja megrándul, és egész testében remegni kezd. – Basszus!- nyög fel.

A száját erősen az enyémre nyomja, és a láb- és hátrázkódásától eltekintve mozdulatlanul tartja magát. Elszakad a számtól, és hatalmasat sóhajtva a fejem mellé támasztja a homlokát. – Atyavilág, basszus! – zihálja. Még mindig remeg, és még mindig bennem van. Amint kihúzza magát belőlem, az ajka máris a nyakamra tapad, és elindul lefelé a mellemhez, de csak egy röpke pillanatig időzik ott, mielőtt visszatér a számhoz. – Érezni akarom az ízedet. Szabad? – kérdezi. Bólintok. Hevesen. Felugrik az ágyról, gyorsan megszabadul az óvszertől, majd visszafekszik mellém. Nem tudom levenni róla a szemem, mert – bár nem akarta tudni, mikor voltam utoljára férfival – már majdnem egy év telt el az utolsó alkalom óta. Ez persze semmi az ő hat évéhez képest, de arra éppen elég, hogy ne akarjam elszalasztani a látványt. Főleg most, hogy szabadon gyönyörködhetek abban a V-vonalban anélkül, hogy szégyellnem kéne magam miatta. Ő ugyanolyan élvezettel bámul engem, mint én őt. A keze végigsiklik a hasamon, egészen le a combomig. Széttárja a lábamat. A látványa legalább olyan izgató, mint az érintése. Amikor két ujját belém csúsztatja, hirtelen nehezemre esik nyitva tartani a szemem. A hüvelykujjával dörzsölgeti az elérhető pontokat. A karomat a fejem fölé ejtve felnyögök, és átadom magam az élménynek. Imádkozom, hogy abba ne hagyja. Nem akarom, hogy vége legyen. Gyengéden csókol, ami éles kontrasztban áll a heves kézmozdulataival. A szája lassan megindul lefelé az államon, a nyakamon, a torkomon, a mellemen, a bimbókon, a hasamon át le, le, le, istenem, egészen oda le. A lábam közé ereszkedik, és az ujjait még mindig bennem mozgatva a nyelvével kényeztet. A csípőm felemelkedik, és a világ forogni kezd körülöttem. Elveszítem az eszem.

Nem érdekel, ha a nyögésemre felébred az egész emelet. Nem érdekel, hogy a sarkamat a matracba ékelve próbálok elhúzódni tőle, mert ez már túl sok. Nem érdekel, hogy kihúzza belőlem az ujját, és a csípőmnél fogva visszahúz a szájához. Nem hagy elmenekülni. Hála istennek! Nem érdekel, hogy valószínűleg fájdalmat okozok neki, mert a hajánál fogva rángatom egyre közelebb magamhoz, hogy elérjem azt a magasságot, ahol valószínűleg még életemben nem jártam. A lábam remegni kezd, ahogy az ujjai visszatalálnak a korábbi helyükre, és lassan belefulladok az arcomhoz fogott párnába, mert különben olyan hangosan sikítanék, hogy kirúgnák miattam a lakásból. Hirtelen úgy érzem, hogy a fellegekben járok. Úgy érzem, ha most lenéznék, látnám magam alatt a napfelkeltét. Szárnyalok. Én... Istenem! Én... Úristen! Én... ez... ő. Zuhanok. Lebegek. Istenem! Istenem, istenem, istenem! Soha nem akarok földet érni. Miután beleolvadtam az ágyba, Miles szája mohón elindul felfelé a testemen. Leveszi a párnát az arcomról, és gyorsan megcsókol. – Még egy menet – szólal meg, és egy szempilIantás alatt felugrik, majd visszafekszik az ágyba. Újra belém hatol, de ezúttal már meg sem próbálom nyitva tartani a szemem. A karomat a fejem fölé nyújtom, az ujjaink egymásba fonódnak, és csak tolja, nyomja magát belém. Az arcunk egymáshoz simul, a homloka a párnába nyomódik.

Most már egyikünknek sincs energiája hangokat kiadni. Miles oldalra fordítja a fejét, hogy a szája a fülemhez érjen. Lassít a tempón. Gyengéden belém hatol, majd teljesen kihúzza, és ezt még többször megismétli. Csak fekszem, és érzem őt. – Tate! – suttogja a fülembe. Kihúzza magát belőlem, és egy darabig nem mozdul. – Most már teljes biztonsággal mondhatom... Visszacsúszik. – Ez... Kihúzza, majd megismétli a mozdulatot. – ...a... Megint. – ...legjobb... Megint. – ...dolog... Megint. – ...amit... Megint. – ...valaha... Megint. – ...éreztem. Mereven tartja magát, a fülembe zihál, és olyan erősen szorítja a kezemet, hogy már fáj, de ez az orgazmusa most teljesen néma. Nem mozdulunk. Sokáig nem mozdulunk. Nem tudom letörölni a kimerült mosolyt a képemről. Szerintem most már örökre ott marad. Miles elhúzódik tőlem, és rám néz. Az arcom láttán ő is elmosolyodik. Erről a képről bevillan, hogy miközben bennem volt, egyszer sem nézett a szemembe. Vajon szándékosan, vagy csak így alakult? – Netán van valami kommentár vagy javaslat? – kérdi incselkedve. Nevetek.

– Sajnálom. Én csak... nem... szavak... Megrázom a fejem, jelezve, hogy az értelmes beszédhez még időre van szükségem. – Nincs duma. Így még jobb. Puszit nyom az arcomra, majd feláll, és bemegy a fürdőbe. Behunyom a szemem, és azon töprengek, hogy lehet-e ennek a dolognak köztünk jó vége. Képtelenség. Ezt már most tudom, mert többet senki mással nem akarom ezt csinálni. Csakis Milesszal. Visszajön a szobába, és lehajol a bokszeralsójáért. Közben az én farmeremet és bugyimat is felveszi, és leteríti őket mellém az ágyra. Gondolom, ezzel most arra utal, hogy ideje felöltöznöm. Felülök, és figyelem, ahogy a padlóról begyűjti a melltartómat és a pólómat, és átadja őket. Valahányszor találkozik a tekintetünk, rám mosolyog, de most valahogy nehezemre esik viszonozni. Miután felvettem a ruháimat, felhúz, megcsókol és átölel. – Meggondoltam magam. Ezek után az elkövetkező kilenc nap színtiszta kínszenvedés lesz. Megint elharapok egy mosolyt, de most nem veszi észre, mert a karjában vagyok. – Igen – felelem. Homlokon puszil. – Ugye majd becsukod az ajtót magad után? Valahogy sikerül lepleznem a csalódottságomat, és kipréselni magamból egy mosolyt, ahogy kibontakozom az öleléséből. – Persze. Mielőtt kimegyek a hálószobából, még hallom, hogy hanyatt veti magát az ágyon. Vegyes érzelmek kavarognak bennem. Miles nem ígért semmi többet annál, ami történt. Önként egyeztem bele abba, hogy csak szex, és más semmi. Csak éppen ezzel a rettenetes szégyennel nem számoltam. Nem amiatt szégyellem magam,

ahogy kidobott közvetlenül kefélés után, hanem amiatt, ahogy ez hatott rám. Azt hittem, a kötöttségek nélküli, érzelemmentes szex nekem éppúgy megfelel majd, mint neki, de az elmúlt két percben tapasztalt heves szívdobogásom arra utal, hogy vele kapcsolatban semmit sem tudok majd olyan lazán venni, mint kellene. Egy kis hang az agyam hátsó zugában azt kiabálja, hogy szálljak ki, mielőtt a dolgok bonyolódni kezdenének, de sajnos egy másik, sokkal erősebb hang arra biztat, hogy ússzam az árral, mert a sok munka mellett megérdemlek egy kis szórakozást. Ha belegondolok, mennyire élveztem ezt az estét, máris képes vagyok megbocsátani, sőt, megérteni a kimértségét. Talán egy kis gyakorlással én is képes leszek ilyen lazán kezelni a helyzetet. A lakásomhoz érve megtorpanok. Hangokat hallok odabentről. A fülemet az ajtóra nyomva megállapítom, hogy Corbin beszélget valakivel a nappaliban. Feltehetőleg telefonál. Most nem mehetek be. Úgy tudja, hogy már régen ágyban vagyok. Visszanézek Miles ajtajára, de nem kopogok be. Egyrészt kínos lenne, másrészt akkor még azt a kis alvást is elvenném tőle munka előtt. A lifthez megyek. Az elkövetkező fél órát lent, a hallban fogom tölteni, és szívből remélem, hogy Corbin ez idő alatt visszamegy a szobájába. Röhej, hogy titkolnom kell a dolgot a bátyám előtt, de nem akarom, hogy dühös legyen Milesra. Márpedig tutira ez lenne a vége. A liftből kilépve elbizonytalanodom. Miért is jöttem le ide? Talán várhatok a kocsimban. – Eltévedt? A Kapitány a megszokott helyén ül, pedig már majdnem éjfél van. – Üljön le! – paskolja meg az üres széket maga mellett. – Sajnálom, de most nem hoztam ennivalót – ereszkedem le mellé. Megrázza a fejét.

– Nem a főztje miatt kedvelem magát, Tate. Annyira azért nem jó szakács. Elnevetem magam. Az elmúlt két nap feszültsége után jó érzés újra nevetni. – Hogy telt a hálaadás? – érdeklődik. – A fiú jól mulatott? Oldalra döntöm a fejem, és zavartan nézek rá. – A fiú? Bólint. – Mr. Archer. Hát nem magával és a bátyjával töltötte az ünnepet? Most már értem. – De igen – felelem. Szívesen hozzátenném, hogy Mr. Archernek valószínűleg hat éve nem volt ilyen jó hálaadása, de inkább befogom a szám. – Azt hiszem, Mr. Archer jól érezte magát. – És mi ez a mosoly? Gyorsan letörlöm a vigyort, ami akaratlanul jelent meg a képemen. – Milyen mosoly? – húzom fel az orrom. A Kapitány elneveti magát. – Atyaég! Csak nem? Maga és a fiú? Csak nem szerettek egymásba, Tate? Megrázom a fejem. – Nem. Ez nem olyan. – Hát akkor milyen? Érzem, hogy kezdek elvörösödni, ezért gyorsan elfordítom a fejem. A Kapitány még hangosabb nevetésben tör ki, amikor látja, hogy az arcom színe olyanná vált, mint a széké, amin ülünk. – Talán öreg vagyok, de attól még értem a testbeszédet. Ezek szerint maga és a fiú... hogy is mondják mostanában? Összejöttek? Lezavartak egy-két menetet? Előrehajolok, és az arcomat a kezembe temetem. Nem hiszem el, hogy ilyesmiről beszélgetek egy nyolcvan körüli

emberrel. – Erre nem válaszolok – rázom meg a fejem. – Értem – bólint a Kapitány. Egy darabig mindketten hallgatunk, és emésztgetjük, amit, ha szavak nélkül is, de bevallottam neki. – Hát jó – szólal meg újra a Kapitány. – Akkor talán a fiú mostantól többet mosolyog majd. Bólintok, mert annak én is nagyon örülnék. – Most már válthatnánk témát? – javaslom. A Kapitány lassan felém fordítja a fejét, és felvonja bozontos, ősz szemöldökét. – Meséltem már arról, amikor egyszer hullát találtam a harmadikon? Megrázom a fejem. Megkönnyebbülök, hogy az előző téma lezárult, de elég morbid, hogy éppen egy hulla dob nekem mentőövet. Olyan morbid, mint maga a Kapitány.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN – Szerinted azért szeretjük ennyire csinálni, mert nem szabad? – kérdezi Rachel. A csókolózásra gondol. Rengeteget csókolózunk. Csókolózunk, amikor csak lehet, sőt, olyankor is, amikor nem lehet. – Amikor azt mondod, nem szabad, azt azért mondod, mert a szüleink együtt vannak? Igennel felel. Elhaló hangon beszél, mert éppen a nyakát puszilgatom. Tetszik, hogy ilyen hatással vagyok rá. – Emlékszel, amikor először megláttalak, Rachel? Most már csak mormogja az igent. – És arra emlékszel, ahogy elkísértelek Mr. Clayton órájára? Egy újabb mormogás. – Már aznap meg akartalak csókolni – haladok a puszikkal egyre feljebb, és a szemébe nézek. – Te is meg akartál csókolni engem? Igent mond, és látom rajta, hogy ő is arra a napra gondol. A napra, amikor ő

lett a mindenem. – Akkor még nem tudtunk a szüleink dolgáról, mégis meg akartuk csókolni egymást, szóval szerintem nem a tiltás teszi ilyen kívánatossá. Mosolyog. – Látod? – suttogom, és a számat lágyan az övéhez érintem, hogy érezze, mennyire jó ez. Rachel felemelkedik a párnáról, és a könyökére támaszkodik. – Mi van, ha egyszerűen csak szeretünk csókolózni, és ennek sem mi köze kettőnkhöz? Folyton ezt csinálja. A jogra kéne mennie, annyira szereti az ördög ügyvédjét játszani, de mivel ezt is szeretem benne, szívesen belemegyek a játékba. – Jó kérdés – morfondírozom. – Tényleg szeretek csókolózni. Igazából nem ismerek olyat, aki ne szeretne. De hatalmas különbség van az általános csókolózási kedv és eközött. – És mi az? – néz rám kíváncsian. Újra az ajkához viszem a számat. – Te – suttogom. – Én téged szeretlek csókolni. Ez elég ütős érv lehet, mert végre befogja, és a száját az enyémre tapasztja. Szeretem, hogy Rachel mindent megkérdőjelez. Ettől én is másképpen látom a dolgokat. Régebben is élveztem a csókolózást, de csak azért, mert tetszettek a lányok, akikkel csináltam. Ennek semmi köze nem volt a személyiségükhöz. Amikor megcsókoltam őket, gyönyört éreztem. Ezért szeretnek az emberek csókolózni. De amikor valakit önmagáért csókolsz, a különbség nem a másfajta gyönyörben található, hanem abban, milyen fájdalommal jár, ha nem

csókolhatod. Más lányoknál nem éreztem fájdalmat, ha nem csókolhattam őket. Rachelnél viszont igen. Egyedül nála érzem ezt. Talán ez megmagyarázza, miért olyan rohadtul fájdalmas dolog a szerelem. Szeretlek megcsókolni, Rachel.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

TATE Miles: Nagyon el vagy havazva? Én: Mint mindig. Miért? Miles: Kéne a segítséged. Nem tart sokáig. Én: Öt perc múlva ott vagyok. Jobb lett volna, ha tíz percet írok. Ma még nem is zuhanyoztam, pedig a tegnap éjszakai tízórás műszak után erősen ajánlott lenne. Ha tudtam volna, hogy Miles itthon van, ez lett volna az első dolgom, de holnapnál előbb nem számítottam rá. A hajamat laza kontyba csavarom, és a pizsamát farmerre cserélem. Még nincs dél, de akkor is ciki, hogy egész eddig ágyban voltam. Miles a kopogásomra csak kikiabál, hogy bújjak be. Amikor belépek, éppen egy széken áll a nappali ablaka mellett. Lenéz rám, és a fejével egy másik szék felé biccent. – Légyszi, vidd azt oda! – mutat egy pontra nem messze tőle. – Próbálom lemérni ezeket, de még életemben nem vettem függönyt. Nem tudom, hogy a keretet is bele kell számítani, vagy csak magát az üveget. Eldobom az agyam. Függönyt vesz. Az ablak másik oldalára vonszolom a széket, és felállok rá. Miles a kezembe adja a mérőszalag végét, és húzni kezdi.

– Az a függöny fajtájától függ. Én a helyedben mindkettőt felírnám – javaslom. Ma is egyszerű, hétköznapi ruha van rajta: farmer és sötétkék póló. A pólótól a szeme színe valahogy világosabbnak és tisztábbnak látszik. Szinte már átlátszónak mondanám, ha nem tudnám, hogy az lehetetlen. A falon ugyanis, ami mögötte van, képtelenség lenne átlátni. Beírja a számokat a mobiljába, aztán a második mérést is elvégezzük. Miután annak az eredményét is rögzíti, leszállunk a székről, és visszatoljuk a helyére. – És egy szőnyeg? – nézegeti az asztal alatti csupasz területet. – Szerinted nem kéne ide egy szőnyeg? Vállat vonok. – Attól függ, te mit akarsz. Oldalra billentett fejjel fürkészi a padlót. – Már magam sem tudom, mit akarok – feleli halkan. A mérőszalagot a kanapéra hajítja, és felém fordul. – Velem jössz? Nem merek rögtön rábólintani. – Hová? Kisimítja a haját a homlokából, és a kanapé támlájára dobott dzsekije után nyúl. – Oda, ahol az emberek függönyt szoktak venni. Nemet kéne mondanom. A függönyvásárlás olyasmi, amit párok, esetleg barátok csinálnak együtt. Még véletlenül sem Milesnak és Tate-nek való program, főleg, ha tartani akarják magukat a szabályokhoz. Viszont nincs a világon semmi, amit most szívesebben csinálnék. Vállat vonok, hogy a válaszom a valóságosnál sokkal, de sokkal lazábbnak tűnjön. – Persze. Csak bezárom az ajtót. – Mi a kedvenc színed? – kérdezem tőle a liftben. Próbálok a feladatra koncentrálni, de közben végig az jár a fejemben, mennyire szeretném, ha megérintene. Egy csók, egy

ölelés... akármi. De csak állunk a lift két ellentétes oldalán. A múltkori közös éjszakánk óta egyszer sem ért hozzám. Nem beszéltünk, és nem is SMS-eztünk egymással. – Talán a fekete... – feleli bizonytalanul. – A feketét szeretem. Megrázom a fejem. – Nem tehetsz fel fekete függönyt. Kell valami szín a szobába. Talán valami, ami közel áll a feketéhez, de mégsem az. – Mondjuk sötétkék? Feltűnik, hogy a szeme már nem az arcomra fókuszál, hanem végigpásztázza a testemet. Mindenütt magamon érzem a tekintetét. – A sötétkék működhet – felelem halkan. Gyanítom, hogy ez az egész nem más, mint üres fecsegés. Abból, ahogy rám néz, egyértelműen látszik, mennyire nem érdeklik most a színek, a függönyök vagy a szőnyegek. – Dolgozol ma este, Tate? Bólintok. Tetszik, hogy az estére gondol, és imádom, hogy majdnem minden kérdés után kimondja a nevemet. Szeretem a nevemet az ő szájából hallani. Legszívesebben megkérném, hogy még többször ismételje el. – De csak tízre kell beérnem – teszem hozzá. Amikor a lift a földszintre ér, egyszerre lépünk az ajtó felé. Ahogy Miles a hátamra teszi a kezét, ez az apró mozdulat is áramütésként hat rám. Tetszett már más pasi is korábban, sőt, szerelmes is voltam, de még soha senki érintése nem váltott ki belőlem ilyen erőteljes reakciót. A liftből kilépve azonnal leveszi rólam a kezét, és most jobban érzem a hiányát, mint eddig bármikor. Minél több apró morzsát kapok, annál többre vágyom. A Kapitány nincs a szokott helyén, ami nem meglepő. Még dél sincs, ő pedig nem az a korán kelő típus. Talán ezért is jövünk ki olyan jól egymással.

– Van kedved sétálni? – kérdezi Miles. Igent mondok, bár elég hideg van. Szeretek sétálni, és a környéken több olyan hely is van, ahol Miles találhat valami kedvére valót. Javaslok egy lakberendezési boltot, amit néhány hete fedeztem fel, és csak két háztömbnyire van tőlünk. – Csak utánad – tárja ki előttem az ajtót. Odakint rögtön szorosabbra húzom a kabátomat. Mivel gyanítom, hogy Miles nem az a kézen fogva andalgós típus, eszembe sem jut szabaddá tenni a kezem. Csendben sétálunk egymás mellett, de én nem bánom, hogy nem kell folyamatosan beszélgetni. Alapvetően nem vagyok híve a céltalan fecsegésnek, és most már tudom, hogy Miles is hasonló elveket vall. – Ott van a bolt – mutatok jobbra a zebra előtt. A járdán egy öreg bácsi ül rongyos, vékony kabátba burkolózva. A szeme csukva, és a keze reszket lyukacsos, koszlott kesztyűjében. Lenézek rá. Mindig is részvétet éreztem a hajléktalanok iránt. Corbin agybajt kap attól, hogy folyton pénzt és ételt osztogatok nekik. Folyton azzal jön, hogy a legtöbbjük alkoholista vagy drogos, és az adományokkal csak a függőségüket pénzelem. Talán igaza van, de nem érdekel. Ha valaki annyira rabja valaminek, hogy az otthonát is elveszíti miatta, az ugyanúgy segítségre szorul, mint bárki más. Talán a nővér beszél belőlem, de nem hiszem, hogy a függőség választás kérdése lenne. Ez egy komoly betegség, és rossz látni, hogy segítség híján sokan ilyen helyzetbe kényszerülnek. Ha most nálam lenne a tárcám, adnék a bácsinak valamit. Csak akkor döbbenek rá, hogy megálltam, amikor Miles visszanéz rám. Figyeli, ahogy bámulom az öreget. Gyorsan utánamegyek, de nem kezdek magyarázkodni. Semmi értelme. Corbinnal már eleget vitatkoztam erről, és semmi kedvem Milesszal is belebonyolódni az érvek és ellenérvek hálójába.

– Ez az a hely – állok meg a bolt előtt. Miles tanulmányozni kezdi a kirakatot. – Arról mit gondolsz? – mutat az üveg felé. Közelebb lépek. A kiállított berendezés ugyan hálószobába való, de vannak benne olyan darabok is, amiket Miles keres. A padlóra terített, szürke alapon kék és fekete geometriai mintákkal borított szőnyeg akár jól is mutathatna a lakásában. A függöny viszont nem sötétkék, hanem palaszürke, a bal oldalán széles, függőleges fehér csíkkal. – Tetszik – felelem. Miles előrelép, és kinyitja előttem az ajtót. Amint belépünk, máris ott terem egy eladó, és megkérdezi, miben segíthet. Miles a kirakatra mutat. – Azt a függönyt kérem. Négy darabot. És a szőnyeget. A hölgy mosolyogva int, hogy kövessük. – Milyen magas és széles legyen a függöny? – érdeklődik. Miles előveszi a mobilját, és kikeresi a számokat. A hölgy segít karnist választani, aztán néhány percre eltűnik az üzlet hátsó részében. Amíg a kasszánál ácsorgunk, egy kicsit körülnézek. Hirtelen kedvem támad magamnak is összeválogatni ezt-azt. Még egy-két hónapig Corbinnál maradok, de utána szeretnék saját lakásba költözni, és fejben már most kezdem összerakni a berendezést és a dekorációt. Remélem, nekem is olyan simán megy majd a választás, mint az előbb Milesnak. – Még életemben nem láttam senkit ilyen gyorsan vásárolni – jegyzem meg. – Csalódott vagy? Gyorsan megrázom a fejem. Annak ellenére, hogy nőből vagyok, a vásárlás nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Tulajdonképpen megkönnyebbültem, hogy ilyen gyorsan lezavartuk. – Szerinted tovább kellett volna nézelődnöm? – néz rám a pultra dőlve.

Szeretem, ahogy néz – mintha én lennék a legérdekesebb áru a boltban. – Ha tetszik, amit választottál, akkor felesleges. Néha egyszerűen csak tudod, és kész. Ahogy a tekintetünk találkozik, hirtelen kiszárad a szám. Komoly arcától egyszerre érzem magam idegesnek, feszültnek és izgalmasnak. Kiegyenesedik, és lép egyet felém. – Gyere ide! – nyúl a kezemért, és az ujjait az enyémekbe fűzve húzni kezd maga után. A pulzusom az egekben. Ez nevetséges. Nem is, inkább szánalmas. Ezek csak ujjak, Tate. Ne hagyd, hogy ekkora hatással legyenek rád! Miles egy ázsiai írásjelekkel díszített faparavánhoz visz. Sokan tesznek ilyet a hálószobájukba, de én sosem láttam értelmét. Anyának is van egy, de kétlem, hogy valaha is mögé rejtőzött volna öltözködéskor. – Mit művelsz? – kérdezem. Még mindig a kezemet fogva felém fordul, és vigyorogva behúz a paraván mögé. Most a bolt egyik feléből sem láthatnak minket, önkéntelenül is elnevetem magam, mert úgy viselkedünk, mint két kamasz, akik a tanár elől bujkálnak. – Pssszt! – nyomja az ujját a számra, és mosolyogva néz rám. Abbahagyom a nevetést, mert már nem találom olyan viccesnek a helyzetet. Abbahagyom a nevetést, mert ahogy az ujja a számhoz ér, hirtelen elfelejtem, hogyan kell nevetni. Mindent elfelejtek. Most csak arra tudok gondolni, hogy az ujja végigsimítja az ajkamat és az államat. A szeme követi az ujját, ahogy gyengéd cirógatással elindul lefelé a nyakamon és a mellkasomon át le, le, le, egészen le a hasamig. Az az egyetlen ujj úgy hat rám, mintha ezernyi kéz simogatna. A tüdőm képtelen lépést tartani. A szeme még mindig a saját ujját követi, ami megáll a

farmerem derekánál, közvetlenül a gomb felett. Hozzá sem ér a bőrömhöz, de a pulzusom alapján ezt senki meg nem mondaná. Most az egész keze játékba lendül, ahogy finoman simogatja a hasamat és a derekamat, majd a csípőmbe kapaszkodva magához húz. Egy pillanatra behunyja a szemét, majd amikor újra kinyitja, már nem a testemet nézi, hanem engem. – Azóta meg akarlak csókolni, hogy ma reggel beléptél az ajtón. A vallomásától elmosolyodom. – Akkor elképesztően türelmes vagy. Elveszi a jobb kezét a csípőmről, és az arcomat végigsimítva hihetetlen gyengédséggel a hajamba túr. Lassan megrázza a fejét. – Ha hihetetlenül türelmes lennék, most nem lennél itt velem. Próbálok rájönni, mit akar ezzel mondani, de amint a szája az enyémhez ér, többé már nem érdekelnek a szavak. Csak arra tudok koncentrálni, milyen jó érzés, ahogy a szája megszáll engem. A csókja lassú és nyugodt, ellentétben a szívverésemmel. A jobb keze a hátamra csúszik, és a nyelve olyan komótosan mozog bennem, mintha egész nap e mögött a paraván mögött terveznénk maradni. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ellenálljak a kísértésnek, mert legszívesebben a karomat és a lábamat is rákulcsolnám. Próbálok ugyanolyan higgadt maradni, mint ő, de nem könnyű, amikor az ujja, a keze és a szája ilyen elképesztő testi reakciókat vált ki belőlem. A helyiség végében kinyílik az ajtó, és az eladónő cipőjének kopogása egyre közeledik hozzánk. Ahogy Miles félbeszakítja a csókot, a szívem felsikolt. Még jó, hogy kívülről nem hallani. Ahelyett, hogy elhúzódna tőlem, és visszamenne a pulthoz, az arcomat a két tenyerébe fogva másodpercekig csak néz rám. A hüvelykujjával lágyan megsimogatja az államat, és halkan

felsóhajt. Behunyt szemmel a homlokomra nyomja a homlokát. Érzem, hogy legbelül harcot vív saját magával. – Tate! Olyan halkan mondja ki a nevem, hogy szinte érzem benne a küszködést. – Szeret... Kinyitja a szemét, és rám néz. – Szeretlek megcsókolni, Tate. Nem tudom, miért volt ezt ilyen nehéz kimondania, de elhaló hangja alapján, mintha erővel próbálta volna visszaszívni a szavakat, nehogy előtörjenek. Gyorsan elenged, és kilép a paraván mögül, mintha menekülni próbálna a vallomása elől. Szeretlek megcsókolni, Tate. Bár szerintem már megbánta, én akkor is egész nap ezt a mondatot fogom ismételgetni magamban. Abban a tíz percben, amíg Miles az eladóval beszél, én csak bámészkodom, és közben újra és újra végigfuttatom a bókját az agyamon. Amikor a kasszához érek, Miles éppen fizet. – Ezeket egy órán belül kiszállítjuk önnek – mondja a hölgy, majd visszaadja Miles hitelkártyáját, és elkezdi lepakolni a pultról a csomagokat. Miles elveszi előle az egyiket. – Ezt magammal viszem – mondja, és felém fordul. – Kész vagy? Ahogy kimegyünk az üzletből, úgy érzem, mintha legalább öt fokot esett volna a hőmérséklet azóta, hogy utoljára kint jártunk. Vagy talán csak ő forrósította fel odabent a levegőt. A sarokra érve a házunk felé veszem az irányt, de Miles lemarad. VisszapilIantva látom, hogy előhúz valamit a zacskóból, és letépi róla a cédulát. Egy takarót hajtogat ki. Ez nem lehet igaz! Odaadja az öregembernek, aki még mindig a járdán üldögél. Az öreg felnéz rá, és elveszi a takarót. Egyikük sem szól egy szót sem. Miles a legközelebbi szemetesnél kidobja az üres

zacskót, és szemlesütve elindul felém. Akkor sem néz rám, amikor együtt továbbmegyünk. Szeretném megköszönni neki, de nem teszem. Ha hálálkodni kezdenék, úgy tűnhetne, mintha miattam tette volna, pedig tudom, hogy ez nem így van. Azért tette, mert az az ember fázott. A liftből kilépve Miles egyenesen hazaküldött. Azt mondta, csak akkor láthatom a lakását, amikor már minden a helyére került. Nem bántam, mert egy tonnányi házi feladat várt rám, és nem volt időm függönyöket aggatni. Örültem, hogy nem kérte a segítségemet. Izgatottnak tűnt az új cuccai miatt, már amennyire Miles izgatottnak tűnhet. Elég sok idő eltelt, mióta a folyosón elváltunk, és nekem alig három óra múlva a kórházban kell lennem. Már éppen azon tűnődöm, vajon hallok-e ma még róla egyáltalán, amikor üzenetem érkezik. Miles: Vacsoráztál már? Én: Igen. Hirtelen csalódott vagyok, amiért már ettem, de mivel nem volt szó közös vacsoráról, nem vártam rá. Én: Corbin tegnap este sütött fasírtot, mielőtt elment. Vigyek át belőle? Miles: Köszi! Éhen halok. Gyere, nézd meg a lakást! Kitálalok egy adag kaját, letakarom alufóliával, és kimegyek a folyosóra. Mielőtt még kopoghatnék, nyílik az ajtó. Miles kiveszi a tányért a kezemből. – Várj itt! – int, és bemegy. Pár másodperccel később visszajön üres kézzel.

– Felkészültél? – kérdezi. Gőzöm sincs, honnan tudom, hogy izgatott, mert szokás szerint nem mosolyog. A hangja viszont más. Csak árnyalatnyi változás, de vicces, hogy egy olyan apróság, mint a függönyszerelés, így fel tudja dobni. Valamiért úgy érzem, nem sok minden teszi boldoggá, ezért örülök, hogy végre talált valamit. Teljesen kitárja az ajtót, én pedig belépek. Az ablakot keretező függöny nem nagy változás, mégis mindent megváltoztat. Már négy éve lakik itt, de csak most szánta rá magát, és ettől az egész hely teljesen más színben tűnik fel. – Jól választottál – jegyzem meg. A látvány tényleg remekül illik a személyiségéhez, már amit eddig sikerült megtudnom róla. Ahogy lenézek a szőnyegre, Miles észreveszi az arcomra kiülő zavart. – Tudom, hogy annak az asztal alatt lenne a helye, és oda is fogom tenni. Majd – mondja. Per pillanat elég bénán fest. Nem a szoba közepére terítette, és nem is a kanapé elé. Nem értem, miért nem oda tette, ahol szerinte is a legjobban mutatna. – Azért hagytam itt, mert reméltem, hogy előbb még felavatjuk. Megint azzal a reménykedő arckifejezéssel néz rám, ami mindig megmosolyogtat. – Tetszik az ötlet – fordítom vissza a tekintetem a szőnyeg felé. Hosszú csend következik. Nem tudom, hogy rögtön az avatással akar kezdeni, vagy inkább enne előbb. Nekem mindkét verzió megfelel egészen addig, amíg belefér a háromórás időkeretembe. Egy darabig szótlanul meredünk a szőnyegre, majd Miles újra megszólal. – Majd később eszem – válaszolja meg a fel sem tett kérdésemet. Leveszi a pólóját, én lerúgom a cipőmet, és pár pillanat múlva már minden ruhadarab a szőnyeg mellett hever.

TIZENHATODIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Minden sokkal jobb most, hogy Rachel az enyém. Sokkal jobb elaludni, mert tudom, hogy Rachel a szemközti szobában alszik. Reggelente jobb felébredni, mert tudom, hogy a szemközti szobában Rachel is felébred. Suliba menni is sokkal jobb így, hogy együtt megyünk. Szerintem még a lógás is sokkal jobb lehet Rachellel. – Mi lesz, ha elkapnak? A hangja alapján nem izgatja különösebben a lebukás veszélye. – Remélem, hogy elkapnak – felelem. – Akkor szobafogságra ítélnének bennünket. Együtt. Ugyanabban a házban. Rachel elmosolyodik. Áthajol az ülésen, és a nyakamra fonja a karját. Imádom, amikor ezt csinálja. – A közös szobafogság szuperül hangzik. Benne vagyok. Gyors puszit nyom a számra. Még ezek az apró csókok is jobban esnek, ha tőle kapom őket. – Te mindent jobbá teszel – mondom neki. – Az életem sokkal jobb, mióta benne vagy.

Újra elmosolyodik. Ő nem tudja, de minden egyes szavam egyetlen célt szolgál: hogy őt megmosolyogtassam. Kihajtok a parkolóból, és közlöm Rachellel, hogy a tengerpartra megyünk. Hozni akarja a fürdőruháját, ezért előtte még hazaugrunk. Ebédet is csomagolunk, és egy plédet is viszünk magunkkal. Megyünk a partra. Rachel olvasni és napozni szeretne, én pedig nézni őt, ahogy olvas és napozik. Hason fekszik, és a könyökére támaszkodik. Én a karomra hajtott fejjel figyelem őt. A szemem végigsiklik a válla gömbölyű vonalán... a háta hajlatán... a behajlított térdén és a keresztbe tett bokáján. Rachel boldog. Én teszem boldoggá. Jobbá teszem az életét. Az élete jobb attól, hogy én benne vagyok. – Rachel – suttogom. Könyvjelzőt csúsztat a lapok közé, és becsukja a könyvet, de nem néz rám. – Mondani szeretnék neked valamit. Bólint, de behunyja a szemét, mintha a hangomon kívül minden mást ki akarna zárni. – Amikor anyukám meghalt – mondom –, többé nem hittem Istenben. A karjára hajtja a fejét, a szemét nem nyitja ki. – Nem hittem el, hogy Isten képes valakit ilyen fizikai fájdalomnak kitenni. Nem hittem el, hogy olyan szenvedéssel sújtana valakit, amin anya keresztülment. Nem hittem el, hogy képes valakivel ilyen szörnyűséget tenni. Rachel szeméből könnycsepp csordul ki.

– De aztán találkoztam veled, és azóta minden egyes nap azon tűnődöm, hogy lehet valaki ennyire gyönyörű, ha nem Isten teremtette. Hogy tehet valaki ennyire hihetetlenül boldoggá, ha Isten nem létezik. És akkor rájöttem... éppen most... hogy Isten azért adja nekünk a rossz dolgokat, hogy jobban meg tudjuk becsülni a jókat. Rachel nem mosolyog, csak összevonja a szemöldökét. A szavaimat hallva Rachel elsírja magát. – Miles – suttogja. Olyan halkan mondja ki a nevemet, mintha nem akarná, hogy halljam. Ahogy felnéz rám, érzem, hogy ez nem élete egyik szép pillanata. Nem úgy, mint nekem. – Miles... késik.

TIZENHETEDIK FEJEZET

TATE Corbin: Van kedved bekapni valamit? Mikor végzel a melóval? Én: Tíz perc múlva. Hol vagy? Corbin: Itt a közelben. A főbejáratnál várunk. Várunk? Az üzenet tagadhatatlan izgalommal tölt el. A többes szám nyilván őt és Milest jelenti. Nem tudok mást, akivel jöhetne, és Miles tegnap este érkezett haza. Befejezem a papírmunkát, beugrom az öltözőbe ellenőrizni a frizurámat (utálom, hogy ilyesmivel törődöm), majd kimegyek hozzájuk. Hárman állnak a kapunál: Ian, Miles és Corbin. Elsőként Ian mosolyog rám, mivel egyedül ő áll szemben a bejárattal, de Corbin is megfordul, amint odaérek. – Kész vagy? A Jack’sbe megyünk. Micsoda csapat! A srácok egyenként is megnyerő látványt nyújtanak a pilóta-egyenruhájukban, de így, falkába verődve még nagyobb feltűnést keltenek. Én a nővérköpenyemben meglehetősen alulöltözöttnek érzem magam mellettük. – Mehetünk – bólintok. – Éhen halok. Milesra sandítok, aki mindössze egy kurta biccentéssel üdvözöl. Mosoly sehol. A kezét a zsebébe mélyeszti, és menet

közben az ellenkező irányba bámul. Ő megy elöl, ezért én Corbin mellé szegődöm. – Mi az alkalom? – kérdezem az étterem felé sétálva. – Talán azt ünnepeljük, hogy ma kivételesen mindhárman egyszerre vagytok szabadok? A fiúk nem szólnak, csak valami néma párbeszéd zajlik körülöttem. Ian Milesra néz, Corbin Ianre, Miles viszont továbbra is csak mered maga elé. – Emlékszel, amikor gyerekkorunkban anyáék elvittek minket a La Capresébe? – szólal meg Corbin. Emlékszem arra az estére. Még sosem láttam a szüleimet olyan boldognak. Nem lehettem több öt-hat évesnél, de ez valahogy mégis megmaradt bennem. Apát aznap nevezték ki kapitánnyá a légitársaságnál. Hirtelen megtorpanok, és a bátyámra nézek. – Kapitány lettél? Az lehetetlen. Túl fiatal vagy. Pontosan tudom, milyen nehéz elérni ezt a szintet, és hány órát kell teljesítenie egy pilótának, hogy egyáltalán szóba kerüljön az előléptetése. A legtöbben a húszas éveikre maximum a másodpilóta-engedélyt szerzik meg. Corbin megrázza a fejét. – Sajnos nem. Ahhoz túl sokszor váltottam céget. Viszont Még Több Túlórát Kérek uraság ma meglépte a lehetetlent – pilIant Miles felé. – Ezzel megdöntötte a légitársaság rekordját. Milesra nézek, aki rosszallóan csóválja a fejét. Látom rajta, mennyire ciki neki, hogy Corbin beköpte, de ez a szerénység csak még vonzóbbá teszi a szememben. Van egy olyan érzésem, hogy ha a haverjukat, Dillont nevezték volna ki kapitánnyá, ő már rég egy megafonba üvöltözve kürtölné világgá a nagy hírt egy bárban. – Nem nagy ügy – mondja Miles. – Ez csak egy kis belföldi társaság. Nincs túl sok emberük, akit előléptethetnének. Ian megrázza a fejét.

