Chevy Stevens - Végzetes örökség

SAVE OFFLINE

Fordította HARCI ANDOR

Copyright © Chevy Stevens Hungarian translation © Harci Andor, 2017 Hungarian edition © Álomgyár Kiadó 2017 Minden jog fenntartva! Borítóterv: Faniszló Ádám Szerkesztette: Laik Eszter Korrektor: Kohuth Galla Ágnes Tördelés: NovaBook Álomgyár Kiadó, Budapest, 2017 Felelős kiadó: Nagypál Viktor Elérhetőségeink: +36 30 487 3552 [email protected] www.alomgyar.hu www.facebook.com/alomgyar

ISBN: 978-615-5763-20-5

Connelnek

ELSŐ BESZÉLGETÉS Azt hittem, megbirkózom vele, Nadine. Miután annyi ideje találkozgatunk már, és annyiszor beszéltem már arról, hogy vajon megkeressem-e a vér szerinti édesanyámat, végre megtettem. Végre megléptem, amit terveztem. Te is a részese voltál – szerettem volna megmutatni neked, mekkora hatást gyakoroltál az életemre, mennyit fejlődtem azóta, mennyivel stabilabb, kiegyensúlyozottabb vagyok. Ezért mondtad nekem mindig: „Az egyensúly a legfontosabb.” De elfelejtettem, mi egyebet szoktál még mondani: „Csak lassan, Sara!” Hiányzott, hogy itt legyek. Emlékszel, mennyire feszengtem, mikor megismerkedtünk? Különösen, mikor elmondtam, hogy segítségre van szükségem. De te gyakorlatias voltál, jókedvű – a legkevésbé sem olyan, amilyennek egy pszichológust elképzeltem. Az irodád olyan világos és szép volt, hogy minden aggodalmamtól függetlenül jobban éreztem magam, ahogy beléptem. Egyes napokon, főleg a kezdeti időben, nem is akartam elmenni. Egyszer azt mondtad, ha nem adok életjelet, az azt jelenti, jól haladnak a dolgok, ha teljesen megszűnnek a látogatásaim, tudni fogod, hogy elvégezted a feladatod. Elvégezted, valóban. Az utóbbi pár év életem legboldogabb időszaka volt. Ezért gondoltam, hogy itt az idő. Azt gondoltam, mindent legyőzök, ami csak szembejön velem. Stabil voltam, két lábbal a földön. Semmi sem lökhet vissza abba a bizonytalan idegállapotba, amiben a találkozásaink elején voltam. Majd mikor végre rábírtam, hogy beszéljen velem, a saját szülőanyám hazudott nekem. Hazudott az igazi apámról. Olyan érzés volt, mint mikor Ally rugdosta a bordáimat, amíg várandós voltam vele – egy hirtelen, belülről érkező lökés, amitől bennszakad a lélegzetem. De a legjobban a szülőanyám félelme ütött meg. Félt tőlem. Ebben

biztos vagyok. Azt nem tudom, mi okból.

Úgy hat héttel ezelőtt kezdődött, december vége környékén, egy online cikkel. Ezen a vasárnapon rémesen korán fenn voltam – semmi szükség kakasra, ha van egy hatéves a háztartásban –, és miközben beszívtam az első kávém illatát, megválaszoltam az e-mailjeimet. Már az egész szigetről érkeznek felkéréseim bútorok restaurálására. Azon a reggelen egy 1920-as évekből származó asztallal kapcsolatban próbáltam kutatást végezni, mikor épp nem Allyn kacagtam. Ahelyett, hogy rajzfilmeket nézett volna a földszinten, hallottam, ahogy Jávort, a tarka francia buldogunkat dorgálja, amiért a plüssnyusziját zaklatta. Legyen elég annyi, hogy Jávor fogzik. Egyetlen plüssfarok sincs biztonságban. Aztán valahogy elém került egy viagrás felugró hirdetés, amit nagy nehezen sikerült bezárnom, de véletlenül egy másik linkre kattintottam, és azon kaptam magam, hogy egy címet bámulok: Örökbefogadás: a történet másik oldala Végiggörgettem néhány levelet, amit egy Globe and Mail-riportra válaszul küldtek be olvasók. Olyan vér szerinti szülők történeteit olvastam, akik évekig próbálták fellelni a gyerekeiket, akik meg akarták találni őket. Olyan örökbe fogadott gyerekekét, akik úgy érezték gyerekkorukban, hogy nem tartoznak sehova. Az arcokba csapott ajtók tragikus történeteit. Anyák és lányok, fivérek és nővérek újraegyesítésének vidám történeteit: boldogan éltek, míg meg nem haltak… Elkezdett zakatolni a fejem. Mi volna, ha rátalálnék anyámra? Vajon azonnal egymásra hangolódnánk? Mi van, ha egyáltalán nem akar semmilyen kapcsolatot? Mi van, ha kiderül, hogy már nem él? Mi van, ha testvéreim is vannak, akik nem tudtak rólam soha semmit? Nem is vettem észre, hogy Evan fenn van, amíg tarkón nem csókolt,

közben enyhén felmordulva – ezt a morranást Jávortól loptuk, és a fel vagyok paprikázva jelentéstől a dögös vagy! jelentésig minden létezőre alkalmazzuk. Lecsuktam a képernyőt, és megfordultam a forgószékkel. Evan mosolyogva felvonta a szemöldökét. – Már megint az online randipartnereddel cseverészel? Visszamosolyogtam: – Melyikkel? Evan a mellkasához kapott, belezuhant saját irodai székébe, és felsóhajtott. – Remélem, rengeteg ruhája van. Felnevettem. Már az idők kezdete óta fosztogatom a pólókészletét, különösen, mikor egy csoporttal ott kell maradnia a tofinói vendégházban – háromórányira a Nanaimóban található házunktól, egyenesen a Vancouver-sziget nyugati partján. Azokban a hetekben gyakran huszonnégy órában az ő pólóit viselem. Belemerültem a munkába egy új bútordarabon, és mire hazaért, a pólóját foltok tarkították, én pedig mindenféle szívességekkel igyekeztem kiengesztelni. – Sajnálom, édesem, hogy tőlem kell megtudnod, de te vagy számomra az egyetlen férfi. Az én bolondériámmal senki más nem viselne el. – Az ölébe tettem a lábamat. Borzas fekete hajával, a szokásos pólóból és oldalzsebes nadrágból álló öltözetében úgy nézett ki, mint valami egyetemista. Sokan nem is gondolnák, hogy a vendégház Evan tulajdona. – Ó, egészen biztos vagyok benne, hogy van valahol egy orvos kényszerzubbonnyal, aki cukinak tartana – viccelődött. Úgy tettem, mint aki meg akarja rúgni, majd így szóltam: – Olvastam egy cikket – közben pedig a fejem bal oldalát masszíroztam, ahonnan a lüktető fájdalom szétáradt. – Jön a migrén, bébi? Az ölembe ejtettem a kezem.

– Csak egy kisebb roham. Majd elmúlik. Jelentőségteljesen nézett rám. – Na, jó, tegnap nem vettem be a gyógyszert. – Miután évekig próbáltam gyógyszer nélkül átvészelni, most bétablokkolókat használok, és végre sikerült leküzdenem velük a migréneket. Csak emlékeznem kellett rá, hogy be is szedjem őket. Megrázta a fejét: – És miről is szólt az a cikk? – Ontario nyilvánossá teszi az örökbefogadási adatait, és… – felnyögtem, miközben Evan egy nyomáspontot dolgozott meg a talpamon. – Ott volt egy csomó levél olyanoktól, akiket örökbe fogadtak, vagy akik örökbe adták a gyerekeiket. – Lentről felcsendült Ally kacagása. – Azon gondolkodsz, hogy megkeresd a szülőanyádat? – Nem egészen, egyszerűen csak érdekes volt. – De tényleg gondoltam rá, hogy megkeresem. Egyszerűen csak bizonytalan voltam, hogy kész vagyok-e rá. Mindig is tudtam, hogy örökbe fogadtak, de nem is fogtam fel, hogy ez valamilyen másságot jelent, egészen addig, amíg anya le nem ültetett, és nem mondta el nekem, hogy gyerekük lesz. Akkor négyéves voltam. Ahogy anya egyre gömbölyűbb, apa pedig egyre büszkébb lett, elkezdtem aggódni, hogy visszaadnak majd. Nem is tudtam, mennyire más voltam, amíg nem láttam, hogyan néz apa Laurenre, mikor hazahozták, majd utána hogyan néz rám, mikor megkérdeztem, kézbe vehetem-e. Két évvel később érkezett Melanie. Őt sem vehettem fel. Evan, aki már ejtette volna a témát, bólintott. – Mikor szeretnél elindulni villásreggelizni? – Sohanapján – sóhajtottam. – Hál’ istennek Lauren és Greg is jönnek, Melanie ugyanis Kyle-t is magával hozza. – Merész húzás. – Amennyire apa kedveli Evant, valószínűleg az egész reggelit a következő horgásztúra megtervezésével töltik majd, annyira lenézi Kyle-t. Nem mondhatnám, hogy nem értem meg. Kyle

rocksztárkarrierre ácsingózik, de szerintem ezt a húgomon kívül senki más nem veszi be. Igaz, apa mindig is utálta a fiúinkat. Még mindig megdöbbent, hogy Evant kedveli. Elég volt egy közös kirándulás a vendégházba, azóta úgy beszél róla, mintha ő lenne a sosemvolt fia. Még mindig dicsekszik a lazaccal, amit akkor fogtak. – Szerintem azt hiszi, ha több időt töltenek egymás társaságában, apa majd látni fogja a jó tulajdonságait – horkantam fel. – Ne légy ilyen! Melanie szerelmes. Gúnyosan megráztam magam. – Múlt héten azt mondta, jobb lesz, ha elkezdek napozni, hogy legalább olyan színem legyen, mint a ruhámé. Kilenc hónap múlva a nyakunkon az esküvőnk! – Csak féltékeny. Ne vedd a szívedre! – Eléggé személyeskedő. Ally Jávorral a nyomában száguldott be a szobába, és a karjaimba vetődött. – Anya, Jávor megette a zabpelyhem! – Már megint lenn hagytad a tálat a padlón, kis butus? A nyakamba kuncogott, én pedig beszívtam üde illatát, miközben a haja az orromat csiklandozta. Sötét bőrével és zömök testfelépítésével sokkal jobban hasonlít Evanre, mint rám, bár nem ő a vér szerinti apja. Örökölte viszont az én zöld szememet – a macskaszemeket, Evan szavajárásával. És a fürtjeimet is, bár az enyémek harminchárom éves koromra elengedték magukat, míg Ally fodrai még mindig feszes kis rugók. Evan felállt, és összecsapta a tenyerét. – Na, család, itt az ideje öltözködni.

Egy héttel később, közvetlenül újév után Evan pár napra visszatért a vendégházba. Időközben elolvastam még néhány örökbefogadás történetét, és mielőtt elment, azt mondtam, fontolgatom, hogy

megkeressem a vér szerinti anyámat, amíg ő távol van. – Biztos vagy benne, hogy ez most jó ötlet? Annyi dolgod van amúgy is az esküvővel. – De ez hozzá tartozik – épp házasodni készülünk, és amennyit a származásomról tudok, az alapján földönkívüli is lehetnék. – Nos, azért az megmagyarázna ezt-azt… – Ha-ha, rendkívül vicces. Elmosolyodott, majd folytatta: – Komolyan, Sara, milyen érzés lesz, ha nem találod meg? Vagy ha igen, de látni sem akar? Hogy milyen érzés lesz? Elhessegettem a gondolatot, és vállat vontam. – El kell fogadnom. A dolgokat már nem veszem úgy fel, ahogy régen. De tényleg úgy érzem, meg kell tennem. Különösen, ha gyerekeink lesznek. – Egész idő alatt, amíg várandós voltam Allyvel, attól tartottam, mit örököl majd tőlem. Hála az égnek egészséges, de bármikor szóba kerül Evannel egy újabb gyerek, a félelmek újra előbukkannak. – Sokkal jobban aggódom amiatt, hogy anyát és apát felzaklatom – mondtam. – Nem kell elmondanod nekik. A te életed. De még mindig úgy gondolom, az időzítés nem megfelelő. Talán igaza van. Elég stresszes volt így is Ally gondját viselni és vezetni a céget, az esküvő tervezéséről nem is beszélve. – Még gondolkodom azon, hogy elnapoljam, oké? Evan elmosolyodott. – Hát persze. Ismerlek, bébi – amint eldöntöttél valamit, máris teljes gőzzel haladsz előre. – Megígérem – nevettem fel.

Tényleg gondolkodtam rajta, hogy várok még, különösen, mikor magam elé képzeltem anya arcát, amikor megtudja. Anya azt szokta mondani,

az örökbefogadás azt jelenti, különleges vagyok, mivel engem úgy választottak. Mikor tizenkettő voltam, Melanie elmondta az ő verzióját. Azt mondta, a szüleink azért fogadtak örökbe, mert anyának nem lehetett gyereke, de most már nincs rám szükségük. Anya a szobámban talált rám, miközben a ruháimat csomagoltam. Mikor elmondtam neki, hogy elindulok megkeresni az „igazi” szüleimet, sírni kezdett, majd így szólt: „A szüleid nem tudtak rólad megfelelően gondoskodni, de azt akarták, hogy a lehető legjobb otthonban nőhess fel. Ezért viseljük mi a gondodat most, és nagyon szeretünk téged.” Soha nem felejtem el, mekkora bánat ült a szemében, és milyen vékonynak éreztem a testét, mikor átölelt. A következő időszak, mikor komolyabban gondolkodni kezdtem azon, hogy megkeresem a vér szerinti szüleimet, az érettségit követően volt, aztán amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, majd hét hónappal később, mikor első ízben tartottam a karjaimban Allyt. De anya helyébe képzeltem magam – elgondoltam, milyen érzés lenne, ha az én gyerekem szeretné megtalálni az ő vér szerinti anyját, milyen bánatos, milyen rémült lennék –, és így soha nem voltam képes rávenni magam. Talán ez alkalommal sem tettem volna, ha apa nem telefonál Evannek, hogy menjenek el horgászni. – Sajnálom, apa, épp tegnap ment el. Esetleg Greget elvihetnéd magaddal. – Greg sokat dumál. – Sajnáltam Lauren férjét. Apa megvetéssel viszonyult Kyle-hoz, Greget viszont teljesen haszontalannak tartotta. Előfordult már, hogy Greg egy mondat közepén volt, mikor apa ellépdelt a társaságtól. – Otthon lesztek egy ideig? Épp azt terveztem, hogy felveszem Allyt a sulinál, ha végez, és átjövök meglátogatni titeket. – Ne ma. Édesanyád pihenni próbál. – Kezd kiújulni a Crohn-betegség? – Csak fáradt. – Oké, semmi gond. Ha bármiben segíthetek, szóljatok.

Egész életünk során kész hullámvasút volt anya egészségi állapota. Néha hetekig semmi baja sem volt, a szobákat festette, függönyöket varrt, telesütötte a konyhát. Még apa is majdnem boldog volt az ilyen időszakokban. Emlékszem, hogy egyszer a vállára emelt, ami épp annyira mámorító volt, mint a hirtelen jött törődés. De anya végül mindig túl sokat tett-vett, és napokon belül újra beteg lett. A szemünk előtt fakult el, a teste visszautasította, hogy bármilyen tápanyagot magában tartson, még a sima bébiétel után is rohant a mosdóba. Mikor anya épp rossz időszakában volt, apa hazaérkezve mindig megkérdezte, mit csináltam egész nap, mintha valakit vagy valamit találni akarna, akire vagy amire dühös lehet. Kilencéves voltam, mikor a tévé előtt ülve lelt rám, miközben anya aludt. A csuklómnál fogva ráncigált ki a konyhába, és a tornyosuló tányérokra mutatott, majd lusta, hálátlan gyereknek nevezett. A következő nap a halmokban álló szennyes ruha miatt fortyant fel, a rákövetkezőn Melanie kocsibehajtón hagyott játékai miatt. Fizikai munkától edzett, méretes teste fölém tornyosult, hangja pedig remegett a haragtól, de soha nem kiabált, soha semmi olyat nem tett, amit anya láthatott vagy hallhatott volna. Sokszor kirángatott a garázs elé, és felsorolta a hiányosságaimat, miközben a lábát bámultam, és attól rettegtem, kijelenti, hogy többé nem akar engem. Utána egy hétig alig szólt hozzám. Nekifogtam a házimunkának, még mielőtt anya hozzáláthatott volna; otthon maradtam, mikor a húgaim elmentek a barátaikkal; vacsorát főztem, amivel soha nem nyertem el apám elismerését, de a hallgatását legalább igen. Bármit megtettem volna, hogy elkerüljem a csendet, bármit, hogy anya ne legyen újra beteg. Ha ő egészséges volt, én is biztonságban voltam.

Mikor aznap este felhívtam Laurent, azt mondta, ő és a fiúk épp az előbb értek haza, a szüleinknél vacsoráztak. Apa hívta meg őket. – Szóval csak az én gyerekemnek nem szabad mennie?

– Biztosan nem erről van szó. Ally annyira tele van energiával, és… – Ez meg mit jelentsen? – Nem jelent semmit, nagyon édes. De apa talán azt gondolta, három gyerek már túl sok lenne. – Tudtam, hogy Lauren csak megpróbál megnyugtatni, mielőtt elkezdenék apa miatt dühöngeni, amit amúgy is utál, de megőrjít, hogy nem képes észrevenni, apa mennyire másképp viselkedik velem – vagy legalábbis soha nem látja be. Miután letettem, kis híján felhívtam anyát is, hogy rákérdezzek a hogylétére, ekkor azonban eszembe jutott, hogy apa azt mondta, maradjak otthon, mint valami kivert kutya, akinek csak a küszöb előtt szabad aludnia, mert rumlit csinálna a házban. Visszatettem a telefont a dokkjába.

Másnap kitöltöttem a Vital Statistics irodájában az űrlapot, kifizettem az ötvendolláros díjat, és várni kezdtem. Szívesen mondanám, hogy türelmesen, de az első hét után gyakorlatilag felborítottam a postást. Egy hónappal később érkezett meg postán az eredeti anyakönyvi kivonatom, vagy ahogy a Vital Statistics dolgozója nevezte, az EAK. A borítékot bámultam, közben eljutott a tudatomig, hogy remegek. Evan ismét a vendégházban volt, és én azt kívántam, bárcsak itt lenne, mikor kinyitom, de úgy tervezte, csak egy héttel később jön. Ally iskolában volt, a házban csend honolt. Felszakítottam a borítékot. A vér szerinti édesanyám neve Julia Laroche, én pedig Victoriában születtem, Brit Columbiában. Apám ismeretlenként szerepelt. Újra és újra elolvastam az EAK-ot és az örökbeadási bizonyítványt, válaszok után kutatva, de egyetlen kérdés járt a fejemben: Miért adtál örökbe?

Korán keltem a következő reggelen, és míg Ally aludt, én az interneten böngésztem. Első dolgom volt megnézni az örökbe fogadottak újraegyesítő nyilvántartását, de mikor ráébredtem, hogy itt is egy hónapig tarthat, amíg válaszolnak, úgy döntöttem, előbb magam kezdem el a keresést. Miután vagy húsz percig nézegettem a

weboldalakat, három Julia Laroche-t sikerült találnom Quebecben, és négyet az Államokban, akik megfelelő korúnak tűntek. Csak kettő élt a szigeten, de mikor láttam, hogy mindkettő Victoriában lakik, összeugrott a gyomrom. Ennyi idő után lehetséges, hogy még mindig ott van? Gyorsan rákattintottam az első linkre, és csak akkor vettem levegőt, mikor ráébredtem, hogy túl fiatal – egy kismamafórumra írt bejegyzéséből ítélve. A második link egy victoriai ingatlanügynök weboldalára vitt. Barna haja volt, akárcsak nekem, és körülbelül megfelelő korúnak tűnt. Izgalom és félelem elegyével tanulmányoztam az arcát. Vajon megtaláltam a szülőanyámat? Miután Allyt elvittem az iskolába, leültem az asztalomhoz, és bekarikáztam a telefonszámokat, amiket egy papírlapra firkantottam le. Egy perc, és felhívom. Csak még egy csésze kávét előbb. Majd ha elolvastam az újságot. Még befestem a körmeimet tíz különböző színre. Erőt vettem magamon, hogy felvegyem végre a telefont. Brrrrr… Akár az is lehet, hogy nem ő az. Brrrrr… Le kellene tennem. Nem ez a módja, hogy… – Julia Laroche. Kinyitottam a szám, de nem jött ki egy árva hang sem. – Halló? – szólalt meg újra. – Igen, azért hívom… azért hívom, mert… – Mert ostoba módon azt gondoltam, ha mondok valami fergetegeset, azonnal megbánod majd, hogy lemondtál rólam, de most hirtelen még a nevemre sem emlékszem. A hangja türelmetlenné vált. – Vásárolni szeretne, vagy eladni? – Nem, én… – nagy levegőt vettem, és egy szuszra elhadartam: – Lehetséges, hogy a lánya vagyok. – Ez valami tréfa? Kicsoda maga? – A nevem Sara Gallagher. Victoriában születtem, és örökbe adtak. Önnek barna haja van, és a kora is stimmel, szóval azt gondoltam…

– Édesem, esély sincs rá, hogy maga az én gyerekem. Nem lehettek gyerekeim. Az arcomat elöntötte a pír. – Istenem, annyira sajnálom. Csak azt gondoltam… nos, reméltem. A hang ellágyult. – Semmi gond. Sok sikert a kereséshez. – Már épp letettem volna, mikor ismét megszólalt. – Az egyetemen dolgozik egy Julia Laroche. Néha beszélünk telefonon. – Köszönöm a tájékoztatást. Az arcom még izzott, mikor leejtettem a telefont az asztalra, és kimentem a műhelybe. Az ecseteim többségét letisztítottam, majd leültem, és a falat bámultam, azon töprengve, amit az ingatlanos mondott. Néhány perccel később ismét a számítógépnél ültem. Rövid keresés után ráleltem a másik Julia nevére egy, a Victoria Egyetem tanárait felsoroló listán. Művészettörténetet tanít – innen származhat a régi dolgok iránti vonzalmam? Megráztam a fejem. Miért kezdek el ilyen hamar lelkesedni? Csak egy név ez is. Mély lélegzetet vettem, és felhívtam az egyetemet, majd meglepődve nyugtáztam, hogy egyenesen Julia Laroche-hoz kapcsolnak. Felvette, és ezúttal nem sültem bele a mondandómba: – Üdvözlöm, a nevem Sara Gallagher, és a vér szerinti anyámat szeretném megtalálni. Harminchárom évvel ezelőtt nem ön adott örökbe egy gyereket? Éles levegővétel. Csend. – Halló? – Ne hívjon többé. – Majd letette.

Sírtam. Órákon át. Amiből akkora migrén kerekedett, hogy Lauren elvitte magához Allyt és Jávort. Hála az égnek, Lauren mindkét fia körülbelül egyidős Allyvel, és Ally is imád náluk lenni. Utálom, amikor akár csak egy éjszakára nem lehetek a közelében, de másra nem voltam

alkalmas, mint hogy egy sötét szobában heverjek, a fejemen hideg borogatással, azt várva, mikor int búcsút a fájdalom. Evan hívott, és én a migrén miatt elég vontatottan elmondtam neki, mi történt. A következő délutánra már nem káprázott a szemem a fájdalomtól, így hát Ally és Jávor hazajöttek. Evan aznap este újra hívott. – Jobban vagy már, bébi? – A migrénnek vége – az én ostoba hibám volt, újra megfeledkeztem a gyógyszerekről. Most késésben vagyok azzal az asztallal, és fel szerettem volna hívni néhány fotóst is a héten, és… – Sara, nem kell mindent azon nyomban elintézni. A fotósokkal ne foglalkozz, amíg nem jövök vissza. – Semmi gond, meg tudom oldani. – Számos szempontból csodáltam Evan laza személyiségét, de a két év során, amióta együtt vagyunk, sikerült megtanulnom, hogy a „később megoldjuk” általában annyit jelent, hogy az utolsó percben rohangálok elintézni valamit, mint egy mérgezett egér. – Azon töprengtem, mi történhetett a szülőanyámmal… – mondtam. – Igen? – Azon gondolkodtam, hogy írok neki. A nyilvántartásban, de ott is hagyhatom az egyetemen.

címe

nincs

a

Evan egy ideig csendben maradt. – Sara… Nem hiszem, hogy jó ötlet volna. – Oké, nem akar megismerni, de azt hiszem, a legkevesebb, amit megtehetne, hogy átadja a kórtörténetemet. És Allyvel mi van? Neki nincs joga tudni? Olyan egészségügyi gondok lehetnek, mint… mint például a magas vérnyomás, vagy a vércukor, vagy rák… – Bébi! – Evan hangja nyugodt volt, de erélyes. – Lazíts! Miért engeded, hogy így bemásszon a bőröd alá? – Nem vagyok olyan, mint te, oké? Nem tudom lesöpörni a vállamról a dolgokat. – Ide figyelj, dilinyóska, veled vagyok ám a lövészárokban. Csendben maradtam, becsukott szemmel, megpróbáltam levegőt

venni, emlékeztettem magam, hogy nem Evanre vagyok mérges. – Sara, tedd, amit tenned kell. Tudod, hogy mindentől függetlenül melletted állok. De az a véleményem, hogy ezt el kéne engedned.

Ahogy másnap megtettem a másfél órás utat a szigeten, nyugodt és koncentrált voltam, biztos benne, hogy helyesen járok el. Van valami az Island Highwayben, ami mindig megnyugtat: az utánozhatatlan városkák és völgyek, a megművelt földek, a meg-megvillanó óceán, a parti hegyvonulat. Mikor közelebb értem Victoriához, és átmentem a Goldstream Park ősi erdején, eszembe jutott az alkalom, amikor apa idehozott minket, hogy megnézzük a folyóban a lazacok ívását. Lauren rettegett a döglött lazacokon lakmározó sirályoktól. Én gyűlöltem a halál szagát a levegőben, ahogyan belekapaszkodott az orrcimpáinkba és a ruhánkba. Utáltam, hogy apa a húgaimnak mindent elmagyarázott, de ügyet sem vetett az én kérdéseimre – rám sem. Evan és én már beszélgettünk arról, hogy egy napon elindítunk egy bálnanéző vállalkozást – Ally imádja a múzeumot, és a belső kikötő utcai artistáit, én pedig a régi épületeket. Egyelőre azonban Nanaimo pont megfelelt. Bár a sziget második legnagyobb városa, van valamiféle kisvárosias hangulata. Sétálgathat az ember a kikötőben a hullámtörőn, vásárolgathat a régi belvárosban, vagy megmászhat egy hegyet, ahonnan pompás kilátás nyílik a Gulf-szigetekre, és mindezt egyazon napon. Ha valamikor el szeretnénk tűnni, felszállunk a kontinensre tartó kompra, vagy leautózunk Victoriába kicsit vásárolgatni. De ha ezen az úton nem alakulnak jól a dolgok Victoriában, a hazaút igencsak hosszú lesz.

Úgy terveztem, Julia irodájába viszem be az adatkérő levelet. Mikor azonban a fogadótér íróasztalánál ülő hölgy azt mondta, Laroche tanárnő a szomszédos épületben tart épp órát, úgy döntöttem, meg kell néznem, hogy néz ki. Soha meg sem tudja, hogy ott voltam. Utána majd

leteszem a fogadótérben a levelet. Lassan nyitottam ki az előadóterem-szerű helyiség ajtaját, és beosontam, arcommal a pódiummal ellentétes irányba fordulva. Hátul találtam egy helyet, halk recsegés kíséretében leültem – végig úgy éreztem magam, mint egy kukkoló –, és felnéztem az anyámra. – Ahogy láthatják, az iszlám világ építészete változatos… A képzeletemben mindig a saját öregebb változatomként jelent meg, de míg az én hajam barna, zabolázatlan hullámokban hullott a hátamra, az ő fekete haja sima bubifazonra volt vágva. A szeme színét nem láttam, az arca viszont kerek volt, kecses csontozattal. Az én arccsontjaim felnyúlnak, az arcvonásaim északiasak. Fekete ruhája vonalaiból vékony, fiús alak rajzolódott ki, a csuklói vékonyak. Nekem sportos alkatom van. Ő aligha lehetett magasabb százhatvan centinél, én pedig épphogy nem érem el a száznyolcvanat. A mozdulatai, ahogy a projektor által vetített ábrán mutogatott a képekre, elegánsak és megfontoltak voltak. Én annyit használom beszéd közben a kezemet, hogy mindig felborítok velük valamit. Ha nem kísértett volna még mindig a telefonban hallott reakciója, azt képzelném, nem is őt keresem. Ahogy fél füllel az előadást hallgattam, arról képzelődtem, milyen lehetett volna a gyerekkorom, ha ő lett volna az édesanyám. Művészetről beszélgettünk volna vacsoránál, amit gyönyörű tányérokról fogyasztottunk volna, olykor ezüst gyertyatartókban égő gyertyák mellett. A nyári szünetek idején idegen országok múzeumait fedeztük volna fel, és mélyre ható értelmiségi beszélgetéseket folytattunk volna kapucsínóink fölött olasz kávézókban. Hétvégenként könyvesboltokat böngészgettünk volna… Elborított a bűntudat hulláma. Nekem már van egy anyám. Eszembe jutott a kedves nő, aki felnevelt, a nő, aki káposztalevélből csinált borogatást a fejemre, valahányszor fájt, még ha ő maga nem is érezte jól magát, a nő, aki nem tudja, hogy megtaláltam a vér szerinti anyámat.

Az előadás véget ért, lesiettem a lépcsőkön az oldalsó ajtó felé. Mikor elmentem Julia mellett, mosolygott, tekintete azonban kérdő volt, mintha nem tudna hirtelen hova tenni. Ahogy egy hallgató megállította, hogy feltegyen neki egy kérdést, az ajtó felé iramodtam. Az utolsó másodpercben még visszanéztem. Barna volt a szeme. Egyenesen a kocsimhoz mentem. Még mindig ott ültem, őrülten zakatoló szívvel, mikor láttam, hogy kilép az épületből. A campus parkolója felé haladt. Kicsit elfordultam a kocsival abba az irányba, és végignéztem, ahogy beszáll egy fehér, régi vágású Jaguárba. Mikor elindult, követtem. Állj meg! Gondold végig, mit teszel! Térj le az útról! Mintha meg tudtam volna tenni. Ahogy végigmentünk a Dallas Roadon, Victoria elegánsabb részeinek egyikén, a part mellett lemaradtam. Úgy tíz perccel később Julia bekanyarodott az óceán partján álló hatalmas, Tudor-korabeli ház körkörös bekötőútjára. Félreálltam, és elővettem egy térképet. Leparkolt a márványlépcső előtt, egy ösvényen befordult a ház sarkánál, majd eltűnt egy mellékajtóban. Nem kopogott. Itt lakott. És most mit tegyek? Hajtsak el, és felejtsem el az egészet? Dobjam be a levelet a kocsibehajtó végén álló postaládába, és kockáztassam meg, hogy valaki más talál rá? Adjam át neki személyesen? Amint azonban odaértem a nagy mahagóni bejárati ajtóhoz, úgy álltam ott, mint valami idióta, lefagyva, azon tépelődve, hogy becsúsztassam az ajtón a levelet, vagy fussak vissza a kocsibehajtón. Nem kopogtam, nem csengettem, de az ajtó kinyílt. Szemtől szemben álltam az édesanyámmal. És nem tűnt túl boldognak a találkozástól. – Igen? Égett az arcom. – Üdv… én… ott voltam az óráján. Összeszűkült a szeme. A kezemben szorongatott borítékra nézett. – Írtam önnek egy levelet. – Kapkodtam a levegőt. – Szerettem volna

kérdezni néhány dolgot… a minap beszéltünk… Csak bámult rám. – A lánya vagyok. Elkerekedett a szeme. – Távozzon. – Elkezdte becsukni az ajtót. Én betettem a lábamat az ajtórésbe. – Várjon! Nem állt szándékomban felzaklatni… csupán néhány kérdésem volna, a lányom miatt. – Beletúrtam a tárcámba, és elővettem egy fényképet. – A neve Ally… még csak hatéves. Julia nem akarta megnézni a fényképet. Mikor megszólalt, a hangja magas volt, feszült. – Ez nem a legjobb időszak. Nem megy… egyszerűen nem megy. – Öt perc. Csak ennyire van szükségem, utána békén hagyom. Az előszobai kisasztalon álló telefonra pillantott. – Kérem. Megígérem, hogy nem jövök újra vissza. Bekísért egy kisebb szobába, amiben egy mahagóni asztal állt, és a falakat padlótól plafonig könyvespolcok borították. Leemelt egy macskát egy antik, magasított támlájú, barna bőrszékről. Leültem, és mosolyogni próbáltam. – A himalájaiak gyönyörűek. – Nem mosolygott vissza. A széke peremén ült. Egyik kezével a másikat markolta az ölében, elfehéredett bütykökkel. Újra megszólaltam: – Ez a szék csodaszép… Bútorok javításából tartom fenn magam, ezen látni, hogy eredeti. Imádom az antikot. Bármit, ami régi, ami azt illeti, kocsikat, ruhákat… – Kezemmel végigsimítottam a szűkített fazonú, fekete bársonykabátomon. A padlót bámulta. A keze remegni kezdett. Vettem egy nagy levegőt, és belecsaptam: – Csak azt szeretném tudni, miért adott örökbe. Nem haragszom, ragyogóan élek. Csak… csak szeretném tudni. Tudnom kell. – Fiatal voltam. – A hangja gyenge volt, élettelen. – Baleset volt. Nem

akartam gyereket. – Akkor engem miért tartott meg? – Katolikus voltam. – Múlt idő? – Mi a helyzet a családjával, ők… – A szüleim meghaltak egy balesetben… miután megszülettél. – A végét sietve tette hozzá. Arra vártam, hogy mondjon még valamit. A macska a lábához törleszkedett, de nem simogatta meg. Észrevettem, hogy a nyaka tövében hevesen lüktet egy ér. – Nagyon sajnálom. A baleset a szigeten történt? – Mi… ők… a Williams-tónál laktak. – Arca vörösbe borult. – A neve Laroche. Mit jelentsen ez? Francia, igaz? Tudja esetleg, hogy honnan… – Soha nem foglalkoztam vele. – Az apám? – Egy partin történt, és semmire nem emlékszem. Nem tudom, most hol lehet. Meredten néztem ezt az elegáns nőt. Sehogy nem illik hozzá egy ittas, egyéjszakás kaland. Hazudik. Ebben egészen biztos voltam. Igyekeztem rábírni, hogy nézzen a szemembe. A macskát bámulta. Őrült vágy fogott el, hogy felragadjam és hozzávágjam. – Magas volt? Rá hasonlítok inkább, vagy… Felállt. – Elmondtam, nem emlékszem. Azt hiszem, itt az ideje távoznod. – De… – Egy ajtó csapódott be a ház hátsó részén. Julia a szájához kapta a kezét. Egy idősebb nő bukkant fel, göndör szőke hajjal, vékony vállaira pink sálat borítva. – Julia! Úgy örülök, hogy itthon vagy, el kellene… – Megakadt, mikor meglátott, majd mosoly ült ki az arcára. – Ó, üdvözlöm, nem tudtam, hogy itt van Julia egyik hallgatója. Felálltam, és kinyújtottam a kezem. – Sara vagyok, csak megkértem Laroche tanárnőt, hogy nézze át velem a dolgozatomat, de lassan indulnom kellene. – Elfogadta a felé

nyújtott kezem. – Katharine vagyok, Juliának a… – Elhalványult a hangja, miközben Julia arcát fürkészte. Meg akartam törni a kínos csendet. – Örülök, hogy találkozhattam önnel. – Juliához fordultam. – Még egyszer köszönöm a segítséget. Magára erőltetett egy mosolyt, és bólintott. A kocsinál visszanéztem a vállam fölött. Még mindig a nyitott ajtóban álltak. Katharine mosolygott és integetett, Julia azonban csak bámult.

Érted hát, miért kellett beszélnem veled. Úgy érzem, mintha jégen állnék, ami körülöttem mindenhol repedezik, de nem tudom, melyik irányba induljak. Derítsem ki, miért hazudott a szülőanyám, vagy fogadjam meg Evan tanácsát, és egyszerűen hagyjam az egészet? Tudom, hogy azt fogod mondani, egyedül én hozhatom meg ezt a döntést, de szükségem van a tanácsodra. Folyamatosan Jávoron jár az eszem. Kölyök volt még, mikor az egyik hideg szombaton elmentünk otthonról és a mosókonyhában hagytuk, mert még nem volt szobatiszta – a kiskrapek annyit pisilt, hogy Ally megpróbálta a babája pelenkáját is ráhúzni. Volt egy gyönyörű, élénk színű kötélszőnyegünk, amit a Salt Spring-szigeten tett utazásunkról hoztunk, és bizonyára elkezdte rágcsálni az egyik sarkát, majd jól megtépte. Mire hazaértünk, a szőnyeg teljesen tönkre volt téve. Az én életem is olyan, mint egy csodás színekben pompázó szőnyeg – évekig tartott, mire megszőttem. Most pedig tartok tőle, ha elkezdem piszkálni ezt a csücskét, szertefoszlik az egész. De nem vagyok biztos benne, hogy abba tudom hagyni.

MÁSODIK BESZÉLGETÉS Eszembe jutott minden, amit mondtál: hogy nem kell azonnal döntést hoznom, hogy biztosnak kell lennem a saját elvárásaimban és indokaimban, ha többet akarok megtudni a múltamról. Még listát is készítettem minden pro és kontra érvről, ahogy azt közösen tettük régebben. Ezúttal mindent takaros kis oszlopokba rendeztem, de még mindig nem találtam válaszra, ezért kitrappoltam a műhelybe, feltekertem a rádión Sara McLachlant, és kisírtam a szemem, miközben egy tölgyfa szekrényen vezettem le a dühöm. Minden egyes réteg festékkel, amit eltávolítottam, egyre nyugodtabb lettem. Nem számított, hogy hazudott, vagy hogy honnan származom. Jelenleg egyedül az életem a fontos. Ahogy elmenekültem a szülőanyámmal való egymásra találás színhelyéről, azonnal felhívtam Evant, így mikor azon a hétvégén hazaérkezett, hozott nekem csokoládét és vörösbort, korán érkező Valentin-napi meglepetésként – nem hülye ez a pasas. A legokosabb húzása azonban az volt, hogy nem kezdett kioktatni, csak átölelt, és hagyott dühöngeni és tombolni, amíg ki nem fogyott a gőz. És végül ki is fogyott. Majd átvette a helyét a depresszió. Olyan rég találkoztam már vele, hogy elsőre szinte fel sem ismertem, mintha valami expasi lenne, akibe belebotlik az ember, és már nem is jut eszébe, mitől érezte magát annak idején olyan borzalmasan, miért haragudott annyira mindenre. El kellett telnie pár hétnek, mire újra azt éreztem, közel vagyok a normális állapothoz. Akkor kellett volna megálljt parancsolnom.

Evan újra visszament a vendégházba, Lauren férje, Greg pedig, aki apa famegmunkáló cégében dolgozik, elment kempingezni, így Ally és én átmentünk Laurenhez vacsorázni. Ha épp nem az aktuális projektem

lázában égek, határozottan jól teljesítek a konyhában, de Lauren marhasültje és Yorkshire-pudingjai bármikor kenterbe verik az én wokos fogásaimat. Míg Lauren két fia – hirtelenszőke, kék szemű mindkettő, akárcsak ő – Allyvel és Jávorral kergetőztek a hátsó udvaron, Lauren és én bevittük a nappaliba a kávét és a desszertet. Örülök, amiért idén ilyen enyhe telünk van, bár a szigeten sosem volt igazán hideg, de jólesett bekuporodni a kandalló elé, és megvitatni a gyerekekkel kapcsolatos legfrissebb eseményeket. A két fiú általában valamit mindig eltör, míg az enyémmel többnyire az iskolában vannak gondok, mikor a többi gyerekkel basáskodik, vagy ha akkor szólal meg, mikor nem volna szabad. Akárhányszor elpanaszolom neki, Evan csak nevet, és azt kérdezi: – Vajon ezt kitől örökölhette? Mikor a tányérjainkról lekapartuk az utolsó csokoládéfoltot is, Lauren megszólalt: – Hogy haladnak a tervek az esküvővel? – Istenem, ne akard, hogy elkezdjem. Van egy óriási aktám. Lauren hátravetett fejjel felnevetett, az állán láthatóvá vált egy sebhely, amit sok évvel ezelőtt szerzett, mikor leesett a biciklijéről. Persze apa istenesen megdorgált, amiért nem vigyáztam rá eléggé, de a természetes szépségét így sem ronthatta el semmi. Ritkán visel sminket, szív alakú, enyhén szeplős arcával, mézszín bőrével, nincs is rá semmi szüksége. És Lauren azon kevés emberek egyike, akik éppolyan kedvesek, amilyen szépek is – az az embertípus, aki emlékszik rá, milyen samponmárkát kedvelek, és megőrzi hozzá a kupont. – Megmondtam, hogy egy esküvő nagyobb meló, mint gondolnád. Te meg még azt hitted, pehelykönnyű lesz – közölte. – Mondja ezt a nő, aki a sajátja miatt egyáltalán nem is stresszelt egy cseppet sem. Vállat vont. – Húszéves voltam. Örültem, hogy házas leszek. Anya és apa kertjén

kívül nem volt szükség másra. De a vendégházban gyönyörű lesz. – Igen, az. Van valami azonban, amit el kell mondanom… Lauren rám pillantott: – Nem akarsz lelépni, ugye? – Mi? Ugyan, dehogyis. Sóhajtva mondta: – Hál’ istennek. Evannel annyira összeilletek. – Miért mondja ezt mindenki? – Mert ez az igazság. – Ezzel megfogott. Evannel annak idején a műhelyben futottam össze, mikor a kocsijainkra vártunk – az övét csak átvizsgálták, az enyém az utolsókat rúgta. Aggódtam, hogy nem fogják tudni megjavítani az autómat, és fogalmam sem volt, hogyan fogom hazavinni Allyt, de Evan megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Még mindig emlékszem, amikor rátette a kartonhüvelyt a forró csészére, mielőtt a kezembe adta, milyen nyugodt és határozott volt minden mozdulata. Mennyire nyugodt voltam a közelében. Lauren újra megszólalt: – Na és mi az, amit el akarsz mondani? – Emlékszel, hogy régebben beszéltem arról, hogy megkeresem a vér szerinti családomat? – Persze, amíg gyerekek voltunk, megszállottként viselkedtél. Dereng az a nyár, mikor meg voltál róla győződve, hogy indián hercegnő vagy, és megpróbáltál a kertben kenut építeni? – Nevetésben tört ki, majd rám nézett, és azt mondta: – Várj csak, tényleg elkezdted őket megkeresni? – Néhány hete megtaláltam a vér szerinti anyámat. – Hűha. Ez… ez komoly. – Lauren arckifejezése először meglepett volt, majd zavart, majd fájdalmas. – Miért nem mondtad el? Jó kérdés, nem tudtam volna megválaszolni. Lauren hozzáment a gimnáziumi fiújához, és a baráti köre cseppet sem változott az általános iskola óta. Fogalma sincs, milyen érzés, ha az embert kitaszítják, ha magára marad. A másik ok viszont a férje volt. Képtelenség volt

beszélgetni, ha Greg a közelben tartózkodott. – Először mindent fel akartam dolgozni – mondtam. – Nem ment túl jól. – Nem? Mi történt? A szigeten él ő is? Az egész kalamajkát elmeséltem Laurennek. Grimaszolt egyet: – Elég szörnyű lehetett. Jól vagy? – Csalódott vagyok. Különösen, amiért nem mondott semmit a vér szerinti apámról… ő volt az egyetlen esélyem arra, hogy rátaláljak. – Cseperedő éveim során legtöbbször arról álmodoztam, hogy a vér szerinti apám majd magával visz a villájába, ahol majd rég elveszett lányaként mutat be mindenkinek, kezét kedvesen a hátamon nyugtatva. – Apának és anyának nem mondtad el, ugye? Megráztam a fejem. Lauren megkönnyebbültnek tűnt, én pedig a tányéromat bámultam, a számban megkeseredett a csoki utóíze. Gyűlölöm a bűntudat és félelem hullámait, valahányszor azon aggódom, hogy anya és apa megtudja. Magamat is gyűlölöm, amiért ezen bosszankodom. – Melanie-nak és Gregnek se mondd el, jó? – Természetesen. – Az arcát tanulmányoztam, azon töprengve, mire gondolhat. Rövid idő után újra megszólalt: – Talán édesapád házas volt, ő pedig tart tőle, hogy ennyi év után kiderül az egész? – Meglehet… De azt hiszem, még a saját nevét illetően is hazudott. – Újra megpróbálsz beszélni vele? – Isten ments! Biztosan kihívná rám a rendőrséget. Egyszerűen hagyom a francba. – Talán így a legjobb. – Ismét megkönnyebbültnek tűnt. Szerettem volna megkérdezni, szerinte ki számára a „legjobb” így, de már a tányérokkal foglalatoskodott, és elindult a konyha felé, faképnél hagyva

engem a tűz mellett.

Ally és Jávor ágyba zuhantak, ahogy hazaértünk, én pedig rendbe raktam a házat – mikor Evan nincs ott, jellemző rám, hogy kissé elhanyagolom a dolgokat. Miután végeztem a házimunkával, nem volt már hangulatom átmenni a műhelybe, ahogy azt rendszerint teszem, mikor épp fel vagyok pörögve a kávétól és csokitól, így bekapcsoltam a számítógépet. Azt terveztem, megnézem az e-mailjeimet, de eszembe jutottak Julia szavai. A szüleim meghaltak egy balesetben. Vajon Julia igazat mondott bármiről is? Talán megtalálhatnám a szülei nevét a neten. A keresőbe először annyit írtam be: „balesetek, Williams-tó, Brit Columbia”. Volt néhány találat, de csak egy esetben volt szó egy párt érintő halálos balesetről, és az nemrég történt – a név sem passzolt. Kiterjesztettem a keresést egész Kanadára, de még mindig nem találtam egy balesetet sem a szülőanyám vezetéknevével. Ha évekkel ezelőtt haltak meg, a cikk talán nincs is online, de mivel még nem akartam feladni, beütöttem a „Laroche” nevet. Furcsa találatok, itt-ott néhány elvétett említés, de az egyetemi névsortól eltekintve, amit már megtaláltam, semmi sem kötődött Juliához. Mielőtt eltettem magam másnapra, úgy döntöttem, megnézem a Williams-tavat. Soha nem voltam ott, de tudtam, hogy Cariboo szívében van, Brit Columbia középső területén. Julia nem igazán tűnt kisvárosi csajnak, és azon tűnődtem, mi van, ha lelépett onnan, ahogy leérettségizett. A képernyőt bámultam. Szerettem volna többet megtudni, de hogyan? Sem én, sem Evan nem rendelkeztünk kapcsolatokkal az egyetemen, vagy állami hivataloknál. Szükségem volt valakire, akinek vannak összeköttetései. Mikor rákerestem a Nanaimóban található magánnyomozókra, meglepve láttam, hogy nem is egy ilyen cég van. Végignéztem a weboldalaikat, és egyre magabiztosabbá váltam, mikor rádöbbentem,

hogy mindegyik nyomozó nyugalmazott rendőr. Mikor Evan később felhívott, felvetettem neki az ötletet. – Mennyibe kerülnek? – ez volt az első kérdése. – Még nem tudom. Holnap tervezek néhány hívást megejteni. – Elég extrém lépésnek tűnik. Nem tudhatod biztosan, hogy hazudott. – Egyértelműen rejteget valamit… én meg megőrülök. – És ha olyasvalami, amit jobb, ha meg se tudsz? Lehet, hogy nyomós oka van arra, hogy ne mondja el. – Inkább megbirkózom vele, mint hogy egész életemben ezen töprengjek. És lehet, hogy megtalálják a szülőapámat. Mi van, ha nem is tud rólam? – Ha úgy érzed, ezt kell tenned, akkor tedd meg. De először ellenőrizd le őket. Ne bízd meg az elsőt, akit a telefonkönyvben találsz. – Óvatos leszek.

Másnap felhívtam a legmenőbb weboldallal rendelkező magánnyomozót, de amint elmondta, milyen díjakkal dolgozik, már kezdett derengeni, miből telt a weboldalra. Két számnál azonnal a hangposta kapcsolt be. A negyedik, a TBD Nyomozóiroda csak egy összetákolt weboldallal rendelkezett, de a férfi felesége barátságosan beszélt, amikor felvette, és közölte, hogy „Tom” visszahív, amint tud. És így is történt, egy órával később. Mikor a háttere felől kérdezősködtem, azt mondta, nyugalmazott rendőr, és azért foglalkozik ezzel, hogy ne kelljen feladnia a golfozást, és hogy a felesége ne rágja a fülét folyamatosan. Azonnal megkedveltem. Azt mondta, óradíjban dolgozik, előre kér egy ötszáz dolláros megbízási díjat, és megbeszéltük, hogy aznap délután találkozunk. Valahogy olyan szánalmasnak éreztem magam, mikor leparkoltam Tom kocsija mellé a parkolóban, de miután váltottunk pár mondatot, és megnyugtatott, hogy bármit is tárjon fel, az bizalmas marad, sokkal jobb kedvem lett. Kitöltöttem az űrlapjait, és vegyes érzelmekkel

távoztam a helyszínről: bűntudatom volt, amiért betolakodom Julia magánszférájába, és mert kiadtam a címét. De egyszerre reménykedtem, hogy megtalálom az igazi apámat, és féltem, hogy ő sem akar majd velem találkozni.