– Engem nem léptettek elő, se Corbint, se Dillont. Csak téged, pedig egy évvel utánunk kezdtél, és még csak huszonnégy vagy. Ian megfordul, és hármunkkal szemben, hátrafelé megy. – Csak most az egyszer ne légy már olyan szerény, ember! Dicsekedj egy kicsit! Fordított esetben mi is az orrod alá dörgölnénk. Nem tudom, mióta barátok, de kedvelem Iant. Érzem, hogy ők ketten nagyon közel állnak egymáshoz, mert Ian őszintén büszke Milesra, és egyáltalán nem tűnik féltékenynek. Örülök, hogy a bátyámat ilyen emberek veszik körül, mert így van, akire számítson. Mindig úgy képzeltem, hogy túl sokat dolgozik, a szabadidejét pedig magányosan tölti, távol a családjától. Mondjuk, nem tudom, miért festettem róla ilyen sötét képet. Végül is apa is pilóta volt, mégis elég időt töltött otthon, szóval Corbinnak sem kell csak a munkának élnie. Úgy tűnik, mégsem ő az egyetlen, aki feleslegesen túlfélti a testvérét. Az étteremhez érve Corbin kitárja az ajtót, és előreenged minket. Elsőként Ian lép be, majd miután Miles félreáll előlem, én is bemegyek. – Ki kell ugranom a mosdóba – mondja Ian. – Majd megtalállak benneteket. Amíg Corbin a hosztesszel beszél, mi ketten Milesszal mögötte állunk. – Gratulálok, kapitány! – sandítok rá. Szinte suttogok, bár nem tudom, miért. Corbin attól még nem fog gyanút, ha gratulálok Miles sikeréhez. Talán azért akarom, hogy csak ő hallja, mert úgy többet jelent egy üres frázisnál. Miles egy pillanatra rám néz, és elmosolyodik. Amikor látja, hogy Corbin még mindig háttal áll nekünk, gyors puszit nyom oldalt a fejemre. Szégyellnem kéne magam a gyengeségem miatt. Nem lenne szabad, hogy egy lopott kis csók ekkora hatással legyen rám.

Mintha egyszerre lebegnék, süllyednék vagy repülnék. Bármit, amihez nem kellenek lábak, mert azok most teljesen felmondták a szolgálatot. – Köszönöm – suttogja vissza azzal a megnyerő, szerény mosolyával, aztán a vállával kicsit megtaszít, és a saját lábára mered. – Csinos vagy, Tate. Legszívesebben egy óriásplakátra vésetném ezeket a szavakat, hogy munkába menet mindennap láthassam őket. Soha többé nem vennék ki szabadságot. Bármennyire szeretném is készpénznek venni a bókot, önkéntelenül is elhúzom a szám, ahogy a tizenkét órája viselt nővéregyenruhára nézek. – Minnie egeres köpeny van rajtam. Hozzám hajol, hogy a vállunk megint egymáshoz érjen. – Mindig is odavoltam Minnie egérért – mondja halkan. Corbin felénk fordul, ezért villámgyorsan letörlöm a vigyort a képemről. – Asztal vagy boksz? – kérdezi. Milesszal mindketten vállat vonunk. – Mindegy – feleli Miles. Ian éppen akkor ér vissza a mosdóból, amikor a hosztesz a helyünkre kísér bennünket. Corbinnal előremennek, mögöttük én, Miles szorosan a nyomomban. Nagyon szorosan. Közben megragadja a derekamat, és hátulról a fülembe suttog: – Amúgy a nővérkékért is odavagyok. A vállamat felhúzva megdörzsölöm a fülemet, mert az egész nyakam libabőrös lett a vallomásától. Mielőtt a bokszhoz érünk, elengedi a derekamat, és egy kicsit lemarad tőlem. Corbin és Ian egymással szemközt csusszannak be az asztal mögé. Én a bátyám mellé ülök, Milesszal szemben. Miles és én üdítőt rendelünk, a többiek sört. Furcsállom Miles italválasztását. Igaz, hogy néhány hete azt mondta, hogy általában kerüli az alkoholt, de amennyire el volt ázva az első találkozásunkkor, szinte biztosra vettem, hogy

legalább ma este lazít egy kicsit. Elvégre van mit ünnepelni. Amikor az italok megérkeznek, Ian a magasba emeli a poharát. – A srácra, aki kenterbe vert bennünket! – Már megint – teszi hozzá Corbin. – Mert kétszer annyit dolgozott, mint ti – védekezik Miles. – Corbinnak és nekem a nemi életünkkel is törődnünk kell valamikor – vág vissza Ian. Corbin megrázza a fejét. – Nem beszélünk a nemi életemről a húgom előtt. – Miért ne? – szólok bele. – Gondolod, hogy nem veszem észre, amikor a szabadnapjaidon eltünedezel éjszakánként? – Nem viccelek. Váltsunk témát! – mordul fel Corbin. Örömmel. – Ti hárman mióta ismeritek egymást? – kérdezem mindannyiuktól, de valójában csak a Milesszal kapcsolatos válasz érdekel. – A bátyáddal néhány évvel ezelőtt találkoztunk először, a pilótaképzőben, Miles és én viszont már vagy kilenc- vagy tízéves korunk óta ismerjük egymást – feleli Ian. – Mindketten tizenegy évesek voltunk – helyesbít Miles. – Ötödikben találkoztunk. Nem tudom, ez a beszélgetés sérti-e az egyes számú szabályt, de Milest nem érinti kellemetlenül a téma. A pincérnő megjelenik mellettünk egy kosár kenyérrel, de mivel még ki sem nyitottuk az étlapot, elmegy azzal, hogy később visszajön felvenni a rendelést. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy nem vagy meleg – szól Corbin Mileshoz a menüt tanulmányozva. Miles ránéz. – Azt hittem, nem beszélünk a nemi életünkről. – Csak az én nemi életem tabu – feleli Corbin. – Nem mintha a te esetedben egyáltalán lenne miről beszélni. Corbin leteszi az étlapot az asztalra, és Milesra mered.

– De most tényleg: miért nem randizgatsz soha? Miles vállat von, és a bátyám fürkésző tekintetét kerülve inkább a keze között tartott üdítőspohárra koncentrál. – Egy kapcsolat sem éri meg nekem azt, ami utána jön. A szívem nagyot reccsen, és szinte már félek, hogy a beálló csendben valamelyik fiú meghallotta a hangját. Corbin hátradől a székében. – Basszus! Durva egy ribanc lehetett. A szemem Milesra szegeződik, várva a reakciót, ami talán elárul valamit a múltjáról, de csak egy erőtlen fejrázással válaszol, Ian megköszörüli a torkát, és ahogy a megszokott mosolya eltűnik, hirtelen az egész arckifejezése megváltozik. Bármi történt is Milesszal annak idején, Ian garantáltan ismeri a részleteket. Kiegyenesedik, és erőltetett mosollyal a magasba emeli a poharát. – Milesnak nincs ideje lányokra. Túlságosan lefoglalja, hogy rekordokat döntsön, és ő legyen a légitársaság eddigi legfiatalabb kapitánya. Mindannyian vesszük az adást, és Iant követve koccintunk egymással, majd belekortyolunk az italunkba. Nem tudom nem észrevenni a hálát Miles szemében, ahogy Ianre néz, Corbin viszont nem figyel az ilyen apró részletekre. Most még kíváncsibb vagyok Milesra, de közben aggódom is, nehogy túlságosan belebonyolódjak ebbe az egészbe. Minél több időt töltök vele, annál többet akarok megtudni róla, és ez veszélyes lehet. – Ünnepelnünk kéne – jelenti ki Corbin. Miles leteszi maga elé az étlapot. – Azt hittem, éppen azt csináljuk. – Úgy értem, ez után. Menjünk el bulizni, és szerezzünk neked egy csajt, hogy véget vessünk a szerzetesi életmódnak. Majdnem kiköpöm az üdítőmet, de szerencsére sikerül időben visszafojtanom a nevetést. Miles az asztal alatt finoman megböki a bokámat a lábával, amit aztán ott is hagy az enyém

mellett. – Ne aggódj miattam! – feleli Miles. – Mellesleg, a kapitánynak ma este pihenésre van szüksége. Az étlapomon a betűk elmosódnak, és olyan szavakat olvasok, mint a véget vet, szerzetes, vagy pihenni. Ian Corbinra néz, és bólint. – Én veled tartok. A kapitány meg hadd menjen csak haza, hogy kialudja a kóla-kómát. Miles futó pillantást vet rám, és úgy helyezkedik, hogy az asztal alatt a térdünk összeérjen, majd a lábát a bokámra fonja. – Az alvás jól hangzik – mondja, és az étlapra irányítja a tekintetét. – Rendeljünk gyorsan, hogy utána mehessek haza aludni. Úgy érzem, mintha legalább kilenc napja nem aludtam volna, és most csak az alvásra tudok gondolni. Az arcom lángol, ahogy a testem bizonyos más részei is. – Tulajdonképpen legszívesebben itt helyben elaludnék – teszi hozzá Miles, és a szemembe néz. – Itt, az asztalnál. Most már az egész testem tüzel. – Jesszusom, de gáz vagy – nevet Corbin. – Inkább Dillont kellett volna elhívnunk helyetted. – Nincs az az isten – forgatja Ian a szemét. – Mi bajotok Dillonnel? Miért utáljátok ennyire? – kérdezem. Corbin vállat von. – Nem utáljuk, csak nem szeretünk vele lenni, és erre csak akkor jöttünk rá, amikor valamelyikünk meghívta az egyik meccsnézős esténkre. Az a fickó egy barom – néz rám azzal a jól ismert, jelentőségteljes tekintetével. – Nem ajánlom, hogy valaha is kettesben maradj vele. Attól, hogy nős, még nem lesz kevésbé seggfej. Ez az az óvó, nagytesós szeretet, ami annyira hiányzott az elmúlt években. – Veszélyes? – Nem. Csak tudom, mennyire nem veszi komolyan a

házasságát, és nem akarom, hogy ebbe belekeveredj. De nyugi, már tisztáztam vele, hogy te tabu vagy a számára. Elnevetem magam. – Huszonhárom éves vagyok. Most már nem kell apáskodnod felettem. Ahogy a homlokát ráncolja, szinte már emlékeztet is apára. – Egy francot nem kell. A kishúgom vagy. Van egy mércém a leendő pasijaidnak, amit Dillon semmilyen szinten nem üt meg. Semmit sem változott. Már a gimiben is bosszantott, és most is, de imádom, hogy a legjobbat akarja nekem. Csak azt nem tudom, létezik-e olyan férfi, aki eléri nála a megfelelő szintet. – Corbin! Nincs ember a világon, aki megütné a mércédet. – Így van – bólint. Ha Dillont eltiltotta tőlem, kíváncsi lennék, vajon Miles és Ian is kapott-e hasonló figyelmeztetést. Bár Milest eddig melegnek hitte, tehát arról az oldalról nyilván nem szimatolt veszélyt. Jó lenne tudni, őt elég jónak tartja-e hozzám. Rettenetesen szeretnék most Milesra nézni, de félek, hogy lebuktatnám magunkat. Ehelyett inkább megrázom a fejem, és mosolyt erőltetek az arcomra. – Miért is nem én születtem előbb? – Ne hidd, hogy az bármin is változtatna – feleli Corbin. Ian a pincérnőre mosolyog, és jelzi, hogy kérjük a számlát. – Ma én fizetek – mondja. Miután letesz egy köteg készpénzt a fogyasztásunkra és a borravalóra, mindannyian felállunk, és kinyújtóztatjuk a tagjainkat. – Ki merre megy? – érdeklődik Miles. Egy bárba – vágja rá Corbin, mintha stipistopizná a helyet. – Én ma már végigtoltam egy tizenkét órás műszakot. Hulla vagyok – felelem.

– Hazadobnál engem is? – kérdezi Miles odakint. – Ma este már semmi kedvem bulizni. Csak aludni akarok. Tetszik, milyen nyomatékkal emlegeti az alvást a bátyám előtt. Mintha így akarná jelezni nekem, hogy valójában esze ágában sincs még kidőlni. – Persze. A kórháznál hagytam a kocsit – mutatok a parkoló irányába. – Jól van – üti össze a tenyerét Corbin. – A lúzerek vánszorogjanak haza, mi meg Iannel belecsapunk az éjszakába. Azzal már hátat is fordítanak nekünk, és útnak indulnak. Corbin egyszer csak megpördül a tengelye körül, és hátrafelé kezd lépegetni. – Azért iszunk egyet az egészségedre, El Capitán! – kiált vissza. Miles és én mozdulatlanul állunk az utcai lámpa fénye alatt, és figyeljük, ahogy azok ketten távolodnak, majd én lejjebb viszem a tekintetem a járdára, és a lábamat a fénykör vonalán áthúzva nézem, ahogy elnyeli a sötétség. Csak én érzem úgy, hogy ez a lámpa reflektorként világít ránk? – Olyan, mintha egy színpadon állnánk – jegyzem meg. Miles is a lámpára emeli a szemét, és velem együtt tanulmányozza a furcsa megvilágítást. – Az angol beteg – szólal meg. Értetlenül meredek rá. A fejünk fölé mutat. – Ha most egy színpadon állnánk, ez valószínűleg Az angol beteg előadása lenne. Ahhoz öltöztünk. A nővér és a pilóta. Egy darabig elmorfondírozom azon, amit mondott. Talán hosszabban is, mint kellene. Azt mondja, ő a pilóta, de ha ez tényleg Az angol beteg színpadi változata lenne, inkább a katonát kéne játszania. A katona az, aki szexuális viszonyba keveredik a nővérrel, nem pedig a pilóta. Viszont ha a pilóta rejtélyes múltját vesszük... – Annak a filmnek a hatására lettem nővér – nézek rá. Zsebre vágott kézzel felém fordul.

– Tényleg? – Nem – nevetem el magam. Miles mosolyog. Elindulunk a kórház felé. A szótlan séta alatt egy rémesen béna verset faragok a fejemben. Miles mosolyog, de másra nem. Miles mosolyog, de csak nekem. – Miért vigyorogsz? – kérdezi. Mert éppen egy dedós verset mondogatok a fejemben rólad. Összepréselem a szám, komoly ábrázatot öltök, és csak akkor szólalok meg újra, amikor az áruló vigyor már teljesen eltűnt. – Csak arra gondolok, milyen fáradt vagyok. Már alig várom, hogy jó alaposan – nézek rá – kialudjam magam. Most már ő is mosolyog. – Teljesen megértelek. Még életemben nem voltam ennyire álmos. Lehet, hogy már a kocsiban elalszom. Az klassz lenne. Mosolygok, de nem folytatom tovább ezt a metaforákkal tűzdelt párbeszédet. Hosszú napom volt, és őszintén szólva tényleg eléggé kimerültem. Ahogy megyünk egymás mellett, nem kerüli el a figyelmemet, hogy Miles szinte erővel a kabátzsebébe nyomja a kezét, mintha engem védene tőle. Vagy talán magát védi tőlem? Már csak egy sarokra vagyunk a parkolótól, amikor Miles lelassít, majd megáll. Én is ösztönösen megtorpanok, és körülnézek, hogy lássam, mi vonta el a figyelmét. Ahogy felnéz az égre, a tekintetem az állán húzódó forradásra esik. Szeretném megkérdezni, hogy szerezte. Annyi mindent szeretnék megtudni róla! Millió kérdésem lenne, például, hogy mikor van a szülinapja, vagy milyen volt az első csókja.

Kikérdezném a szüleiről, a gyerekkoráról, az első szerelméről. Kérdeznék Rachelről. Tudni szeretném, mi történt köztük, ami miatt Miles több mint hat évre elzárkózott mindennemű testi kapcsolattól. De amit a legjobban szeretnék megtudni, az az, miért éppen velem tett kivételt. – Miles – szólalok meg, és a kérdések már a nyelvem hegyén vannak. – Esőcseppet éreztem – mondja. Még be sem fejezi a mondatot, amikor rám is hullik egy. Most már mindketten az eget pásztázzuk. A sok kérdés bennem ragad, és gombócba gyűlik a torkomban. Az esőcseppek egyre sűrűbben potyognak, de mi nem mozdulunk. A csöpögés hamarosan kőkemény zuhéba vált, de még ez sem hat meg bennünket. Nem sietünk a kocsihoz. A víz végigcsorog a bőrömön, be a nyakamba, eláztatja a hajamat és a ruhámat. Az arcomat még mindig az ég felé tartom, de a szemem már csukva van. Nincs a világon a friss eső érzéséhez és illatához fogható csoda. Amint ez átvillan az agyamon, az arcomra két meleg kéz simul, és lassan a tarkómra csúszik. A térdem megremeg, a tüdőmből kiszorul a levegő. Így, hogy Miles fölém magasodik, elfogja előlem a cseppeket, de én továbbra is behunyt szemmel, hátrahajtott fejjel állok. Ahogy a szája gyengéden az enyémhez ér, a csókja kenterbe veri a friss eső élményét. A csókja sokkal, de sokkal jobb. Az ajka nedves és egy kicsit hűvös, de a nyelve melegsége ellensúlyozza ezt. Az eső, a minket körülvevő sötétség és a csók így együtt olyan, mintha tényleg egy színpadon állnánk, és a történet épp a csúcspontjához érne. Úgy érzem, mintha a szívem és a lelkem ki akarna szabadulni belőlem, hogy belészállhasson. Ha az eddigi huszonhárom évemről haranggörbe készülne, ez a pillanat lenne a tetőpont. Ha jobban belegondolok, ebben azért van valami szomorú. Volt néhány komoly kapcsolatom a múltban, de egyetlen csókra sem

emlékszem, ami ennyire megmozgatott volna. A tény, hogy Miles ekkora hatással van rám, pedig nem is vagyunk együtt, igencsak elgondolkodtató, de most annyira lefoglal a szája, hogy minden más lényegtelennek tűnik. Az eső egyre erősödik, de minket ez sem zavar. Miles a hátamra csúsztatja a kezét, én pedig a pólójába kapaszkodva húzom közelebb magamhoz. Az ajkunk úgy passzol egymáshoz, mint a kirakós két darabja. Most kizárólag egy villámcsapás tudna szétválasztani bennünket. Vagy a tény, hogy a ránk zúduló víztől már nem kapok levegőt. A ruhám olyan testrészeimhez tapad, amikről nem is tudtam, hogy ruha tapadhat rájuk. A hajam annyira elázott, hogy már egy csepp vizet sem tud felszívni. Eltolom magamtól. Amikor elengedi a számat, a fejemet az álla alá hajtva próbálok lélegzethez jutni. Miles átkarolja a vállamat, és a kabátját a fejem fölé tartva a parkoló felé vezet. Egyre gyorsabban lépeget, én pedig próbálok lépést tartani vele. A végén már futunk. A kocsihoz érve először a vezetőoldalhoz megyünk, ahol a kabátját fölém emelve megvárja, amíg beszállok, majd átfut a másik oldalra, beül, és becsukja az ajtót. Bent a csönd csak felerősíti a zihálásunk hangját. Megtekerem a hajam, és kicsavarom belőle a vizet, ami végigcsorog a nyakamon, a hátamon és az ülésen. Most először veszem hasznát a bőrülésnek Kaliforniában. Hátrahajtom a fejem, mély lélegzetet veszek. – Még életemben nem voltam ennyire nedves – fordulok Miles felé. Az arcára széles vigyor ül ki. Az előbbi megjegyzésemmel elég magas labdát adtam. – Perverz – suttogom. – A te hibád – vonogatja viccesen a szemöldökét, majd a derekamat átkarolva húzni kezd maga felé. – Gyere ide! Gyorsan körbenézek, de ebben az esőben ki sem látok az ablakon, ami azt jelenti, hogy be sem lát senki. Miközben

hátradönti az üléstámlát, én az ölébe ülök lovaglópózban. Nem csókol meg, de a kezét a csípőmre teszi. – Még sosem szexeltem autóban – vallja be reménnyel átitatott hangon. – Én pedig még sosem szexeltem kapitánnyal – felelem. A tenyerét a köpenyem felsőrésze alá csúsztatva végigsimítja a hasamat, amíg a melltartómhoz nem ér, majd megmarkolja a mellemet, és megcsókol. Csak egy rövid csókot kapok, mert hamarosan megint megszólal. – Még sosem szexeltem kapitányként. Elmosolyodom. – Én pedig még sosem szexeltem nővérruhában. A kezét a hátamra teszi, majd a nadrágom dereka alá dugja. A csípőmnél fogva magához ránt, és enyhén felemelkedik, amitől még erősebben szorítom a vállát, és felszisszenek. A száját a fülemhez közelíti, és a csípőmet előrehúzva megismétli az előbbi, érzéki mozdulatot. – Állati szexi vagy az egyenruhádban, de még szexibb lennél meztelenül – mondja. Szinte szégyellem, mennyire felizgatnak a szavai. Pillanatok alatt elveszítem a fejem, és most már talán nála is jobban akarom ezt a vetkőzést. – Légyszi, mondd, hogy felkészülten jöttél – suttogom vággyal telt hangon. Megrázza a fejét. – Csak mert tudtam, hogy ma találkozunk, még nem voltak elvárásaim. Hirtelen elönt a csalódottság, de akkor felemelkedik, és a hátsó zsebébe nyúl. – Viszont baromira reméltem, hogy történhet valami. Vigyorogva kivesz egy óvszert a tárcájából. Azonnal akcióba lendülünk. Az ujjaim a farmere gombját keresik, miközben a szánk már egymásra tapad. Már a melltartóm csatjával babrál, amikor megrázom a fejem.

– Jobb, ha magamon hagyom – lihegem. Minél kevesebb ruhát veszünk le, annál gyorsabban tudunk felöltözni, ha lebukunk. Miles viszont a kérésem ellenére nem áll le. – Ha beléd hatolok, érezni akarom az egész testedet magamon – mondja. Azta! Hát jó. Miután kipattintja a kapcsot, lehúzza rólam a felsőt, és az ujjait a melltartó pántja alá csúsztatja. Húzni kezdi lefelé a karomon, amíg az egész le nem esik rólam, majd a hátsó ülésre hajítja, és megszabadul a saját pólójától is. Az is a kocsi hátuljában végzi. Miles körém fonja a karját, és magához húz, hogy a meztelen felsőtestünk egymáshoz simuljon. Mindketten kapkodjuk a levegőt. A teste melege olyan érzéssel tölt el, amitől sosem akarok szabadulni. Ahogy apró csókokkal indul lefelé a nyakamon, a lehelete forró hullámokban simogatja a bőrömet. – Fogalmad sincs róla, mit művelsz velem – suttogja a nyakamba. Mosolygok, mert pont ugyanez a gondolat fut át éppen az én agyamon is. – Ó, azért valami fogalmam mégis van – felelem. A bal kezét a mellemre teszi, a másikat pedig hangos sóhaj kíséretében a nadrágomba mélyeszti. – Le vele! – jelenti ki, és gumis derekánál fogva húzni kezdi lefelé. Nem kell kétszer mondania. Visszamászom az üres ülésemre, kihámozom magam a maradék ruhámból, és közben figyelem őt, ahogy kigombolja a sliccét. A szeme végig rajtam, miközben a fogával feltépi az óvszeres zacskót. Amikor már csak a farmere állja az utunkat, visszacsúszom felé. Röhejesen zavarban vagyok, amiért meztelenül ülök a kocsimban a munkahelyem melletti parkolóban. Még életemben nem csináltam ilyesmit, és soha nem is vágytam rá, hogy

kipróbáljam. Tetszik, hogy ennyire kívánjuk egymást, de aggasztó, hogy még soha senki iránt nem éreztem ilyen elemi erejű vágyat. A vállára támaszkodva az ölébe kúszom, és várom, hogy felvegye a gumit. – Próbálj csendben maradni! Nem venném a lelkemre, ha miattam kirúgnának az állásodból – cukkol. Kinézek az ablakon. Az esőtől még mindig képtelenség kilátni. – Ilyen zuhéban senki sem hallana meg bennünket – felelem. – Mellesleg a múltkor éppen te voltál a hangosabb. Felnevet, és újra megcsókol. Megragadja a csípőmet, és magához ránt. Ettől a mozdulattól normál esetben felnyögnék, de most, hogy megemlítette a hangerőt, már jobban odafigyelek. – Kizárt, hogy én legyek a hangosabb – mormogja a számba. – Maximum döntetlen lehet. Megrázom a fejem. – Én nem hiszek a döntetlenben. Az csak egy kibúvó azoknak, akik félnek veszíteni. A csípőmnél fogva olyan pózba navigál bennünket, hogy csak rá kéne ereszkednem, de még nem teszem. Szeretem a kihívásokat, és most egy ilyen van kialakulóban. Felemeli a csípőjét, jelezve, hogy ő már készen áll, de én a combizmaimat megfeszítve távol tartom magam tőle. Felnevet. – Mi a baj, Tate? Berezeltél? Félsz, hogy ha benned leszek, kiderül, valójában ki is a hangosabb? A szemében pimasz fény villan. Ahelyett, hogy válaszolnék, behunyom a szemem, és lassan lejjebb ereszkedem. Mindketten felszisszenünk, de ez minden. Amikor már teljesen bennem van, a tenyerét a hátamra tapasztja, és magához szorít. Csak sóhajokat engedélyezünk magunknak. Az eső veri az ablakot, és ez még jobban kiemeli a kocsi belsejében uralkodó csendet. Erővel fojtjuk magunkba a hangokat, és még

a szokásosnál is görcsösebben szorítjuk egymást. A keze úgy markol a derekamba, hogy alig bírok mozogni. A karomat a nyakára fonva behunyom a szemem. Úgy összefonódunk, hogy a ritmus egészen lelassul, de ez tetszik. Tetszik, milyen egyenletes, komótos tempóban ringatózunk, miközben minden erőnkkel azok vagyunk, hogy a feltörni készülő nyögéseket elfojtsuk. Percekig csináljuk ezt. Épp csak annyira mozgunk, hogy elég legyen, de közben közel sem elég. Szerintem mindketten félünk, hogy egy hirtelen mozdulattól elszakadna a cérna. Az egyik keze a hátamra csúszik, miközben a másikkal belemarkol a hajamba, és a fejemet gyengéden hátrahúzva csókolgatni kezdi a nyakamat. Ahogy a szája a bőrömhöz ér, összerezzenek. Ez a csöndjáték sokkal nehezebb, mint hittem, főleg, mivel a pózból kifolyólag előnye van velem szemben. A keze szabad, oda megy, ahová akar, és ezt ki is használja. Addig kalandozik lefelé a testemen, amíg el nem éri azt a pontot, amiről tudja, hogy az Achilles-sarkam. Úgy érzem, mintha csalni akarna. Amikor az ujja olyasmit csinál, amitől máskor a nevét kiáltoznám, még erősebben szorítom a vállát, és úgy igazítom a térdemet, hogy átvehessem az irányítást a mozdulataim felett. Azt akarom, hogy ő is úgy szenvedjen, ahogy most én. Amint sikerül elhelyezkednem úgy, hogy még mélyebben magamba fogadhassam, a lassú tempónak annyi. A szája az enyémre tapad, és olyan heves csókban forrunk össze, ami minden eddigit felülmúl. Mintha szavak helyett csókkal próbálnánk kifejezni, mennyire élvezzük a helyzetet. A testemen áramütésszerű érzés fut végig, és fel kell emelkednem, hogy egy kicsit lenyugodjak. Ő viszont nem lassít. A keze egyre gyorsabban mozog, én pedig az arcomat a nyakába fúrva belemélyesztem a fogaimat a vállába, nehogy a nevét sóhajtozzam. Ahogy a fogam a bőréhez ér, a lélegzete elakad, és a lábizmai megfeszülnek.

Majdnem feladja. Majdnem. Ha még egy milliméterrel beljebb hatol, miközben az ujja dolgozik rajtam, ő győz. Nem hagyhatom, hogy legyőzzön, de közben meg akarom. Abból, ahogy a nyakamba lihegve gyengéden lejjebb tol, úgy érzem, ő is győzni akar. Miles, Miles, Miles. Érzi, hogy ebből már nem lehet döntetlen, ezért egyre erősebben mozgatja az ujját, és a nyelve a fülemhez ér. Úristen! Már nem bírom sokáig. Pillanatok kérdése. Istenem! Előrelendíti a csípőjét, és magához ránt, mire önkéntelenül nyögve felkiáltok: – Miles! Felemelkedem róla, de amint észreveszi, hogy győzött, hatalmasat sóhajt, és erővel visszahúz. – Na végre! – zihálja a nyakamba. – Már nem bírom tovább. Most, hogy a versenynek vége, mindketten elengedjük magunkat, és a végén már olyan hangosak vagyunk, hogy csókkal kell tompítanunk a zajt. A testünk egy ritmusra mozog, egyre gyorsabban, egyre hevesebben. Az őrült iram még pár percig tart, egyre növekvő intenzitással, míg el nem érek arra a pontra, amikor már nem bírom tovább. – Tate! – lassítja le a csípőmet a kezével. – Azt akarom, hogy együtt menjünk el. Ó, egek! Ha azt akarja, hogy tovább bírjam, nem lenne szabad ilyeneket mondania. Csak bólintok, mert más válaszra már nem vagyok képes. – Közel vagy? – kérdezi. Megint bólintok. Próbálok megszólalni, de egy nyögésen

kívül semmi nem jön ki a torkomon. – Ez egy igen? A szája elszakad az enyémtől, és most csak a válaszomra koncentrál. A tenyeremet a tarkójára csúsztatom, és az arcomat az övéhez nyomom. – Igen – nyögöm ki nagy nehezen. – Igen, Miles. Igen. A testem megfeszül, és ugyanebben a pillanatban Milesnak elakad a lélegzete. Azt hittem, ennél erősebben nem szoríthatjuk egymást, de mégis sikerül. Mintha varázsütésre mindenünk összeolvadt volna. Pontosan ugyanazt érezzük, ugyanolyan hangokat adunk ki, ugyanazt az élményt éljük át, és ugyanúgy reagálunk rá. A ritmus fokozatosan lassulni kezd, a remegés csökken, a görcsös szorítás lazul. Miles az arcát a hajamba temeti, és kapkodja a levegőt. – Vesztettél – suttogja. Nevetek, és játékosan nyakon harapom. – De csak mert csaltál – felelem. – Törvénytelen segédeszközhöz folyamodtál, amikor bevetetted a kezed. Nevetve megrázza a fejét. – A kéz használata megengedett. De ha szerinted csalás történt, jogodban áll visszavágót kérni. Felvonom a szemöldököm. – Háromból kettő? A derekamnál fogva felemel, és az anyósülésre tesz, miközben ő átmászik a volán mögé. Odaadja a ruháimat, ő pedig magára rángatja a pólóját, és begombolja a farmerét. Miközben én végzek az öltözködéssel, ő már be is indítja a motort, és tolatni kezd a kocsival. – Kapcsold be az övet! – kacsint rám. Alig jutunk ki a liftből, az ágyáról már ne is beszéljünk. Kis híján a folyosón esik nekem. A szomorú az egészben az, hogy simán benne lettem volna.

Megint ő győz. Kezdek rájönni, hogy nem feltétlenül bölcs dolog csöndversenyt játszani a világ egyik leghallgatagabb emberével. Na, nem baj, a harmadik menetet már biztosan én nyerem. Csak éppen nem ma, mert, ha minden igaz, Corbin hamarosan otthon lesz. Miles engem néz. Hason fekszik, és a fejét a párnán keresztbe tett karján pihenteti. Már öltözködöm, mert még a bátyám előtt haza szeretnék érni. Semmi kedvem hazudozni neki arról, hol voltam. Miles a szemével követi a mozdulataimat. – Szerintem a melltartód a folyosón maradt – mondja nevetve. – Jobb lesz, ha eltünteted onnan, mielőtt Corbin megtalálja. – Jó ötlet – ráncolom az orrom. Az ágyra térdelve gyors puszit nyomok az arcára, de ő megragadja a derekamat, és a hátára gördülve magára húz. Az ő csókja sokkal jobb annál, amit én adtam neki az előbb. – Kérdezhetek valamit? Bólint, de kissé kényszeredetten. Látom rajta, hogy fél a kérdésemtől. – Miért nem nézel soha a szemembe szex közben? Ez váratlanul érte. Egy jó darabig csak hallgat. Egy idő után elhúzódom tőle, és leülök mellé válaszra várva. Feljebb csúszik az ágyon, a fejét a támlának dönti, és a kezére mered. – Az emberek sérülékenyek szex közben – von vállat. – Olyankor könnyű nem létező érzelmeket beképzelni, és ezt a szemkontaktus csak felerősíti – néz fel rám. – Téged ez zavar? Megrázom a fejem, de a szívem igent kiabál. – Gondolom, hozzá tudok szokni. Csak kíváncsi voltam. Imádok vele lenni, de minden egyes hazugsággal egyre jobban gyűlölöm magam. Mosolyogva visszahúz magához, és újra megcsókol, ezúttal búcsúzóul.

– Jó éjt, Tate! Miközben kimegyek a szobából, végig a hátamon érzem a tekintetét. Vicces, hogy szex közben nem hajlandó a szemembe nézni, máskor viszont le sem veszi rólam a szemét. Még nincs kedvem hazamenni, ezért, miután visszaszereztem a melltartómat, lemegyek a földszintre megnézni, ott van-e még a Kapitány. Amikor megjöttünk, inteni sem volt időm neki, mert Miles szinte betuszkolt a liftbe. Leérve látom, hogy még mindig a megszokott székében ül, pedig már este tíz is elmúlt. – Maga sosem alszik? – huppanok le mellé. – Az emberek sokkal érdekesebbek éjszaka – feleli. – Szeretek későn lefeküdni. Olyankor elkerülöm a reggeli rohanós bolondokat. Felsóhajtok, egy kicsit talán túl hangosan is, és a háttámlára hajtom a fejem. A Kapitány felém fordul. – Ajaj! Baj van a fiúval? Néhány órája még úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben. Sőt, mintha egy halvány mosolyt láttam volna a képén, mielőtt beszálltak a liftbe. – Nincs semmi baj – felelem, majd pár másodpercre elhallgatok, amíg összeszedem a gondolataimat. – Volt már valaha szerelmes, Kapitány? Mosoly ömlik szét az arcán. – Igen. Wandának hívták. – Meddig voltak házasok? – Én sosem nősültem meg – néz rám felvont szemöldökkel. – Wanda viszont úgy negyven évig volt férjnél, mielőtt meghalt. Oldalra döntött fejjel próbálom feldolgozni a hallottakat. – Ezt bővebben is kifejthetné. Vigyorogva kiegyenesedik a székében. – Az egyik épületben lakott, amit karbantartottam. Egy szörnyű fickó felesége volt, aki havonta csak két hetet töltött otthon. Úgy harminc lehettem, amikor beleszerettem, ő pedig

a húszas évei közepén járt. Az emberek akkoriban még nem váltak el olyan könnyen, mint ma, főleg olyan családi háttérrel, ahonnan ő származott. Így hát az elkövetkező huszonöt évemet azzal töltöttem, hogy havonta két héten át minden szeretetemet neki adtam. Csak nézek rá. Nem tudom, mit kéne mondanom. Ez nem az a tipikus szerelmi történet, sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán annak nevezhető. – Tudom, mire gondol – szólal meg újra. – Lehangoló. Sőt, szinte már tragikus. Bólintok. – A szerelem nem mindig szép, Tate. Van, hogy egész idő alatt abban reménykedünk, hogy a dolgok előbb-utóbb megváltoznak. Hogy minden jobb lesz. Aztán egyszer csak azok kapjuk magunkat, hogy megint ott vagyunk, ahonnan elindultunk, és útközben valahol elhagytuk a szívünket. Elfordulok tőle, és a semmibe meredek. Nem akarom, hogy lássa a borús arckifejezésemet. Vajon én is ezt csinálom? Arra várok, hogy Milesszal jobbra forduljanak a dolgok? Túl sokáig emésztgetem a Kapitány szavait. Olyan sokáig, hogy egyszer csak horkolást hallok magam mellett. A Kapitány a mellkasára hajtott fejjel, tátott szájjal szundikál.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Biztatóan megsimogatom a hátát. – Már csak két perc – mondom. Bólint, de az arcát még mindig a kezébe temeti. Nem akarja látni. Nem árulom el neki, hogy nincs szükség arra a két percre, mert az eredmény már most látszik, a napnál is világosabban. Még nem mondom el Rachelnek, hogy terhes, mert meg akarom hagyni neki azt a kétpercnyi reményt. Tovább simogatom a hátát. Amikor az időzítő megszólal, Rachel nem mozdul. Nem fordul meg, hogy lássa, mi lett az eredmény. Hozzá hajolok, és a fülébe suttogok. – Sajnálom, Rachel. Annyira sajnálom! Zokogni kezd, ami összetöri a szívemet. Ez az én hibám. Az egészről én tehetek. Most csak arra tudok gondolni, hogyan tehetném jóvá a dolgot. Rachel felé fordulok, és átölelem. – Majd azt mondom nekik, hogy nem érzed jól magad, és nem tudsz ma suliba menni. Maradj itt, amíg vissza nem jövök. Nem is bólint, csak sír tovább. A karomba veszem, és az

ágyhoz viszem. A terhességi tesztet elrejtem a fürdőben, jó mélyen a mosdókagyló alá, aztán visszamegyek a szobába, és gyorsan átöltözöm. Elmegyek. A nap nagy részében távol vagyok. Próbálom helyrehozni. Amikor behajtok a házunk elé, még mindig van egy órám, mielőtt apa és Lisa hazaér. Kiveszek mindent az első ülésről, és berohanok, hogy lássam, hogy van Rachel. Reggel a nagy sietségben otthon felejtettem a mobilomat, ezért fel sem tudtam hívni, és majd beledöglöttem a bizonytalanságba. Bemegyek. Odaérek az ajtóhoz. Be akarok nyitni, de zárva van. Kopogok. – Rachel! Mozgást hallok odabentről. Valami a fának csapódik, mire önkéntelenül is hátrahőkölök. Amikor rájövök, mi történt, ököllel kezdem verni az ajtót. – Rachel! – üvöltöm. – Nyisd ki! Hallom, hogy sír. – Menj innen! Hátralépek kettőt, majd nekifutásból vállal az ajtónak vetem magam. Berohanok. Rachel az ágyon fekszik összekuporodva, és zokog. Amikor hozzálépek, ellök magától. Visszamegyek. Megüt, felpattan az ágyról, és a tenyerét a mellkasomnak nyomva hátrataszít. – Gyűlöllek! – visítja a könnyei közt. Megragadom a kezét, és próbálom lecsillapítani, de csak még

dühösebb lesz. – Tűnj el! – üvölti. – Ha nem akarsz velem lenni, akkor hagyj békén! A szavai megdöbbentenek. – Rachel, hagyd abba! – kérlelem. – Itt vagyok. Nem megyek se hová. A könnyei egyre sűrűbben hullanak. Azt kiabálja, hogy elhagytam. Ma reggel ágyba dugtam, aztán leléptem, mert nem bírtam a nyomást. Mert csalódtam benne. Szeretlek, Rachel. Jobban, mint saját magamat. – Nem, kicsim – húzom magamhoz. – Dehogy hagytalak el! Mondtam, hogy visszajövök. Sajnálom, hogy nem értette, miért kellett elmennem. Sajnálom, hogy nem magyaráztam el neki. Visszamegyek vele az ágyhoz, és a támlához ültetem. – Rachel! – simítom végig a könnyáztatta arcot. – Nem csalódtam benned. Csöppet sem. Ezért is akarok megtenni mindent, hogy megkönnyítsem a helyzetedet. A helyzetünket. Egész nap ezen dolgoztam. Kerestem az utat, ami megoldást jelenthet nekünk. Felállok, fogom a papírokat, amiket hoztam, és kiterítem őket az ágyon. Mindent megmutatok neki. A családi szállások prospektusait, amiket az egyetemen kaptam. Megmutatom a nyomtatványokat, amiket ki kell tölteni az ingyenes gyermekfelügyelet igényléséhez a campuson. Megmutatom a diákhiteles brosúrákat, az esti kurzusokat, az online kurzusok értékeléseit, az egyetemi tanácsadók listáját és azt, hogy tudjuk mindezt összeegyeztetni az én pilótaképzésemmel. Minden lehetőséget kiterítek elé, hogy lássa: bár nem ezt akartuk, és nem is így terveztük, mégis... meg tudjuk oldani. – Tudom, hogy egy kisbabával sokkal nehezebb lesz, Rachel.

Tudom. De attól még nem lehetetlen. Lenéz a papírhalomra. Én csendben nézem őt. A válla rázkódni kezd, és a kezét a szája elé kapja. A szeméből kövér könnycseppek buggyannak ki. Előrébb kúszik, és a karját a nyakamra fonja. Azt mondja, szeret. Annyira szeretsz engem, Rachel! Újra és újra megcsókol. – Megoldjuk, Miles – suttogja a fülembe. Bólintok, és átölelem. – Megoldjuk, Rachel.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

TATE Csütörtök van. Meccsnap. Normál esetben a csütörtök esti meccsnézések hangja az agyamra megy, de most zene füleimnek, mert tudom, hogy Miles is itthon van. Gőzöm sincs, mit várhatok tőle vagy ettől a mi kis egyezségünktől. Öt napja ment el, és azóta még egy üzenetet sem küldött, így, hogy ennyit gondolok rá, valószínűleg okosabb lenne kiszállni az egészből. Laza kalandnak kéne lennie, de egyáltalán nem tűnik annak. Számomra legalábbis nem az. Egyre mélyebbnek és zavarosabbnak érzem. Az óta az esős este óta csak ő jár a fejemben, és szinte már szánalmas, ahogy remegő kézzel nyitom ki a lakás ajtaját abban a reményben, hogy talán ő is ott van. Amikor belépek, Corbin kapja fel először a fejét. Biccent, de ennél többet nem kapok. Ian integet a kanapéról, aztán visszafordul a tévé felé. Dillon tetőtől talpig végigmér, én pedig legszívesebben elhúznám a szám, de visszafogom magam. Miles pedig nem csinál semmit, mert nincs is ott. Az egész testem felsóhajt a csalódottságtól. A táskámat az egyik üres székre dobom a nappaliban, és közben némán győzködöm magam, hogy jobb ez így. Nem baj, úgyis rengeteg házi feladatom van.

– Van pizza a hűtőben – mondja Corbin. – Klassz. Bemegyek a konyhába, és az egyik szekrényből tányért veszek elő. Mögöttem lépéseket hallok. A szívverésem felgyorsul. Amikor egy kéz ér a hátamhoz, mosolyogva Miles felé fordulok. Csakhogy nem Miles az, hanem Dillon. – Csá, Tate! – nyúl fel rajtam keresztül a szekrényhez. A keze még mindig rajtam van, de mivel már szemben állok vele, időközben a hátamról a derekamra csúszott. Végig a szemembe néz, miközben a polc felé nyúl. – Csak egy poharat keresek a sörömhöz – süketel, hogy megmagyarázza, mit keres még ott. Taperol, és az arca mindössze milliméterekre van az enyémtől. Idegbajt kapok, amiért véletlenül rámosolyogtam. Totál félreértette. – Hát, a zsebemben biztosan nem találsz egyet sem – söpröm le magamról a kezét. Ebben a pillanatban Miles lép a konyhába. A szeme szinte lyukat éget a testembe azon a ponton, ahol Dillon az előbb hozzámért. Dillon letapizott. Miles meglátta. Miles úgy néz Dillonre, mint egy gyilkosra. – Mióta iszod te pohárból a sört? – kérdezi Miles. Dillon ránéz, aztán visszafordul felém, és egy otromba, flörtölésnek szánt vigyor kíséretében rám kacsint. – Mióta Tate ilyen közel áll a szekrényhez. Basszus! Még csak nem is leplezi. Azt hiszi, hogy bejön nekem. Miles a frigóhoz lép, és kinyitja. – Egyébként hogy van a feleséged? Nem vesz ki semmit a hűtőből, csak áll előtte, és olyan erővel markolja a fogót, mint még soha senki. Dillon még

mindig engem bámul. – Dolgozik – feleli jelentőségteljes hangsúllyal. – Még legalább négy órát távol lesz. Miles becsapja a hűtőajtót, és két lépést tesz Dillon felé. Dillon kiegyenesedik, én pedig ösztönösen elhúzódom tőle. – Corbin határozottan megmondta, hogy nem kezdhetsz ki a húgával. Baszki, mutass egy kis tiszteletet! Dillon arcvonásai megkeményednek, de nem hátrál, és nem is süti le a szemét. Épp ellenkezőleg: közelebb lép Mileshoz. – Nekem úgy tűnik, hogy ez nem Corbinról szól – sziszegi dühösen. A szívem hevesen kalapál. Bűntudatom van, amiért akaratlanul is félrevezettem Dillont, és még inkább azért, mert most rólam vitatkoznak. De akkor is imádom, hogy Miles ennyire gyűlöli most őt. Bárcsak tudnám, mi bosszantotta fel ennyire: hogy Dillon nős férfi létére kikezd egy másik nővel, vagy hogy én vagyok az a nő. Most már Corbin is megjelenik az ajtóban. A francba! – Mi az, ami nem rólam szól? – kérdezi egyikről a másikra pillantva. Miles hátrál egy kicsit, hogy egyszerre tudjon Dillonre és Corbinra nézni, de a szemét egyelőre Dillonön tartja. – Meg akarja dugni a húgodat – mondja. Jesszusom, Miles! Ez egy kicsit erős volt. Corbinnak a szeme sem rebben. – Menj haza a feleségedhez, Dillon! – utasítja nyersen. Bármilyen kínos ez az egész, eszemben sincs megvédeni Dillont, mert az az érzésem, hogy Miles és Corbin csak a megfelelő alkalomra várt, hogy végre megszabaduljon tőle. Amúgy sem állnék ki egy olyan pasi mellett, aki ennyire semmibe veszi a házasságát. Dillon fájdalmasan hosszú másodpercekig mered Corbinra, aztán a két fiúnak hátat fordítva rám néz.

Ez tényleg nem tudja, mikor kell abbahagyni. – A százhúszban lakom – súgja oda kacsintva. – Ugorj be valamikor! A nejem minden hétköznap este dolgozik. Elindul kifelé, de Corbin és Miles között elhaladva még odaveti nekik: – Ti ketten meg bekaphatjátok. Corbin keze ökölbe szorul. Dillon után akar menni, de Miles a karjánál fogva visszahúzza a konyhába, és csak akkor engedi el, amikor a bejárati ajtó becsapódik. Amikor Corbin felém fordul, olyan düh árad belőle, hogy szinte gőz lövell ki a füléből. Az arca vörös, ahogy az ujjcsontjait ropogtatja. Már el is felejtettem, milyen kőkeményen védelmez engem. Úgy érzem, mintha megint tizenöt lennék, csak éppen most két báty vigyáz rám. – Töröld ki a lakása számát a fejedből, Tate! – figyelmeztet Corbin. Megrázom a fejem. Nem is értem, hogy feltételezheti rólam, hogy meg akartam jegyezni azt a számot. – Akárkivel azért nem állok le, Corbin. Bólint, de látszik, hogy még mindig nem nyugodott le teljesen. Vesz néhány mély lélegzetet, mielőtt visszamegy a nappaliba. Miles a pultnak dől, és a lábára mered. Szótlanul figyelem őt. Kis idő múltán felemeli a tekintetét, és rám néz. A nappali felé sandít, aztán elindul felém. Ahogy közeledik, én úgy próbálok egyre jobban beleolvadni a pultba mögöttem, hogy meneküljek az izzó szempár elől. Nem tudok. Elér. Jó illata van. Alma. A tiltott gyümölcs. – Kérdezd meg, átmehetsz-e hozzám tanulni – suttogja. Bólintok, bár nem értem, miért kér tőlem ilyet azok után, ami az imént történt. Nem értem, de azért megteszem. – Tanulhatok nálad? Az arcára széles vigyor ül ki. A fülemhez hajol. – Úgy értettem, hogy a bátyád előtt kérdezd meg – nevet fel halkan. – Hogy legyen indokod átmenni hozzám.

Basszus, ez tök ciki! Most már tudja, mennyire nem vagyok önmagam a közelében. Csak valami folyadék, ami hozzá idomul. Követem az utasításait, azt mondom, amit kér, és azt teszem, amit csak akar. – Ja! – mondom halkan, miközben elhúzódik tőlem. – Így már több értelme van. Még mindig mosolyog. Csak most jövök rá, mennyire hiányzott ez a mosoly. Mindig mosolyognia kellene. Örökké. Rám. Kimegy a konyhából, vissza a nappaliba, én pedig rekordidő alatt letusolok. Nem is tudtam, hogy ilyen jó színésznő vagyok. Mondjuk, előtte gyakoroltam. Öt teljes percen át a szobámban állva próbáltam kiagyalni a lehető leglazább szöveget, amivel elkérhetem Milestól a lakáskulcsát. Úgy döntöttem, hogy kivárom, amíg meccsnézés közben az átlagosnál nagyobb zajt csapnak, aztán berobbanok a nappaliba, és leüvöltöm a fejüket. – Srácok! Halkítsátok le azt a rohadt tévét, vagy bámuljátok a szomszédban! Én itt tanulni próbálok. Miles próbálja leplezni a mosolyát, Ian gyanakodva néz rám, Corbin pedig pofákat vág. – Menj át te a szomszédba! – dörren rám. – Mi nézzük a meccset. Ugye használhatja a kéródat? – fordul Mileshoz, aki azonnal felpattan. – Persze. Beengedem. Összeszedem a könyveimet, és követem a folyosóra. Kinyitja nekem az ajtót, ami be sem volt zárva. Ezt persze Corbin nem tudhatta. Előremegy, én pedig követem. Miután becsukja mögöttünk az ajtót, megállunk egymással szemben. – Tényleg házit kell írnom – szólalok meg. Gőzöm sincs, mit tervez most, de tudatni akarom vele, hogy

csak azért, mert pár nap után újra felbukkant az életemben, még van nála fontosabb dolgom is. Ez nem igaz, de higgye csak azt. – Nekem meg tényleg vissza kell mennem meccset nézni – mutat a válla fölött a lakásomra, de közben megindul felém. Kiveszi a könyveket a kezemből, és az asztalra teszi őket. Megint felém közelít, és csak akkor áll meg, amikor a szája már az enyémhez ér, és a hátam az ajtónak nyomódik. A keze a csípőmet szorítja, én a vállába markolok. Amikor a nyelve a számba hatol, örömmel fogadom. Hangosan felnyögve hozzám simul. A hajába túrok. Egyszer csak hátrálni kezd. Úgy néz rám, mintha az én hibám lenne, hogy mennie kell. Tenyerével megdörzsöli az arcát, és mély lélegzetet vesz. – Nem ettél az előbb. Hozok neked pizzát – mondja. Egy szó nélkül félreállok az útból, hogy kimehessen. Fura egy alak. Az asztalhoz lépek, és kipakolok mindent, ami a tanuláshoz kell. Már éppen leülnék, amikor újra nyílik az ajtó. Miles egy tányérral a kezében bemegy a konyhába. Beteszi a pizzát a mikróba, megnyom pár gombot, majd elindul felém. Megint azt a félelmetes stílust vette fel, ezért ösztönösen hátrálni kezdek előle, de az asztal az utamat állja. Miles puszit nyom a számra. – Vissza kell mennem. Rendben leszel? Bólintok. – Szükséged van valamire? Megrázom a fejem. – A hűtőben találsz gyümölcslét és ásványvizet. – Kösz! Még egy gyors puszi, aztán elenged, és már el is tűnt. Leülök. Annyira kedves! Hozzá tudnék szokni ehhez.

Előveszem a jegyzeteimet, és nekilátok a tanulásnak. Úgy fél órával később SMS-em érkezik. Miles: Hogy megy a házi? Úgy vigyorgok a telefonomra, mint egy idióta. Ez a pasi képes kilenc napra lelépni egyetlen árva sor nélkül, most meg pár méterről üzenget nekem. Én: Jól. Hogy áll a meccs? Miles: Félidő van. Vesztésre állunk. Én: Kár. Miles: Tudtad, hogy nincs kábeltévém. Én: ??? Miles: Az előbb, amikor ránk kiabáltál. Azt mondtad, hogy menjünk hozzám meccset nézni, pedig tudtad, hogy nincs kábeltévém. Szerintem Ian gyanakszik. Én: A francba! Erre nem gondoltam. Miles: Semmi gond. Csak úgy néz rám, mint aki sejt valamit. Nem baj. Az sem zavar, ha rájön. Úgyis mindent tud rólam. Én: Csodálom, hogy még nem mondtad el neki. Ti, srácok nem dicsekedtek egymásnak a hódításaitokkal? Miles: Én nem, Tate. Én: Akkor te vagy a kivétel. Na jó, most már hagyjál tanulni! Miles: Ne gyere vissza, amíg át nem megyek érted a meccs végén. Leteszem a mobilt az asztalra. Képtelen vagyok letörölni a vigyort a képemről.

Egy órával később nyílik az ajtó. Felnézek. Miles belép, becsukja maga után az ajtót, és háttal nekidől. – Vége a meccsnek. Leteszem a tollamat. – Tökéletes időzítés. Én is épp most végeztem. Végignéz az asztalra kiterített könyv- és papírhalmon. – Gyanítom, hogy Corbin már vár – mondja. Nem tudom, mit akar ezzel: így jelzi, hogy ideje lelépnem, vagy csak csevegni próbál. Felállok, elkezdem összeszedni a cuccaimat, és közben igyekszem palástolni a csalódottságomat. Miles hozzám lép, kivesz mindent a kezemből, aztán félresöpör mindent az asztalról, és a derekamnál fogva felültet rá. – Én viszont még nem akarom, hogy elmenj – jelenti ki határozottan. Ahogy a szemembe néz, valahogy nincs kedvem mosolyogni. Megint erőt vesz rajtam az idegesség. Mindig ez van, valahányszor így néz rám. Az asztal szélére húz, és a lábam közé áll. A keze még mindig a derekamon van, de már az államat puszilgatja. – Azon gondolkodtam... – suttogja a nyakamba, miközben a lehelete a bőrömet csiklandozza – ...hogy ma egész nap az iskolában voltál... – a tenyerét alám csúsztatva felemel – ...és hogy minden hétvégét végigdolgozol. A lábamat a derekára kulcsolom. A hálószobába visz, és az ágyra fektet. Rám fekszik, félresimítja a hajamat az arcomból, és a szemembe néz. – Észrevettem, hogy sosincs szabadnapod. A szája megint az államra kerül, és lágy puszikkal kényeztet két mondat között. – Hálaadás óta nem voltál szabadnapos, igaz? Bólintok. Nem értem, miért beszél ennyit, de tetszik. A keze elindul felfelé a pólóm alatt, a hasamon át egészen a mellemig. – Szörnyen kimerült lehetsz, Tate. Megrázom a fejem.

– Nem igazán. Hazudok. Már alig élek. A szája elszakad a nyakamtól, és rám néz. – Kamuzol – simítja végig a hüvelykujjával a melltartón keresztül a bimbómat. – Látom rajtad, hogy fáradt vagy. Az ajkát az enyémre nyomja, de olyan lágyan, hogy alig érzem. – Csak csókolni akarlak pár percig, jó? Utána hazamész, és pihensz egy kicsit. Nyugi, nem számítok semmire csak azért, mert mindketten itthon vagyunk. Megint megcsókol, de a szavai még az érintésénél is erősebben hatnak rám. Sosem hittem volna, hogy a figyelmesség ilyen izgató tud lenni, pedig az. Istenem, de még mennyire, hogy az! A keze a melltartóm alá csúszik, a szája támadásba lendül. A nyelve cirógatásától forogni kezd körülöttem a világ. Kíváncsi vagyok, rá tudok-e unni erre valaha. Pár perces csókolózásról volt szó, de az ő szótárában ez a kifejezés valami egészen mást jelent, mint az enyémben. A szája és a keze bebarangolja az egész testemet. Felhúzza a pólómat, és a melltartómat addig rángatja lefelé, amíg az egyik mellem ki nem szabadul belőle. A nyelvével kényeztet, és közben engem néz. A szája forró, akárcsak a nyelve. Halk nyögések szakadnak fel belőlem. Végigsimít a hasamon, és a könyökére támaszkodva kissé felemelkedik. A keze elindul lefelé a farmeremen, a lábam közé. Ahogy az anyagon keresztül hozzám ér, a fejem hátracsuklik, és behunyom a szemem. Istenem, imádom a „csókját”! Dörzsölgetni kezdi a lábam közét. A testem folytatásért könyörög. A szája a mellemről a nyakamra vándorol, és csókolja, harapdálja, szívogatja, ahol éri, mintha nyomot akarna hagyni rajtam. Próbálok csendben maradni, de ilyen kéjes dörgölőzés

közben egyszerűen képtelenség. Nem baj, mert ő sem fogja vissza magát. Valahányszor felnyögök, ő sóhajt, vagy a nevemet suttogja. Azért sem hallgatok, mert imádom az ő hangjait. Imádom őket. Gyorsan kigombolja a sliccemet, de nem vált pózt, és a szája is a nyakamon barangol. Lehúzza a cipzárt, és a bugyimba nyúl. Folytatja az előbbi mozdulatokat, csak most sokkal jobban érzem őket. Ha ez így megy tovább, már nem kell sokáig csinálnia. A hátam felemelkedik az ágyról, és ez már olyan sok, hogy erővel kell visszafognom magam, nehogy elhúzódjak tőle. Mintha pontosan tudná, hol kell megérintenie, hogy az egekbe repítsen. – Úristen, milyen nedves vagy! – húzza félre a bugyimat. – Érezni akarlak. Ennyi. Nekem végem. Az ujja belém csusszan, de a hüvelykujja tovább simogat odakint. Annyi nyögés, Istenem! és Ne hagyd abba! tör fel belőlem, mintha elakadt volna a lemez. Végül csókkal fojtja belém a szót, amíg a testem remegni nem kezd. A csúcspont olyan heves, és olyan sokáig tart, hogy nem merem elengedni, amíg véget nem ér. Nem akarom elengedni ezt a kezet. Így szeretnék elaludni. Már nem remegek, de mindketten olyan hevesen zihálunk, hogy még nem tudunk megmozdulni. A szemünk behunyva, a szája még az enyémre tapad, de már nem csókol vele. Pár másodperccel később végre kihúzza a kezét a nadrágomból, és begombolja a sliccemet. A mikor kinyitom a szemem, látom, hogy vigyorogva lenyalja az ujját. Atyaúristen! Tiszta mázli, hogy nem állok éppen, mert ettől biztosan dobtam volna egy hátast. – Huh – veszek egy mély lélegzetet. – Állati jól csinálod.

– Köszönöm – vigyorog még szélesebben, majd felém hajol, és puszit nyom a homlokomra. – Most nyomás haza, és aludj egyet, kislány! Fel akar kelni az ágyról, de a karjánál fogva visszahúzom. – Várj! A hátára lököm, és rámászom. – Így nem vagyunk egálban. – Nem számolom a pontokat – feleli, és a hátamra gördít. – Corbin valószínűleg nem érti, miért vagy még mindig nálam. Feláll, megragadja a csuklómat, és talpra ránt. Olyan közel húz magához, hogy tudom: nem akarja még, hogy elmenjek. – Ha Corbin kérdezősködik, majd azt mondom neki, hogy be akartam fejezni a tanulást. Miles megrázza a fejét. – Haza kell menned, Tate. Az előbb megköszönte, hogy megvédtelek Dillontől. Szerinted mit érezne, ha megtudná, hogy csak az önzés vezérelt, mert magamnak akartalak? – Nem érdekel, mit érezne. Ez nem az ő dolga. Miles a tenyere közé fogja az arcomat. – Engem viszont érdekel. Corbin a barátom, és nem akarom, hogy rájöjjön, milyen képmutató vagyok. Megpuszilja a homlokomat, és mielőtt válaszolhatnék, kivonszol a hálószobából. Összeszedi a könyveimet, és az ajtó előtt a kezembe nyomja őket, de amikor kimennék, a könyökömnél fogva visszahúz. Rám néz, de ezúttal másképp, mint szokott. A szemében nyoma sincs vágynak, csalódásnak vagy fenyegetésnek. Ez most valami új. Mintha mondani szeretne valamit, de nem meri. A kezét az arcomra teszi, és a szája olyan hévvel tapad az enyémre, hogy az ajtónak ütközöm. Olyan kétségbeesetten csókol, hogy elszomorodnék, ha nem imádnám ennyire. Végül egy hatalmas sóhajjal elszakad tőlem, és mélyen a szemembe néz. Leengedi a kezét, és hátralép. Amint a folyosón vagyok, becsukja utánam az ajtót.

Nem tudom, mi volt ez, de még többet akarok belőle. Valahogy sikerül mozgásra bírnom a lábamat. Amikor belépek a lakásba, Corbin nincs a nappaliban. Leteszem a könyveimet. Hallom, hogy a fürdőben zubog a víz. Corbin zuhanyozik. Egy szempillantás alatt a szemközti ajtónál termek, és bekopogok. Miles olyan gyorsan reagál, mintha el sem mozdult volna a bejárat elől. A vállam fölött a lakásunkra pillant. – Corbin zuhanyozik – mondom. Milesnak talán még ideje sem volt felfogni a szavaimat, de már be is ránt magához. Az ajtónak présel, és a szája nekem esik. Villámgyorsan kigombolom a farmerét, és elkezdem letolni róla, miközben ő még nagyobb sebességgel lerántja rólam a nadrágot, a bugyival együtt. Amikor minden lekerül rólam, a konyhaasztalhoz vonszol, és hassal előre rádönt. Széttárja a lábamat, és közben megszabadul a saját nadrágjától is. Mindkét kezével a derekamba markol, majd elhelyezkedik mögöttem, és óvatosan belém hatol. – Istenem!– nyög fel. A tenyeremet az asztal lapjára nyomom. Nincs semmi, amibe kapaszkodhatnék, pedig nagy szükségem lenne rá. Miles előredől, és a mellkasát a hátamhoz szorítja. A lehelete forró hullámokban perzseli a bőrömet. – Hozok egy gumit – lihegi. – Jó. Még mindig bennem van, és a testem ösztönösen magába akarja fogadni. Nekifeszülök, hogy mélyebbre hatoljon. Olyan erővel szorítja a csípőmet, hogy az már fáj. – Ne csináld, Tate! Ez most figyelmeztetés vagy felhívás? Megismétlem az előző mozdulatot, mire hatalmas nyögéssel kihúzza magát belőlem. Még mindig a csípőmet markolja, és hozzám simul – de már nincs bennem. – Gyógyszert szedek – suttogom.

Nem mozdul. Behunyom a szemem, és várom, hogy csináljon valamit. Akármit. Én már nem bírom tovább. – Tate! – suttogja, de nincs folytatás. Csak állunk csendben, ugyanabban a pózban. – A francba! Elengedi a derekamat, és az ujjait az enyémekbe fonja az asztalon. Megszorítja a kezemet, és az arcát hátulról a nyakamba fúrja. – Készülj fel! Olyan erővel hatol belém, hogy felsikoltok. Az egyik tenyerét a számra tapasztja. – Psszt! Egy pillanatra leáll, hogy összeszedhessem magam, aztán nagyot nyögve egy újabbat taszít rajtam. A tenyere elfojtja a kiáltozásomat. Folytatja. Erősebben. Gyorsabban. Minden lendületnél mordul egyet, miközben belőlem olyan hangok jönnek, amiknek a létezéséről eddig nem is tudtam. Ilyet még életemben nem éreztem. Nem tudtam, hogy ilyen vad, állatias szex létezik. Leengedem a fejem, és az arcomat az asztal lapjára nyomom. Behunyom a szemem. Hagyom, hogy megdugjon. Csönd van. Hihetetlen csönd. Gondolom, talán azért, mert az előbb annyira hangosak voltunk, és kell egy perc, mire magunkhoz térünk. Még mindig bennem van. Már végzett, de nem mozdul. Az egyik keze még mindig a számra tapad, a másik pedig az ujjaimat szorítja. Az arcát a nyakamba fúrja. Olyan félelmetesen merev, hogy én sem merek megmozdulni. Először a tenyerét veszi le a számról, aztán lassan kihúzza az ujjait az enyémek közül. Az asztalra támaszkodva felemeli

rólam az arcát, aztán egyetlen hang nélkül kicsúszik belőlem. Még mindig nem szólal meg, ezért nem mozdulok. Hallom, hogy felveszi a nadrágját, és felhúzza a sliccét. Távolodó lépések zaja. Itt hagy. Amikor a hálószoba ajtaja becsapódik, összerezzenek. Az arcom és a hasam még mindig az asztalra lapul. Potyognak a könnyeim. Csak sírok, sírok, sírok. Nem tudom leállítani. Szégyellem magam. Porig alázott. Nem tudom, mi a fene ütött belé, de túl büszke és túl félénk vagyok, hogy kiderítsem. Úgy érzem, itt a vége, de nem tudom, felkészültem-e rá. Nem tudom, készen álltam volna valaha is befejezni ezt. Gyűlölöm magam, amiért hagytam az érzelmeimet idáig fajulni. Dühös is vagyok, mert itt állok a lakásában a nadrágomat keresve, a combomon végigfolyik a spermája, a szememből istenverte könnyek hullanak, és rohadtul nem tudom, miért kellett mindent tönkretennie. Miért kellett tönkretennie engem. Befejezem az öltözködést, és elmegyek.

HUSZADIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN – Kezd már látszani – simítom végig az ujjaimat a meztelen pocakján, és puszit nyomok rá. – Aranyos. A fülemet a bőréhez nyomom, és behunyom a szemem. – Szerintem magányos lehet odabent. Magányos vagy, haver? Rachel nevet. – Úgy beszélsz róla, mintha biztosan fiú lenne. Mi van, ha lány? Azt felelem neki, hogy akkor is ugyanúgy fogom szeretni. Már most szeretem a kissrácot. Vagy kislányt. A szüleink elutaztak. Megint felnőtteset játszunk, csak ezúttal már nem tűnik játéknak. Nagyon is komoly. – Na és mi lesz, ha apád most tényleg megkéri anya kezét? – kérdezi Rachel. Megnyugtatom, hogy apa nem tenne ilyet anélkül, hogy előzőleg megbeszélné velem. Ennyire már ismerem. – El kell mondanunk nekik – jelentem ki. Rachel bólint. Ő is tudja, hogy már nem titkolhatjuk sokáig. A harmadik hónapban van. Két hónap múlva érettségizünk. Már kezd látszani. Domborodik a hasa. Aranyos.

– Holnap el kéne mondanunk. Rachel beleegyezik. Leheveredem mellé, és magamhoz húzom. – Szeretlek, Rachel – érintem meg az arcát. Most már nem fél annyira. Azt mondja, ő is szeret. – Nagyon jól csinálod – dicsérem. Nem tudja, miről beszélek, ezért vigyorogva a pocakjára mutatok. – Ügyesen növeszted a kissrácot. Szerintem ez lesz a legklasszabb baba, akit nő valaha is kihordott. Nevet a lököttségemen. Annyira szeretsz engem, Rachel! Ránézek – a lányra, akinek a szívemet adtam –, és azon tűnődöm, hogy lehetek ennyire szerencsés. Azon tűnődöm, hogy szerethet annyira, amennyire én szeretem őt. Azon tűnődöm, mit fog szólni apa, amikor megtudja. Azon tűnődöm, vajon Lisa meggyűlöl-e. Vajon vissza akarja-e majd vinni Rachelt Phoenixbe. Azon tűnődöm, hogyan győzzük majd meg őket, hogy képesek vagyunk kezelni a helyzetet. – Mi legyen a neve? – jut eszembe. Rachel örül a kérdésnek. Szeret nevekről beszélni. Azt mondja, ha lány, legyen Claire, a nagymamája után. Azt mondom, bárcsak ismerhettem volna a nagyiját, ha már egyszer a lányunk róla kapja a nevét. Azt mondja, a nagyija imádott volna engem. Tetszik a Claire. – Na és ha fiú lesz? – faggatom. – Akkor te választhatsz neki nevet – feleli. Azt mondom, ez nagy felelősség, mert az idők végezetéig együtt

kell élnie a nevével. – Akkor ügyelj rá, hogy jól válassz! – válaszolja Rachel. Jól kell választanom. – Olyat, ami jelent neked valamit. Olyat, ami jelent nekem valamit. Azt mondom, hogy megtaláltam a tökéletes nevet. Tudni akarja, mi az, de nem árulom el neki. Csak akkor, ha majd tényleg az lesz a neve. Miután megszületett. Azt mondja, bolond vagyok, és hogy nem hajlandó megszülni addig a kisbabát, amíg nem tudja a nevét. Nevetek. Azt mondom, nincs más választása. Megint bolondnak nevez. Pont ezt szereted bennem, Rachel.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

TATE Egész hétvégén dolgoztam, ezért csütörtök este óta nem láttam Milest, és nem is beszéltem vele. Győzködöm magam, hogy jobb ez így, de nem könnyű, mert folyamatosan a múltkori eseten emésztem magam. Ma hétfő van. Három napja az első olyan este, amikor Corbin nem lesz itthon, Miles viszont igen. Ő is tudja, hogy egyedül leszek a lakásban, de azok után, ami csütörtökön történt, kétlem, hogy érdekelné. A szívem mélyén reméltem, hogy előbb-utóbb elárulja, mi rosszat tettem, vagy hogy mi zaklatta fel ennyire, de az utolsó dolog, amit tőle hallottam, a hálószobaajtó csapódása volt. Most már kezdem érteni, miért nincs kapcsolata már hat éve. Nyilvánvalóan fogalma sincs róla, hogy kell bánni egy nővel, ami meglep, mert eredetileg egész rendes fickónak tűnt. A szex közbeni és utáni viselkedésével viszont alaposan rácáfolt a jó véleményemre. Mintha a régi énje darabjai elpusztítanák azt, aki lenni próbál. Ha bárki más bánt volna így velem, azzal az életben nem állnék szóba többet. Nem vagyok hajlandó olyasmiknek kitenni magam, amit sok barátomnál látok. Az ő esetében viszont kifogásokat gyártok, mintha bármi is felmentené a múltkori viselkedése alól. Kezdek aggódni, hogy talán mégsem vagyok olyan kemény, mint hittem.

Ez a félelmem hamar beigazolódik, amikor a liftből kilépve hatalmasat dobban a szívem. Az ajtómon egy cetli vár. Gyorsan letépem. Csak egy félbehajtott papírlap, belül egy üzenettel: Van egy kis dolgom. Hét körül átkopogok érted, ha lenne kedved velem jönni. Többször is elolvasom a levelet. Egyértelműen ő írta, és egyértelműen nekem, de a stílus annyira laza, mintha az a csütörtöki dolog meg sem történt volna. Talán csak képzeltem? De nem. Ott volt. Tudja, hogy ért véget az este. Tudja, hogy zaklatott és dühös vagyok, de az üzenet alapján ezt senki meg nem mondaná. Kinyitom az ajtót, és bemegyek a lakásba, mielőtt úgy felspannolnám magam, hogy átrohanok hozzá, és leüvöltöm a fejét. Odabent lepakolom a cuccomat, még egyszer elolvasom a levelet, aprólékosan elemezve a kézírását és a szóhasználatát, aztán összegyűröm a papírt, és mérgesen a konyha felé hajítom. Mérges vagyok, mert már most tudom, hogy vele megyek. Nem tudok nemet mondani neki. Pontban hétkor halk kopogás hallatszik. Még a pontossága is dühít, bár nincs rá okom. Általában szeretem a pontosságot. Attól tartok, Miles ma este bármivel ki tudna hozni a sodromból. Ajtót nyitok. A folyosón áll, szinte közelebb a saját lakásához, mint az enyémhez. A padlóra mered, de kis idő múlva felemeli a tekintetét, és a szemembe néz. A keze a dzsekije zsebében van, és a fejét kissé lelógatja. Én ezt a megbánás jeleként értékelem, pedig valószínűleg nem annak szánja. – Akarsz jönni? A hangja megszáll engem. Elgyengít, és megint folyékony maszlaggá olvadok. Bólintok. Kilépek a folyosóra, bezárom magam mögött az ajtót, és visszafordulok felé. A lift felé

biccent, jelezve, hogy kövessem. Próbálom megfejteni a tekintetét, de mostanra már rájöhettem volna, hogy lehetetlen. Megnyomom a lefelé gombot. Miles ott áll mellettem, de egyikünk sem szólal meg. A lift úgy egy óra alatt ér fel. Amikor végre kinyílik, mindketten megkönnyebbülten felsóhajtunk, de odabent újra elfogy körülöttünk a levegő. Érzem, hogy engem néz, de nem viszonzom. Képtelen vagyok rá. Hülyének érzem magam. Legszívesebben bőgnék. Most, hogy itt állunk, és azt sem tudom, hová megyünk, szégyellem, hogy megint gyenge voltam. – Sajnálom. A hangja erőtlen, de meglepően őszinte. Nem nézek rá, és nem is válaszolok. Hozzám lép, és megnyomjam vészmegállító gombot. Közben végig rajtam van a szeme, de én csak a cipőmet bámulom. A mellkasomra hajtom a fejem, az arcvonásaim megkeményednek. Nem nézek rá. Nem. – Tate! Sajnálom – ismétli meg. Nem ér hozzám, mégis megint megszáll. Olyan közel áll, hogy magamon érzem a leheletét. Érzem, hogy tényleg megbánta, amit tett, de valójában azt sem tudom, mit kéne megbocsátanom. Szexen kívül soha semmi mást nem ígért nekem, és pontosan ezt is kaptam tőle. Szexet. Nem kevesebbet, és nyilvánvalóan nem is többet. – Sajnálom – mondja újra. – Nem ezt érdemelted. Megfogja az államat, és felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek. Az érintésétől az arcizmaim még jobban megmerevednek. Próbálom tartani magam, de nem kell sok, hogy kitörjön belőlem a sírás. Miles ugyanúgy néz rám, mint csütörtök este, amikor megcsókolt az ajtóban. A tekintetéből látom, hogy szeretne mondani valamit, de helyette csak mentegetőzés jön ki a száján. Összerezzen, mintha fizikai fájdalmat érezne, és a homlokát az enyémhez nyomja.

– Sajnálom. Mindkét tenyerét a lift falára nyomja, és olyan közel hajol hozzám, hogy a mellkasunk összeér. Leeresztett karral, csukott szemmel állok előtte, és bár legszívesebben sírnék, előtte nem akarok. Még mindig nem tudom, pontosan miért is kér bocsánatot, de úgy tűnik, nagyjából mindenért. Azért, hogy belekezdett velem valamibe, holott mindketten tudtuk, hogy nem lesz jó vége. Azért, mert képtelen megosztani velem a múltját. Azért, mert képtelen megosztani velem a jövőjét. Azért, mert tönkretett, amikor berohant a szobájába, és magára csapta az ajtót. Az egyik kezével átöleli a fejemet, és magához húz, miközben a másikkal a hátamat szorítja. Az arcát a fejem búbjához nyomja. – Nem tudom, mi ez, Tate – vallja be. – De esküszöm, nem akartalak bántani. Csak nem tudom, mi az ördögöt művelek. A hangjából áradó őszinte megbánás elég ahhoz, hogy át akarjam ölelni. Az ingujjába markolok, és az arcomat a mellkasába fúrom. Percekig csak állunk ott elveszetten. Ez mindkettőnknek teljesen új és zavaros. Egy idő után elenged, és megnyomja a lift indítógombját. Még mindig nem beszélünk, de nem is nagyon tudnék mit mondani egy ilyen helyzetben. Amikor leérünk, megfogja a kezem, és így megyünk egészen a parkolóig. Kinyitja nekem az ajtót, megvárja, amíg beszállok, majd átmegy a másik oldalra. Még sosem ültem a kocsijában. Meglep az egyszerűsége. Tudom, hogy Corbin jól keres, és szeret szép dolgokra költeni. Ez az autó viszont épp olyan visszafogott, mint a tulajdonosa. Jó pár kilométeren át csendben ülünk egymás mellett, de mivel már kezdek ebbe belefáradni, és a kíváncsiságomat sem tudom visszafogni, csütörtök este óta először szólok hozzá. – Hová megyünk? A hangom mintha megtörné az átkot, mert Miles megkönnyebbülten felsóhajt.