Tom türelemre intett, hogy valószínűleg nem lesznek azonnal fejlemények, de néhány nappal később felhívott, épp mikor vacsora után tettem rendet. – Megvannak az adatok, amiket kért. – A barátságos nagyapahangvételt felváltotta a komoly rendőré. – Szeretném-e tudni? – nevettem. Ő komoly maradt. – Igaza volt, nem Julia Laroche az igazi neve – hanem Karen Christianson. – Na, ez igen érdekes. Azt tudja, hogy miért változtatta meg? – Nem ismerős a név? – Annak kellene lennie? – Karen Christianson a kempinges gyilkosságok egyetlen túlélője. Olvastam a kempinges gyilkosról – mindig is érdekeltek a sorozatgyilkosok és az általuk elkövetett bűntettek. Evan azt mondja, morbid vagyok, de mikor a Dateline vagy az A&E valami híres gyilkosságról sugároz műsort, a tévére tapadok. Szenzációs neve van némelyiknek, mint például a zodiákus gyilkos, az erőszakoló vámpír, a Green River-i gyilkos, de nem sok mindent tudtam felidézni a kempinges gyilkossal kapcsolatban – csak annyit, hogy Brit Columbia belterületén gyilkolta meg az áldozatait. Tom így folytatta: – Biztos akartam lenni benne, ezért elmentem Victoriába, és készítettem pár fényképet Juliáról az egyetemen, majd összehasonlítottam őket Karen Christianson online fellelhető fotóival. Úgy tűnik, egy és ugyanazon személy. – Uramisten, nem is csoda, hogy nevet változtatott. Akkor biztos azt

követően találkozott az édesapámmal, hogy a szigetre költözött. Mikor támadták meg? – Harmincöt évvel ezelőtt – felelte Tom. – A szigetre néhány hónappal ezt követően költözött át, és akkor változtatott nevet… Valami sötét és hideg kezdte markolászni a gyomrom. – Melyik hónapban támadták meg? – kérdeztem. – Júliusban. Sebesen járt az agyam, miközben a dátumokat igyekeztem kiszámolni. – Idén áprilisban töltöm be a harmincnégyet. Gondolja, hogy… Csendben maradt. Hátraléptem, és belerogytam egy székbe, megpróbáltam felfogni azt, amit az előbb hallottam. A gondolataim azonban teljesen összekuszálódtak, széthullottak, képtelen voltam összeszedni őket. Ekkor eszembe jutott Julia sápadt arca, remegő keze. A kempinges gyilkos az apám. – Én… csak… biztos benne? – Azt akartam, hogy mondjon ellent, mondja azt, hogy rosszul hallottam, hogy hibát követett el, vagy bármit. – Karen az egyetlen, aki ezt igazolni tudná, de a dátumok összevágnak. Szünetet tartott, megvárta, mondok-e valamit, de én csak a hűtőszekrényen levő naptárat bámultam. Ally legjobb barátnője, Meghan a hétvégén tartja a születésnapi partiját. Nem emlékeztem, hogy már megvettem-e számára az ajándékomat. Tom hangja távolinak tűnt. – Ha lennének még kérdései, a számomat ismeri. A Karenről készült fényképeket e-mailben elküldöm önnek, a nyugtámmal együtt.

Pár percig a konyhában ültem, még mindig a naptárra meredve. Fent hallottam becsapódni egy szekrény ajtaját, és eszembe jutott, hogy Ally a fürdőszobában van. Ezzel ráérek később is foglalkozni. Iszonyú

erőfeszítéssel felálltam. Ally már kijött a fürdőből, húzta maga után a málnás habfürdőillatot meg a nedves törölközőt. Rendszerint imádom lefektetni. Mikor bekucorodik a takarója alá, elmeséli, milyen napja volt, részben kislányosan, amikor rosszul ejti a szavakat, részben, mint egy kis hölgy, mikor leírja, a többi lány milyen ruhát viselt. Amikor még egyedül voltam vele, megengedtem, hogy az ágyamban aludjon. Élveztem a közelségét, örömmel hallgattam, ahogy mellettem lélegzik. Még a terhesség idején is, amíg Jason bulizott valahol, csak akkor tudtam elaludni, ha a hasamon tartottam a kezem. Jason általában egészen hajnalig nem tért haza. Mikor kibuktam – és mindig kibuktam –, akkor kitolt az ajtón, és bezárta. Az ajtón keresztül üvöltöttem vele egészen addig, amíg be nem rekedtem. Végül akkor hagytam ott, amikor már öt hónapos terhes voltam, és soha nem is láthatta a lányát – kis teherautójával felcsavarodott egy fára, egy hónappal a szülés előtt. A szüleivel viszont kapcsolatban maradtam, akik remekül elvannak Allyvel, történeteket mesélnek neki Jasonról, és megőrzik az apja holmiját addig, amíg Ally idősebb nem lesz. Néha ott tölt egy-egy éjszakát. Először attól tartottam, hogy sírva fog felébredni, de teljesen jókedvű maradt. Én voltam az, aki nem tudott aludni. Ugyanígy történt az első iskolai napon is – Ally gond nélkül vette az akadályt, de én minden percben hiányoltam, hiányoztak a zajok a házban, a kuncogásai. Most pedig ki voltam éhezve rá, hogy láthassam a házon kívül zajló életét is, tudni akartam minden pillanatáról, hogy érzi magát. „Nevettél rajta? Szeretsz erről tanulni?” Azon az estén azonban Tom szavai jutottak eszembe újra és újra: a dátumok összevágnak. Nem éreztem valóságosnak. Ez nem lehet a valóság. Miután Ally elbóbiskolt, megpusziltam meleg homlokát, és otthagytam Jávorral. Az irodámban bekapcsoltam a számítógépet, és rákerestem a kempinges gyilkosra. Az első link egy, az áldozatoknak szentelt weboldalra vitt. Míg az oldalon kísérteties zene szólt, végiggörgettem az áldozatok fényképeit, megnéztem a képek alatt

szereplő neveket és az elhalálozás dátumát is. A legtöbb támadás pár éven belül történt, egészen a hetvenes évek elejétől, de néha zsinórban két nyáron is aktív volt, hogy utána évekig ne bukkanjon elő újra. Rákattintottam egy linkre, amin egy pdf-formátumban feltöltött térkép nyílt meg. A térképen apró keresztek jelölték az összes olyan helyszínt, ahol valakit meggyilkolt. Végighaladt BC teljes belső és északi területén, és ugyanabban a parkban kétszer sosem gyilkolt. Ha a lányok a szüleikkel vagy a fiújukkal kempingeztek, előbb azokat ölte meg. De egyértelműen a nők voltak az első számú célpontjai. Tizenöt nőt számoltam meg – egészséges, mosolygós, fiatal nőket. Mindent egybevetve úgy képzelik, a fickó legalább harminc gyilkossággal vádolható – Kanada történetének egyik legvéresebb sorozatgyilkosa volt. A weboldal említést tett az egyetlen nőről is, aki valaha megmenekült előle: a harmadik áldozatról, Karen Christiansonról. A fénykép szemcsés volt, Karen arcával nem a kamera felé fordult. Visszanavigáltam a Google oldalára, és beírtam a „Karen Christianson” nevet. Ezúttal számos cikk érkezett találatként. Karen és a szülei a Tweedsmuir Provincial Parkban kempingeztek, BC középnyugati területén, egy harmincöt évvel ezelőtti nyáron. A szülőket fejbe lőtték, amíg a sátorban aludtak, de Karenre órákig vadászott a gyilkos a parkban, amíg el nem kapta és megerőszakolta. Mielőtt sikerült volna megölnie, Karen valahogy fejbe vágta egy kővel, és elmenekült. Két napig bolyongott az erdőben, miután végre kibotladozott onnan, és leintett egy arra haladó lakókocsit. A legtöbb fényképen elrejtette az arcát, néhány leleményes újságíró azonban megtalálta az iskolai évkönyvben az utolsó évében készült fotóját, amely hónapokkal a sorsdöntő nyár előtt készült. Egy csinos, sötét hajú, barna szemű lány képét tanulmányoztam. Valóban rendkívüli módon hasonlított Juliára. Megcsörrent a telefon, amitől megrezzentem. Evan volt az. – Szia, bébi, Ally már lefeküdt?

– Igen, ma este elég fáradt volt. – Hogy telt a napod? Van hír a nyomozótól? Evannek általában mindent elmondok – a jót, a rosszat, a csúfot –, ahogy belép az ajtón vagy felveszi a telefont, ezúttal azonban a torkomon akadtak a szavak. Szükségem volt egy kis gondolkodási időre, hogy rendbe tegyem a gondolataimat. – Hahó! – Még kutat. Azon az éjszakán az ágyban feküdtem, és a plafont néztem meredten, az iszonyatot próbáltam elűzni a tudatomból, próbáltam nem Julia arcára gondolni, amit elfordít a fényképezőgépek elől, elfordít előlem. Órákkal később ébredtem egy rémálomból, a tarkóm lucskos volt az izzadságtól. Másnaposnak éreztem magam, a szám ki volt száradva. Felfelvillantak előttem képek az álmomból – egy lány mezítláb rohan a sötét erdőn át, egy véres sátor, fekete hullazsákok. És akkor beugrott. Megfordultam, és az órára néztem. Öt óra harminc. Esélyem sincs egy ilyen álom után újra visszaaludni. Mint a fémet a mágnes, úgy vonzott újra magához a számítógép. Az áldozatok fényképeit tanulmányoztam, minden cikket elolvastam, amit csak találtam a kempinges gyilkosról. A testemet elárasztotta a félelem és az undor. Elolvastam minden újságcikket Juliáról, minden egyes információmorzsát minden magazinban, megvizsgáltam minden fényképet. A riporterek hetekig vadásztak rá, megtalálták a lakóházát, és mindenhova követték. A média többnyire Kanadában foglalkozott az üggyel, de néhány amerikai lap is átvette a sztorit, Ted Bundy egyik áldozatával hasonlítva őt össze, aki szintén elmenekült. Mikor Karen eltűnt, az újságcikkek találgatásokba bocsátkoztak arról, merre lehet, majd fokozatosan elhalt a médiavisszhang. Aznap reggel kaptam meg Tom e-mailjét is, amelyben átküldte Julia egyetemen készült fényképeit, ahogy a kocsijához megy, illetve a házuk előtt áll Katharine-nel. Összehasonlítottam Karen Christianson online

talált képeivel. Egyértelműen ugyanaz a nő volt. Az egyik fényképen Julia egy hallgató kezét fogja, és bátorítóan mosolyog. Azzal kínoztam magam, hogy vajon megérintett-e, amikor megszülettem, vagy csak közölte, hogy vigyenek el előle.

Ezen a héten végig eljátszottam a szerepem, de laposnak éreztem magam, távolinak – dühösnek. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel az új valósággal, a fogantatásom iszonyatával. El akartam temetni a kertben, távol mindenki fürkész tekintetétől. A bőröm lúdbőrözött a tudat hatására, a szörnyűségtől, amibe betekintést nyertem, ami létrehozott. Többször is hosszan zuhanyoztam. Semmi nem segített. A mocsok belül volt. Gyerekként azt gondoltam, ha elég jól viselkedem, majd visszajönnek értem az igazi szüleim. Ha bajba keveredtem, azon aggódtam, nehogy megtudják. Minden jó jegyet azért szereztem a suliban, hogy tudják, milyen okos vagyok. Mikor apa úgy nézett rám, mint aki próbál rájönni, ki engedett be engem az ő házába, azt mondogattam magamnak, hogy jönnek értem. Mikor láttam, hogy hátipaciznak Melanie-val és Laurennel, nekem pedig azt mondta, túl fáradt, azt mondogattam magamnak, hogy jönnek értem. Mikor a lányokkal elment a medencéhez, engem pedig ott hagyott füvet nyírni, azt mondogattam magamnak, hogy jönnek értem. Sosem jöttek. Most egyszerűen csak el akartam felejteni a létezésüket is. De csinálhattam bármit, ezer módon próbálhattam elterelni a figyelmemet, nem akart elengedni a mellkasomra nehezedő, a lábamat markolászó sötét, súlyos érzés. Evan a hét túlnyomó részében egy csoporttal járta a vadont, térerő nélkül. Mikor végre lehetősége volt hívni, megpróbáltam végighallgatni, amit a vendégházról mond, megpróbáltam a megfelelő módon válaszolni, elmesélni neki, milyen volt Ally napja, majd egy idő után kimerültségre hivatkozva lezártam a beszélgetést. El akartam neki mondani, csak még szükségem volt egy

kis időre. Másnap reggel azonban már a beszélgetés elején átlátott rajtam. – Na, jó, mi a helyzet? Már nem akarsz hozzám jönni? – Nevetett, a hangja viszont aggodalmas volt. – Te nem akarsz majd elvenni, miután ezt elmesélem. – Gyorsan kiböktem: – Megtudtam, miért hazudott Julia. – Az ajtóra pillantottam, tudtam, hogy Ally hamarosan felkel. – Julia? Nem tudom, ki… – A szülőanyám, emlékszel? A nyomozótól hallottam múlt héten. Azt mondta, a valódi neve Karen Christianson. – Miért nem mondtad el nekem, hogy megtaláltad? – Zavartnak tűnt. – Mert közben azt is kiderítettem, hogy az apám a kempinges gyilkos. Csend. Végül Evan újra megszólalt: – Ne bomolj. Ugye nem gondolod komolyan, hogy… – Komolyan gondolom, Evan, az apám egy gyilkos. Megerőszakolta az anyámat. Komolyan… – Nem tudtam elmondani neki, mi fűti még a rémálmaimat. Az apám még mindig szabadlábon volt. – Sara, lassíts kicsit. Igyekszem feldolgozni mindazt, amit mondtál. – Majd, miután nem válaszoltam semmit: – Sara? Bólintottam, bár látni nem láthatott. – Én nem… nem tudom, mit tegyek. – Csak kezdd szépen az elején, és mondd el, mi a helyzet. – A párnámnak dőltem, az Evan hangjából áradó erőbe kapaszkodva. Amint elmagyaráztam neki mindent, így szólt: – Szóval nem tudod biztosan, hogy ez a Karen nevű nő és Julia egy és ugyanaz? – Magam is megnéztem a neten a fotókat. Ő az. – De semmi nem támasztja alá, hogy a kempinges gyilkos lenne az apád. Az egész csak spekuláció. Akár össze is jöhetett egy fickóval utána. – A nemi erőszak áldozatai általában nem szoktak azonnal csak úgy

„összejönni” valakivel. És egy nő is ott volt a házban… azt hiszem, meleg. – Lehet, hogy most az, de fogalmad sincs, meleg volt-e akkoriban is. Azok alapján, amit tudsz, akár már a támadás idején is terhes lehetett. Akár a nyomozó is megpróbálhat becsapni. – Rendőr volt. – Azt állítja. Lefogadom, hogy felhív majd, és azt mondja, többet is megtudhat, ha megfizeted. – Nem tűnt ilyennek. – De vajon igaza lehet Evannek? Vajon csak légből kapott következtetéseket vontam le? Ekkor jutott eszembe Julia arckifejezése. – Nem, halálkomolyan meg volt rémülve. – Megjelentél a küszöbén, és azt követelted, hogy beszéljen veled. Ettől bárki megrémülne. – Több volt ez ennél. Érzem… a zsigereimben érzem. Evan egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta: – Küldd el a linkeket e-mailben. Meg a fényképeket, amiket ez a pasas csinált. A weboldalát is. Van egy kis időm ma délelőtt, átolvasok mindent, aztán ebédidőben felhívlak. Megbeszéljük, oké? – Talán fel kellene hívnom Juliát… – Nagyon nem jó ötlet. Ne tégy semmit. Nem válaszoltam. – Sara – szólt hozzám erélyes hangon. – Igen. – Ne. – Oké, oké.

Ally épp Jávorral beszélgetett a szobájában, így elbúcsúztunk egymástól Evannel. Ally miatt igyekeztem vidámnak mutatkozni, miközben virslis lángosokat csináltunk, és szmájlikat rajzoltunk rájuk ketchupból. Valahányszor azonban belenéztem azokba az ártatlan szemekbe, sírhatnékom támadt. Mit mondok majd neki, amikor elég idős

lesz ahhoz, hogy kérdezősködjön a családomról? Miután elvittem a suliba, elmentem Jávorral sétálni egyet, gondolva, hogy a friss levegő majd jót tesz. Ahogy azonban beléptem az erdőbe, már tudtam, hogy hiba volt. Általában imádom a levegőben szétáradó fenyőillatot, az előző esti esőtől gazdag és nehéz földszagot. A különböző fafajtákat: vörösfenyő, Douglas-fenyő, szitka luc. Most azonban baljósan tornyosultak fölém a mohával benőtt fák, elzárták előlem a fényt. A levegőt sűrűnek és nehéznek éreztem, a lépteimet hangosnak. Megriasztott az erdő minden sötét zuga. Egy viharvert farönkből nyújtózó száraz ág, egy elhalt fa, tele belőle kinövő páfrányokkal, a mögötte levő üres területen rothadó levélszőnyeg. Az erőszak is valami ilyen helyen történt? Az elöl ügető Jávor megijesztett egy szarvast, ami el is iramodott, barna szeméből sütött az ijedtség. Elképzeltem, ahogy Julia az erdőn keresztül menekül, testén vérző vágások, légzése szakadozott, nyomában az üldözője, aki vadászik rá, mint valami állatra. Mikor hazaértem, szétpakoltam a műhelyt. A tervem az volt, hogy rendszerezem a készleteimet, letisztítom a szerszámaimat, majd valamilyen rendszer látszatával akasztom őket a helyükre. Mikor azonban láttam, mekkora bombát robbantottam – vésők, gumikalapács, fogók, rezgőcsiszoló, ecsetek, rongyok, papírtörölközők egy halomban a munkaasztalon –, még annyi lélekjelenlétem se volt, hogy rögzítsek egy vonalzót. Fogtam egy seprűt, és elkezdtem a forgácsokat felseperni. Evan, ahogy ígérte is, ebédidőben hívott, a vonal azonban megmegszakadt. – Hívlak, mikor… ki… vízre… Követ… tokját… bálnákat. Visszamentem a műhelybe, ahol egy mahagóni, Chippendale-stílusú komód csiszolására összpontosítottam. Elegyengettem az évek során keletkezett maródásokat és bemélyedéseket, elmerültem a fa friss illatában, a csiszolópapír horzsoló hangjában. Az izmaim minden egyes mozdulattal lazábbak lettek, lassan az elmém is kezdett lecsillapodni. A mahagóniról azonban eszembe jutott Julia irodája. Nem is csoda, hogy

nem akart velem szóba állni – még mindig az események hatása alatt állt, és az, hogy én megjelentem, egy csapásra mindent felelevenített. De nem kellett volna félnie tőlem. Lehet, hogy csak attól félt, hogy kiteregetem a titkát? Abbahagytam a csiszolást. Ha biztosítanám róla, hogy senkinek nem mondom el… A telefon az asztalomon volt. Julia közvetlen, egyetemi telefonszáma egy post-iten még mindig ott lógott a számítógép alján.

Négy csengés után egy automata szólal meg: – Ön Laroche tanárnő hangpostáját érte el a Művészettörténet Tanszéken. Kérem, hagyjon üzenetet. – Jó napot, itt Sara Gallagher. Nem szeretném újra felzaklatni, csupán… A csend hosszúra nyúlt. Pánikba estem. Mi van, ha valami rosszat mondok? Állj, csak nyugalom! Mély lélegzetet vettem, és azt mondtam: – Szerettem volna elmondani, hogy sajnálom, hogy csak így rátörtem önre a házában, de most már értem, miért volt olyan feszült. Csak a családi kórtörténetemre vagyok kíváncsi. Azt reméltem, esetleg beszélhetnénk. – Elhadartam a telefonszámom, kétszer, majd az e-mailcímem is. – Tudom, hogy sok dolgon ment keresztül, de nem vagyok rossz ember, van egy családom, és nem tudom, mit is mondjak a lányomnak, és… – Rémülten észleltem, ahogy elcsuklik a hangom, és sírni kezdek. Letettem.

Jószerivel a karomat kellett eltörnöm ahhoz, hogy ne hívjam vissza ismét, és hagyjak még egy üzenetet, elnézést kérve az elsőért, majd még egyet, tömve mindazzal, amit még el akarnék mondani, és eddig nem mondtam. A következő órában fejben újra és újra lejátszottam a hívást, és minden egyes alkalommal egyre kínosabban éreztem magam. Mikor este Evan végre fel tudott hívni, annyira szégyelltem magam, amiért nem fogadtam meg a tanácsát, hogy még el sem tudtam neki

mondani. Megnézte a linkeket, és egyetértett abban, hogy Julia Laroche valóban nagyon hasonlít Karen Christiansonra, de őt még mindig nem győzte meg arról semmi, hogy a kempinges gyilkos az apám. – Mit tegyek? – kérdeztem. – Két dolgot tehetsz: elmondod a rendőröknek, és ők majd utánanéznek, vagy hagyod az egészet úgy, ahogy van. – Ha elmondom a rendőrségnek, valószínűleg készítenek egy DNStesztet, és a nyakamat teszem rá, hogy pozitív lesz az eredménye. Mi van, ha nyilvánosságra kerülnek az eredmények? Meg is találhat. Nem szeretném, ha erről bárki más tudomást szerezne. – A szemébe néztem. – Másképp érzel irántam így, tudva, hogy ki az igazi apám? – Utáltam magamat, amiért megkérdeztem, utáltam, mennyire gyengének éreztem magam tőle. – Attól függ. Megkeresed majd, hogy eltegyen láb alól? – Evan! Komoly hangon folytatta: – Nyilván nem változtat semmin. Ha ő az apád, akkor persze ijesztő, hogy még szabadon jár-kel, de átvészeljük ezt is. Úgy burkolóztam be a szavaiba, mint valami nyugtató takaróba. Majd Evan szólalt meg újra. – De ha nem beszélsz a rendőrséggel, akkor egyszerűen kénytelen vagy elfogadni, elfelejteni, és továbblépni. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna.

Evan úgy gondolja, nem kellene rajtad kívül senki másnak elmondanom – legalább annyira tart tőle, hogy híre megy, mint én, és hogy emiatt elszabadul a pokol. Gondoltam rá, hogy elmondom Laurennek, de ő jobban szereti, ha minden habkönnyű és rózsaszín – még a híradót se nézi. Ezt ugyan hogyan tudnám beadni neki? Én magam is félek róla bármi egyebet elolvasni. Mikor először elkezdtelek látogatni – azután, hogy Dereket, az első

férfit, akit közel engedtem magamhoz Jason halála után, lelöktem a lépcsőn, attól tartottam, van bennem valami rettenetes genetikai hajlam. Te erre felvetetted, hogy talán szükségem van valakire vagy valamire, amit vádolhatok, így nem kell felelősséget vállalnom a saját tetteimért. Abban az időben ez logikusnak is tűnt. Nem voltam büszke arra, amit tettem, annak ellenére nem, hogy a félrekefélő szemétláda nem is sérült meg igazán. De megrémített. Még mindig hallom Derek szavait, még mindig tudnak fájni: „Tudtad, hogy még nem léptem túl rajta, mikor találkoztunk.” És igaza volt. Valóban tudtam, de ez cseppet sem fékezte a lelkesedésem. Elmeséltem már, hogyan találkoztunk? Egy partin történt, mikor Ally csak néhány hónapos volt – utáltam, hogy hátrahagyom, de Lauren erősködött, hogy menjek. Derek okos volt és vicces, de nem ez vonzott benne. Abban a pillanatban, mikor kijelentette: „Jelenleg semmi komolyra nem vagyok felkészülve. Nemrég szakítottam valakivel.” – végem volt. Minden egyes kapcsolatban ettől zsongtam be: elérhetetlen, és komoly eséllyel töri össze a szívemet. Egészen ennek a viszonynak a brutális lezárásáig nem fogtam fel, hogy tartozom magamnak – és a lányomnak – annyival, hogy segítségért folyamodjam. Bárcsak azt mondhatnám, itt véget is ért, de ahogy tudod is, a rákövetkező években egyik rossz kapcsolatból pottyantam a másikba. Gondolom, ezért voltam olyan kemény Evannel, mikor elkezdtünk randizgatni. Valószínűleg nem emlékszel már erre, mert nem sokkal azt követően maradtak abba a találkozásaink, hogy megismerkedtem vele, de küldött nekem egy üzenetet a Facebookon. Mivel úgy gondoltam, egy ilyen jóképű fickó, mint ő, akinek még egy vendégháza is van, biztosan nagy spíler, lekoptattam. De szüntelenül küldte a rövid, „milyen volt a napod?”-típusú üzeneteket, a munkámmal és a lányommal kapcsolatban kérdezősködött, hozzászólt a bejegyzéseimhez. Mivel nem tekintettem potenciális partnernek, meséltem neki a gondjaimról, a félelmeimről, a férfiakkal és viszonyokkal kapcsolatos csömörömről, bármiről, ami épp eszembe

jutott. Az egyik éjszaka MSN-en beszélgettünk hajnali háromig, boroztunk, a saját otthonainkban ittuk magunkat félrészegre. A következő nap elküldte a kedvenc szerelmes dala linkjét – Colin James These Arms of Mine című dala volt az – amit zsinórban legalább tízszer meghallgattam. Miután egy hónapja beszélgettünk a neten keresztül, végre beleegyeztem egy randiba; Jávorral sétáltunk egyet a parkban. Órák teltek el egyetlen feszült pillanat nélkül, csupa nevetéssel, és biztonságban éreztem magam, miközben teljesen önmagam lehettem. Mikor pár hónappal később találkozott Allyvel, azonnal imádták egymást. Még az összeköltözés is könnyű volt: ha egyikünknek hiányzott valami háztartási kellék, a másikunknak megvolt. Az első napokban azonban még vitákat generáltam, megpróbáltam ellökni magamtól, a hűségét tesztelgettem. Egyszerűen rettegtem attól, hogy újra megsérüljek, rettegtem attól, hogy elveszítem az önuralmam, mint Derek esetén – attól, hogy mi történne akkor… Gyerekkoromban sokszor voltam mérges, de mindig magamban tartottam, valószínűleg tizenévesként azért voltam annyira nyomott hangulatban. Akkor kezdtem el gyakran elveszíteni a béketűrésemet, mikor elkezdtem randizgatni. De egy adott ponton mindig sikerült magamnak megálljt parancsolnom – egészen addig az esetig Derekkel a lépcsőn. Mikor elmondta, hogy az előző éjszakát az exével töltötte, szégyent éreztem csak, semmi mást. Csak az járt a fejemben, hogy mindenki azt gondolja majd, nem voltam neki elég jó. Aztán előrelendült a karom, ő pedig zuhant. Utána döbbenten és elborzadva emésztgettem, amit tettem, különösen azt, mennyire erősnek éreztem magam tőle. Megrémített az érzés, hogy lappang bennem valami sötét, valami, amit nem tudok irányítani. És szerettem volna elhinni, amit mondtál, hogy ugyanaz váltotta ki ezt is, mint minden egyebet: az elhagyatottság érzése, gondok a szexualitással, alacsony önértékelés, mindezek együttesen.

Most azonban tudjuk, hogy a szüleim egyike erőszakos, több mint erőszakos. Úgy fest, talán jogosan voltam megrémülve. A délelőttöt a műhelyben töltöttem, azt a mahagóni szekrényt csiszolva, megpróbáltam mindent elfelejteni, és egy pár órára sikerült is. Aztán elvágtam az ujjam. Ahogy kibuggyant a vér, arra gondoltam: egy gyilkos vére folyik bennem.

HARMADIK BESZÉLGETÉS Mi tagadás, dühös vagyok és zavarodott. Annyira kiborít a stressz, hogy legszívesebben fognék egy baseballütőt, és jól szétvernék valamit. Nem hiszem el, hogy már több mint egy hónapja itt vagyok. Egész hétvégén azzal a szellemi gyakorlattal foglalkoztam, amit tanítottál. Elképzelem, milyen is lenne az életem, ha nem aggódnék a családom vagy a genetikám miatt, mit tennék az időmmel. Megpróbáltam könnyednek és boldognak képzelni magamat, miközben az esküvői díszeket és meghívókat nézegettem. De még mindig nem tudom kiverni a fejemből a kempinges gyilkost – hol volt, ki volt ő; még a helyszínre is visszamentem, és újra megnéztem az összes áldozata fényképét. A gondolataim mindig Juliánál kötöttek ki. Vajon megkapta az üzenetem? Lehet, hogy gyűlöl engem? Hétfőn megkaptam a választ.

Kinn voltam a műhelyben, a ráragadt lakkot dörzsöltem le a kezemről, közben épp a Sometimes it’s a bitch üvöltött a háttérben Stevie Nickstől, mikor meghallottam a telefont. A szerszámok és eszközök halmában kotorásztam az asztalomon, egészen egy kupac rongyig, amelyek alatt a vezeték nélküli készülék rejtőzött. A számot nem jelezte ki. – Halló? – Kérem, beszélhetnék Sarával? Felismertem a kulturált hangvételt. Felgyorsult a pulzusom. – Julia? – Egyedül vagy? – A hangja merev volt. – A műhelyemben vagyok. Ally iskolában. Épp most készültem bemenni, ebédelni valamit – ma kihagytam a reggelit… – Elkezdtem fecsegni. – Nem lett volna szabad újra felhívnod.

– Sajnálom. Nemrég tudtam meg, hogy ki is ön valójában, és nem gondolkodtam… – Nyilvánvalóan. – Fájt, elakadt a lélegzetem. – Ne keress többé telefonon. – Majd letette.

A szokásos méltósággal és higgadtsággal kezeltem a helyzetet – a telefont széles ívben hajítottam keresztül a műhelyen, amitől kiesett belőle az akkumulátor, és pörögve csúszott be egy polc alá. Majd a házba viharzottam, és felfaltam egy csomót Ally Oreo kekszéből, meg egy halom Ritz Bits sajtos szendvicset, a falatok közt káromkodva. Úgy beszélt velem, mint egy darab szarral, amibe az utcán belelépett, mintha csak le akarna vakarni a cipőjéről. Égett az arcom, és a könnyek csípték a szememet, mikor eszembe jutott az, ami mindig, valahányszor egy exem kidobott vagy cserbenhagyott, vagy mikor apa nem fogta meg a kezem, mikor én odanyújtottam az enyémet: Mi a baj velem? Egy órával később még mindig túl zaklatott voltam, és nem tudtam a munkára koncentrálni. Na és az esküvő? Felejtsük el. Gondolkodtam rajta, hogy felhívom Evant, de akkor el kellene mondanom azt is, hogy mit tettem. Felmarkoltam a kocsikulcsot.

Lauren és Greg még mindig abban a házban élnek, amit a házasságuk elején vettek – anya és apa besegítettek az előlegbe, ami azt jelentette, apa mondta meg, mit vegyenek. Egy egyszerű, az 1970-es évek stílusát idéző, négy hálószobás ház, de egyenesen a Departure-öbölre néz, és lenyűgöző kilátást nyújt a kompokra, miközben azok megkerülik a Newcastle-szigetet. Szerettem volna ugyanarra a környékre költözni, de mikor Evannel házakat kerestünk, épp nem volt egy eladó sem arrafelé. Végül egy valamivel újabb városrészben kötöttünk ki, de imádom az otthonunkat. Egy West Coast-stílusú ház, cédrus deszkaburkolattal, földszín gránitpultokkal, rozsdamentes acél berendezésekkel.

Greg még mindig tatarozza a házat, de ha végez vele, csodálatosan fog festeni. Lauren az évek során nagyon sokat szépített rajta saját kezűleg készített függönyei, pasztellszínű falai, friss virágokkal teli vázák segítségével. Folyamatosan csenek ezt-azt a veteményeskertjéből. A hátsó ajtón kopogtam be, majd belöktem magam előtt. – Hahó, Sara vagyok. Az emeletről kiáltott le: – Gyere Brandon szobájába! Mikor felértem a szobába – amely jéghokis tematikával volt ellátva –, Lauren épp a mosott ruhát tette el. Felhemperedtem a Canucks logóval díszített ágytakaróra, és a párnát öleltem, miközben Laurent figyeltem, irigyelve, mennyire elégedett az életével. A kezében egy pár zoknival fordult felém: – Mi baj van? – Nem igazán szeretnék beszélni róla. Incselkedő hangon válaszolt: – Most már el kell mondanod. – Feltartott egy zoknit, mint aki meg akar vele dobni. – Jól vagyok. Csak szerettem volna veled lógni egy kicsit. – Még mindig a szülőanyád miatt vagy feldúlva? – Megfordult, eltette a zoknikat, majd kihúzta a következő fiókot. Nem terveztem neki elmondani, csak a melegségét akartam érezni egy kicsit, mielőtt azonban észbe kaptam volna, már ki is csúsztak a számon szavak: – Megtudtam, ki az igazi apám. Rám nézett, a kezében egy kis, kék pólót szorongatva. – Nem tűnsz túl vidámnak. Ki ő? Majd szétvetett a szorongás, mit gondol majd Lauren, közben égett bennem a vágy, hogy azt mondja nekem, minden rendben van, hogy megvigasztaljon, mint mindig. Eszembe jutott Evan figyelmeztetése, hogy ne mondjam el senkinek. Eszembe jutott a Juliának tett esküm,

hogy nem mondom el senkinek. De ő a húgom volt. – Senkinek sem beszélhetsz erről – még Gregnek sem. A kezét a szívére téve felelte: – Ígérem. Forrónak éreztem az arcom, mikor megszólaltam: – Hallottál már a kempinges gyilkosról, ugye? – Mindenki hallott a kempinges gyilkosról. Miért? – Ő az apám. Leesett az álla, és úgy tűnt, mintha órákon át bámulna rám ugyanazzal a döbbent arccal. Végül leült mellém az ágyra. – Hát ez… biztos vagy benne? Hogyan derítetted ki? Felültem, a párnát az ölembe fektetve, és beszélni kezdtem neki a magánnyomozóról, és elmondtam, mi minden történt azóta. Az arcát vizsgáltam, arra számítottam, hogy a szeméből látom majd visszatükröződni azt a sok szörnyűséget, ami az én fejemben járt. De csupán aggodalmasnak tűnt. – Talán Evannek igaza van, és az egész puszta véletlen – mondta. Megráztam a fejem. – Ahogyan ma beszélt velem… Gyűlöl. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem gyűlöl. Valószínűleg… – Nem, igazad lesz, még annál is rosszabb, olyan, mintha undorodna tőlem. – A hangom mélyebb lett, miközben próbáltam nem elsírni magam. Lauren a hátamat simogatta. – Annyira sajnálom, Sara. Akik számítanak, azok szeretnek. Ez segít? Azonkívül, hogy apa nem szeretett, és tudva a tényt, hogy a húgom ezt nem hajlandó észrevenni, csak még fájdalmasabbá tette. – Nem érted, milyen érzés, ha örökbe fogadnak, ha a vér szerinti anyád úgy válik meg tőled, mintha egy darabka szemét lennél, majd ismét eltaszít magától? Évekig vártam arra, hogy találkozzam vele, és most… – Megráztam a fejem. – Tudom, hogy fáj, de nem feledkezhetsz meg a pozitívumokról sem

az életedben. Lauren már épp elkezdett volna egy újabb mondatot, mikor hangokat hallottam lentről. – Helló, helló, helló, boszikák! – Melanie. Lauren szólt vissza: – Idefenn vagyunk. – Jelentőségteljesen néztem rá, ő pedig cipzárazó mozdulattal húzta végig a kezét a száján. Melanie befordult a sarkon, és ledobta a kézitáskáját a padlóra. – Köszi, hogy a Cherokee-ddel olyan szépen elfoglaltad az egész kocsibehajtót, Sara. – Nem mintha tudtam volna, hogy jössz. Nem foglalkozott velem, Laurenhez fordult: – Köszi, amiért segítettél a minap, nagyon hálásak vagyunk érte Kylelal. Lauren legyintett egyet. – Semmi gond. – Mi a helyzet? – kérdeztem. – Nem rólad és az esküvődről szól minden. – Melanie mosolygott, mintha csak tréfálna, de a tekintete egészen mást sugallt. Olaszos külsővel bírt, akárcsak anya, de sötét haját tüsire vágva hordta, és szerette a merész, vörös rúzst és a füstös szemfestést. Mikor nem épp a világra csodálkozott rá, vagy duzzogott valami miatt, egészen feltűnő jelenség tudott lenni. Mikor még kisebb volt, apa szerette magával vinni a fakitermelő telepekre tett látogatásaira – meg volt róla győződve, hogy majd könyvelő lesz, és segít neki vezetni a céget. Ahogy azonban elérte a tinédzserkort, az egyetlen dolog, amit Melanie számon akart tartani, a fiúi száma volt. És bőven talált is magának a pubban, ahol pultozik. Régen ez volt apa kedvenc helye, de amióta Melanie tizenkilenc évesen elkezdett ott dolgozni, be sem tette oda a lábát. – Kyle-nak szüksége volt egy helyre, ahol gyakorolhat, így a rendelkezésére bocsátottam a garázst – magyarázta Lauren.

Melanie felém fordult: – Találtál már valakit az esküvőre? – Evannel még mindig egyeztetünk róla. – Ragyogó, mert Kyle esküvői ajándékként szeretné megtenni. – Szélesen elmosolyodott. Igen messze volt a ragyogótól. Néhány hónapja hallottam Kyle zenekarát, alig voltak összhangban egymással. Laurenre pislantottam. Melanie és köztem cikázott a tekintete. – Ez egy izgalmas javaslat, de még beszélnem kell Evannel. Nem tudom, ő mit szeretne pontosan. – Evan? Ugyan már, annyira laza, nem fogja túlzottan érdekelni. – Lehet, de előbb akkor is beszélni szeretnék vele. Melanie felnevetett. – Mióta foglalkoztat téged Evan jóváhagyása? – Szünetet tartott, majd összeszűkült a szeme. – Ó, értem már. Nem szeretnéd, ha Kyle lépne fel. Na, tessék. Melanie-t mindannyian elkényeztettük kölyökként, apa kiváltképp. Ha anya beteg volt, én voltam a főnök, és ekkor kezdődtek el csak a gondok. Laurennel könnyű volt, elég volt azt mondanom, hogy szedje össze a játékait, és már indult is, de Melanie csak állt egy helyben, csípőre tett kézzel, és meredten nézett rám. Végül Lauren vagy én tettük meg helyette. – Nem ezt mondtam, Melanie. – Kibaszottul elképesztő. Kyle zenekara igazán sokat fejlődött, és kész megtenni érted ezt a kedvességet, te meg képes vagy nemet mondani? – Mielőtt válaszolhattam volna, Melanie megrázta a fejét, és azt mondta: – Megmondtam, Lauren, hogy el fogja utasítani. – Ti már beszéltetek erről? – kérdeztem. Lauren felelt: – Nem, vagyis hát de, egy keveset. Melanie előző este említette, hogy Kyle-nak jót tenne a nyilvánosság, és… – Te meg azt mondtad, talán találkozhat néhány emberrel az esküvőn – vágott közbe Melanie. – Azt mondtad, ez egy remek alkalom volna a

számára. Lángolt az arcom, a pulzusom vágtatni kezdett. Melanie az esküvőmet szerette volna felhasználni meghallgatásnak a fiúja számára? És Lauren volt az ötletgazda? Lauren így folytatta: – De azt nem tudtam, hogy Sara esetleg rendelkezik-e már más tervekkel. – Nem rendelkezik – válaszolt Melanie. – Egyszerűen csak azért mondja, mert nem kedveli Kyle-t. Melanie engem bámult, felszegett állal, mintha csak ki akarna hívni, hogy merjem letagadni. Szerettem volna pontosan azt elmondani neki, amit gondoltam: Nem elég jó neked, és hétszentség, hogy nem elég jó ahhoz, hogy az esküvőmön fellépjen. De elszámoltam tízig, és azt mondtam: – Gondolkodom rajta, rendben? – Ó, hát peeeeersze, hogy így teszel – reagált Melanie. – Gondolkodsz rajta, ugye, Sara? – Lauren könyörgő arckifejezéssel nézett rám, attól tartott, hogy ebből veszekedés lesz. És nem is kicsi, ha nem tűnök el a helyszínről kellő gyorsasággal. – Igen, és most el kell indulnom. – Felálltam. – Nem maradhatnál egy kávéra? – kérdezte Lauren. Tudom, hogy azért marasztalt, hogy mindent átbeszélhessünk, de legalábbis úgy tehessünk, mintha nem lenne semmi gond, de ha még valamit meg kell hallanom, ami elhagyja Melanie száját, fel fogok robbanni. Mosolyt erőltettem magamra. – Bocs, de el kell mennem Allyért. Legközelebb, oké? Ahogy elindultam kifelé, nem néztem Melanie-ra.

Hánykolódtam aznap éjszaka. Végül felkeltem, és elkezdtem jegyzetelni – ez volt az egyetlen módszerem arra, hogy megnyugodjam. Az első tétel: felhívni Laurent reggel, és elnézést kérni, amiért olyan hirtelen

távoztam. Majd írtam egy levelet Melanie-nak, megírva neki mindazt, amit korábban el akartam neki mondani, de amit egyébként soha nem mondanék el. Négyévnyi terápia után végre tudom, hogyan kezeljem a dühömet – elszámolni tízig, leveleket írni, elhagyni a szobát, hogy lecsillapodjam –, de Melanie hatékonyabban tud felheccelni, mint bárki. Utáltam, hogy ennyire gyorsan sikerül miatta kifogynom a béketűrésből. Ilyenkor annyira tehetetlennek éreztem magam. Többnyire azonban inkább csak bánatosnak. Annyira szerettem őt, mikor kicsi volt, szerettem, ahogy felnéz rám, és mindenhova követ. Azután elveszítettem egy plázában, amikor négyéves volt. Karácsonyi bevásárlást tartottunk, és apa azt mondta, figyeljek rá, amíg ő bemegy egy boltba. Melanie szeretett volna körbesétálni, de tudtam, hogy apa dühös lesz, ha akár csak egy hüvelyknyit mozdulunk, ezért a kabátja hátánál fogva tartottam. Minél erősebben szorítottam, annál jobban küzdött, húzta magát, karmolt, aztán egyszer csak kiszabadult, és beszaladt a vásárolgatók közé. A következő húsz perc életem legborzasztóbb húsz perce volt. Kétségbeesetten kezdtem sikoltozni a nevét. Apa futva jött ki a boltból, falfehér arccal. Mikor végre megtaláltuk – épp egy játékpónin lovagolt –, apa magával rángatott a parkolóba, és a kocsi mögött elnáspángolt. Még mindig emlékszem, hogy el akartam tőle menekülni, olyan erősen sírtam, hogy alig kaptam levegőt, a keze pedig újra és újra lecsapott. A legrosszabb gyerekkori emlékeim többnyire a Melanie miatti bajba kerülésemhez köthetők. Egyik halloween során Lauren és én szurkolólányoknak öltöztünk. Melanie is ugyanígy szeretett volna beöltözni, de csak két ruhánk volt, így azt mondtam neki, lehet hercegnő. Megfogta a pom-pomjaimat, és kirohant a szobából, azt kiabálva, hogy a tűzbe dobja őket. Üldözni kezdtem, megcsúsztam a folyosón, levertem egy lámpát, és eltörtem a búráját. Mikor elmeséltem apának, kikelt magából – nem a lámpa miatt, hanem mert nem vettem be a csapatba Melanie-t. Megtiltotta, hogy elmenjek csokit-vagycsalunkozni, és Melanie-nak megengedte, hogy az én jelmezemet

viselje. A legrosszabb az volt, hogy rávett, járjak velük én is háztól házig. Még mindig emlékszem, ahogy Melanie felüget az ajtóhoz a jelmezben, amit hetekig készítgettem, ahogy a kis szoknya minden lépésénél meglibben, ahogy szilánkokra törik a szívem, mikor azt mondják, milyen cuki jelmeze van. Mikor mindannyian huszonévesek lettünk – és már egyikünk sem élt otthon –, elkezdtünk jobban kijönni egymással. Miután Ally megszületett, Melanie néha meglátogatott, és velünk lógott, együtt néztünk filmeket, nevettünk, popcornt ettünk. Remek volt – olyan, mintha végre testvérek lennénk. Még mindig összevesztünk néha, de csak akkor igazán, mikor megpróbáltam ellátni tanácsokkal a barátait illetően, vagy egyik-másik fickó miatt, akivel randizgatott. Mikor elkezdett járni Kyle-lal, azt mondtam, aggódom, hátha kihasználja őt, mivel egy bárban dolgozik. Melanie kiakadt, és egy ideig nem beszéltünk. Ezután találkoztam Evannel, és apa elkezdett vacsorameghívásokkal bombázni – csak akkor telefonált, ha Evan otthon volt –, és családi villásreggeliket, grillezéseket szervezett. Melanie elég sok ilyen vacsorát kihagyott, mert dolgozott, mikor azonban sikerült részt vennie valamelyiken, mindig engem vett célkeresztbe – különösen akkor, ha a fiújával együtt jött. Nem tudtam, hogy csak bosszús, amiért apa Evant jobban kedveli, mint Kyle-t, vagy azért csinálja, mert Kyle-t én sem kedvelem, de eltökélten igyekezett rossz színben feltüntetni. És mikor elöntött a méreg, apa engem torkolt le, Melanie-t illetően pedig egy pisszenés sem hangzott el. Minél inkább igyekeztem nem reagálni, annál élesebbek voltak Melanie döfései. Mostanában valahányszor felmerült köztünk a házasság témája, úgy éreztem, épp beléptem a ringbe. Mindig Lauren kötött ki a tűzvonal közepén, és tudtam, hogy valószínűleg szörnyen érzi magát a történtek miatt, ettől pedig én éreztem magam szörnyen. De egy további okból is mardosott a bűntudat, és emlékeztettem magam, hogy kössem Lauren lelkére: ne beszéljen senkinek a szülőapámról.

A következő reggelen későn keltem, ami miatt végül sietősen készítettem Allyt az iskolába. Ekkor felhívott egy kliensem, és egy előszobaállvány sürgős javítását kérte, amit egy antik bútorbemutatón tervezett felvonultatni. Nem volt időm felhívni Laurent, és mikor végre ágyba kerültem, megesküdtem, hogy másnap napirendre veszem. De nem tettem meg, a napokból pedig lassan egy egész hét lett, ami során visszacsúsztam a depresszióba. A legegyszerűbb feladat is leküzdhetetlen akadálynak tűnt, a testem pedig mindenütt fájt. Még a terápia gondolatától is kimerültem. Így túl sokat aludtam, túl sokat ettem, és a kanapén filmezéssel töltöttem a délutánokat. Rá kellett kényszerítenem magam a Jávorral tett sétákra, a kedvenc erdei útja helyett inkább a biztonságosabb, emberek látogatta közeli parkban. Többnyire élvezettel nézem, ahogy a mezőkön kergeti a nyulakat, az állatok és a széna átható szaga ott lóg a levegőben. Az épületek azonban most csak öregnek és elhagyatottnak tűntek, miközben lomhán csoszogtam át a tócsákon. Ezenkívül kizárólag Allyért voltam hajlandó kimászni a házból, a maradék energiámat arra felhasználva, hogy elrejtsem az érzéseimet. De nem végeztem valami remek munkát. Egy nap óriási záporban mentünk hazafelé; nem kifejezetten jellemző a parton a márciusra vagy bármely egyéb hónapra az ilyesmi, de remekül felerősítette amúgy is gyászos hangulatomat. Megálltunk egy pirosnál, és én a szélvédőn bámultam kifelé. Ally megszólalt: – Miért vagy szomorú, anyu? – Anyu nem érzi túl jól magát, édesem. – Majd én gondoskodom rólad – válaszolt. Olyan édes volt aznap este, megpróbált nekem levest főzni, Jávorral pedig közölte, hogy csöndben kell maradnia. És még az éjszakát is az ágyamban töltötte. Összebújtunk, miközben mesélt nekem, a megnyugtatásomra kölcsönadta kedvenc Barbie babáját, közben verte az ablakot az eső. Másnap reggel végre felhívtam Laurent, hogy elnézést kérjek, amiért

úgy elviharzottam, de megelőzött. – Sajnálom, amiért megemlítettem Melanie-nak, hogy Kyle is játszhatna az esküvőn, Sara. De ti ketten folyton civakodtok, és elég nehéz így bármit is mondanom nektek. – Melanie az őrületbe kerget. – Bárcsak ne lennétek olyan féltékenyek egymásra. – Nem vagyok rá féltékeny, csak szimplán utálom, hogy mindig mindent meg szokott úszni. – Apa vele is ugyanolyan kemény, tudod? Felnevettem: – Hát persze. – Tényleg. Csak nem előtted. Mindig piszkálja a munkája miatt, folyton azt mondogatja neki, milyen jól megy a te üzleted, és milyen nagy a házatok, meg mennyire sikeres Evan. Azt hiszem, néha azért kaptok össze ti ketten, mert annyira hasonlítotok. – Semmiben nem hasonlítok Melanie-ra. – Mindketten nagyon erős személyiségek vagytok, és… – Semmiben, Lauren. Elhallgatott. Felsóhajtottam: – Sajnálom. Csak épp elég nehéz időszakot élek meg. Gyengéd hangon válaszolt: – Tudom, szívem. Hívj fel bármikor, ha beszélni szeretnél. – De nem tettem, mert akármennyire is szeretem a húgomat, volt néhány dolog, amiben nem tudott segíteni, olyasmi, ami mindig éket fog verni közénk. Ő tudta, hogy hova tartozik.

Mikor már egy újabb hetet is sikerült végigbúslakodnom, úgy döntöttem, itt az ideje pár változást eszközölni. Nem kerestem rá többé tízszer a neten a kempinges gyilkosra, nem olvastam többé genetikával és deviáns viselkedéssel kapcsolatos szövegeket, ami amúgy is csak

rémálmokhoz vezet, és vettem nyersanyagot egy madáretetőhöz. Ally már ezer éve szeretett volna csinálni egyet. Annyi örömet leltünk a közös építésben. Ally kacarászott festés közben, az ecsetet lóbálta, telespriccelte festékkel a kezét és az asztalt. Lassacskán kezdett eltünedezni a sötétség. Evannel egyik hétvégén még egy egész kellemes vacsorát is sikerült összehoznunk Laurennel és Greggel. Addig legalábbis kellemes volt, amíg meg nem jelent apa, hogy a munkával kapcsolatban átnézzen ezt-azt Greggel. Rettenetesen sajnáltam Greget, végighallgattam, ahogy apa a földszinten korholja – miközben pontosan tudta, hogy hallani fogjuk a konyhában. Különösen kínossá vált, mikor apa feljött később, és elmondta mindenkinek, hogy épp most vett fel egy új munkavezetőt. Greg évekig várt rá, hogy apa előléptesse. Apa velünk maradt egy sörre, és egész végig a horgászatról beszélgettek Evannel. Undorítónak tartottam, hogy kijelöl egy kedvencet magának, de magamtól is undorodtam a büszkeség miatt, amiért az én vőlegényemet kedveli.

Április első hetére végre úgy éreztem, hogy magam mögött hagytam a depressziót. Végigaludtam az éjszakákat, és ébren tudtam lenni napközben. Újra órákat töltöttem a műhelyben, és lassan utolértem magam a projektjeimmel. Annyira jól éreztem magam, hogy ma reggel még korábban is felkeltem, és elmentem kicsit vásárolgatni Ally számára. Egy tonnányi pénzt költöttem kézműves holmikra és egy netbookra, azt mondogatva magamnak, hogy hasznára lesz a tanulásban. Imádok neki vásárolni: jelmezeket, könyveket, játékokat, festéket, ruhákat, plüssállatokat. Ha Ally boldog, én is az vagyok. Ahogy beléptem a házba, a zacskókat cipelve, megcsörrent a telefon. – Jó lesz, ha eljössz hozzánk ma este. – Az apám volt az. A hangja pedig azt súgta, bajban vagyok. Nem is kicsi bajban. – Mi rosszat tettem? – Felhívott valaki…

Apa egy egész kínzó percen át hallgatott. A levegőt is visszatartottam. – Az interneten azt írják, a kempinges gyilkos az apád. – A hangja feszült volt a dühtől, magyarázatot követelt. Igyekeztem felfogni, amit mondott, de úgy éreztem magam, mintha minden élet elszállt volna belőlem. – Te tudtál erről? Igaz ez? – A szavai újra és újra lesújtottak rám, a pulzusom az egekig repült. A legkevésbé sem akartam, hogy így tudják meg. Anyára gondoltam, arra, mennyire fog fájni neki. Lerogytam a padra a folyosón, becsuktam a szemem, és túlestem rajta. – Néhány hónapja megtaláltam a vér szerinti anyámat. – Erőt gyűjtöttem, majd kiköptem a többit is: – És úgy fest, valószínűleg a kempinges gyilkos az apám. Apa csendben maradt. – Ki hívott fel? – kérdeztem. – Big Mike. Apa fő munkavezetője? Ő ugyan hogyan szerezhetett erről tudomást? Az a fickó épphogy tud olvasni. Apa válaszolta meg a ki nem mondott kérdést. – Azt mondta, a lánya olvasta a Helyi Bombahírek oldalon. – Mármint azon a pletykaweblapon? – Már rohantam is fel a számítógépemhez. Apa kemény hangon folytatta: – Két hónapja rátaláltál az édesanyádra, és nem szóltál egy szót sem? Miért nem mondtad el nekünk, hogy keresed? – Szerettem volna, de csak… Várj egy kicsit, apa. Beütöttem a weboldal címét, és megtaláltam a cikket. Karen Christiansont megtalálták Victoriában… – Ó, ne! Megpróbáltam elolvasni a cikket, de a sokktól zavarosan táncoltak a szemem előtt a szavak. Foszlányokat kaptam csak el. Karen Christianson… A kempinges gyilkos egyetlen túlélője… Julia Laroche… A Victoria Egyetem tanára. Harminchárom éves lánya, Sara Gallagher… A

nanaimói családi vállalkozás, a Gallagher Fafeldolgozó… Kiderült. Minden kiderült. Apa szólalt meg: – Honnan tudták meg, hogy ő az édesanyád? – Elképzelésem sincs. – A képernyőt bámultam, közben rémült gondolatok cikáztak a fejemben. Vajon hányan látták az újságcikket? – Felhívom Melanie-t és Laurent. Hatra mindenki legyen nálunk. Majd akkor megbeszéljük – mondta apa. – Elküldöm nekik a weboldalt e-mailben, és elmondom… – Már hívtam az ügyvédemet. A gatyát is lepereljük róluk, ha nem veszik le azonnal azt a cikket az oldalról. – Apa, tudom kezelni a dolgot. – Megoldom. – A hangjából világossá vált, nem gondolja úgy, hogy bármit is kezelni tudnék. Csak akkor fogtam fel, amit mondott, miután letette. „A kempinges gyilkos az apád.” Nem a szülőapád, csak egyszerűen: az apád.

Most már tudod, Nadine, miért vagyok annyira kikészülve. Miután letettem a telefont, elolvastam a cikk fennmaradó részét, és végig hányinger kerülgetett. Egy csomó kép szerepelt benne Karen Christiansonról – még az egyetemi személyzeti fotóját is kitették. Hihetetlen volt, mennyi részletet találtak velem kapcsolatban is, arról, mivel foglalkozom, és néhány mondat Evan vendégházáról. Az egyetlen dolog, amit a cikk nem említett, hogy van egy lányom – istennek hála. Bár apa felhívta az ügyvédjét, én azért küldtem egy levelet a weboldalnak, arra kérve őket, hogy távolítsák el a cikket, és felhívtam az oldalon feltüntetett minden számot, de senki nem vette föl. Ismét úgy éreztem magam, mint valami hülye, aki semmit nem tud elintézni. Megpróbáltam elérni Evant, de egy csoporttal kihajózott, és egészen kora délutánig nem tért vissza. Lauren nem vette fel a telefonját, pedig ő otthonülős anya. Jó eséllyel a kertben rejtőzött épp. Biztos vagyok

benne, hogy pont annyira retteg az esti kupaktanácstól, mint én – Lauren gyűlöli, ha zaklatott emberek veszik körül. Azon tépelődtem, vajon Melanie hallhatott-e minket beszélni Laurennel. Bár, akármennyire aljas is Melanie, valahogy nem tudom elképzelni, hogy ekkora szemétséget csináljon. Na persze, ha elmondta Kyle-nak… ő pont olyan fickónak tűnik, aki még a kishúgát is eladná, ha úgy gondolná, attól előrébb jut. Az kizárt, hogy Lauren vagy a nyomozó beszélt volna valakinek. Akkor rettegtem ennyire utoljára családi találkozótól, mikor el kellett mondanom a szüleimnek, hogy terhes vagyok. Apa a beszéd közepén felállt, és kiment a szobából. Elmentem Jávorral sétálni, azt remélve, hogy megszabadulok a testemben áramló feszült energiáktól, de az lett a vége, hogy rohantam haza a számítógéphez. A cikk még mindig elérhető volt, amikor el kellett indulnom a találkozóra. Igyekszem magam azzal nyugtatni: egyébként sem vezet sehova, ha nem ismerek be semmit. Apa ügyvédje Nanaimo egyik legmenőbb irodájának dolgozott. A nap végére biztosan leszedeti velük a cikket. Az emberek pletykálnak még egy darabig, majd valami más veszi át a pletyka helyét. Egyszerűen csak várnom kell. De volt egy olyan érzésem, hogy valami sokkal rosszabb vár rám.

NEGYEDIK BESZÉLGETÉS Hál’ istennek be tudtál iktatni – tudom, hogy tegnap is itt voltam, de mikor így pánikolok, a fejemben minden csak forog körbe-körbe. Csak arra tudtam gondolni, hogy el kell jönnöm hozzád. Segítened kell lecsillapodnom, mert ha még valami történik ma, teljesen kikészülök.

Mikor elindultam a családi kupaktanácsra, még rosszabb volt a hangulatom. Nem segített az sem, hogy heves vitába keveredtem egy hatévessel, akinek nem tetszett a programváltozás. – Azt mondtad, vacsira csinálunk palacsintát. Más-más formákban, ahogy Evan szokta. – Szorongás volt a hangjában. Ally döntéseit mindig sok fontolgatás előzte meg, ami imádnivaló, mikor kidugja a kis nyelvét, és azon töpreng, mit is vegyen a születésnapjára kapott pénzből Jávornak, de igazi rémálommá válik, ha bármit sietve kell megoldanunk. – Ma este nincs rá idő, Ally baba. Ma este húslevest eszünk. Csípőre tette ökölbe szorított kezét: – Megígérted. – Ally rendszerető természetének másik eleme, hogy tudnia kell a terveinket minden egyes napra, és tudnia kell, mire számíthat egy adott helyzetben. Ha letérek a tervezett útról, vagy urambocsá, a folyamat bármelyik elemét elsietem, a kis hölgy szétesik. – Tudom. Sajnálom, de ma nem megy. – Megígérted! – sivította idegtépő hangon. Megpördültem. – Ma nem! Visszafutott a szobájába, sötét fodrai a feje körül ugrándoztak, és becsapta az ajtót maga mögött. Hallottam, hogy hozzávág valamit. Jávor az ajtón kívül ült, és engem nézett rosszallóan. Nem hallottam sírást,

igaz, Ally ritkán sírja el magát – előbb hajít el valamit, mint hogy egy könnyet is hullatna. Egyszer láttam, ahogy beüti a lábujját, majd megfordul, és megrúgja az őt megtámadó asztallábat. Az ajtó gombjával próbálkoztam. Elfordult, de valami tartotta az ajtót. Á! Evan megtanította, hogyan ékelheti be a székét az ajtógomb alá, ha esetleg betolakodó lenne a házban. – Ally, szeretném, ha kijönnél, hogy beszélhessünk erről. Kérlek. Csend. Próbáltam lecsillapodni. – Ha kijössz, akkor kereshetünk egy másik estét a héten, amikor palacsintázunk. Megtanítom, hogyan tudod elkészíteni a tésztát. De ehhez ki kell jönnöd, mire háromig számolok. Csend. – Egy… Kettő… Semmi. – Ally, ha nem jössz ki az ajtón most azonnal, egy egész hétig nem nézheted a Hannah Montanát. Kinyitotta az ajtót, keresztbe tett karral, lehajtott fejjel elsétált mellettem, majd rám vetette szemrehányó tekintetét: – Evan sosem kiabál velem.

A szüleimnél sem fordultak jobbra a dolgok. Mikor megálltam a Nanaimo külterületén álló rönkház előtt, Melanie autója és Lauren terepjárója már ott állt. Ally már ki is szállt a Cherokee-ból, Jávor a sarkában. Felmentem a bejárati ajtóig, teljes páncélzatban, tudván tudva, hogy ez egy hangyányit sem segít. Mindannyian a nappaliban ültek. Melanie rám se nézett, Lauren egy puhatolódzó mosolyt villantott rám. Apa arca kész vasálarc volt. A szoba közepén ült, a karosszékében, a szokásos acélbetétes bakancs, fekete póló, vörös pántos farmernadrág kombinációban, a sziget minden önérzetes favágójának állandó viseletében. Hordó mellkasával,

jól fejlett izomzatával, ősz hajkoronájával, amely már ritkulásnak indult, felesége és lányai gyűrűjében úgy festett, mint valami király. – Nagyi! – Ally anya felé futott, és átölelte a lábát, pink, lúdtollal tömött kabátja közben felcsúszott egészen a füléig. Egy pillanatig azt kívántam, bárcsak én is anyához rohanhatnék, és megölelhetném. Mindene annyira puha volt – az ezüsttel rovátkolt, sötét haja, a lágy parfüm, amit mindig magán viselt, a hangja, a bőre. Indulatokat kerestem az arcán, de csak kimerültséget láttam. Könyörgő tekintettel néztem rá. Sajnálom, anya. Nem akartalak megbántani. – Menjünk a konyhába, Ally – szólalt meg anya. – Kapsz tőlem egy fahéjas csigát. A fiúk is ott vannak már hátul. – Megfogta Ally kezét, és elvezette. Ahogy elmentek mellettem, odaköszöntem: – Szia, anya. – Megérintette a kezem, és megpróbálkozott egy biztató mosollyal. El akartam mondani neki, mennyire szeretem, hogy ez az egész nem róla szól, mielőtt azonban összeszedhettem volna magam, már el is tűnt. Ledobtam magam egy székre apával szemben, felszegett állal. Farkasszemet néztünk. Én kaptam el a tekintetem hamarabb. Végül megszólalt: – Velünk kellett volna beszélned, mielőtt megkeresed az igazi szüleidet. A sokéves, napon végzett munka kiemelte a mély barázdákat kemény, éles vonalba szorult szája körül. Bár már elmúlt hatvan, most először láttam apámat öregnek, és elöntött a szégyen. Igaza volt. El kellett volna nekik mondanom. Megpróbáltam elkerülni, hogy megbántsam őket – és ezt a beszélgetést is. De sikerült az egészet még rosszabbá tennem. – Tudom. Sajnálom, apa. Amikor belekezdtem, még jó döntésnek tűnt. Felvonta a bal szemöldökét; ez a mozdulat mindig azt az érzést keltette bennem, hogy hatalmas csalódás vagyok számára. Ezúttal sem volt másképp.

– Tudni szeretném, hogyan szerezte meg az információt az a weboldal. – Azt én is szeretném tudni. – Melanie-ra meredtem. – Mit nézel rám? – csattant fel. – Még csak nem is tudtam, amíg apa nem mondta el. – Egészen biztosan. Melanie a halántékánál körözött az ujjával, és hang nélkül mondta: Dilis. Felforrt a vérem a haragtól. – Tudod, Melanie, néha olyan igazán… – Elég! – dörrent közénk apa hangja. Mind elcsendesedtünk. Összenéztem Laurennel. Az arckifejezésén láttam – egy rész bűntudat, egy rész félelem –, hogy elmondta apának: ő már tudott a vér szerinti szüleimről. Apához fordultam: – Csak Evan tud még róla, és a magánnyomozó, akit felbéreltem – ő viszont nyugalmazott rendőr. – A referenciáit ellenőrizted? – Odaadta a névjegyét, és… – Mit tudsz róla? – Mondtam, nyugalmazott rendőr. – Felhívtad a rendőrséget, hogy ezt ellenőrizd? – Nem, de… – Nem ellenőrizted. – Apa megrázta a fejét, nekem pedig izzott az arcom. – Add meg a számát. Szerettem volna elmondani neki, hogy nem ő az egyetlen ember, aki képes bármire, de szokásához híven elérte, hogy kételkedjek magamban. – Elküldöm neked e-mailben. A szemem sarkából észrevettem, hogy anya egy tányérral áll az ajtóban. – Kér valaki fahéjas csigát?

Leült a kanapéra, a tányért pedig néhány szalvétával együtt letette a dohányzóasztalra. Senki sem nyúlt a csigákért. Apa szigorúan nézett Melanie-ra és Laurenre, akik mindketten megfogtak egyet-egyet. Én is követtem a példájukat, bár esélytelen volt, hogy bármit is le tudjak nyelni. Anya mosolygott, szemét azonban vörös holdudvar övezte – sírt. Francba. Ekkor így szólt: – Sara, megértjük, hogy meg akartad találni a vér szerinti szüleidet, csak amiatt vagyunk csalódottak, hogy nekünk ezt nem mondtad el. Biztosan nagyon felzaklatott, mikor megtudtad, ki is az igazi apád. – Sápadt arca arról árulkodott, hogy ő maga sincs kevésbé felzaklatva. – Sajnálom, anya. Ezt egyszerűen meg kellett tennem saját magam miatt. Először megpróbáltam magam feldolgozni, mielőtt bárkivel beszélnék róla. – Az édesanyád – az újságcikk szerint tanár? – kérdezte anya. – Igen. Nem akar velem semmilyen kapcsolatot kialakítani. – Félrenéztem, erősen pislogva. – Ne vedd magadra, Sara. – Anya hangja szelíd volt. – Bármelyik anya büszke lenne arra, ha te lehetnél a lánya. Könnyek szöktek a szemembe. – Igazán sajnálom, anya. El kellett volna mondanom, de nem szerettem volna, hogy azt gondold, hálátlan vagyok, vagy ilyesmi. Csodálatos anya vagy. – Nem csak kedvességből mondtam. Anya minden művészeti projektet imádott, amit hazahoztunk, minden jelmezt, amit az utolsó pillanatban el kellett készítenie, minden egyes kedvenc szakadt farmert, amit csak ő tudott helyrehozni. Anya imádta az anyaszerepet. Sosem kérdeztem, de egészen biztos voltam benne, hogy kettejük közül ő akart örökbe fogadni. Apa csak a kedvéért ment bele. – Mindig is ti maradtok az igazi szüleim, ti neveltetek fel – néztem rájuk. – Csak kíváncsi voltam a múltamra. Mikor azonban megtudtam, ki a vér szerinti apám, arra gondoltam, talán ti is tudni szeretnétek. –

Apámra néztem, majd vissza anyára. – Nem akartalak titeket felbosszantani. Anya így felelt: – Aggódunk miattad, és féltünk téged, de ez semmit nem változtat azon, hogyan érzünk irántad. – Ismét apára néztem. Bólintott, az arca azonban nem tükrözött érzelmeket. Újra megszólaltam: – Evan most a nyílt vízen hajózik, de el fogom mondani neki, hogy fenn van a cikk az interneten, amint hazaérek. Apa így folytatta: – A cikk már nincs meg, de akkor is be fogjuk perelni a mocskokat. A fejem a szék háttámlájára döntöttem, és kifújtam a levegőt. Minden rendben lesz. Egy pillanatig védve éreztem magam – apa tulajdonképp kiállt mellettem –, de ekkor hozzátette: – Az idióták igazán kihagyhatták volna a cégem nevét – és már világos is volt, mit véd valójában. Újra belém döfött a bűntudat, mikor láttam, ahogy anya a hasára szorítja a kezét, és elfintorodik. Apa szintén észrevette, és keményebb lett a tekintete, ahogy összeforrt az enyémmel. Nem kellett szólnia egy szót sem. Számtalanszor mondta már ugyanazt, számos módon. De mindig a kimondatlan szavak voltak a legsúlyosabbak. Nézd, mit tettél megint anyáddal. Anya elkezdett az esküvőről beszélni, de a beszélgetés erőltetettnek tűnt. Melanie és én rendületlenül levegőnek néztük egymást. Végül menekülőre fogtam: – Haza kell vinnem Allyt, hogy lefektessem. – Mikor kimentem behívni a lányom, Lauren utánam jött, és becsukta mögöttünk az ajtót. – Sajnálom, hogy elmondtam apának, de megkérdezte, tudom-e, és nem akartam neki hazudni. – Minden oké. Haragudott rád, amiért titkolóztál előtte? Megrázta a fejét: – Azt hiszem, egyszerűen csak aggódik.

– Ezért nem vetted ma fel, amikor hívtalak? – Nem akartam megint a civakodás közepébe kerülni. – Elgyötörtnek tűnt. – Sajnálom. Én sem akartam, hogy beleálljon a vitába harmadik félként. Azt akartam, hogy mellettem álljon, de ez úgysem történhet meg soha. Mikor gyerekek voltunk, és apa cirkuszolt velem, Lauren elrejtőzött a szobájában. Később előjött, és segített a teendőimben, de ettől valahogy csak még magányosabbnak éreztem magam. – Nem beszéltél Melanie-nak az igazi apámról, ugye? – Dehogyis! Melanie ezek szerint meghallott minket, és valószínűleg elmondta Kyle-nak, ő meg isten tudja, kinek adta tovább. Semmit sem tehetek most már.

A hazaúton kissé nyugodtabbnak éreztem magam, de még mindig azon aggódtam, hányan láthatták a cikket, mielőtt levették. Majd eszembe jutott, hogy anya azt mondta, aggódnak és féltenek. Megálltam egy piros lámpánál, és arra a pillanatra összpontosítottam. Apa feszült arckifejezése, az aggodalom anya tekintetében, valami járt mindkettejük fejében, de nem mondták ki. Mire nem gondoltam? Aztán leesett. A kempinges gyilkos is olvashatta a cikket. Nem fogtam fel, hogy még mindig a lámpánál állok, amíg meg nem szólalt mögöttem egy autó dudája, és Ally azt nem mondta, anya, indulj! Kábultan vezettem az út további részében. Annyira elfoglalt, hogy megvédjem saját magamat, annyira rettegtem apám dühétől, hogy észre sem vettem azt, amitől a legjobban kellene félnem. Ha a kempinges gyilkos megtalálta a cikket, akkor nemcsak azt tudja, hogy Nanaimóban lakom, hanem tudja a nevemet is. Amint hazaértünk, Ally elment fürdeni, majd mesét olvastam neki, de meg-megakadtam benne, és nem tudtam, hol tartok az oldalon.

Beszélnem kellett Evannel. Miután Ally elaludt, megpróbáltam felhívni, de nem vette fel a mobilját. Felkuporodtam egy pléddel a kanapéra, jellegtelen tévéműsorokat néztem, és arra vártam, hogy Evan visszahívjon. Már épp fel akartam adni és lefeküdni, mikor megcsörrent a telefon. Mielőtt még megkérdezhette volna, mit tettem már megint, megkérdeztem, milyen volt a napja. – Találtunk néhány púpos bálnát, szóval elégedett volt a csoport. – Evan a vendégházat a sziget kieső nyugati partján építette, így horgászkirándulások mellett kajaktúrák és bálnanéző utak is szerepeltek a kínálatban. – Az csodás. – Azért természetesen alig várom már, hogy hazamenjek a hétvégén… – Felmorrant, én pedig próbáltam ugyanúgy felelni rá, de nem sikerült. Így vettem egy mély lélegzetet, és kiböktem. Előbb elmondtam neki, hogy hagytam egy üzenetet Juliának, majd azt a rettenetes hívást, majd azt, hogy elárultam Laurennek, végül, hogy felkerült az internetre. Jobban fogadta, mint képzeltem, sokkal jobban, ahogy én fogadtam volna – nem meglepő módon. – Nem lesz belőle semmi – jegyezte meg. – De az emberek a sorozatgyilkosok megszállottjai. A könyvek és filmek fele róluk szól. Ha megtudják, hogy én vagyok a lánya… – Tudod, hol van a vadászpuska, és hogy hol van a závár kulcsa… – A puska! – Minden rendben lesz. Azt az oldalt nem olvashatják valami sokan. – És mi van, ha ő olvassa? – A kempinges gyilkos? – Pillanatnyi szünetet tartott. – Á, esélytelen, hogy épp egy nanaimói blogot olvas. – Tényleg úgy gondolod, nem lesz gond? – Igen, úgy. Hadd intézze el a dolgot apád ügyvédje. – Csak teljesen ki vagyok akadva. Meglágyult hangon felelte: – Hamarosan otthon leszek.

Mielőtt előző este elmerültem az ágyban, rápislantottam a weboldalra, és elégedetten nyugtáztam, hogy a cikk nem került vissza. Egy gyors Google-keresés sem mutatott találatot. Azzal a meggyőződéssel feküdtem le, hogy Evannek igaza volt – nem duzzad tovább a dolog. Sőt, ami azt illeti, jó is, hogy megtörtént, mert így kényszerűségből mindenre fény derült a családomban – nem igazán volt erős oldalam a dolgok elleplezése. Ma reggel Ally a mogyoróvajas pirítós falatkái közt egy dalt énekelgetett Jávornak. Allyvel mindketten imádjuk a mogyoróvajat, elképzelésed sincs, hány üveget ürítünk ki. Miután elvittem az iskolába, ittam egy kávét, és elindultam a műhelybe, hogy megtámadjak egy új szekrényt. Perceken belül a zónámban voltam, és nem álltam meg ebédelni sem. Délután döntöttem végül úgy, hogy harapok valamit, és töltök magamnak még kávét. Mielőtt visszamentem volna a műhelybe, az emeletre osontam, hogy még egyszer megnézzem a Helyi Bombahírek oldalt. A cikk még mindig nem volt sehol. A lelki békém érdekében indítottam még egy Google-keresést Karen Christianson nevére. Egy csomó új találat jelent meg. Olyan sebességgel tettem le a csészémet, hogy a kávé kilöttyent a peremén, és rákattintottam az első linkre. Egy sorozatgyilkos fanklub oldala volt az Államokból. A fórumon egy „Kannibál” nevű felhasználó posztolta, hogy Karen Christianson Victoriában rejtőzik, és a Julia Laroche nevet használja. Lánya, egy Sara Gallagher nevű nő pedig Nanaimóban lakik. A képernyőt bámultam, a szívem hangosan dobolt a fülemben. Semmit nem tehettem, sehogy nem tudtam töröltetni. Aztán észrevettem, hogy kommentek is vannak – nem is kevés. Rákattintottam a gombra, és megnyitottam a teljes felületet. Az első hozzászólások tartalma nagyjából a „Vajon igaz lehet-e” és az „El tudjátok képzelni, hogy nézhet ki a gyereke?” körül mozgott. Lejjebb viszont egyre több tag szólt hozzá. Valaki felment az egyetem oldalára, és megtalálta Julia hivatali adatait. Majd az általa írt cikkekre és a Karen Christianson fényképeit

tartalmazó weboldalakra mutató linkek következtek. Az egyik kommentelő még meg is szerkesztette az egyik képet úgy, mintha ott állna mögötte a kempinges gyilkos, az egyik kezében egy véres kötél, a másikkal a péniszét markolja. Julia külsejéről beszéltek, a kempinges gyilkos ízlését dicsérve. Az egyik seggfej azt írta, azon töpreng, vajon olyan kattant vagyok-e, mint az apám. Egy másik Ted Bundy lányához hasonlított, majd hozzátette, le kellene vadászni ezeket a „picsákat”, mielőtt elkezdik terjeszteni a kórt. Elolvastam minden rosszindulatú kommentet, rosszul voltam a szégyentől és félelemtől. Úgy éreztem, mint akit felhasítottak, hogy belém lásson az egész világ. Egyik oldalról kattintottam a másikra, amilyen gyorsan csak tudtam – a találatok többsége bűnügyekkel foglalkozó blogokról, és néhány, sorozatgyilkosokkal foglalkozó weboldalról érkezett, ideértve azt is, amelyet már a kempinges gyilkos kapcsán megtaláltam. A hitelesebb oldalak óvatosabbak voltak, és csak annyit állítottak, hogy „a pletykák szerint” Karennek van egy lánya. A mindig névtelen kommentelők írták le a nevemet, és jegyezték meg, hogy Nanaimóban lakom. Azután észrevettem, hogy a találatok egyike a Victoria Egyetem hallgatói fóruma. A gyomrom egy csomóban volt, mikor rákattintottam a linkre, de hallgatói azonosító nélkül nem tudtam belépni. Pánikhullám borított el. Most mit tegyek? Hogy állítsam ezt meg? A mellettem fekvő vezeték nélküli készülék megcsörrent, én pedig megugrottam. Lauren hívott: – El kell mondanom valamit. – Online vagy? A képernyőt bámultam: – Mindenütt ott van. Lauren egy darabig hallgatott, majd azt kérdezte: – Mit fogsz tenni? – Gőzöm sincs. De azt hiszem, beszélnem kellene Juliával. – Tényleg úgy…

– Ha eddig nem hallotta, akkor figyelmeztetnem kell. Ha pedig igen, azt fogja gondolni, hogy mindenkinek elkotyogtam. De ha felhívom, hogy megmagyarázzam, valószínűleg egyszerűen leteszi a kagylót. – Felnyögtem. – El kell mennem. Ki kell találnom, mit csináljak. Lauren szelíd hangon felelte: – Rendben, szívem. Hívj, ha szükséged van rám.

Miután letettem a telefont, leroskadtam a kanapéra. Jávor csatlakozott, morogva szimatolt a nyakamba. A gondolataim pánikszerűen száguldoztak milliónyi irányba. Az egész világ megtudja az igazságot az apámról. A kempinges gyilkos megtalálhatja Juliát. És megtalálhat engem is. Evan vállalkozása tönkremehet. Az én vállalkozásom is. Allyt piszkálni fogják a suliban. Megint szólt a telefon. Ránéztem a híváskijelzőre. Privát szám. Julia? A harmadik csengésre felvettem. – Halló? Férfihang szólt bele: – Sara Gallagherrel beszélek? – Ki beszél? – Én vagyok az apád. – Ki van a vonalban? – Az igazi apád vagyok. – Felgyorsult a hangja. – Az interneten olvastam rólad. Belém hasított a félelem. Aztán rájöttem, hogy túl fiatal a hang. – Nem tudom, ki vagy valójában, vagy mit olvastál, de… – Olyan kis dögös vagy, mint anyuci? – Nevetést hallottam a háttérben, majd egy másik fiatal hang kiáltott fel: – Kérdezd meg, hogy ő is durván szereti-e. – Ide figyelj, te kis… Letette a telefont.

Azonnal tárcsáztam Evant, de a mobilja közvetlenül az üzenetrögzítőt kapcsolta. Gondolkodtam rajta, hogy hívom Laurent, de rettegne miattam. A pokolba is, én is rettegek, amitől még dühösebb lettem. Valami tinédzserek hívogatnak, és a hecc kedvéért eljátsszák, hogy az apám telefonál. Mi lett volna, ha Ally veszi fel a kagylót? Körbe-körbe járkáltam füstölögve, amikor újra megszólalt a telefon. Azt reméltem, Evan lesz az, de Ally tanítója volt. – Sara, volna egy kis ideje beszélni, ha ma jön Allyért? – Történt valami? – Allynek volt egy kis… nézeteltérése egy osztálytársával, aki szerette volna használni a festékeit, és ezt kellene megvitatnunk. – Ragyogó, pont erre volt még szükségem. – Beszélek vele majd az osztozásról, de talán találkozhatnánk egy másik időpontban… – Ally meglökte a kislányt. Annyira, hogy el is esett.

Ekkor hívtalak fel. Nem találkozhatok Ally tanítójával, amíg nem beszélünk. Valahogy meg kell értenem a tényt, hogy minden nyilvánosságra került. Nem tudom lesöpörni magamról sem a beteg kommenteket, sem azt a szörnyű telefonhívást. És tudom, hogy a tanító azt fogja javasolni, hogy Ally újra menjen el az iskolai tanácsadóhoz, hogy megtanulja, hogyan kezelje a problémáit. Már voltak gondjai ezelőtt is – rákiabált a többi gyerekre, vitatkozott a tanítóval –, de csak akkor történik ilyesmi, amikor sürgetik. A tanító azt is megjegyezte, hogy Ally számára nehézséget jelent átállni egyik tantárgyról a másikra, és ekkor stresszeli magát a leginkább. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy nincs vele semmi baj – egyszerűen csak nem szereti a változást. A tanító azonban folyamatosan azt kérdezte, vannak-e gondok otthon. Csak remélni merem, hogy nem hallott arról, hogy a kempinges gyilkos az apám. Utálom, ahogy a testem reagál a feszültségre. A torkom és a

mellkasom annyira összeszorul, hogy alig kapok levegőt, a szívritmusom az egekbe szökik, az arcomat forrónak érzem, izzadni kezdek, a vádlim pedig fáj a fel nem használt adrenalintól. Olyan, mintha egy bomba robbant volna fel a fejemben, és a gondolataim szerteszét repülnének. Beszéltünk már arról, hogy a szorongásomat az örökbefogadás és a távolságtartó apám okozta: a tudattalattim attól rettegett, hogy ismét magamra maradok, így sosem éreztem magam biztonságban. De azt hiszem, itt ennél mélyebb dolog játszik szerepet. Mikor terhes voltam Allyvel, azt olvastam, hogy nyugodtnak kell lenni, különben a baba felszívja a negatív energiákat. Kilenc hónapot töltöttem el egy olyan nő testében, aki folyamatosan rettegett. Az ő szorongása bekerült a vérembe, a molekuláimba. Félelemben fogantam.

ÖTÖDIK BESZÉLGETÉS Mikor elkezdtem a terápiát, és megpróbáltam elkerülni, hogy a gyerekkorom szóba kerüljön, azt mondtad: „Ahhoz, hogy felépítsd a jövőt, ismerned kell a múltat.” Majd hozzátetted, hogy ez egy Otto Franktól, Anne Frank apjától származó idézet, és hogy körbejártad a házát Amszterdamban. Emlékszem, hogy ott ültem – közben elmentél kávéért mindkettőnknek –, a faladon lógó fényképeket pásztáztam, a műalkotásokat, amiket az utazásaidról hazahoztál, az összegyűjtött szobrokat és faragványokat, az általad írt könyveket, és arra gondoltam, te vagy a legkirályabb nő, akit ismerek. Addig nem találkoztam hozzád hasonlóval. Az öltözködésed, az a művészkedő elegancia, egyfajta bohém entellektüel, pulóver, sál a válladra vetve, a hajad tépett, bohókás ősz tincsekre vágva, mintha nem csak egyszerűen elfogadnád a korodat, de egyenesen büszke lennél rá. Ahogyan levetted a szemüveged, mikor közelebb hajoltál hozzám feltenni egy kérdést, közben az ujjaiddal a csorba bögrén doboltál – amit egy fazekas tanfolyamon készítettél, amire azért mentél el, mert unatkoztál, és mert azt mondtad, fontos, hogy soha ne hagyjunk fel a tanulással. Minden mozdulatodat tanulmányoztam, beszívtam, és azt gondoltam: ez egy olyan nő, aki nem tart semmitől. Én is ilyen akarok lenni. Ezért lepett meg annyira, mikor elmondtad, te is egy problémás családból származol, és az apád alkoholista volt. Amit a legjobban csodáltam, hogy nem volt benned egy csepp harag vagy neheztelés sem – helyre tetted, amit helyre kellett, és továbbléptél. Felépítettél egy jövőt. Aznap annyira reményekkel telve távoztam, mintha minden lehetséges volna. Később azonban eszembe jutott, amit mondtál – arról, hogy ismerni kell a múltat –, és akkor hasított belém, hogy soha nem

leszek képes valódi jövőt építeni, mert nem ismerem a valódi múltamat. Mintha alap nélkül látnánk neki házat építeni. Egy darabig talán állva marad, de lassan süllyedni kezd majd.

Otthon Jávor horkantgatva ugrált körbe, mintha ezer évig lettem volna távol. Miután kiengedtem pisilni – szegényke egylépésnyire is alig jutott az ajtótól –, arra gondoltam, felhívom a rendőrséget, hogy bejelentsem a telefonbetyárokat, de úgy döntöttem, inkább várok, és átbeszélem Evannel. Mikor végiglapoztam a híváslistát, keresett-e, amíg nem voltam otthon, két privát hívást is találtam. Megnéztem a hangpostámat, és mindkettő hírlapoktól érkezett. A következő egy órában a házban bolyongtam, markomban a telefonnal, fohászkodva, hogy Evan mihamarabb hívjon. A telefon egyszer csörgött a kezemben, amitől megrezzentem, de csak egy újabb riporter keresett. Egy idő után rávettem magam, hogy felhívjam apát, és elmondjam neki, mit találtam a neten, meg meséljek a hívásokról. Azt mondta: – Ne vedd fel a telefont, ha nem ismered a számot. Ha valaki a kempinges gyilkosról kérdez, tagadj mindent. Örökbe fogadtak, de a szülőanyád nem Karen Christianson volt. – Gondolod, hogy hazudnom kellene? – De még mennyire. Melanie-nak és Laurennek ugyanezt fogom mondani. És ha valami pöcs megint felhív, tedd rá a telefont. – Menjek el a rendőrségre? – Semmit nem tudnak csinálni. Majd én foglalkozom az üggyel. Küldd el a linkeket. – A legtöbb csak fórum. – Küldd el őket!

Úgy tettem, ahogy kérte, majd magamat kínozva ismét elolvastam a kommenteket. Volt vagy tíz új is, egyik betegebb a másiknál.

Megnéztem a többi weboldalt is, de ott sem voltak jobb vélemények. Megdöbbentett, mennyire kegyetlenek tudnak lenni az emberek valakivel, akit nem is ismernek – és rettegéssel töltött el, hogy tudják a nevemet. Szerettem volna felügyelni az oldalakat, megvédeni magamat és Juliát, de ideje volt találkoznom Ally tanítójával. Nem volt olyan szörnyű, mint hittem. Mint kiderült, a másik kislány piszkálta Allyt már egy ideje – szétrámolta az asztalát, olyan festékeket vett el, amiket Ally még használt –, és Ally végül kiakadt. Persze azt ígértem, elmagyarázom neki, hogy nem a lökdösődés a módja a nézeteltérések tisztázásának, és ha gondja van, egy felnőttnek kell elmondania, de bármit megígértem volna, csak hogy eltűnhessek onnan. Amit Ally tett, az nem volt szép, és beszéltem is vele erről, de őszintén szólva, nem tűnt olyan nagy valaminek, főleg azzal összevetve, hogy épp most tettem tönkre Julia életét, az enyémet nem is említve. Majd az egész családomat is belerángattam. Ez utóbbi fájt a legjobban.

A telefon végül este nyolckor megszólalt. Amint láttam, hogy Evan mobilszáma az, sietve felvettem. – Beszélnünk kell. – Mi történt? – Az a weboldal… valahogy elterjedt, talán nem pásztázták le teljesen a Google-t. Most már fenn van más blogokon is. Többnyire Juliáról van szó, de ott vannak ezek az undorító kommentek – némelyikben még a nevem is előkerül. Aztán felhívott valami tinédzser, és azt állította, hogy ő az apám. Riporterek hívogatnak, de nem veszem fel nekik, és apa azt mondta… – Sara, lassabban. A felét sem értem annak, amit mondasz. – Sóhajtottam, és elkezdtem elölről. A végén Evan csendben maradt egy percig, majd azt kérdezte: – A rendőröket hívtad? – Apa azt mondta, nem tehetnek semmit.

– Akkor is el kellene mondanod nekik, mi történik. – Nem tudom… azt mondta, kézbe veszi a dolgot. – Semmit sem kívántam kevésbé, mint hogy magamra haragítsam apát azzal, hogy megszegem az utasításait. – Akkor vegye kézbe, de valamit akkor is vetess jegyzőkönyvbe. – Alapvetően igaza van. Nem tehetnek semmit egy hülye tréfálkozás ellen. – A tanácsomat kérted. Reggel hívd fel a rendőrséget… és ne kommentelj egyik blogra sem. – Oké, oké.

Miután letettem a telefont, bemásztam az ágyamba, és a késő esti tévéadást néztem, mígnem nyugtalan álomba zuhantam. Másnap korán reggel csöngött a telefon. Anélkül, hogy ránéztem volna a kijelzőre, odanyúltam és felvettem. – Halló? Férfihang szólalt meg: – Jó reggelt. Az értesüléseim szerint ön bútorok helyreállításával foglalkozik. – Igen. Miben állhatok a rendelkezésére? – ültem fel. – Van néhány bútordarabom, egy asztal, néhány szék. Nem hiszem, hogy sokat érnek, de az anyám bútorai voltak, és szeretném őket a lányomnak adni. – Az érték nem mindig azt jelenti, mit mennyiért tud eladni – sokkal inkább azt, mi mennyit ér önnek. – Az asztal nagyon sokat jelent. Az időm jelentős részét ott töltöm mellette. Szeretek enni. – Felnevetett, és én is nevettem. – A konyhaasztalok egy család történetét mesélik el. Az emberek néha csak annyit kérnek, hogy kissé szedjem őket rendbe, de őrizzem meg a nyomokat, amiket a gyerekeik hagytak, vagy ilyesmik. – Általában mennyi ennek a díja?

– Az lenne a legjobb, ha megnézhetném őket, akkor tudok egy hozzávetőleges árat mondani. – Kikapaszkodtam az ágyból, és felvettem egy köntöst, miközben az irodámba indultam egy tollért. – Átmehetek önhöz, illetve egy csomó ügyfelem e-mailben küldi el a fényképeket. – Elmegy idegenek házába? Megálltam a folyosón. – Egyedül szokott menni? Na, jó, az ki van zárva, hogy én elvállalom ezt a munkát. A hangom eltompult, hideggé vált: – Bocsásson meg, a nevét nem hallottam. Egy pillanatig csend volt, majd azt mondta: – Az apja vagyok. Meg is van a magyarázat, még egy élcelődő seggfej. – Ki van a vonalban? – Mondtam – az apja vagyok. – Van apám, és nem igazán értékelem… – Ő nem az apád! – A hangja keserűvé vált. – Én soha nem adtam volna örökbe a gyerekem. – Szünetet tartott, és hallottam a háttérben a forgalom zaját. Majdnem letettem, de túl dühös voltam hozzá. – Nem tudom, miféle beteg tréfát akar űzni velem… – Nem tréfa. Láttam Karen fényképét, és felismertem. Ő volt a harmadik. – Mindenki tudja, hogy Karen volt a harmadik áldozat. – De még mindig nálam van a fülbevalója. A gyomrom gyorsan felkúszott a torkomig. Miféle ember az, aki gyilkosnak adja ki magát? – Azt hiszi, ez vicces? Felhívni valakit, és megpróbálni megrémíteni? Így éli ki magát? – Nem akarlak megrémíteni. – Akkor mit akar? – Megismerni. Letettem a telefont. Azonnal újra csörögni kezdett. A híváskijelző egy

Brit Columbia-i körzetszámot mutatott, de a szám előtagját már nem ismertem fel. Végül abbamaradt a csörgés, csak hogy újra elkezdődjön. Remegő kézzel húztam ki a dugót. Végigrohantam a folyosón, felébresztettem Allyt, azt mondtam neki, kezdjen készülni az iskolába, majd beugrottam a zuhany alá. Percek alatt végeztem, csináltam neki néhány mogyoróvajas pirítóst, miközben a fogát mosta, összecsaptam az ebédjét, miközben evett, majd kiviharzottunk a házból.

Mikor besétáltam a rendőrségre, két idősebb, civil ruhás férfi ült az asztalnál. Ahogy feléjük tartottam, a pult mögötti ajtón kisétált egy rendőrnő, és felvett egy aktát az asztalról. A magasan ülő járomcsontja, kávébarna bőre, a nagy barna szeme és a vastag, egyenes szálú, sötét, szoros kontyba tekert haja alapján úgy tippeltem, kanadai őslakos. A pultnál azt mondtam: – Szeretnék beszélni valakivel kapcsolatban. Az egyik férfi felém fordult:

bizonyos

telefonhívásokkal

– Miféle hívások? A rendőrnő közbeszólt: – Átveszem – majd elvezetett egy ajtóhoz, amin fémlapocska jelezte, „kihallgatószoba”, és intett, hogy menjek be. Egy hosszú asztalt és két kemény műanyag széket leszámítva teljesen kopár volt. Az asztalon egy jegyzettömb hevert, egy telefonkönyv és egy telefon. A nő letelepedett az egyik székbe, és jócskán hátradőlt. Most, hogy velem szemben volt, láthattam a névtábláját: „S. Taylor”. – Miben lehetek a segítségére? Felmerült bennem, hogy amit mondani készülök, teljesen őrülten fog hangzani. Kénytelen leszek neki minden tényt tálalni, és csak remélhetem, hogy hisz nekem. – A nevem Sara Gallagher. Örökbe fogadtak, és nemrég találtam meg

a vér szerinti anyámat Victoriában. Majd felbéreltem egy magánnyomozót, és ő kiderítette, hogy az illető Karen Christianson… Üres tekintettel nézett rám. – Tudja, a kempinges gyilkos egyetlen élő áldozata… Felegyenesedett ültében. – A magánnyomozó úgy gondolja, valószínűleg a kempinges gyilkos az apám. Ezt követően a Helyi Bombahírek weboldal valahogy megszerezte ezt az információt, ami így szétterjedt az interneten. Tegnap valami tinédzserek telefonbetyárkodtak velem, úgy tett az egyik, mintha az apám lenne. Majd ma reggel felhívott egy férfi, aki szintén azt állította, hogy az apám. Ő azonban azt is mondta, hogy megvan neki anyám fülbevalója. – Felismerte a hangot? Megráztam a fejem. – Mi a helyzet a telefonszámmal? – 250-es körzetszámról hívott, az előtag 374 vagy 376 volt, valami ilyesmi. Mindent leírtam, de elfelejtettem elhozni a papírt, és… – Elmondta, hogy miért telefonál? – Azt mondta, szeretne megismerni. – Elfintorodtam. – Tudom, hogy valószínűleg csak valami tréfa, de van egy lányom, és… – Az édesanyja megerősítette, hogy az ön fogantatása nemi erőszak folyamán történt? – Ennyire részletesen nem, de igen. – Szeretném rögzíteni a vallomását. – Ó, oké. Persze. – Egy perc, és jövök – állt fel, és kiment. Amíg vártam rá, körbenéztem a kihallgatószobában, és a mobiltelefonomat babráltam. Kilendült az ajtó. S. Taylor elém tett egy kis felvevőt az asztalra, leült, és közel húzta a székét. Bemondta az ő nevét, az enyémet, a dátumot, majd megkért, hogy ismételjem meg a teljes nevem és a címem. A szám kiszáradt, az arcom mintha lángolt volna.

– Szeretném, ha elmondaná a saját szavaival, miért gondolja úgy, hogy a kempinges gyilkos az ön biológiai apja, valamint az ön által nemrégiben fogadott telefonhívásokkal kapcsolatos részleteket. – A komoly hangjától még idegesebb lettem, és felgyorsult a szívverésem. – Kezdheti – közölte. Beleadtam mindent, amit tudtam, néha azonban eltértem a tárgytól, és ő hozott vissza egy gyors „És mit mondott ezután?” kérdéssel. Még Julia címét is tudni akarta, illetve mindent, amit tudok róla. Furcsa érzés volt kiadnom, tekintettel arra, hogy ezt az információt alapvetően a beleegyezése nélkül szereztem meg. Azt is elmondtam, hogy próbáltuk azóta elérni a nyomozót, és hogy egy exrendőrről van szó. Semleges arckifejezése egyszer sem változott meg. Ahogy végeztünk, azt kérdeztem: – És most mi következik? – Megvizsgáljuk a dolgot. – De nem gondolja, hogy valóban a kempinges gyilkos telefonált? – Majd ha több információ áll rendelkezésünkre, értesíteni fogjuk. Valaki hamarosan felveszi önnel a kapcsolatot. – Mi van, ha újra hív? Változtassam meg a számom? – Van a telefonján kijelző és hangposta? – Igen, de van egy vállalatom, és… – Ne fogadjon ismeretlen számokról hívásokat, és hagyja bekapcsolni a hangpostát. Jegyezze fel a számot és az időponton, majd azonnali hatállyal értesítsen minket. – Átadta a névjegykártyáját, majd az ajtó mellé állt. Kábultan követtem végig a folyosón. A hátának célozva mondtam: – De úgy gondolja, hogy valaki csak megpróbál rám ijeszteni? És azért kell komolyan foglalkoznia vele, mert kapcsolódik a kempinges gyilkoshoz? A válla fölött visszanézett rám: – Nem igazán tudom megmondani, amíg nem vizsgáltuk meg a dolgot, de legyen óvatos. És köszönöm, hogy bejött. Ha valamilyen kérdése

merülne fel, hívjon.

Odakinn, a parkolóban beültem a Cherokee-ba, és a kezemben lapuló névjegykártyát bámultam. Az egész testem remegett. Azt reméltem, a rendőrség majd azt mondja, nem kell aggódnom, de Taylor közrendőr minden lehetőséget elmulasztott a megnyugtatásomra. Most egyenesen rettegtem, hogy valóban a kempinges gyilkos volt az. Vajon a rendőrség felveszi Juliával a kapcsolatot? Mennyi időbe telik, mire kapcsolatba lépnek velem? Hogyan vészelek át esetleg még napokat a biztos tudat hiányában? Azon gondolkodtam, amit a férfi mondott Karen fülbevalójáról. Nem ez lenne a leggyorsabb módja annak, hogy leleplezzék a hazugságát? De ha felhívom Juliát, leteszi a telefont, még mielőtt bármit is kérdezhetnék. Az órámra néztem. Még csak reggel kilenc volt – elég időm maradt még elmenni Victoriáig, és visszaérni, mielőtt Ally végez az iskolában.