– A reptérre. De nem munkaügyben. Néha odamegyek nézni a felszálló gépeket. Átnyúl az én oldalamra, és megfogja a kezem. Ez egyszerre megnyugtató és félelmetes. A tenyere meleg, és arra vágyom, hogy az egész testemet befedje, de megriaszt, mennyire erős ez a vágy. Az út további részében hallgatunk. Több „Behajtani tilos!’’jelzéssel ellátott ponton is áthajtunk, de látszik, hogy ismeri a járást. Végül egy, a kifutópályára néző parkolóban állunk meg. Több gép is várakozik felszállásra. Ahogy balra mutat, látom az egyiket felgyorsulni, és az autót hamarosan betölti a mellettünk elguruló monstrum zaja. Mindketten figyeljük, ahogy emelkedni kezd, a kerekek behúzódnak, és végül a repülőt elnyeli az éjszaka. – Gyakran jársz ide? – bámulok ki az ablakon. Elneveti magát, mire felé fordulok. – Ez úgy hangzott, mint valami ismerkedő duma – mosolyog. Én is mosolygok, de ahogy a szeme a számra szegeződik, az ő mosolya eltűnik. – Igen, gyakran – feleli, és újra a gépekre irányítja a tekintetét. Az egyik éppen most indul. Ekkor jövök rá, hogy a dolgok megváltoztak közöttünk. Valami nagy fordulat történt, de nem tudom, hogy jó vagy rossz. Azért hozott ide, hogy beszéljen velem, csak azt nem tudom, miről. – Miles – szólalok meg, hogy rám nézzen. Nem néz. – Ez nem jó – mondja halkan. – Ez, amit csinálunk. Nem tetszik ez a mondat. Azt akarom, hogy visszaszívja, mert olyan érzés, mintha tőrt vágna belém. De igaza van. – Tudom – felelem. – Ha most nem állítjuk le, csak még rosszabb lesz.

Most nem mondom azt, hogy egyetértek vele. Tudom, hogy ebben is igaza van, de én nem akarok leállni. Már a gondolat is fáj, hogy nem lehetek vele. – Mivel zaklattalak fel ennyire? Ahogy a szemembe néz, a jeges tekintet mintha nem is az övé lenne. – Én vagyok az oka, Tate – feleli nyersen. – Fel se merüljön benned, hogy a gondjaimnak bármi köze van a tetteidhez. Ettől egy kicsit megkönnyebbülök, de még mindig nem tudom, mi történt. Csak nézünk egymásra mindketten, arra várva, hogy a másik törje meg a csendet. Fogalmam sincs róla, milyen traumán eshetett át a múltban, de nyilván durva dolog lehetett, ha hat éven át nem tudott túllépni rajta. – Úgy csinálsz, mintha akkora baj lenne, hogy kedveljük egymást. – Talán az is – válaszolja. Szeretném, ha most elhallgatna, mert minden, amit mond, csak növeli a fájdalmamat, és még jobban összezavar. – Azért hoztál ide, hogy lezárd a dolgot? Nagyot sóhajt. – Én csak azt akartam, hogy jól érezzük magunkat, de... azt hiszem, neked mások az elvárásaid, mint nekem. Nem akarlak bántani, de ha ezt folytatjuk... akkor az lesz a vége. Megint kibámul az ablakon. Legszívesebben összetörnék valamit, de ehelyett csak megdörzsölöm az arcom, és nagy lendülettel hátradőlök az ülésben. Még életemben nem találkoztam ennyire kiismerhetetlen emberrel. Kétségtelenül mesterfokon műveli a köntörfalazást. – Ennél több infóra van szükségem, Miles. Beérném egy egyszerű magyarázattal. Mi a franc ütött beléd? Az arcizmai megfeszülnek, és az ujjai görcsösen szorítják a kormányt. – Két dolgot kértem tőled: hogy ne firtasd a múltat, és ne számíts semmire a jövőben. Te viszont mindkettőt csinálod.

Bólintok. – Igen, Miles. Igazad van. De csak azért, mert kedvellek, és tudom, hogy te is kedvelsz engem, és amikor együtt vagyunk, az fantasztikus. Ilyenkor a normális emberek ezt csinálják. Amikor találsz valakit, akivel összeillesz, akkor megnyílsz neki. Beengeded az életedbe. Vele akarsz lenni. Nem pedig megdugod a konyhaasztalon, aztán faképnél hagyod, hogy egy darab szarnak érezze magát. Semmi. Nem kapok választ. Zéró reakció. Előrenéz, és beindítja a motort. – Igazad volt – teszi rükvercbe a kocsit, és tolatni kezd. – Jó, hogy nem voltunk előtte barátok. Az nagyon megnehezítené a helyzetet. Elfordulok tőle, mert szégyellem, hogy mennyire feldühítettek a szavai. Szégyellem, hogy ennyire fáj ez nekem, de Milesszal kapcsolatban minden fáj. Fáj, mert tudom, mennyire jó nekünk néha együtt, és milyen könnyen elűzhetnénk a rossz pillanatokat, ha nem harcolnánk ez ellen a kapcsolat ellen. – Tate! – szólal meg újra. A hangjából bűnbánat cseng. Legszívesebben kitépném a torkából. Leállítja a kocsit, és megérinti a vállam. – Tate! Nem gondoltam komolyan. – Ne! – lököm el a kezét. – Vagy ismerd be, hogy többet akarsz tőlem egyszerű szexnél, vagy vigyél haza. Hallgat. Talán gondolkodik. Ismerd be, Miles! Ismerd be! Kérlek. A kocsi újra elindul. – Mit várt, mi fog történni? – nyújt át a Kapitány egy újabb zsebkendőt. Amikor hazaértünk, képtelen voltam Milesszal egy liftbe

szállni, ezért inkább lent maradtam a Kapitánnyal, amíg ő egyedül felment. Előtte még tartottam magam, de a Kapitány előtt már nem szégyellem a könnyeimet, miközben kiöntöm neki a szívemet. Nem tudom, mennyire érdeklik a részletek, de én akkor is mindent elmondok. Újra megtörlöm az orrom, és a zsepit a földön felgyülemlett halomra dobom. – Álomvilágban éltem – félelem. – Bemeséltem magamnak, hogy nem zavar, ha nem akar tőlem semmi komolyat. Reméltem, hogy idővel majd meggondolja magát. A Kapitány felveszi maga mellől a papírkosarat, és közénk teszi, hogy legyen hová dobálnom a zsebkendőimet. – Ha az a fiú nem látja, mekkora kincset kapott, akkor kár is az idejét pazarolnia rá. Bólintok. Tényleg van egy csomó más dolog, amivel az időmet tölthetem, de valamiért azt gondolom, hogy Miles tudja, mekkora kincs vagyok. Úgy érzem, szeretné, ha működnének köztünk a dolgok, de valami visszatartja. Valami, ami mindkettőnknél erősebb. Csak tudnám, mi lehet az! – Elmondtam már a kedvenc viccemet? – kérdezi a Kapitány. Megrázom a fejem, és kiveszek még egy zsepit a dobozból. Örülök, hogy témát váltott. – Kop-kop! Nem hittem volna, hogy éppen egy kop-kop vicc a kedvence, de legyen. Belemegyek a játékba. – Ki az? – A félbeszakítós tehén. – Félbesza... – MÚÚÚÚÚ! – szakít félbe egy hangos kiáltással. Bámulok rá. Aztán elnevetem magam. Olyan jóízűen nevetek, mint már baromi régen.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Apa szól, hogy beszélni szeretne velünk. Megkér, hogy keressem meg Rachelt, és üljünk le vele és Lisával az étkezőben. Bólintok, és közlöm, hogy nekünk is meg kell beszélnünk velük valamit. Érdeklődés csillan a szemében, de csak egy pillanatig tart. Őt most csak Lisa érdekli, ezért hamar elillan a kíváncsisága. Neki most Lisa a mindene. Bemegyek Rachel szobájába, és szólok az én mindenemnek, hogy a szüleink várnak bennünket. Mind leülünk az étkezőasztalhoz. Tudom, mi következik most. Apa bejelenti, hogy Lisával eljegyezték egymást. Nem kéne zavarnia, de mégis rosszulesik. Nem értem, miért nem beszélte meg velem előtte. Egy kicsit bánkódom emiatt, de tudom, hogy mindez jelentőségét veszti, amint mi is közöljük velük a saját hírünket. – Megkértem Lisa kezét – mondja apa. Lisával egymásra mosolyognak. Rachel és én nem mosolygunk. – Már össze is házasodtunk – mutatja Lisa a gyűrűjét. Már össze

is házasodtunk. Rachel halkan felszisszen. Már össze is házasodtak. Boldognak tűnnek. Minket néznek, a reakciónkra várva. Lisa aggódik. Nem örül, mert Rachel zaklatott. – Drágám! A pillanat hevében döntöttünk így. Vegasban voltunk. Egyikünk sem akart nagy esküvőt. Kérlek, ne légy dühös. Rachel a kezébe temeti az arcát, és sírva fakad. Átölelem, hogy megnyugtassam. Meg is csókolnám, de apa és Lisa nem értenék meg. El kell mondanom nekik. Apa zavartan figyeli Rachelt. – Nem gondoltuk, hogy bármelyikőtöket is megbántjuk ezzel. Elvégre két hónap múlva mindketten egyetemre mentek – mondja. Azt hiszi, hogy haragszunk rájuk. – Apa! Lisa! – nézek rájuk Rachelt ölelve. Tönkreteszem a nagy napjukat. Tönkreteszem. – Rachel terhes. Csönd. Csönd. Csönd. FÜLSIKETÍTŐ CSÖND. Lisa összeomlik. Apa csitítgatja. Átkarolja, és a hátát dörzsölgeti. – De hiszen nincs is barátod – mered Lisa Rachelre. Rachel rám néz. Apa feláll. Tajtékzik a dühtől. – Ki tette ezt veled? – üvölt, és felém fordul. – Azonnal mondd meg, ki az, Miles! Milyen fiú az, aki felcsinál egy lányt, és még

arra sem képes, hogy mellette legyen, amikor el kell mondania az anyjának? Milyen fiú az, amelyik hagyja, hogy a lány bátyja vigye el a hátán a balhét? – Nem vagyok a bátyja – mondom. Nem vagyok. Apa nem figyel rám. Fel-alá járkál a konyhában. Gyűlöli azt, aki ezt tette Rachellel. – Apa! – állok fel. Megáll, és felém fordul. – Apa... Már nem vagyok olyan magabiztos, mint a beszélgetés kezdetekor. Megoldom. – Én voltam, apa. Én ejtettem teherbe. Nehezen dolgozza fel a hallottakat. Lisa oda-vissza kapkodja a tekintetét Rachel és köztem. Ő sem érti, mi ez az egész. – Az képtelenség – mondja apa. Próbálja elhessegetni magától a lehetetlen hírt, amiről épp az imént mondtam, hogy lehetséges. Várok, hogy emésztgessék egy kicsit. Apa arckifejezése zavarodottból dühösre vált. Úgy néz rám, mintha nem a fia lennék, hanem a srác, aki felcsinálta a nevelt lányát. Gyűlöl engem. Gyűlöl engem. Tényleg gyűlöl. – Takarodj a házamból! Rachelre nézek. Megfogja a kezem, és rázza a fejét. Némán könyörög, hogy ne menjek. – Kifelé! – ismétli meg apa. Gyűlöl engem. Megmondom Rachelnek, hogy most el kell mennem. – Csak egy kis időre.

Könyörög, hogy maradjak. Apa az asztalhoz lép, és taszigálni kezd az ajtó felé. Elengedem Rachel kezét. – Iannél leszek – szólok vissza Rachelnek. – Szeretlek. Apánál ezen a ponton szakadhat el a cérna, mert behúz nekem egyet. Amikor leereszti az öklét, látom rajta, hogy éppúgy meglepte ez az ütés, mint engem. Amint kilépek az utcára, apa bevágja mögöttem az ajtót. Az apám gyűlöl engem. A kocsimhoz megyek, és kinyitom az ajtót. Beülök, de még nem indítom be a motort. Vérzik a szám. Gyűlölöm az apámat. Kiszállok a kocsiból, és visszamegyek a házba. Apa elém rohan. Felemelem a kezem. Nem akarom megütni, de az lesz a vége. Ha megint be akar húzni egyet, megütöm. Rachel már nem ül az asztalnál. A szobájában van. – Sajnálom – mondom mindkettőjüknek. – Nem így terveztük, de megtörtént, és most meg kell birkóznunk a helyzettel. Lisa sír. Apa átöleli. – Szeretem őt – fordulok Lisához. – Szeretem a lányodat, és gondoskodni fogok róla. Megoldjuk. Lisa rám se bír nézni. Mindketten gyűlölnek. – Ez már azelőtt elkezdődött, hogy veled találkoztam volna. Azelőtt kezdődött, mielőtt megtudtam volna, hogy ti ketten együtt vagytok. Próbáltunk küzdeni ellene. Ez hazugság. Apa előrelép. – Végig ez volt? Azóta ez megy, mióta Rachel itt lakik? Megrázom a fejem. – Már az ideköltözése előtt is együtt voltunk.

Apa most még jobban gyűlöl. Újra meg akar ütni, de Lisa visszatartja. Nyugtatgatja, hogy majd kitalálnak valamit, és majd ő „gondoskodik” a dologról. Minden rendben lesz. – Már késő – mondom Lisának. – Túl van már az időn. Nem várom meg, hogy apa újra nekem essen. Bemegyek Rachelhöz, és magunkra zárom az ajtót. Rachel feláll, a nyakamba veti magát, és a pólómba zokog. – Hát, a nehezén már túlvagyunk – mondom. Rachel egyszerre sír és nevet. Közli, hogy ez még nem a neheze volt. A neheze az lesz, amikor megszüli a babát. Nevetek. Annyira szeretlek, Rachel! – Annyira szeretlek, Miles! – suttogja.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

TATE Annyira hiányzol, Miles! Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok miatt fojtom csokiba a bánatom. Három hét telt el, mióta hazahozott, és azóta nem is láttam. Közben elszaladt a karácsony, de szinte észre sem vettem, mert végig dolgoztam. Volt két csütörtöki meccsnézős este, de Miles egyikre sem jött el. Véget ért az év, és elkezdődött egy új. A suliban megkezdődött a következő szemeszter. És Tate-nek még mindig hiányzik Miles. Kiviszem a konyhába a csokit és a kakaót, hogy elrejtsem az ajtón kopogtató illető elől. Tudom, hogy nem Miles az, hanem a barátaim, Chad és Tarryn. Olyan elfoglalt vagyok, hogy mióta itt lakom, egyedül velük sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm, és velük is csak azért, mert egy tanulócsoportba járunk. Ezért is jöttek ma el hozzám. Amikor kinyitom, csak Chad álldogál odakint. – Hol van Tarryn? – kérdezem. – Behívták helyettesíteni. Ma nem tud jönni – feleli. Szélesebbre tárom az ajtót, hogy beengedjem. Abban a pillanatban, hogy átlépi a küszöböt, Miles lakásának ajtaja is kinyílik. Összeakad a tekintetünk. Másodpercekig csak bámul, majd a szeme a vállam fölött Chadre szegeződik. Chad felvont szemöldökkel néz rám. Egyből felfogja, hogy itt valami zajlik,

ezért tapintatosan a háttérbe vonul. – A szobádban leszek, Tate – mondja. Ez kedves tőle... magamra hagy a szomszéd pasival. Miles viszont szemmel láthatólag nem értékeli a tényt, hogy a vendégem a szobámban vár, mert a földre szegezett tekintettel visszahúzódik a lakásába, és becsukja az ajtót. Az arckifejezése láttán enyhe bűntudat ébred bennem, de aztán emlékeztetem magam, hogy ez az ő döntése volt. Nekem nincs miért rosszul éreznem magam, még akkor sem, ha nyilvánvalóan félreértette a helyzetet. Bemegyek Chadhez. Sajna a néma kis buzdító beszédem kicsit sem enyhítette a lelkiismeret-furdalásomat. Én az ágyra ülök, Chad az íróasztalhoz telepszik. – Ez fura volt – jegyzi meg. – Most már egy kicsit félek majd kimenni tőled. Megrázom a fejem. – Ne aggódj Miles miatt! Megvan a maga baja, de ez mostantól már nem az én problémám. Chad bólint, és ezzel a maga részéről le is zárja a témát. Kinyitja a témajegyzéket, az ölébe teríti, és felteszi a lábát az ágyra. – Tarryn már kijegyzetelte a kettes fejezetet, úgyhogy ha te megcsinálod a hármast, én vállalom a négyest. – Megegyeztünk – felelem. A párnámat a hátam mögé gyömöszölöm, és a következő egy órában a hármas fejezeten dolgozom. Fogalmam sincs, hogy tudok a szövegre koncentrálni, mert végig csak Miles arcát látom magam előtt, ahogy becsukja az ajtót. Egyértelmű, hogy megbántottam. Hát, legalább egálban vagyunk.

Miután Chaddel kicseréltük a jegyzeteinket, és válaszoltunk a fejezetek végén található kérdésekre, a nyomtatómon másolatokat készítek az anyagról. Felmerült bennem, hogy a

fejezetek és a kérdések háromfelé osztása egyfajta csalás, de nem érdekel. Sosem állítottam, hogy tökéletes vagyok. Kikísérem Chadet. Látom rajta, hogy kissé feszült Miles korábbi gyilkos pillantása miatt, ezért megvárom, amíg beszáll a liftbe, és csak utána csukom be az ajtót, őszintén szólva én is féltettem egy kicsit. Bemegyek a konyhába, és összeszedek egy tányérnyi kaját a maradékokból. Nincs értelme főzni, mert Corbin csak késő este ér haza. Még be sem fejeztem a tálalást, amikor a bejárati ajtó egy koppanás kíséretében kinyílik. Egyedül Miles szokott már kopogtatás közben benyitni. Nyugi! Nyugi, nyugi, nyugi! Basszus, nyugodj már le, Tate! – Ki volt ez? – szólal meg Miles a hátam mögött. Nem fordulok meg. Úgy bíbelődöm tovább az étellel, mintha a felbukkanása így három hét után nem árasztana el mindenféle érzelemmel. Például haraggal. – Egy csoporttársam. Tanultunk – felelem. Érzem a belőle sugárzó feszültséget, pedig háttal állok neki. – Három órán át? – csattan fel. Megpördülök a tengelyem körül, robbanásra készen, de amikor meglátom, a torkomon akad a káromkodás. Ott áll a konyhaajtóban, a feje fölött a keretet markolva. Látom rajta, hogy az elmúlt napokban nem dolgozott, mert az álla borostás. Mezítláb van, és ahogy a karját a magasba emeli, a felcsúszott pólója alól kivillan a V-vonala. Először csak bámulok rá, de aztán megjön a hangom. – Ha háromórás szexmaratont akarok rendezni a szobámban egy sráccal, az csakis az én dolgom. Neked semmi közöd az életemhez. Te egy hatalmas bunkó vagy egy rakás problémával, amikbe nekem semmi kedvem belefolyni. Ez nem igaz. Nagyon is bele akarok folyni a dolgaiba, sőt, én is közéjük akarok tartozni, de most meg kell játszanom a

független, kőkemény csajt, aki egyetlen pasitól sem dobja el az agyát. Miles szeme összeszűkül, és a légzése felgyorsul. Hozzám siet, és az arcomat a két kezébe fogva kényszerít, hogy ránézzek. A tekintete villámlik. Fél, hogy továbbléptem, és ez túlságosan is feldob. Egy darabig szótlanul fürkészi az arcomat, és közben a hüvelykujjával gyengéden végigsimít a bőrömön. Az érintése isteni, és most csak arra vágyom, hogy mindenhol magamon érezzem. Gyűlölöm, hogy ekkora hatással van rám. – Lefeküdtél vele? – néz a szemembe az igazságot kutatva. Semmi közöd hozzá, Miles. – Nem – felelem mégis. – Csókolóztatok? Ez sem a te dolgod. – Nem. Behunyja a szemét, és megkönnyebbült sóhaj tör fel belőle. A kezét két oldalról mellém támasztja a pultra, és a homlokát a vállamra hajtja. Nem kérdez többet. Szenved, de nem tudom, hogy segíthetnék rajta. Egyedül ő változtathat kettőnk közt a dolgokon, és amennyire tudom, továbbra sem tervez semmi ilyesmit. – Tate! – suttogja fájdalmasan. Az arcát a nyakamba temeti, és az egyik keze a csípőmbe markol. – A francba, Tate! A másik keze a tarkómra csúszik, és a száját a nyakamra tapasztja. – Mit csináljak? – suttogja, – Mi az istent csináljak? Behunyom a szemem, mert a hangjából áradó fájdalom már elviselhetetlen. Megrázom a fejem. Nem tudom a választ a kérdésére, sőt, még azt sem tudom, mi lehet mögötte. Megrázom a fejem, mert nem tudom, hogyan tolhatnám el magamtól. Ahogy az ajka a fülem alatti ponthoz ér, egyszerre

akarom magamhoz húzni és minél távolabb lökni. A szája felfedezőútra indul a nyakamon, és én önkéntelenül is hátrahajtom a fejem, hogy könnyebben hozzáférjen. Az ujjai a tincseimbe gabalyodnak, ahogy a tarkómnál fogva magához húz. – Küldj el! – könyörög suttogva, – Nincs neked erre szükséged. Apró csókokkal indul felfelé, és csak akkor vesz levegőt, amikor beszél. – Nem tudom, hogy szakadjak el tőled. Csak küldj el, és megyek. Nem küldöm el. – Nem megy – rázom meg a fejem. Felé fordítom a fejem, és a pólójába markolva magamhoz rántom. Pontosan tudom, mit teszek magammal. Tudom, hogy most sem lesz jobb vége, mint eddig, de ettől még nem vágyom rá kevésbé. Sőt, jobban akarom, mint bármikor. Miles megáll, és a szemembe néz. – Nem tudok ennél többet adni neked – figyelmeztet. – Tényleg nem tudok. Gyűlölöm, amiért ezt mondja, de értékelem az őszinteségét. Válaszul magamhoz húzom, amíg az ajkunk egymáshoz nem ér. A szánk egyszerre nyílik ki, és mohón falni kezdjük egymást. Őrültek módjára rángatjuk a másikat, nyögünk, sóhajtozunk, és a körmünket egymás bőrébe mélyesztjük. Csak szex – emlékeztetem magam. Ez csak szex, semmi több. Semmi mást nem ad nekem magából. Mantrázhatom ezt, amennyit csak akarom, de közben két marokkal kapkodok mindenért, amit csak megszerezhetek. Elemzem minden egyes hangját, minden érintését, és próbálom elhitetni magammal, hogy mindez több, mint amennyit feltehetőleg valójában jelent. Nem vagyok normális, de legalább tisztában vagyok ezzel. Miközben kigombolom a farmerét, ő a melltartóm kapcsát

pattintja ki, és mire a szobámba érünk, már póló sincs rajtam. Egy pillanatra sem szakadunk el egymás szájától. Miles becsapja mögöttünk az ajtót, és lerángatja rólam a melltartót. Az ágyra lök, lehúzza a nadrágomat, aztán feláll, és a sajátjától is megszabadul. Mint valami verseny. Miles és én a világ ellen. Le akarjuk győzni a józan eszünket, a büszkeségünket, a jó érzésünket, az igazságot. Belém kell hatolnia, mielőtt mindez felülkerekedne rajtunk. Amint visszajön az ágyra, máris rajtam, bennem van. Győztünk. A szája újra megtalálja az enyémet, de itt meg is áll. Nem csókol meg. Az ajkunk összeér, a leheletünk összekeveredik, a szemünk egymásra tapad, de csók nincs. A szánk ennél jóval többet csinál. Minden egyes lökésnél az ajka végigsimítja az enyémet, és a tekintetében egyre növekvő éhség csillog, de meg nem csókol. A csók sokkal egyszerűbb annál, amit most csinálunk. Csók közben az ember behunyja a szemét, és elfelejti a gondolatait, a fájdalmát, a kétségeit, a szégyenét. Behunyt szemmel csókolózva nem vagyunk olyan sebezhetők. Ez viszont, amit most csinálunk, nem véd semmitől. Ez konfrontáció, közelharc. Kihívás egymásnak. Állíts le! – kiáltozzuk mindketten magunkban. Miles végig a szemembe néz, miközben ki-be mozog bennem. Minden egyes lendületnél a fülembe csengenek a szavak, amiket pár rövidke hete hallottam tőle. Az emberek sérülékenyek szex közben. Olyankor könnyű nem létező érzelmeket beképzelni, és ezt a szemkontaktus csak felerősíti. Most már tökéletesen értem, miről beszélt. Olyannyira, hogy szinte azt szeretném, ha csukva lenne a szeme, mert nyilvánvalóan nem azt érzi, amit most kiolvasok belőle. – Olyan jó veled! A számba suttogott szavak hallatán felsóhajtok. Miles közénk csúsztatja a kezét, és olyan mozdulatokat tesz vele,

amiktől normál esetben a fejem hátracsuklana, és behunynám a szemem. De most nem. Most nem hátrálok meg, főleg, mert még mindig egyenesen a szemembe néz, és a tekintete ellentmond a szavainak. Nem hátrálok meg, viszont nem titkolom előle, mit művel velem. Ha akarnám, sem tudnám, mert nem vagyok ura a saját hangomnak. Azt most egy másik nő irányítja, aki képtelen betelni ezzel a férfival. – Ne hagyd abba! – hallom a hangomat, amihez lassan már semmi közöm. – Eszem ágában sincs – feleli Miles. Kívülről és belülről egyaránt növeli a nyomást. A térdhajlatomnál fogva felhúzza a lábamat, amitől kissé megváltozik a póz. A lábamat a vállához szorítva valahogy még az eddiginél is mélyebben hatol belém. – Miles! Istenem! – nyögöm a nevét, amit még jó néhány „istenem” és „Jézusom” követ. Remegni kezdek alatta. Nem tudom, melyikünk tört meg először, de már csókolózunk, pont olyan hevesen és mélyen, mint ahogy belém hatol. Hangos. Én még hangosabb vagyok. Remeg. Én még jobban remegek. Kifogy a szuszból. Én helyette is lélegzem. Még egy utolsót lendül előre, majd rám zuhanva a teste teljes súlyával a matrachoz nyom. – Tate! – nyögi, miközben lassan magához tér. – Úristen, Tate! Lassan feltápászkodik rólam, és az arcát a mellkasomra szorítja. – Basszus! – lihegi. – Ez annyira jó! Ez. Mi. Annyira rohadt jó! – Tudom. Az oldalamra gördít, és átkarol. Csak fekszünk csendben egymás mellett.

Én nem akarom beismerni, hogy megint hagytam magam csak szexre használni. Ő nem akarja beismerni, hogy ez több volt, mint csak szex. Mindketten hazudunk magunknak. – Corbin hol van? – kérdezi. – Késő este jön haza. Felemeli a fejét, és összevont szemöldökkel néz le rám. – Mennem kell. Kiszáll az ágyból, és felveszi a farmerét. – Később átjössz? Bólintok, és én is felkelek, hogy felöltözzek. – Légyszi, hozd be a pólómat a konyhából! – kérem, miközben bekapcsolom a melltartómat. Miles kinyitja az ajtót, de nem lép ki rajta. Megtorpan, mert meglát valakit odakint. Basszus! Nem kell kinéznem, hogy tudjam, Corbin az. Az ajtóhoz rohanok, hogy megállítsam, bármi készüljön is. Corbin a szobája előtt állva Milesra mered. Én szólalok meg először. – Corbin, mielőtt bármit is mondanál... Feltartott kézzel elhallgattat. A melltartóm láttán összerezzen, mintha most tudatosulna benne, hogy nem értette félre, amit az imént hallott. Amikor elfordítja a tekintetét, gyorsan eltakarom magam. Szörnyen kínos, hogy mindent hallott. Corbin dühösen és csalódottan néz Milesra. – Mióta tart? – Ne válaszolj, Miles! – figyelmeztetem. Csak azt akarom, hogy eltűnjön innen. Corbinnak nincs joga ilyen inkvizícióhoz. Ez nevetséges. – Egy ideje – feleli Miles szégyenkezve. Corbin lassan bólint. Emésztgeti a hallottakat. – Szerelmes vagy belé? Miles először rám néz, majd Corbinra, mintha próbálná

eldönteni, melyikünket bántsa meg kevésbé. Azzal, ahogy lassan megrázza a fejét, valahogy mindkettőnket sikerül. – Legalább tervezed, hogy belészeretsz? – kérdezi Corbin. Úgy tanulmányozom Miles arcát, mintha valaki az élet értelméről kérdezte volna. Szerintem én még Corbinnál is jobban várom ezt a választ. Miles felsóhajt, és újra megrázza a fejét. – Nem – suttogja. Nem. Még csak nem is tervezi, hogy belém szeret. Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Számítottam rá. Mégis pokolian fáj. Nem hazudik a bátyámnak csak azért, hogy mentse a bőrét, ami azt jelenti, hogy ez nem valami játék. Ez maga Miles. Miles nem képes a szerelemre, legalábbis többé már nem. Corbin megmarkolja az ajtókeretet, és a homlokát a karjára támasztva lassú, mély lélegzetet vesz. Amikor újra Milesra néz, a szeme összeszűkül. Még életemben nem láttam ennyire dühösnek. – Szóval csak megdugtad a húgomat? Arra számítok, hogy Miles meghátrál Corbin kőkemény kérdésétől, de ehelyett lép egyet felé. – Corbin! A húgod felnőtt nő. Most Corbin közelít hozzá. – Kifelé! – utasítja. Miles visszapillant rám. A szeméből bocsánatkérés és megbánás sugárzik, de nem tudom, melyikünknek szól igazán. Teszi, amit Corbin mond. Elmegy. Én még mindig a szobám ajtajában állok, és Corbinra meredek. Meg tudnám ölni. Corbin határozott tekintettel néz vissza rám. – Te nem vagy báty, Tate. Ne merj azzal jönni nekem, hogy nincs jogom felhúzni magam!

Azzal bemegy a szobájába, és bevágja maga után az ajtót. Gyorsan pislogok, hogy visszatartsam a könnyeimet. Haragszom Corbinra, fáj, ami Milesszal történt, és szégyellem magam, amiért ilyen önző döntéseket hoztam magam miatt, de mindezért sem vagyok hajlandó sírni. A konyhába megyek a pólómért, felveszem, és kimegyek a lakásból. Miles az első koppantásra ajtót nyit. Mögém pillant, mintha azt várná, hogy Corbin is velem jött, de aztán eláll az útból, hogy bemehessek. – Majdcsak megemészti – biztatom. – Tudom – feleli halkan. – De már akkor sem lesz ugyanaz. Bemegy a nappaliba, és leül a kanapéra. Mellételepszem. Nem tudok tanácsot adni neki, mert igaza van. A dolgok mostantól végérvényesen megváltoznak közte és Corbin közt. Szar érzés, hogy ennek én vagyok az oka. Miles felsóhajt, és a kezemet az ölébe húzva egymásba fonja az ujjainkat. – Tate! Sajnálom. – Mit? – nézek rá. Nem tudom, miért teszek úgy, mintha nem tudnám, miről beszél. Pontosan tudom. – Amikor Corbin megkérdezte, tervezek-e beléd szeretni. Sajnálom, hogy nem tudtam igennel felelni. De egyikőtöknek sem akartam hazudni. Megrázom a fejem. – Te az elejétől fogva őszinte voltál velem, Miles. Ezért nem haragudhatok rád. Nagyot sóhajt, aztán feláll, és elkezd fel-alá járkálni a szobában. Én a kanapéról figyelem, ahogy rendezi a gondolatait. Egyszer csak megáll, és a kezét a tarkójára kulcsolja. – Ahhoz sem volt jogom, hogy arról a srácról faggassalak. Te nem kérdezhetsz az életemről, ezért én sem kérdezhetlek téged. Ebben van valami.

– Csak éppen nem tudom, hogy kezeljem ezt a dolgot kettőnk között. Közelebb lép hozzám. Amikor felállok, átkarolja a vállamat, és a mellkasához húz. – Ezt nem tudom szebben vagy udvariasabban megfogalmazni, de amit Corbinnak mondtam, az igaz. Én már soha többet nem leszek szerelmes. Nem éri meg. De ez nem igazságos veled szemben. Tudom, hogy összezavarlak és megbántalak, és ezt nagyon sajnálom. Szeretek veled lenni, de közben mindig félek, hogy többnek látod ezt az egészet, mint ami valójában. Tudom, hogy most válaszolnom kéne valamit, de még mindig emésztgetem a szavait. Minden egyes ilyen vallomása felér egy figyelmeztetéssel, mivel mindegyikben kitér arra, hogy nem fog belém szeretni, és nem akar kapcsolatot, de én nem figyelek rá. – Konkrétan engem nem akarsz szeretni, vagy úgy általában a szerelem ellen van kifogásod? – kérdezem. Eltol magától, hogy válasz közben a szemembe nézhessen. – Úgy általában a szerelem ellen, Tate. Nem akarom. Soha. Téged viszont... akarlak. Nem tudok betelni azzal, amit most hallottam. Nem vagyok normális. Menekülnöm kellene, de ehelyett legszívesebben átölelném, és megadnék neki mindent, amit hajlandó elfogadni tőlem. Hazudok neki, hazudok saját magamnak, és ezzel mindkettőnknek csak ártok, de mégsem tudom visszafogni magam. – Nekem ez megfelel, amíg nem bonyolítjuk túl a dolgokat – mondom. – Amikor pár hete faképnél hagytál, és bevágtad magad mögött az ajtót, az kimerítette a túlbonyolítás fogalmát. Bólint. – Semmi bonyodalom – ízlelgeti a szavaimat. – Ha neked megy, nekem is menni fog. – Helyes. És ha esetleg valamelyikünk számára

kezelhetetlenné válna a dolog, akkor befejezzük. Végleg. – Amiatt nem aggódom, hogy nekem azzá válna. Miattad viszont aggódom – feleli. Én is aggódom magam miatt, Miles. De sokkal jobban akarlak annál, semhogy a végső következményekkel törődjek. Ezzel a gondolattal meg is születik az én egyetlen szabályom. Ő mindvégig falakat vont maga köré, hogy védje magát a sebezhetőségtől, engem viszont semmi sem védett. – Azt hiszem, én is kitaláltam a magam szabályát – szólalok meg újra. Miles felvont szemöldökkel várja a folytatást. – Ne adj nekem hamis reményt a jövőre nézve, főleg, ha biztos vagy benne, hogy nem lehet közös jövőnk. Miles megmerevedik. – Eddig ezt csináltam? – kérdezi aggódva. – Hamis reményekkel áltattalak? Igen. Úgy félórával ezelőtt, amikor szex közben végig a szemembe néztél. – Nem – vágom rá. – De figyelj rá, hogy még véletlenül se tégy vagy mondj olyasmit, amivel félrevezethetsz. Amíg mindketten annak látjuk ezt a viszonyt, ami, addig szerintem nem lesz gond. Egy darabig szótlanul tanulmányozza az arcomat. – Nem tudom megállapítani, hogy ennyire érett vagy a korodhoz képest, vagy ennyire naiv. Vállat vonok, miközben legbelül jó mélyen elásom magamban a naiv énemet. – Valószínűleg a kettő egészségtelen keverékével állunk szemben – felelem. A száját a fejemre nyomja. – Ez így kimondva állati rosszul hangzik, de megígérem, hogy nem foglak hamis reményekkel áltatni, Tate. A szívem összeszorul, de mosolyt erőltetek az arcomra.

– Rendben. Neked annyi problémád van, hogy az már ijesztő, és én szeretnék inkább egy érzelmileg stabil pasiba beleszeretni, ha egy mód van rá. Miles nevet. Talán azért, mert hihetetlenül nehéz olyasvalakit találni, aki ilyen feltételek mellett belemegy egy kapcsolatba, erre – mit tesz isten – éppen a szemközt lakó lány lesz az, aki rábólint a szabályaira. És még szereti is ezt a lányt. Miles Archer, te szeretsz engem.

– Lebuktunk Corbin előtt – jelentem be, miután elfoglalom a szokásos helyemet a Kapitány mellett. – Ó-ó! És a fiú még életben van? Bólintok. – Egyelőre. De hogy meddig, azt nem tudom. Az előcsarnok ajtaja kinyílik, és Dillon lép be rajta. A lift felé jövet leveszi a sapkáját, és lerázza róla az esővizet. – Néha azt kívánom, bár lezuhanna a gép – villantja rá a szemét a Kapitány. Ezek szerint ő sem állhatja Dillont. Szinte már kezdem megsajnálni ezt a szerencsétlent. A lifthez érve meglát bennünket. A Kapitány már készül felállni, hogy megnyomja neki a hívógombot, de Dillon megelőzi. – Kösz, de egyedül is megy, öreg – veti oda. Homályosan rémlik, hogy nemrég egy pillanatra megsajnáltam Dillont. Már el is múlt. – Te mit csinálsz itt, Tate? – kacsint rám. – Elefántokat mosdatok – felelem fapofával, mire Dillon zavartan mered rám. – Ha nem akar gúnyos választ kapni, ne tegyen fel ostoba kérdéseket – mondja a Kapitány. A liftajtó kinyílik, és Dillon pofákat vágva eltűnik előlünk. A Kapitány vigyorogva felemeli a kezét, és pacsit ad nekem.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN – Miért sárga minden? Apa Rachel szobája előtt állva nézegeti a holmikat, amiket a terhesség kezdete óta beszereztünk. – Olyan, mintha a Nagymadár a Szezám utcából robbant volna fel itt. Rachel nevet. A fürdőszobatükör előtt állva sminkel, én pedig az ágyán fekve nézem őt. – Nem akarjuk tudni, hogy lány vagy fiú, ezért semleges színű dolgokat veszünk – feleli Rachel olyan természetességgel, mintha ez is csak a számtalan kérdés egyike lenne. De valójában ez az első. Apa eddig nem kérdezett a terhességről. Nem beszéltünk vele a terveinkről, és általában még a szobából is kimegy, ha Rachellel mindketten bent vagyunk. Lisa még mindig nem tette túl magát a híren. Még mindig csalódott és szomorú, ezért nem erőltetjük a témát. Tudjuk, hogy időre van szükségük, így hát várunk.