Mivel péntek volt, és még nem volt ebédidő, gondoltam, Julia az egyetemen lesz, így egyenesen a campusra mentem. Az egész úton azt gyakoroltam, mindenféle variációt elképzelve, hogyan mondom el neki, mi folyik épp, de előbb arra kell rávennem, hogy egyáltalán szóba álljon velem. Reméltem, ha megjelenek a munkahelyén, akkor nem csapja rám az ajtót. Előtte azonban egy telefonfülkéből mégis felhívtam az irodáját, és egy asszisztens azt mondta, hogy aznap nem tart egy órát sem, és nem tudja, mikor lesz bent. Kénytelen leszek elmenni az otthonához. Ahogy a Dallas Roadon vezettem végig, elkezdtem kételkedni a tervem zsenialitásában. Őrült vagyok. Julia ki fog bukni, ahogy meglát. Egyszerűen a rendőrségre kellene hagynom. De azon kaptam magam, hogy ott parkolok Julia háza előtt az úton, és a bejárati ajtaját bámulom. Tudatnom kell vele, mi történik. Ő az egyedüli személy, aki tudhat a fülbevalóról. Jogom van megkérdezni – a családom biztonsága múlik

rajta. Az ő biztonsága múlik rajta. Mikor bekopogtam az ajtón, a szívem hatodik sebességbe kapcsolt, és összeszorult a torkom. Nem válaszolt, de a kocsija ott volt a felhajtón. Látta vajon, hogy a ház elé álltam? Mit kellene mondanom, ha Katharine is otthon van? Rossz ötlet volt az egész. Azután hangokat hallottam a ház mögül. Ahogy megkerültem a ház sarkát, a túlsó végében Juliát láttam egy idősebb férfival, a pince ablakánál álltak. A férfi egy írótáblát tartott, Julia pedig az ablakra mutatott, sápadt és nyúzott volt az arca. Megálltam, azon merengve, hogy el kellene mennem. Elkaptam a beszélgetés egy részét, valami acélrácsokkal volt kapcsolatban. Most jutott eszembe, hogy láttam az utcán egy biztonsági cég furgonját. A férfi mondott valamit, miközben megrázta Julia kezét, ő viszont szórakozottnak tűnt. Még mindig az ablakot bámulta, mikor a férfi egy bólintás kíséretében elment mellettem. Megvártam, amíg a felhajtóra ér, majd megköszörültem a torkom. Julia hirtelen felém fordult. – Üdv, szeretnék beszélni… – Elég volt! Hívom a rendőrséget. – A hátsó veranda felé indult. – Ezért vagyok itt, épp a rendőrség miatt. Ezt hallva megállt, és megfordult. – Ezt hogy érted? – Több alkalommal is hívtak hírlapoktól, és… – Mit gondolsz, az én életem milyen? – Az arca vörös volt a dühtől. – Le kellett mondanom a mai óráimat, mert riporterek zaklatják a diákjaimat és várnak rám a parkolóban. Az otthoni számom és a címem nem szerepel a telefonkönyvben, de nem tart sokáig megszerezniük az adatokat. Vagy már ezt is elmondtad nekik? – Soha… – Pénzt akarsz csinálni ebből? Ezért vagy itt? – Lépdelni kezdett, ideoda téblábolt, mintha nem tudná, merre induljon. – Semmi közöm nem volt ahhoz, hogy kitudódott. Ezt akartam a legkevésbé. Csak egy magánnyomozónak mondtam el, aztán a

húgomnak, mert feszült voltam, de nem tudom, hogyan szivároghatott ki. – Megbíztál egy magánnyomozót? – Megrázta a fejét, és összeszorította a szemét. Mikor újra kinyitotta, kétségbeesés tükröződött benne. – Mi az, amit akarsz? – Nem akarok semmit. – De nem ez volt az igazság. És most már soha nem kapom meg tőle azt, amit valójában szeretnék. – Van fogalmad róla, meddig tartott, mire kiépítettem itt az életem? – kérdezte. – Mindent tönkretettél. Hátratántorodtam a szavai erejétől. Igaza volt, mindent tönkretettem. És nemsokára lesz ez még rosszabb is. Amit most fogok mondani, még jobban megrémíti majd, de el kell mondanom. Megacéloztam magam. – Azért jöttem ide, mert úgy gondoltam, tudnia kell róla, hogy ma reggel felhívott egy férfi. Azt mondta… azt mondta, ő a vér szerinti apám. Felismerte önt a fényképről, és azt mondta, nála van a fülbevalója. Hallgatott, nem is mozdult, leszámítva a táguló-szűkülő pupilláját. Majd remegni kezdett, a szeméből pedig elindultak a könnyek. – A szüleimtől kaptam ajándékba. Gyöngyök. Rózsaszín gyöngyök ezüst levél berakással, az érettségimre. – A hangja elakadt, és nyelt egy nagyot. – Nem akartam kempingezés közben viselni, de édesanyám azt mondta, azért vannak a gyönyörű dolgok, hogy élvezzük őket. Tehát valóban elvitte a fülbevalót. Eszembe jutott a férfi hangja, a mód, ahogyan a lányáról beszélt. A fülemben dobolt a vér, miközben őt bámultam, és próbáltam kitalálni, mit mondjak, és nem akartam tudni, hogy mindez mit jelent. Végül rátaláltam néhány szóra: – Én… sajnálom, hogy elvitte a fülbevalót. Találkozott a tekintetünk. – Azt mondta, köszönöm. – Majd újra félrenézett. – A rendőrség sosem

hozta nyilvánosságra, hogy elvitte a fülbevalómat. Azt mondták, el fogják kapni. – Megrázta a fejét. – Később megtudtam, hogy terhes vagyok. De nem voltam képes elvetetni. Így nevet változtattam, és elköltöztem. Egyszerűen szerettem volna elfelejteni, hogy ez valaha is megtörtént. De akárhányszor újra megölt valakit, megtalált a rendőrség. Egyikük még azt is mondta, én vagyok a szerencsés. – Keserűen felnevetett, majd visszanézett rám. – Attól rettegtem harmincöt éven keresztül, hogy meg fog találni. Nem aludtam végig egy éjszakát sem úgy, hogy ne ébredjek fel egy álomból, amiben még mindig üldöz. – Megremegett a hangja. – Ha te megtaláltál, akkor ő is megtalál. Most az egyszer nem volt tartózkodó az arca, és láthattam a szemében a nyers fájdalmat. Láthattam őt. Minden összetört darabját. Ez a szerencsétlen nő olyan sokáig élt félelemben – és most még több félelemmel kell szembenéznie miattam. – Igazán… – léptem közelebb. – Jobb lenne, ha távoznál. – Újra a helyére került az álarc. – Oké, persze. A számomat megadjam? – Megvan – válaszolta. Az udvar ajtaja halk kattanással csukódott be mögötte.

Evan aznap este hazaérkezett, én pedig nógattam, beszélnünk kell. De esélyünk sem volt erre addig, amíg Ally és Jávor ágyba nem kerültek. Ezután mi is lerogytunk a kanapéra. Evan a dohányzóasztalon nyugtatta a lábát, én pedig a kanapé túlsó végén ültem, karommal a felhúzott térdemet kulcsolva. A második hívás miatt bosszankodott, de annak örült, hogy azonnal elmentem a rendőrségre. Mikor elmeséltem, hogy elmentem Juliához is, csak a fejét rázta. De nagyon nem örült, mikor szóba került a fülbevaló. – Ha újra felhív, ne vedd fel. – Ugyanezt mondták a rendőrök is.

– Nem tetszik ez az egész, ami történik. És az sem, hogy hétfőn vissza kell mennem. Talán meg kellene kérnem egy másik vezetőt, hogy vegye át a csoportot. – Azt hittem, mindenki kint van. Az állát dörzsölgette: – Frank talán meg tudná oldani, de egyedül csak egyszer volt odakinn, és ez egy nagy csoport lesz. Minden évben visszatérnek. Evan évekig azon dolgozott, hogy a vendégház minden nyáron telt házzal menjen. Egy tapasztalatlan vezető, vagy ami még rosszabb, egy baleset, és fuccs az egész vállalkozásnak. – Neked kell őket kivinned. – Talán a szüleidnél vagy Laurenéknél kellene megszállnod. Egy rövid ideig gondolkodtam rajta, majd azt válaszoltam: – Nem akarok még beszélni apával a hívásról, addig nem, amíg nem tudok meg többet. Csak kézbe akarja majd venni az egészet, amitől borzalmasan ideges leszek. És Laurent sem akarom aggasztani. Greg táborban van, tehát ott sem lennék sokkal nagyobb biztonságban. És neki is vannak gyerekei, akikre szintén ügyelnie kell. Evan még mindig bizonytalannak tűnt, de aztán döntött: – Oké, beteszem a vadászpuskát az ágy alá, egy baseballütőt pedig a bejárati ajtóhoz. Minden este zárkózz be, és vidd magaddal a mobilodat, ha elmész sétálni… – Bébi, nem vagyok hülye. Vigyázni fogok, amíg a rendőrség ki nem deríti, mi a helyzet. Evan végigsimított a combomon a meleg kezével: – Ma este itt vagyok, hogy megvédjelek… Felvontam a szemöldököm. – Megpróbálod elvonni a figyelmem? – Talán – mosolyodott el. Megráztam a fejem. – Túl sok minden kering az agyamban jelenleg. Evan rám vetődött, és a nyakamba morgott:

– Akkor tegyünk ellene. – Ahogy próbált megcsókolni, oldalra fordítottam az arcom, de ő megtartotta a fejem a hajamnál fogva, a szájával az ajkamat csiklandozta. Kezdtek lecsillapodni a gondolataim, elernyedt a testem. A kezem alatt feszülő vállizmaira igyekeztem koncentrálni. A kinyíló szánkra, egymással játszó nyelvünkre. Lehúztam a farmere cipzárját, és a lábammal letoltam róla a nadrágot. Nevettünk, ahogy megakadt a bokájánál, de egy rúgással kiszabadult belőle. A kezét beakasztotta a pizsamaalsómba, közben futtában rámarkolt a fenekemre, amire színlelt sikkantás volt a válaszom. Gyengéden vállba bokszoltam. Pár percen át csókolóztunk. Majd megcsörrent a telefon. Evan a nyakamba duruzsolta: – Hagyd. – És hagytam is, de miközben a fülét szaglásztam és a fenekét markoltam, az agyamban egymást kergették a gondolatok. A kempinges gyilkos? A rendőrség? Julia hívott talán? Evan felhagyott a kulcscsontom csókolgatásával, és egy rövid ideig rajtam feküdt. Éreztem a gyors ütemben dobogó szívét. Felkönyökölt, lassan megcsókolt, majd azt mondta: – Menj, nézd meg, ki telefonált. – Ellenkezni próbáltam. Jelentőségteljesen nézett rám, mikor felült és a nadrágjáért nyúlt. – Tudom, hogy megöl a kíváncsiság. Félénk mosolyt villantottam rá, majd a konyhába iramodtam. Csak Lauren volt az, a fiúkkal kapcsolatban akart csevegni, de a hétvége fennmaradó részében mindketten megrezzentünk, valahányszor csörgött a telefon. Evan hétfő reggel elment, előbb azonban még kiselőadást tartott a biztonságról. Aznap délután egy privát számról kaptam hívást. Mozdulatlanul vártam, hogy átkapcsoljon hangpostára. Dubois őrmester kérte tőlem, hogy hívjam vissza, amint lehetséges.

Mark Dubois őrmester, mint kiderült, rendkívül magas – legalább

százkilencvenöt centiméter –, és tekintélyt parancsoló mérete és mély hangja ellenére nagyon közvetlen. – Üdvözlöm, Sara. Köszönöm, hogy bejött. – Egy hatalmas, L alakú asztal mögött ült, és intett, hogy üljek le a szemben levő székre. – Kapott mostanában további furcsa hívásokat? Megráztam a fejem. – De találkoztam pénteken a vér szerinti anyámmal, és azt mondta, a fülbevaló, amelyet a kempinges gyilkos magával vitt, gyöngyökből készült. Érettségire kapta ajándékba az édesanyjától. Az őrmester válasza ennyi volt: – Hmm… – Majd csettintett a nyelvével. – Szeretnénk önt újra kikérdezni, ezúttal azonban hang- és képfelvételt készítenénk. Beleegyezik? – Végül is… Az őrmester végigvezetett a folyosón, be egy másik helyiségbe. Ez barátságosabbnak tűnt, egy túltömött kanapé, egy lámpa és egy tengerparti tájat ábrázoló festmény volt a berendezése. A felső sarokban láttam egy kamerát is. A kanapé egyik végén telepedtem le, az őrmester a másikon, hosszú karját a háttámlára vetve. A kérdések alapvetően ugyanazok voltak, amiket a rendőrnő is feltett pénteken, de Dubois őrmester hangja kellemes volt, közvetlenebb, és jobban megnyíltam. Még a Juliánál tett legutóbbi látogatásomról és az ő érzelmi reakcióiról is szót ejtettem. – Remek munka, Sara – mondta mosolyogva, miután végeztem. – Ez nagyon sokat fog segíteni. – Az arckifejezése komolyra változott. – De tartok tőle, hogy le kell hallgatnunk a telefonját, és… – Tehát tényleg úgy gondolják, hogy ő volt az? – Meglepett a hangomból hallatszó kétségbeesés. – Még nem tudjuk, de a kempinges gyilkos ügye magas prioritást élvez, és minden nyomot komolyan kell vennünk. Amíg nem tudjuk bizonyítani, hogy csak tréfálkozás volt, az ön biztonsága a prioritásunk. Egy VKHJ-t fogunk elhelyezni a lehető leghamarabb az otthonában.

– Egy micsodát? – Vészhelyzeti készenléti házi jelzőrendszert. Ez egy riasztórendszer, amit akkor alkalmazunk, ha attól tartunk, az áldozat fenyegetett helyzetben van. Tehát már áldozat vagyok. – Az ön által megbízott magánnyomozó egy nyugalmazott rendőr, de eddig nem tudtuk – egy kihallgatás érdekében – megállapítani, hol tartózkodhat. Szeretnénk, ha az ügyet illetően nem tartana vele semmilyen kapcsolatot. A következő napok folyamán a vancouveri különleges bűnügyi osztály két munkatársa átjön a szigetre, hogy beszéljen önnel. – Miért nem tudja a nanaimói rendőrség kézben tartani az ügyet? – A különleges bűnügyi osztálynak több munkatársa és erőforrása van. A gyanúsított szörnyű bűncselekmények elkövetéséért felel. Ha ő az, aki önt felhívta, akkor egyértelműen le kell tartóztatnunk, de meg kell győződnünk arról is, hogy nem veszélyeztetjük eközben az ön családja biztonságát. Reszketni kezdett a lábam. – Jó lenne, ha elküldeném valahova a lányomat? – Nem fenyegette meg önöket közvetlenül, és igyekszünk nem szétválasztani a családokat, de javaslom, hogy vegyen át vele néhány alapvető biztonsági szabályt. A férje pillanatnyilag távol van? – A vőlegényem. Szeptemberben lesz az esküvőnk. Már beszéltem neki a hívásról, de elmondjam a családomnak is? – Nagyon fontos volna ezt senkivel nem megvitatni, ideértve a családtagokat is, és lehetőség szerint a vőlegénye is tartsa magában, amit tud. Nem kockáztathatjuk meg, hogy kiszivárogjon a média felé, és a gyanúsított tudomást szerezzen a nyomozásról. – De mi van, ha a családom is veszélybe kerül? – Ezen a ponton nem tett utalást arra, hogy bárkinek is ártani akarna. Ha veszély áll fenn, megtesszük a megfelelő intézkedéseket. Valaki holnap reggel elmegy önhöz, hogy bepoloskázza a telefont, egy

szolgáltató pedig ellátja a házat a riasztórendszer telepítéséhez szükséges kábelekkel. Ha közben hívná önt, ne vegye fel, és keressen meg azonnal. – Átnyújtotta a névjegykártyáját. – Van még esetleg kérdése? – Azt hiszem, nincs. Az egész annyira… szürreális. Felállt, és röviden megszorította a vállam. – Jól tette, hogy felvette velünk a kapcsolatot. Bólintottam, mint aki hisz is neki.

Aznap este, míg Ally odakint játszott Jávorral, én az üveg tolóajtó mögül figyeltem, miközben répát pucoltam, és a bekapcsolt tévét hallgattam. Mikor elkezdődtek a helyi hírek, majdnem megvágtam magam. A kiemelt hír persze Karen Christianson sztorija volt. Képeket mutattak az egyetemről – nyulak legelészik a füvet az egyetem előtti téren, hangos diákok a kantinban, egy tanterem ajtaja –, míg a riporter arról beszélt, az egyik tanárt Karen Christiansonként azonosították be, aki a kempinges gyilkos egyetlen életben maradt áldozata. Az én nevemet nem mondták be, csak annyit, hogy a szóbeszéd szerint Karennek él egy lánya Nanaimóban, akitől nem sikerült nyilatkozatot szerezniük. A riporter záró mondatát komor hangon olvasta be: „Ahogy egyre melegednek a napok, óhatatlanul is eltöprengünk azon, most merre lehet a kempinges gyilkos, és hol lesz ezen a nyáron.” Ekkor kapcsoltam ki a készüléket. Mikor Ally bejött, azt mondtam neki, most olyat játsszunk, hogy „mi van, ha”, és végigmentünk a biztonsági szabályokon. Evan és én ezt már megtettük korábban is, ezúttal azonban minden apró részlet fontos volt. Ally hamar belefáradt a játékba, de rávettem, hogy mindent kétszer ismételjen el. A kódszavunk: Jávor. Hogy nem szabad elmennie sehova egy felnőttel sem, akit nem ismer. Hogy melyik számra van a telefonon beprogramozva a 911-es segélyhívó, miket kérdezhet az operátor, különös tekintettel a címünkre. És egy új szabály: nem szabad

felvennie a telefont vagy kinyitnia az ajtót, mielőtt egy felnőtt meg nem nézi, ki van ott. A szívem minden alkalommal megszűnt dobogni, amikor kihagyott valamit. Miután rápirítottam, amiért húsz perccel ezt követően felvette a telefont – csak Lauren hívott –, bezárkózott a szobájába, és nem volt hajlandó beszélni velem. Vacsorára palacsintát sütöttem, és áfonyákból kiírtam neki, hogy sajnálom. Túllépett rajta, de még mindig bántott a dolog, amikor reggel kitettem az iskola előtt. A rendőrök már vártak, hogy bepoloskázzák a vezetékes telefont, és nem sokkal később a szolgáltató is megérkezett, hogy bekábelezzék a házat. Azt is megmutatták, hogyan használjam a kicsi, személyes vészjelzőt, amit a nyakamba akasztva kellene hordanom. Nem akarom, hogy Ally kérdezősködjön ezzel kapcsolatban, így inkább a táskámban tartom. Miután mindenki elment, a riasztót és a lehallgatásra kész telefont bámultam, és próbáltam nem pánikba esni. Meddig tart ez az egész? Még egy magánbeszélgetést sem folytathatok Evannel… Megcsörrent a telefon. Csak nézd meg. Valószínűleg egyáltalán nem ő lesz. Újra megszólalt. Lehet, hogy a rendőrség az. Evan mobilszáma. Hirtelen kifújtam a visszatartott levegőt. – Szia, bébi, én… – szólt bele, majd elhallgatott. Síri csend. Mikor visszahívtam, bekapcsolt a hangposta. Remek, egy újabb szétkapcsolt hívás. Lecsaptam a készüléket. Mikor újra megcsörrent, majdnem azonnal felvettem, de az utolsó pillanatban még ránéztem a híváskijelzőre. Egy telefonfülke volt. Uralkodtam magamon, és megvártam, amíg lecseng. Ötször hívott újra.

Ezúttal azonnal felhívtam a rendőrséget, Nadine, de az illető nem hagyott üzenetet, így nem jutottunk előrébb. Dubois őrmester azt mondta, fel kellene vennem a hívásokat, amíg nem beszéltem a

különleges bűnügyi osztály embereivel, és ők másnapig nem tudnak átjönni a szigetre. Szeretnék, ha bemennék, amint tudok, és adnék nekik DNS-mintát. Ezért tetettem át az időpontunkat ma délutánra. Nos, ezért, meg azért, mert képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Kipróbáltam az általad javasolt technikák némelyikét, hogy megszabaduljak a torkomat szorongató érzéstől – még a meditálás közben dúdolást is bevetettem. A legrosszabb ebben az egészben, hogy nem mondhatom el a családomnak, hogy nem beszélhetek Laurennel. Ismersz – mindig mindent kimondanék, és csak utána gondolkodom azon, mit tegyek. Hál’ istennek, ott van nekem Evan. Előző este beszélgettünk, és ő sok mindenben támogat, de borzasztóan hiányzik, ha nincs mellettem. Mikor a közelemben van, összeszedettebb vagyok, nyugodtabb, olyan, mintha minden rendben lenne. Julia ügyvédje ma kiadott egy nyilatkozatot, mely szerint ő nem Karen Christianson, és soha nem adott örökbe gyereket. Aki ezzel ellentétes állítást fogalmaz meg, az ellen jogi eljárást indítanak. Ma reggel, miután elvittem Allyt az iskolába, egy riporter és egy operatőr vártak a ház előtt. Apa tanácsát megfogadva azt mondtam, hogy a nyilatkozat pontos, sem Julia Laroche, sem Karen Christianson nem a vér szerinti édesanyám, és perelni fogok, ha bármit is közzétesznek rólam vagy a családomról. Majd a képükbe csaptam az ajtót. Megértem, miért hazudott Julia. Próbálja magát megvédeni. Ami engem illet, én Allyt igyekszem megvédeni, de furcsa volt azt olvasni, hogy Julia megtagadta a kötelékét velem. Ettől úgy éreztem magam, mintha nem is léteznék vagy valami ilyesmi. De ez pillanatnyilag nem annyira rossz. Nem várom kifejezetten a DNS-teszt eredményét. Ha megegyezik a tetthelyekről származó DNS-mintákkal, amelyek az aktákban szerepelnek, akkor ez az egész valósággá válik. Abban reménykedem, hogy nem lesz egyezés. Talán valaki elkeverte az örökbefogadási aktákat, és nem is én vagyok Julia lánya. De nem hiszem, hogy ilyen szerencsés lennék.

HATODIK BESZÉLGETÉS Nem emlékszem, mikor vettem utoljára szerszámot a kezembe. A minap rádörrentem Laurenre, pedig csak annyit kérdezett, hogy elküldtem-e már a meghívókat. De ha csak belegondolok abba, hogy vendéglistát kell írnom, az agyam azonnal lekapcsol. Mikor megpróbáltam erről beszélni Evannel, azt mondta, fontolóra kell vennünk az esküvő elnapolását addig, amíg le nem nyugszanak a kedélyek. El tudod képzelni, milyen érzés volt. Alapvetően igaza van – az időzítés kész rémálom –, de én egész életemben arra vártam, hogy úgy érezzem magam, ahogy most, Evan mellett. Nem is tudtam, hogy léteznek ilyen férfiak, mint ő. Annyira gondoskodó, hoz nekem enni, amikor későig a műhelyben vagyok, fürdőt csinál, ha fáj a fejem, de elég erős ahhoz is, hogy megbirkózzon a temperamentumommal. És mindketten otthonülők vagyunk, szívesebben nézünk meg egy filmet a kanapén, mint hogy elinduljunk valahova este. Ritkán veszekszünk, de ha igen, akkor gyorsan rendbe tesszük a dolgot. Annyira jó természetű és kedves, hogy azt kívánom, én is ilyen legyek vele. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy várnom kell a házassággal. Bár, ha abból indulunk ki, ami az utóbbi időben történik… Nem hiszem, hogy lesz választásom.

Előző szerda reggel egyenesen a rendőrségre mentem. A kormányt szorongattam, míg néhány percig még ültem a parkolóban. Minden rendben lesz, bármit is tudjak meg, meg tudok vele birkózni. Odabent a DNS-mintavételhez adtam egy kevés vért, majd Dubois őrnagy visszavitt a kanapés helyiségbe, hogy ott várjam meg a különleges bűnügyes nyomozókat. Alig ültem le, kopogtak az ajtón, és belépett egy nő és egy férfi.

Szikár külsejű, idősebb férfiakra számítottam, fekete öltönyben és napszemüvegben, de a nő valahol a negyvenes éveiben járhatott, és laza tengerésznadrágot viselt, egyszerű fehér blúzt és egy barna, blézerszerű bőrkabátot. Rövid, piszkosszőke haját becsíkozta a napfény, napbarnított bőre ragyogott. A férfi fiatalabb volt, talán a harmincas évei végén, sikkes fekete nadrág volt rajta, és egy fekete ing, amelynek felhajtott ujjai alól az alkarjára tetovált ázsiai szimbólumok bukkantak elő. Olívaszínű bőre, borotvált feje és mélyen ülő szeme mediterrán külsőt kölcsönöztek neki. Mikor megvillantott egy barátságos mosolyt, észrevettem egy gödröcskét – és az lett a benyomásom, hogy nem nélkülözi az ellenkező nem figyelmét. Dubois őrmester szólalt meg: – Sara, itt hagyom önt McBride őrmesterrel és Reynolds tizedessel – majd kilépett az ajtón. A nő leült a kanapé másik oldalára, a férfi pedig odahúzott velem szembe egy széket. – Tehát önök érkeztek Vancouverből? – kérdeztem. A férfi bólintott:

a

különleges

bűnügyek

osztályáról

– Előző este érkeztünk. – Nem tudtam hova tenni a kiejtését, de keleti partinak tűnt. Átadta a névjegykártyáját, amiből kiderült, ő B. Reynolds tizedes. Tehát a nő az őrmester. Le voltam nyűgözve. A nő is átnyújtotta a névjegyét. – Szólítson egyszerűen Sandynek. – A tizedesre intett. – Ő pedig Billy. – Bill – javította ki a férfi, az öklét rázva Sandyre. – Én vagyok az idősebb és a bölcsebb, ami azt jelenti, hogy úgy hívlak, ahogy csak kedvem tartja. – Elmosolyodtam, élvezettel figyeltem a civódást. Sandy felém fordult. – Hozhatunk önnek vizet vagy kávét, Sara? – Köszönöm, nem kérek semmit. Csak pisilnem kellene tőle percenként. Sandy a fejét rázva válaszolt: – Hát nem bosszantó? Billynek kétszer kellett megállnia az úton

emiatt. – A férfi bólintott, és a szemét forgatta. Azt feleltem: – Miután megszületett a lányom, rosszabb lett. Vannak gyerekei? – Csak egy kutyám. Billy felhorkant: – Tyson nem egy kutya. Ember, rottweilernek öltözve. Sandy elnevette magát: – Kemény dió. – Találkozott a tekintetünk. – És Ally egész biztosan szintén ad elég teendőt. Egy pillanatra meglepett, hogy tudja Ally nevét, majd rájöttem, hogy valószínűleg mindent tudnak rólam. Kipukkadt a buborék. Ez nem társasági esemény volt. A két rendőr azért jött ide, hogy elfogjanak egy sorozatgyilkost. Billy egy vastag aktát tartott a kezében, és elkezdte lapozgatni. Leejtette, én pedig megmozdultam, hogy segítsek összeszedni az iratokat, majd visszahőköltem, mert megláttam egy sápadt és zúzódásokkal tarkított arcú nő fotóját. – Ó, istenem, ez… – Sandyre néztem. Ott ült mellettem, szintén a fotót nézve, de nem szólt semmit. Visszapillantottam Billyre, aki közömbösen pakolgatta vissza a fényképeket az aktába. – Elnézést – mondta. Visszadőltem a kanapéra, és meredten néztem rá, azon töprengve, vajon szándékosan ejtette-e le, de a bocsánatkérő arckifejezése őszintének tűnt. – Ez bizonyára megrendíti önt – szólalt meg Sandy. – Elég őrült az egész. – Most mindketten engem néztek, így hozzátettem: – Nem igazán erre a helyzetre számítottam, amikor úgy döntöttem, hogy megkeresem a szülőanyámat. Sandy tekintete együtt érző volt, az ujjaival azonban a térdén dobolt. – Hallott róla újra? – kérdezte Billy. Előrehajolt, a bicepsze kidudorodott, ahogy a könyökét a székén nyugtatta. A sarokban álló lámpa beragyogta az arca jobb oldalát, a halvány fényben szinte feketének tűnt a szeme. Mélyebbre süppedtem a kanapéba, az

eljegyzési gyűrűmet babráltam. Sandy megköszörülte a torkát. – Csak azok a hívások voltak, hétfő este. Dubois őrmesternek már beszéltem róluk. Átadtam neki a telefonszámokat – válaszoltam. Billy Sandyre nézett, majd vissza a kezében levő aktára. Ideges lettem tőle, emiatt pedig dühös magamra. – Azért nem vettem fel, mert Dubois őrmester azt mondta, önök fognak tájékoztatni, hogyan reagáljak, mit is mondjak, de a telefonszám még megvan a híváslistában, ha szeretnék ellenőrizni. – Tökéletesen jól oldotta meg. – Sandy hangja higgadt volt. – Mikor legközelebb hívja, kérjük, hogy vegye fel. Hadd irányítsa ő a beszélgetést, de ha van rá lehetőség, próbálja meg kideríteni, ad-e önnek bármilyen információt a fülbevalóról, az áldozatokról, arról, honnan hívja, bármi ilyesmit. Még az apróbb részletek is segíthetnek meghatározni, hogy tényleg ő-e a kempinges gyilkos. De ha feszültté válik, akkor váltson témát. – Mi van, ha tényleg ő az? Sandy válaszolt: – Akkor lehetséges, hogy kapcsolatot tud vele kialakítani, és… – Szeretnék, hogy továbbra is beszélgessek vele? – A hangom felerősödött a pánik hatására. Billy vágott közbe: – Egyszerre csak egyet lépjünk. Nem fogjuk megkérni, hogy olyasmit tegyen, amit nem szeretne megtenni. Sandy folytatta: – Így van, egyelőre csak szeretnénk megtudni, ki ez a személy, és miért telefonál. Kissé ellazultak az izmaim. – Van elképzelésük arról, vajon merre lehet? – A hívások Kamloops környékéről érkeztek, de az általa használt telefonfülkék elég eldugott helyeken vannak, és tisztára lettek törölve, ami azt jelenti, hogy óvatos – válaszolt Billy. Megkönnyebbülve

hallottam, hogy másfél órányi kompút és néhány órányi vezetés választja el az otthonomtól. – Billy és én a városban maradunk – mondta Sandy. – Megadjuk önnek a mobilszámunkat, hogy hívhasson minket, amint hall felőle. A nap bármely órájában. Egy rövid ideig csendben maradtunk mindhárman, majd én szólaltam meg fojtott hangon: – Gondolják, hogy még mindig… értik… aktív? Összenéztek, majd ismét Sandy szólalt meg: – Soha nem tudhatjuk, mikor csap le, de mindaddig, amíg odakint van, fennáll a lehetősége. Ezért annyira fontos ez a nyom. – Van egy nyom? – Rám bámultak. – Ó, hogy úgy értik, én. – A profilok alapján olyan személy, aki jól ismeri az erdőket – mondta Billy. – Elég ravasz, és megszokta, hogy egyik napról a másikra él, feltehetően egymagában. Olyasvalaki, aki sok időt tölt vadászattal. – Megremegtem, ahogy az agyamon átvillant egy rémült, az erdőben futó nő képe. Billy folytatta: – A leírás, amit tegnap kaptunk Juliától… – Találkoztak Juliával? Döbbent kérdésemre Sandy válaszolt: – Victoriában vettük fel a vallomását. Az eredeti leírása alapján a gyanúsított feltehetően a tinédzserévei végén, a húszas évei elején lehetett a támadás idején. Most az ötvenes évei elején-közepén járhat. Az utóbbi években megváltoztak a módszerek, így leültettük Juliát egy fantomképrajzoló mellé a viselkedéstudományi osztálytól. Billy átadott egy papírlapot: – Ez egy összetettebb skicc arról, hogyan nézhet ki jelenleg a gyanúsított. Nem csoda, hogy Julia kiakadt, amikor meglátott. Még ezen a durvább rajzon is látható a hasonlóság – ugyanolyan macskaszemek, a bal szemöldök enyhén feljebb ível, mint a jobb. Északi csontszerkezet. A rajzot bámultam: – A haja…

Sandy reagált: – Julia sötét, vörösesbarna színűnek írta le… és hullámosnak. – Pont akkor néztem fel, mikor a tekintete a hajamra siklott. A gyomrom összerándult. Billy elvette tőlem a skiccet, miközben Sandy folytatta: – Juliát július közepén támadták meg, de ugyanabban az évben, augusztusban egy másik nőt is megöltek Prince Rupertben. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor egy nyáron kétszer csapott le, feltehetően azért, mert Juliával kudarcot vallott. Rendkívül óvatos, gyakorlatilag nem hagy maga után nyomot. Ezért van szükség arra, hogy ön együttműködjön azzal a férfival, aki felhívta. Jelenleg ez minden, amin elindulhatunk, hogy kideríthessük, tényleg ő-e a kempinges gyilkos. Billyre néztem, majd vissza Sandyre, többször egymás után. Tekintetük mereven nyugodott rajtam. Vonakodva bólintottam: – Rendben van, megpróbálom.

Ahogy kijöttem a rendőrőrsről, felhívtam Evant. Nem vette fel a mobilját, így hagytam neki egy hiányzol-és-szükségem-van-rád üzenetet. Nem tudtam volna még hazamenni és szembenézni egy ismételt telefonhívás lehetőségével az állítólagos apámtól, így vettem egy vaníliás lattét, és végigsétáltam a hullámtörőn, közben azon töprengtem, amit Sandy és Billy mondott. Úgy három-hat hétig várni kell még a DNS-teszt eredményére, de az volt az érzésem, hogy a rendőrség biztos benne: én vagyok a kempinges gyilkos lánya. Mielőtt otthagytam őket, még érdeklődtem a többi üggyel kapcsolatban, hogy milyen bizonyítékokkal rendelkeznek, de nem akartak részleteket elmondani – még Julia ügyéről sem. Azt mondták, jobb, ha nem tudok túl sokat, hogy ki ne kotyogjak véletlenül valamit. Azt is a lelkemre kötötték, hogy azonnal hívjam fel őket, amint találkozom bárkivel, aki gyanúsnak tűnik. A gond csak az volt, hogy most mindenki gyanúsnak tűnt. Ha elindulok sétálni, általában megállok beszélgetni bárkivel, most

azonban kerültem a szemkontaktust, és óvatosan figyeltem a középkorú férfiakat. Ő lenne az? És az a magas fickó a fa alatt? Az a férfi a padon engem bámult volna? A változatosság kedvéért sütött a nap, de még így is hűvös volt április közepéhez képes, és csípett az óceán felől fújó szél. Miután kétszer végigsétáltam a hullámtörőn, zsibbadt az arcom, a kezem helyén pedig mintha jégkockák lettek volna. Evan még nem hívott vissza, és tovább már nem odázhattam el, hogy hazamenjek. – Jávort ki kell engednem, és egy csomó dolgot meg kell még csinálnom, mielőtt elmegyek Allyért az iskolába. Nagy levegőt vettem, és a Cherokee felé vettem az irányt. Ha felhív, akkor egyszerűen meg kell valahogy oldanom. De a hét fennmaradó részében nem történt semmi. Péntek este már azon hezitáltam, hogy talán mégiscsak átverés lehetett az a hívás. Sandy vagy Billy mindennap bejelentkezett, minden egyes alkalommal egyre hamisabbnak tűnt a közvetlenségük, és elgondolkodtam rajta, vajon azt hiszik-e, hogy az egészet kitaláltam. A riporterek hívásainak első rohama elcsendesedett, és mikor online körülnéztem, egyik blogon sem volt egyetlen új komment sem. Néhányan szóba hozták az esetet Evannek és Laurennek, de ők mindenkinek azt mondták, pletyka az egész. Engem senki nem mert kérdezni. De elcsíptem néhány furcsa tekintetet szülőktől, amikor elvittem Allyt az iskolába. Biztos vagyok benne, hogy az emberek még mindig pletykálnak, ami az őrületbe kerget, de mindaddig, amíg Ally nem érzékel belőle semmit, megbirkózom ezzel is. Beszéltem apával, a magánnyomozó őt sem hívta vissza. Most is azt mondta, hogy beperli azt a weboldalt, de úgy tűnt, mintha lassan apadna az érdeklődése, ahogy minden elcsendesedik, és ahogy nő az ügyvéd óradíja. Minden eltűnik lassan. Soha nem voltam ennyire megkönnyebbülve.

Szombat reggelre már őrülten hiányzott Evan, és alig vártam, hogy hazajöjjön hétfőn. Míg Ally Meghannál játszott, én pár órára bevettem

magam a műhelybe, és többet haladtam, mint egész héten. Még mindig euforikusan attól, hogy ennyi mindent elvégeztem, vettem egy gyors zuhanyt, mielőtt elindultam volna Allyért. Míg a fűrészport szappanoztam ki a hajamból, fejben terveket készítettem a nap további részére. Esetleg ketten befestünk pár pólót, és később elmegyünk megnézni egy filmet. Jó ideje nem csaptunk már lányos estét. Mikor még egyedül voltam, általában minden hétvégén kiöltöztünk, és együtt mentünk randira. Bármennyire is imádtam a mostani életemet, hiányoztak ezek a különleges alkalmak. Készítettem egy hozzávetőleges vendéglistát Evan számára, hogy átnézhesse. Mikor volt utoljára, hogy mi ketten csináljunk együtt valami nem hétköznapit? Miközben felhúztam egy farmert és Evan pólóinak egyikét – egy pillanatra megálltam, hogy kiszimatoljam az illata esetleg itt maradt nyomait –, egy gyertyafényes piknikről álmodoztam, majd kétszemélyes habfürdőről, utána meg… Csengettek. Kinéztem az oldalsó reluxákon, és egy csomagszállító teherautót láttam. Az oldalára festett név alapján egy helyi cég, de az egyik kezemmel így is a baseballütőt markoltam, amit Evan dugott a sarokba, és kinyitottam az ajtót. Alacsony, fekete hajú, petyhüdt arcú fickó állt a lépcsőn, egyik kezében egy kis doboz, a másikban egy csipeszes jegyzettömb. – Sara Gallagher? – Bólintottam. A jegyzettömböt az orrom alá tolta. – Kérem, írja alá ott lent. A baseballütőt az ajtó mögötti falnak támasztottam, aláírtam a tömböt, és átvettem a dobozt. Miközben a fickó tolatva elindult kifelé a kocsibehajtón, rápillantottam a feladó címére. Jancsi és Juliska Régiségbolt 4589 Lonesome Way Williams Lake BC

A vállalatomnak címezték: Bútorműves – bútor-utánfényezés és antik restauráció, de nem rémlett a küldő cég neve. A konyhában levágtam a csomagról a szalagot. Ahogy a habszivacs bogyók közt turkáltam, a kezem valami négyzeteset tapintott. Kihúztam egy kék bársonydobozkát, és kinyitottam. Szaténberakáson csücsült egy pár gyönyörű… gyöngy fülbevaló. Egy pár pink gyöngy fülbevaló. Elejtettem a dobozt.

Sandy az első csengés után felvette. – Azt hiszem, épp most küldte el nekem azt a fülbevalót… – Küszködtem a levegővétellel. – De nincs semmi cetli vagy… – Küldött önnek valamit? – Sandy szinte kiabált, majd észbe kapott, és lecsillapodott kissé. – Csak hagyjon mindent úgy, ahogy találta! Ne nyúljon semmihez, úton vagyunk. Remegve bámultam a pulton heverő dobozt. – A feladó címe alapján a Jancsi és Juliska Régiségbolt küldte – nyögtem ki. – Ismeri a céget? – Nem, de a Jancsi és Juliska volt Julia egyik kedvenc meséje. – A fejemben ismét egy, az életéért menekülő nő képe jelenik meg. – A gyerekek a mesében elvesztek az erdőben. Sandy egy pillanatra elhallgatott, majd nyugtatni próbált: – Csak tartson ki, Sara, úton vagyunk. Egyedül van otthon? – El kellene mennem Allyért. A barátjánál van, én pedig épp most… – Hívja fel, és beszélje meg velük, hogy maradjon még egy kicsit, ott leszünk néhány percen belül.

Tíz perccel később hallottam a gumik ropogását a kavicson. Kilestem a homlokzati ablakon – a nappaliban tartózkodtam, a lehető legtávolabb a doboztól –, és végignéztem, ahogy leparkol egy fekete Chevy Tahoe, Billyvel a kormánykeréknél. Alig állt meg, mikor Sandy már szállt is ki

belőle. Felhős idő volt ugyan, de mindketten napszemüveget viseltek. Feltéptem a bejárati ajtót. – El kell innen vinniük azt a dobozt! – Olyan gyorsan intézkedünk, amennyire lehetséges – válaszolta Billy. A házban kesztyűt húztak, és megvizsgálták a dobozt és a fülbevalót, míg én az asztalnál ültem. Jávor a lábamon nyugtatta kis kerek tomporát, a bajsza alatt a rendőrökre morogva. Megszólalt az asztalon a mobiltelefonom. Sandy és Billy megfordultak, és rám meredtek. – Lehet, hogy Evan az. – Megnéztem a híváskijelzőt, egyből talpra ugrottam. – Azt hiszem, ő az! – Úgy tartottam magam elé a telefont, mintha azt remélném, egyikük felveszi helyettem. Sandy hangja élesen csengett: – Ugyanaz a szám, mint korábban? – Nem hiszem. De az előtag ugyanannak tűnik – nem tudom, hogyan szerezte meg a mobilszámom. A csengés abbamaradt. – Most mit… Sandy kivette a telefont a kezemből, és megnézte a híváslistát. – Toll? – A háta mögött, a fiókban. Kihúzta a fiókot, talált benne tollat és papírt is, és lefirkantott valamit. Átadta Billynek a mobilomat, majd a saját telefonjával átment a másik szobába. Sebesen beszélt valakivel, de a szavakat nem tudtam kivenni. Egy puffanással ültem vissza, és Billyre néztem: – Ő az. Tudom. Most Billy nézte meg a telefonom híváslistáját. – Egyelőre várjunk, és derítsük ki, telefonál-e újra. – Mi van, ha megérzi, hogy itt vannak, és feldühödik, és… – Egyszerre csak egy lépést. Úgy tűnik, ezúttal mobilról telefonált, ezért Sandy épp most lép kapcsolatba egy szolgáltatóval. Remélhetőleg

módjukban áll háromszögeléssel bemérni a hívást. – Háromszögeléssel? – Ha lakott területen van, több jeladó torony közelében, le tudjuk szűkíteni a pozícióját egy kétszáz méteres sugarú területre, ami nagyjából akkora, mint két focipálya. Ha viszont távol eső helyen van, ahol csak egy torony található, vagy mozgásban van, ugyanez a zóna több kilométeres is lehet. Ha visszahívja, semmiképpen ne árulja el, hogy itt vagyunk, és hagyja, hogy ő beszéljen. Minden rendben lesz. Meg tudja oldani, Sara. Sandy beljebb ment a nappaliban. Bosszúsnak tűnt. Azt mondtam: – Ez Julia fülbevalója. Ezüst levelek vannak rajta, ahogy mondta is. Akkor vette el tőle, mikor… – Egyik kezemmel befogtam a számat. Billy megkérdezte: – Jól van, Sara? Megráztam a fejem. – Lélegezzen mélyeket az orrán keresztül, próbálja meg elképzelni, ahogy a levegő mélyen elárasztja a tüdejét, majd fújja ki a száján az utolsó cseppig. – Tudom, hogyan vegyek levegőt, Billy. Mi van, ha a fülbevaló véres, vagy… – Vegyen mély levegőt. – Erélyes volt a hangja. – Csak azt mondom, lehet, hogy letépte őket, és… – A menekülési ösztön működik önben. Le kell csillapodnia, vagy semmit nem fog megérteni abból, amit mondok. A kezét tegye a mellkasára, és koncentráljon arra, ahogy megemelkedik, miközben levegőt vesz. Ne gondoljon semmi másra, csak a kezére. Segíteni fog, Sara. – Jó. – Azt tettem, amit javasolt. Mereven a szemébe néztem, miközben a mellkasom emelkedett és ereszkedett, a tekintetem közben azt üzente: ezt csak azért csinálom, mert kényszerít rá. Mosolygott, és intett, hogy tegyem meg újra. Végül megkérdezte:

– Igazam volt, ugye? Valójában tényleg sokkal jobban éreztem magam, de azt mondtam: – Kérek egy kis időt. – A földszinti fürdőszobában hideg vizet fröcsköltem az arcomra. Majd a tükröt bámultam, a vizes szememet és a kipirosodott arcomat, a hajamat. Ezt a hajat. Az egészet le akartam borotválni.

Sandy és Billy a konyhában várt. Sandy ide-oda járkált, Billy a pultnak támaszkodott, Jávort tartotta a kezében. Jávor feszengeni kezdett, ahogy meglátott, így Billy letette, közben azt mondogatta: – Jól van, jól van. Sandy mosolygott. – Jobban érzi magát? – A mosolya azonban nem ért el a szeméig, és a teste is feszültséget sugárzott. A fülbevaló egy műanyag szatyorban volt Billy mellett a pulton. A doboz is. Bizonyíték. Billy elvett egy poharat a szárítóról, és töltött egy kevés vizet. Mikor átadta, megköszöntem. Bólintott, keresztbe tette a karját a mellkasán, és újra a pultra támaszkodott. Sandy telefonja ismét megcsörrent, ő pedig felvette. – Mi? – mondta elvörösödő arccal. – Ez kibaszottul nem lesz elegendő! – Elfintorodott, ahogy a választ hallgatta, közben a haját borzolgatta az ujjaival. Billy mellé támaszkodtam a pultra. – El sem hiszem, ami történik. – Elég sok ez egyszerre – hagyta helyben Billy. – Úgy gondolja? Sandy ránk pillantott, majd elvonult a nappaliba. Billy csendesebben folytatta: – Valakit azzal is megbízunk, hogy megnézze a depót, ahonnan a

csomagot kiküldték. Most, hogy tudjuk, megvan neki az ön mobilszáma, azt is le fogjuk hallgatni. Valaki nyomon fogja követni a vezetékes és mobiltelefonjára érkező hívásokat a nap huszonnégy órájában. Miközben Billy beavatott a folyamatba, számos részlettel és ténnyel megtűzdelve, az elmém elkezdett lecsillapodni, és éreztem, ahogy visszatér a magabiztosságom. Billynek igaza volt, kézben tudom tartani a dolgot. Majd megcsörrent a telefonom. Billy megragadta a telefont. Sandy lecsukta az övét, és visszarohant. Billy szólalt meg: – Ugyanaz a szám. – Sandy bólintott, és Billy átadta nekem a telefont. Sandy azt mondta: – Rendben van, Sara. Most már felveheti. – De nem tudtam. Csengett tovább. Mindketten engem bámultak. Sandy felemelte a hangját: – Vegye fel a telefont. Billy hozzátette: – Nincs semmi baj, Sara, épp úgy, ahogy megbeszéltük. Fel van készülve, nem gátolhatja semmi. Lenéztem a kezemben levő telefonra. Minden egyes csörgéstől zúgott a fejem. Csak annyit kell tennem, hogy felveszem. Felveszem. Fel… A telefon elhallgatott. Sandy szólalt meg: – Bassza meg! Elvesztettük. – Sandy, adjunk Sarának egy kis időt, rendben? Vissza fogja hívni. – Ha nem, az egyetlen esélyünk is elpárolgott arra, hogy megállítsuk. – Sajnálom, én csak… bepánikoltam. Sandy nagy erőfeszítéssel igyekezett türelmes maradni. – Minden rendben van, Sara, a legvalószínűbb, hogy újra telefonálni fog. – Megpróbált mosolyogni, de biztos vagyok benne, hogy inkább egy pofont szeretett volna lezavarni. A telefonért nyújtotta a kezét: – Ha újra telefonál, úgy teszek majd, mintha én lennék ön. Billy közbevágott:

– Sandy, gondolod, hogy ez jó ötlet? Hallotta már a hangját. – Sandy rámeredt, de ő folytatta: – Ne aggódj, lesz lehetőséged széttépni. Ha elkapjuk, egyedül hagylak vele a szobában néhány órára. Meglepetésemre Sandy nevetni kezdett, majd úgy tett, mintha hozzá akarná vágni Billyhez a telefont, amitől nekem is nevetnem kellett. A feszültség elpárolgott a szobából, én pedig visszadőltem a pultra. Ha még képesek vagyunk nevetni, akkor rendben van minden. Billy felém fordult: – Sara, tudom, hogy meg van rémülve. De azt is tudom, hogy képes megcsinálni, máskülönben nem kérnénk ilyesmit. Csak az elején kell leküzdenie a félelmét – amint beszélni kezd, ragyogóan fog menni. Van kávéja? Ahogy a pulton a kettejük háta mögött álló, rozsdamentes acél palackra mutattam, megcsörrent a telefon. Villámgyorsan visszafordultak. – Emlékezzen, meg tudja csinálni. – Billy hangja mély volt és határozott, tele meggyőződéssel. – Most pedig vegye fel a telefont. Mély lélegzetet vettem, és felvettem édesapám hívását. – Halló? – Szia, Sara. Hogy vagy? – Izgatottnak tűnt a hangja. Lelkesnek. – Miért telefonál állandóan? – Remegett a lábam, mikor leültem a konyhaasztal mellé. Sandy és Billy velem szemben foglaltak helyet. – Mert az apád vagyok. – Van egy apám. Hallgatott. Sandy ökle úgy hevert az asztalon, mintha minden erejével arra koncentrálna, hogy ne tépje ki a telefont a kezemből. – Egyelőre szólíthatsz Johnnak. Nem válaszoltam. Majd megkérdezte: – Megkaptad az ajándékom? – Igen. Hogyan szerezte meg ezt a számot? – Fenn volt az interneten. – Hát persze, a vállalkozásom listázva van

egy weboldalon egy könyvtárban. Egész biztosan így talált meg eleve. Túl későn jutott eszembe Evan figyelmeztetése: Biztos vagy benne, hogy szeretnéd kiadni a mobilszámodat? – Tetszett a fülbevaló? – Hogyan szerezte meg őket? – Tudtam, hogy mérgesnek tűnik a hangom, de képtelen voltam kordában tartani az érzelmeimet. Billyre néztem, aki hang nélkül mondta: folytassa. Sandyre nem néztem rá. – Karen adta nekem. – Becsuktam a szemem, hogy megvédjem magam a képektől, amiket a szavai hívtak elő. Mondott még valamit, de elnyomta egy, a közelben elhaladó jármű zúgása. – Bocsáss meg a háttérzajért. Épp a kamionomban ülök – mondta. – Merre van? Egy pillanat szünetet tartott, majd folytatta: – Ez így nem fog működni, Sara. Tudom, hogy valószínűleg szóltál a zsaruknak, és lehallgatják a vezetékes telefonodat. De nem fogok semmit elmondani, amit felhasználhatnak. Még ha le is nyomozzák ezt a hívást, úgy ismerem a belső területet, mint a tenyeremet. Soha nem fognak megtalálni. Az asztalnál velem ülő két rendőrre bámultam. Valóban tudta, hogy felhívtam őket, vagy csak blöffölt? A pulzusom hangosan dobolt a fülemben. Gyorsan választ kellett adnom: – Nem mondtam el senkinek. telefonbetyárkodás.

Azt

gondoltam,

csak

Megint várt egy kicsit, majd: – Gondolom, feltehetően kapsz néhány ilyen hívást. A családod bizonyára fel van dúlva. Ezért mondtad az újságoknak, hogy Karen Christianson valójában nem is az édesanyád? A rekeszizmaim összeszorultak, olyan természetességgel beszélt a családomról. Majd rájöttem, hogy megtaláltam a kiutat.

bensőségesen,

olyan

– Ő nem az édesanyám. Csak egy pletyka, amit valaki elkezdett híresztelni. Mondtam önnek…

– Láttam a fényképedet a Facebookon. Te a lányom vagy. A képemet a Facebookon. Hány másikat láthatott még? Tudomást szerezhetett Allyről? Az agyam zakatolt, igyekeztem felidézni a profilom beállításait. – És láttam Julia fotóját is az újságban. Tudom, hogy ő Karen Christianson. Ő volt az, aki fejbe vágott. – Az utolsó mondatot kelletlen tisztelettel mondta ki. – Szóval erről szól ez az egész? Őt próbálja megtalálni? – Többé már egyáltalán nem érdekel. – Akkor mégis, mit akar? – Beszélni akarok veled, valahányszor késztetést érzek rá. Ez az egyetlen mód arra, hogy talán leálljak egyszer. – Hogy… hogy mivel álljon le? – Azzal, hogy kárt teszek emberekben. Próbáltam levegőt venni, közben egyre kuszábbak lettek a gondolataim. Újra megszólalt: – Most mennem kell. Legközelebb többet beszélgetünk. Tartsd magadnál a telefonod. – Nem tudom mindig felvenni, amikor… – Fel kell venned. – De lehet, hogy nem tudom. Előfordul, hogy el vagyok foglalva, és… – Ha nem veszed fel, akkor kénytelen leszek valami mást csinálni. – Ezt hogy érti? – Találnom kell valakit. – Ne! Ne, azt ne csinálja. Bekapcsolva tartom a telefonom… – Nem vagyok rossz ember, Sara. Meglátod. – Letette.

Azóta nem telefonált. Tudom, hogy ennek örülnöm kellene – ha nincs hír, az jó hír, nem? De állandó szorongással megyek mindenhova. A Facebookot néztem meg legelőször. Hál’ istennek csak a profilképemet

láthatta, mert a többi privátra volt állítva, de így is mindent eltávolítottam. Billy és Sandy maradtak addig, amíg meg nem nyugodtam, legalább annyira, amennyire az események tükrében lehetséges, és végigvettük, mit kell tennem, ha újra telefonál. Szeretnék, ha továbbra is tagadnám, hogy bármit is elmondtam a rendőrségnek. Billy azt mondta, minél magabiztosabb John, annál valószínűbb, hogy hibázni fog. De úgy hiszem, okkal magabiztos. A rendőrség nem tudta háromszögeléssel bemérni a hívást, mert valahol a Williams-tótól nyugatra indította, és ott csak egy toronytól kaptak jelet. Közel egy óra volt, mire a helyi rendőrség kiért a helyszínre, viszont addigra már akárhol lehetett. Csupán annyit tehettek, hogy a fő- és mellékutakon járőröztek, járműveket megállítva, a helyi lakosokat megkérdezve, láttak-e a környéken idegeneket. De a gépkocsi leírása nélkül nem igazán tehettek sokat. Ezen felül lopott telefont használt, aminek ugyancsak egy hiábavaló hajsza lett az eredménye, mikor megpróbálták lenyomozni a tulajdonost. Utazgattam már Brit Columbiában, és tudom, hogy a sűrűbben lakott városok a belső területek déli részén vannak, míg a középső és az északi területeken a városkák többsége nem nőtt nagyra. Ezenfelül többórányira fekszenek egymástól, és más sem veszi őket körbe, csak hegyek és völgyek. Nem kell sokat autózni ahhoz, hogy eltűnjön valaki a vadonban. És ha a terület elhagyatottsága önmagában nem lenne elég, Billy azt mondta, időbe telhet, mire a szolgáltató információt ad, és néha ráadásul nem a megfelelő toronyról verődik vissza a jel. Billy szerint John pontosan tudja, mennyi időbe telik a rendőrségnek, hogy odaérjen a környékre. Még a fülkés telefonok is, amikből hívott, kietlen környékeken, régi táborhelyeken és pihenőkön voltak, tehát se szemtanú, se kamera. Ügyelt arra is, hogy több irányból lehessen megközelíteni a helyszínt, hogy ne szoríthassák sarokba. A rendőrség még mindig biztosra veszi, hogy a nyomára bukkan, de nekem erős kétségeim vannak. Szerintük nem gondolt arra, hogy a mobiltelefont is le tudják hallgatni, de ő maga mondta, hogy teljesen mindegy, mit

mondtam el nekik vagy, hogy lekövették-e a hívást, mert úgy ismeri a belső területeket, mint a tenyerét. Megúszta több mint harminc évig. Mi állíthatja meg most?

Mikor Evan megtudta, mi történt, teljesen kikészült, és azt akarta, mondjam azt a rendőröknek, hogy nem csinálom. Próbáltam meggyőzni, hogy talán én vagyok az egyetlen lehetőségük arra, hogy megtalálják, és ha nem sikerül, tovább gyilkol. Végül megegyeztünk, hogy lassan haladok, egyik napról a másikra. Hétfőn hazaérkezett – istenem, mennyire örültem, hogy láthatom –, de így sem voltam képes lecsillapodni. Végül leültünk, és megcsináltam a vendéglistát, de ekkor felhívott Billy, hogy megtudakolja, mi a helyzet. Felálltam az asztaltól, hogy a műhelyben beszéljek vele, és amikor visszamentem, Evan megkérdezte: – Az egyik fiúd volt az? – Ha-ha. A rendőr volt, akivel a minap megismerkedtem. Bocsánat a hosszúra nyúlt beszélgetés miatt. Johnról volt szó. – Semmi gond. De igenis van gond. Szüntelenül azon gondolkodtam, mit mondhatnék, mikor John legközelebb felhív. Aznap este hosszabb sétára indultunk Allyvel és Jávorral, majd kerestünk a tévében egy vígjátékot, de egy jelenetet sem tudnék felidézni belőle. Evan azt mondta, utálja, hogy ennyire ijedtnek és zaklatottnak lát, de nem tehetek ellene semmit. Miközben vacsorát készítek Allynek, lefektetem esténként, miközben a fogunkat mossuk reggelente, másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy a rendőrség elkapja-e Johnt, mielőtt megöl valakit. Minden cikket elolvastam az áldozatairól. Tudok Samantháról, a tizenkilenc éves, csinos szőkéről, aki egy tartományi parkban kempingezett a fiújával. Kétszer lőtték hátba, mikor menekülni próbált. Samantha testét a parktól néhány kilométerre találták meg. A karja

három helyen tört el a zuhanástól, és miközben az erdőn keresztül futott, valami átszúrta az arcát. A kempinges gyilkos egy Nike pólóval letakarta a lány fejét, majd megerőszakolta és megfojtotta. Nekem is volt egy éppolyan pólóm. Tudok Erinről, a barna hajú softballjátékosról, aki úgy döntött, egyedül megy el kempingezni, és két héttel később találta meg egy kutya – a karjával a szájában ügetett vissza a tábortűzhöz, ahol a gazdái épp mályvacukrot sütögettek. A rendőrség fogászati leletek segítségével tudta beazonosítani, ami a testéből maradt. Éjszaka nem tudok aludni. A házban bolyongok, vagy késő esti tévéshow-kat nézek, miközben az óra ketyegését hallgatom. Fürdőket veszek, meleg tejet iszom, majd lefekszem az alvó Ally mellé, és a fürtjeit becézgetem. Mikor Evan otthon van, a testemet az övéhez szorítom, igyekszem felvenni a légzése ritmusát, és arról álmodozom, milyen szép is lesz majd az esküvőnk. Semmi nem segít. Mikor épp nem Johnról olvasok a neten, más sorozatgyilkosok történeteit kutatom: Ed Kemper, Ted Bundy, Albert Fish, a Green Riveri gyilkos, BTK, a hillside-i fojtogatók, a zodiákus gyilkos, a kanadai Robert Pickton, Clifford Olson és így tovább. A mintáikat tanulmányozom, a kiváltó okaikat, az áldozataikat, a borzalmas tetteik minden apró részletét. Emellett még olvasgatom az FBI profilkészítői és pszichológusai által írt könyveket is. Elméleteket és érveket vetek össze – pszichopátia, szellemi károsodás, kémiai egyensúlyhiány, rendellenes gyermekkor. Jegyzetet készítek, és mikor végre kimerült álomba zuhanok, a betonra ugró, törött üvegek között rohanó nőket látok. Hallom a sikolyaikat. Hallom a könyörgésüket, hogy ne üldözzem őket tovább. Az álmaimban előlem menekülnek.

HETEDIK BESZÉLGETÉS Pénteken volt a születésnapom, de nem voltam ünneplős hangulatban. Evan nagyon igyekezett, hogy felvidítson. Természetesen elvitte Allyt vásárolni – a lányom egy gyönyörű zöld kasmírkardigánt adott ajándékba –, Evan egy új mountain bike-kal lepett meg. Próbáltam nagyon örülni az ajándékoknak, leerőszakoltam három szelet, általuk készített pizzát, és a kikölcsönzött filmet nézve mindig a megfelelő helyen nevettem fel. A fejem azonban tele volt a Juliával kapcsolatos gondolatokkal. Gyerekkoromban sokszor fantáziáltam azon a születésnapomon, mit csinálhat éppen az igazi anyám, ha egyáltalán emlékszik a dátumra. Most azon gondolkodtam, vajon Juliát mennyire gyötörhetik a kínzó emlékek: ahogy John igyekszik behatolni a testébe, ahogy én küszködök kifelé a testéből. Mikor Allyt a születése után először tartottam a karomban, el nem tudtam volna képzelni, hogy valaha is elengedjem. Féltem, hogy jó anya leszek-e, hogy nem rontom-e el majd valahol, amint azonban a kis ujjacskáival megfogta az ujjamat, majd kiugrottam a bőrömből. Kemény volt az egyedülálló anya szerepe – pénzünk sosem volt túl sok, és Allyt egy hordozóban cipeltem a hátamon, mikor a műhelyben dolgoztam –, de jó érzés volt, hogy mi ketten vagyunk a világ ellen. Ally előtt soha nem éreztem azt, hogy gyökereim lennének valahol, és a legsötétebb depresszióim idején azt gondoltam, nem számít az sem, ha meghalok, senkinek sem hiányoznék. De mikor megszületett, végre volt valaki, aki feltétel nélkül szeretett, akinek szüksége volt rám. Olyan gyorsan nő. Elmúltak már a napok, mikor csak önfeledten játszottunk. Nem akarom kihagyni az élete egyetlen pillanatát sem. Nem akarom, hogy valami elterelje a figyelmem, amikor épp a

tanáráról, Mrs. Hollyról mesél, akit egyenesen bálványoz, mert hosszú, egyenes szálú szőke haja van, és tud szteppelni. Vagy mikor megijed, mert Jávor épp lenyelt egy bogarat, vagy mikor elénekli a Hannah Montana összes dalát. Nem akarom esténként sürgetni a lefekvéssel, vagy reggelente az indulással. De annyira rettegek attól, hogy John egyszer telefonálás közben meghallja őt a háttérben. Sikerült megálljt parancsolnunk a média hírverésének, mivel semmit nem erősítettünk meg, sőt mindent cáfoltunk, de még azért terjedtek a pletykák. Bízom benne, hogy a szóbeszéd elhal, mielőtt Allyhez vagy valamelyik barátjához is eljutna. Látszólag spontán elkezdtem kérdezgetni, mi a helyzet a suliban. Úgy tűnt, semmi nem változott. De mi van, ha később tudódik ki az igazság, mikor mondjuk tizenéves lesz? És hogyan viselkednek majd Allyvel az emberek, ha megtudják, ki volt a nagyapja? Félni fognak tőle? Elnézem a lányomat, ahogy a többi gyerekkel játszik, vagy Jávorral balhézik, és mindazok a dolgok, amelyek eddig a személyisége részének tűntek, most megijesztenek. Az, hogy néha annyira fel tud dühödni, hogy az arca elvörösödik, és a kis keze ökölbe szorul. Ahogy üt, rúg, harap, amikor frusztrált vagy túlzottan fáradt. Ez egy normális hatéves viselkedése, aki megpróbálja kiismerni a saját érzelmeit, vagy valami annál komolyabb? Azon kapom magam, hogy a tükörbe bámulok, az arcvonásaimat tanulmányozom, és az a férfi jár a fejemben, akivel osztozom rajtuk. Felmerül bennem, vajon hasonlítunk-e másban is. Majd ma reggel rájöttem, miért álmodom állandóan előlem menekülő nőkről, miért borít ki annyira a sorozatgyilkosok tanulmányozása. Mikor róluk olvasok, a saját jellemvonásaimat látom viszont. A sorozatgyilkosoknak hatalmas képzelőerejük van – egész életemben álmodoztam és képzelődtem. Kényszerbetegségeik vannak – ha valamibe belekezdek, az egész világ megszűnik létezni. Érzelmi rohamaik vannak, hangulatingadozásaik, depressziójuk – pipa, pipa, pipa. Ezenfelül jellemzően egyedül vannak, és én is mindig magányos farkas voltam, a

legszívesebben Allyvel és a munkámmal foglalkozom. Soha nem akartam megölni senkit, és legjobb tudomásom szerint a gyilkosságra való hajlam nem örökölhető, néha azonban, mikor igazán dühös voltam, már meglöktem vagy arrébb taszítottam másokat, tárgyakat dobáltam, arról képzelegtem, hogy kárt okozok magamban. Min múlik, hogy ezt a dühöt kifelé irányítsam? Nem nehéz persze a negatívumokat kiemelni, és ráfogni mindent a genetikára. De ahogy te is épp rámutattál, honnan tudhatom, hogy ezek a tulajdonságok nem az örökbefogadás velejárói, vagy nem épp Juliától származnak-e? És feltehetően nem is fogom megtudni, mert ő soha nem engedne elég közel ahhoz, hogy ezt kiderítsem. Billy azt mondta, megerősítette nekik, hogy ez az ő fülbevalója. Mivel tudom, engem mennyire felzaklatott a puszta látványa is, borzalmas belegondolni, hogyan érezte magát. Bárcsak beszélhetnék vele. Evan szombat reggel ment el újra. Izgatott volt, mert az Államokból érkezett egy nagy csapatnyi horgász, de aggódott is, amiért így kell itthagynia. Azt tanácsolta, ne tanulmányozzam többet a sorozatgyilkosokat, de lehetetlent kér. Találnom kell valamit, szükségem van valamiféle megvilágosító szikrára vagy nyomra, ami segít megfékezni Johnt. De újabban inkább csak fáradtnak érzem magam. Nem álmosan fáradtnak, felvillanyozott-felpörgött fáradtnak. Esténként többnyire ablaktól ablakig sétálgatok, várva, hogy megszólaljon a telefon. Pontosan így voltam, amikor hétfőn bekövetkezett: az emeleten álltam, a hálószoba ablakában, Jávor és Ally kergetőzését figyeltem odalent az udvaron, azon gondolkodtam közben, milyen boldogoknak tűnnek, és emlékeztem arra, milyen boldog voltam én is régebben.

A zsebemben csörgött a mobilom. Nem ismertem fel a számot, de tudtam, hogy ő az. – Szia, Sara. – A hangja vidám volt.

– John. – A szám kiszáradt, a mellkasom összeszorult. A rendőrség lehallgatja a mobilomat is, de ettől nem éreztem magam nagyobb biztonságban. Egy pillanatig mindketten hallgattunk, majd megszólalt: – Szóval… – megköszörülte a torkát. – A vállalkozás… szeretsz bútorkészítéssel foglalkozni? – Csak újrafényezem őket, nem én készítem. – Sandy azt mondta, legyek barátságosabb, amikor legközelebb felhív, de eléggé nehezemre esett még az udvariasság is. Megdermedtem, mikor meghallottam Allyt odalent a konyhában. Kérlek, kérlek, maradj ott. – Lefogadom, hogy el is készíthetnéd a cuccokat, ha szeretnéd – mondta. Ally jött felfelé a lépcsőn, és Jávornak csacsogott. Az ajtó felé indultam: – Elégedett vagyok azzal, amit csinálok. Ally a szobám bejáratánál volt. – Anya, Jávor a vacsoráját kéri, és… – Intettem neki, hogy maradjon csendben. John közben megkérdezte: – Mi a kedvenc részed? – Most barkácsolhatunk majd? – Szigorú tekintetet vetettem Allyre, és lefelé mutattam a lépcsőn, hang nélkül mondva: Telefonálok épp. – De megígérted… – Becsuktam az ajtót, és be is zártam. Ally a túloldalon ütni kezdte a faajtót az öklével, miközben azt kiáltozta: Anya! Letakartam a telefon mikrofonját, és a szoba legtávolabbi sarkába rohantam. – Mi ez a nagy zűrzavar? – tudakolta John. Baszkibaszkibaszki. – Le akartam kapcsolni a tévét, de véletlenül felhangosítottam. Ally újra az ajtóra csapott. Visszatartottam a lélegzetem. Most mindketten csendben voltak.

Végül újra megszólalt: – Azt kérdeztem, melyik a kedvenc részed. – Nem tudom. Egyszerűen csak szeretek a kezemmel dolgozni. – Rengeteg dolgot szeretek a famegmunkálásban, de egyiket sem fogom vele megosztani. – Nekem is egész jó a kézügyességem. Szerettél fúrni-faragni, amikor még kisebb voltál? A folyosóról egy hang sem hallatszott. Hol van Ally? – Olyasmi. Általában kölcsönvettem apa szerszámait. Mindkét irányból csend, ismét. Újra visszatartottam a lélegzetem, a fülemet hegyeztem. Végül csattant a konyhában az egyik szekrényajtó. A földszinten volt. Megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt. – Adtam volna neked szerszámokat – mondta. – Nincs ez rendjén, hogy nem is tudtam, van egy gyerekem. Fellángolt a haragom: – Azért én azt hiszem, a fogantatásom körülményei valahogy megfosztották ettől a lehetőségtől. Hallgatott. – Miért tette? Miért ártott azoknak az embereknek? Semmi válasz. Dörömbölt a vér a fülemben, figyelmeztetett, hogy túl messzire megyek, de nem tudtam leállni. – Dühös? Emlékeztették valakire, vagy… A hangja feszült volt. – Meg kellett tennem. – Senkinek nem kell gyilkolnia… – Ez nem tetszik nekem – lihegett a telefonba. Vissza, vissza! Most! – Oké, én csak… – Holnap hívlak újra. – És már nem volt sehol.

Azonnal felhívtam Billyt. Beszélgetés közben összedobtam Allynek

valami vacsorát, és egy tálba szórtam némi eledelt Jávornak. John ezúttal a Williams-tótól északra volt, amikor hívott, és a rendőröknek negyven percbe telt, hogy odaérjenek. Járőröztek a környéken, járműveket állítottak meg, beszéltek a helyiekkel, benzinkutakon és boltokban mutogatták a Johnról készült skiccet, egyelőre azonban senki nem látott semmit. Megkérdeztem Billyt, hogyan akarják valaha is kézre keríteni Johnt, ha folyamatosan kietlen környékekről telefonál. Azt válaszolta, csak azt kell folytatniuk, amit eddig is csináltak, és reménykedni, hogy előbb-utóbb nyomra akadnak. Megtalálták viszont a magánnyomozót – egy karibi hajóúton volt a feleségével. Mikor végre letettem a telefont, elmentem megkeresni a lányomat, aki a tévé előtt gubbasztott. Olyan rosszul éreztem magam attól, ahogy bántam vele, hogy azt mondtam, ma éjszaka alhat velem az ágyban. Ez az ajánlat többnyire elégedett sikkantásokat vált ki belőle, de most csendben volt. Így ágyba dugtam, és a Wilbur nagy kalandjából olvastam neki – Allyt csak akkor érdekli egy könyv, ha vannak benne állatok. Belesuttogott valamit Jávor fülébe, úgyhogy abbahagytam az olvasást. – Mi a baj, Ally baba? Még valamit belesúgott Jávor fülébe. A kutya meglegyintette denevérfüleit, és felnézett rám nagy, nedves szemével. – Ki kell csiklandoznom Jávorból? – Kinyújtottam a kezem, és úgy tettem, mintha neki akarnék látni. – Ne! – Kis macskaszemei ragyogtak. – Akkor azt hiszem, el kell mondanod. Mosolyogtam, és idétlen arcot vágtam, de nem akart rám nézni. – Becsuktad az ajtót. – Igazad van, így volt. – Hogyan magyarázzam el neki? – Ez nem volt szép dolog anyutól. De van egy új ügyfelem, aki nagyon fontos. Valószínűleg sokszor fog telefonálni, és neki kell szentelnem minden figyelmemet, szóval ilyenkor csendben kell majd lenned, oké? Összeráncolta a szemöldökét, arcocskája kipirosodott. Egyik lábával

rugdosni kezdett a takaró alatt. – Azt mondtad, barkácsolhatunk. – Tudom, édesem. Sajnálom. – Felsóhajtottam, rosszul éreztem magam, amiért újra cserbenhagytam, és utáltam, hogy John miatt történt. – De ez pont olyan, mint amikor a műhelyben dolgozom, vagy mikor Evan elmegy a vendégházba. Akkor is szeretünk téged, mindennél jobban, de néha foglalkoznunk kell olyasmivel, amivel a felnőtteknek muszáj. Most már mindkét lábával rúgkapált. Jávor felállt, és elsétált az ágy végébe. Ally felé rúgott a takaró alatt. Méregbe gurultam. A kezemmel lefogtam a lábát. – Ally, hagyd abba. Az arcomba kiabált: – Nem! – Elég volt. Így nem beszélhetsz az… Újra rúgott. Jávor felugatott, és leesett az ágy széléről, egy puffanással érkezve a padlóra. – Ally! – Kiugrottam az ágyból. Jávor morgott, és odakúszott hozzám, mikor a padlóra térdeltem. Megcirógattam a fülét, és Allyhez fordultam. – Ez nem volt szép. Ebben a házban nem bántunk állatokat. Ally engem bámult, szája kicsi, kegyetlen csík. Felálltam. – Menj vissza a saját ágyadba! Most azonnal! – A szobája felé mutattam. Megragadta a könyvét, és feltartotta, mintha Jávort akarná megdobni vele. – Ne merészeld, Ally! Egy eddig soha nem látott arckifejezés suhant át az arcán – a gyűlöleté. – Ally, ha eldobod azt a könyvet, nagyon nagy bajban leszel. Farkasszemet néztünk. Jávor vinnyogott. Ally ránézett, majd újra énrám. Az arca vörös volt, a szeme összeszűkült.

– Komolyan mondom, Ally, ha te… Olyan erővel dobta el a könyvet, amennyire csak tudta. Jávor kitért előle, és a könyv a falnak csapódott. A vérem forrt a haragtól, megragadtam a csuklóját, és kitéptem az ágyból. A vállát szorítottam, és egyenesen az arcába ordítottam: – Soha, de soha, soha nem bánthatsz egy állatot! Hallod, amit mondok? Engem bámult, lebiggyesztett alsó ajakkal, dacosan. A csuklójánál fogva húztam el az ajtóig, majd végig a folyosón, át a saját szobájába. Elengedtem, és az ágyra mutattam. – Egy mukkanást sem akarok hallani, leszámítva, ha bocsánatkérésről van szó. Betrappolt a szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót.

Be akartam menni, meg akartam magyarázni, szerettem volna jóvátenni az egészet, de nem tudtam, mi a fenét mondjak. Most először féltem a lányomtól. Most először rettentem meg attól, mennyire mérges voltam rá. Jávor velem maradt az ágyban. El sem tudtam hinni, hogy Ally így rázúdította a haragját. Mindig képes volt hamarabb lenyugtatni, mint én. Mikor hazahoztam a kutyát, egyedül éltem még, és társaságra vágytam, míg Ally a bölcsődében van. Sok nevetést hozott magával a nappalokba, és oltalmat az éjszakákra, és – ami a legjobb – elég sikeresen stabilizálta Allyt. Ha félt megkóstolni valami újat, akkor azt mondtam neki, Jávor szereti. Ha szerettem volna, hogy valamire figyeljen, vagy hallgasson rám, bevetettem Jávort fenyegetésként vagy zsarolásként. És mikor beteg volt, vagy zaklatott, akkor egyszerűen tökéletesen megnyugtatta. Ezen az estén azonban nekem volt szükségem megnyugtatásra. Magamhoz húztam Jávort a takaró alatt, és hagytam, hogy a nyakamba szuszogjon.

Ally másnap reggel a zabpelyhe fölött énekelgetett, és buborékokat fújt a gyümölcslevébe, mintha mi sem történt volna. Még rajzolt is nekem egy virágos képet, megölelt, és azt mondta: „Szeretlek, anya.” Általában megtárgyalom vele a dolgokat, miután összekapunk valamin. Mivel olyan otthonban nőttem fel, ahol az egyik szülő üvöltött, míg a másik a hálószobában időzött, megesküdtem, hogy a gyerekeimmel majd mindent megbeszélek. Ezúttal azonban csak boldog voltam, hogy vége az éjszakának. Miután kitettem Allyt az iskolánál, hazamentem, hogy befessem azt a fejtámlát, aminek a befejezésével küszködöm egy ideje, de minden percben azt vártam, hogy megszólaljon a telefonom. Végül feladtam, és tartottam egy kávészünetet. Épp kitöltöttem egy csészével, amikor kopogást hallottam. Jávor ugatva és horkantgatva rohant a bejárati ajtóhoz. A gyomrom összerándult. Végigmentem a folyosón, falnak simult testtel. Megragadtam az Evan által az ajtó mögött hagyott baseballütőt, és kilestem az oldalsó ablak reluxái közt, de nem láttam járművet. Felkiáltottam: – Ki van ott? – A pokolba, Sara, a tengerészgyalogsághoz készül? – kérdezte Billy. Kinyitottam az ajtót, Jávor úgy vágódott ki rajta, mint egy tömör, csóválós-horkantós-szimatolós rakéta. Billy nevetett, és felvette. – Szevasz, hékás. – Mi a helyzet, Billy? Miért látogatott meg? John megölt valakit? – Nem, hacsak ön nem tud valamiről, amiről mi nem. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy érzi magát a legutóbbi hívás óta. – Jöjjön be. Hol van Sandy? – Koordinációt folytat a nyomozásban részt vevő többi ügyosztállyal. – És önt bízták meg azzal, hogy engem felügyeljen? – Olyasmi – vigyorodott el. Követett a konyhába, a levegőt szimatolva. – Kávét érzek? – Tölthetek egyet?

– Üljön le, megoldom. Lerogytam a konyhaasztalhoz. Billy egy szék háttámlájára dobta az öltönyét, majd otthon érezve magát a konyhámban, kivett egy bögrét a szekrényből, kinyitotta a hűtőt tejért. Megállt, és belebámult. – Mi van? – A hűtője éppolyan szörnyű, mint a sajátom. Nem tart itthon semmi ennivalót? – Kifosztaná a hűtőszekrényemet? – Próbálkozom, de azt hiszem, ez egyszerűen képtelenség lenne. Azonnal el kell mennie vásárolni. – Néhány dolog eléggé elfoglalta a gondolataimat. Billy becsukta a hűtőt, és nekiállt mogyoróvajas szendvicseket kenni. Rám pillantott: – Kér egyet? Megráztam a fejem, de kivett még két szelet kenyeret. – Hogy érti, hogy olyan szörnyű, mint az öné? Nem házas? – tudakoltam. – Nincs az az isten. Elváltam. Az exem Halifaxban él. – Ez magyarázatot ad a keleti parti akcentusra, amit kihallottam a hangjából. Kiengedte Jávort, majd leült az asztalhoz. Átadott egy szendvicset, közben jókorát harapott a sajátjából. A mennyezetre emelte a tekintetét. – Ó, pont ez hiányzott. – Kortyolt egyet a kávéjából, és engem figyelt, ahogy a szendvicsemmel bíbelődöm. – Cudarul néz ki. – Hálásan köszönöm. Elvigyorodott, majd komoly arccal folytatta: – Elég súlyos dolgok ezek, amik most ön körül történnek. – Jól viselem eddig. De meglehetősen sok időt töltök a pszichológusom kanapéján. Elküldhetem a rendőrségnek a számláimat? – kérdeztem mosolyogva. – Bizonyos forrásokra pályázhat a bűnügyek áldozatairól szóló

törvény értelmében. Elhozom a formanyomtatványokat. De örülök, hogy beszél valakivel, Sara. Elég nehéz lehet ezzel megbirkózni. – Tudja, egyszerűen csak úgy érzem, minden az én vállamat nyomja. Segíteni szeretnék, de a legjobb az lenne, ha ez az egész elmúlna – vissza akarom kapni az életemet. – Minél gyorsabban kapjuk el, annál hamarabb történik ez meg. Előző este remek munkát végzett. – Nem is tudom, Billy, azt hiszem, talán túl kemény voltam. – A megfelelő pillanatban hátrált ki. „A bekerített ellenségnek mindig hagyjunk egy menekülési útvonalat.” – Tessék? – Szun-cétől származik, A háború művészetéből. Nevetni kezdtem: – Nem abból a Michael Douglas-filmből van? Megrázta a fejét: – Tőzsdecápák. Tudom, tudom, rendőrklisé vagyok – nevetett. – Sandy is elég sokat zrikál miatta. Mentségemre legyen mondva, ez a katonai stratégiáról valaha írt legsikeresebb könyv. Tiltakoztam: – Nem vagyok a seregben! Felnevetett: – Nem is kell. Ez általános stratégia, amit az élet minden területén alkalmazni lehet. Sehova nem megyek egy példány nélkül. Bele kellene néznie. Segítene kezelni Johnt. – Annyira furcsa. – Mi furcsa? – Beszélni vele. Legutóbb több kérdést tett fel a munkámról, mint az igazi apám valaha is. – Észbe kaptam. – Gondolom, ő a valódi apám. Mármint az örökbe fogadó apám. Billy letette a szendvicsét, és előrehajolt. Szúrós szemmel nézett rám. – A legtöbb gyilkos nem tűnik gyilkosnak, Sara. Ettől olyan veszélyesek. Óvatosnak kell lennie, nehogy…

Az üveg tolóajtón felhangzó kopogás hatására mindketten megrezzentünk. Hátrafordultam. Melanie állt az ajtóban, a kezében Jávorral. Bizonyára az oldalkapun jött be. Billy talpon volt, keze az oldalfegyvere közelében. – A húgom az. Leengedte a kezét. Melanie kinyitotta az ajtót, és belépett. – Rosszkor zavarlak? – A gúnyos mosolya beszédes volt. Tudtam, hogy vörös az arcom, de rávillantottam egy mi-volna-ha pillantást. – Melanie, ez itt Billy. Ő… Billy közbelépett: – Sara helyreállít nekem néhány bútordarabot. – Értem. – Melanie a pultnak támaszkodott, és a mogyoróvajas üvegért nyúlt. Beledugta az ujját, majd a szájához emelte. Ahogy lenyalogatta a mogyoróvajat, megkérdezte: – És mi a helyzet a pisztollyal, Billy? Billy csak vigyorgott. – A kanadai királyi katonai lovasrendőrség kötelékébe tartozom, szóval jobb, ha szépen beszél velem. Melanie arca elárulta, rendkívül szívesen beszélne vele nagyon szépen. – Épp a tárgyalás végére értünk – mondtam. Kikísérem, Billy. Melanie, tölts egy csésze kávét. Bólintott, de a szemét Billyn tartotta. Odakint azt mondtam: – Elnézést kérek, a húgom… – Megráztam a fejem. – Nem igazán jövünk ki. Azaz egyáltalán nem. Vigyorgott, majd vállat vont. – Semmi vész. Csak tartsa magát a fedőtörténethez, és minden rendben lesz. – Komolyabb arckifejezést öltött magára. – Ha John újra hívja, emlékezzen rá, hogy nem igazán törődik önnel, Sara. Ez a férfi elveszi, amit akar, és valószínűleg úgy gondolja, ön a tulajdona.

Melanie a bejárati ajtónál várt rám. – Evan tudja, hogy dögös rendőrökkel lógsz? – Minden ügyfelemről tud. Mit keresel itt, Melanie? – Nem szabad meglátogatnom a nővérkémet? Hanyagul besétált a nappaliba, és elernyedt a kanapén. Jávor rákapaszkodott, és miközben Melanie a fejét vakargatta, ő nyalogatta az arcát. Áruló. – Vissza kell térnem a munkámhoz. Mi a helyzet? – Eszembe jutott, hogy a mobilom a konyhaasztalon van. Könyörgök, ne most hívjon John! – Apa szeretné, ha beszélnénk Brandon szombati születésnapi partija előtt. Azt mondta, muszáj kijönnünk egymással. Anya nem érzi jól magát. – Álla dühösen meredt előre. Az események viharában elfelejtettem, hogy Lauren születésnapi partit tart Brandonnak, és utálom azt hallani, hogy anya újra beteg, de mindezt nem voltam hajlandó megosztani vele. Kivártam, amíg megszólal. Folytatta: – Soha nem szóltam annak a weboldalnak arról, hogy az apád egy sorozatgyilkos, ha tudni akarod. – Nem is igazán hittem, hogy te voltál. Csak zaklatott voltam. – Aha, persze. – Tényleg nem, Melanie – sóhajtottam fel. Az arca mint egy kőszikla, és én tudtam, hogy nem kérdezhetem meg, vajon a fiújának elmondtae, mert letépné a fejemet. – Csak mondd azt apának, hogy mindent átbeszéltünk. – Persze. Mármint ha te ezt a játékot akarod játszani. – Nem játszom. – Azt akartam, hogy rövid időn belül a házon kívül legyen. – Hiszek neked, tényleg, oké? Sajnálom, hogy túlreagáltam. Összeszűkült a szeme. – Na, és Kyle hogy van? – próbálkoztam más témával. Figyelmesen nézett. Az arcomra erőszakoltam egy érdeklődő kifejezést. – Nemrég szerződtették állandó fellépőnek egy pubban.

– Az jó. – Ja. Néztük egymást. – Szóval… nézd, eddig nem beszéltem Evannel azzal kapcsolatban, hogy Kyle játsszon az esküvőn, de amint hazaér, megteszem. Melanie kiegyenesedett a kanapén. – Mi a helyzet? – Csak szeretnék jól kijönni veled, oké? – Miért? – Mert testvérek vagyunk. – Sosem vagy ilyen kedves. Aggódsz, hogy mesélek apának a zsaruról? Rámeredtem. Viszketett a tenyerem, le akartam egy pofonnal törölni az arcáról a gúnymosolyt. Ne vedd be a csalit, ne vedd be a csalit! – Igazán ki kellene mennem már a műhelybe – mondtam. Felállt. – Ne aggódj, mesélni fogok. Szóval, mikor kellene megejtenünk azt a koszorúslányruha-vásárlós programot? – Lauren és Melanie lesznek a koszorúslányaim, és Evan két fiatalabb testvére az ő két vőfélye. Laurennel tervezünk már egy ideje egy bevásárlókörutat, de elhalasztottam John miatt, és mert rettegtem attól, hogy fogom elviselni Melanie-t. Legszívesebben azt mondanám, hogy már nem tervezek vele a lagzin, de tudom, hogy pontosan ezt akarja. – Egyelőre nem tudom biztosan megmondani – feleltem. – Értesíteni foglak, amint lehetséges. – Jó, mindegy. Felálltam, és kikísértem a nappaliból, de megálltam a garázsba vezető ajtónál. Majdnem túljutott már a konyhán, az üveg tolóajtónál járt, ahol a cipőjét hagyta, mikor az asztalon megszólalt a telefon. Megállt, és megfordult. A telefon felé vetődtem, majdnem fellöktem közben egy széket. Egy számomra ismeretlen szám. Biztos, hogy John az.

Melanie engem bámult, egyik szemöldökét felvonta. – Egy ügyféltől várok hívást, de már megint egy olyan nyomorult távoli szám. – Vállat vontam. Furcsa pillantást vetett rám. – Oké… Igyekeztem semleges arckifejezést magamra erőltetni. Lassan nyitotta ki az üvegajtót. A telefon még mindig csengett. A szívem körbe-körbe verdesett a mellkasomban. Melanie visszanézett rám. Mosolyogtam, és röviden integettem. Még mindig engem nézett. Indulj el, indulj el. Végre megfordult. Ahogy elment az ablak mellett, légszomjjal küszködve kaptam fel a telefont. – Halló? – Mi tartott ennyi ideig? – A hangja feszült volt. – A fürdőszobában voltam. – Mondtam, hogy a telefont mindig tartsd magadnál. – Megteszek minden tőlem telhetőt, John. Felsóhajtott: – Bocsánat, nehéz napom volt. – Az sajnálatos. – Szinte belehaltam az igyekezetbe, hogy ne érezze a szarkazmust a hangomban, de így is sikerült bárdolatlannak tűnnöm. A bejárati ablakhoz sétáltam, és végignéztem, ahogy Melanie elhajt. Egy pillanatig azon tűnődtem, mit tenne ő az én helyemben. Feltehetően azt mondaná Johnnak, hogy kopjon le. – Néhányan, akikkel együtt dolgozom, azt gondolják, jobbak nálam. – Hol dolgozik? – Ezt nem mondhatom el. – Azt elmondhatja, mivel foglalkozik? Szünetet tartott. – Még nem. Na és mit szoktál csinálni a szabadidődben? Az egész testem megfeszült. – Miért?

– Csak próbállak jobban megismerni. – Kicsit felderült. – Én szeretek a természetben lenni. – Igen? Kempingezés meg ilyesmi? – Nem tudtam magam rávenni, hogy megkérdezzem, vadászni szeret-e. Gondoltam, lereagálja majd az őszinte érdeklődés hiányát, de a hangja vidám volt, amikor válaszolt: – Sok helyen kempingezem – olyan helyeken, ahova a legtöbben félnek elmenni. Nem sok olyan pontja van Brit Columbiának, amit ne láttam volna. Kitehetsz egy hegy csúcsára, onnan is eltalálok bárhova. De a szárazföldön maradok. Megerőltettem az agyamat, hogy válaszolni tudjak: – Na és miért? – Nem tudok úszni. – Nevetett. – Te szeretsz kempingezni? – Néha. John hangulata ismét lelankadt. – A fiúddal jársz el? Egy pillanatig tétováztam. Jobb, ha tud Evanról? Azt gondolja majd, együtt élek valakivel, aki megvéd. – A vőlegényemmel. – Hogy hívják? Ismét gondolkoznom kellett. Kirázott a hideg, hogy tudomást fog szerezni Evan nevéről, de mi van, ha már tudja? – Evan. – Mikor lesz az esküvő? – Valami mintha lappangott volna a hangjában. Az idő egyre hosszabbra nyúlt, ahogy igyekeztem kitalálni, mit feleljek. – Ööö, még nem tudjuk biztosan, még ki kell dolgoznunk az egészet… – Mennem kell. – Letette.

Azonnal felhívtam Billyt. John ezúttal valahol Prince George és Quesnel között volt, ami még északabbra van a Williams-tótól. Amint befejezte

velem a beszélgetést, kikapcsolta a telefont, és lényegében felszívódott. Állhatna egyenesen egy rendőr mögött is, akkor sem tudnák meghatározni a pontos tartózkodási helyét. Billy biztosított róla, hogy John hamarosan hibázni fog, de mikor ugyanezt még egyszer megismételte, eltöprengtem, hogy kit is akar meggyőzni. Az sem segít, hogy nem tudjuk, milyen kisteherautót vezet – a belső területeken mindenki ilyesmivel közlekedik –, vagy, hogy megváltozotte a külseje. Az útlezárással kapcsolatban érdeklődtem, de Billy azt mondta, csak az erőforrásokat pazarolnák vele, leszámítva, ha meg tudnák jelölni a pontos tartózkodási helyét. A legtöbb, amit tehetnek, hogy továbbra is mindenhol megmutatják a fényképét, és beszélnek a helyiekkel. A falusi településeken többnyire mindenki ismer mindenkit. A rendőrség ezenkívül együttműködik a vadőrökkel, így meg tudják állítani a vadászokat vagy bárkit, aki az erdei bekötőutakon közlekedik. Remélem, hamarosan nyomra bukkannak, mert nem tudom, mennyi ideig bírom ezt még. Azon agyalok, John mivel foglalkozik a beszélgetéseinket követően. Hazamegy, készít magának egy kellemes vacsorát, majd leül a tévé elé és vidám műsorokat néz, miközben a fegyvereit tisztogatja? Esetleg megáll a pubnál, rendel egy hamburgert és egy sört, és úgy kérkedik a pincérnőnek a lányáról, mint egy átlagos apa. Vajon ő is újra és újra eljátssza a fejében a beszélgetéseinket, ahogy én, vagy elfelejti az egészet, ahogy én azt csak szeretném?

NYOLCADIK BESZÉLGETÉS Próbálok lecsillapodni. De belebetegszem az aggodalomba. Az éhséget és fáradtságot nem is említve. Annyi minden történik most, hogy ide se kellett volna jönnöm, de nem akartam újra lemondani. Tudom, hogy túl gyorsan beszélek, a vércukrom épp összeomlik, ezért kényszerítem magam arra, hogy megegyem ezt az undorító müzliszeletet, amit a kesztyűtartómban találtam. Rendben, lelassítok, és kezdem az elején. Az előző találkozásunk óta kipróbáltam azt a technikát, amit te ajánlottál, ami segít a jelenben maradnom. A kanapémon ültem, becsuktam a szemem, és minden érzékemmel a kezem alatt levő puha anyagra, a csupasz lábam alatt levő hűvös fapadlóra koncentráltam, de a tudatom mindig Johnhoz tért vissza. Nem hívott már három napja, és próbáltam győzködni magam: zéró kontrollal rendelkezem afölött, amit ő tesz. De folyamatosan az jár a fejemben, hogy olyan hirtelen letette. Azon tépelődöm, vajon Evan említése miatt volt-e, vagy, mert megérezte, hogy hazudtam, mikor azt mondtam neki, még nincs meg az esküvőnk időpontja.

Hál’ istennek Evan hazajött hétvégére. Mindegy, mennyire kegyetlenül érzem magam, ő általában vissza tud billenteni a nyugalom valamilyen szintjére. Mielőtt elmentünk volna Laurenhez Brandon születésnapjára, megbeszéltük, hogyan kezeljük, ha John felhívna, és ettől kicsit másképp láttam az egész dolgot. Még valamennyire vártam is a partit. Brandon mindig is a gyengém volt, és képtelen voltam elhinni, hogy már tízéves. Rajta gyakoroltam egykor a pelenkacserét. Nem mintha a nála elkövetett hibákból való tanulás bármit is segített volna, amikor egy akaratos kislánnyal kellett megküzdenem. Már eleve őrület volt Allyvel ajándékot vásárolni. Először is, neki

muszáj volt minden polcsort végigjárnia. Végül megállapodtunk egy Nintendo játékban, de továbbra is azokat nézte, amelyek a polcon maradtak. – Lehet, hogy a hoki jobban tetszene neki, anyu. – Azt mondtam, Brandon mindegyiknek örülne, de ő újra a kezébe fogta egyik játékot a másik után. Mikor végül felcsattantam, és megragadtam azt, amelyiket épp kiválasztott, felsikított: – Az nem a jó játék, anyu! – Mintha egyenesen az élete múlott volna rajta. Majd megállt a polcsor közepén, karját összekulcsolta, és nem volt hajlandó elindulni, mondhattam neki akármit. Mikor már elszakadt a cérna, közöltem vele: – Rendben, akkor itt is maradhatsz, akár egész nap – és elindultam kifelé. Már ott is volt a hátam mögött, válla lerogyasztva, ajka szorosan összezárva, miközben a sírással küszködött. Már megtettünk pár kilométert, de ő még mindig csak bámult kifelé az ablakon. Most, hogy már higgadtabb voltam, rossz érzés fogott el, amiért letámadtam, és vigasztalni próbáltam: – Brandon olyan izgatott lesz majd, mikor meglátja az ajándékodat. – Még mindig nem akart rám nézni, ezért elkezdtem együtt énekelni a rádióval, saját szavakat halandzsázva hozzá. – Kis bogaram, Ally baba, tudod, hogy szeretlek. Nem tehetek róla, téged szeretlek, és senki mást, kivéve Evant, és Jávort, és Nanát, és Lauren nénit, és… Ally szája sarka rángatózni kezdett, ahogy próbálta visszafojtani a nevetést. Elkezdtem még hangosabban énekelni. Mire felvettük Evant, már ő is énekelt egy-egy kacaj közt, amitől nekem is nevetnem kellett. Majd oldalra döntötte a fejét, rám mosolygott, és azt mondta: – Olyan szép vagy, anyu. – Istenem, de imádom ezt a nebulót. Még mindig nagy volt a jókedv, amikor bekanyarodtunk Lauren és Greg kocsibehajtójára. Idén a partinak Transformers-jellege volt, tudtam, hogy az egész ház padlótól mennyezetig fel lesz díszítve, és mindenféle játékok várják a gyerekeket. Valószínűleg rendkívül jól éreztem volna magam, ha nem rontja el mindkét apám az egészet.

Apa éppen egy láda sört vett ki a kisteherautóból, mikor kiszálltunk a Cherokee-ból. Míg Ally előrerohant Jávorral, hogy megkeresse a fiúkat, én követtem apámat és Evant a hátsó kertbe, közben a horgászatról beszélgettek. Greg egy gázos grill fölött görnyedt, nyaka körül köténnyel. Elvigyorodott, mikor meglátott minket. Hatalmas mackó a pasi, előbb engem, aztán Evant húzta magához egy szoros ölelésre. Miután elengedett minket, kinyitott egy hűtőt a lábánál, és átadott Evannek egy sört. Greg rózsás arcából ítélve, magának is kivett már néhányat. – Kérsz valamit, Sara? – Majd bent iszom egy kávét, köszi. A konyhában Lauren épp chipset szórt egy tálba, míg anya mosogatott. Laurennek volt mosogatógépe, de anya nem hajlandó használni. Úgy gondolja, nem lesznek elég tiszták az edények. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem. Lauren mosolyogva fordult meg, és félrefújt egy szőke tincset az arcából. – Azt hiszem, egyelőre elbírunk vele. Anyának adtam egy puszit, közben az arcát figyeltem, mintha vékonyabb lett volna, mint mikor utoljára láttam. Mosolygott, de a szeme fáradtnak tűnt, és egyértelműen fogyott is. Töltöttem magamnak egy csésze kávét, és éreztem, ahogy elillan a jókedvem. Az első korty közben vettem észre, hogy Melanie és Kyle érkeznek a ház oldalát megkerülve. Apa alig vett tudomást Kyle-ról, aki szoros, fekete farmert és egy feszülős fekete pólót viselt. Visszafordult Evanhez, hogy folytassák a beszélgetést. Lauren mögém lépett, és a vállamra tette az állát. A férfiakat néztük egy darabig. Greg épp egy történetet mesélt – az egyik kezében sör, a másikban húscsipesz. Evan és Melanie nevettek, mikor a végére ért. Greg szeme apára villant, hogy megnézze, ő hogy reagál – nem nevetett. – Sör és favágás. Greg két kedvenc témája – szólaltam meg.

– Légy jó fej. – Lauren a hátamba bökött.