Rachel és én egyelőre csak egymással beszélgethetünk a kisbabáról, de ez mindkettőnknek bőven elég. – Meddig tart az ünnepség? – kérdezi apa. – Nagyjából két órát – felelem. Azt mondja, indulnunk kéne. – Mehetünk, amint Rachel készen van – felelem. Rachel szól, hogy elkészült. Megyünk. – Gratulálok! – mondom Rachelnek. – Gratulálok! – mondja ő. Három órája kaptuk kézhez az érettséginket, most pedig az ágyamon fekve a következő lépésen gondolkodunk. Én legalábbis azon agyalok. – Költözzünk össze! – vetem fel. – De hát már most is együtt lakunk – nevet Rachel. Megrázom a fejem. – Tudod, hogy értem. Igaz, hogy augusztusban, a fősuli kezdete előtt amúgy is ezt terveztük, de miért ne csináljuk már most? Rachel a könyökére támaszkodva az arcomat tanulmányozza, hogy komolyan beszélek-e. – Hogyan? Hová mennénk? Kihúzom az éjjeliszekrény fiókját, kiveszek belőle egy levelet, és átadom neki. Hangosan felolvassa. Kedves Mr. Archer! Elkerekedett szemmel néz rám. Örömmel értesítjük, hogy jelentkezését a nyári családi szállásprogramunkra elfogadtuk. Rachel elmosolyodik. Kérjük, a mellékelt válaszborítékban küldje vissza számunkra a kitöltött nyomtatványokat a megadott határidő lejárta előtt. Rachel átnézi a papírokat, majd visszatér a

levélhez. Amennyiben bármilyen kérdése van, forduljon hozzánk bizalommal a lap alján található elérhetőségek bármelyikén. Üdvözlettel: Paige Donahue irodavezető Rachel a szája elé kapja a kezét, majd félretolja a levelet, és átölel. – Már most beköltözhetünk? – kérdezi. Imádom, hogy ennyire izgatott. Bólintok. Rachel megkönnyebbül. Mindketten pontosan tudjuk, milyen kínos lenne továbbra is egy fedél alatt lakni a szüleinkkel. – Apukádat megkérdezted már? – néz rám. Elfelejti, hogy már felnőttek vagyunk, és nincs szükségünk szülői engedélyre. Elég, ha közöljük velük a tényeket. Rachel most rögtön beszélni akar velük. Kézen fogom, és együtt bemegyünk a nappaliba, hogy elújságoljuk nekik a költözést. Együtt.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

TATE Hetek teltek el azóta, hogy Corbin megtudta. Még mindig nem fogadta el, és Milesszal sem áll szóba, de már legalább kezd hozzászokni a helyzethez. Tudja, hol vagyok, amikor esténként magyarázat nélkül lelépek, és amikor néhány órával később hazamegyek, nem kérdezősködik. Ami a Milesszal való kapcsolatomat illeti, ott én vagyok az, aki szép lassan hozzászokik a helyzethez. El kellett fogadnom a szabályait, mert most már tudom, hogy nem fog változtatni rajtuk. Már nem próbálom megfejteni őt, és nem hagyom, hogy feszültség keletkezzen kettőnk közt. Csak azt tesszük, amiben a legelején megegyeztünk. Lefekszünk egymással. Sokszor. Szexelünk a zuhany alatt, a hálóban, a padlón, a konyhaasztalon. Még egyszer sem maradtam nála éjszakára, és néha még mindig rosszulesik, mennyire bezárkózik szex után, de továbbra sem tudok nemet mondani neki. Én sokkal többre vágyom tőle, mint amit ad, és ő sokkal kevesebbet akar tőlem, mint amit én adnék neki, de jobb híján mindketten csak kivesszük a dologból, amit lehet. Próbálok nem gondolni rá, mi lesz, ha majd elszakad nálam a cérna, és próbálok nem gondolni arra, mi mindent áldozok fel ezért a viszonyért. Nem akarok ilyesmikre gondolni, de mégsem tudom elkerülni. Erre gondolok esténként az ágyban, nappal a zuhany

alatt, az órákon, a nappaliban, a konyhában, munka közben... folyton az jár a fejemben, mi lesz, ha egyikünk végre észhez tér. – A Tate valaminek a becézése? – kérdezi Miles. Az ágyában vagyunk. Most jött haza négy nap munka után, és bár a találkozásaink elméletileg kizárólag a szexről szólnak, még mindketten ruhában vagyunk. Nem csókolózunk, csak fekszik mellettem, és a nevemről kérdezősködik. Ez sokkal jobban tetszik, mint bármelyik más, együtt töltött nap. Most először tesz fel nekem egy már szinte személyes kérdést. Gyűlölöm, hogy ez reménnyel tölt el. Végül is csak az érdekli, hogy a Tate becenév-e. – A Tate a középső nevem – felelem. – A nagymamám lánykori neve volt. – És mi az első? – Elizabeth. – Elizabeth Tate Collins. A nevem szeretkezik a hangjával. Még soha senki szájából nem hangzott ilyen szépen. – Ez majdnem kétszer annyi szótagból áll, mint az enyém. Rengeteg szótag – jegyzi meg. – Neked mi a középső neved? – Mikel. De az emberek folyton Michaelnek ejtik ki. Elég idegesítő. – Miles Mikel Archer. Erőteljes név. Miles a könyökére támaszkodik, és nyugodt arckifejezéssel néz le rám. Miközben egy hajtincset a fülem mögé tűr, a szeme az arcomat pásztázza. – Történt veled valami érdekes, amíg nem voltam itt, Elizabeth Tate Collins? A hangja játékosan cseng, ami szokatlan, de tetszik. Nagyon is. – Semmi különös, Miles Mikel Archer – mosolygok. – Sokat túlóráztam.

– Még mindig szereted a munkádat? Az ujja az arcomhoz ér, végigsimítja a számat, és elindul lefelé a nyakamon. – Igen – felelem. – És te szeretsz kapitány lenni? Az a stratégiám, hogy a saját kérdéseit fordítom vissza. Ez így biztonságos, mert tudom, hogy csak annyit ad, amennyit el is tud fogadni. A tekintete követi az ujja mozgását, ahogy kigombolja felül a blúzomat. – Imádom a munkámat, Tate – halad egyre lejjebb a gombokkal. – Csak azt nem szeretem benne, hogy olyan sokat vagyok távol, miközben te itt vagy a szemközti lakásban. Emiatt folyton itthon szeretnék lenni. Próbálom visszatartani, de egy sóhaj mégis kicsusszan belőlem. A világ legkisebb, leghalkabb sóhaja, de ő akkor is észreveszi. Ahogy a szemembe néz, látom rajta, hogy legszívesebben visszaszívná, amit most mondott. Ezekben a szavakban remény bújt meg, és Miles nem mond ilyeneket. Tudom, hogy mindjárt mentegetőzni kezd. Emlékeztetni fog, hogy nem szerethet belém, és nem akar hamis reménnyel áltatni. Ne szívd vissza, Miles! Kérlek! Hadd maradjon ez meg nekem! Hosszú másodpercekig farkasszemet nézünk egymással. Várom, hogy visszakozzon. Az ujja még mindig a blúzom második gombján van, de nem folytatja a vetkőztetést. A számra koncentrál, aztán a szememre, aztán újra a számra. – Tate! – suttogja. Lágyan, szinte mozdulatlan szájjal mondja ki a nevem. Nincs időm válaszolni, mert a keze a gombjaimat faképnél hagyva a hajamba túr, és az ajka mohón az enyémre tapad. Rám nehezedik, és a csókja egy csapásra hevesebbé, mélyebbé válik. Tele érzelemmel. Tele reménnyel. Egészen eddig a pillanatig azt hittem, a csók csak egy csók. Fogalmam sem volt

róla, hogy ennyi különböző, akár egymással ellentétes dolgot jelenthet. A múltban mindig szenvedélyt, vágyat, kéjt éreztem... de ez most más. Ez a csók Milesszal most nem olyan, mint a többi, és a szívem mélyén tudom, hogy ez az igazi Miles. Az, aki valaha volt. Az, akiről nem szabad kérdeznem. Amikor végez, legördül rólam. A plafonra meredek. A fejem tele van kérdésekkel, a szívem pedig kétségekkel. Ez a dolog kettőnk közt sosem volt könnyű. Az ember azt hihetné, hogy egy kizárólag szexre redukált kapcsolatnál semmi sem lehet egyszerűbb, de valójában folyamatosan megkérdőjelezem minden mozdulatomat, minden egyes szavamat, és valahányszor Miles rám néz, azon kezdek agyalni, mi lehet a tekintetében. Még azt sem tudom, most mit csináljak. Feküdjek itt, amíg el nem küld? Még sosem töltöttem nála az éjszakát. Forduljak felé, és öleljem át, remélve, hogy viszonozza, és egymás karjában alszunk el? Túlságosan félek, hogy visszautasít. Hülye vagyok. Egy hülye, hülye nőszemély. Miért nem lehet ez nekem is csak szex? Miért nem tudok átjönni, megadni neki azt, amit akar, elvenni tőle, amit én akarok, aztán lelépni? Az oldalamra gördülök, és lassan felülök. Összeszedem a ruháimat, felállok, és elkezdek öltözni. Miles csendben néz, de én csak akkor fordulok felé, amikor teljesen felöltöztem, és felvettem a cipőmet. Szívem szerint visszamásznék hozzá az ágyba, de ehelyett elindulok az ajtó felé. Vissza sem fordulok, miközben elköszönök. – Viszlát holnap, Miles! Már az ajtónál vagyok, de még mindig nem szólal meg. Nem köszön el, és nem erősíti meg, hogy holnap találkozunk. Remélem, a hallgatása annak a jele, hogy nem örül a lelépésemnek.

Kinyitom az ajtót, és átmegyek a saját lakásunkba. Corbin a kanapén ülve tévézik. Az érkezésem zajára felkapja a fejét, és lesújtó pillantást vet rám. – Állj már le! – mondom, miközben kibújok a cipőmből. – Előbb-utóbb muszáj lesz túllépned ezen. Látom, hogy megrázza a fejét, de nem veszek róla tudomást, csak megyek tovább a szobám felé. – A hátam mögött dugta a húgomat, és a képembe hazudott – feleli. – Ezen nem lehet csak úgy túllépni. Visszafordulok a nappali felé. Corbin engem néz. – Azt vártad volna tőle, hogy nyíltan csinálja? Jesszusom, Corbin! Te kirúgtad innen Dillont, csak mert rám nézett. Corbin dühösen felpattan. – Pontosan! – kiabálja. – Azt hittem, hogy Miles Dillontől akar megvédeni, közben meg csak a saját területét védte. Egy rohadt képmutató, és addig haragszom rá, amíg csak kedvem tartja, szóval te állj le! Nevetek, mert Corbinnak aztán semmi joga ujjal mutogatni másokra. – Mi olyan vicces, Tate? – csattan fel. Visszamegyek a nappaliba, és megállok közvetlenül előtte. – Miles egy pillanatig sem hazudott nekem a szándékait illetően. Egyszer sem áltatott baromságokkal. Hat év óta én vagyok az első lány az életében, és még te mered őt képmutatónak nevezni? Most már nem is próbálom kordában tartani a hangomat. – Talán nem ártana a tükörbe nézned, Corbin. Te hány nővel voltál, mióta beköltöztem ide? És szerinted hánynak a bátyja rúgná szét a seggedet, ha erre rájönne? Ha itt bárkit is képmutatással lehet vádolni, az te vagy. Kezét a csípőjére téve mered rám. Mivel nem tud mit válaszolni, hátat fordítok neki, és elindulok a szobám felé, de ebben a pillanatban az ajtó egy koppanás után kinyílik. Miles.

Amikor bedugja a fejét, mindketten felé fordulunk. – Minden rendben van? – lép be a lakásba. Corbinra sandítok, ő pedig rám. Felvont szemöldökkel várom, hogy válaszoljon Miles kérdésére, ami voltaképpen neki szól. – Jól vagy, Tate? – néz most rám Miles. – Igen – bólintok. – De nem én vagyok az, aki lehetetlen elvárásokat támaszt a testvérével szemben. Corbin hangosan felmordul, és belerúg a kanapéba. Figyeljük, ahogy a hajába túrva a tarkójára kulcsolja a kezét, majd hatalmasat sóhajtva Miles felé fordul. – Miért nem vagy meleg? Miles komolyan tanulmányozza Corbin arcát. Várom, hogy valamelyikük reagáljon, mert addig levegőt sem merek venni. Miles lassan megrázza a fejét, és elmosolyodik. Corbin nevetni kezd, de közben sóhajtozik is, amiből arra következtetek, hogy ha nem is ért egyet a helyzettel, legalább már megbékélt vele. Mosolyogva kimegyek a lakásból, és szívből remélem, hogy sikerül helyrehozniuk azt, ami a felbukkanásommal tönkrement közöttük. Már éppen készülök kilépni a liftből a földszinten, amikor majdnem összeütközöm a Kapitánnyal, aki éppen beszállni készül. – Csak nem hozzám jött? – kérdezi. – De igen – bólintok, és felfelé mutatok. – Corbin és Miles éppen tisztázzák a dolgokat odafent. Gondoltam, magukra hagyom őket egy kicsit. A Kapitány belép a liftbe, és megnyomja a húszas gombot. – Hát akkor kísérjen haza! – ajánlja. Az egyik rúdba kapaszkodik, hogy stabilabban álljon, én pedig a falnak vetem a hátam. – Kérdezhetek valamit, Kapitány? Bólint. – Legalább annyira szeretek válaszolni, mint kérdezni –

feleli. Keresztbe teszem a lábam, és azt bámulom. – Mi lehet az oka annak, ha egy férfi soha többé nem akar szeretni? A Kapitány vagy öt emeleten át nem válaszol. Amikor felemelem a tekintetem, elgondolkodva néz rám, amitől a homlokán a szokásosnál is több ránc keletkezik. – Azt hiszem, ha egy férfi megtapasztalja a szerelem legcsúfabb oldalát, többet talán nem akarja kitenni magát ennek. Eltűnődöm a válaszán, de nem megyek vele sokra. El sem tudom képzelni, hogy válhat a szerelem olyan csúffá, hogy valaki örökre kizárja az életéből. Amikor a liftajtó kinyílik a huszadik emeleten, előreengedem a Kapitányt. Elkísérem a lakásáig, és megvárom, amíg kinyitja az ajtót. – Tate! – szólal meg anélkül, hogy felém fordulna. – Egy férfi lelke néha nem elég erős ahhoz, hogy megküzdjön a múlt démonaival. Kinyitja az ajtót, és bemegy. – Talán a fiú útközben valahol elveszítette a lelkét. Azzal becsukja maga után az ajtót, és magamra hagy. Most jobban össze vagyok zavarodva, mint eddig bármikor.

HUSZONHATODIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN A szobám most már Rachel szobája, és Rachel szobája az enyém. Leérettségiztünk és összeköltöztünk. Most már a fősulin vagyunk. Nem megmondtam, hogy megoldjuk? Ian behozza az utolsó néhány dobozt a kocsiból. – Ezt hová tegyem? – kérdezi. – Mi van benne? – néz rá Rachel. Mint kiderül, bugyik és melltartók. Rachel elneveti magát, és megkéri Iant, hogy rakja le a dobozt à ruhásszekrény mellé, amit Ian meg is tesz. Ian kedveli Rachelt. Örül, hogy Rachel nem fog engem vissza, és ragaszkodik hozzá, hogy elvégezzem a pilótaképzőt. Rachel szeretné, ha boldog lennék. Elárulom neki, hogy az leszek, amíg vele lehetek. Erre azt feleli: Akkor mindig boldog leszel. Apa még mindig gyűlöl, bár nem akar így érezni. Próbálja elfogadni a helyzetet, de nem könnyű. Mindenkinek nehéz. Rachelt nem érdekli mások véleménye. Csak az érdekli, én mit gondolok, én pedig csak rá tudok gondolni.

Azt veszem észre, hogy az ember idővel bármilyen kemény szituval képes megbirkózni. Apa és Lisa talán nem helyesli a döntésünket, de előbb-utóbb hozzászoknak majd. Rachel talán nem készült még fel az anyaságra, ahogy én sem az apaságra, de majd belejövünk, így kell lennie. Ha az ember békében akar élni önmagával, az elfogadás nagyon fontos. Sőt, elengedhetetlen. – Miles! Imádom, ahogy kimondja a nevem. Nem koptatja el, csak akkor mondja, ha szüksége van valamire. Csak akkor mondja ki, amikor ki kell mondani. – Miles! Másodszor szólít. Nagyon fontos lehet. Oldalra fordulok. Rachel az ágyon ül, és elkerekedett szemmel néz rám. – Miles! Harmadszor. – Miles! Negyedszer. – Fáj. Basszus! Kiugrom az ágyból, és felkapom a táskát. Segítek Rachelnek átöltözni. Besegítem a kocsiba. Fél. Én valószínűleg még nála is jobban félek. Vezetés közben fogom a kezét, és biztatom, hogy lélegezzen. Nem tudom, miért csinálom ezt. Magától is tudja, hogy kell, de más nem jut az eszembe, amit mondhatnék. Tehetetlennek érzem magam. Talán az anyjára lenne szüksége.

– Akarod, hogy felhívjam őket? Megrázza a fejét. – Még ne! Majd utána. Azt akarja, hogy csak mi legyünk ott. Ennek Örülök, mert én is ugyanezt szeretném. A nővér kisegíti az autóból, és egy szobába kísér bennünket. Megteszek Rachelnek mindent, amit csak kér. – Kérsz jeget? Hozok neki. – Kérsz hideg borogatást? Hozok neki. – Kikapcsoljam a tévét? Kikapcsolom. – Kérsz még egy takarót, Rachel? Mintha fáznál. Nem kér takarót. Nem fázik. – Kérsz még jeget? Nem kér több jeget. Azt akarja, hogy fogjam be. Befogom. – Fogd meg a kezem, Miles! Megfogom. El akarom húzni tőle, mert túl erősen szorítja. Nem húzom el. Csöndben van. Nem kiabál, csak a lélegzése hallatszik. Hihetetlen egy lány. Sírok. Nem tudom, miért. Úristen! Annyira szeretlek, Rachel! Az orvos szól, hogy mindjárt megvagyunk. Megcsókolom Rachel homlokát. Megtörténik. Apa vagyok. Rachel anya.

– Fiú – mondja az orvos. Rachel a kezében tartja a kisbabát. Mintha a szívemet tartaná. A baba elhallgat, és a szemét nyitogatja. Rachel sír. Rachel nevet. Rachel megköszöni nekem. Rachel nekem köszöni meg. Mintha nem ő csinálta volna végig az egészet. Rachel megbolondult. – Annyira szeretem őt, Miles – mondja sírva. – Annyira, annyira szeretem! – Én is szeretem – felelem. Megérintem. Szeretném a karomba venni, de azt még jobban akarom, hogy Rachelnél legyen. Gyönyörű, ahogy tartja. Rachel rám néz. – Most már elárulod a nevét? Reméltem, hogy fiú lesz, és átélhetem ezt a pillanatot. Reméltem, hogy elárulhatom Rachelnek a fiunk nevét, mert tudtam, hogy tetszeni fog neki. Remélem, emlékszik még a pillanatra, amikor ő lett a mindenem. Miles elkísér Mr. Clayton órájára, Rachel. – A neve Clayton. Rachel zokogni kezd. Emlékszik. – Tökéletes – mondja könnyek között. Egyre jobban sír. Azt akarja, hogy vegyem át tőle Claytont. Leülök mellé az ágyra, és átveszem. A karomban tartom. A karomban tartom a fiamat. Rachel a vállamra hajtja a fejét, és mindketten a kisbabát

nézzük. Sokáig nem bírjuk róla levenni a szemünket. Mondom Rachelnek, hogy Clayton örökölte az ő vörös haját. Ő azt mondja, a szája olyan, mint az enyém. Azt mondom, remélem, az ő személyiségét örökli. Ő azt mondja, szeretné, ha inkább rám hasonlítana. – Annyival jobbá teszi az életet! – mondja Rachel. – Sokkal jobbá – felelem. – Olyan szerencsések vagyunk, Miles. – Nagyon szerencsések. Rachel megszorítja a kezemet. – Megoldjuk – suttogja. – Simán megoldjuk – felelem. Clayton ásít egyet, mire mindketten nevetünk. Hogy lehet egy ásítás ennyire csodálatos? Megérintem a kis ujjait. Annyira szeretünk téged, Clayton!

HUSZONHETEDIK FEJEZET

TATE Levetem magam a Kapitány melletti székre. Még mindig tetőtől talpig nővérruhában vagyok. Munka után hazatérve egyből tanulni kezdtem, és két órán át görnyedtem a könyveim felett. Már este tíz van, de még nem is vacsoráztam. Többek közt ezért is ülök most a Kapitány mellett, aki, ismerve a szokásaimat, egyből két főre rendelt magának pizzát. Átnyújtok neki egy szeletet, magamnak is kiveszek egyet, majd visszacsukom a fedelet, és a dobozt leteszem magam mellé a földre. Én hatalmasat harapok a magaméból, de a Kapitány csak nézegeti a sajátját. – Szomorú, hogy a pizza gyorsabban megérkezik az emberhez, mint a rendőrség – töpreng. – Ezt alig tíz perce rendeltem. Harap egyet a tésztából, és behunyt szemmel rágcsálja, mintha ennél jobbat még sosem evett volna. Amikor mindketten végzünk a szeletünkkel, én egy újabb után nyúlok. Neki is felajánlok egyet, de megrázza a fejét, ezért visszateszem a dobozba. – Na és... van valami előrelépés a fiú és a barátja között? Mindig nevetnem kell, amikor azt hallom, hogy Milest a fiúként emlegeti. Bólintok. – Mondhatni – felelem teli szájjal. – Szerencsésen túléltek

egy közös meccsnézős estét, de szerintem csak azért sikerült, mert Miles egész idő alatt úgy tett, mintha ott sem lennék. Tudom, hogy csak Corbint akarja kímélni, de azért elég vacakul éreztem magam miatta. A Kapitány megértően bólint. Nem tudom, tényleg megérte, de szeretem, hogy mindig olyan odaadóan meghallgat. – Persze közben egész idő alatt SMS-eket küldözgetett nekem a nappaliból Corbin mellett ülve, és ez is valami. De aztán vannak hetek, mint ez a mostani is, amikor nem is ugyanabban az államban vagyunk, és ilyenkor mintha megszűnnék létezni a számára. Nem ír, nem hív. Szerintem kizárólag akkor jutok az eszébe, ha csak néhány méterre vagyok tőle. A Kapitány megrázza a fejét. – Azt nem hiszem. Lefogadom, hogy a fiú jóval többet gondol magára, mint azt hinné. Jó lenne, ha igaza lenne, de azért vannak kétségeim. – De ha esetleg mégsem, akkor sem haragudhat rá – folytatja a Kapitány. – Végtére is ez nem volt része az egyezségnek, nem igaz? Elhúzom a szám. Mindig rámutat, hogy itt nem Miles az, aki megszegi a szabályokat, és ezt nagyon utálom. Az egyezség betartása kizárólag nekem okoz gondot, és ezért ráadásul csak magamat okolhatom. – Hogy keveredhettem ilyen hülye helyzetbe? – kérdezem, de nem várok választ. Pontosan tudom, hogy történt, sőt, azt is tudom, hogy szállhatnék ki belőle... csak nem akarok. – Ismeri azt a mondást, hogy: Ha az élet citromot ad... – Készíts belőle limonádét – fejezem be helyette. A Kapitány megrázza a fejét. – Nem így folytatódik. Ha az élet citromot ad, tudd, kinek a szemébe kell spriccelned a levét. Nevetve kiveszek egy újabb szelet pizzát, és közben azon

tűnődöm, hogy a fenébe lett egy nyolcvanéves ember a legjobb barátom. Corbin vonalas telefonja sosem csörög. Főleg éjfél után nem. Lerúgom magamról a takarót, és gyorsan felkapok egy pólót. Nem is tudom, minek vesződöm az öltözködéssel. Corbin nincs itthon, és Miles is csak holnap jön haza. Az ötödik csörgésre érek ki a konyhába, pont, amikor az üzenetrögzítő bekapcsol. Gyorsan lenyomom, és felveszem a kagylót. – Halló! – Tate! – kiált bele anya – Úristen, Tate! A hangja riadt, amitől én is rögtön pánikba esem. – Mi történt? – kérdezem. – Egy repülőgép. Fél órája lezuhant egy gép, és azóta nem érem el a légitársaságot. Beszéltél a bátyáddal? Térdre rogyok. – Biztos vagy benne, hogy az ő cégük volt? A hangom remeg, de szinte észre sem veszem. Pont olyan, mint amilyen az övé volt legutóbb, amikor ilyesmi történt. Csak hatéves voltam, de úgy emlékszem minden apró részletre, mintha tegnap lett volna. Még azt is tudom, hogy aznap a holdas-csillagos pizsamám volt rajtam. Apa belföldi járaton volt, és mi vacsora után leültünk híradót nézni, amikor bemondták, hogy egy gép motorhiba miatt lezuhant. Senki sem élte túl. Emlékszem, ahogy anya kétségbeesetten hívogatta a légitársaságot, hogy kiderítse, ki volt a pilóta. Alig egy óra alatt kiderült, hogy nem apa, de az volt életünk legszörnyűbb órája. Egészen mostanáig. Berohanok a szobámba, felkapom az éjjeliszekrényről a mobilomat, és tárcsázom Corbin számát. – Próbáltad hívni? – kérdezem anyát. Közben visszamegyek a nappaliba. Eredetileg a kanapét céloztam meg, de a padló valamiért most jobban vonz.

Letérdelek, mintha imádkozni készülnék. Végül is valami olyasmit csinálok. – Folyamatosan hívogatom, de csak a hangposta kapcsol be. Hülye kérdés volt. Persze hogy próbálta hívni. Azért én is megcsörgetem, de engem is rögtön hangpostára kapcsol. Próbálom nyugtatni anyát, bár tudom, hogy esélytelen. Amíg meg nem halljuk Corbin hangját, úgysem lesz jobb. – Hívom a légitársaságot – mondom. – Ha megtudok valamit, azonnal jelentkezem. Anya köszönés nélkül leteszi. A vonalason tárcsázom a társaságot, a mobilon pedig Milest. Mióta ismerem, most hívom először. Imádkozom, hogy felvegye, mert miközben halálra aggódom magam a bátyámért, azért az is átvillan a fejemen, hogy Miles ugyanannál a cégnél dolgozik. Görcsöl a gyomrom. – Halló! – szól bele Miles a második csörrenés után. A hangja határozatlan, mintha furcsállaná, hogy keresem. – Miles! – kiáltok fel egyszerre őrjöngve és megkönnyebbülten. – Jól van? Corbin jól van? Szünet. Miért nem válaszol? – Ezt hogy érted? – A gép – felelem. – Anya hívott. Lezuhant egy gép. És Corbin nem veszi fel a telefont. – Hol vagy? – kérdezi. – Itthon. – Engedj be! Amint elfordítom a zárat, benyomja az ajtót. A mobil még mindig a fülén van. Amikor meglát, a kanapéhoz siet, és bekapcsolja a tévét. Addig kattintgat a csatornák között, amíg talál egy hírműsort, aztán tárcsázni kezd a mobilján. Közben hozzám rohan, és megfogja a kezem. – Gyere ide! – húz magához. – Biztos vagyok benne, hogy

kutya baja. A mellkasához simulva bólintok, de a szavai nem sokat segítenek. – Gary! – szól bele a telefonba, amikor a vonal végén felveszi valaki. – Itt Miles. Igen. Igen, hallottam. Kik voltak rajta? Hosszú szünet. Félek ránézni. Rettegek. – Köszönöm. Kinyomja a telefont. – Corbin jól van, Tate. Ian is. Megkönnyebbülten elsírom magam. Miles a kanapéhoz támogat, leül, és engem is magához húz. Kiveszi a mobilt a kezemből, és nyomogatni kezdi. – Halló! Miles vagyok. Corbin jól van – rövid szünet. – Igen, Tate is. Megmondom neki, hogy reggel hívja fel önt. Újabb másodpercek telnek el csendben, majd Miles elköszön, és leteszi maga mellé a telefont. – Az anyukád volt. Bólintok. Magamtól is rájöttem. Ezzel az egyszerű gesztussal, hogy felhívta az anyukámat, még jobban magába bolondított. Most megpuszilja a fejem búbját, és biztatóan simogatja a karomat. – Köszönöm, Miles – szólalok meg. Nem mondja, hogy szívesen, mert nem érzi, hogy bármi különöset tett volna. – Ismerted őket? – kérdezem. – A gép legénységét? – Nem. Valami külsős csapat volt. Nem hangzott ismerősen a nevük. A mobilom vibrálni kezd. Miles visszaadja. Corbintól jött üzenet. Corbin: Ha esetleg hallottál a balesetről, nyugi, nem én voltam. Hívtam a központot, és Miles is jól van. Légyszi, nyugtasd meg anyát is, hátha aggódik.

Szeretlek. Az SMS-től most már végleg legördül a kő a szívemről, mert így már száz százalék, hogy minden rendben. – Corbin volt – fordulok Mileshoz. – Azt írja, jól vagy, ha esetleg kétségeid lettek volna. Miles elneveti magát. – Szóval utánajárt, mi van velem? Tudtam én, hogy nem utálhat örökké. Mosolygok. Tetszik, hogy a bátyám tudatni akarta velem, mi van Milesszal. Miles még mindig a karjában tart, én pedig élvezek minden egyes pillanatot. – Amúgy mikor jön haza? – érdeklődik. – Csak két nap múlva. És te mikor érkeztél? – Úgy húsz perce. Éppen töltőre tettem a telefonomat, amikor hívtál. – Örülök, hogy itt vagy. Nem válaszol. Nem mondja, hogy ő is örül neki. Ahelyett, hogy szavakkal hamis reményt plántálna belém, inkább csak megcsókol. – Tudod... – húz az ölébe. – Sajnálom, hogy ilyen borzalmas körülmények miatt nem volt időd nadrágot húzni, de azért tetszik, hogy nincs rajtad nadrág. A tenyerét felcsúsztatja a combomon, és szorosan magához húz. Puszit nyom az orrom hegyére, aztán az államra. – Miles! – túrok bele a hajába, és a nyakán végigsimítva a vállára teszem a kezem. – Attól is féltem, hogy te lehetsz az. Ezért örülök annyira, hogy itt vagy – suttogom. A tekintete ellágyul, és a két szeme közt futó ránc kisimul. A múltjáról ugyan nem sokat tudok, de azt azért észrevettem, hogy senkit sem hívott fel azzal, hogy jól van. Ez elszomorít. A pillantása kisvártatva a mellemre vándorol. Megfogja a pólóm alsó szegélyét, és lassan levetkőztet. Most már csak

bugyi van rajtam. Előrehajol, átöleli a hátamat, és a szájához húz. Ahogy az ajka a mellbimbómra tapad, önkéntelenül is behunyom a szemem. A bőröm tiszta libabőr az érintésétől, ahogy a keze felfedezőútra indul a hátamon és a combomon. A szája már a másik mellemen van, az ujjal pedig a csípőmnél a bugyim alá csúsznak. Azt hiszem, kénytelen leszek ezt letépni rólad, mert egy pillanatra sem akarlak elengedni az ölemből – mondja. – Felőlem – mosolygok. – Van ott még bőven, ahonnan ez jött. A bőrömön érzem, ahogy a szája vigyorra húzódik. A gumis derékba kapaszkodik, és az egyik oldalon rángatni kezdi, de nem sikerül elszakítania. A másik oldalon is próbálkozik, de az anyag nem enged. – Hé, ez már fáj! – nevetek. – A tévében valahogy sokkal szexibbnek tűnik – sóhajt fel csalódottan. Egy kicsit jobban kihúzom magam. – Próbáld újra! – biztatom. – Meg tudod csinálni, Miles. Balról belekapaszkodik a bugyimba, és erőset ránt rajta. – Au! – kiáltok fel, és a húzás irányába mozdulok, hogy csökkentsem a jobb oldalon belém hasító fájdalmat. Az arcát a nyakamba fúrja. – Ne haragudj! – nevet. – Van egy ollód? Már a gondolat és elrémiszt, hogy ollóval essen nekem, ezért inkább felállok, lehúzom a bugyimat, és lerúgom magamról. – Ezért a látványért totál megérte az elcseszett próbálkozás, hogy szexi legyek. Mosolygok. – Pont ettől az elcseszett próbálkozástól lettél igazán szexi. A beszólásomon megint elneveti magát. Visszamászom az ölébe. Addig helyezget, amíg újra lovagló pózban vagyok rajta. – Szóval felizgat a bénázásom? – cukkol.

– Ó, igen – mormogom. – Annyira szexi! A keze megint rajtam van, és mozgásba lendül a hátamon és a karomon. – Akkor tizenhárom és tizenhat éves korom között imádtál volna engem – mondja. – Gyakorlatilag mindenben béna voltam. Főleg fociban. Vigyorgok. – Na, végre, valami. Részleteket kérek. – A baseball sem ment – folytatja, és a száját a nyakamra tapasztva elindul a fülem felé. – Az egyik félévben még világföldrajzból is megbuktam. – Azta! Ez tényleg szexi. A szája az enyém felé közelít, és gyengéden megcsókol. Épphogy csak hozzámér. – A csók sem volt az erősségem. Nagyon nem. Egyszer egy lányt majdnem megfojtottam a nyelvemmel. Elnevetem magam. – Megmutassam? – kérdezi. Amint bólintok, azonnal a hátamra dönt, és rám fekszik. – Nyisd ki a szád! Megteszem. Ebben a pillanatban a számba nyomja a nyelvét, és életem legrosszabb csókjában részesít. Próbálom ellökni magamtól, de nem engedi. Oldalra fordítom a fejem, erre nyalogatni kezdi az arcomat, amitől még hangosabban nevetek. – Úristen! Ez iszonyatos volt, Miles! Leszakad a számról, és óvatosabban nehezedik rám. – Azóta sokat fejlődtem. Bólintok. – Ezt tanúsíthatom – helyeslek lelkesen. Mindketten mosolygunk. Nyugodt arckifejezése olyan sokféle érzelmet ébreszt bennem, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Boldog vagyok, mert jól érezzük magunkat együtt. Szomorú vagyok, mert jól élezzük magunkat együtt. Dühös

vagyok, mert jól érezzük magunkul együtt, és én ebből sokkal, de sokkal többet akarok. Sokkal többet akarok belőle. Egy darabig csendben nézzük egymást, aztán Miles felém hajol, és hosszan megcsókol. Utána apró puszikat nyom a számra, míg végül a csókja egyre hosszabbá és hevesebbé válik. Ahogy a nyelve az ajkam közé hatol, a játékosságot forró izgalom váltja fel. A ruháink egyenként a padlóra hullanak. – Kanapé vagy ágy? – suttogja. – Mindkettő. Nem ellenkezik. Az ágyamban alszom el. Miles mellett. Még egyikünk sem aludt el soha a szex után. Valamelyikünk mindig hazamegy. Bár próbálom győzködni magam, hogy ez semmit sem jelent, a szívem mélyén tudom, hogy mégis. Valahányszor együtt vagyunk, mindig egy kicsivel többet kapok belőle. Egy részletet a múltjából, szex nélkül vele töltött időt, vagy akár együtt alvást. Ez egyszerre jó és rossz. Jó, mert szükségem van rá, hogy minél többet kapjak, és ezek a kis morzsák egy időre elfeledtetik velem mindazt, amit nem kapok meg. De közben rossz is, mert minden egyes darabbal, amit kapok, egy másik része egyre távolabb kerül tőlem. Látom a szemében. Fél, hogy reménnyel tölt el, én pedig attól félek, hogy idővel teljesen eltávolodik. Ez a dolog Milesszal előbb-utóbb összeomlik. Elkerülhetetlenül. Olyan kőkeményen tartja magát ahhoz, mit nem akar az élettől, hogy már kezdem megérteni, mennyire komolyan gondolja. Hiába is próbálom védeni tőle a szívemet, tudom, hogy úgyis összetöri, de ennek ellenére hagyom, hogy beleférkőzzön. Valahányszor velem van, mindig egy kicsivel nagyobb részt tölt be, és minél nagyobb részt tölt be a szívemből, annál fájdalmasabb lesz, amikor kitépi majd belőlem, mintha nem is hozzám tartozott volna.

Hallom, hogy a telefonja vibrálni kezd az éjjeliszekrényen, és érzem, ahogy az oldalára gördülve érte nyúl. Azt hiszi, alszom, és én meg is hagyom ebben a hitében. – Szia! – suttogja. Hosszú szünet következik. Kezdek pániküzemmódba kapcsolni, mert nem tudom, kivel beszélhet. – Igen, bocs. Tudom, hogy hívnom kellett volna, de nem akartalak felébreszteni. A szívem már a torkomban dobog, és kúszik felfelé, mintha menekülni akarna Milestól és ettől az egész helyzettől. A szívem a reakciómból érzi, hogy bajban van. A szívem tudja, hogy most két választása van: küzd vagy elszalad. Mindent megtesz, hogy elhúzhassa a csíkot, és ezért nem hibáztatom. – Én is szeretlek, apa. A szívem a torkomon át visszacsúszik a szokott helyére, a mellkasomba. Most boldog. Boldog vagyok. Örülök, hogy azért mégiscsak van kit felhívnia. Ugyanakkor eszembe jut, mennyire keveset tudok róla. Milyen keveset mutat magából. Milyen sokat elrejt magából, hogy amikor ennek vége lesz, az ne az ő hibája legyen. De ez a szakítás nem lesz egyszerű. Lassú és fájdalmas folyamat várható, tele olyan pillanatokkal, mint a mostani, amikor darabokra szakadok belülről. Lesz jó pár pillanat, amikor azt hiszi, hogy alszom, és kiszáll mellőlem az ágyból. Pillanatok, amikor csukott szemmel hallgatom, ahogy felöltözik. Pillanatok, amikor próbálok egyenletesen lélegezni, miközben fölém hajol, és homlokon puszil. Pillanatok, amikor elmegy. Mert mindig elmegy.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN – Mi lesz, ha meleg lesz? – kérdezi Rachel. – Az zavarna? A karjában tartja Claytont, és mindketten a kórházi ágyon ülünk. Én a végébe húzódom, és Rachelt nézem, ahogy a fiunkat csodálja. Folyamatosan fura kérdésekkel bombáz. Már megint az ördög ügyvédjét játssza. Azt mondja, ezeken jobb most túlesnünk, hogy később ne legyenek köztünk viták a szülői döntésekben. – Csak az zavarna, ha úgy érezné, hogy nem beszélheti meg velünk. Tudnia kell, hogy nekünk bármit elmondhat. Rachel Claytonra mosolyog, de tudom, hogy ez a mosoly inkább nekem szól. Tetszett neki a válaszom. – Mi lesz, ha nem hisz Istenben? – fordul újra felém. – Felőlem abban hisz, amiben csak akar. A lényeg, hogy a hite – vagy éppen annak hiánya – boldoggá tegye. Újabb mosoly. – Mi van, ha elkövet valami szörnyű, kegyetlen, iszonyatos bűn

tettet, és élete végéig börtönbe kerül? – Akkor komolyan elgondolkodnék azon, hol rontottam el az apaságot. Rachel felnéz rám. Hát, a mostani válaszaid alapján biztos vagyok benne, hogy nem lesz belőle bűnöző, mert már most a legjobb apa vagy, akivel valaha találkoztam. Ettől most nekem támad kedvem mosolyogni. Mindketten felnézünk, amikor nyílik az ajtó, és belép rajta egy nővér. – Itt az idő – mondja. Rachel felsóhajt. Én azt sem tudom, miről van szó, ezért értetlen arckifejezéssel meredek rá. – Most fogják körülmetélni – világosít fel. Összeugrik a gyomrom. Tudom, hogy ezt már a terhesség alatt megbeszéltük, de most, hogy belegondolok, min kell a fiamnak keresztülmennie, már legszívesebben lefújnám az egészet. Nem olyan vészes – nyugtat meg a nővér. – Először elérzéstelenítjük. Odamegy Rachelhöz, és már készül kivenni Claytont a karjából, amikor feléjük hajolok. – Egy pillanat! Hadd fogjam meg egy kicsit! A nővér hátralép, Rachel pedig átadja nekem a kicsit. Ne haragudj, Clayton! – mondom a fiamnak. – Tudom, hogy fájni fog, és megcsonkítjuk a férfiasságodat, de... Még csak egynapos – szakít félbe nevetve Rachel. – Nincs benne semmi férfias, amit megcsonkíthatnánk. Lepisszegem. Közlöm vele, hogy ez egy apa-fia pillanat, és most úgy kell tennie, mintha itt sem lenne. – Nyugi, anyukád kiment – mondom Claytonnak Rachelre kacsintva. – Szóval, mint mondtam, tudom, hogy

megcsonkítjuk a férfiasságodat, de később még megköszönöd nekem. Főleg nagyobb korodban, amikor már lányokkal találkozgatsz. Ez remélhetőleg tizennyolc éves korod utánra várható, de valószínűleg inkább tizenhat körül lesz. Nekem legalábbis akkorra esett. Rachel előrehajol, és Claytonért nyújtja a karját. – Ennyi elég is lesz – nevet. – Azt hiszem, nem ártana megbeszélnünk az apa-fia pillanatok szabályait, miközben a fiunk férfiasságát megcsonkítják. Gyors puszit nyomok Clayton homlokára, és visszaadom Rachelnek. Ő is megpuszilja, és átadja a nővérnek. Mindketten nézzük, ahogy kiviszi, aztán lefekszem Rachel mellé az ágyba. – Az egész szoba a miénk – suttogom. – Gyere, smároljunk! Elhúzza a száját. – Most egy kicsit sem érzem szexinek magam – feleli. – A hasam lötyög, a cicijeim akkorák, mint két görögdinnye, és égető szükségem lenne egy zuhanyra, de még túlságosan fáj mindenem. Lenézek a mellkasára, egy kicsit elhúzom a hálóinge nyakát, és vigyorogva bekukkantok alá. – Meddig marad ilyen nagy? Nevetve ellöki a kezemet. – És a szád hogy van? – kérdezem. Úgy néz rám, mint aki nem érti, mire akarok kilyukadni, ezért kifejtem. – Csak mert ha a szád nem fáj úgy, mint a többi részed, akkor megcsókolnálak. Elmosolyodik. – A számnak kutya baja. Felkönyökölök, hogy ne kelljen oldalra fordulnia. Lenézek rá, és ahogy látom magam alatt, az egész olyan más, mint eddig. Sokkal valósabb. Egészen tegnapig úgy éreztem, mintha felnőtteset játszanánk.

Persze, a szerelmünk igazi volt, és a kapcsolatunk is, de mióta végignéztem, ahogy életet ad a fiunknak, minden, ami azelőtt történt, játéknak tűnik. – Szeretlek, Rachel. Most még jobban, mint tegnap. Úgy néz rám, mint aki pontosan tudja, miről beszélek. – Ha ma még jobban szeretsz, mint tegnap, akkor alig várom a holnapot – feleli. Megcsókolom. Nem azért, mert így szokás, hanem mert ha akarnám, sem tudnám visszafogni magam. Rachel kórházi szobája előtt állok. Ő és Clayton odabent szunyókálnak. A nővér elmondása szerint a fiam alig sírt. Gyanítom, hogy minden szülőnek ugyanezt mondja, de azért hiszek neki. Előveszem a telefonomat, és üzenetet írok Iannek. Én: Pár órája körülmetélték. Úgy viselte, mint egy bajnok, Ian: Au! Ma este bemegyek megnézni. Hét után ott vagyok. Én: Várunk. Apa jön felém két pohár kávéval a kezében, ezért visszacsúsztatom a zsebembe a mobilt. Odaadja az egyik kávét. – Rád hasonlít – mondja. Próbálja elfogadni. – Én pedig rád hasonlítok – felelem. – Éljenek a domináns gének! Felé emelem a poharamat. Mosolyogva koccint velem. Próbálkozik. A hátát a falnak vetve az italára mered. Mondani akar valamit, de nehezen vág bele. – Mi az? – kérdezem, megadva neki a kezdő lökést. Rám emeli a tekintetét.

– Büszke vagyok rád. Egy egyszerű kijelentés. Három szó. A három leghatásosabb szó, amit valaha hallottam. – Persze nem így képzeltem el az életedet. Senki sem akarja, hogy a fia tizennyolc évesen apává váljon, de... büszke vagyok rád. Arra, ahogy ezt az egészet kezelted. Ahogy Rachellel viselkedtél – mosolyog. – A legjobbat hoztad ki egy szörnyen bonyolult helyzetből, pedig erre még a felnőttek nagy része sem képes. Mosolygok. Megköszönöm. Azt hiszem, ezzel vége a beszélgetésnek, de tévedek. – Miles! Ami Lisát... és az anyádat illeti... Felemelem a kezem, hogy leállítsam. Ma nem akarok erről beszélni. Nem akarom azt hallgatni, ahogy anya miatt mentegetőzik. – Hagyjuk, apa! Majd máskor megbeszéljük. Tiltakozik. Azt mondja, most szeretné. Azt mondja, fontos. Szívem szerint azt felelném, hogy nem fontos. Nekem most csak Clayton fontos. Egyedül rá és Rachelre szeretnék koncentrálni, és el akarom felejteni, hogy az apám is csak egy ember, aki ugyanúgy hoz rossz döntéseket, mint bárki más. De nem mondok semmit. Figyelek. Mert ő az apám.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

TATE Miles: Mit csinálsz? Én: Házit. Miles: Van kedved úszni egyet? Én: ??? Február van. Miles: A tetőn van egy fűtött medence. Még van egy óránk zárásig. Az üzenetre meredek, aztán Corbin felé fordulok. – Itt van medence? Corbin bólint, de a szemét nem veszi le a tévéről. – Ja. Felegyenesedem. – Te most hülyéskedsz velem? Hónapok óta itt lakom, de képes voltál eltitkolni előttem, hogy a tetőn van egy fűtött úszómedence? Vállat von. – Nem bírom a medencéket. Hú! Most pofon tudnám vágni. Én: Corbin sosem mondta, hogy van itt medence. Átöltözöm, és átmegyek hozzád. Miles: ©

Miután becsukom magam után Miles lakásának ajtaját, rádöbbenek, hogy elfelejtettem kopogni. Mindig kopogok. Azt hiszem, miután megírtam neki, hogy mindjárt átjövök, úgy éreztem, nem kell külön jeleznem az érkezésemet, de annak alapján, ahogy a hálószobájából mered rám, arra következtetek, hogy nem tetszik neki ez az új módi. Megállok a nappaliban, és várok, ma milyen hangulatban találom. – Bikiniben vagy – jegyzi meg. Lenézek az öltözékemre. – És rövidnadrágban – teszem hozzá a saját védelmemben. – Miért, errefelé mit hordanak az emberek egy februári úszáshoz? Még mindig dermedten áll az ajtóban, és engem bámul. A törülközőt a hasam elé tartom, hogy eltakarjam a meztelen részt. Hirtelen szörnyen alulöltözöttnek érzem magam. Miles megrázza a fejét, és végre elindul felém. – Semmi, csak... – nézegeti a bikinimet. – Remélem, senki nem lesz fent rajtunk kívül, mert ha ebben a bikiniben leszel, a fürdőgatyám állati kínos helyzetbe fog hozni – néz le a nadrágjára. Odalent jól kivehető dudor képződik. Nevetek. Ezek szerint mégiscsak tetszik neki a bikinim. Hozzám lép, és a kezét a sortomra téve magához húz. – Meggondoltam magam – vigyorog. – Inkább itthon maradnék. Megrázom a fejem. – Én úszni megyek – felelem. – Itt maradhatsz, de akkor egyedül leszel. Megcsókol, és háttal az ajtónak nyom. – Akkor én is úszom egyet – mondja. Miles beüti a tetőteraszra vezető bejárat kódját, és maga elé enged. Megkönnyebbülten látom, hogy kettesben vagyunk. Tátott szájjal bámulom a szemem elé táruló lélegzetelállító

látványt. Az alattunk elterülő város, a feszített víztükrű medence, körülötte nyugágyakkal, és az egésznek a végén egy jakuzzi teszi fel az i-re a pontot. – Hihetetlen, hogy eddig egyikőtök sem mutatta meg ezt a helyet – szólalok meg. – Hónapokon át megfosztottatok ettől a csodától. Miles elveszi a törülközőmet, leteszi az egyik asztalra, majd hozzám lép, és a nadrágom gombja után nyúl. – Valójában én is most vagyok itt fent először. Lehúzza a sliccemet, és elkezdi lefelé tolni a sortomat a csípőmig. A szája egészen közel van az enyémhez, és a szemében huncut fény csillan. – Gyere! – suttogja. – Nedvesedjünk be! Lerúgom a nadrágomat, ő pedig közben kibújik a pólójából. A levegő rettenetesen hideg, de a víz felett gomolygó gőz ígéretesnek tűnik. Én a sekély oldalon lépegetek befelé, de Miles egyből fejest ugrik a mélyvízbe. Amint a lábam megérzi a kellemes meleget, a többi testrészem is gyorsan követi. Elindulok a medence közepe felé, és a szélén a betonperembe könyökölve lenézek a városra. Miles mögém úszik, és mellkasával a hátamnak simulva két oldalról mellém támasztja a kezét. A fejét az enyémre hajtva velem együtt élvezi a kilátást. – Ez csodálatos – suttogom. Nem szól semmit. Csendben nézzük a fényeket. Úgy érzem, mintha órák telnének el. Közben néha egy kis vizet locsol a vállamra, hogy felmelegítsen. – Mindig San Franciscóban éltél? – kérdezem. Felé fordulok, így most a hátammal a medence falának támaszkodom. A karja még mindig mellettem nyugszik. – A közelben – bólint, még mindig a várost csodálva. Megkérdezném, pontosan hol, de nem teszem. A testbeszédéből érzem, hogy nem szívesen beszél magáról.

Sosem akar magáról beszélni. – Van testvéred? Fiú, lány? – próbálkozom tovább, hátha egy lépéssel tovább jutok. Most már a szemembe néz, és a száját pengevékonyra szorítja. – Mit csinálsz, Tate? Nem hangzik vádlón, de egyszerűen nem tudom másképpen értelmezni. – Csak beszélgetek – felelem lágy, de enyhén sértett hangon. – Bármi másról szívesebben beszélgetnék, mint magamról. De én csak rólad akarok hallani, Miles. Bólintok. Gyakorlatilag nem szegem meg a szabályokat, csak feszegetem a határokat, de neki még ez is sok. Visszafordulok a medence pereme felé. Ő még mindig hozzám simul, de már egészen más, mint eddig. Merev. Elzárkózó. Védekező. Semmit sem tudok róla. Semmit sem tudok a családjáról, ő viszont már találkozott is az enyémmel. Semmit sem tudok a múltjáról, ő viszont a gyerekkori ágyamban aludt. Nem tudom, milyen témákat kerüljek, és mit ne csináljak, hogy be ne zárkózzon, miközben nekem nincs semmi takargatnivalóm. Ő olyannak lát, amilyen vagyok. Én egyáltalán nem látom őt. Gyorsan letörlök egy elszabadult könnycseppet az arcomról. Más sem hiányzik, mint hogy sírni lásson. Bár érzem, hogy én ezt már régen nem tudom egyszerű, alkalmi szexként kezelni, arra végképp nem vagyok felkészülve, hogy véget vessek neki. Rettegek tőle, hogy örökre elveszítem, ezért lealacsonyítom magam, és elfogadom, amit kapok, holott tudom, hogy ennél jobbat érdemlek. Miles a vállamra teszi a kezét, és maga felé fordít. Én inkább a vízre meredek, de ő az államnál fogva felemeli a fejem. Nem nézek a szemébe, és sűrű pislogással próbálom visszaszorítani

a könnyeimet. – Sajnálom. Nem tudom, miért mentegetőzik. Nem tudom, ő tudja-e egyáltalán, miért mentegetőzik. Annyit mindketten tudunk, hogy a könnyeim miatta hullanak, de attól tartok, a bocsánatkérésének egyetlen konkrét oka van: tudja, hogy képtelen megadni nekem, amire vágyom. Elengedi az állam, és a mellkasához húz. A fülemet a szívére tapasztom, ő pedig a fejem búbjára támasztja az állát. – Szerinted be kéne fejeznünk? – kérdezi halkan. A hangjában félelmet érzek, mintha nemleges válaszban reménykedne, de akkor is meg kell kérdeznie. – Nem – suttogom. Nagyot sóhajt. Talán megkönnyebbült, de nem vennék rá mérget. – Ha kérdezek tőled valamit, megígéred, hogy őszintén válaszolsz? Vállat vonok, mert erre csak akkor tudok felelni, ha már tudom, miről van szó. – Azért vagy még mindig velem, mert azt hiszed, hogy meggondolom magam? Mert azt hiszed, hogy előbb-utóbb beléd szeretek? Ez az egyetlen oka, hogy még veled vagyok, Miles. Ezt persze nem mondom ki hangosan. Semmit sem mondok. – Mert nekem ez nem megy, Tate. Én... A hangja elcsuklik, és elhallgat. Elemezgetem a mondatot. Azt mondta, nem megy, nem azt, hogy nem akarja. Szeretném megkérdezni, miért nem megy. Talán fél? Vagy nem illek hozzá? Vagy attól tart, hogy összetöri a szívemet? De nem kérdezek, mert egyik válasz sem tudna megnyugtatni. Egyik lehetőség sem lenne elegendő ok arra, hogy elutasítsuk miatta az esélyt a boldogságra. Azért sem feszegetem a témát, mert úgy érzem, nem biztos, hogy felkészültem az igazságra. Talán alábecsülöm annak a múltbéli dolognak a jelentőségét, ami

ilyenné tette. Mert valami történt vele. Valami, amit nagy valószínűséggel akkor sem tudnék kellően átérezni, ha tudnám, mi az. Valami, amitől útközben valahol elveszítette a lelkét, pont, ahogy a Kapitány mondta. A karja egyre szorosabban ölel, de ez több, mint egy egyszerű ölelés. Úgy tart, mintha nélküle megfulladnék. – Tate! – suttogja. – Tudom, hogy ezt meg fogom bánni, de akkor is el kell mondanom. Elhúzódik tőlem annyira, hogy a szája a hajamhoz érjen, de az erős szorításból nem enged. – Ha képes lennék bárkit is szeretni... az te lennél. A szívem ebben a pillanatban kettétörik. Érzem, ahogy a remény elönti a repedést, majd ugyanazzal a lendülettel ki is csordogál belőle. – De nem vagyok rá képes. Ezért, ha ez neked így túl nehéz... – Nem az – szakítom félbe, csak hogy ne kelljen hallanom a folytatást. Valahogy összeszedegetem magamban az erőt, hogy a szemébe nézzek, és előadjam életem legnagyobb hazugságát. – Nekem minden jó így, ahogy van. Tudja, hogy nem mondok igazat. Látom rajta a kétséget és az aggodalmat, de azért bólint. Próbálom elterelni a figyelmét, mielőtt menthetetlenül átlátna rajtam. A karomat lazán a nyakára kulcsolom, de ekkor kinyílik a medencéhez vezető ajtó. Mindketten abba az irányba fordítjuk a fejünket. A Kapitány komótos tempóban megindul a tetőteraszon. A kapcsolókhoz lép, és egy kattintással elzárja a jakuzzi fúvószelepeit. Kifelé menet a szeme sarkából észrevesz bennünket. – Maga az, Tate? – hunyorog. – Én vagyok – felelem, még mindig Mileshoz tapadva. – Mhm – veszi észre most már őt is a Kapitány. – Mondta már maguknak valaki, hogy csuda szép párost alkotnak?

Összerezzenek, mert tudom, hogy Milesnak nem ez a legjobb pillanat, hogy ilyesmiket halljon. Főleg az előbbi kínos beszélgetés után. Azt is tudom, a Kapitány mire céloz ezzel a megjegyzéssel. – Majd leoltjuk a villanyt, amikor kimegyünk, Kapitány – tereli el a szót Miles. A Kapitány morcos pillantást vet rá, csalódottan megrázza a fejét, és visszafordul a kijárat felé. – Amúgy is költői kérdésnek szántam – mormogja. Látom, ahogy a kezét a homloka elé kapva szalutál. – Jó éjszakát, Tate! – mondja hangosan. – Jó éjt, Kapitány! Mindketten végignézzük, ahogy az ajtó becsukódik mögötte. Elengedem Miles nyakát, és finoman eltolom magamtól a mellkasát, amíg hátra nem húzódik. Kikerülöm, és hátúszásban a medence túlsó felére húzódom. – Miért vagy mindig olyan nyers vele? – kérdezem. Miles belesüllyed a vízbe, és a karját széttárva elrúgja magát a faltól. Miközben hozzám úszik, végig a szemembe néz. Én addig haladok hátrafelé, amíg a hátam a falnak nem nyomódik. Addig tempózik felém, amíg majdnem összeütközünk, de akkor nagy hullámokat vetve hirtelen megáll, és a fejem mellett két oldalról a perembe kapaszkodik. – Nem vagyok az – feleli. A száját a nyakamra tapasztja, és apró, gyengéd csókokkal megindul a fülem felé. – Csak nem szeretem a kérdéseket. Azt hiszem, ezt már sikerült egyértelművé tenned. Elhúzom a nyakam, hogy lássam az arcát. Próbálok a szemébe nézni, de az ajkán csillogó vízcseppek elvonják a figyelmemet. – Ő egy öregember. Senki sem lehet gonosz egy öreggel. Mellesleg hihetetlenül vicces fickó, ha az ember jobban megismeri.

Miles felnevet. – Látom, odavagy érte. – Igen – bólintok. – Sőt, néha jobban bírom, mint téged. Most már teli szájjal nevet, és felém hajolva puszit nyom az arcomra. A tenyerét a tarkómra csúsztatja, és a tekintete a számra esik. – Tetszik, hogy ennyire kedveled – néz újra a szemembe. – Megígérem, hogy soha többé nem leszek nyers vele. Az ajkamba harapok, hogy elrejtsem a mosolyt, amit az ígérete készül előcsalni belőlem. Csak egy egyszerű ígéret volt, de akkor is nagyon jólesik. A kezét az államra teszi, és hüvelykujjával végigsimít a számon. – Mit mondtam neked az elfojtott mosolyokról? Gyengéden beleharap az alsó ajkamba, aztán elengedi. Hirtelen úgy érzem, mintha a víz hőmérséklete több fokkal megemelkedett volna. A szája a torkomra tapad, és a bőrömön érzem, ahogy hatalmasat sóhajt. A fejemet a peremre hátrahajtva élvezem, ahogy végigcsókolja a nyakamat. – Nem akarok többet úszni – jelenti ki, miközben apró puszikkal visszamegy a számhoz. – Akkor mit akarsz? – suttogom. – Téged – vágja rá. – A zuhany alatt. Hátulról. Hatalmasat nyelek. – Hű! Ez elég konkrét leírás. – És utána az ágyamban – suttogja. – Te leszel felül, még csurom vizesen a zuhanytól. Mély lélegzetet veszek, és mindketten érezzük a reszketeg sóhajt, ahogy a levegő elillan belőlem. – Jól van – felelném, de a szája már az enyémen van, mielőtt megszólalhatnék. Megint megtörtént. Egy beszélgetés, ami felnyithatta volna a szemem, megint a süllyesztőbe került, hogy teret adjon az egyetlen dolognak, amit Miles nyújtani tud nekem.

HARMINCADIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Csendben lépünk be az üres váróba. Apa ül le először, én pedig vonakodva letelepszem vele szemközt. Várom a vallomását, de nem tudja, hogy már nincs rá szükség. Tudok a kapcsolatáról Lisával. Tudom, mióta vannak már együtt. – Az édesanyád és én... A padlóra mered. Még arra sem képes, hogy a szemembe nézzen. – Tizenhat voltál, amikor úgy döntöttünk, hogy különválunk. De mivel én úgyis állandóan úton voltam, anyagi szempontból okosabbnak tűnt, ha a válással megvárjuk, amíg leérettségizel. Tizenhat? Tizenhat voltam, amikor anya megbetegedett. – Már majdnem egy éve külön voltunk, amikor megismertem Lisát. Most már rám néz. Tudom, hogy őszinte. – Amikor kiderült a betegsége, ez volt a helyes döntés, Miles. Ő volt az édesanyád, és eszem ágában sem volt magára hagyni, amikor a legnagyobb szüksége volt rám. Szorít a mellkasom. – Tudom, hogy már korábban összeraktad a képet – folytatja.

– Tudom, hogy kiszámoltad. Tudom, hogy gyűlöltél, mert azt hitted, hogy viszonyom volt édesanyád betegsége idején, és gyűlölöm magam, amiért meghagytalak ebben a hitedben. – Akkor miért tetted? – kérdezem. – Miért hagytad, hogy ezt gondoljam rólad? Megint lefelé fordítja a tekintetét. – Nem tudom. Talán a szívem mélyén reménykedtem benne, hogy nem jössz rá, milyen régóta is tart ez a kapcsolat. Féltem, hogy ha felhozom a témát, abból több kár származik, mint jó. Nem akartam, hogy tudd, a házasságom édesanyáddal tönkrement. Nem akartam, hogy azt hidd, boldogtalanul halt meg. – Tudom, hogy nem – biztosítom. – Te mellette voltál, apa. Mind ketten vele voltunk. Értékeli, hogy ezt mondom, mert tudja, hogy igaz. Anya szerette az életét. Szeretett engem. Kíváncsi vagyok, vajon most csalódott volna-e bennem, ha látja, hogy alakulnak a dolgaim. – Büszke lenne rád, Miles – mondja apa. – Tetszene neki, ahogy a helyzetet kezeled. Megölelem. Erre a megerősítésre most nagyobb szükségem volt, mint gondoltam.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

TATE Próbálok figyelni Corbin beszámolójára az anyával folytatott beszélgetéséről, de közben csak az jár a fejemben, hogy Miles bármelyik pillanatban hazaérhet. Már tíz napja, hogy elment, és a legutóbbi, többhetes mosolyszünetünk óta még egyszer sem voltunk ilyen sokáig távol egymástól. – Milesnak elmondtad már? – kérdezi Corbin. – Mit? Felém fordul. – Hogy kiköltözöl. Az edényfogóra mutat, ami mellettem hever a konyhapulton. Odadobom neki. – Még nem – rázom a fejem. – Múlt hét óta nem beszéltem vele. Valószínűleg ma este mondom el. Valójában egész héten el akartam újságolni neki, hogy találtam egy saját albérletet, de ahhoz fel kellett volna hívnom, vagy üzenetet küldenem, és ezt a két dolgot mi nem csináljuk. Kizárólag olyankor SMS-ezünk, amikor mindketten itthon vagyunk. Talán azért alakult így, mert ez segít a távolságtartásban. Nem mintha a költözés olyan nagy ügy lenne. Csak pár háztömbbel arrébb fogok lakni. Az új hely közelebb van a kórházhoz is, és az iskolához is. Nem éppen egy kacsalábon forgó palota, de nekem nagyon tetszik. Azt viszont nem tudom,

milyen hatással lesz ez a kapcsolatomra Milesszal. Talán többek közt ezért sem szóltam eddig arról, hogy lakást keresek. Valahol legbelül attól félek, hogy ha elköltözöm a kényelmes közelségéből, az véget vet annak a valaminek, ami köztünk van. Ahogy az ajtó egy gyors koppanás kíséretében kinyílik, Corbinnal egyszerre kapjuk fel a fejünket. Corbinra sandítok, aki elhúzza a száját. Még mindig nem fogadta el teljesen. Miles bejön a konyhába. Amikor meglát, mosolyra húzódna a szája, de Corbin miatt visszafogja magát. – Mit főzöl? – kérdezi a bátyámat. Hátát a falnak vetve keresztbe fonja a karját a mellkasán, és a tekintete a lábamra szegeződik. Amikor meglátja a szoknyámat, rám vigyorog. Corbin szerencsére még mindig a tűzhely felé fordul. – Vacsorát – feleli Corbin kimérten. Nem sieti el az elfogadást. Miles megint rám néz, és másodpercekig csendben bámul. – Szia, Tate! – Szia! – vigyorgok rá. – Hogy mentek a vizsgák? – érdeklődik, de a szeme még véletlenül sem az arcomra szegeződik. – Jól. Csinos vagy – tátogja. Mosolygok. Azt kívánom, bárcsak Corbin ne állna most itt, mert legszívesebben Miles nyakába vetném magam, és a szuszt is kicsókolnám belőle. Corbin tudja, miért van itt Miles, de mivel tekintettel vagyunk arra, hogy a bátyám nem örül a viszonyunknak, igyekszünk mindent zárt ajtók mögött intézni. Miles belülről harapdálja az arcát, és az ingujját babrálva engem néz. A konyhában néma csend van. Corbin még mindig nem fordul hátra, mintha Miles ott sem lenne, Mileson pedig látszik, hogy

már nem bírja türtőztetni magát. – A francba is! – csattan fel, és a konyhán keresztülmasírozva hozzám lép. Az arcomat a tenyerébe fogva szenvedélyesen megcsókol, Corbin előtt. Megcsókol. Corbin előtt. Ne gondolj bele túl sokat, Tate! A kezemnél fogva kirángat a konyhából. Amennyire tudom, Corbin még mindig a tűzhely felé fordul, és próbál tudomást sem venni rólunk. Még mindig nem sikerült elfogadnia. A nappaliba érve Miles elszakad a számtól. – Ma egész nap csak rád gondoltam – mondja. – Semmi másra, csak rád. – Én is. Kézen fogva a kijárathoz vezet. Követem. Átmegy a saját lakásához, és előhúzza a zsebéből a kulcscsomóját. A csomagjai még a folyosón hevernek. – Miért van itt kint a holmid? – kérdezem. Kinyitja az ajtót. – Még nem voltam otthon. Felveszi a cuccait, és előreenged. – Hozzánk jöttél először? Bólint. A sporttáskáját a kanapéra dobja, a bőröndöt pedig a falhoz tolja. – Igen. Megragadja a kezem, és magához húz. – Ahogy mondtam: csak rád tudtam gondolni. Mosolyogva lehajtja a fejét, hogy megcsókoljon. Nevetek. – Aha! Szóval hiányoztam – cukkolom. Elhúzódik tőlem. Merev testtartásából ítélve az ember azt

hihetné, hogy minimum szerelmet vallottam neki. – Nyugi! Nem olyan nagy ügy, ha hiányzom neked. Ezzel még nem szeged meg a szabályokat. Pár lépést hátrál. – Szomjas vagy? – vált témát szokás szerint. A konyha felé fordul, de még hátulról is látom rajta, mennyire megváltozott. A viselkedése, a mosolya, az izgalom, ami eluralkodott rajta, amikor tíz nap után újra látott. Állok a nappaliban, és figyelem, ahogy mindez semmivé foszlik. Hirtelen pofon csap a felismerés, de inkább olyan érzés, mint egy villámcsapás. Ez a férfi még azt sem képes bevallani, hogy hiányzom neki. Eddig még reménykedtem benne, hogy ha elég lassan haladok, idővel talán sikerül felülkerekednem azon a valamin, ami visszafogja, bármi legyen is az. Az elmúlt hónapokban végig abban a hitben éltem, hogy talán egyelőre még nem tudja kezelni azt, ami kettőnk közt kialakult, és időre van szüksége, de most már tisztán látok. Nem vele van a gond. Velem. Én nem tudom kezelni ezt a helyzetet. – Jól vagy? – kérdezi Miles a konyhából. Kilép a szekrény mögül, hogy lásson engem. Válaszra vár, de nekem az most nem megy. – Hiányoztam neked, Miles? Már húzza is fel maga köré a falat. Elfordítja rólam a tekintetét, és visszamegy a konyhába. – Mi nem mondunk egymásnak ilyeneket, Tate – jelenti ki kemény hangon. Ez most komoly ? – Nem mondunk? – indulok meg felé. – Miles! Ez egy teljesen átlagos kijelentés. Nem jelent elkötelezettséget. Még csak szerelmesnek sem kell lenni hozzá. Barátok is mondják

egymásnak. A konyhapultnak dőlve szenvtelenül néz rám. – De mi sosem voltunk barátok. És mivel nem akarom megszegni az egyetlen szabályodat, miszerint nem áltathatlak hamis reménnyel, inkább nem mondok neked ilyet. Nem tudom megmagyarázni, mi történik velem, mert én magam sem értem. Mintha minden szava és tette, amivel valaha fájdalmat okozott nekem, hirtelen egyszerre gyűlne össze bennem. Üvölteni akarok vele. Gyűlölni akarom. Tudni akarom, mi az isten történt, amitől képes olyasmiket mondani, amik nagyobbat ütnek, mint a legdurvább pofon. Belefáradtam a szélmalomharcba. Nem tudok tovább úgy tenni, mintha nem zavarna, hogy semmit sem tudok róla. Belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha nem lenne ott mindenhol. Mintha nem ő lenne minden. Az egyetlenem. – Mit tett veled az a lány? – suttogom. – Ne! – figyelmeztet. A hangja szinte fenyegető. Belefáradtam, hogy látom a fájdalmat a szemében, de nem tudom az okát. Belefáradtam, hogy nem tudom, miket nem szabad mondanom. – Mondd el! Elfordítja rólam a szemét. – Menj haza, Tate! Hátat fordít nekem, és két kezével a konyhapult peremébe markolva a válla közé ejti a fejét. – Cseszd meg! – csattanok fel, és elindulok kifelé. A nappaliban már hallom a lépteit magam mögött, ezért gyorsítok. Az ajtót még sikerül kinyitnom, de mielőtt kijuthatnék, a fejem fölött rányomja a tenyerét, és bevágja az orrom előtt. Szorosan behunyom a szemem, és várom a lesújtó szavakat. Tudom, hogy jönnek. A szája közvetlenül a fülem mellett van, és a mellkasát a hátamhoz nyomja.

– Ez erről szólt, Tate. A dugásról. Ezt már az első nap tisztáztam veled, és azóta is ehhez tartom magam. Nevetek, mert nem tudom, mi mást tehetnék. Megfordulok, és ránézek. Mivel egy centit sem hátrál, most valahogy sokkal félelmetesebbnek tűnik, mint eddig bármikor. – Tényleg így gondolod? – kérdezem. – Ez mekkora egy baromság! Még mindig nem mozdul, de az arcvonásai megkeményednek. – Talán nem voltam egyértelmű? Két szabály. Ennél egyszerűbb nem is lehetne. Gúnyosan felnevetek, aztán egyszerre a nyakába zúdítok mindent, ami a lelkemet nyomja. – Hatalmas különbség van dugás és szeretkezés között. Amit az utóbbi egy hónapban csináltunk, az nem dugás volt. Valahányszor belém hatoltál, szeretkeztél velem. Látom abból, ahogy rám nézel. Folyton rám gondolsz. Még azt a tíz másodpercet is sokallod, amíg bemész a lakásodba bepakolni, mert azonnal látni akarsz. Szóval nekem ne merd azt mondani, hogy azóta is az eredeti felálláshoz tartod magad, mert nálad zavarosabb fickóval még az életben nem találkoztam. Fellélegzem. Mintha egy hónapja nem kaptam volna levegőt. Ezzel most már azt kezd, amit akar. Én eleget próbálkoztam. Nagyot sóhajtva hátrál néhány lépést. Összerezzen. Elfordul tőlem, mintha el akarná rejteni előlem az érzelmeket, amik egyértelműen ott lapulnak valahol a szíve mélyén. A tenyerét a tarkójára szorítja, és vagy egy percig mozdulatlanul áll. Mély levegőket vesz, mintha erővel próbálná visszatartani a sírást. A szívem elfacsarodik, amikor rájövök, mi történik. Összetört. – Istenem! – suttogja fájdalmasan. – Mit művelek én veled, Tate?

Háttal a falnak dőlve a földre csúszik. A térdére könyököl, és az arcát a kezébe temeti. A válla rázkódni kezd, de nem jön ki hang belőle. Sír. Miles Archer sír. Ugyanaz a szívszorító sírás, amit az első találkozásunkkor láttam tőle. Ez a félelmetes, falakkal körülvett, felnőtt ember a szemem láttára összeomlik. – Miles! – suttogom. A hangom még a totális csendben is erőtlenül cseng. Odamegyek hozzá, letérdelek mellé, és a vállát átölelve a fejére hajtom a fejem. Nem kérdezem, mi baja van, mert félek hallani a választ.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Lisa imádja Claytont. Apa imádja Claytont. Clayton összehozza a családot. Már most a hősöm, pedig még csak kétnapos. Nem sokkal apa és Lisa távozása után Ian is befut. Először nem akarja megfogni Claytont, de Rachel erősködik. Ian feszeng, mert még sohasem volt kisbaba a kezében, de azért felveszi. – Mázlija van, hogy Rachelre hasonlít – mondja. Egyetértek vele. Ian megkérdezi, elmondtam-e Rachelnek, amit az első találkozásunkkor mondtam róla. Nem tudom, miről beszél. Ian nevet. – Miután az első nap elkísérted az órára, csináltál róla egy fotót, és elküldted nekem – meséli. – Az üzenetbe azt írtad: Ő lesz a gyerekeim anyja. Rachel rám néz. Vállat vonok. Tiszta ciki. Rachelnek tetszik, hogy ezt írtam Iannek. Örülök, hogy Ian

elárulta neki. Bejön az orvos, és közli, hogy most már hazamehetünk. Ian segít bepakolni a kocsiba, és leparkol vele a bejárat elé. Mielőtt bemennék Rachel szobájába, megfogja a vállamat. Hátrafordulok, és ránézek. Gratulációra számítok, de ehelyett csak megölel. Kicsi fura, de közben mégsem az. Örülök, hogy büszke rám. Ettől úgy érzem, jól csinálom a dolgokat, Ian elmegy. Mi is elindulunk. Én, Rachel és Clayton. A családom. Szeretném, ha Rachel elöl ülne velem, de közben tetszik, hogy a hátsó ülést választja a fiunk mellett. Imádom, hogy ennyire szereti őt. Most, hogy anya lett, még jobban vonzódom hozzá, mint eddig. Meg akarom csókolni. El akarom mondani neki, hogy szeretem, de úgy érzem, túl sokat mondogatom. Nem lenne jó, ha megunná. – Köszönöm neked ezt a kisbabát – szólal meg hátul. – Csodálatos. Nevetek. – A szépségét tőled kapta, Rachel. Tőlem egyedül a golyóit örökölte. Rachel kacag. – Úristen, tudom. Hatalmasak – feleli. Mindketten teli szájjal nevetünk a fiunk hatalmas golyóin. Rachel felsóhajt. – Pihenj! – mondom neki. – Két napja nem aludtál. A visszapillantó tükörből látom a mosolyát. – Tudom, de nem tudom levenni róla a szemem – suttogja. Én rólad nem tudom levenni a szemem, Rachel. De muszáj, mert a szembejövő autó lámpája túl erősen világít. Megmarkolom a kormányt. Elvakít a fény. Mindig azt hallottam, hogy a halál előtti pillanatban az ember

szeme előtt lepereg az egész élete. Bizonyos értelemben ez igaz is. De valójában nem időrendben futnak végig az események, sőt, még csak nem is véletlenszerű sorrendben. Az egész csak egy kép, ami MEGRAGAD a fejedben, és az lesz minden, amit érzel, és minden, amit látsz. Nem a konkrét életed pereg le ilyenkor a szemed előtt. Azok az emberek jelennek meg előtted, akik az életedet alkotják. Rachel és Clayton. Csak őket látom – az egész életemet – a szemem előtt. A hang lesz a minden. Minden. Bennem, körülöttem, rajtam keresztül, alattam, felettem. RACHEL, RACHEL, RACHEL. Nem találom. CLAYTON, CLAYTON, CLAYTON. Vizes vagyok. Fázom. Fáj a fejem. Fáj a karom. Nem látom Rachelt, nem látom Rachelt, nem látom Rachelt, nem látom Claytont. Csönd. Csönd. Csönd. FÜLSIKETÍTŐ CSÖND. – Miles! Kinyitom a szemem. Minden vizes, vizes, körülöttem víz. Minden vizes. Víz van a kocsiban. Kicsatolom a biztonsági övét, és hátrafordulok. Rachel keze a gyerekülésen van. – Miles! Segíts! Beszorult! Próbálkozom.

Újra próbálom. De Rachelnek is ki kell jutnia. Neki is ki kell jutnia. Kirúgom az ablaküveget. Egyszer láttam ilyen egy filmben. Keress menekülési útvonalat, mielőtt túl nagy lesz a nyomás az ablakokon! – Rachel, szállj ki! Őt én elintézem. Tiltakozik. Próbálja kiszabadítani Claytont. Őt én elintézem, Rachel. Rachel nem tud kiszállni. Beragadt az öve. Túl szoros. Elengedem a gyerekülést, és Rachel övéhez nyúlok. Már víz alatt van. Rácsap a karomra, és ellöki magától. – Őt szabadítsd ki először! – sikítja. – Ő legyen az első! Nem megy. Mindketten beszorultak. Beszorultál, Rachel. Istenem! Félek. Rachel is fél. Mindenütt víz. Már nem látom Claytont. Rachelt sem látom. Nem hallom Claytont. Megint Rachel övét keresem. Kiszabadítom belőle. Megfogom a kezét. Az ő ablaka nincs kitörve. Az enyém igen. Húzom kifelé. Harcol velem. Harcol velem. Aztán abbahagyja. Harcolj velem, Rachel! Harcolj velem! Mozdulj meg! Valaki kihúz az ablakon át.