Miközben a gyerekek rávetették magukat az ételekre az asztaluknál, a felnőttek a Greg által ácsolt, farönk piknikasztalnál telepedtek le. Épp az első falat burgeremet nyeltem le, mikor a zsebemben megcsörrent a mobilom. Kivettem, és hanyagul a kijelzőre pillantottam. Ismét egy furcsa szám – bizonyára John. Újra megcsörrent. Mikor felálltam, az asztal körül mindenki elhallgatott. Egyedül a gyerekek felől lehetett hangokat hallani. – Bocsássatok meg egy pillanatra – makogtam. Apa arca villámok szabdalta felhő. Megkerültem a sarkot, közben igyekeztem nem futásnak eredni, és mikor kiértem a látóterükből, felvettem a telefont. – Halló? – Hallanom kellett a hangodat. Összerezzentem, de azt kérdeztem: – Minden rendben van? – Hogyan fogom elérni, hogy letegye a telefont? – Örülök, hogy megtaláltalak. – A hangja feszes volt, mintha nehezére esett volna kimondani a szavakat: – A tudat… a tudat, hogy vagy, nekem… segít. Zajokat hallottam a háttérből, de nem tudtam kivenni, mi lehet az. – Mi ez a hang? Honnan telefonál? – Még nincs túl késő. – Mihez nincs túl késő? – Kettőnkhöz. Egy pillanatig nem szólaltam meg, megpróbáltam a háttérből szűrődő zajokra figyelni. Állat vagy ember? – Mondd, hogy még nincs túl késő. – Nem, nem, persze hogy nincs. A telefonba fújta ki a levegőt. Erőltetettnek tűnt, mintha összezárt fogakkal lélegezne.

Ennyit mondott: – Mennem kell.

Miután eltettem a telefont, igyekeztem úrrá lenni magamon, de a torkom úgy összeszűkült, hogy azt hittem, megfulladok. A látásom elhomályosult. A tenyeremet a homlokomra szorítva becsuktam a szemem. Hogyan fogom megoldani ezt az egészet? A családom nem láthatja, mennyire zaklatott vagyok. Szerettem volna felhívni Billyt, de mindenki furcsállná, ha hosszabb ideig lennék távol. Ne gondolj Johnra, zárd ki, és koncentrálj! Szedd össze magad, Sara! Mikor visszasétáltam az asztalhoz, elkaptam Evan tekintetét, és enyhén biccentettem. – Az ügyfél volt, akire vártál? – kérdezte, mikor leültem. Köszönöm, bébi. – Aha. – Elkerültem apa tekintetét az asztal túloldalán, és felvettem a burgeremet. – Elnézést a közjátékért, srácok. Ez az ügyfél kifejezetten nagy fogás. Apa éles hangon válaszolt: – Várhatott volna. – Elég szűkös az ideje, szóval… Apa máris Evannek szentelte a figyelmét. Velem szemben Kyle piszkálgatta az ételét. A körme feketére volt festve. Melanie észrevette, ahogy bámulom. – Az a jó kiállású zsaru volt az? Evan teste megfeszült mellettem. Megráztam a fejem: – Nem, egy másik ügyfél. Melanie nem hagyta abba: – Hogy is hívták? Bill? Bólintottam, majd rákényszerítettem magam, hogy még egyet harapjak a burgerből. – Ez nagyon finom, Greg.

– Nem tűnt annak a régiséggyűjtő típusnak – folytatta Melanie. Most már mindenki engem nézett. Anya zavartnak látszott. – Találkoztál Sara klienseinek egyikével? Melanie válaszolt: – Igen, mikor a minap betértem, épp ebédeltek. Pofa be, Melanie. Evan abbahagyta az evést, és engem nézett. – Csak átjött megnézni a műhelyemet, én pedig épp szendvicseket készítettem, szóval megkínáltam eggyel. – Nem egészen, de majdnem így történt. – Szóval, mi is az, amit érte teszel? – kérdezte Melanie. Legszívesebben belevágtam volna a burgert abba a gúnyosan vigyorgó ábrázatába. Gondolkodj, gondolkodj! – Az anyja nemrég hunyt el, és van egy antikvitásokkal teli alagsora. Megpróbálom neki szétválogatni őket, és megtisztogatni mindegyiket, hogy el lehessen őket adni. Nem kevés darabról van szó. – Egészen megkedveltem a hazugságomat. – Eltarthat egy ideig. – Evanre pillantottam. A tányérját bámulta. Mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, újra csörgött a telefonom. Apa ledobta a burgerét a tányérjára, és undorodva nézett. Megnéztem a híváskijelzőt. Ismét John volt az. A pulzusom felgyorsult. Felnyögtem, és talpra álltam. – Annyira sajnálom. Apa hangját hallottam: – Ülj le! – Ismét az ügyfelem az… – Ülj le! – Apa keze ökölbe szorult a tányérja mellett. – Bocsánat, de ezt fel kell vennem. Ahogy felálltam az asztaltól, apa megrázta a fejét, és mondott valamit

anyának. Visszanéztem, szerettem volna elkapni Evan tekintetét, de nem nézett fel. A ház sarkát megkerülve gyorsan beleszóltam: – Mi a gond? – A zaj – nyögött bele a telefonba. Hallottam odacsapódni valamit. – Megsérült? – Muszáj beszélned velem. Muszáj segítened. Forgalom zajai. – Épp vezet? Fékező kerekek. Egy autó dudája. Ezek voltak a zajok, amik felbosszantották? – Talán le kellene húzódnia, és… – Ally jött oda a ház sarkán túlról. Ó, bassza meg! Evan miért nem állította meg? Betakartam a mikrofont. – Nagyapa azt mondta, most vissza kell jönnöd süteményt enni. – Rendben, édesem. Ott leszek egy percen belül. Te menj előre! Ahogy elügetett, megszólaltam: – John? Itt van még? – Csak a forgalom hangjai. Már épp letettem volna, mikor kétségbeesett hangon megszólalt: – Szükségem van rá, hogy beszélj hozzám. – Miről szeretne velem beszélni? – Mesélj… mesélj a kedvenc ételeidről. Letöröltem az izzadságot a homlokomról. Kihagyom az unokaöcsém születésnapját, mert meg szeretné hallgatni, mik a kedvenc kajáim? – Nem mondhatná el inkább, mi a baj? Egy családi partin vagyok, és a többiek… – Azt hittem… Azt mondtad, senkinek sem beszéltél rólam. – A hangja kemény volt. – Nem beszéltem. De előbb-utóbb furcsának fog tűnni, hogy telefonon beszélgetek, és a többiek kérdezősködni fognak, és én nem… Letette.

A parti fennmaradó részében a megválaszolatlan kérdések miatt idegeskedtem. Mik lehettek a zajok a háttérből? Ő miért beszélt zajokról? Mit fog most csinálni? Az egész szervezetem túl volt terhelve – az arcom égett, a hónaljam tocsogott az izzadságtól. Úgy éreztem, haza kell mennem, beszélnem Billyvel, bárkivel, aki segíthet elűzni ezt a szörnyű érzést. Próbáltam odafigyelni a körülöttem zajló beszélgetésekre, de nem tudtam követni a fonalat. Folyamatosan az órámat néztem, a telefonomat szorongattam a kezemben. Ezt tetézte, hogy apa alaposan kiosztott Ally előtt, amiért felvettem a telefont, udvariatlannak és önzőnek nevezett. Elnézést kértem, ahogy mindig, de ő továbbra is rosszallóan nézett rám. Anya mosolya fel- majd újra eltűnt, ahogy egyikünkről a másikunkra nézett. Melanie-val egyszerűen elkerültük egymást. Legalább Lauren nem tűnt dühösnek, de az ő figyelmét más kötötte le. Valahányszor ránéztem, ő Greget nézte. Egyszer elkaptam, ahogy csúnyán néz rá, mikor elindul egy újabb sörért – na, nem mintha ez megállította volna. De nekem is megvoltak a saját kapcsolati gondjaim. Evan mindenkivel nevetett és viccelődött, a karját a vállamra tette, mikor Brandon kinyitotta az ajándékunkat, de nem nézett a szemembe. Végül eljött az indulás ideje. Rövidre fogtam a búcsúzást, begyűjtve egy aggódó tekintetet anyától, és arra koncentráltam, hogy Allyt és Jávort a Cherokee-hoz vigyem. Gyakorlatilag végigvonszoltam Allyt a kocsibehajtón, és felcsattantam, mikor panaszkodott. Evan egy szót sem szólt. Épp kifelé tolattunk, mikor ciripelt a mobilom, jelezve, hogy szöveges üzenetem érkezett. Billy: Milyen volt a parti? Hívjon, ha hazaért! – Ki az? – kérdezte Evan. – A rendőrség át akarja velem beszélni John hívásait. – Már tárcsáztam is Billy számát, de azonnal a hangposta kapcsolt be. – A francba, biztos nincs térerő. Evan az előtte húzódó utat bámulta.

Az út fennmaradó része csendben zajlott. Mikor végre hazaértünk, Ally bedobta magát a tévé elé, és Hannah Montanát nézett. Én megpróbáltam újra felhívni Billyt, és ezúttal hagytam is üzenetet. Elmosogattam a reggeliről maradt edényeket, majd tíz perccel később elindultam megkeresni Evant. A hátsó udvarban volt, Jávor kakiját szedte épp össze. Támadásba lendültem: – Tudom, mi jár a fejedben, de megnyugtatlak, tévedsz. – Az járt a fejemben, hogy igazán feltakaríthatnál a kutyád után. Az én kutyám? Ezen felhúztam magam. – Igyekszem felülkerekedni a dolgokon, Evan, de mindenről nekem kell gondoskodnom, amikor nem vagy itt. – Öt percet vesz igénybe. – Tudod, hogy mennyire el voltam foglalva mostanában. – Igen, túl elfoglalt vagy ahhoz, hogy elmondd, más pasikkal ebédelgetsz. – Semmi sem volt. Melanie csak zűrt akar kavarni. A földbe döfte a lapátot, rövid, ideges mozdulatokkal dolgozott. – Nos, remekül sikerült neki. Greg egész délután furcsán nézett rám. – Mit kellett volna mondanom? Tudod, hogy nem beszélhetek róla. – Miért nem mondtad el, hogy itt járt? – Mire beszélni tudtunk volna, John újra telefonált, és teljesen kikészültem. Nem is jutott eszembe elmondani, hogy Billy meglátogatott, mert nem hittem, hogy számít. Valószínűleg muszáj lesz neki egy csomószor eljönnie, és… – Most már Billy? – Evan kezében megállt a lapát, mikor rám nézett. – Istenem, Evan, csupán Sandy hívja így. Még csak nem is a zsánerem, oké? Rendkívül elegánsan öltözik, és tetoválásai vannak, és… – És most ettől kellene jobban éreznem magam? Szerettem volna kivenni a lapátot a kezéből, és fejbe csapni vele. – Tudod mit? Erre semmi szükségem. Ha Billy megtalálja ezt a fickót, akkor mindennap beszélni fogok vele, mert szeretném, ha távozna az

életemből – és szeretném, ha te is ezt szeretnéd. Azt gondolnám, örülsz, amiért valaki ellenőrzi, minden rendben van-e, amíg nem vagy itthon. Ha nem bízol bennem, akkor talán nem kellene összeházasodnunk. Megpördültem, és beviharzottam a házba. Ahogy elmentem a nappali mellett, megnéztem Allyt. Egy plédbe gubózva ült a kanapén, Jávorral az ölében, álmosan bámulta a tévét. – Lassan el kell indulnod, aludni, Ally. – Neeeeee… – Kimerültem a csatározásoktól, egyelőre ennyiben hagytam, és elindultam az emeletre, az irodámba. Azzal próbáltam magam lecsillapítani, hogy leírtam mindent, amire emlékeztem a hívásokból. Aztán becsuktam a szemem, és összpontosítani próbáltam. Meg kell kérdeznem Billyt, rendelkeznek-e a háttérzaj kiszűrésének technikájával. Mik lehettek azok a zajok? Kipattant a szemem – mi van, ha elrabolt egy nőt? Talán épp ott volt vele a kocsiban, és a zajokat ő adta, miközben próbált kiszabadulni! Amint kézbe vettem a vezeték nélküli telefont, hogy újra felhívjam Billyt, hallottam az üveg tolóajtót kinyílni odalent, majd lépéseket. Evan bement a konyhába. Egy pillanatig haboztam. Talán várnom kellene reggelig. De ez fontos volt. Billy az első csörgés után felvette. Rögtön neki szegeztem a kérdést: – Azon töprengtem, hogy a háttérből jövő zajokat esetleg egy nő csinálhatta. Talán épp viszi magával valahova, és arra készül, hogy… – Hé, hé, lassítsunk. Nem így szokott eljárni, és nem kaptunk bejelentést eltűnt nőkről. – Akkor mik voltak azok a zajok? – Még mindig dolgozunk az elkülönítésükön, de egyelőre még semmi használhatót nem tudtunk meg. – Talán több emberre lenne szükség a különítményben. – A vancouveri különleges bűnügyek osztályának minden tagja ezen dolgozik, és néhány nanaimói…

– Torontóból nem lehet még bevonni embereket? – Ez nem így működik, Sara. A legtöbb akta már régi, és már nyomoztak velük kapcsolatban. Rengeteg forráshoz férhetünk hozzá, és ez az eset a prioritási lista csúcsán van, de amíg John nem lép, vagy amíg valaki nem lát valamit, nem tehetünk túl sokat. – Nem úgy tűnik, mintha bármit is tennének. – Elhiszem, hogy ez a látszat, de nyomokat vizsgálnak, folyamatosan koordinálnak a laborral és más osztályokkal. Jelenleg azt igyekszünk kideríteni, kié az általa használt mobiltelefon. Tudom, hogy követelőzőnek tűntem, mikor megkérdeztem: – Legalább azt tudják, hogy honnan indította a hívásokat? Billy válaszolt: – A Prince George-tól nyugatra indult, feltehetően a Burns-tó környékére. Lehetséges, hogy Prince Rupert felé halad, így értesítettük a helyi alegységeket, akik a skiccel járják körbe a kamionos pihenőket, benzinkutakat, minden olyan helyet, ahol menet közben megállhat. Kevésbé hevesen folytattam: – Mit gondol, mi lehetett a gondja? A zajra panaszkodott… – Azt reméljük, ha legközelebb beszélnek egymással, ráveheti, hogy mondjon el pár részletet. – Nem szeretném, hogy legyen legközelebb. Elegem van. – Azt kell tennie, amit helyesnek érez, Sara. De nem fogok hazudni: nagyon nagy szükségünk van a segítségére. Talán ön az egyetlen esélyünk arra, hogy valaha is a nyomára bukkanjunk. – Becsuktam a szemem Billy szavai hallatán, és homlokomat az asztalomra fektettem. – Tudom, hogy úgy érzi, az ő kezében van minden hatalom, de mégis neki van szüksége erre a kapcsolatra. Ezért telefonál újra és újra. Senki nem tudja, meddig mehetünk el. De ahogy Szun-ce is mondja: „Az ellenség legyőzésére maga az ellenség ad alkalmat.” Idővel hagynia kell valami nyomot, amin elindulhatunk. Evan jött felfelé a lépcsőn. – Mennem kell.

– Oké. Még beszélünk. Menjen, pihenjen. Ahogy letettem a telefont, Evan bejött mögöttem, és beesett a székébe. Megfordultam. – Billy volt az? – kérdezte. Istenem, nyitott könyv vagyok a számára. – Muszáj volt beszámolnom neki. Jézusom, Evan. Az arca üres volt. Érvelni akartam és védekezni, jogos felháborodással nekirontani. A fejembe ment az összes vér, és hajszál híján elvesztettem a kontrollt. A problémát nem oldja meg, ha kiakadok. Visszavonultam: – Bocsáss meg, amiért elvesztettem a türelmem. Csak annyira kikészít ez az egész dolog, szükségem van rá, hogy mellettem állj. – Melletted is állok. – Nem igazán így értem. Utálom, hogy haragszol rám. Evan felsóhajtott, majd megmarkolta a lábam, és az ölébe húzta. Masszázs közben felelte: – Nem haragszom rád, a helyzetre haragszom. Rémálom az egész. – Azt hiszed, én nem tudom? Istenem, lehet, hogy épp most gyilkol meg valami nőt – és én semmit nem tehetek ellene. – Ha megöl valakit, az nem a te hibád. Gyilkos, a gyilkosok ezt csinálják. – De az én hibám lenne, mert nem állítottam meg. – Eszembe jutottak Billy szavai. – Gyakorlatilag én vagyok a rendőrök egyetlen esélye arra, hogy elkapják. – A zsaruk téged használnak csalinak! Nem vagy köteles beszélni vele, tudod? Azt hiszem, egyszerűen ki kellene vonnod magad a dologból. – Nem tehetem meg, hogy itt ülök, és nem teszek semmit, miközben ő szabadon mászkál, és a következő áldozatát keresi. – Sara, mindig túlzottan stresszes voltál, és az érzelmeid összekuszálódtak. Minden okod megvan az idegességre. De aggódom érted. – Értem aggódsz, vagy Billy miatt?

Jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Sajnálom, hogy féltékeny pöcs voltam, oké? Ha azt mondod, nincs miért aggódnom, akkor hiszek neked. Csupán már a gondolattól is ideges leszek, hogy egy másik pasi védjen meg téged. Te az én csajom vagy. Odamásztam Evan ölébe, és átöleltem a vállát. Ahogy a fülét böködtem az orrommal, azt mondtam: – Bébi, össze sem lehet veled hasonlítani. És jelenleg ő az, akinek el kell viselnie minden paranoid érzelmi viharomat. A jó részek meg neked jutnak. – Hmmm… folytasd, kérlek. A számmal végigpásztáztam a kulcscsontján. Megnyaltam a fülcimpáját. A nyaka forró bőrébe suttogtam: – Ally? – Alszik a kanapén Jávorral. Később akartam felcipelni. De lemehetek érte most is, ha… Az arcomat az övéhez tapasztottam, és megmarkoltam a haját a tarkóján. Felhúzta a szemöldökét. Az ajkam az övére tapasztottam, és lassan, puhán csókoltam, majd keményebben – az ajkam az övének feszült, a nyelvemmel besiklottam a szájába. Ahogy megpróbált rátapadni, elhúztam magam, és rávigyorogtam. Elkapta a hajam, és az ökle köré tekerte, majd közel húzta az arcom, és keményen megcsókolt. Felálltam, és csalogató mozdulattal intettem felé az ujjammal, túlzón szexi járással sétálva ki a szobából. Nevetett, és követett a hálónkba. Az ágyra siklottam, majd átlöktem a hajam a vállam mögé, és rossz déli hanglejtéssel mondtam: – Ó egek, matróz, olyan sok időt töltöttél odakünn a tengeren, nem is tudom, eszembe jut-e még, mit kell csinálnom… Evan saját szexi járását bevetve jött oda az ágyhoz, majd a fején át lehúzta magáról a pólóját, egy kézzel – épp, ahogy szeretem. Az ujja körül pörgette a pólót, majd ledobta a padlóra, miközben a szemöldökét táncoltatta.

– Asszem, kezdenek visszatérni az emlékek – mosolyogtam. Nevetett, és odamászott mellém az ágyra. Csókolóztunk egy ideig, a haragunk már rég elpárolgott. Borostás arcát az enyémhez dörzsölte, nevetve fogadta a panaszaimat. Egy pillanatra lefogta a kezem. Eszembe jutott John. Vajon ezt tette Juliával? Hogy fogta le a nőket, amikor megerőszakolta őket? Elhessegettem a rémisztő gondolatot. Most Evan tornyosult fölém. Johnt láttam egy nő fölé tornyosulni. Evan az arcomat vizsgálta. – Mi a baj? – Semmi. – Magamra húztam, a nyakába rejtve az arcom. És a következő percekben majdnem el is hittem.

Másnap, miután megreggeliztünk, Allyt és Jávort kivittük sétálni a Neck Pointra, hogy megnézzük az oroszlánfókákat, utána Ally átment Meghanhoz játszani. Keményen dolgoztam azon, hogy Johnt kiűzzem a gondolataimból, de Evan még keményebben dolgozott. Amint megemlítettem valamit az üggyel kapcsolatban, megcsókolt, ha újra szóba hoztam valamit, a nyakamat kezdte szimatolni. Megpróbáltam ellökni, és befejezni, amit elkezdtem, erre a fülemet kezdte rágcsálni. Amikor elhúzódtam tőle, rejtélyes módon elkezdett lecsúszni a melltartóm. Ezt követően az ágyban lustálkodtunk, és azt tervezgettük, mit szolgáljanak fel a próbalagzi vacsoráján. Most, hogy kicsit lecsillapodtam, újra elkezdtem várakozással tekinteni a nagy eseményre. De az is eszembe jutott, hogy még mindig nem egyeztettem a közös vásárlást a lányokkal. A gondolattól, hogy Melanie-t órákon keresztül el kell viselnem, a fogamat csikorgattam, de sehogy sem lehetett megúszni a dolgot. Evannel a dekorációról beszélgettünk, és mikor épp feldobódtam a fenyőfákon átvezetett lámpasorok ötletétől, az irodában megszólalt a

telefonom. Evanre néztem. Azt mondta: – Menj csak.

Meztelen testem köré egy plédet csavarva szaladtam végig a folyosón, és felmarkoltam a telefont az asztalomról. Ugyanaz a szám volt, amiről John hívott legutóbb. Még alig vettem fel, mikor azt kérdezte: – Jól telik a napod? – Volt valami a hangjában, amit eddig nem hallottam – valami hűvösség. – Egészen jól telik. És az öné? – Igyekeztem barátságosnak tűnni, de még a szokásosnál is mérgesebb voltam, amiért felhívott, és tönkretette a kellemesnek ígérkező délutánt. – Evan ott van? A hangja miatt bizonytalanul feleltem: – Itt van… de nincs velem a szobában, ha… – Őszinte voltál velem, Sara? A gyomrom összelapult: – Természetesen. – Őszinte. Voltál. Velem? Leültem a székembe. Tudta vajon, hogy beszéltem a rendőrséggel? Ó, istenem, kiderítette, hogy itt van Ally? – Mi a baj? – Láttam a weboldalt. Sebesen zakatolt az agyam. Volt még egy cikk valahol? – Nem tudom, mire… – Minden ott van. – Miről beszélhet? Úgy döntöttem, megvárom a végét. Pár másodperc után folytatta: – Megvan az esküvőd dátuma… Megpróbáltál becsapni. – Nem tudom, mi… – Majd eszembe jutott, hogy Evan néhány héttel

ezelőtt készített egy esküvői weboldalt. Hogyan keveredek ki ebből? – Fixáltunk egy dátumot, igen. De az utóbbi időben gondolkodtunk rajta, hogy módosítsuk. Ezért mondtam, hogy nem tudom biztosan. Nem hazudtam önnek. Sosem tennék ilyet. Letette. Még mindig ott ültem, pár perccel később is, mikor Evan bejött, és leült mögöttem az ő asztalához. – Ő volt az? – kérdezte. Bólintottam. Evan körbefordított a székben, hogy szemben legyek vele. – Jól vagy? – Megtalálta az esküvős weboldalt. Azt mondtam neki, nem tudom a pontos dátumot. Nagyon dühösnek tűnt. – Megfenyegetett? – Nem, csak… a hangja. – Azonnal levédem egy jelszóval a weboldalt. Fel kellene hívnod Billt. – Ez nem jó, Evan. – Minden rendben lesz. Nem fog senkit megölni egy weboldal miatt. – Már a számítógépébe igyekezett belépni.

Nyugtalanul forgolódtam egész éjszaka, miközben Evan mellettem aludt – vagy próbált aludni. Mikor a századik alkalommal fordultam rá, azt motyogta: „Próbálj aludni, Sara.” Igyekeztem nyugalomra kényszeríteni a testem, de az agyam észvesztő sebességgel pörgött, rettenetes képeket villantva fel előttem Johnról, ahogy valami nő ruháját tépi le, a keze szorosan a torkán, a nő sikolya felhasítja a levegőt, ahogy erőszakkal beléhatol. Miután Evan reggel elindult, találkoztam a kapitányságon Billyvel és Sandyvel. Az alváshiánytól macskásan egy kávésbögrét markoltam, közben hatodik sebességben beszéltem. Akkor kezdtem el megnyugodni, mikor Billy azt mondta, tökéletesen jól kezeltem John hívását, és hogy „tudnunk kell, mikor harcoljunk, és mikor ne”. Sandy

mosolygott és bólintott, de az volt az érzésem, hogy baromi dühös. Jómagam sem voltam rendkívül boldog. Azt reméltem, mivel John ugyanarról a számról hívott, ez valahogy segíthet nekünk, de azt felelték, hogy feltöltőkártyás telefont használt, amit készpénzért vásárolt. A boltban senki nem emlékezett rá, hogy nézett ki. Mostantól mást sem kell tennie, csak venni egy SIM-et, hogy újra legyenek lebeszélhető percei. A hívás Vanderhoof közeléből érkezett, tehát újra keleti irányba haladt, ami azt jelenti, hogy talán a Prince George-nál található keresztúthoz megy. Az első gondolatom az volt, hogy a szigetre tart – ha egész éjszaka vezetett, már Vancouverben lehet. Megkérdeztem, hogy veszélyben vagyok-e, és Billy azt felelte, nem tartják valószínűnek, de a biztonság kedvéért megbíznak egy rendőrt azzal, hogy naponta pár alkalommal járőrözzön a házunk körül. Még ennyi biztatás és Billy későbbi üzenete után – Tartson ki, remekül csinálja. – is órákba telt, mire nem rezzentem már fel minden apró zajra. Miután John kedd estig nem telefonált, kezdtem azt remélni, örökre eltűnt. De nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy még csak a bemelegítésnél tart.

Miután tegnap elvittem Allyt az iskolába, hazajöttem, és kiengedtem Jávort a hátsó udvarra. Jó ideje nem éreztem magam ennyire a helyemen, ezért úgy döntöttem, kieresztek némi gőzt a műhelyben a délutáni időpontunk előtt. Teljesen belemélyedtem egy cseresznyefa asztal újrafényezésébe, és mire észbe kaptam, már el is telt néhány óra. Ekkor eszembe jutott, hogy Jávor még mindig kinn van az udvaron. Arra számítottam, hogy ott vár majd a tolóajtónál, az üvegen mindenütt a nedves orrnyomai – de nem volt ott. Kinyitottam az ajtót, és füttyentettem. Semmi. – Jávor! – Mikor erre sem futott oda hozzám, kimentem az udvarra. Vajon már megint beszorult a farakásba a kis kópé? De mikor

megnéztem, nem találtam ott sem. Talán a komposztban szertelenkedik. A járólapok mentén megkerültem a házat. Nem találtam ott sem. Közelebb mentem a kapuhoz, és ellenőriztem. Nem volt bereteszelve. Kifutottam a kocsibehajtóra, és a nevét kiabáltam, teljes erőből. Egy kutya felugatott, és visszafojtottam a lélegzetem. Ugatás ismét – de túl mély ahhoz, hogy Jávor legyen. Végigfutottam a kocsibehajtón, egészen a postaládánkig. Kérlek, jaj, kérlek, legyél itt! Nem volt.

Nem volt egyik szomszéd háznál sem. Ezért kellett lemondanom a találkozónkat. A délutánt azzal töltöttem, hogy felhívjam a sintértelepet, az állatvédőket, az állatorvost – mindenkit. Senki nem látta. Közel hisztérikus állapotban hívtam fel Evant – teljesen ki voltam bukva, és őt vádoltam meg azzal, hogy nem reteszelte be a kaput, mikor kitakarította az udvart. Újra és újra csak ezt válaszolta emelt hangon: – Sara, nyugodj már meg egy percre! Sara, állj le! – amíg elég ideig befogtam a szám, hogy elmondhassa, egészen biztos benne, hogy bezárta. Miután befejeztük a beszélgetést, felhívtam Billyt, hogy biztosan John vitte magával Jávort bosszúból. Billy azonnal érdeklődött a járőrnél, aki szemmel tartotta a környéket. A rendőr azt mondta, semmi gyanúsat nem látott, mikor aznap reggel elment mellettünk, de Billy ettől függetlenül átjött, és körbenézett a ház körül. Nem mintha sok látnivaló volna. A kaput kívülről nehéz kinyitni, de ha elég magas valaki, akkor át tud nyúlni, és meg tudja oldani. Mikor Billy végzett a vizsgálódással, leültetett, és íratott velem egy listát arról, kit hívjak fel, hova tegyek ki táblákat, milyen weboldalakra posztoljak. Elsőre elleneztem, mert mindenáron ki akartam menni, és a keresésére indulni, de Billy azt mondta, hogy ezzel időt takarítok meg, és hogy „ha elkezd körbe-körbe futkározni, mint egy levágott fejű csirke”, attól Jávor nem kerül meg hamarabb. Végül magam elé húztam

egy irattömböt, és nekiláttam a listának. A szívem minden egyes új tétellel lelassult valamelyest. Billy azt javasolta, próbáljam meg felhívni Johnt, hogy kiderüljön, a szigeten van-e. Nem tudtuk, hogy ugyanazt a telefont használja-e még, de megpróbáltam. A telefonban felcsendült a „hívott szám átmenetileg nem kapcsolható” géphang. Billy szerint, ha John magával vitte Jávort, akkor valószínűleg hamarosan telefonál. A rendőrség leparkol egy kocsit az úton, amíg nem tudjuk meg, hogy John a szigeten van-e. Miután Billy visszament a kapitányságra, felhívtam Laurent. Átsietett hozzám, és táblákat készítettünk, majd kitettük őket mindenhova. De senki nem telefonált. Eljött az ideje, hogy elhozzam Allyt az iskolából, és fogalmam se volt, mit mondjak neki. Igyekszem neki nem hazudni, de mikor egyszer elveszítettük Jávort egy parkban, teljesen kibukott, és megharapta Evant, mikor ő megpróbálta megállítani, hogy ne fusson át az úton utána. Minden valószínűség ellenére reméltem, ezúttal megtalálom Jávort, mielőtt el kell neki mondanom az igazat. Ha nem jön haza… nem engedhetem meg magamnak, hogy ebbe akár bele is gondoljak. Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e – soha nem tudom, helyesen cselekszem-e –, de azt mondtam Allynek, hogy Jávort vizsgálatra kellett vinni, és ott maradt az állatorvosnál. Meg akarta látogatni, de lebeszéltem róla, és egész este filmekkel és játékokkal tereltem el a figyelmét. Ally azonnal elaludt, én viszont órákig fennmaradtam, azon aggódva, merre lehet Jávor, attól rettegve, kinek a kezében lehet. És miért.

KILENCEDIK BESZÉLGETÉS Olyan nyomott vagyok ma, de azt reméltem, segít, ha beszélünk. Evanen és Billyn kívül te vagy az egyetlen, akivel beszélni tudok mostanában, legalábbis arról, ami valójában történik körülöttem. A házban ücsörögtem egész délelőtt, az időpontot várva. Nem egészséges, ha túl sok időm van. Újra és újra visszamegyek arra a weboldalra Johnról, és az áldozatok és azok családtagjainak fényképeit nézegetem. Utána azon töprengek, milyen életet élhettek, milyenek lehettek. Az apró részletekre koncentrálok, mint például az egyik lány kagylós nyaklánca, amit sosem találtak meg. Azon tűnődöm, vajon Johnnál van-e. A fiúja, akit John tarkón lőtt, épp akkor kapott érettségi ajándékként egy crossmotort. A kölyök bármit meg tudott javítani, imádott régi autókat restaurálni. Az apjánál még mindig ott van az a kocsi, amelyiken, a gyilkosság idején dolgozott. Az apa nem hajlandó befejezni, és ott áll a garázsban, a szerszámok még pontosan ott hevernek, ahol a srác hagyta őket. Bőgtem ettől a képtől, egy téglákra állított autó és egy család képétől, amelyeket soha össze nem szerel már senki. Arra a pillanatra gondolok, amikor a családok értesültek a hírekről. Majd olyan gondolatokkal kínzom magam, hogy valami rettenetes történik Evannel vagy Allyvel. A fájdalom biztosan megölne. Az áldozatok szülei hogy tudnak minden egyes reggel felkelni az ágyból? Hogyan tudnak élni? Bárhova megyek, csak halált látok – a sorozatgyilkosokról való állandó olvasás mellékhatása. Ami viszont a leginkább kísért, az az, hogy milyen gyorsan történt mindez számukra. Nemcsak John áldozatait értem ezalatt, hanem minden áldozatot, akiről olvastam. Egyszerűen csak élték a mindennapjaikat, aludtak, vezettek, kocogtak,

vagy éppen megálltak segíteni egy idegenen, aztán egy szempillantás alatt vége lett az életüknek. Néha azonban nem így történt, néha napokig éltek még. Néhány dolog, amit ezek a gyilkosok elkövettek… Nem tudom kiverni a fejemből az áldozatok utolsó pillanatait. Mennyire meg lehettek rémülve, mennyi fájdalmat viselhettek el. Régen élveztem a valós bűnügyeket feldolgozó műsorokat. „Forró nyári nap volt a Sziklás-hegységben, amikor a fiatal szőke riporter úgy döntött, kocogni indul…” Élveztem a félelem apró bizsergését, ami végigfutott a hátamon, és azt, ahogyan a fotel peremén ülök a drámai fejleményeket nézve, a párnát markolva, megfeszült testtel. Lenyűgöző volt ez a betekintés az emberi természet sötét oldalába. Evan mindig azon volt, hogy rávegyen a pozitívabb gondolkodásra, vagy legalábbis a racionálisabbra, amihez előbb arra van szükség, hogy lecsillapodjak – ami mindig kihívás, és igen keményen küzdöttem is érte. Mikor azonban a kocsi fura hangot ad ki, automatikusan az jut eszembe, hogy annyi a fékeknek, mikor Ally megfázik, azonnal tüdőgyulladásra gyanakszom, és mikor Jávor eltűnt…

Ahogy az előző időpontunkról hazaértem, újra sorban fölhívtam mindenkit – sintértelep, állatvédők, a város összes állatorvosa –, de Jávornak semmi nyoma. Billy átjött, egy zacskónyi burgert és sült krumplit hozott, amit gyakorlatilag letüdőztem. Azt mondta, volt egy gyanúja, hogy napok óta nem eszem, és igaza volt. Körbeautóztunk, és posztereket helyeztünk el a környéken levő benzinkutakon és boltokban. A házunk közel van a Benson-hegy lábához, úgyhogy még arra is elmentünk, és megálltunk pár alkalommal, Jávor nevét kiáltozva. Jó érzés volt társaságban lenni, különösen mikor rémlátomások közepette találgattam, kinél lehet Jávor. Billy feltett egy kérdést, vagy adott egy olyan feladatot, ami összpontosításra kényszerített. Amikor olyan gyorsan kezdtem el beszélni, hogy kis híján elakadt a lélegzetem,

akkor azt mondta: – Bármikor úgy érzi, hogy pánikba esett, csak lélegezzen, szedje össze magát, és fókuszáljon a stratégiájára. Higgyen nekem, működik. – Majd rávett, hogy megnézzem a helyek listáját, ahova posztereket szeretnék feltenni, és mondjam el, mit húztam már ki, félbeszakítva, ha túl gyorsan haladtam. Pokolian frusztráló volt, de a mellkasom köré szorított kötél fokozatosan oldódni kezdett. Mikor Billynek vissza kellett mennie a kapitányságra, még egy órát kocsikáztam egymagamban. Már a ház közelébe értem, mikor bevettem egy élesebb kanyart, és majdnem belehajtottam néhány hollóba az út közepén, amelyek valaminek a belső szervei fölött civakodtak. Majd észrevettem a rozsdás színű vért az árok irányában, ahol egy újabb holló valami apró, sötét halmot bökdösött. Miután lehúzódtam a kavicsos útszélre, a hollók felé indultam. A szemem tele volt könnyel. Kérlek, istenem, csak ne Jávor legyen az! A hollók felrepültek, amint közelebb értem, és az elektromos vezetékről károgtak lefelé. Szemem a vérnyomra szegezve, remegő lábakkal tettem meg az utolsó néhány lépést, és lenéztem az árokban heverő, megcsonkított tetemre. Egy mosómedve volt az. Mikor visszaültem a Cherokee-ba, és továbbhaladtam az úton, a hollók visszarepültek a kincsükhöz. Megremegtem, miközben újra és újra lecsapott a csőrük. Sajnáltam megkönnyebbültem, hogy nem Jávor volt az.

a

mosómedvét,

de

Még a kocsiban ültem, mikor szöveges üzenet érkezését ciripelte a telefonom – Billytől jött, azt írta, hívjam fel. Megérkeztek a DNStesztem eredményei. Miután beléptem a házba – olyan üresnek éreztem Jávor horkantásai és mordulásai nélkül –, töltöttem egy csésze kávét magamnak, és

felhívtam Evant. Így gyűjtöttem elég bátorságot ahhoz, hogy beszéljek Billyvel. Leültem a kedvenc székembe a nappaliban, Ally barbie-s takaróját magam köré csavartam, és tárcsáztam Billy mobilját. Amilyen szerencsém volt, Sandy vette fel. – Köszönjük, hogy visszahívott, Sara. Billy épp a másik telefonon beszél, de én is el tudok mondani mindent. – Megvannak az eredmények? – Egy órája érkeztek meg. – Igyekezett semleges hangon beszélni, de az remegett az izgalomtól. – Egyértelmű azonosságot mutat az ön DNS-e azzal, ami az aktánkban szerepel. A kempinges gyilkos az apám. Valódi az egész. Vártam, hogy tarkón vágjon az érzelem, hogy elborítsák a könnyek a szememet. De nem jöttek. Olyan volt, mintha Sandy egyszerűen csak a telefonszámomat mondta volna fel. A cseresznyefámat bámultam az ablakon át. Tele volt virággal. Sandy még mindig beszélt: – Nem tudtunk minden színhelyről biológiai mintákat gyűjteni, de mikor elkezdtünk DNS-teszteket használni, egyértelműen össze tudtuk őt kapcsolni számos áldozattal. – Honnan tudják, hogy a többi gyilkosság is hozzá kötődik? – Konzisztens a módszer. – Mi van azokkal a nőkkel, akiket eltűntként tartanak nyilván? Türelmet erőltetett magára. – A kempinges gyilkos csak nyaranta volt aktív, és nem próbálta elrejteni a testeket, így nem tekintjük gyanúsítottnak az egyéb eltűnések kapcsán. – De nem szokatlan, hogy mindig csak nyaranta támad? Tudok a gyilkosságok közti csendes időszakokról, de az övéi… – Nem ismeretlen jelenség a sorozatgyilkosok között a hosszú kihagyás. Amint kielégítették az igényeiket, gyakran jó ideig vissza tudják magukat fogni, újra és újra felidézve a bűncselekményt. – És ezért vesznek magukhoz ereklyéket.

– Egyesek igen. John feltehetően arra használja az ékszereket, hogy felelevenítse a kapcsolatot az áldozatokkal. De még mindig nem tudjuk, mi az, ami eredendően kiváltja nála a gyilkosságokat, illetve, hogy miért ennyire rituálisak a gyilkosságai – épp ezért kiemelten fontosak az önnel folytatott beszélgetései. – Minden tőlem telhetőt megteszek, Sandy. Nem gondoltam, hogy látni fogja a weboldalt. – Természetesen, ez egy teljesen érthető tévedés. A fogamat csikorgattam. – Nem tévedés volt. Nem akartam, hogy részleteket tudjon meg a családomról, az életemről. – A legkevésbé sem akarjuk, hogy olyasmit tegyen, amivel kapcsolatban úgy érzi, kockázatot vállal. – Tudtam, hogy ez nem igaz. El akarta kapni Johnt – mindenáron. És utálta, hogy rám van ehhez szüksége. – Bíznia kell önben, Sara. – Ezt említette már. Nem is egyszer. Indulnom kellene. Még mindig meg kell találnom egy elveszett ebet. – Letettem, mielőtt bármi egyebet hozzátehetett volna.

De nem találtam Jávort. És mikor Ally hazajött az iskolából, végül elmondtam neki, hogy elveszett. – Hazudtál! Azt mondtad, az állatorvosnál van! – Majd elkezdte ütni a lábamat, és kiabált: – Miért, miért, miért? – Amíg be nem rekedt. Nem tudtam mást tenni, mint hogy távol tartom a dühös, remegő kis testét magamtól, amíg ki nem fárasztja magát. Végül egyszerűen csak a padlóra omlott. A szívem összetört, ahogy sírva kérdezte: – Mi van, ha nem jön többé haza, anyu? – Megígértem neki, hogy mindent megteszek, amit csak tudok, hogy megtaláljam, de vigasztalhatatlan volt. A karjaimban zokogott, míg én a saját könnyeim visszatartásával küszködtem. Aznap éjjel bemászott az ágyamba, és

szorosan öleltük egymást. Órákig nem aludtam, csak az órát bámultam.

Másnap reggel csendben reggeliztünk, Ally és én. Azután megszólalt, ugyanazt mondta, amit mintha már százszor mondott volna: – Meg kell találnod Jávort, anyu. – Azt mondtam, megtalálom. De ahogy teltek a napok, fogyatkozott a reményem. Még Johnt is megpróbáltam újra felhívni, gyakorolva a módokat – egyik fenyegető, másik könyörgő –, hogyan kérdezzem meg tőle, elvitte-e a kutyámat, de továbbra sem vette fel. Miután elvittem Allyt iskolába, egyik mosást tettem be a másik után, és az utolsó sarokig kiporszívóztam a házat. Jávor plüssjátékának látványa – a farka megkeményedve a rászáradt nyáltól – kis híján összetörte a szívemet. Általában minden héten kimosom, de nem tudtam magam rávenni, hogy kitöröljem a kutya utolsó jeleit, és ehelyett inkább betettem a kosarába. Épp zuhanyozni készültem, mikor megcsörrent a vezeték nélküli telefon a konyhában. Azt remélve, hogy valaki Jávor miatt hív, lefutottam a földszintre, de ahogy a kijelzőre néztem, láttam, hogy csak Billy az. – Jó híreim vannak, Sara. – Megtalálták Jávort! – A szívem a torkomban dobogott, amíg a válaszára vártam. – Megkértem a srácokat, hogy keressék a kis rosszcsontot járőrözés közben. Az egyik rendőr megállt néhány tini mellett a gördeszkás parkban, és a járművük adatait vette fel, mikor meglátott egy francia buldogot a hátsó ülésen. Megnézte a nyakörvét, és valóban, az ön kutyája volt az. – Ó, hál’ istennek! Hogy került hozzájuk? – Azt mondták, az úton futott, amikor rátaláltak, és hamarosan vissza akarták vinni. De a rendőr szerint a srácok barátnője sírt, mikor átadta, szóval lehet, hogy nem kapta volna vissza tőlük.

– Ally annyira boldog lesz! – Velem van az őrsön. Azonnal át is viszem önhöz. – Az nagyszerű volna. Annyira hálás vagyok, Billy! – Hé, mindig elkapjuk az emberünket – vagy a kutyánkat. – Mindketten nevettünk. Betelefonáltam Ally iskolájába, és azt mondták, tudatják vele. Evan volt a következő, akit hívtam, és el volt ragadtatva. Komoly önkontrollra volt szükségem, hogy ne tegyek valami csípős megjegyzést a kapu miatt, de szokásához híven olvasott a gondolataimban. – Most is azt gondolom, hogy bezártam a kaput, de lehet, hogy rosszul emlékszem. – Örültem, hogy megkerült Jávor, úgyhogy nem foglalkoztam ezzel. Mikor elmondtam neki, hogy Billy azonnal áthozza Jávort, azt felelte: – Kedves dolog a részéről. – Igen, nagyon sokat segített – mondtam. – És nem csak Jávor megtalálásában. Arra is tanít, hogyan tudok lenyugodni és összpontosítani, ha felzaklat valami. A telefon másik végéről csak csend érkezett. – Halló! – Egészen pontosan hogyan tanít? – Nem tudom, egy csomó módszere van. Például feladatokat ad, így van valami, amibe bele tudom csatornázni az energiámat. – Én is pont ugyanezt szoktam mondani. Evan hanghordozása kezdett felpaprikázni. – Más, amikor ő csinálja. Ő egy rendőr, nem a vőlegényem. Te feszült leszel. – Nem leszek feszült. Csak úgy gondolom, néha a nagy büdös semmi miatt is bepánikolsz. – Veled meg úgy érzem magam, mintha valami őrült stresszes eset lennék. – Tudtam, hogy ebből ki kellene hátrálnom, tudtam, hogy ha elkezdem összehasonlítani Billyvel, az nagyon rútul fog elsülni, de nem tudtam leállni. – Billy mellett nem érzem magam egy rakás szerencsétlenségnek.

– Nos, nem tetszik, hogy vele lógsz. – Ő az esetemmel foglalkozó rendőr! – Akkor meg mi a fenét kocsikázik körbe-körbe, Jávor után kutatva? – El sem hiszem, hogy ilyen vagy… Csengettek. – Van ott valaki? – kérdezte meg Evan. – Mondtam, hogy Billy áthozza nekem Jávort. – Akkor szerintem a legjobb, ha beengeded. – Letette.

Jávor annyira ficánkolt, hogy Billy kis híján elejtette, mikor átadta. Amint én és Jávor túl voltunk a boldog viszontlátáson, ami részéről rengeteg morranást és szimatolást jelentett, megkínáltam Billyt kávéval. – Persze, elfogadok egyet. Töltöttem egy csészével mindkettőnknek, és a nappali felé tartottunk vele, mikor megállt a garázs ajtajánál. – Errefelé van a műhelye? – Igen, egy ideje már beszélünk róla, hogy építünk egyet hátul, de szeretek a házhoz közel lenni. – Megnézhetem? – Igen, de rumli van. – Kinyitottam az ajtót. Megmutattam neki a felszerelésem egy részét, nevettem, mikor bekapcsolta a csiszolót, és felbőgette. Tipikus pasi, ki kellett próbálnia Evan összes kéziszerszámát. Miután az utolsót is kikapcsolta, átment a cseresznyefa asztalkához, és végigsimította a felszínét. – Ezen dolgozik jelenleg? – Igen, épp tegnap csiszoltam le. – Odamentem, hogy mellé álljak, és a kezemet az asztalra tettem. – Egy-két helyen még érdes. Felnéztem, mert a konyhából súlyos lépések hallatszottak. Kitárult az ajtó. Mindketten hátrahőköltünk. Billy maga mögé lökött. Apám hatalmas alakja jelent meg az ajtónyílásban. A tekintete Billyre

fókuszált, majd a védelmezőn előttem tartott karjára. – Apa! Halálra rémítettél. – A szívemre tettem a kezem. Biztosan a szerszámok zajától nem hallottuk a kocsija hangját. – Kopogtam. Nyitva volt az ajtó. – Belépett a műhelybe. – Apa, ez itt Billy. Az egyik ügyfelem. Apa bólintott üdvözlésképp, de nem mosolygott. Egyszer végignézett Billyn, majd felém fordult. – Lauren azt mondta, nincs meg Jávor, úgyhogy átjöttem, hogy megkérdezzem, segíthetek-e. – Köszi, apa, de most délelőtt visszakaptuk. Felmordult. – Értem. – Újra Billyre nézett. – A királyi lovasrendőrségnél van? – Igen, már lassan tizenöt éve. – Ismeri Ken Saffordot? – Nem vagyok benne biztos… – És Pete Jenkinst? – Nem hiszem. Nemrég tettek át a kontinensről, szóval még mindig nem ismerkedtem meg mindenkivel. – Lenyűgözött, Billy milyen zökkenőmentesen hazudik. – Nos, indulnom kellene – mondta. – Kösz a kávét. Csak küldjön egy emailt az új árral, ha már megvan vele, Sara. – Oké. Szeretné, hogy kikísérjem? – Nem kell, megoldom. Maradjon az apjával. Apa nem mozdult, Billyt arra kényszerítve, hogy megkerülje. Apa és én egyedül maradtunk. Remegtem a hűvös garázsban. – Láttad az asztalt, amin dolgozom? – Odapillantott rá, és bólintott. – Kérsz egy csésze kávét? Apa sosem szeretett kávé mellett ücsörögni, de most meglepett. Az üveg tolóajtónál állva nézett ki a hátsó udvarra, mikor odaadtam neki a csészét. Bólintott, majd megszólalt: – Nincs szükségetek több fára? – Szerintem megleszünk. Kezd melegedni.

– Kérdezd meg Evant, ha legközelebb telefonál. Ha kell neki valamennyi, akkor szóljon. – Hát persze hogy meg kell kérdeznem Evant. Isten ments, hogy egy nő tudhasson bármit is. Belekortyolt a kávéba. Még mindig az udvart bámulva mondta: – Evan rendes ember. – Ezért is megyek hozzá, apa. Morrant egyet. – Jobb lenne, ha megjönne az eszed, Sara, vagy mindent el fogsz veszíteni. Könnyek szöktek a szemembe. – Ez most arról szól, amit Melanie mondott Billyről? Mondtam neked, csak egy ügyfél. Evan is ismeri, és… – Vissza kell mennem a telepre. – Megfordult, és letette a csészét a konyhapultra. Az ajtónál szólalt meg ismét: – Nem fest túl jól, Sara – itt van egy másik férfi, amikor Evan távol van. – Nem fest túl jól? Ki számára? – De már a kocsija felé sétált. Követtem. – Apa, nem teheted meg, hogy csak idejössz, ilyeneket mondasz, aztán lelépsz. Miközben bemászott a kisteherautóba, válasz helyett utasítást adott: – Mondd meg Evannek, hogy meg kell tisztítani az ereszeket, a bal oldali túlcsordul. Mielőtt bármi egyebet mondhattam volna, becsukta az ajtót, és elkezdett kitolatni az udvarból. Utánabámultam, amíg a dízelkocsi hangja el nem halt a távolban.