– Add a kezét! – hallom a kiáltást. A víz már zubog befelé az ablakon. A hátsó ülést elönti a víz. Mindenütt víz. Átadom Rachel kezét. Segít kiemelni. Mindenütt víz. Próbálom mégtalálni Claytont. Nem kapok levegőt. Próbálom megtalálni. Nem kapok levegőt. Próbálom megmenteni. A hőse akarok lenni. Nem kapok levegőt. Leállok. Csönd. Csönd. Csönd. Csönd. Csönd. Csönd. Csönd. Csönd. Csön d .

VELŐTRÁZÓ SIKOLY. Befogom a fülem. Eltakarom a szívem. Köhögök, amíg újra levegőhöz nem jutok. Kinyitom a szemem. Egy hajóban ülünk. Körülnézek. Egy tavon vagyunk. Az államhoz emelem a kezem. Csupa vér. Olyan vörös, mint Rachel haja. Rachel. Látom Rachelt.

Clayton. Claytont nem találom. Feltápászkodom, és a hajó széléhez kúszom. Meg kell találnom. Valaki megállít. Valaki visszahúz. Valaki nem enged. Valaki azt mondja, túl késő. Valaki azt mondja, sajnálja. Valaki azt mondja, nem tudunk odajutni hozzá. Valaki azt mondja, az ütközés után lerepültünk a hídról. Valaki azt mondja, rettenetesen sajnálja. Rachelhez kúszom. Próbálom átölelni, de nem hagyja. Sikítozik. Zokog. SÍR. JAJVESZÉKEL. Megüt. Belém rúg. Azt mondja, Claytont kellett volna megmentenem helyette. Mindkettőtöket meg akartam menteni, Rachel. – Őt kellett volna megmentened, Miles – kiáltja. Őt kellett volna megmentened. Őt kellett volna megmentened. ŐT kellett volna megmentened. Sikítozik. Zokog. SÍR. JAJVESZÉKEL. Akkor is átölelem. Hagyom, hogy megüssön. Hagyom, hogy gyűlöljön. Rachel gyűlöl engem. Akkor is átölelem. Rachel sír, de nincs hangja. Annyira sír, hogy nem jön ki hang a torkán. A teste sír, de a hangja nem. Összetört. Összetört.

ÖSSZETÖRT. Vele sírok. Sírok és sírok és sírok és sírok és sírunk és sírunk és sírunk. Összetörtünk. Most már minden víz. Rachelre nézek. Csak vizet látok. Behunyom a szemem. Csak vizet látok. Felnézek az égre. Csak vizet látok. Annyira fáj. Sosem hittem volna, mennyire fáj, ha a világ súlya a szívünkre nehezedik. Többé már nem teszem jobbá Rachel életét. Tönkretettelek, Rachel. A családom. Én, te és Clayton. TÖNKREMENT. Ezek után nem szerethetsz engem, Rachel.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

TATE A hátát dörzsölgetem, simogatom a haját. Sír, és én csak azt tudom ismételgetni, hogy nincs semmi baj. Szívem szerint arra kérném, hogy felejtsen el mindent, amit ma este mondtam. Bármit megtennék, hogy levegyem a válláról a súlyt, mert bármi történt is, senki sem érdemel olyan fájdalmat, mint amit most ő átél. Elhúzom a kezét az arcától, és az ölébe csusszanok. Magam felé fordítom a fejét. A szeme csukva van. – Nem kell tudnom, Miles. A karját a hátamra kulcsolja, és a mellkasomba temeti az arcát. A légzése egyre gyorsul, ahogy próbálja visszafojtani az érzelmeit. Átölelem a fejét, belecsókolok a hajába, és kis, gyengéd puszikkal elindulok lefelé az arcához. Felnéz rám. Ebben a pillanatban még a legmagasabb, legvastagabb fal sem tudná eltakarni a tekintetéből áradó kínszenvedést. Olyan nyilvánvaló és annyira erős, hogy majdnem én is elsírom magam. Mi történt veled, Miles? – Nem kell tudnom – ismétlem suttogva, és megrázom a fejem. A kezét a tarkómra szorítja, a szája keményen, fájdalmasan tapad az enyémre. Előredől, amíg a hátam a padlóhoz nem ér. A pólómba markol, és kétségbeesetten, őrjöngve csókol. A

számat betölti a könnyeinek íze. Hagyom, hogy engem használjon fájdalomcsillapításra. Bármit megteszek, amit csak kér, hogy enyhítsek a kínon, amit most átél. A tenyerét a szoknyám alá csúsztatja, és igyekszik lehúzni rólam a bugyit. Én közben a farmere derekába akasztom a hüvelykujjam, és letolom róla. Amikor a bugyim a bokámra csúszik, elrúgom magamtól. Mindkét kezemet a fejem fölé emeli, és a padlóhoz szorítja. A homlokát az enyémhez nyomja, de nem csókol meg. Behunyja a szemét, de az enyém nyitva marad. Pillanatok alatt a lábam közé nyomul, és szélesebb terpeszt csinál nekem. A homlokát oldalt a fejemhez érinti, és lassan, belém hatol. Amikor már teljesen bennem van, nagyot sóhajt, elengedve a fájdalom egy részét. A szex eltereli a gondolatát a szörnyűségről, amin keresztülment. Hátralendíti a csípőjét, majd teljes erőből előre. Fáj. Add át a fájdalmadat, Miles! – Istenem, Rachel! – suttogja. Istenem, Rachel... Rachel, Rachel, Rachel. A név folyamatosan ott zakatol a fejemben. Istenem, Rachel! Elfordítom a fejem. Ez a legrosszabb dolog, amit valaha éreztem. A legrosszabb. A teste megmerevedik, amikor rádöbben, mit mondott. A szememből hulló könnycseppeken kívül minden mozdulatlan. – Tate! – suttogja, megtörve a csendet. – Tate, annyira sajnálom! Megrázom a fejem, de a könnyek nem állnak el. Érzem, hogy valahol, mélyen bennem valami megkeményedik. Valami, ami eddig folyékony volt, most egy csapásra megfagy, és ebben a pillanatban rájövök az igazságra.

Ez a név. Ez a megfejtés. Sosem kaphatok a múltjából, mert minden Rachelé. Sosem leszek részese a jövőjének, mert nem enged magához senkit, aki nem ő. És sosem fogom megtudni, miért, mert sosem fogja elmondani nekem. El akar húzódni tőlem, de a combommal erősen szorítom. Az arcomon érzem a heves zihálását. – Esküszöm, Tate, nem rá gondol... – Ne beszélj! – suttogom. Nem akarom hallani a mentegetőzését. – Csak csináld végig, Miles! Felemeli a fejét, és lenéz rám. A szemében csillanó könnyek mögül megbánás sugárzik. Nem tudom, hogy a szavaim miatt sír, vagy mert mindketten tudjuk, hogy ennek vége, de úgy tűnik, megint összetört a szíve. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Az egyik könnycsepp az arcomra hull. Érzem, ahogy lecsorog rajta, és összekeveredik az enyémekkel. Csak túl akarok lenni az egészen. Átölelem a hátát, és a száját az enyémhez húzom. Már nem mozog bennem, ezért a hátamat homorítva még erősebben nyomom hozzá a csípőm. Felnyög, és lök egyet előre, de aztán újra megáll. – Tate! – mormogja a számba. – Csak csináld végig, Miles! – hüppögök. – Csak csináld végig! A tenyerét az arcomra nyomja, és az ajkát a fülemre tapasztja. Most mindketten még erősebben sírunk, és én érzem, hogy ennél jóval többet jelentek neki. Tudom, hogy így van. Érzem, mennyire akar szeretni, de valami visszatartja. Valami, amit nincs erőm legyőzni. A nyakára fonom a karom.

– Kérlek! – könyörgök neki. – Kérlek, Miles! Zokogok, és könyörgök valamiért, de már azt sem tudom, miért. Megint előrelendül. Erősen. Olyan lendülettel, hogy feljebb csúszom, de alulról a vállamba kapaszkodva maga alatt tart, miközben újra és újra keményen belém hatol. A hosszú, mély mozdulatok közben mindketten hangosan nyögünk. – Keményebben! – kérlelem. Keményebben csinálja. – Gyorsabban! Gyorsabban mozog. A könnyeink közt mindketten levegőért kapkodunk. Az egész olyan heves. Szívszorító. Megsemmisítő. Csúf. Ennek vége. Amint a teste elernyed az enyémen, a vállánál fogva eltolom magamtól. Legördül rólam. Felülök, letörlöm a könnyeimet, aztán felállok, és felveszem a bugyimat. Az ujjait a bokámra fonja. Ugyanúgy, ahogy aznap este, amikor először találkoztunk. – Tate – szólal meg. A hangjában minden benne van. Minden érzelem beleivódott a nevem betűibe. Kiszabadítom magam a szorításából. Az ajtó felé indulok, de még mindig ott érzem őt magamban. Még mindig érzem a szája ízét. Még mindig érzem a könnyeit az arcomon. Kimegyek. Becsukom magam mögött az ajtót. Ez a legnehezebb dolog, amit valaha is tettem. El sem jutok a saját lakásunkig, már a folyosón összerogyok. Folyékony vagyok. Semmi más, csak könny.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

MILES HAT ÉVVEL KORÁBBAN Hazamentünk. Nem a saját otthonunkba. Rachel Lisához akart menni. Szüksége van az anyukájára. Nekem is szükségem van apára. Minden éjjel a karomban tartom Rachelt. Minden éjjel elmondom neki, mennyire sajnálom. Minden éjjel sírunk. Nem értem, hogy lehet valami ennyire tökéletes. Hogy lehet az élet, a szerelem és az emberek ennyire tökéletesek és szépek. Aztán egyszer csak minden más lesz. Annyira csúf. Az élet, a szerelem és az emberek elcsúfulnak. Minden vízzé válik. A ma este más. Három hete ez az első alkalom, hogy Rachel nem sír. Én akkor is átölelem. Örülnöm kéne, hogy végre nem sír, de inkább megrémít. A könnyek azt jelentették, hogy érez valamit. Ha ez az érzés a teljes megsemmisülés, akkor is valami. Akkor is átölelem. Megint elmondom neki, mennyire sajnálom. Sosem mondja, hogy nem haragszik. Sosem mondja, hogy nem az én hibám.

Sosem mondja, hogy megbocsát. Ma este viszont megcsókol. Megcsókol, és leveszi a pólóját. Arra kér, hogy szerelmeskedjek vele. Azt felelem, hogy még két hétig nem lenne szabad. Megcsókol, hogy ne beszéljek tovább. Visszacsókolom. Rachel újra szeret engem. Azt hiszem. Úgy csókol, mintha szerelmes lenne belém. Gyengéd vagyok hozzá. Lassan haladok. Úgy ér hozzám, mintha szerelmes lenne belém. Nem akarom, hogy fájjon neki. Sír. Kérlek, ne sírj, Rachel! Megállok. Arra kér, hogy ne hagyjam abba. Arra kér, hogy csináljam végig. Végigcsinálom. Nem szeretem ezt a szót. Mintha valami munka lenne. Megint megcsókolom. Végigcsinálom. Miles! Rachel levelet írt nekem. Sajnálom. Ne! Én ezt nem tudom tovább csinálni. Túlságosan fáj. Ne, ne, ne! Anya visszavisz Phoenixbe. Mindketten ott maradunk. Az egész túl komplikált lett, még a szüleink közt is. Apád már tudja. Clayton összehozza a családot.

Miles szétrombolja. Próbáltam melletted maradni. Próbáltalak szeretni. Valahányszor rád nézek, őt látom. Mindenhol csak őt. Ha maradok, mindig, mindenhol őt látom majd. Te is tudod. Tudom, hogy megértesz. Nem lenne szabad téged hibáztatnom. De mégis azt teszed. Nagyon sajnálom. Egy levélben szeretsz ki belőlem, Rachel? Szeretettel: Érzem. Az összes csúf részletet. A pórusaimban, az ereimben, az emlékeimben. A jövőmben. Rachel. A szerelem csúf és csodás oldala között az a különbség, hogy a csodás rész sokkal könnyedebb. Úgy érzed magad közben, mintha lebegnél. Felemel, és a magasba repít téged. A szerelem csodás oldala a világ fölé emel, és odafent tart, távol az élet szörnyűségeitől, így amikor lenézel, arra gondolsz: Micsoda mázli, hogy itt fent vagyok! Néha a szerelem csodás oldala visszaköltözik Phoenixbe. A csúf részek nem mehetnek vele, mert túl nehezek. A csúf részek nem emelnek fel téged. L E H Ú Z N A K. Magukkal rántanak a mélybe. Megfojtanak. Felnézel, és azt kívánod: Bárcsak ott fent lehetnék! De nem vagy.

A csúf szerelem a részeddé válik. Felfal téged. Általa mindent meggyűlölsz. Rájössz, hogy a csodás részek nem érnek ennyit. Ha az nincs, ezt sem kell érezned. Nem kell megtapasztalnod ezt a csúf érzést. Így aztán feladod. Mindent feladsz. Nem akarsz többet szeretni, semmilyen formában, mert egyetlen szerelem sem ér annyit, hogy utána újra elviseld a csúf oldalát. Soha többet nem fogok szeretni senkit, Rachel. Soha.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

TATE – Utolsó kör – kapja fel Corbin a megmaradt két dobozt. Odaadom neki az új lakásom kulcsát. – Még egyszer körbenézek itt, aztán utánad megyek. Ott találkozunk. Kinyitom neki az ajtót. Miután kiment, én még egy darabig ott állok, és a szemközti ajtót bámulom. Múlt hét óta nem láttam Milest, és nem is beszéltem vele. Önző módon abban reménykedtem, hogy egyszer csak megjelenik, és bocsánatot kér, de végül is miért tette volna? Sohasem hazudott nekem. Szavakban nem ígért nekem semmi olyat, amit megszegett volna. Egyedül olyankor nem volt brutálisan őszinte hozzám, amikor nem beszélt. Olyankor, amikor csak nézett rám, és a tekintetéből áradó érzelmek az sugallták, hogy jóval több van ott, mint amit szavakban képes megfogalmazni. Mostanra viszont kezdem azt hinni, hogy ezeket én magyaráztam bele, mert a saját fejem megbolondított. Az együttlétekkor látott érzelmek nyilván csak a képzeletem szüleményei voltak. A reményem szüleményei. Még egyszer utoljára végigjárom a lakást, hogy semmit se felejtsek itt. Amikor kilépek a folyosóra, és bezárom magam mögött Corbin ajtaját, a mozdulataim hirtelen egy általam ismeretlen erő uralma alá kerülnek. Nem tudom, hogy

bátorság vagy elszántság vezérel, de a kezem ökölbe szorul, és bekopogok hozzá. Megegyezem magammal, hogy ha tíz másodpercen belül nem reagál, beugrom a liftbe, és már itt sem vagyok. Sajnos a hetedik másodpercben kinyílik az ajtó. Ahogy egyre szélesebbre tárul, a józan eszem kezdi átvenni az irányítást, de mielőtt elszaladhatnék, Ian jelenik meg előttem. Amikor meglát, udvarias arckifejezését együttérzés váltja fel. – Tate! – mosolyog rám. Hátrapillant Miles hálószobája felé, majd visszafordul hozzám. – Mindjárt idehívom – mondja. A fejem bólint, de a szívem közben elkezd lefelé csúszni a mellkasomon át a gyomromba, onnan pedig a földre. – Tate van itt – hallom Ian hangját odabentről. Elemzek minden egyes szót, minden betűt, hátha sikerül valamit kiszűrnöm belőle. Tudni akarom, vajon szájhúzva mondta-e ki, vagy reménykedve. Ha valaki tudja, hogy érezhet Miles a felbukkanásommal kapcsolatban, az Ian. Sajnos azonban a hangja semmit nem árul el. Lépteket hallok. Ahogy közeledem, a járását is próbálom megfejteni. Siet hozzám? Bizonytalan? Dühös? Amikor az ajtóhoz ér, a pillantásom először a lábára esik. Semmit sem tudok leszűrni belőle. Semmi infó, amitől magabiztosabban kezelhetném ezt a helyzetet, pedig arra most hatalmas szükségem lenne. Azt már most tudom, hogy a szavak erőtlen, rekedtes hangon fognak kijönni a számon, de akkor is belevágok. – Elmegyek – meredek még mindig a lábára. – Csak el akartam köszönni. Sem szavakban, sem másképpen nem reagál azonnal. Végül összegyűjtöm a bátorságot, hogy a szemébe nézzek. Amikor meglátom rezignált arckifejezését, hátrálni akarok, de félek, hogy átesnék a saját szívemen.

Nem akarom, hogy lásson elesni. Már bánom, hogy átkopogtam, és ezen a kurta válasza sem segít. – Viszlát, Tate.

HARMINCHATODIK FEJEZET

MILES A JELEN Végül összegyűjti a bátorságot, hogy a szemembe nézzen, de én próbálom nem látni őt. Amikor végül mégis meglátom, az túl sok. Valahányszor vele vagyok, a szeme, a szája, a hangja, a mosolya a legsebezhetőbb pontjaimra támad, és pillanatok alatt meghódítja őket. Valahányszor a közelében vagyok, mindig küzdenem kell ellene, ezért most próbálom csak és kizárólag a szememmel nézni őt. Azt mondja, csak el akar köszönni, de valójában nem ezért van itt, és ezt ő is tudja. Azért van itt, mert a figyelmeztetésem ellenére belém szeretett. Azért van itt, mert még mindig él benne a remény, hogy viszont tudom szeretni. Én szeretném, Tate. Annyira akarlak szeretni, hogy az már fáj. Rá sem ismerek a saját hangomra, amikor elbúcsúzom tőle. A hangomból áradó közöny tévesen akár gyűlöletnek is tűnhet. Nem érződik rajta az apátia, amit közvetíteni akar, és még kevésbé a vágy, hogy visszatartsam őt. Lesüti a szemét. Látom, hogy a válaszom lesújtotta, de már épp elég hamis reményt plántáltam belé. Valahányszor közel engedem magamhoz, azzal mindig egyre nagyobb fájdalmat okozok, mintha eltaszítanám.

Ennek ellenére nem tudom sajnálni, mert bármilyen rossz érzés is ez neki, fogalma sincs róla, mi az igazi fájdalom. Közel sem ismeri úgy, ahogy én. Én életben tartom a fájdalmat. Mindennap megélem, és egy pillanatra sem engedem el. Mély lélegzetet vesz, mielőtt újra rám néz. A szeme most kicsivel vörösebb és homályosabb, mint az előbb. – Sokkal többet érdemelsz, mint amennyit megengedsz magadnak – mondja, majd lábujjhegyre állva a vállamra teszi a kezét, és a száját az arcomra nyomja. – Viszlát, Miles! Sarkon fordul, és elindul a lift felé, ahol Corbinnal találkozik. Látom, ahogy letöröl egy könnycseppet az arcáról. Nézem, ahogy elmegy. Becsukom az ajtót. Arra számítottam, hogy legalább egy kicsit megkönnyebbülök most, hogy képes voltam elengedni őt, de ehelyett az egyetlen, jól ismert érzéssel találom szemben magam, amit még érezni tudok: a fájdalommal. – Te egy komplett idióta vagy – szólal meg Ian a hátam mögött. Megfordulok. A kanapé karfáján ülve mered rám. – Miért nem rohansz utána? Azért, Ian, mert gyűlölöm ezt az érzést. Gyűlölök minden érzést, amit ez a lány ébreszt bennem, mert pont ezeket próbáltam elkerülni az elmúlt hat évben. – Miért tennék ilyet? – kérdezem. Már készülök visszamenni a szobámba, amikor újra kopognak. Frusztrált sóhajjal fordulok vissza az ajtó felé. Semmi kedvem másodszor is elküldeni, de akkor is meg fogom tenni. Ha kell, még jobban megbántom, de el kell fogadnia, hogy ennek vége. Túl messzire mentünk. Jesszusom, el sem lett volna szabad kezdenem, hiszen tudtuk, hogy úgyis ez lesz a vége. Kinyitom az ajtót, de Tate helyett Corbin áll odakint. Megkönnyebbülést kéne éreznem, de a dühös arckifejezése

nem sok jót ígér. Mielőtt még megszólalhatnék, az ökle felém lendül. Hátratántorodom a kanapé felé, ahol Ian elkap, mielőtt elesnék. Kicsit összeszedem magam, mielőtt visszafordulok Corbin felé. – Mi a fene ütött beléd? – kiált rá Ian. Lefog, mert arra számít, hogy visszaütök. De nem. Megérdemeltem, amit kaptam. Corbin ide-oda kapkodja a tekintetét közöttünk, majd a szemembe néz, és a másik kezével megdörzsöli az öklét. – Mind tudjuk, hogy ezt már régen meg kellett volna tennem – mondja. Bevágja maga mögött az ajtót, és eltűnik a folyosó irányában. Kiszabadítom magam Ian szorításából, és a számhoz érintem a kezem. Az ujjaimat vér borítja. – Na és most? – kérdezi Ian reménykedve. – Most már utánamész? Sokatmondó pillantást vetek rá, mielőtt bemasírozom a hálószobámba. Hallom, hogy Ian hangosan felnevet, mintha azt mondaná: Te egy komplett idióta vagy. Ezt már mondta egyszer, szóval gyakorlatilag csak ismétli önmagát. Utánam jön. Marhára nincs most kedvem ehhez a beszélgetéshez. Még jó, hogy tudok úgy nézni az emberekre, hogy valójában nem is látom őket. Leülök az ágyamra. Ian is belép, és belülről az ajtónak veti a hátát. – Kezd elegem lenni ebből, Miles. Hat éve nézem már, ahogy zombi módjára jársz-kelsz itt. – Nem vagyok zombi – felelem unottan. – A zombik nem tudnak repülni. Ian pofákat vág. Úgy tűnik, nincs vicces kedvében. Nem baj, mert én sem vagyok. Tovább bámul, ezért a mobilommal a kezemben hátradőlök az ágyamon, és úgy teszek, mintha ott sem lenne.

– Ő az első ember, aki egy kis életet lehelt beléd, mióta belefulladtál abba a rohadt tóba. Megütöm. Ha nem tűnik el, de rögtön, esküszöm, megütöm. – Kifelé! – Nem. Ránézek. Most látom is. – Takarodj a francba, Ian! Az asztalhoz lép, kihúzza a széket, és ráül. – Cseszd meg, Miles! Még nem végeztem. – Kifelé! – Nem! Nem harcolok vele tovább. Felállok, és én megyek ki. Megint követ. – Hadd kérdezzek valamit! Csak egy dolgot – lohol utánam a nappaliba. – És utána lekopsz végre? Bólint. – Utána elmegyek. – Jól van. Beletelik pár pillanatba, mire belevág. Én türelmesen várom, hogy feltegye a kérdést, és eltűnjön innen, mielőtt lecsapnám. – Mi lenne, ha valaki azt mondaná neked, hogy azt az egész estét ki tudja törölni a fejedből, de cserébe minden szép emlékedet is elvenné? Minden percet, amit Rachellel töltöttél. Minden szót, minden csókot, minden szeretlek-et. Minden pillanatot, amit a fiaddal tölthettél, bármilyen rövid idő adatott is meg nektek. Azt, amikor először láttad Rachel karjában. Amikor te először a karodban tartottad. Amikor először hallottad sírni, vagy nézted, ahogy alszik. Mindent kitörölne, örökre. Ha valaki azt mondaná, hogy megszabadulhatsz a csúf emlékektől, de az összes többit is elveszítenéd... vállalnád? Azt hiszi, most olyat kérdezett, ami nekem még sohasem

jutott az eszembe. Tényleg azt hiszi, hogy nem ezzel töltöm életem minden egyes istenverte napját? Máson sem agyalok, csak ezen. – Arról nem volt szó, hogy válaszolnom is kell a kérdésedre. Feltetted, most már mehetsz. Igazi seggfej vagyok. – Nem válaszolhatsz rá – mondja –, mert nem tudnál igennel felelni. – Ahogy nemmel sem – felelem. – Gratulálok, Ian. Megfogtál. És most mehetsz. A szobám felé indulok, de megint utánam szól. Megállok, csípőre teszem a kezem, és leeresztem a fejem. Miért nem hagy már békén? Hat év telt el. Tudja, hogy az az este tett olyanná, amilyen vagyok. Tudhatná, hogy nem fogok megváltozni. – Ha ugyanezt a kérdést pár hónappal ezelőtt teszem fel, gondolkodás nélkül rávágtad volna az igent. Mindig igen volt a válaszod. Bármit hajlandó lettél volna feladni, hogy kitöröld a fejedből azt a napot. Elindul az ajtó felé, de miután kinyitja, még egyszer visszafordul. – Ha néhány rövid hónap Tate-tel elég volt ahhoz, hogy a válaszodat talán-ra változtassa, gondolj bele, mire lenne képes veled egy élet alatt. Becsukja az ajtót. Behunyom a szemem. Valami történik. Valami bennem, legbelül. Mintha a szavai lyukat ütöttek volna a jéghegybe a szívem körül. Érzem, ahogy a fagyos rögök letöredeznek, és legörögnek a mélybe azok mellé, amik azóta gyűltek oda, hogy Tate-tel találkoztam. Kilépek a liftből, és odamegyek a Kapitány melletti üres székhez. Fel sem pillant rám, csak az előcsarnok szemközti oldalára mered, a kijárat felé.

– Hagytad elmenni – mondja. Meg sem próbálja leplezni a csalódottságát. Nem válaszolok. A szék karfájába kapaszkodva új pózba helyezkedik. – Egyesek... a korral bölcsebbé válnak. Mások sajnos egyszerűen csak öregebbé. Felém fordul. – Te azok közé tartozol, akik csak öregszenek, mert pont ugyanolyan ostoba vagy, mint a születésed napján. A Kapitány ismer engem annyira, hogy tudja: ennek így kellett történnie. Egész életemben a közelemben volt. Már a születésem előtt apa egyik épületében dolgozott karbantartóként, azelőtt pedig a nagyapám alkalmazásában állt, és ezáltal többet tud rólam és a családomról, mint én magam. – Meg kellett tennem, Kapitány – felelem. Ennyi a mentségem arra, hogy elengedtem az egyetlen lányt, aki hat év múltán végre képes volt közel kerülni hozzám. – Kellett, mi? – morog a Kapitány. Ezer éve ismerem, és számtalanszor átbeszélgettem vele idelent az éjszakát, de eddig még egyszer sem mondott véleményt a döntéseimről. Tudja, milyen életet választottam Rachel után. Néha elhint ugyan egy-egy bölcsességmorzsát, de konkrét véleményt még sosem hallottam tőle. Hónapok óta hallgatja, ahogy Tate-ről áradozom, de csak türelmesen figyel, tanácsot sosem ad. Én ezt mindig is nagyra értékeltem, de úgy látom, mostantól új szelek fújnak. – Mielőtt még belekezdene a hegyi beszédbe – szakítom félbe –, maga is tudja, hogy Tate-nek jobb lesz nélkülem – fordulok felé. – Tudja, hogy igazam van. A Kapitány kuncogva bólogat. – Az egyszer biztos. Hitetlenül meredek rá. Komolyan egyetért velem? – Azt mondja, jól döntöttem?

Egy darabig hallgat, majd gyorsan kifújja a levegőt. Az arckifejezése azt sugallja, hogy nem szívesen osztja meg velem a gondolatait. Hátradől a székében, és a karját lazán a mellkasára fonja. – Tudod, fiú, én mindig ahhoz tartottam magam, hogy jobb nem beleszólni a dolgaidba, mert ha egy öregember tanácsokat osztogat, jobb, ha tudja, miről beszél. Márpedig én a magam nyolcvan éve alatt egyszer sem éltem át olyasmit, amit te. El sem tudom képzelni, milyen lehetett, vagy milyen hatással volt rád. Ha az az este az eszembe jut, már a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom. Tudom, hogy te is ugyanezt a fájdalmat érzed a gyomrodban. És a szívedben. És a csontjaidban. És a lelkedben. Behunyom a szemem, de legszívesebben a fülemet fognám be. Nem akarom ezt hallani. – Senki sem tudhatja, milyen a bőrödben lenni. Sem én, sem az apád, sem a barátaid. Még Tate sem. Egyetlen ember van a világon, aki ugyanazt érzi, amit te. Akinek ugyanúgy fáj ez, mint neked. Csak az édesanyjának hiányozhat az a kisfiú ugyanúgy, mint neked. Még szorosabbra zárom a szemhéjamat. Minden erőmet össze kell szednem, hogy tisztelettel végig tudjam hallgatni, és ne hagyjam faképnél a mondat közepén. Nem volt joga Rachelt felemlegetni ebben a beszélgetésben. – Miles! – folytatja halkan. A hangja határozott, mintha így akarna rávenni, hogy komolyan vegyem. Pedig én mindig komolyan vettem. – Te azt hiszed, hogy elvetted attól a lánytól az esélyt a boldogságra, és amíg nem nézel szembe a múlttal, addig nem leszel képes előrelépni. Újra és újra át fogod élni azt az estét, egészen a halálod napjáig, hacsak el nem mész hozzá, és a saját szemeddel meg nem győződsz róla, hogy jól van. Akkor talán majd belátod, hogy neked is jogod van a boldogsághoz. Előredőlök, megdörzsölöm az arcom, és a térdemre

könyökölve a padlóra meredek. Figyelem, ahogy egy könnycsepp a szememből a lábam mellé hullik. – És mi van, ha nincs jól? – suttogom. A Kapitány előrehajol, és a kezét a két térde közé szorítja. Amikor felé fordulok, a huszonnégy éves ismeretségünk alatt először könnyeket látok a szemében. – Gondolom, akkor minden marad a régiben. Te megmaradhatsz abban a hitedben, hogy nem érdemled meg az életet, amiért tönkretetted az övét, és továbbra is kerülhetsz mindent, ami érzelmeket válthat ki belőled. Közelebb hajol hozzám, és lehalkítja a hangját. – Tudom, hogy félsz szembenézni a múlttal. Minden férfi rettegne ettől. De néha nem is magunk miatt kell nehéz dolgokat megtennünk, hanem azok miatt, akiket még magunknál is jobban szeretünk.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

RACHEL – Brad! – kiáltok ki. – Csöngetnek! Megtörlöm a kezem a konyharuhában. – Nyitom – sétál át a konyhán. Gyorsan körbenézek, hogy lássam, van-e valami a helyiségben, amibe anya beleköthet. A pult tiszta, a padló makulátlan. Sok sikert, anya! – Itt várjon! – hallom Brad hangját kintről. Itt várjon! Brad nem mondana ilyet anyának. – Rachel! – jelenik meg Brad az ajtóban. Amikor ránézek, azonnal erőt vesz rajtam a nyugtalanság. Ezt az arckifejezését csak fényévemé egyszer látom. Olyankor veszi fel, amikor olyasmit kell elmondania, amit nem akarok hallani, és fél, hogy megbánt. Rögtön anya jut az eszembe, és görcsbe rándul a gyomrom. – Brad! – suttogom. – Mi az? Belekapaszkodom a konyhapultba. Elönt a jól ismert félelem, ami egy ideje már folyamatosan bennem él, de már csak alkalmanként bújik elő. Például most, amikor a férjem fél elmondani nekem valamit, aminek szerinte nem fogok örülni. – Látogatód van – feleli. El sem tudom képzelni, ki aggaszthatja ennyire.

– Ki az? Lassan hozzám sétál, és az arcomat a tenyerébe veszi. A tekintete azt sugallja, hogy a hír hallatán össze fogok esni. – Miles. Nem mozdulok. Nem esem össze, de azért erősen tart. Átölel, és a mellkasához húz. – Miért van itt? Remeg a hangom. Brad megrázza a fejét. – Nem tudom. Elhúzódik, és lenéz rám. – Ha akarod, elküldöm. Gyorsan megrázom a fejem. Nem tennék vele ilyet, ha már egészen Phoenixig jött, hogy találkozzon velem. Csaknem hét év után. Nem tennék vele ilyet. – Ha szükséged van egy kis időre, bekísérhetem addig a nappaliba. Meg sem érdemlem ezt a férfit. Nem tudom, mi lenne velem nélküle. Ismeri a múltamat Milesszal. Tudja, min mentünk keresztül. Sok időbe telt, mire képes voltam elmondani neki a teljes történetet. Mindent tud, mégis felajánlja, hogy beengedi életem másik nagy szerelmét a közös házunkba. – Jól vagyok – felelem, de nem mondok igazat. Nem vagyok biztos benne, hogy látni akarom Milest. Fogalmam sincs róla, miért van itt. – Te jól vagy? – nézek Bradre, Bólint. – Feldúltnak tűnik. Szerintem beszélned kellene vele. Felém hajol, és homlokon puszil. – Az előszobában vár. Az irodában leszek, ha szükséged van rám. Bólintok, és megcsókolom. Erősen. Amikor elmegy, egyedül maradok a konyhában. A szívem

hevesen dobog. Mély lélegzetet veszek, de ez sem tud megnyugtatni. Lesimítom a blúzomat, és elindulok az előszoba felé. Miles háttal áll nekem, de a lépteim zajára felkapja a fejét. Csak a válla fölött pillant hátra, mintha legalább úgy félne a szemembe nézni, mint én az övébe. Óvatosan fordul felém. Lassan. Aztán egyszer csak összeakad a tekintetünk. Hat év telt el az utolsó találkozásunk óta, és ezalatt teljesen megváltozott, de közben meg pont ugyanolyan, mint volt. Még mindig Miles, de most már férfi. Kíváncsi vagyok, ő milyennek lát engem ennyi idő után. – Szia! – közelít hozzám óvatosan. A hangja is más. Ez már nem egy kamasz gyerek hangja. – Szia! Elfordítja rólam a tekintetét, és körbenéz az előszobában. Ismerkedik az otthonommal. Nem gondoltam volna, hogy valaha itt fogom látni őt. Mindketten csendben állunk egy teljes percig. Vagy talán kettőig. – Rachel, én... – fordul vissza felém. – Én nem is tudom, miért vagyok itt. Én tudom. Látom a szemében. Nagyon jól kiismertem ezt a szempárt, amikor még együtt voltunk. Ismerem minden gondolatát, minden érzelmét. Sosem tudta jól elrejteni őket, mert mindig csordultig volt érzelmekkel. Állandóan. Azért van itt, mert szüksége van valamire. Nem tudom, mire. Talán válaszokra? Lezárásra? Örülök, hogy ilyen sokáig várt vele, mert most már készen állok rá, hogy ezeket megadjam neki. – Örülök, hogy látlak – mondom. A hangunk erőtlen és bátortalan. Fura érzés ennyi idő után viszontlátni valakit, akivel egészen más körülmények között váltunk szét.

Szerettem ezt a férfit. Szívből, lélekből szerettem. Úgy szerettem, ahogy most Bradet. És gyűlöltem is. – Gyere be! – mutatok a nappali felé. – Beszélgessünk! Vonakodva kettőt lép előre. Megfordulok, és bevezetem a házba. Mindketten leülünk a kanapéra. Nem dől hátra, hanem a szélén egyensúlyozva a térdére könyököl. Megint körülnéz egy kicsit az otthonomban. Az életemben. – Bátor vagy – szólalok meg újra. Felém fordulva várja a folytatást. – Nekem is eszembe jutott ez, Miles. Gondoltam rá, hogy találkoznunk kellene. Csak... – horgasztom le a fejem. – Csak nem tudtam. – Miért nem? – kérdezi. Újra a szemébe nézek. – Ugyanazért, amiért te sem. Nem tudtam volna mit mondani. Mosolyog, de ez nem az a Miles-féle mosoly, amit annyira szerettem benne. Ez inkább egy kimért szájhúzás. Vajon én tettem ezt vele? Miattam gyűlt fel benne ennyi szomorúság? Annyira szomorúnak tűnik! Felvesz a dohányzóasztalról egy fényképet, amin Braddel pózolunk. Egy darabig csendben tanulmányozza. – Szereted őt? – kérdezi. – Úgy szereted, ahogy annak idején engem? Nem érzek benne keserűséget vagy féltékenységet. Inkább csak kíváncsi. – Igen – felelem. – Ugyanúgy szeretem. Visszateszi a képet a helyére, de nem veszi le róla a szemét. – Hogyan? – suttogja. – Hogy csináltad ezt? A szavai könnyeket csalnak a szemembe, mert pontosan tudom, mire gondol. Én is hosszú éveken át kérdezgettem magamtól ugyanezt, mielőtt Braddel találkoztam. Azelőtt el sem tudtam képzelni, hogy valaha képes leszek még szeretni. Nem hittem volna, hogy akarok még szeretni. Miért tenné ki

magát bárki is valaminek, ami olyan fájdalommal jár, hogy annál még a halál is jobb lehet? – Szeretnék mutatni neked valamit, Miles. Felállok, és a kezéért nyúlok. Egy pillanatig gyanakodva méregeti a kezemet, de aztán megfogja. Feláll, az ujjait az enyémekbe fonja, és megszorítja őket. Elindulok a hálószoba felé, a nyomomban Milesszal. Az ajtóhoz érve az ujjaim megállnak a kilincsen. Nehéz a szívem. Az érzelmek és a történtek emlékei kezdenek a felszínre törni, de tudom, hogy ennek így kell lennie, ha segíteni akarok neki. Kinyitom az ajtót, és bemegyek. Miles követ. Amint belép, érzem, ahogy a keze egyre erősebben szorítja az enyémet. – Rachel – suttogja. Mintha könyörögne, hogy ne csináljam. Húzni kezd a kijárat felé, de nem engedem. Odavezetem a bölcsőhöz. Ott áll mellettem, de szenved, mert nem akar itt lenni. Olyan erősen szorítja a kezem, hogy szinte érzem a fájdalmat a szívében. Nagyot sóhajtva lenéz rá. Hatalmasat nyel, és újabb sóhaj tör fel belőle. Figyelem, ahogy a szabad kezével megfogja a bölcső szélét, és ugyanolyan erősen szorítja, mint engem. – Mi a neve? – suttogja. – Claire. Az egész teste reagál a válaszomra. A válla rázkódni kezd, és próbálja visszatartani a lélegzetét, de az sem segít. Semmi sem tudja megállítani az érzelmeit, és én sem fogok az útjába állni. Kihúzza a kezét az enyémből, és a szája elé kapja, hogy eltakarja a kiszabaduló sóhajt. Sarkon fordul, és kirohan a szobából. Utánafutok. A folyosón a hátát a falnak vetve a földre csúszik, és hullani kezdenek a könnyei. Meg sem próbálja eltakarni őket. Az ujjaival végigszántja a haját, és felnéz rám.

– Ez... – mutat a szoba felé. Próbál beszélni, de jó pár kísérletbe telik, mire sikerül megformálnia a mondatot. – Ez a kishúga – böki ki végül egy reszketeg sóhajjal. – Rachel! Szültél neki egy kishúgot. Leülök mellé a padlóra, és átölelem a vállát, miközben a másik kezemmel a haját simogatom. A tenyerét a homlokára nyomja, szorosan behunyja a szemét, és csendben sírdogál. – Miles – szólalok meg könnyáztatta hangon. – Nézz rám! A fejét hátrahajtja a falhoz, de nem tud a szemembe nézni. – Sajnálom, hogy téged hibáztattalak. Te is elveszítetted őt. Csak akkoriban nem tudtam, hogy máshogy birkózhatnék meg a helyzettel. A vallomásom teljesen összetöri. Bűntudatom van, amiért hat évet kellett várnia arra, hogy ezt hallja. Felém hajol, szorosan átölel, és magához húz. Hagyom, hogy a karjában tartson. Sokáig ölel, amíg a bocsánatkérések és a megbocsátások végre felszívódnak, és csak mi maradunk. Elfogytak a könnyek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem gondoltam arra, amit vele tettem. Mindennap az eszembe jut. De az akkori tizennyolc éves, összetört lánynak az után az este után már semmi sem számított. Semmi. Csak felejteni akartam, de minden reggel, amikor ébredéskor nem láttam Claytont magam mellett, Milest okoltam. Vádoltam, amiért megmentett, amikor már nem volt okom élni. De közben a szívem mélyén tudtam, hogy ő mindent megtett, amit csak lehetett. Tudtam, hogy nem az ő hibája volt, de akkoriban nem voltam képes ésszerűen gondolkodni vagy megbocsátani. Akkoriban úgy éreztem, hogy a végtelen fájdalmon kívül semmi sem vár már rám. Ez az érzés három éven át tartott. Amíg meg nem ismertem

Bradet. Nem tudom, Miles kit talált magának, de az ismerős küzdelem a szemében azt súgja, hogy van valakije. Ugyanezt láttam a saját szememben is, amikor a tükörbe nézve azon tűnődtem, képes leszek-e újra szeretni. – Szereted őt? – kérdezem. Nem kell tudnom a nevét. Ezen a ponton már túl vagyunk. Tudom, hogy nem azért jött, mert még mindig engem szeret. Azért van itt, mert nem tudja, hogyan kell egyáltalán szeretni. Sóhajtva a fejem búbjára támasztja az állát. – Félek, hogy talán nem fog menni. Megpuszilja a fejemet. Behunyom a szemem. Érzem a szívdobogását. A szívét, ami szerinte talán nem is tud szeretni, de valójában túlságosan is tud. Nagyon is szeretett, de az az este mindent elvett tőlünk. Megváltoztatta az életünket. Megváltoztatta a szívét. – Akkoriban folyton csak sírtam – mondom. – Megállás nélkül. A zuhany alatt. Az autóban. Az ágyamban. Valahányszor egyedül maradtam, mindig sírtam. Az első néhány évben csak szomorúságot éreztem, amit semmi sem tudott enyhíteni. A jó pillanatok sem. Erősen megszorítja a vállamat, jelezve, hogy megért. Ő pontosan tudja, miről beszélek. – Amikor találkoztam Braddel, egy idő után azon kaptam magam, hogy már nem vagyok folyamatosan boldogtalan. Elvitt valahová autóval, és rájöttem, hogy évek óta először nem sírok a kocsiban. Amikor együtt aludtunk el, nem kellett álomba sírnom magam. Sok év után először az állandó szomorúságba elkezdtek begyűrűzni a Braddel töltött boldog időszakok. Egy időre elhallgatok, hogy összeszedjem a gondolataimat. Jó ideje nem gondoltam erre, ezért az érzelmek most újult erővel törnek fel belőlem. Ez így túl valóságos. Elhúzódom tőle, és a hátamat a falnak vetve a vállára hajtom a fejemet. Ő

ráhajtja az övét az enyémre, és megfogja a kezem. – Egy idő után észrevettem, hogy a Braddel töltött jó időszakok túlsúlyba kerültek a szomorúakkal szemben. A szomorúság, ami addig az életemet jelentette, pillanatokká zsugorodott, és a Brad melletti boldogság az életemmé vált. Érzem, ahogy felsóhajt. Tudom, hogy tudja, miről beszélek. Tudom, hogy bárki legyen is az a nő, mellette ő is átélte ezeket a boldog pillanatokat. – Abban a kilenc hónapban, amíg Claire-t vártam, végig attól rettegtem, hogy amikor meglátom, nem leszek majd képes sírni a boldogságtól. Amikor megszületett, azonnal a kezembe adták, pont úgy, ahogy annak idején Claytont. Claire pont úgy nézett ki, mint ő, Miles. Pontosan olyan volt. Ahogy lenéztem rá, potyogni kezdtek a könnyeim. De ezek örömkönnyek voltak. Az első örömkönnyek, amiket Clayton születése óta ejtettem. Megtörlöm a szemem. Elengedem a kezét, és felemelem a fejem a válláról. – Te is megérdemled ezt – mondom neki. – Megérdemled, hogy ezt újra átéld. Bólint. – Annyira szeretném szeretni ezt a lányt, Rachel – ömlenek a régóta visszatartott szavak a szájából. – Annyira szeretném ezt átélni vele! De félek, hogy a többi dolog sosem tűnik el. – A fájdalom sosem múlik el, Miles. Soha. De ha megengeded magadnak, hogy szeresd őt, a bánat csak átmeneti vendég lesz, és nem emészti fel az egész életedet. Átkarol, és a fejemet a szájához húzza. Erősen, hosszan homlokon csókol, mielőtt elhúzódna. Bólint, jelezve, hogy érti, amit próbálok elmagyarázni neki. – Megoldod, Miles – ismétlem a szót, amivel mindig nyugtatgatott. – Megoldod. Felnevet. Úgy érzem, mintha a súly egy része legördült volna róla.

– Tudod, mitől féltem a legjobban ma este? – kérdezi. – Attól, hogy ha idejövök, ugyanolyan állapotban talállak, mint amilyenben én vagyok – simítja hátra mosolyogva a hajamat. – Annyira örülök, hogy nem így történt! Jó téged boldognak látni. Magához húz, és szorosan megölel. – Köszönöm, Rachel – suttogja. Gyengéden megpuszilja az arcomat, majd feláll. – Most jobb, ha megyek. Kismillió dolgot kell elmondanom neki. A folyosón át elindul a nappali felé, de mielőtt kimenne, még egyszer visszanéz. A szemében szomorúság helyett most csak nyugalmat látok. – Rachel! Pár pillanatig csendben néz rám, és az arcára békés mosoly ül ki. – Nagyon büszke vagyok rád – mondja, és eltűnik. Én ott maradok a földön, amíg az ajtó be nem csukódik mögötte. Én is büszke vagyok rád, Miles.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

TATE Becsapom a kocsiajtót, és a második emeleti lakásomhoz vezető lépcsőhöz megyek. Megkönnyebbülés, hogy itt már nem kell lifteznem, de a Kapitány azért hiányzik egy kicsit. Igaz, hogy a tanácsai nem voltak túl hasznosak, de azért jó volt vele beszélgetni. A költözés óta eléggé lefoglal a munka és az iskola, de még így sem könnyű. Már két hete lakom az új helyen, és bár szeretnék egyedül lenni, nem megy. Valahányszor belépek az ajtón, Miles mindenütt ott van. Még mindig ő minden, és egyelőre hiába várom, hogy eltűnjön. Várom a napot, amikor már kevésbé fáj majd. Amikor már nem hiányzik annyira. Mondanám, hogy összetört a szívem, de ez nem igaz. Nem hiszem. Tudni viszont nem tudhatom, mert a szívem azóta nincs a mellkasomban, mióta a búcsú napján otthagytam a padlón Miles lakása előtt. Biztatom magam, hogy napról napra jobb lesz majd, de egyelőre nem látom a fényt az alagút végén. Főleg, amikor leszáll az éjszaka, és én ott fekszem az ágyban egyedül, és hallgatom a csendet. A csend sosem volt ennyire hangos, amíg el nem búcsúztam Milestól. Már most félek benyitni a lakásba, pedig még csak a lépcsősor felénél járok. Már előre tudom, hogy ez az éjszaka sem lesz jobb, mint a többi, amit Miles nélkül töltöttem. Ahogy felérek, és befordulok a lakás felé, hirtelen földbe gyökerezik a

lábam. Mozdulni sem tudok. Két hete először újra érzem a szívdobogásomat. – Miles? Nem mozdul. Ott ül a földön, háttal az ajtómnak dőlve. Lassan odasétálok hozzá. Nem értem, mit keres itt. Nem egyenruhában van, és a borostája alapján napok óta nem dolgozott. A jobb szeme alatt egy friss monokli sötétlik. Félek felébreszteni, mert ha megint olyan állapotban van, mint amikor először találkoztunk, akkor semmi kedvem újra eljátszani a múltkori műsort. Persze most sem tudok észrevétlenül bejutni a lakásba. Egy mély sóhaj kíséretében felnézek, és azon tűnődöm, mitévő legyek. Félek, hogy ha felébresztem, nem lesz erőm ellenállni neki. Beengedem, és megadom neki azt, amiért jött, még ha az nem is az, amit adni szeretnék neki. – Tate! – szólal meg. Ahogy lepillantok rá, látom, hogy már ébren van. Feláll, és idegesen néz rám. Egyet hátra kell lépnem, mert már szinte el is felejtettem, mennyire magas, és mennyire betölt mindent, amikor így előttem áll. – Mióta vársz itt? – kérdezem. Lenéz a mobiljára. – Hat órája. Most már baromira el kéne mennem vécére. Nevetnék, de nem emlékszem, hogy kell. Félreáll, hogy kinyithassam a zárat. Remegő kézzel betolom az ajtót, bemegyek a lakásba, és az előszoba felé mutatok. – Ott van jobbra. Nem nézek utána, de amikor a vécéajtó becsukódik, a kanapéra rogyok, és a tenyerembe temetem az arcomat. Utálom, hogy itt van, és azt is, hogy szó nélkül beengedtem. Gyűlölöm, hogy amint kijön a mosdóból, azonnal el kell küldenem, de nincs más választásom. Egyszerűen nem tehetem ezt magammal többé.

Még mindig próbálom összeszedni magam, amikor bejön a nappaliba. Felnézek rá, és többet nem bírom levenni róla a szemem. Valami megváltozott. Ő változott meg. A mosolya... a nyugodt tekintete... ahogy jár, mintha lebegne... Mindössze két hét telt el, de teljesen máshogy néz ki, mint korábban. Leül a kanapéra, szorosan mellém. Olyan közel hajol hozzám, hogy behunyom a szemem, és úgy várom, mivel fog most megbántani. Mert ahhoz nagyon ért. – Tate – suttogja. – Hiányzol. Azta! Erre aztán abszolút nem számítottam, de mostantól ez az új kedvenc szavam. Hiányzol. – Ismételd meg, Miles! – Hiányzol, Tate – mondja ki újra. – Rettenetesen. És nem csak most. Minden egyes nap hiányoztál azóta, hogy megismertelek. Átkarolja a vállamat, és magához húz. Hagyom. Megmarkolom a pólóját, és behunyt szemmel a mellkasába temetem az arcom. A száját a fejem búbjára nyomja. – Nézz rám! – mondja lágy hangon, és az ölébe emel. Amikor ránézek, most először tényleg látom őt. Nincsenek falak, amik eltakarnák előlem a lényeget. Végre engedi, hogy teljes valójában lássam, és csodálatos, amit látok. Most sokkal szebb, mint eddig bármikor. Bármi okozta is ezt a változást, hatalmas dolog lehetett. – Szeretnék elmondani neked valamit – szólal meg újra. – Nem lesz könnyű, mert te vagy az első ember, akinek egyáltalán beszélni akarok erről.

Félek megmozdulni. A szavai megrémítenek, de azért bólintok. – Volt egy fiam – mondja halkan, és lenéz az egymásba kulcsolt kezeinkre. Ez a mondat több fájdalmat hordoz magában, mint bármi, amit valaha hallottam. Mély lélegzetet veszek. Könnyes szemmel néz rám, de nem szólok közbe, még akkor sem, ha a vallomása teljesen a padlóra küldött. – Hat évvel ezelőtt halt meg. A hangja lágy, és távoli a csengése, de még így is az ő hangja. Szeretném azt mondani neki, hogy mindezt nem kell tudnom, ha ezzel fájdalmat okozok neki. Át akarom ölelni, és a puszta kezemmel kitépni a lelkéből a bánatot, de ehelyett hagyom, hogy befejezze. Megint lefelé fordítja a tekintetét. – Még nem készültem fel rá, hogy meséljek róla. Majd egyszer annak is eljön az ideje. Bólintok, és biztatóan megszorítom a kezét. – De mindenképpen mesélni fogok róla. Megígérem. Rachelről is elmondok majd mindent. Azt szeretném, ha megismernéd a múltamat. Nem tudom, végzett-e már, de előrehajolok, és a számat az övére szorítom. Olyan szorosan ölel, és olyan erősen tapasztja az ajkát az enyémre, mintha így akarna szavak nélkül bocsánatot kérni. – Tate! – suttogja a számba. – Még nem fejeztem be. Érzem, hogy mosolyog. Felemel, és letesz maga mellé a kanapéra. Az ujjaival a vállamon körözgetve próbálja megformálni a szavakat, amiket mondani akar nekem. – San Francisco egyik kis külvárosában születtem és nőttem fel – néz újra a szemembe. – Nincs testvérem. Igazából nincs kedvenc ételem, mert majdnem mindent szeretek. Amióta az eszemet tudom, pilóta szeretnék lenni. Édesanyám tizenhét éves koromban halt meg rákban. Apa úgy egy éve

elvett egy helyes nőt, aki neki dolgozik. Boldogok együtt. Mindig vágytam egy kutyára, de sosem volt... Megbabonázva figyelem. A szeme beszéd közben az arcomat pásztázza. Mesél nekem a gyerekkoráról, a múltjáról, a barátságáról Iannel és arról, hogyan ismerkedett meg a bátyámmal. Közben a kezét az enyémre teszi, és úgy takarja be, mint egy pajzs. – Aznap, amikor először találkoztunk... Amikor ott találtál a folyosón... – fordítja el rólam a tekintetét, mint aki nem bír a szemembe nézni. – A fiam aznap lett volna hatéves. Tudom, hogy végig kellene hallgatnom, de most csak át akarom ölelni. Előrehajolok, és köré fonom a karom, mire ő hanyatt dől a kanapén, és magára húz. – Minden erőmmel próbáltam meggyőzni magam, hogy nem érdekelsz, Tate. Amit a közeledben éreztem, minden alkalommal halálra rémített. Hat éven át abban a hitben éltem, hogy ura vagyok az életemnek és a szívemnek, és többé semmi sem tud fájdalmat okozni nekem. De amikor együtt voltunk, voltak pillanatok, amikor nem érdekelt, megsérülhetek-e újra, mert a veled töltött idő szinte már megérte a lehetséges fájdalmat. Valahányszor megkörnyékezett ez az érzés, félelemből és bűntudatból mindig ellöktelek magamtól. Úgy éreztem, nem érdemellek meg. Nem érdemlek boldogságot, mert ugyanezt elvettem attól a két embertől, akiket a világon a legjobban szerettem. A karja erősebben szorít, amikor a vállam rázkódni kezd a kitörni készülő sírástól. A száját a fejem búbjára nyomja, és egy mély sóhaj kíséretében hosszan, erősen megpuszilja. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – folytatja. – Hihetetlenül hálás vagyok, amiért nem hagytál faképnél. Te láttál bennem valamit, ami reményt adott kettőnkkel kapcsolatban, és egy pillanatig sem adtad fel. Ez többet jelent nekem, mint bármi, amit valaha értem tettek. A kezét az arcomra teszi, és elemeli a fejem a mellkasától,

hogy a szemembe nézhessen. – Lehet, hogy csak cseppenként tudom adagolni, de a múltam mostantól a tiéd. Az egész. Bármit elmondok, amit tudni akarsz. De csak akkor, ha megígéred, hogy cserébe én megkapom a jövődet. Letörli az arcomon legördülő könnycseppeket, pedig felesleges. Nem szégyellem, hogy sírok, pláne, mivel ezek nem a bánat könnyei. Épp ellenkezőleg. Olyan hosszan csókolózunk, hogy a szám legalább úgy fáj már, mint a szívem. De a szívem ezúttal nem a bánattól fáj, hanem mert majd kicsordul a boldogságtól. Végighúzom az ujjam az állán végigfutó forradáson. Előbbutóbb kiderítem, hogy szerezte. A szeme alatti érzékeny részt is megérintem. Megkönnyebbülés végre úgy kérdezni tőle, hogy nem kell a dühétől tartanom. – Mi történt a szemeddel? Nevetve a kanapé támlájának veti a fejét. – Meg kellett tudnom Corbintól a címedet. Nem kis győzködésbe telt, mire odaadta. Óvatos puszit lehelek a monoklijára. – Nem hiszem el, hogy képes volt megütni. – Már nem először, de ha minden igaz, most utoljára. Azt hiszem, most már hajlandó elfogadni a kapcsolatunkat, de ehhez el kellett fogadnom a szabályait. – Miféle szabályokat? – kérdezem feszülten. – Először is nem törhetem össze a szívedet – feleli. – Másodszor: nem törhetem össze az istenverte szívedet. Harmadszor: rohadtul nem törhetem össze az istenverte szívedet. Nem tudom megállni a nevetést, mert ez tényleg annyira jellemző Corbinra. Miles velem nevet, és percekig csak csendben bámuljuk egymást. Most már mindent látok a szemében. Minden egyes érzelmet. – Miles! – mosolygok. – Te úgy nézel rám, mintha belém

estél volna. Megrázza a fejét. – Én nem estem beléd, Tate. Én valósággal beléd zuhantam. Visszahúz magához, és nekem adja azt az egyetlen részét, amit eddig nem tudott: a szívét.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

MILES A hálószoba ajtajában állva nézem, ahogy alszik. Ő nem tudja, de minden reggel ezt csinálom, mióta velem van. Ettől kezdődik jól a napom. Először az első találkozásunk utáni reggel néztem így. Az előző éjszakából nem sokra emlékeztem, de rá igen. A kanapén hevertem, ő simogatta a hajam, és suttogva biztatott, hogy aludjak. Amikor másnap reggel felébredtem Corbin lakásában, nem tudtam kiverni őt a fejemből. Amíg meg nem láttam a retiküljét a nappaliban, azt hittem, csak álmodtam az egészet. Bekukkantottam a szobájába, hogy lássam, van-e ott rajtam kívül valaki. Amikor megpillantottam, olyasmit éreztem, amit a Rachellel való megismerkedésem óta egyszer sem. Olyan volt, mintha lebegnék. Ahogy ott feküdt, gyönyörű bőrével, hajával és szájával olyan volt, mint egy angyal. Olyan érzéseket ébresztett bennem, amiket már hat éve nem tapasztaltam. Hat éven át nem engedtem meg magamnak, hogy bármit is érezzek bárki iránt. A Tate iránti érzéseimet viszont nem tudtam kordában tartani. Akarattal sem sikerült elnyomnom őket. Tudom, mert próbáltam. Erősen próbáltam. De abban a pillanatban, hogy kinyitotta a szemét, és rám nézett, tudtam. Tudtam, hogy vagy ő lesz a halálom... vagy ő lesz az, aki végre

visszahoz az életbe. Az egyetlen gond csak az volt, hogy nem akartam visszatérni az életbe. Kényelmes burokban voltam, és csak az számított, hogy megvédjem magam a múltban átélt szenvedésektől. Viszont mellette többször is megfeledkeztem erről a célról. Amikor végre megtörtem, és megcsókoltam, onnantól fogva minden megváltozott. Utána már egyre többre vágytam. Akartam a száját, a testét, a személyiségét, és csak azért fújtam visszavonulót, mert ráébredtem, hogy a szíve is kell. Elég ügyesen hazudtam magamnak. Elhittem, hogy elég erős vagyok megállni a szimpla testi kapcsolatnál. Nem akartam megint megégetni magam, őt pedig még kevésbé akartam megbántani. De mégis ez lett a vége. Iszonyatosan nagy fájdalmat okoztam neki. Nem is egyszer. Mostantól viszont arra teszem fel az életem, hogy ezt jóvátegyem. Az ágyhoz lépek, és leülök a szélére. Ahogy megérzi a matrac mozgását, résnyire kinyitja a szemét. Egy fél pillanatra elmosolyodik, majd a fejére húzza a takarót, és az oldalára fordul. Hivatalosan hat hónapja járunk, és ezalatt volt időm rájönni, hogy reggel nincs elemében. Előrehajolok, és megpuszilom a paplant ott, ahol a fülét sejtem. – Ébresztő, álomszuszék! – suttogom. Mordul egyet. Felemelem a takarót, bekucorodom mögé, és hátulról átölelem. A morgás egy csapásra lágy nyögéssé változik. – Tate, muszáj felkelned. El kell érnünk a repülőt. Ez már felkelti az érdeklődését. Felém fordul, és lehúzza a takarót a fejünkről. – Hogy érted azt, hogy el kell érnünk a repülőt? Vigyorogva próbálom leplezni az izgalmamat. – Kelj fel, öltözz, és indulás! – adom ki a vezényszót. Gyanakodva méreget, ami teljesen érthető, tekintve, hogy

hajnali öt óra van. – Tudod, milyen ritkán van szabadnapom. Ajánlom, hogy megérje – zsörtölődik. Nevetve megpuszilom. – Ez főleg azon múlik, időben odaérünk-e. Felállok, és megpaskolom a matracot. – Felkelni, felkelni, felkelni! Ő is nevet, és lerúgja magáról a paplant. Amikor az ágy szélére kúszik, felsegítem. – Nehéz haragudni rád, amikor ilyen kerge vagy, Miles. Odalent az előcsarnokban a Kapitány a liftnél már vár bennünket, pont, ahogy megbeszéltük. A kezében egy papírpohárban narancslé Tate-nek és a reggelink. Imádom, hogy ezek ketten ilyen jóban vannak. Egy kicsit féltem bevallani Tate-nek, hogy születésem óta ismerem a Kapitányt. Amikor elmondtam, mindkettőnkre haragudott, főleg, mert azt hitte, ahogy a Kapitány minden bizalmas beszélgetésükről beszámolt nekem. Biztosítottam róla, hogy ő sosem tenne ilyet. Tudom, hogy nem, mert ő történetesen egyike azon keveseknek, akikben megbízom. Mindig tudta, mit kell mondania, anélkül, hogy kioktatásnak vagy tanácsnak hangzott volna. Mindig csak annyit csepegtetett el, amennyitől már hosszasan és komolyan el kellett gondolkodnom a Tate-tel való kapcsolatomról. Szerencsére ő azok közé tartozik, akik a korral bölcsebbé válnak. Gyakorlatilag dróton rángatott mindkettőnket egész idő alatt. – Jó reggelt, Tate! – üdvözli fülig érő szájjal, és a karját nyújtja neki. Tate gyanakodva méreget minket. – Mi folyik itt? – kérdezi a Kapitányt útközben a kijárat felé. – A fiú elvisz életem első repülésére. Ragaszkodtam hozzá,

hogy maga is velünk tartson – feleli mosolyogva. Tate alig akarja elhinni, hogy a Kapitány még sohasem ült repülőn. – Pedig így van. A becenév még nem jelenti azt, hogy a valóságban is jártam odafent. Tate elismerő pillantást vet rám a válla fölött. Ez a nap máris életem egyik legjobbja, pedig még csak hajnal van. – Minden rendben ott hátul, Kapitány? – szólok bele a mikrofonba. Az öreg Tate mögött ülve bámul kifelé az ablakon. Felém sem fordul, csak feltartja a hüvelykujját. A nap még nem tört elő a felhők közül, szóval egyelőre nincs túl sok látnivaló. Mindössze tíz perce szálltunk fel, de a Kapitány már most olyan lelkes, mint ahogy számítottam rá. Visszatérek a műszerekhez, beállítom a megfelelő magasságot, aztán lenémítom a Kapitány headsetjét. Tate-re nézek, aki továbbra is elismerő pillantásokkal és széles mosollyal ajándékoz meg. – Szeretnéd tudni, miért vagyunk itt? – kérdezem. Hátranéz a Kapitányra, aztán vissza rám. – Mert ő még sohasem repült. Megrázom a fejem. – Emlékszel, amikor hálaadás után hazafelé tartottunk a szüleid házából? Bólint, és a szemében kíváncsiság csillan. – Megkérdezted, milyen érzés ideiemről látni a napfelkeltét. Ezt szavakkal nem lehet leírni, Tate – mutatok ki az ablakon. – Ezt látni kell. Tenyerét az üvegre nyomva kinéz, és vagy öt percig egyetlen izma sem mozdul. Végignézi az egészet, és ettől valahogy – nem tudom, hogy – még jobban belészeretek. Amikor a nap előtör, és a gép megtelik fénnyel, végre visszafordul felém. A szeme könnyektől csillog. Nem tud

megszólalni, csak csendben megfogja a kezem. – Várj meg itt! – szólok oda Tate-nek. – Először kisegítem a Kapitányt. Egy sofőr majd hazaviszi, mert te meg én reggelizni megyünk. Elköszön a Kapitánytól, és türelmesen vár a gépben, amíg én lekísérem az öreget a lépcsőn. A Kapitány lefelé menet a zsebébe nyúl, és egy helyeslő mosoly kíséretében átadja nekem a dobozkákat, amiket a saját dzsekim zsebébe süllyesztek. – Hé, fiú! – kiált vissza a Kapitány, mielőtt beszáll a kocsiba, és felnéz a repülőre. – Köszönöm! – mutat a gép felé. – Ezt. Bólintok, de mielőtt én is köszönetet mondhatnék neki, eltűnik a szemem elől. Visszamászom a gépbe. Tate kikapcsolja a biztonsági övét, és kiszállni készül, de én visszaülök a helyemre. Kedvesen rám mosolyog. – Elképesztő fickó vagy te, Miles Mikel Archer. Mellesleg hihetetlenül szexi, ahogy a gépet vezeted. Gyakrabban kéne ilyet csinálnunk. Puszit ad a számra, és próbál felemelkedni az ülésből, de visszanyomom. – Még nem végeztünk – fordulok felé. A szememet lesütve megfogom a kezét, mély lélegzetet veszek, és felkészülök rá, hogy elmondjam neki azt, amit hallania kell. – Aznap, amikor megkérdezted, szoktam-e nézni a napfelkeltét... – emelem rá újra a tekintetem. – Szeretném megköszönni neked. Több mint hat év után az volt az első pillanat, amikor úgy éreztem, hogy újra szeretni akarok. Halvány mosoly ül ki a szájára, de az alsó ajkába harapva rejtegeti. Odanyúlok, és kihúzom az ajkát a fogai alól. – Mondtam már, hogy ezt ne csináld. A mosolyodat majdnem annyira szeretem, mint téged.

Előrehajolok és megcsókolom, de a szemem nyitva marad, mert biztos akarok lenni benne, hogy a fekete dobozt veszem elő először. Amikor megvan, elhúzódom Tate-től. Ahogy meglátja a dobozkát, a szeme elkerekedik, és ide-oda kapkodja köztünk a tekintetét. A kezét a szája elé kapva felszisszen. – Miles! – szólal meg, de leállítom. – Ez nem az, amire gondolsz – nyitom fel a fedelet, hogy megmutassam a benne rejlő kulcsot. – Pontosabban nem egészen az, amire gondolsz – teszem hozzá habozva. A szemében remény csillan. Megkönnyebbülve látom, hogy ő is akarja. Kiveszem a kulcsot, és a tenyerébe pottyantom. Pár másodpercig csak nézegeti. – Tate! Összeköltöznél velem? Még egyszer lepillant a kulcsra, aztán olyan választ ad, amitől egyből elvigyorodom. Naná! Megcsókolom. A lábunk, a karunk és a szánk úgy illeszkedik, mint a kirakós két darabja. A végén valahogy az ölembe kerül, és lovagló pózban hozzám simul a pilótaülésben. Azon a kis helyen. Tökéletes. – De nem vagyok ám valami jó szakács – figyelmeztet. – És a mosásban is ezerszer jobb vagy nálam. Én csak találomra beszórom a fehér és a színes ruhákat a gépbe. És, amint már tudod, reggelente nem vagyok valami kedves. A kezében tartja az arcomat, és sorolja a lehetséges buktatókat, mintha nem tudnám, mibe vágok bele. – Figyelj, Tate! Én imádom a slamposságodat. Látni akarom a ruháidat a padlómon, a cipőidet a szekrényben és a rettenetes kajamaradékaidat a hűtőmben. Elneveti magát. – Ja, és majd elfelejtettem – veszem elő a másik dobozt a zsebemből, és megvillantom a gyűrűt. – Téged meg ott szeretnélek látni a jövőmben. Örökre.

Tátva marad a szája. Döbbenten, mozdulatlanul mered a gyűrűre. Remélem, nincsenek kétségei, mert én teljesen biztos vagyok benne, hogy életem hátralévő részét vele akarom eltölteni. Igaz, hogy hivatalosan még csak hat hónapja vagyunk együtt, de néha az ember egyszerűen csak tudja, és kész. A hallgatása elbizonytalanít, ezért gyorsan visszahúzom a gyűrűt, és megragadom a kezét. – Megszegnéd velem a második szabályt, Tate? Mert nagyon szeretnélek elvenni feleségül. Ki sem kell mondania az igent. A könnyei és a csókja és a nevetése többet ér minden szónál. Olyan szeretettel és megbecsüléssel néz rám, hogy belesajdul a szívem. Ez a lány gyönyörű. Gyönyörű a reménye, a mosolya, az arcán legördülő könnycseppek. Gyönyörű a szerelme. Felsóhajt, és a száját lassan, lágyan az enyémre nyomja. A csókja tele van gyengédséggel és szeretettel. Ott van benne az ígéret, hogy mostantól ő az enyém. Örökre. – Miles – suttogja a számba. – Még sosem szeretkeztem repülőn. Elmosolyodom. Mintha olvasna a gondolataimban. – Én pedig még sohasem szeretkeztem a menyasszonyommal – felelem. A keze lassan elindul lefelé a nyakamon, és a pólómon végigsimítva a farmerem gombjához ér. – Akkor ezen sürgősen segítenünk kell – suttogja, és megcsókol. Ahogy a szája az enyémhez ér, a magam köré épített fal végleg leomlik, és a szívemre fagyott jéghegy utolsó kis darabja is elolvad. Bárki találta is ki a halálosan szeretlek kifejezést, nyilván nem ismerte azt a szerelmet, amit Tate-tel érzünk

egymás iránt. Ez esetben ugyanis az életre szeretlek lenne a megfelelő. Mert Tate pontosan ezt tette velem. Visszaszeretett az életbe. Vége

UTÓSZÓ Visszagondolok a napra, amikor összeházasodtunk. Életem egyik legszebb napja volt. Emlékszem, ahogy Ian és Corbin mellett állva vártam, hogy Tate belépjen a terembe, amikor Corbin felém hajolt, és a fülembe súgta: – Te vagy az egyetlen, aki a szememben elég jó neki, Miles. Örülök, hogy téged választott. Én is örültem. Azóta több mint két év telt el, de azóta is napról napra egyre jobban beléesek. Vagy még inkább zuhanok. Az esküvőn nem sírtam. Neki hullottak, hullottak, hullottak a könnyei, de nekem egy csepp sem jött. Biztosra vettem, hogy már sosem fog sikerülni. Legalábbis nem úgy, ahogy szeretném. Nyolc hónapja megtudtuk, hogy kisbabánk lesz. Nem próbálkoztunk, de nem is tettünk ellene. – Lesz, ahogy lesz – mondta Tate. És lett. Amikor kiderült, mindketten izgatottak voltunk. Ő sírt. Hullottak, hullottak, hullottak a könnyei, de nekem egy csepp sem jött. Izgatott voltam, de közben rettegtem is. Rettegtem, hogy a hatalmas szeretettel visszatér a félelem is. Rettegtem, hogy rossz dolgok történhetnek.

Rettegtem, hogy az emlékeim elhomályosítják a napot, amikor újra apa leszek. Ma megtörtént. És még mindig rettegek. Iszonyatosan. – Kislány – mondja az orvos. Kislány. Kislányunk született. Megint apa lettem. Tate anya lett. Érezz valamit, Miles! Tate felnéz rám. Tudom, hogy látja a félelmet a szememben. Azt is tudom, mekkora fájdalmai vannak, de mégis képes mosolyogni. – Sam! – suttogja. Most mondja ki először a nevét. Ragaszkodott hozzá, hogy Samnek nevezzük a Kapitány után, akit Samuelnek hívnak. Én sem találhattam volna ki jobbat. A nővér odamegy Tate-hez, és a kezébe adja Samet. Tate sírva fakad. Az én szemem még mindig száraz. Még mindig félek a saját lányomra nézni. Nem attól félek, amit érezni fogok, hanem attól, amit nem. Rettegek, hogy a múltam miatt képtelen leszek arra, amit egy apának ebben a pillanatban éreznie kell. – Gyere ide! – hív magához Tate. Leülök mellé az ágyra. Átadja Samet. Remegő kézzel fogom meg. Behunyom a szemem, és mély lélegzetet veszek, hogy legyen bátorságom újra kinyitni. Érzem, ahogy Tate gyengéden megérinti a karomat. - Csodaszép kislány, Miles – suttogja. – Nézz rá! Amikor kinyitom a szemem, elakad a lélegzetem. Pont úgy néz ki, mint Clayton, csak éppen Tate barna haját

örökölte. A szeme kék. A szeme az enyém. Érzem. Mindent érzek. Minden, amit akkor éreztem, amikor Claytont először a karomban tartottam, most visszatér. Az egyetlen megmaradt félelmem, hogy soha többé nem tudok majd olyan erővel szeretni valakit, mint Claytont, most egy csapásra elszállt, amint megláttam Samet. Sam segített legyőzni az utolsó démonomat. Még csak két perce él, de máris ő a hősöm. – Olyan gyönyörű, Tate! – suttogom. – Olyan gyönyörű! Elcsuklik a hangom. Az arcomat könnyek áztatják. Hullanak, hullanak, hullanak. Azóta, hogy Claytont kézbe vettem, most először sírok örömkönnyeket. Rachelnek igaza volt. A fájdalom mindig ott lesz. A félelem is. De mostantól már nem ez a kettő tölti ki az életemet. Most már csak röpke pillanatok lesznek. Pillanatok, amiket elhomályosítanak a Tate-tel töltött napok. És most már Sam is itt van nekünk. Én, Tate és Sam. A családom. Homlokon puszilom a lányomat, aztán Tate-hez hajolok, és megcsókolom. Így köszönöm meg, hogy egy újabb csodát ajándékozott nekem. Tate a karomra hajtja a fejét, és mindketten őt nézzük. A lányunkat.

Annyira szeretlek, Sam! Lenézek a tüneményre, akit mi teremtettünk, és akkor belém hasít a felismerés: megéri. Az ilyen varázslatos pillanatok kárpótolnak a csúf szerelemért.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Nem is értem, hogy jutottam el odáig, hogy már a nyolcadik könyvem utószavát írom. Ez egy hihetetlen pillanat, amit sohasem élhettem volna át az alábbi emberek nélkül. Köszönöm a Dystel & Goderich egész csapatának a folyamatos támogatást és bátorítást. Köszönet Johanna Castillónak, Judith Currnek és az egész Atria Books családnak. Miattatok lett az egész egy jó buli, és mindig hálás leszek, hogy a szakma egyik legklasszabb kiadójával dolgozhattam. A barátaimnak és előolvasóimnak. Ti tudjátok, hogy kiről beszélek. A visszajelzéseitek és a támogatásotok elképesztő segítség. Szeretlek titeket, és jobb, ha tudjátok, hogy nélkületek nem ment volna. Köszönöm a csodálatos családomnak. Nem tudom, hogy lehet ilyen mázlim, de kifogtam veletek a főnyereményt, és ezért nem lehetek elég hálás. Főleg a négy fiúnak. FP csajok, ti mindig tudjátok, mikor kell kilőni a csillámágyút és kiengedni az unikornisokat. Szuper csapatot alkotunk. A Weblicheimnek. Bár nem tudjuk, hogy kell pontosan kiejteni a Weblich szót, mégis büszkén viseljük ezt a nevet. Nem is tudom, mit mondhatnék azon kívül, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy hozzátok mindig fordulhattam bátorításért, vidámságért és őszinte véleményért. Köszönet a CoHortsnak a páratlan támogatásért. Veletek a munka nem is tűnik munkának.

És végül, de semmiképp sem utolsósorban köszönet az NPTBF-emnek. Mindig hálás leszek, amiért szétszórt vagyok, és hogy nem tudom, hogy kell ékszert csomagolni, máskülönben elszalasztottam volna életem legnagyszerűbb, legfurcsább, legetikátlanabb kapcsolatát.

COLLEEN HOOVER bemutatkozó kötete 2012 januárjában jelent meg Slammed, címmel, melyet februárban folytatása, a Point of Retreat követett, majd karácsony előtt megjelent egy vadonatúj történet, a Hopeless. Mindhárom könyv meghódította a New York Times bestsellerlistáját, így 2013-ban megérkezett a Slammed-sorozat harmadik része is, a The Girl, illetve a Hopeless folytatása, a Losing Hope. Legutóbbi kötete a Maybe Someday volt. Az 1979-ben született írónő képzeletében ellenállhatatlanul vonzó karakterek születnek, akik humorukkal és őszinte érzelmeikkel nem csak a fiatal közönség szívét dobogtatják meg. Colleen Hoover Texasban él férjével és három fiával. Hivatalos oldala: http://colleenhoover.com