Ahogy visszamentem a konyhába, megcsörrent a mobilom. Megnéztem a kijelzőt: John volt az. Még mindig mérges rám vajon az esküvő miatt? Mi van, ha megtudta, hogy másról is hazudtam? Állj! Nyugodj meg! Csak vedd fel a telefont, vagy tényleg mérges lesz! Nyeltem egy nagyot, és vettem pár mély lélegzetet. – Halló?

– Nem hazudhatsz nekem többé. – Nem ha… – ne vitatkozz. – Igaza van. Sajnálom. Mindketten elhallgattunk. Majd megszólalt: – Mi a baj? – Jól vagyok. – Sírással küszködtem. – Nem úgy hangzik. – A hangja aggódó volt. Azt mondtam: – Csak munkával kapcsolatos. – Min dolgozol épp? – Most csak egy asztalkán. – Milyen fából készült? – Ez cseresznye. – A cseresznye gyönyörű. Szép, gazdag tónusok. Az észrevételtől meglepődve válaszoltam: – Igen, valóban az. – Milyen szerszámokat használsz? – Többnyire kisebbeket, gyalut, csiszolófogót, fúrót. De az ilyen fajta munkát általában kefével kell végezni. – Az enyémmel szemeztem. – Hamarosan szereznem kell újakat. Kezdenek elég kopottak lenni, de kell egy új hántológyalu is. – Evannek be kellene szereznie, amire szükséged van. – Meg tudom venni magam is a dolgokat, csak mindig elfoglal valami más. – Láttam a weboldalát – ő az egyik túravezető, szóval elég gyakran van távol. Egy férjnek melletted kellene lennie. – Remek, az egyik apám azt gondolja, a vőlegényem túl jó számomra, a másik meg azt, hogy nem elég jó. – Elég gyakran haza tud jönni. – Leszámítva a következő pár hetet, mikor roskadásig van foglalásokkal. – Most otthon van? A tekintetem az ajtóra siklott. Bezártam vajon, mikor apa elment? – Hamarosan hazajön. – A riasztóhoz siettem, és megbizonyosodtam

róla, hogy be van kapcsolva. – És a sógorom is elég sokszor benéz. – Greg még soha az életben nem nézett be. – De Evan ott hagy egyedül, védelem nélkül? Elakadt a lélegzetem. – Szükségem van védelemre? – Már nem. Mennem kell, de hamarosan hívlak.

Evan aznap este felhívott, és bocsánatot kért, amiért korábban feldühödött, és azt mondta, örül, hogy Billy segít nekem. Tudtam, hogy csak azért mondja, mert tovább akar lépni, de boldogan vettem részt a színjátékban. Elhallgattam, hogy épp az előbb fejeztem be egy telefonbeszélgetést Billyvel, aki elmondta, hogy John valahol Prince George és Mackenzie között járt, amikor hívott. Most sem értek oda időben, de boldog voltam, amiért legalább egyre távolodik tőlem. Később az ágyamban feküdtem, és Johnra gondoltam. Milyen aggodalmas volt a hangja, mikor azt hitte, hogy bosszús vagyok. Majd rájöttem, hogy apa hangjában ezt soha nem hallottam. Egyszer sem. Ha nem John lenne a kempinges gyilkos, valószínűleg boldog volnék, mert végre van egy édesapám. Nem is tudtam, melyik gondolat a rosszabb, de mindkettőtől sírhatnékom támadt.

Hétfőn ismét érkezett egy csomag – ugyanaz a sofőr, ugyanaz a feladó. Mikor láttam, hogy a Jancsi és Juliskától érkezett, azonnal felhívtam Billyt. Vancouverben volt Sandyvel, az ügyosztály többi tagjával találkoztak, és azt mondta, ne nyissam ki. Még mindig a pultnál ücsörögtem, mikor John felhívott. – Megkaptad az ajándékom? – Még nem nyitottam ki. – A csomag nagyobb és nehezebb volt, mint az előző, de azért megkérdeztem: – Újra valami ékszer? Izgatott volt a hangja. – Nyisd ki most!

– Most azonnal? – Bárcsak láthatnám az arcod. – Semmit nem kívántam kevésbé. – Egy pillanat, és kinyitom. John a vonalban várt, míg elővettem a műhelyből egy pár kerti kesztyűt, majd fogtam egy kést, hogy kibontsam vele a csomagot, bűntudatot érezve, amiért nem várom meg Billyt. John türelmetlenül beleszólt: – Kinyitottad már? – Csak most szedem ki a papírt. – Bármi is legyen az, körültekintően csomagolta be. Kiemeltem a tárgyat, és leszedtem róla a buborékfóliát. Egy vadonatúj hántológyalu volt. – Gyönyörű. – Tényleg az volt. A markolat keményfa, csokoládébarnára festve, az acélpengéken megcsillant a fény. Az ujjaim viszkettek, hogy kipróbáljam, de csak annyit engedtem meg magamnak, hogy felemeljem, hogy érezzem a súlyát, hogy elképzeljem, ahogy a fán siklok vele, forgácsot hullatva a padlóra… Állj! Tedd vissza szépen a dobozba! – Tényleg tetszik? Szerezhetek egy másikat is… – Tökéletes. Ez nagyon figyelmes volt. – Eszembe jutott, hogy apa mindig figyelte Laurent és Melanie-t karácsonykor, mosolygott, mikor kinyitották az ajándékaikat, de kiment a szobából tölteni még egy kávét, ahogy én kerültem sorra. Mindketten hallgattunk. – John, ön olyan kedves embernek tűnik… – Mikor épp nem ártatlanokat gyilkol, vagy engem fenyeget. Összeszedtem magam a következő mondatokhoz. – Egyszerűen csak nem értem, miért bántotta azokat az embereket. Semmi válasz. Feszülten figyeltem a légzését. Dühös lett? Továbbmerészkedtem. – Nem kell ma elmondania. De szeretném, ha őszinte lenne velem. – Őszinte is vagyok. – A hangja fagyos volt. – Tudom, persze. De úgy értem, hogy ha megérteném önt, az talán

segítene megértenem magamat. Néha… – Elképzeltem, hogy Sandy és Billy is hallanak. Kizártam őket. – Néha borzalmas gondolataim vannak. – Mint például? – Sokszor veszítem el a türelmemet. Küzdök ellene, de nagyon nehéz. – Szünetet tartottam, de nem mondott rá semmit, így folytattam: – Érzem, ahogy rám telepszik valami sötétség, és borzalmas dolgokat mondok, vagy igazán ostoba dolgokat csinálok. Most már jobb, így, hogy idősebb vagyok, de nem szeretem ezt az oldalamat. Mikor fiatalabb voltam, még a drogba és az alkoholba is belemenekültem egy időben, csak hogy megpróbáljam kizárni az egészet. És csináltam pár olyan dolgot, amit nagyon bánok, így elkezdtem pszichológushoz járni. – Még mindig jársz valakihez? – Azt gondolja vajon, hogy ez rossz, vagy arra bátorít, hogy járjak csak? Ahogy tovább haboztam, megszólalt: – Sara? – Néha. – Rólam is beszélsz vele? A hanghordozásából kitaláltam, hogyan feleljek. – Nem, ezt nem tenném meg, csak ha azt mondja, hogy nem gond. – De gond. – Semmi probléma. – Igyekeztem könnyed hanghordozással beszélni. – Tehát, tud nekem mondani valamit a szüleiről? Ez az egyik gond az örökbefogadással – az ember nem ismeri a saját történetét. Mindkét ágról meghaltak már a nagyszüleim, de még mindig emlékszem anya mogorva német apjára, és arra, hogy az anyja alig beszélt angolul, csak a konyhában sürgött-forgott, mint aki retteg a mozdulatlanságtól. Apa szülei szakmunkások voltak, az apja asztalos, édesanyja háztartásbeli. Kedvesek voltak velem, de túl kedvesek. Annyira keményen próbálták elérni, hogy a család részének érezzem magam, hogy ettől éreztem magam másnak. A nagyanyám mindig aggodalmas tekintettel figyelt, mindig kaptam egy ráadás ölelést és puszit az ajtóban. John megkérdezte:

– Mit szeretnél tudni? – Milyen volt az édesapja? – Skót volt. Mikor beszélt, az ember hallgatott. – Egy hatalmas, vörös hajú férfit képzeltem el, aki vastag akcentussal bömböl Johnnal. – De megtanultam, hogyan éljem túl. – Hogyan élte túl? – Nem fejtette ki, így tovább kérdeztem: – És mi volt a szakmája? – A faiparban dolgozott, favágó volt egészen a halála napjáig. Szívinfarktusa volt, de még azzal együtt is kivágott egy ötvenméteres Douglas-fenyőt. – Nevetett, és hozzátette: – Kemény egy faszkalap volt. Újra felnevetett, és felmerült bennem, vajon ezt akkor csinálja-e, ha feszeng valamiért. – És mi a helyzet az anyjával? Ő milyen volt? – Jó asszony volt. Nem volt könnyű élete. – Tehát már mindketten elhunytak? – Igen. Milyen filmeket szeretsz? – Egy ideig eltartott, hogy válaszoljak, annyira megütődtem a hirtelen témaváltástól. – Filmeket… egy rakás különböző fajtát szeretek. Mozgalmasak legyenek… túl könnyen elunom magam. – Én is. – Egy pár másodpercig csendben volt, majd elköszönt: – További kellemes napot, Sara. Hamarosan beszélünk még.

Rögtön ezután felhívtam Billyt, de tíz percen át nem tudott visszahívni, addig fel-alá járkáltam. Aztán elmondta, hogy John most valahol Mackenzie környékén jár, ami Prince George-tól északkeletre van. Az a terület tele van tartományi parkkal és hegyvonulattal, tehát újra eltűnt, de Billy azt mondta, tökéletesen kezeltem a hívást, és úgy látszik, John tényleg szorosabb kapcsolatot keres. Nem csinált gondot abból sem, hogy kinyitottam a dobozt, azt mondta, megérti, hogy John nem hagyott más választást, és hogy hamarosan átjönnek és magukkal viszik. Úgy gondolják, hogy feltehetően Prince George-ból küldte. Logikusnak

tűnik, mivel az a legnagyobb város északon, tehát több csomagdepó van, és kevésbé van esélye feltűnni. Billy később e-mailben küldött egy remek idézetet: „Ismerd az ellenséged, ismerd magadat, és a győzelem sosem lesz kétséges, még száz csatában sem.” Biztosan épp a számítógépnél volt, mert amikor válaszoltam neki, hogy megkérdezzem, ez mi a francot is jelentsen, másodperceken belül válaszolt: Azt jelenti, hogy remek munkát végeztél ma, fiacskám. Most pedig, sipirc aludni! Felnevettem, és küldtem egy gyors „Te is!” választ, majd lekapcsoltam a számítógépemet. Ahogy az ágy felé vettem az irányt, újra megszólalt a vezeték nélküli telefon. Azt hittem, Evan hív, hogy jó éjszakát kívánjon, de John volt az. – Jó estét, John. Minden rendben van? – Csak szerettem volna hallani a hangodat még egyszer, mielőtt leteszem mára a lantot. Összegörnyedtem. De azt mondtam: – Ez kedves. – Igazán jólesett a mai beszélgetésünk. – Nekem is. Örültem, hogy beszélt a családjáról. – Miért? – Nos… – Nem számítottam rá, hogy ilyesmit fog kérdezni. – A többi gyerek a suliban, a gyerekkori barátaim, ők mind tudták, honnan jönnek. De az én múltam nem volt több fekete lyuknál. Úgy éreztem magam emiatt, mint aki el van vágva az átlagos emberektől, mintha más lennék, vagy furcsa. Talán most normálisabbnak érzem magam attól, hogy hallottam pár történetet.

–- Örülök, hogy kezdjük megismerni egymást. – Rövid szünetet tartott, majd folytatta: – Mikor ma vacsoráztam, eszembe jutott, amit korábban mondtál. – Mi is pontosan? – Arról, hogy elveszted a türelmedet… én is gyakran feldühödöm. Helyben vagyunk. – Mi az, ami miatt dühös szokott lenni? – Nehéz elmagyarázni. Lehet, hogy nem értenéd meg. – Szeretném megpróbálni. Szeretném én is jobban megismerni. – Komolyan is gondoltam. Nem csak azért, mert esetleg elárul valamit, ami segíthet a rendőröknek elkapni, de azért is, mert kíváncsi voltam, mennyi közös vonás lehet bennünk. Nem reagált rá azonnal, így folytattam: – Amikor a minap felhívott, úgy hangzott, mintha fájdalmai lennének. – Jól vagyok. Meséltem arról, hogy volt egy farmunk, amikor kölyök voltam? Ideges lettem, hogy már megint témát váltott, ezért vettem egy nagy levegőt, és azt feleltem: – Nem, de biztosan remek dolog volt úgy felnőni. Mennyi földjük volt? – Kérdeztem, azt remélve, hogy megemlíti, merről származik. – Körülbelül tíz hektár, egy hegy lábánál. – Izgatott volt a hangja. – A szomszédok folyton hozták anyához a beteg állatokat. Csak természetes gyógymódokat alkalmazott, köhögésre fekete nadálytőt, ilyesmiket. Naposcsibéket és kismacskákat dugott az ingében, hogy melegen tartsa őket, és szinte a túlvilágról is képes volt visszahozni őket. – Boldogan felnevetett. – Egy csomó kutyánk volt a farmon, mikor gyerek voltam, és mindig voltak kölykeik. A legkisebb, Angel, ő volt az enyém. Félig husky volt, félig farkas – én etettem üvegből. Mindenhova jött utánam… – A hangja elhalkult. – De elfutott. Anya azt mondta, ilyen a természete. Megpróbáltam megkeresni, de soha nem találtam meg. – Én… sajnálom. – Örülök, hogy téged megtaláltalak, Sara. Jó éjt!

Órákig nem tudtam elaludni.

Azt reméltem, jobban leszek, miután beszéltem veled. De kezdem azt hinni, hogy ezt semmivel sem tudom elérni. És azt hiszem, hogy soha nem kapják el Johnt. A második hívás Cherwynd közeléből jött, ami a Sziklás-hegység lábánál van. Azt hitték, nyomra bukkantak, mikor egy helyi farmer bejelentett egy, az út mentén álló kisteherkocsit, de kiderült, hogy csak néhány vadász állt meg. Megjelöltem a térképen az összes helyet, ahonnan John felhívott – fizikailag egyre távolabb voltak tőlem, de minden hívás egyre mélyebbre hatolt a tudatomba, torzította az érzékelésemet, mintha valaki oldalra döntene, és ettől minden teljesen más formát öltene előttem. Gondolom, te megérted, hogy ki vagyok fordulva magamból attól, ami történik, de valami sokkal mélyebbet érzek. Mintha alapjaiban forgatott volna fel valami. Mint azok a vulkánok, amik éveken át fortyognak, aztán egy napon egyszerűen csak kitörnek. Nem mondom azt, hogy én is kitörök, bár el tudom képzelni, úgy érzem, mintha valami óriási dolog lángolna bennem. Talán azért, mert annyi éven át, ha valami nem tetszett a családomban, azzal nyugtattam magam, hogy valahol odakint a világban ott vannak a valódi szüleim. Olyan, mintha azt gondolná az ember, hogy rossz életet kapott, és egyszerűen csak meg kell találnia a megfelelőt, utána minden rendbe jön, majd megtudja, hogy nem is létezik az a megfelelő. Vagy a megfelelő volt valójában a rossz, vagy – á, hagyjuk, szerintem érted, mit akarok mondani. De akkor eszembe jut a vérmérsékletem, eszembe jutnak Ally dührohamai, a vonal, amit néha mindketten átlépünk, ha elveszítjük az uralmat magunk felett, és azon rágódom, vajon inkább abban a másik életben volna-e a helyem, azzal a másik családdal. Mikor először beszéltem neked arról, hogy megtaláltam az édesanyámat, azt mondtam, olyan érzés, mint repedező jégen állni. Most meg olyan, mintha a jégpáncélról bezuhannék a jéghideg vízbe.

Az ember ilyenkor próbálja visszaküzdeni magát a felszínre, égő tüdővel, tudata a fentről pislákoló fényfoltra szűkül be. Aztán végül sikerül felúszni, de a lyuk be van fagyva.

TIZEDIK BESZÉLGETÉS Életemben nem féltem ennyire. Még mindig nem hiszem el, hogy tényleg úgy gondoltam, én irányítom a dolgokat Johnnal. Akkora idióta vagyok. Figyelmeztettél, hogy ne legyek túl magabiztos. Tényleg azt gondoltam, hogy csak, mert kérdezett a szerszámaimról és a munkámról, amiért a kutyájáról beszélt, hogy bármilyen tekintetben is irányítás alatt tudom tartani? Minden hatalom az ő kezében van, és tudod, miért van minden hatalom az ő kezében? Mert rettegek tőle, és ő ezt tudja.

A legutóbbi beszélgetésünket követő napon egy újabb csomagot kaptam. Tudtam, hogy meg kellene várnom Sandyt és Billyt, hogy ők nyissák ki, de szerettem volna tudni, ha esetleg egy új szerszámot küldött. Azon vacilláltam egy pillanatig, hogy miért számít ez egyáltalán, majd el is hessegettem a gondolatot. A doboz kisebb és könnyebb volt annál, mint amiben a hántológyalu érkezett. Megráztam egy kicsit, de nem hallottam semmit. Miután találtam egy pár kesztyűt, óvatosan kivágtam a csomagolást, és kiemeltem egy kisebb dobozt. Mi van, ha ez egy másik áldozat ékszere? Megfordult a fejemben, hogy felhívom Billyt, majd felemeltem a dobozka fedelét. Egy apró, rusztikus fémbábu – talán tíz centi magas, vállnál feleolyan széles – volt a pamuttokba fektetve. A test valamilyen sötét, nehéz fémből készült, vasból vagy acélból. A karok és lábak vastagok voltak, és egyenesek, mint a játékkatonáknál. A lábfejek és kezek csak kerek fémlabdák. Egy apró farmerszoknyát és sárga pólót viselt. A ruhák remekül néztek ki, a varrás mestermunka volt. A bábu feje ugyancsak egy kerek fémgömb volt. De nem volt arca. Sem száj, sem szemek. Hosszú, egyenes barna hajat rögzítettek a feje tetejére, középen

kettéválasztva. Halvány ragasztónyomok látszottak a tincsek alatt, de ehhez igazán alaposan meg kellett nézni. Miért küldte ezt John? Belenéztem a nagyobb dobozba, hogy találok-e valamilyen üzenetet is, de üres volt. Újra a bábura néztem. A ruhájában, a hajában gyönyörködtem. A haja. Visszatettem a bábut a dobozba, és hívtam Billyt. Ő és Sandy húsz perccel később már a házunknál voltak – a kocsibehajtón vártam őket, előre-hátra sétálva, az ölemben Jávorral. Billy kiszállt a terepjáró vezetőüléséből. – A konyhában van – mondtam. – Ön jól van? – Ki vagyok akadva. – Elvisszük innen, amilyen gyorsan csak tudjuk. – Futólag megszorította a vállam, és megvakarta Jávor feje búbját. Sandy amint kilépett a kocsiból, nekem támadt: – Úgy emlékszem, azt beszéltük meg, hogy jelzi nekünk, amint legközelebb csomagja érkezik. – Meggondoltam magam. – A ház felé tartottam. – Sara, ez egy nyomozás. – Szorosan a nyomomban jött, amíg el nem értük a bejárat előtti lépcsőket. – Tudom, hogy mi ez. – Leküzdöttem a késztetést, hogy az arca előtt becsukjam az ajtót, amikor beléptem a házba. – Bizonyítékokat rongálhat meg. – Kesztyű volt rajtam. – Ez még akkor sem… Billy szólt közbe: – Gyerünk, Sandy, nézzük meg. – Sandy elrobogott mellettem, és egyenesen a konyhába ment. Billy dorgálóan ingatta felém az ujját a háta mögött. Egy nem-tehetek-róla vállrándítással válaszoltam. Mosolygott, majd a dobozra koncentrált. Sandy egy puha fedelű aktatáskát tett a konyhapultra, kivett egy pár

kesztyűt, egy másik párat pedig Billynek nyújtott át. Nekem háttal álltak, amíg a dobozt vizsgálták. Lomhán elcsörgedezett úgy egy perc, majd Sandy felvette a kisebb dobozt, és óvatosan leemelte a fedelét. – Az igazi haj, ugye? Mit gondolnak, az egyik áldozattól származhat? – kérdeztem. Egyikük sem fordult meg. – Sssss… – tette Sandy az ujját a szája elé. Ha eddig még kedveltem volna is, ezzel most végképp eldőlt, hogy nem fogom. Végül, néhány pillanat után, amik óráknak tűntek, odamotyogott valamit Billynek. Ő bólintott. Sandy becsúsztatta a dobozkát egy műanyag zacskóba, míg Billy a nagyobbat zacskózta be. Sandy megfordult, és megszólalt: – Ezeket most visszavisszük a rendőrkapitányságra. – Tehát a haj az egyik lányhoz tartozik? – Semmi perdöntőt nem tudhatunk addig, amíg a laborban nem futtatunk le pár tesztet. – A bizonyítékot tartalmazó tasakkal ment el mellettem. – Jelentkezni fogunk. – Megállt, kezét a bejárati ajtó kilincsén tartotta, és Billyre fintorgott, aki még mindig a konyhában volt. – Gyerünk már, Billy. – Már ott is vagyok. Újra ránézett, majd kiment az ajtón. Billyhez fordultam: – Ennek meg mi baja? – Csak ideges, hogy egyik nyom sem halad semerre. – Ön nem tűnik túl feszültnek. – Vannak pillanatok, de igyekszem fegyelmezni magam. Apránként építem fel az ügyet. Ha az egyik elem kidől, akkor megyek a következőhöz. De én igyekszem a megfelelő elemeket megtalálni – ha anélkül hányom őket egymásra, hogy előtte megbizonyosodnék róla, hogy összeillenek, akkor az egész szerkezet összedől. Még ha el is

kapjuk végre Johnt, lesz egy tárgyalás. Ezért fontos türelmesnek lenni. – Szigorúan nézett rám. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy elvesszen vagy károsodjon valamelyik anyagmaradvány. Egy hiba, és örökre megússza. Higgyen nekem, történt már ilyen. – Értem. Nem kellett volna kinyitnom a dobozt. Bólintott. – Tudom, hogy óvatos volt, és kesztyűt viselt, de ez az ügyosztály egyik olyan szabálya, amelyet nem kerülhetünk meg. Ne felejtse el, hogy ön mellett állok. Mindkettőnknek ugyanaz a célja: Johnt rács mögé juttatni. A megfelelő bizonyítékkal ezt meg is tudjuk valósítani. – Mi a helyzet a dobozokkal? Látta bárki, amikor feladta őket? – Prince George-ban az egyik dolgozó azt mondja, mintha emlékezne az első dobozt feladó személyre, de a leírásában egy sötét szakállas, napszemüveget viselő férfi szerepel, mélyen a szemébe húzott baseballsapkával. Feltehetően álcázza magát. Azonnal elkezdjük lekövetni ezt a csomagot is, de ha a depóban nincs kamera, vagy ha nem látta valaki a kocsiját, akkor semmivel sem vagyunk előrébb. – Mi a helyzet a gyaluval? Ki tudják deríteni, hol vásárolhatta? – Értesítettünk minden boltot a belső területeken, amelyek ilyesmit árulnak, de szó szerint több száz ilyen van. – Az szívás, és megértem, hogy önök is idegesek, de azért örülnék, ha Sandy nem feledkezne meg magáról. – Az áldozatok családtagjai közül elég sokkal jó barátságot kötött, tehát valahányszor John újra kicsúszik a kezeink közül, úgy érzi, mintha őket hagyná cserben. Sandy hangosan engedi ki a feszültséget. De ennek semmi köze önhöz – remekül végzi a feladatát. Ez a tegnap esti telefonhívás hibátlan volt. – Még mindig nem érzem úgy, hogy eleget szedek ki belőle. – Emlékezzen, egyik elemet a másik után. Minden, amit felfed, több mint amit eddig tudtunk róla. „Ne üldözze a menekülést színlelő ellenséget.” Ha túlzott nyomást gyakorol rá, akkor gyanakodni kezdhet. – Nem is tudom, talán… Néha úgy érzem, mintha szellemileg nem

lenne teljesen rendben, érti? Nem egyszerűen erőszakos, hanem mintha el lenne távolodva a valóságtól. Egyáltalán nem tűnik úgy, mintha aggódna. – Magabiztos és arrogáns. De ettől semmivel sem kevésbé veszélyes. Ezt tartsa észben. – Odakint megszólalt egy duda. Billy mosolygott. – Jobb, ha elindulok, mielőtt elmegy nélkülem. Miközben az ajtó felé kísértem, még megkérdeztem: – Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy a gyilkosok trófeákat és szuveníreket őriznek meg. Azt mondta, az ékszer szuvenírnek minősül, mi lehet akkor a bábu? – Ezt kell megtudnunk. De ne fogja vissza magát, ha olyan cikket talál, ami elgondolkodtatja, küldje el e-mailben. A kérdéseit is. Akkor is, ha véletlenszerűek. Megszoktuk, hogy mindent a saját perspektívánkból szemlélünk, de lehet, hogy az ön megközelítése visz előre. – Ezt észben fogom tartani. Egy csomót kutattam mostanában. Azt viszont nem tudom, hogy ez nekem mennyit segíthet. Csak megijeszt, aztán pedig órákon át nem tudok aludni. – Megszerezte A háború művészetét? – Mindig elfelejtem. De veszek egyet ezen a héten. – Segíteni fog. Általában későig fenn szoktam maradni, a jegyzeteimet vizsgálom, vagy újra végigolvasom az aktát, úgyhogy nyugodtan hívjon, amikor csak szüksége van rá, hogy valamit elmondjon. – Állta a tekintetemet. – El fogjuk kapni, Sara. Mindent megteszek ezért, oké? – Köszönöm, Billy. Ezt akartam hallani.

John felhívott az este folyamán. Ally hál’ istennek már ágyban volt, de én lenn maradtam, hogy egészen biztosan ne halljon meg semmit. – Megkaptad az ajándékom? – Nagyon tetszett, köszönöm. Ön csinálta? – Mikor megköszöntem, rájöttem, most először köszöntem meg neki valamit. – Igen.

– Elképesztően részletgazdag. Hol tanult ilyesmiket készíteni? – Az anyám tanított varrni. Megtanította azt is, hogyan bánjak a bőrrel. – Ez tök jó. Biztosan ügyes nő volt. Nem mesélt arról, hogy ő honnan származott. – Haida, a Queen Charlotte-szigetekről. – Részben őslakos vagyok? Büszke volt a hanghordozása: – A haidák hisznek a történeteik továbbadásában generációról generációra, és én most már megoszthatom veled az én történeteimet. Van néhány remek, például vadászatokról. Könyvet tudnék írni róluk. – Felkuncogott. – Tudtad, hogy egy medve hasonlít az emberre, miután megnyúzták? Különösen a kezek és a lábak. Leszámítva, hogy a lábak fordítva vannak, és a nagylábujj van kint. – Nem, ezt nem tudtam. – Nem is akartam tudni. – Medvékre vadászik? – Igyekeztem érdeklődést színlelni, miközben próbáltam feldolgozni a tényt, hogy a nagyanyám őslakos. – Jávorszarvasra, jávorantilopra, medvére – válaszolt. Emlékezve arra, hogy Sandy azt mondta, tudjak meg mindent a fegyvereiről, amit csak lehet, tovább kérdeztem: – Van valamilyen konkrét fegyver, amit szívesen használ? – Van néhány, de a kedvencem a Remington .223-asom. Az elsőt négyéves koromban sütöttem el. – Elégedettnek tűnt magával. – Az első őzemet ötévesen lőttem le. – Az apjával? – Jobb lövő vagyok, mint amilyen ő valaha volt. – Komollyá változott a hangja. – És jobb apa is leszek. – Mielőtt megkérdezhettem volna, ezt hogy érti, folytatta: – Gyerekként mi volt a kedvenc fagylaltod? A beszélgetés további részében több hasonló kérdést tett fel. Mi volt a kedvenc üdítőm? Milyen sütiket szerettem, csokisat, mogyoróvajjal vagy simát? A kérdések olyan gyorsan záporoztak, hogy nem volt módom hazugságokat kieszelni. Az volt az érzésem, hogy a junk-food

komoly szerelmese. De az egyetlen konkrétum, amit elárult magáról, csupán az volt, hogy szereti a McDonald’sot – túlnyomórészt a Big Macet. Azon törtem a fejem, vajon ez az apró részlet boldoggá teszi-e Sandyt, vagy csak felbosszantja magát, amiért nem figyelheti meg személyesen az összes McDonald’s éttermet. Alig tíz percig beszélgettünk, de kimerült voltam, kimerítettek a kérdései, és az erőfeszítés, hogy megfigyeljem a válaszokra adott reakcióit. Udvariasságra kényszerítettem magam, hogy ne veszítsem el a területeket, amelyeket most sikerült meghódítanom, és megszólaltam: – John, igazán remek beszélgetés volt, de most már igazán le kellene feküdnöm. Felsóhajtott. – Pihend ki magad, beszélünk nemsokára.

Billy hívott néhány perccel később, hogy elmondja, John a Yellowhead autópálya mentén haladt dél felé. Úgy gondolják, McBride-ban volt, a Sziklás-hegység és a Cariboo-hegyek között. McBride lakossága ezer fő körül van, de senki nem látott senkit, akire ráillene John személyleírása. A rendőrség kezdett azon gondolkodni, vajon régebbről ismeri-e ezeket a környékeket. Lehet, hogy senkinek nem fog feltűnni idegenként, mert ismerik őt. Azt remélve, hogy továbbhalad délnek ugyanazon az úton, szavatolták, hogy minden benzinkúton, kamionos pihenőben és boltban ott lesz a személyleírása. Mikor végre letettük a telefont, azonnal mentem lefeküdni, de nem aludtam. Csak a plafont bámultam, azon gyötrődve, vajon John most is épp az autópályán van-e, vajon közelebb kerül-e minden egyes perccel, ami eltelik.

A következő napon egy újabb doboz érkezett. Ezúttal azonnal felhívtam Sandyt és Billyt. Gondoltam, csak fogják, és mennek is, de velem együtt nyitották ki, így ha John telefonál, tudni fogom, mi volt benne.

Ez a bábu szőke volt. Sírhatnékom támadt a selymes fodrok, a kis pettyes felső, a fehér sort láttán, azon töprengtem, melyik nő haja lehet ez, azon, hogy mennyire lehetett rá büszke. Azt feltételezték, Prince George-ból küldte a csomagot, ezért ellenőrizni fognak minden depót a környéken, de már tudtam, hogy van annyira ravasz, hogy álcázza magát. Miután Sandy és Billy távozott, felmentem az emeletre, és újra megnéztem a kempinges gyilkos weboldalát. Az első áldozatáról készült képeken egy fekete hajú nő szerepelt. Megnéztem a következő áldozat képeit. Suzanne Atkinsonnak egyenes, barna haja volt – középen elválasztva. A harmadik, akit azután ölt meg, miután Julia elmenekült előle, Heather Dawson, szélesen mosolygott a fényképen, szív alakú arcát ragyogó, szőke fodrok keretezték. Láthatóan büszke volt rájuk. Utoljára egy pettyes blúzban látták. Azonnal felhívtam Billyt. – Tudta, hogy a ruhájukat és a hajukat használta fel? Egy ideig csend volt, majd megszólalt: – Tudtuk, de azt nem, hogy mit tett velük. – Mit hallgat még el előlem? – Igyekszünk a lehető legjobban beavatni önt, anélkül, hogy azzal veszélyeztetnénk a nyomozást. – És mi van az én veszélyeztetésemmel? Nem kellene… – Önt védjük, Sara. Ez egy olyan férfi, aki rendkívül jól ismeri az embereket. Ön minél kevesebbet tud, annál jobb. Ha akaratlanul elárul valamit, amit csak a rendőrség tudhat, akkor elveszíthetjük – vagy még annál is rosszabb történhet. Mélyen beszívtam a levegőt, és lassan fújtam ki. Akár tetszett, akár nem, bizonyos mértékig értelmét láttam annak, amit mondott. – Utálok a sötétben tapogatózni. Utálok. Felnevetett. – Cseppet sem lep meg. Megígérem, hogy elmondok önnek mindent,

amit tudnia kell, amint mi is tudjuk. Rendben van? – Azt meg tudja mondani, miért nincs a bábuknak arca? – Az én tippem az, hogy személytelenné teszi őket. Ugyanabból az okból, amiért az áldozatok felsőivel eltakarta a fejüket – nem képes az arcukba nézni. – Én is ilyesmire gondoltam. Gondolja, hogy szégyenérzete van? – Ha őt kérdezné, igent mondana. Ez egy pszichopata – tudja, hogyan színleljen érzelmeket. De én nem hinném egy percig sem, hogy tényleg érzi is őket.

John aznap este ismét telefonált, és sikerült megköszönnöm neki a bábut. Ezúttal azonban megkérdeztem: – Mesélne nekem a lányról? – Miért? – Tehát le sem tagadja, hogy az egyik áldozatától származik. – Nem is tudom, csak eltűnődtem rajta. Milyen lány volt? – Szép mosolya volt. – Átvillant a képe a fejemen. Arra gondoltam, ahogy John hozzáér. A szép szájára gondoltam, ami kérleli, hogy hagyja abba. Becsuktam a szemem. – Ezért ölte meg? Nem válaszolt. Dermedten vártam. Egy pillanat múlva megszólalt: – Azért öltem meg, mert meg kellett. Mondtam neked, Sara, nem vagyok rossz ember. – Tudom, de épp ezért nem értem, hogy miért kellett őt megölnie. Csalódottnak tűnt a hangja, ahogy válaszolt: – Most még nem mondhatom el. – Azt el tudná mondani, miért csinált egy bábut, ami az ő ruháit viseli? Igazán érdekel a… – Minek nevezzem ezt? – Az eljárás, amit végez. – Így tovább velem marad. – És ez fontos? Hogy önnel maradjon?

– Segít. – Miben segít? – Egyszerűen csak segít, oké? Beszélünk erről majd egy másik alkalommal. Tudtad, hogy a hegyi fenyőszú okozza a szilfavészt? Nem volt olyan érzésem, hogy azért váltott témát, mert bármit el akart kerülni. Sokkal inkább, mintha eszébe jutott volna valami, és el akarta volna mondani. Utáltam, hogy ennyire emlékeztet saját magamra. – Olvastam róla, de soha nem dolgoztam még ilyen fával. – Tudod, nem a szú öli meg a fákat. Hanem a gomba, amit magukban hordoznak. – Várt egy kicsit, de nem tudtam, mit is mondjak, ezért folytatta: – Olvastam a különböző fákról és penészekről, hogy legyen valami, amiről beszélgethetünk. Szeretnék mindent megtudni rólad. Megremegtem. – Én is. Szóval mi a helyzet önnel? Mást is csinál, nem csak bábukat? – Szeretek különböző anyagokat megmunkálni. – De észrevehetően ért a fémhez. Hegesztő? – Egy csomó mindenhez értek. – Nem volt egyenes válasz, így már épp meg akartam ismételni a kérdésem, mikor megszólalt. – Indulnom kell, de nekem is van egy kérdésem. – Oké. Hallgatom. – Hogyan találod a medvét télen a barlangjában? – Öm… nem tudom. – Megdermedve.

Kamloopsból hívott, a belső területek egyik nagyobb városából, ami úgy ötórányira van az előző hívás helyszínétől. De a tény, hogy egy sűrűbben lakott területen van, egyáltalán nem a mi malmunkra hajtotta a vizet – egy háromnapos rodeó zajlott éppen, és a kellős közepéből telefonált. Billy magabiztosnak tűnt, mikor azt mondta, a tömegben keresik, de metsző hangjából, rövid mondataiból kihallottam

a haragot. John másnap délelőtt háromszor is hívott. A legelső dolog, amit kérdezett, hogy hol vannak a bábuk, és mit kezdtem velük. Feszült volt a hangja, ezért kurtán rávágtam: – Csináltam nekik egy külön polcot a műhelyben. Amúgy is ott töltöm az időm nagy részét. – Oké, ez jól hangzik. – Ekkor viszont így folytatta: – Biztos vagy benne, hogy ott biztonságban vannak? Mi a helyzet a fűrészporral? Vagy a vegyszerekkel? Dolgozol vegyszerekkel? Az első dolgot nyögtem ki, ami eszembe jutott: – Zárható bemutatóvitrin, az üveg védi őket. – John nem mondott semmit, de hallottam a forgalmat. Megkérdeztem: – Szeretné őket visszakapni? Megértem, hogyha… – Nem. Mennem kell. Húsz perccel később hívott fel újra, és ismét megkérdezte, tetszeneke a bábuk. Tíz perccel ezután hívott harmadszor. A hangja minden hívással egyre aggodalmasabb lett. Végül azt mondta, mennie kell, nem érzi jól magát. Én sem éreztem magam valami remekül. Alig aludtam, amióta elkezdett nekem csomagokat küldözgetni. Mikor sikerült, az álmaimat sikoltozó nők kísértették, akiket fémbábuk üldöznek. Aznap délelőtt szerettem volna aludni, mert szombat volt, és nem kellett Allyt iskolába vinnem, de erre John hívásai után esély sem volt. Billy azonnal telefonált, hogy elmondja, az utóbbi néhány hívás Kamloops pereméről érkezett, és a környéken minden elérhető rendőr az utcákon járőrözik. Ally és én egész délelőtt veszekedtünk – esküszöm, megérzi, mikor vagyok a legkevésbé türelmes, és pont ezt az alkalmat választja ki, hogy mindennel szöszmötöljön. Minél inkább igyekeztem sürgetni, annál zaklatottabb lett. Még a mobilomat is kikapta a kezemből, és keresztülhajította a nappalin. Istennek hála csak a kanapénak zuhant neki. De én is összezavarodtam – kis híján elfelejtettem, hogy aznap

délután egy születésnapra hivatalos, ezért meg kellett útközben állnunk ajándékot venni. Ally Pókemberes walkie-talkie-kat akart venni a szülinapos fiúnak, de a boltban nem volt egy sem, és nem volt időnk másikba menni. Megnyugtattam, hogy Jake-nek biztosan tetszeni fog a gyereklabor is, közben a világ legrosszabb anyjának éreztem magam, amikor láttam, mennyire csalódott. Miután kitettem Allyt, és hazaértem, úgy terveztem, haladok a munkámmal. De ekkor felhívott Julia. Nem ismertem fel a vezeték nélkülin megjelenő telefonszámot, de a körzetszám Victoriához tartozott, és akár ügyfél is lehetett. Az első szavak, amik Julia száját elhagyták, ezek voltak: – Hívott azóta újra? – Á… – A rendőrség figyelmeztetett, hogy ne mondjam el senkinek, de vele egy csónakban eveztünk. Nincs joga tudni tán? – Igen, hívott. – Elküldte neked a fülbevalómat – muszáj volt őket beazonosítanom. Nem tudtam mit válaszolni, de az volt az érzésem, hogy nem is vár választ. – Mondott velem kapcsolatban bármit? – folytatta. John hangja csengett a fülemben. Láttam Julia fotóját is az újságban. – Semmit. – El akarok költözni, de Katharine azt gondolja, maradhatunk. Nem tudok aludni. – Keserű volt a hangja. Vádló. – El fogják kapni… – Ezt mondja Sandy, de már annyiszor hallottam ugyanezt… – Beszélt Sandyvel? – A rendőrség folyamatosan tájékoztat. – Milyen kedves tőlük. – Mennem kell. – Szeretné, hogy felhívjam, ha… – ha mi? De már le is tette, én pedig azon gondolkoztam, vajon eleve miért is hívott fel. Majd az jutott eszembe, hogy vajon ő tudja-e, miért hívott fel.

Sandy mobilját tárcsáztam, és ahogy felvette, azt mondtam: – Épp az előbb beszéltem Juliával. – Már megint felhívta őt? Miért feltételezi, hogy én hívtam fel Juliát, nem pedig fordítva? Égett az arcom. – Ő hívott fel engem. – Remélem, nem vitatta meg vele az ügyet. – Megkérdezte, hogy John hívott-e azóta, és én igent mondtam. Ennyi történt. – Sara, óvatosan kell bánnia a… – Már tudta, hogy hívott, és azt is tudta, hogy John elküldte a fülbevalókat. Ha mindent tagadnék, csak még jobban elkezdene töprengeni. Azt mondta, ön egyébként is beavatta már. Sandy nem szólt egy szót sem, ezért a saját kérdéseimmel folytattam: – Rábukkantak már valamire a bábukat illetően? Az áldozatok haja van rajtuk, igaz? – Még mindig várjuk a DNS-eredményeket. – Értesítették a családokat? – Ezen a ponton még nem. Körültekintőnek kell lennünk a következő lépéseinkkel – nem tudják, hogy a kempinges gyilkos kapcsolatban van valakivel. – Annyi ma reggeli hívás után, legalább annyit mondjon, hogy van valami új nyom. – Még nincs. – A válasza kurta volt. – A hívások Cache Creekhez egyre közelebbről indultak, Kamloopstól nyugati irányba. Egy csomó tartományi park van azon a környéken, tehát valószínűleg kisebb utakon autózik. – Talán újra észak felé tart? – Sara, próbáljon meg nem ezen hanghordozása borzalmasan bosszantott.

gondolkodni.

– Nem erről szól a rendőrség munkája? Büszke voltam a riposztomra, amíg nem válaszolt.

–

Tanáros

– Nem, az az adatok és tények körültekintő elemzése, majd megingathatatlan bizonyítékokon alapuló következtetések levonása. – Nos, hát. Rendelkezésre állnak-e adatok és tények, amelyek alapján lehet bármi elképzelésünk arról, hogy mivel foglalkozik? Úgy tűnik, elég sokat van úton, emiatt jutott eszembe, hogy talán kamionsofőr, vagy csomagszállító, vagy… – Ezek mind lehetőségek. Épp most érkeztem meg egy találkozóra. Szólhatok Billynek, hogy hívja önt vissza, hogy vele tudja megvitatni ezt később? – Fölösleges, köszönöm. – Fintorogva letettem a telefont. Mit követhettem el ezzel a nővel szemben valaha?

A műhelyben dolgoztam egészen addig, amíg indulnom nem kellett Allyért. Próbáltam végezni a cseresznyefa asztallal, de nem volt benne a szívem. Az sem segített, hogy John megjegyzése a „gazdag tónusokról” újra és újra átvillant az agyamon. Persze hogy szerette a fát – valószínűleg a vérre emlékeztette. Megremegtem a sötét gondolat hatására. Megszoktam, hogy hosszú ideig távol vagyok Evantől, főleg nyaranta, de soha nem volt könnyű. Ma szörnyen hiányzott, és azt kívántam, bárcsak felhívhatnám, de egész nap kinn volt a hajóval. Minden este beszélgettünk – aznap elég hosszan, amikor megtudtam, hogy részben őslakos vagyok. Evan szerint ez nagyszerű. De fura volt tudni, hogy Sandy vagy Billy, vagy bárki más akkor hallgat meg minket, amikor csak akar. Laurennel is nehéz volt telefonon beszélgetnem, mert mindig mond valami személyeset, és én ugyan tudom, hogy lehallgatják, de ő nem tudja. Általában megpróbáltam a gyerekek vagy az esküvő témájánál maradni. De egészen gyilkos érzés volt, hogy nem mondhatom el neki, mi történik valójában.

Végül eldöntöttük, hogy vasárnap elmegyünk ruhákat vásárolni. Mindannyian az én házamnál találkozunk reggel, és az én kocsimmal

megyünk Victoriába. Lauren süt valamit, és lesz nála egy termosz kávé is. Melanie, nos, annyi biztos, hogy a magatartását magával fogja hozni. Őrülten reméltem, hogy ez egy olyan nap lesz, amikor John nem jelentkezik. A délután fennmaradó része csendben telt el, és elmentem Allyért, aki annyira kivolt, hogy a fürdés után azonnal ágyba dőlt. Miután betakartam, elmondta, hogy Jake-nek már két gyereklaborja is van. Annyira szörnyen éreztem magam, hogy azt mondtam neki, elviszem néhány barátját hamarosan egy matinéra, de ő azt válaszolta: „úgyis csak elfelejted, anya”. Megesküdtem, hogy nem fogom, közben a szívem tört össze, amiért kételkedett bennem. Mikor megkapta a jóéjt-pusziját, és a fülébe suttogtam, hogy szeretem, nem ismételte meg. Azt mondtam magamnak, biztos csak fáradt. Evan hívott fel később, és sikerült egészen jót beszélgetnünk, persze csak addig, amíg meg nem hallottam csörögni a mobilomat. – Várj egy percet, bébi. – Megnéztem a kijelzőt. – John az. – Hívj vissza! Felvettem a mobilt. – Halló? – Sara… – Hosszú szünet következett. Beleszóltam. – Ott van még? – Tetszettek a babák? – Az utolsó szavak összemosódtak, és azon töprengtem, vajon ivott-e. A háttérben forgalom zaját hallottam. – Vezet? – Feltettem neked egy kérdést. Ezt a szófordulatot gyakran használta apa, amikor gyerek voltam, és az volt a garantált eredménye, hogy a legkevésbé sem akartam válaszolni, de most azt mondtam: – Igen, tetszettek. Már mondtam önnek. – Nem voltam biztos… biztos benne, hogy tetszeni fognak. – Ismét összemosódott szavak.

Mit kezdjek most ezzel? Vártam. – Ennek így kellene lennie. Apa és lánya… beszélgetnek egymással. – Így van… Csak a légzését hallottam. Azt mondtam: – Sokat jelentett, mikor elküldte nekem a bábukat. Tudom, hogy fontosak önnek. – Szünetet tartottam, de még mindig csendben volt. – És szeretek önnel beszélgetni. Érdekes embernek tartom. – Belehaltam, hogy el kell hitetnem vele, tetszik vele kapcsolatban bármi is. – Igen? – Teljes mértékig. Remek történetei vannak. – Emlékeztess rá, hogy meséljek majd arról… amikor a 22-esemmel megöltem egy medvét. Egy lövés volt csak. A nyomorult engem követett… Tudtad, hogy a grizzlyk követik a más fajta medvéket, és megölik őket? Már majdnem válaszoltam, mikor egy autó tülkölt a vonal túloldalán. – Hamarosan beszélünk még. – És letette. Visszahívtam Evant, és elmeséltem, mi történt az imént. – Ez elég fura. – Nem mondod. Elmegyek holnap Victoriába a lányokkal, és nem tudom eldönteni, mit tegyek, ha esetleg felhív. – Fogadd úgy, mint ahogy bárki más hívását is fogadnád – mondd, hogy épp elfoglalt vagy. – De ő nem bárki más. – Beszéljünk valami másról. Hogy sikerült a születésnapi zsúr? – Majdnem kihagytuk, mert John háromszor felhívott ma délelőtt. Szörnyű volt. És elfelejtettem Jake születésnapi partiját, ezért útközben kellett ajándékot vennünk. Ally ki volt borulva. – Szegény Ally. Úgy érzi, el van hanyagolva. – Parancsolsz? Azt mondod, hogy elhanyagolom a lányomat? – Nem úgy értettem, ahogy ezt most te akarod érteni. Ne menjünk bele. – Már belementünk, Evan. Elég cudarul érzem magam anélkül is,

hogy még te is tetéznéd. – Sajnálom, amit mondtam. Tudom, hogy kemény időszak ez. Egy ideig mindketten hallgattunk. Elképzeltem Sandyt valahol egy szobában, fején egy fejhallgatóval, ahogy a magánéleti problémáimat hallgatja, azzal a leereszkedő mosolyával. Folytattam: – Köszönöm, hogy foglalkozol a helyzetemmel… – Foglalkozom is. – Tudom, de tudok magamra vigyázni. – Felnevetett. – Hé! Éveken keresztül remekül megoldottam. A hangja évődő volt: – Valld csak be, egy katasztrófa voltál, mielőtt belém szerettél. – Ezúttal én nevettem, cseppet sem érdekelt, hogy Sandy hallja-e.

Másnap reggel a lányok úgy fél tíz környékén érkeztek meg, nem sokkal azután, hogy Allyt elvittem Meghanhoz. A Cherokee-vel mentünk, és Lauren frissen sült teasütiket és egy termosz kávét hozott magával. Kellemes utunk volt, mindenki egyszerre beszélt, Lauren pedig rengeteg menekülő menyasszonyos poént sütött el. Ráadásul Melanie is jó hangulatban volt, bár volt egy meleg helyzet, mikor megkérdezte, használhatja-e a mobilomat, mert ő otthon hagyta az övét. Mikor haboztam, meredten nézett, így kivettem a táskámból, és átadtam neki. Rettegtem, hogy John felhív, amíg ő telefonál, de csak gyorsan bejelentkezett Kyle-nál. A délelőtt gyorsan elrepült a belvárosi butikokban. Szabadtéri esküvőt terveztünk, így Evan és én igyekeztünk valami természetes tematikánál maradni. Találtunk egy tökéletes koszorúslányruhát. Egy pánt nélküli, térd alá érő sifon, ezüstös zöld színben, mint az ezüst zsályáé, vagy a fenyőtűk alsó oldalának színe, és mindkét lányon remekül festett. Miután megrendeltük a ruhákat, ebédeltünk egyet a belső kikötőre néző ír pubban. Jó volt végre egy olyan nap, amikor csak

nevettünk, és ismerős, mindennapi dolgokról beszélgettünk. Normális dolgokról. De elfelejtettem, hogy az életem minden, csak épp normális nem.

Miután hazaértünk, és a húgaim átültek a saját autójukba, elmentem Allyért. Amint beléptünk a házba, kitúrtam a mobiltelefont a táskámból, hogy rádugjam a töltőre. Húsz nem fogadott hívás. Végiggörgettem a telefonszámok listáját. Mind Johntól és Billytől érkezett. Ellenőriztem a hangpostámat, de csak egy üzenet volt rajta Billytől, hogy haladéktalanul hívjam fel, majd öt megszakadó vonal. Miért nem hallottam kicsöngeni? Fogtam a vezeték nélkülit, és tárcsáztam róla a mobilt. Rezgett a kezemben. Az oldalán van egy gomb, ami a csengésről átvált rezgésre, de reggel óta hozzá sem nyúltam. Biztosan a táskámban nyomódott meg, mikor visszadobtam bele a pénztárcámat. Azonnal felhívtam Johnt, de a telefonja ki volt kapcsolva. Majd tárcsáztam Billyt, de csak a hangpostáját értem el. Hagytam egy üzenetet. A következő órában a házat róttam, rá-rápislantva a telefonra, az akaratommal próbáltam csöngésre bírni. Aggódtam, amiért Billy még nem hívott vissza, de mindvégig próbáltam higgadt maradni, nehogy Ally megérezze, hogy valami gond van. Végül, épp miután lefektettem, felhívott John. Amint felvettem, azt mondtam: – Bocsásson meg, amiért nem vettem észre a hívásait. A telefonom rezgő üzemmódra volt állítva, és nem tudtam… – Nem foglalkoztál velem. – Épp ezt próbálom elmagyarázni. Nem erről van szó, A telefon a táskámban volt, és fogalmam sem volt róla, hogy csak rezeg. Egészen a legalján volt – el nem tudja képzelni, micsoda szeméthalom van ott –, és

minden olyan zajos volt körülöttem. – Nem hazudtam. Három izgatott nő kellő zajt tud produkálni. Lélegzet-visszafojtva vártam. – Nem hiszek neked, Sara. Hazudsz. – Nem hazudok. Esküszöm. Ezt nem tenném meg… De már letette.

És jelenleg itt tartunk. A következő hívás Billytől érkezett, akit eddig egyszer sem hallottam ennyire dühösnek. – Ez hogy történt meg, Sara? Miután beszéltünk pár percig, megváltozott a hanghordozása, és azt mondta, ne marcangoljam magam, baleset volt. Egészen biztos vagyok viszont abban, hogy Sandy másképp gondolja. Telefonált, amint Billyvel befejeztük a beszélgetést, és ugyanazt kérdezte. Elmondtam neki, hogy nem szándékosan hanyagoltam John hívásait, és azt hiszem, végül el is hitte, de éreztem, hogy még mindig mérges. Azt mondta, John mobilja a Kamloopsban található tornyokon át sugározta a jelet, valahányszor csatlakozott az enyémhez, de folyamatosan forgalmas környékeken tartózkodott. Leállítottak egy csomó járművet, ellenőriztek mindenkit, aki gyanús volt, de még mindig semmi eredmény. Sandy tájékoztatott, hogy odakint parkol egy járőr, arra az esetre, ha John úgy döntene, keres egy kompot, és személyesen jön el beszélni velem. Mikor megkérdeztem, hogy valóban úgy gondolja-e, tenni fog valamit, feszült hangon válaszolta: – Hamarosan megtudjuk, de ha elég ostoba ahhoz, hogy bármivel próbálkozzon, akkor elkapjuk. Azóta viszont nem hallottam felőle. Egyszer sem. Azt kívánom, bárcsak jól érezném magam ettől.

TIZENEGYEDIK BESZÉLGETÉS Most képtelen vagyok egy helyben ülni. Mozognom kell, járkálnom körbe-körbe. A lábaim fájnak a frusztrációtól, a várakozás kibírhatatlan kínjaitól. Biztos teljesen megőrjít, hogy itt pattogok az irodádban. Jó, hogy nem látsz otthon – ablaktól ablakig megyek, felhúzom a redőnyöket, újra visszahúzom őket. Felsöpröm a port, hogy aztán a félig teli lapátot ott hagyjam a sarokban. Az edények felét beteszem a mosogatógépbe, és nekiállok a mosásnak. Teletömöm a számat mogyoróvajas krékerrel, majd felrohanok a számítógépem elé, találok valamit az egyik Google-oldalon, majd oldalról oldalra követem tovább, amíg jojózni nem kezdenek a szemeim. Utána felhívom Evant, aki azt mondja, jógázzak egy kicsit, menjek el edzeni, vigyem el Jávort sétálni, ehelyett viszont elkezdek vele civakodni piti dolgokon – mert annak nyilván sokkal több értelme van. Jegyzetelek, grafikonokat készítek. A grafikonjaimról is csináltam már grafikonokat. Az asztalom tele van post-itekkel, remegő kézzel karcoltam rájuk gondolatokat. Nem segít. Nem foglalkozom a munkámmal kapcsolatos e-mailekkel, vagy alig válaszolok rájuk. Igyekszem időt nyerni néhány projektemmel kapcsolatban, megpróbálok talpon maradni, de lassan elveszítem a talajt.

Alig értem haza, Billy és Sandy állt meg a kocsibehajtón. Mikor kinyitottam a bejárati ajtót, és megláttam a komor ábrázatukat, összeugrott a gyomrom. – Mi a gond? – Menjünk be – mondta Billy. – Először mondja el, mi a helyzet! – A szemét vizsgáltam. – Ally… – Semmi baja.

– Evan… – A családjával minden rendben van. Menjünk be. Van kávéja? Miután átadtam nekik a csészéket, a pultnak támaszkodtam, az éles perem vágta a hátamat. Nyirkos kezemmel a meleg bögrét ölelgettem. Billy kortyolt egy nagyot, Sandy hozzá sem nyúlt a sajátjához. Pecsétes volt a fehér felsője, a haja pedig kész káosz. Sötét karikák övezték a szemét. Rekedt volt a hangom: – Megölt valakit? Sandy keményen nézett rám. – Egy nőnemű kempingező eltűnését jelentették be ma reggel a Greenstone Mountain tartományi parkból, nem messze Kamloopstól. A fiúját a helyszínen találták holtan. Leejtettem a bögrémet. Szilánkokra tört, és néztem, ahogy a kávé ráfröccsen Sandy farmerjára. De még csak le se pillantott, engem bámult. Egyikünk sem indult feltakarítani. A kezemet az arcomhoz emeltem. – Ó, istenem. Biztosak ebben? Talán… – Ő az első számú gyanúsított – válaszolt Sandy. – A helyszínen talált lövedékek hüvelyei azonosak. – Ez az én hibám. Billy reagált: – Nem, nem az ön hibája, Sara. A döntést ő hozta meg. – De Sandy nem szólt egy szót sem. – Mit fogunk most tenni? Mi a helyzet a lánnyal? Egy pár másodpercig hallgattunk. – Jelenleg a környéket fésüljük át a nő testét keresve. – Úgy gondolják, hogy halott? Egyikük sem válaszolt. – Mi a neve? Billy szólalt meg: – Ezt még nem hoztuk nyilvánosságra a sajtó előtt…

– Én nem a sajtó vagyok. Mondják meg a nevét. Billy Sandyre nézett, aki felém fordult, és felelt: – Danielle Sylvan. A fiúja neve Alec Pantone. Az agyam elborították egy fiatal, a bozótosban menekülő nő képei, John kezében egy puskával üldözte. Azon gondolkodtam, mikor kapom meg az ő bábuját. Lenéztem a törött bögrére, a kávéfoltra a padlón. – Milyen színű a haja? Mindketten hallgattak. Felnéztem. Rettegés cikázott át rajtam. – Milyen színű a haja? Billy megköszörülte a torkát, de mielőtt bármit is mondhatott volna, Sandy szólalt meg: – Gesztenye, hosszú és hullámos. Körbefordult a szoba. Megragadtam a pult szélét. Billy felállt, és egy hosszú lépéssel már az oldalamon volt, a vállamat markolta. – Jól van, Sara? Megráztam a fejem. – Szeretne levegőzni egy kicsit? – Nem. Én… Jól leszek. Billy a pultra támaszkodott mellettem. A karját összefűzte a mellkasa előtt, és a bicepszét masszírozta a fekete széldzsekin keresztül. Az asztal túloldaláról hullámokban áradt a düh Sandy felől. Hozzá fordultam: – Úgy gondolja, hogy az én hibám. – Senki hibája. Ő egy gyilkos, soha nem tudjuk, mi váltja ki ezt nála. – De soha nem gyilkolt még ennyire korán – májusban soha. Engem bámult. A szeme erezett volt, a pupillája tág, a hűvös kék szinte feketének tűnt tőle. A bőrét kicsípte a szél. – Azt gondolja, hogy mivel nem válaszoltam a hívásaira, fogta magát, és megölt valakit – szegeztem neki. – Nem tudjuk, hogy mi… – Csak mondja ki, Sandy – ismerje be, hogy azt gondolja, az én hibám.

Rendületlenül bámult rám. – Igen, úgy gondolom, az, hogy figyelmen kívül hagyta a hívásait, oda vezetett, hogy keresett egy áldozatot. De nem, nem gondolom azt, hogy az ön hibája volt. Egy pillanatig úgy éreztem magam, mint aki diadalmaskodott – rákényszerítettem, hogy bevallja, amit valójában gondol –, majd újra elborított a helyzet iszonyata. Billyhez fordultam. – Mennyi idősek voltak? – Alec huszonnégy volt, Danielle pedig huszonegy. – Huszonegy. A szüleikre gondoltam, amikor értesülnek a hírekről, és a tenyeremmel mélyen benyomtam a szemgolyómat. Zárd ki! Zárd ki! – Jelenleg mit tudunk? – Nem kapunk jelet a mobiljáról, de biztos, ami biztos, megkérnénk, hogy próbálja meg újra felhívni. – Billy levette a mobilomat a töltőről, és a kezembe adta. Mielőtt tárcsáztam volna, megkérdeztem: – Hogyan viselkedjek? Billy felelt: – Jó kérdés. Kellene egy terv, mielőtt… Sandy vágott közbe: – Csak kezdje azzal, hogy mennyire sajnálja, mutasson hatalmas bűntudatot, majd figyelje a reakcióját. Várjon, és figyeljen, felhoz-e bármit, de ne mondja egy szóval sem, hogy tud a nőről. Ma estig nem kerül a hírekbe. Billyre pillantottam megerősítésért, ő bólintott, de a nyaka bíborvörös volt. Nem nézett Sandyre, és azon gondolkodtam, vajon azért bosszús-e, amiért közbevágott. Mikor John számát tárcsáztam, Sandy keze ökölbe szorult az asztalon. A körmei tövig voltak rágva. John telefonja ki volt kapcsolva. Sandy felállt.

– Elrepülünk Kamloopsba ma délután. Próbálja meg továbbra is elérni. Hívni fogjuk, ha megtudtunk bármi egyebet a tett színhelyéről. Kikísértem őket az ajtóig. – Lehet, hogy még életben van? Billy arca feszült volt. – Persze, és minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megtaláljuk. – De láttam a tekintetükben: azért repülnek Kamloopsba, hogy megtalálják a holttestet.

Azon az éjszakán órákon át forgolódtam, az járt a fejemben, amit Sandy mondott. A bűntudatom átment dühbe, mikor a rendőrségen kezdtem töprengeni – miért nem tartották a parkokat megfigyelés alatt? Tudták, hogy ott van a környéken. Miután azonban felkeltem, és elkezdtem a Google-on keresgélni, megtudtam, hogy a park százhuszonnégy hektáros. Ott ugyan hogyan találják meg a lányt? Hogy a pokolba találják meg őt? Másnap több alkalommal is hívtam Johnt, de a telefonja soha nem volt bekapcsolva. Arra gondoltam, mit mondok, ha végre felveszi. Miért tette? Legalább gyorsan halt meg? A második kérdés kísértett a legjobban. A zsigereimben éreztem Danielle félelmét. A bőrömet marcangolta, befurakodott az izmaimba, a fejemben sikoltozott: Te tetted ezt! Evan hívott este, miután Ally már lefeküdt, és én végigbőgtem az egész beszélgetést. Nagyon igyekeztem, hogy ne tűnjek vádlónak, de lelepleződtem, mikor azt mondtam: – Folyton stresszeltél azzal, hogy mindig a telefonomra figyelek, szóval megpróbáltam egyszerűen lazítani, és jól érezni magam, ahogy mondtad, és… – Nem tudtam, hogy… – Mondtam neked, de állandóan azt hajtogattad, hogy túl sokat aggódom, és most ketten meghaltak.

– Sara, én csak próbáltam segíteni neked – te vagy számomra az első, nem pedig ő. És szörnyű, amit tett, de nem a te hibád. Ezt azért belátod, nem? – Ha felvettem volna a telefont, még élnének. – És ha visszamennél az időben, és megölnéd Hitlert, akkor milliónyi… – Ez nem ugyanaz. Nem tudom befolyásolni, ami akkor történt, de ezt meg tudtam volna állítani. – Az egészet nem tudod befolyásolni, de te mindentől függetlenül magadat vádolod. – Bárcsak megértenéd, miért vagyok ennyire felzaklatva. – Megértem. Szörnyű, ami történt, te pedig még rosszabbul fogadod, mert annyira mélyen benne vagy az egészben. De engem stresszel szanaszét, ha ennyire felszívod magad. Meg kell próbálnod tenni pár lépést hátra. – Ez nem ilyen egyszerű, Evan. Nem tehetem meg, hogy csak becsukom a szemem, és kizárok mindent, mint te. – Meghökkentem a saját éles hangomon. Majd végigvártam a beálló csendet. Végül Evan törte meg: – Nem én vagyok a rosszfiú. Felnyögtem. – Ne haragudj. Csak annyira szörnyű az egész, és hiányzol. – Te is hiányzol. A hétvégén hazajövök, rendben van? – Azt hittem, van egy nagy csoportod. – Behívom Jasont. Most neked van rám szükséged. – Istenem, Evan, szívem szerint azt mondanám, maradj, de tényleg nagyon nagy szükségem van rád. – Megtöröltem az orrom a felsőm ujjával. – Folyamatosan az arcát látom, érted? Látom, hogy milyen jól érzi magát a fiújával. Aztán ott terem John, fegyverrel, és ő végignézi, ahogy lelövik a fiúját, majd elfut, és… – Már sírtam újra, levegő után kapkodva. – Bébi… – Evan tehetetlennek tűnt. – Nem kellene folyton ilyen

gondolatokkal gyötörnöd magad. Ne tedd, kérlek! – Nem tehetek róla. Azon gondolkodom, mit tennék, ha a helyedben lennék, aztán csak… – Anya? – Ally állt a lépcső tetején. Megköszörültem a torkom, és megpróbáltam nyugodt hangon megszólalni. – Mi a gond, édesem? – Nem tudok aludni. – Egy perc, és ott vagyok. Evan és én elköszöntünk egymástól, aztán hideg vízzel megmostam az arcom, azt remélve, hogy Ally nem veszi észre a felduzzadt szememet. Mikor bebújtam mellé az ágyba, Jávorral a lábunknál, a haját simogattam, és gyengéden csiklandoztam a hátát. Majd egy másik anya jutott eszembe, aki nemrég megtudta, hogy eltűnt a lánya. Azon tűnődtem, mit tett ő, hogy álomba ringassa, amikor kicsi volt. Azon tűnődtem, mit gondolna ez a nő, ha tudná, hogy azért tűnt el a lánya, mert rezgőn volt a telefonom.

Ahogy Ally elbóbiskolt, kiosontam az ágyából. Jávor felemelte a fejét, de intettem neki, hogy maradjon, ezért visszaejtette Ally barbie-s takarójára. Az irodámban megnyitottam a Google-t, és beütöttem Danielle Sylvan nevét. Azt reméltem, semmit nem találok, de volt egy cikk arról, hogy Danielle egy műveltségi programban vett részt önkéntesként. A fénykép a ragyogó arcáról, ahogy egy halom könyvet nyújt át gyerekeknek, kis híján megölt. A haja mélyvöröse kiemelte halvány bőrét. Úgy képzeltem, a halálban még sápadtabb az a bőr, és nyomorultul éreztem magam. Elküldtem a cikket Billynek, tudva, hogy BlackBerryje van, és azonnal meg is kapja. Az üzenetem mellette így szólt: Megtalálták? Vártam és vártam, másodpercenként frissítettem a leveleimet. Végül válaszolt, tíz perccel később: Még nem. Kikapcsoltam a számítógépet, és lefeküdtem, a mobilom az

éjjeliszekrényen hevert. Órákig hánykolódtam. A te hibád, minden a te hibád. A te hibád.

Ally nyűgös volt másnap reggel. „Nem akarom felvenni az esőkabátom. – A kék zoknimat akarom felhúzni, nem, a sárgát. – Mikor jön haza Evan? – Miért nem jöhet Jávor is? – Unom a gabonapelyhet.” Végre sikerült felöltöztetnem, és elindultunk. Egy kilométerre voltunk az iskolától, mikor megszólalt a mobil a táskámban. Ally, aki az ülésében énekelt, és előre-hátra ingatta a fejét a szélvédő ablaktörlőjének ritmusában, hangosabban kezdett énekelni. Benyúltam, és megmarkoltam a telefont. Amint megláttam John számát, pánikba estem. – Ally baba, ez egy fontos ügyfél, úgyhogy most csöndben kell lenned, oké? Folytatta az éneklést. Felemeltem a hangom, közben újra csörgött a telefon. – Ally, elég legyen! Rám nézett. – Nem szabad felvenni a telefont, miközben vezetsz, anyu. Nem biztonságos. – Igazad van, ezért fog anyu most lehúzódni. – Gyorsan rákanyarodtam az út salakos szélére, és leállítottam a Cherokee-t. – Nagy szüksége van a segítségemre, szóval kérlek, maradj most csendben, oké? – Az eső ostromolt minket, miközben Ally az ablakon kívülre meredt, a párába rajzolgatva. Mérges volt rám, de legalább csendben maradt. Gyorsan felvettem a telefont: – Halló? – Sara. – A hangja mély volt és érdes. Mintha előtte kiabált volna. – Nagyon sajnálom, ami történt. Hibáztam, de nem fog többé előfordulni, oké? Megígérem.

Felkészültem a legrosszabbra, de nem válaszolt. Az ablakhoz fordultam, és lehalkítottam a hangom, hogy Ally ne hallhassa: – John, tegnap este volt valami a hírekben egy eltűnt nőről. Még mindig hallgatott. A háttérben forgalom zaját hallottam, de volt ott még egy hang: valami ütemes dübögés. Megfeszítve füleltem. Ally rugdalózni kezdett mellettem. Még mindig John válaszát vártam, közben kinyitottam a kesztyűtartót, és találtam egy jegyzettömböt tollal. Átadtam Allynek, és intettem, hogy rajzoljon nekem valamit. Nem foglalkozott a tömbbel, keresztbe fonta a kezét a mellkasán. Fenyegetőn néztem rá, erre kibámult az ablakon. Megszólaltam: – Ott van még? – A háttérben hangosabb lett a dobogás. – Nem lett volna szabad ignorálnod. Szükségem volt rád. – Sajnálom. De most már itt vagyok. El tudja mondani, hogy hol van? A hangja semleges volt: – Velem van. Megrohant a remény – aztán rájöttem, hogy azt egy szóval sem mondta, él-e még. – Jól van? Ally rugdosta mellettem a műszerfalat. Megragadtam a lábát, és újra figyelmeztettem a tekintetemmel. A lábát kihúzta a kezem alól, és elkezdett fel-le pattogni az ülésben. A kezemmel betakartam a telefon mikrofonját. – Ally, most azonnal hagyd ezt abba, mert… mert különben nem mehetsz át aludni Meghanhoz vasárnap. – Ally döbbenten dőlt hátra az ülésében. A telefonban John szólalt meg: – Nem tudom, mit tegyek. Mondanom kell valamit, de gyorsan. Gondolkodj, Sara, gondolkodj! Személytelenné teszi őket. Nem akar emberként gondolni rájuk. Tedd valóssá!

– A hírekben azt mondták, Danielle-nek hívják. Vannak néhányan, akiknek ő nagyon fontos, John. A szülei, akik csak azt akarják, hogy hazamenjen, és… – Téged akartalak. Egyre szörnyűbb lett a zaj – semmi nem működött. Nem tudtam már tovább várni. Allyre pislantottam. Újra az ablakra firkálgatott. – Nos, most tud velem beszélni, úgyhogy akár haza is engedheti, oké? A hangja színtelen volt. – Nem ennyire egyszerű ez. – Összegörnyedtem, mert eszembe jutott, hogy Evannek ugyanezt mondtam. – De igen. Képes rá. Tudom, hogy ön képes rá. Csak tegyen egy lépést hátra, és gondolkodjon el rajta egy percig. – A dobogás abbamaradt a háttérben. Danielle lehetett az? Lehet, hogy elájult? Enyhült az eső. Ally még mindig az ablakra rajzolgatott. Betakartam a telefon mikrofonját, és azt mondtam: – Egy percre kiszállok, szívem. A szeme kikerekedett. – Anya, ne. Ne menj el… – Itt leszek kint. – Kinyitottam az ajtót, és leálltam az út szélén, az ablakon keresztül mosolyogtam Allyre, miközben Johnnal beszéltem. – Beköthetné a szemét, majd elvihetné valamerre, és otthagyhatná az út szélén. A kocsiban Ally arca megnyúlt. Apró arcokat rajzolgattam neki az ablakra. Kicsatolta magát, és átmászott az ülésemre. Elkezdett mosolyogni, és fogakat rajzolt az arcaimra. – Nem fog működni – válaszolt John. Újra elkezdett keményebben esni. Lassan eláztam, miközben autók haladtak el mellettem. – De működni fog. Mire valaki megtalálja, ön már rég nem lesz ott. Soha nem kapják el. – Nem így kellett volna történnie. – Majd egy hangos csatt, mintha a falat ütötte volna meg.

– Jól van? – Semmit nem hallottam, csak nehéz lélegzést. Taktikát váltottam. – Tudom, hogy nem akarja igazából bántani Danielle-t. Láttam róla képeket a tévében, és pont úgy néz ki, mint én. Ő is valaki lánya – el kell őt engednie. Csend. – John? Egy kattanás. Majd az üres vonal hangja.

Visszaültem a Cherokee-ba, és feltekertem a fűtést, miközben az ablaktörlők jobbra-balra mozgását figyeltem. A mobiltelefon meleg volt a tenyeremben. Ally mondott valamit mellettem, de nem tudtam rá figyelni. Vajon épp ezekben a percekben öli meg? Valamit rosszul csináltam? Meg kellett volna… – Anya! Elkésem a suliból! Újra megcsörrent a telefon. – Tudom, édesem. Sajnálom. Anyának fel kell ezt vennie, azután rögtön elindulunk, oké? Felnyögött mellettem. Rámosolyogtam, de a szívem dörömbölt, mikor a telefonra néztem. Billy volt az. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Ally a műszerfalat rugdosta, és újra énekelni kezdett, de ezúttal eszemben sem volt leállítani. – Billy, hál’ istennek! – Nagyon jó jelünk van a hívásról. – A hangja éles volt. – Kamloopsban van, és épp most fésüljük át a területet. Minden egyes szabad járőr az utcákon van. De nem szeretném, ha túlzottan reménykedni kezdene. – Él – tudom, hogy él. Hangokat hallottam a háttérben, majd Sandy vette át a telefont. – Ha újra felhívja, meg kell próbálnia vonalban tartani, ameddig csak lehetséges. Hagyja, hadd beszéljen ő. Ha valamilyen véletlen folytán még nem ölte meg, akkor szeretnénk, ha ez így is maradna. – De mit mondjak? Félek, hogy valami rosszat mondok, ő meg…

– Csak legyen óvatos. – Ez meg mit jelentsen? Kérdezzek róla, vagy ne? Sandy felsóhajtott. – Csak maradjon nyugodt, amíg vele beszél. Azt kell hallania, hogy fontos önnek, hogy érdekli, hogy sajnálja. Valószínűleg elhanyagolva érezte magát, mikor nem foglalkozott a hívásaival… – Nem egészen így történt… – Sara, most tényleg szemantikai vitát akar velem folytatni? Egy nő élete múlhat a következő telefonhíváson. Mit csinál éppen? A fogamat csikorgatva fogtam vissza mindent, amit rá akartam zúdítani, és egyszerűen feleltem: – Épp Allyt viszem az iskolába. – Ott van önnel együtt? – Felemelte a hangját. – Az iskolába vittem épp, de nem hallotta őt. – Ha kideríti, hogy soha nem árulta el neki, hogy gyereke van… – Azt én sem szeretném, Sandy – a lányom a legelső számomra. És jelen pillanatban késik az iskolából. – Tegye ki, aztán hívjon fel minket. – Rendben – köptem ki a választ. Mikor visszakanyarodtam az útra, Ally megszólalt: – A néni jól van, anya? A fejemben még a Sandyvel folytatott beszélgetést pörgettem le újra, de visszakérdeztem: – Milyen néni, édesem? – Az, amelyikről az ügyfeleddel beszélgettél. Azt mondtad, hogy eltűnt. Picsába. Picsába. Picsába. Megpróbáltam felidézni, mit hallhatott meg. – Ó, hát ő csak eltévedt egy kicsit, mikor hazafelé sétált. De a rendőrök hamarosan megtalálják. – Nem szeretem, ha ilyen sokáig beszélgetsz telefonon. – Tudom, szívem. És igazán sokat jelent nekem, hogy ilyen jó kislány

voltál. Az ablakon bámult kifelé. Az iskola előtt kiszálltunk, megöleltem, majd megpusziltam Allyt. A válla beesett volt, az arca nyúzott. Hátraléptem, és a szemébe néztem. – Ally baba, tudom, hogy nem én voltam mostanában a legjobb anyu, de megígérem neked, hogy jobban fogok igyekezni, oké? A hétvégén Evan is hazajön, és akkor csinálunk valamit közösen. – Jávorral együtt? – Hát persze. – Megnyugodtam, hogy legalább ez megérdemelt egy apró mosolyt. Ally az iskola ajtaja felé szaladt, majd megállt, és megfordult. – Remélem, a rendőrök megtalálják a nénit, aki eltűnt, anya. Én is.

Amint hazaértem, felhívtam Billyt: – Mit szeretne, mit tegyek? – Ha újra telefonál, csak emlékezzen arra, amit Sandy mondott, maradjon nyugodt, és hagyja beszélni. Ne felejtse el, azért hívja, mert megpróbál elérni valakit. Rendkívül érzékeny állapotban van, és úgy tűnik, ön az egyetlen személy, akiről azt gondolja, képes neki segíteni. Valószínűleg hamarosan hívni fogja. De nem telefonált. A házban keringtem, majd megpróbáltam a műhelyben dolgozni, de képtelen voltam koncentrálni. Számolatlanul ittam a kávékat – ami nem igazán segített enyhíteni a feszültséget –, és órákon át ültem a Google előtt, sorozatgyilkosok, túsztárgyalások után kutattam, mindvégig azon gondolkodva, épp mi történhet Danielle-lel. Egyik e-mailt a másik után küldtem Billynek, mindegyikben weboldalakkal, és minden alkalommal egyre nyugodtabbnak éreztem magam. Elküldtem valamit, ő meg válaszolt, még ha csak egy rövid üzenettel is: Remekül csinálja, abba ne hagyja. Majd John jutott eszembe, és az, amit mondott: nem várhatott tovább, addig

halmozódott a feszültség, amíg oda jutott, hogy tennie kellett valamit. Hirtelen ráeszméltem, pontosan tudom, hogyan érezte magát, és ez jobban megrémített, mint bármi.

Aznap este Ally és én épp leültünk vacsorázni, amikor megszólalt a telefonom. John hívott. Ally grimaszolt, mikor felálltam az asztaltól. – Egy perc lesz az egész, édesem. Ha megetted a vacsorádat, akkor leülünk később megnézni egy filmet, oké? De meg kell ígérned, hogy olyan csendes leszel, mint egy kisegér. Felsóhajtott, de bólintott, és beletúrta a kanalát a krumplipürébe. A másik szobába siettem, és felvettem a telefont. – John, úgy örülök, hogy visszahívott. Már aggódtam. – Most is aggódom. Nem tudtam, hogy épp segítséget vár tőlem, vagy azt akarja mondani, hogy már túl késő. Nem válaszolt. – Danielle jól van? – Nem hagyja abba a sírást. – Megrémültem a hangjából áradó ideges vibrálástól. – Még mindig nem késő. Még elengedheti. Tegye meg értem, kérem! Nem tett semmi rosszat. Én szúrtam el. Csak a csendet hallottam. – Beszélhetek vele? – Nem tenne jót neked. – A hangja atyáskodó volt. Apa közli a lányával, hogy nem ehet több kekszet. – Mit fog most csinálni? – Nem tudom. – Újra feszültnek tűnt. – Most nem kell tennie semmit. Szeretne beszélgetni egy kicsit? Megkérdezte pár napja, miket szeretek enni. Azon gondolkodtam, ön milyen ételeket szeret. Van valamilyen allergiája? – Nincs, de nem szeretem az olívát.

– Én sem rajongok érte – a májért sem. Undorodó hangot hallatott. – A máj a szervezet szűrőrendszere. – Pontosan. – Felnevettem, de üresnek hatott. – John, pár napja azt mondta, kezd rosszabbodni a zaj. Mit értett ezalatt? Most is rossz? – Ha ki tudnám találni, mi a probléma, talán ezt felhasználva rábírhatnám, hogy elengedje Danielle-t. – Nem akarok róla beszélni. – Oké, semmi gond. Csak azon tűnődtem, olyasmiről van-e szó, amin lehet segíteni. – Nincs szükségem segítségre. – Nem is úgy értettem. Csak gondoltam, ha beszélne velem róla, talán tudnék segíteni. – Ez a beszélgetés nem halad semerre – mondta ingerülten. – Felhívlak majd máskor. – Várjon, mi a helyzet Danielle… Már nem volt vonalban.

Ledobtam a telefont a kanapéra. Egy perccel később újra megszólalt. A kijelzőre néztem. Billy volt az. – Szép munka, Sara. Még mindig Kamloopsban van, de jobban bemértük a főútvonalon.

helyzetét,

ezért

felállítottunk

néhány

útzárat

a

– De ha meglát egy útzárat közvetlenül azután, hogy velem beszélt, nem fog gyanakodni? – Elhárító kocsikat is kihelyeztünk, ezért úgy fest, mintha csak részeg sofőröket akarnánk elcsípni. Az az érzésem, Sara, közel vagyunk. Nem hiszem, hogy bántani akarja, de nem tudja, mit tegyen vele. Van rá esély, hogy meg tudja győzni, és elengedi. – Őszintén így gondolja, Billy? Vajon elengedi-e őket valaha? – Attól függ, hogy mit gondol, mekkora kockázat fenyegeti. De nekünk

jobbak az esélyeink. Egyszerűen csak ki kell használnunk az ellenség elhelyezkedését, hogy győzelmet arassunk fölötte. – Ez meg mi a fenét jelent? – Hízelegnie kell, meg kell győznie arról, hogy ön rendes fickónak tartja. Hogy ön tudja, helyesen fog cselekedni. Szeretne az ön apja lenni – viselkedjen is vele úgy. – A gyomrom kis ponttá zsugorodott, a beleim begörcsöltek. – Megpróbálom. Mennem kell… – Épp időben értem a mosdóba.

De aznap este már nem hallottam Johnról. Billy jelentkezett be később, és azt mondta, az útzárakon nem akadt fenn senki, néhány ittas vezetőt leszámítva. Másnap reggel, szombaton hazaért Evan. Amint belépett az ajtón, olyan szorosan megöleltem, hogy gyakorlatilag le kellett hámozzon magáról. Amíg kicsomagolt, én szobáról szobára követtem, és elmeséltem neki mindent, ami történt, minden beszélgetést, amit azóta lefolytattam Billyvel és Sandyvel. Fel voltam húzva, minden zajra felrezzentem, közben egyfolytában járt a szám, de a puszta tény, hogy itthon van, és le tudja foglalni Allyt, ha John újra telefonál, önmagában is nagy megkönnyebbülést jelentett. Ally nem felejtette el, amit ígértem, hogy családostul csinálunk valamit a hétvégén, és Evannel is tudatta, miközben ő grillsajtos szendvicseket és paradicsomlevest készített. Amint felébredt, már megnyugtattam, hogy később mind elmegyünk a parkba, de kételkedve nézett rám. Nem segített az sem, hogy egész délelőtt a telefonon csücsültem, amíg Evan haza nem érkezett. Először Billy hívott, majd Lauren. Nem beszéltünk a vásárlás óta, így muszáj volt vele trécselnem egy sort, nehogy furcsálljon valamit, de annyi energiámat emésztette fel a normális állapot színlelése, hogy mire letettem, teljesen kimerültem. Ebéd után lementünk a hullámtörőhöz, és a Maffeo Sutton Parkba – Ally imádja az ottani játszóteret, és gyakran elvisszük a promenádon

található fagylaltozóba. Megpróbáltam mindent, hogy élvezzem a családommal töltött időt, de újra és újra kivettem a telefonom a táskámból, ellenőrizendő, hogy nincs rezgőre kapcsolva. A fagylaltozóban forró csokoládét rendeltünk, és egy kis fagylaltkelyhet Ally számára, aki ragaszkodott hozzá, hogy Jávor is kapjon egy kelyhet. Kint ültünk le egy asztalhoz, a sétányon babakocsikkal, kutyákkal elhaladó embereket figyeltük, amikor megcsörrent a mobilom. Evan lefagyott, nekem összeszorult a gyomrom, de amikor láttam, ki az, hangtalanul mondtam Evannek, Billy, aki bólintott, és elindult a mosdó felé. Billy elmondta, hogy jelenleg kempingeket és moteleket vizsgálnak át, John fantomképével benéznek a lehető legtöbb boltba és benzinkútra, ellenőrzik a térfigyelő kamerákat. Épp időben tettük le, hogy végignézzem, ahogy Ally leönti a kabátját forró csokoládéval. Mikor a pult felé mentem, hogy fogjak egy papírtörlőt, hallottam, hogy csöng a mobilom az asztalon. Ahogy megfordultam, azt láttam, hogy Ally a füléhez emeli a telefont. – Ally, ne! Ne vedd fel! Az asztal felé sprinteltem. Már majdnem ott voltam, a kezem a készülék felé nyúlt. Dallamos hangon mondta: – Anyu nem tudja most fogadni a hívást, mert velem tölti a napját – majd letette. Átadta nekem a mobilt, majd tovább eszegette a fagylaltkelyhét. Megmarkoltam a vállát, és magam felé fordítottam. Leejtette a kanalát. – Ally, soha nem szabad hozzányúlnod a telefonhoz! A szeme megtelt könnyel. – De te mindig azon beszélsz. – A nő a szomszéd asztalnál rosszalló tekintetet lövellt felém, és a barátjának suttogott. Elengedtem Allyt, és kinyitottam a telefont. Evan futva érkezett bentről: – Kiabálást hallottam, történt valami?

Végiggörgettem a fogadott hívásokat. Istenem, legyen Billy száma. Az utolsó hívás John számáról érkezett. – Sara, mi történt? – kérdezte Evan. Megpróbáltam válaszolni, de lefagytam. Ally pityergett. – Azt mondtam a bácsinak, hogy anyu elfoglalt. Evan elsápadt, mikor rám nézett. Megpróbált átölelni, de leráztam a karját. – Gondolkodnom kell. Állj meg! Lélegezz! Lehet, hogy még nem kapcsolta ki a telefonját. Lehet, hogy még legalább akkora sokk alatt van, mint én. Pár lépésnyire eltávolodtam Evantől és Allytől, és John számát tárcsáztam. Elhibáztam, kétszer kellett újrakezdenem. Az első csengés után felvette. – John, annyira sajnálom, de… – Hazudtál. – Majd letette. Megfordultam, és Evanre néztem. Ally mellett ült, átkarolta a vállát. Összenéztünk, és én megráztam a fejem. Felállt, és elkezdte letakarítani az asztalt, közben pedig mondott valamit Allynek. Odasétáltak, ahol a korlátnak támaszkodtam, a kezemmel a hideg fémet markolva. Ally nem akart rám nézni. Evan szólalt meg. – Menjünk vissza a kocsihoz, Ally, anyukád lassan elkékül. Rámosolyogtam, és remegést színleltem, miközben fel-le dörzsölgettem a karomat. De még mindig nem akart rám nézni. Miközben a parkoló felé sétáltunk, Evan a kezébe fogta az enyémet, és megszorította. Egymást néztük, míg Ally előresietett a pórázon vezetett Jávorral. Csak Danielle-re tudtam gondolni. Vajon most sikerült halálra ítélnem? – Billy és Sandy biztosan… – szólaltam meg. Megszólalt a telefonom, és megállt a szívem. A kezembe fogtam, megnéztem a kijelzőt, és kifújtam a levegőt.

– Billy az. – Előremegyek Allyvel – segített Evan. Felzárkózott hozzá, és megfogta a kezét. Mögöttük bandukolva vettem fel a telefont. – Istenem, Billy, most mit tegyünk? Sandy volt az. – Billy a másikon beszél épp. Mi történt? Hogy szerezte meg Ally a telefont? – Az asztalon volt. Csak egy másodpercre fordítottam hátat. – Sara, ezt átbeszéltük. Tudta, hogy ha hazugságon fogja, akkor valószínűleg megöli Danielle-t. – Nem tudtam, hogy Ally felveszi. Nem szabad neki, de annyit telefonálgattam az utóbbi időben, hogy… – Egy másodpercre sem lett volna szabad eltávolodnia a telefontól. Felemeltem a hangomat: – Le fogom tenni, ha továbbra is így beszél velem, Sandy. Rövid ideig csendben maradt, majd higgadt hangon szólalt meg újra: – A hívások Clearwaterből érkeztek, Kamloopstól északra, de holnapra odarendelünk az utcájába egy járőrt, és valaki önt is követni fogja, ha kilép otthonról. – Azt gondolják, hogy erre tart? – Nem tudjuk, hogy merrefelé mehet. A szívem őrülten vert a mellkasomban. – Mi legyen Allyvel? Iskolába kell járnia, és… – Beszéljen a tanáraival, mondja el, hogy állandó felügyelet szükséges. Győződjön meg róla, hogy senkivel nem megy el sehova. Vigye be egyenesen az osztályig, és mondja neki, hogy várjon a tanárával, amíg érte nem jön. Ne tévessze szem elől! – Nem gondolja… talán… hogy bántaná Allyt, ugye? – Csak annyit tudunk, hogy nagyon mérges, és egy nő feltehetően emiatt halt meg. – Ne vádoljon tovább, Sandy. Talán ha ön jobban végezte volna a munkáját, akkor eleve nem csinált volna semmit. Miért nem foglalkozik

több ember az üggyel? – A különleges bűnügyek minden egyes tagja ezen dolgozik, de ez egy folyamat… – Nos, ez a folyamat nem működik. Ezúttal én tettem le a telefont, és álszent haragtól hajtva sétáltam a kocsi felé. Ekkor viszont eszembe jutott Danielle, és az agyamat elöntötték a képek, ahogy az erdő talaján haldoklik, a keze göröngyöket kapar, az életéért könyörög. És az igazság savként marta a belsőmet. Az én hibám volt.

Csendben mentünk haza. Evan feszült volt, de átnyúlt és megfogta a kezem. Hálás voltam a melegségért, a szélvédőre szegezett tekintettel pislogtam ki a könnyeket. – Nem gondolod, hogy beszélned kellene a családoddal? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Sandy biztosan a bőréből is kiugrana, de én senki mást nem akarok belerángatni ebbe. – Lehet, hogy elkezdenek azon gondolkodni, miért vagy ennyire szétszórt. – Eléggé megszokhatták már, hogy megszállottan tudok viselkedni bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Majd azt mondom, hogy elfoglal az esküvő, vagy el vagyok maradva a munkámmal, ami igaz is. – Újabb szorongáshullám csapott át rajtam, mikor eszembe jutott a temérdek email, amikkel nem foglalkoztam. – Talán szabadságolhatnád magad egy időre. – Éveken át építettem az ügyfélköröm – nem tehetem meg, hogy csak úgy otthagyok mindent. – Újra fel tudod építeni. – Csak egy kicsit vagyok elmaradva. Elbírok vele. – Jóval több volt az kis elmaradásnál. – Akkor talán el kellene jönnötök Allyvel hozzám, a vendégházba egy

kis időre. – Ally már így is szenved az iskolában. Most nem vihetem el innen. És a vendégház is annyira távol van mindentől. Ha bármi történik odafenn… – Régen szerettem felmenni Evan házához, és ott lógni Tofinóban: nyugati parti hippi életstílus, ötcsillagos üdülőkkel, kendermagos muffint áruló biokávézókkal, rusztikus galériákkal és boltokkal elegyedve. Jelenleg azonban csak a rendőrkapitányságon járt az agyam, a többórás vezetésen, azokon a kanyargós hegyi utakon, mobilos lefedettség nélkül. – Akkor én szabadságolom magam egy időre. Csodálkozva néztem rá: – És ezt hogy szeretnéd kivitelezni? Épp tegnap mondtad, hogy a nyár végéig egy üres napotok sincs a vendégházban. Felnyögött: – Gyűlölöm, hogy nem lehetek itt melletted. Nekem kellene a gondotokat viselnem Allyvel. Bár Ally hátul hallgatta Evan iPodját, lehalkítottam a hangom. – Minden rendben lesz. A rendőrség megfigyelés alatt tartja a házat, és van egy riasztónk. Különben is, a következő pár napban itthon leszel. De nem tudom elképzelni, hogy a szigetre jön – akkor soha nem foglalkozik velem, amikor felbosszantja magát. – Szeretném, ha rendkívül óvatos lennél. – Na, ne mondd. Csend borult ránk. Egy idő után megszólaltam. – Talán már el is engedte. Tudod, mielőtt még hívott. – Talán – Evan megszorította a kezemet. De nem nézett a szemembe.

Ezért nem akartam várni szerdáig, hogy találkozzunk. Nem tudtam várni. Eddig mást sem tettem a várakozáson kívül. Az egész hétvégén úgy néztük Evannel a híreket, mintha a tévé lenne az oltár. A plafonig

ugrottunk, valahányszor megcsörrent a telefon, de a mobilom egyszer sem szólalt meg, kivéve, amikor végül Billy felhívott, és közölte velem ugyanazt, amit Sandy. Bár azt nem mondta, hogy épp aláírtam Danielle halálos ítéletét. Mikor arról beszéltem, hogy úgy érzem, semmit sem tartok az irányításom alatt, újra azt ajánlotta, hogy szerezzem meg annak a könyvnek egy példányát, amiből rendszeresen idéz. – Ez az egyetlen dolog, ami segít, mikor aggódom a nyomozás végkifejlete miatt. Újra átnézem az aktákat, és a stratégiákra koncentrálok. „A felkészült harcos nem arra számít, hogy az ellenség meg sem jelenik, hanem a saját felkészültségére.” Minden lehetséges forgatókönyvet vagy irányt végiggondolok, ami az ügy kapcsán felmerülhet, majd minden eshetőségre fel is készülök. – Ó. És mikor alszik? – Nem alszom – nevetett. Meglepődtem, mert olyan típusnak tartottam, aki bedől a párnák közé, és másfél perc alatt elalszik, mint Evan. Jó volt tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen megszállott és álmatlan ember a környéken. Mikor tudattam vele, hogy Evan hazajött hétvégére, megkönnyebbültnek tűnt, és azt mondta, tartsak ki. Megkérdeztem, mikor jön vissza a szigetre, és azt felelte, hétfőn, ami ma van, szóval egészen biztosan jelentkezni fog hamarosan. Sandy ott marad. Gondolom, mindaddig, amíg meg nem találják Danielle-t. Evan itthon maradt, ameddig csak tudott, még vasárnap este is, pedig általában ilyenkor már el szokott indulni. Hajnali négykor kellett felkelnie, hogy időben odaérjen. Az ajtóban sokáig öleltük egymást. Miután elment, bekúsztam Ally mellé az ágyba, és hozzábújtam. Danielle szüleit láttam néhányszor a tévében. Evan szerint nem kellene néznem, de nem tudtam uralkodni magamon. Az anyja nem látszott túl öregnek. Talán még fiatal volt, amikor Danielle-t szülte, ahogy én is az voltam Allyvel. Azon töprengtem, vajon óvatosságra intette-e, mielőtt elment kempingezni, vagy mondta-e neki, hogy érezze

jól magát.

TIZENKETTEDIK BESZÉLGETÉS Köszönöm, hogy be tudtál szorítani. Erről hallani fogsz az esti hírekben is, de szerettem volna én magam elmondani. Mármint, ha képes leszek rá. Egész úton idáig hangosan gyakoroltam a szavakat, de… annyira nehéz. Evannek még csak el sem mondtam. Kihajózott ismét. De muszáj elmondanom valakinek. Ezt az érzést valahogy ki kell adnom magamból. Úgy érzem magam, mint Lady Macbeth, miközben igyekszik lemosni a vért a kezéről.

Ma reggel Billy jelent meg az ajtóban, szorosan tartva BlackBerryjét a kezében – már a tekintetétől összeomlottam. – Meghalt, igaz? – Beszéljünk. Bementünk a nappaliba. Bár napos volt az idő, egész testemben remegtem. Amint Billy beült a karosszékbe a kanapé mellett, Jávor bevetődött a karjába. Ezúttal Billy csak megpaskolta az oldalát, és visszatette a padlóra. A szemembe nézett, arckifejezése komoly volt. – Ma reggel megtalálták a holttestet. Megpróbáltam feldolgozni, amit

mondott,

de

az

agyam

működésképtelen volt. – Hol? – Wells Gray Park. Ez van a legközelebb a Clearwaterhez, tehát előbb ott kerestük, de több mint ötszázezer hektár a terület. Lehet, hogy meg sem találtuk volna, ha néhány túrázó nem tér le az útvonalról. Úgy fest, Danielle-t John legutóbbi hívásától számított néhány órán belül megölték. Danielle nevének elhangzása tette brutálisan valóságossá a halálát. Johnra gondoltam, arra, hogy személytelenné teszi az áldozatait.

Bárcsak én is ugyanezt tehetném. – Őt is… – Nem erőszakolták meg, de megfojtották. – Billy hangja egyenletes volt, de a kezében szüntelenül pörgette a BlackBerryt. Elfintorodtam. – Nem ez a megszokott módszere… – Nem tudhatjuk, hogy eltért-e a módszertől – ez a helyzet önnel talán megnehezítette számára a rituáléja befejezését –, de egészen biztosak vagyunk benne, hogy ő az. Még mindig vizsgáljuk a helyszínt. Úgy tűnik, elengedte az út mentén, majd üldözte az erdőn át. Rosszullét kerülgetett. – Ó, istenem. Azt mondtam neki, hogy hagyja ott az út szélén. – Lehet, hogy épp ezt próbálta megtenni. Viszont a lány elkezdett futni, amitől izgalomba jött, vagy esetleg valami más indította be a dolgokat. – De nem erőszakolta meg. – És ez feltehetően azért alakult így, mert önnek sikerült emberibbé tennie – vagy a kettejük közti hasonlóság miatt. – Úgy érti, azért, mert hasonlít a hajunk? – Valószínűleg az önnel való hasonlóság miatt is választotta ki a lányt, a támadásnak tehát nem volt szexuális indítéka. Inkább az önnel való kapcsolatfelvételre tett kísérlet volt. – És most halott. Sírni kezdtem. Billy átnyúlt, és megragadta a vállamat. – Hé, hagyja abba. Ez nem az ön hibája. – De az, tényleg. És egészen biztos vagyok benne, hogy Sandy is így gondolja. Elengedte a vállamat. – Sandy tudja, hogy nem önt kell vádolnia. – Hol van? – A családdal beszél. – Tudni fogják, mi történt valójában?

– Tudni fogják, hogy a kempinges gyilkos az első számú gyanúsított, és hogy mindent megteszünk azért, hogy elfogjuk. A szám elé tettem a kezem, igyekeztem visszafojtani a sírást. Billy letette az asztal szélére a telefonját, és közelebb hajolt. – Jól van? Megráztam a fejem. – Ez rettenetes. Én csak a szülőanyámat akartam megtalálni, és most miattam ketten halottak. – Miatta halottak ketten. És ha elkapjuk, akkor isten tudja, hány nő életét fogja még megmenteni, Sara. – De most valószínűleg nem fogjuk elkapni. Soha nem fog visszahívni többé. – Ami azt illeti, egészen jó eséllyel vissza fogja. A gyilkosságokat követően a gyilkost elfogja egyfajta nyugalmi állapot, mintha elengedne valamit – néhányan euforikusnak írják le az érzést. Nem beszélhet róla senki mással, így talán önnel akarja majd megosztani. – Már nem bízik bennem. – Dühös, amiért eltitkolt előle valamit, de mi azt gondoljuk, hogy a kíváncsisága és a család iránti vágya felülkerekedik rajta. Szeretne többet megtudni az unokájáról. – Mit mondjak neki, ha újra felhív? – Csak kérjen bocsánatot. Nem akarjuk, hogy egy újabb hazugságot kiszimatoljon, szóval tegyen neki vallomást, és kérjen tőle elnézést. Hogy azt érezze, újra hatalma van ön fölött. – De tényleg hatalma van. – Bármikor véget vethet ennek, Sara. Senki sem fogja hibáztatni önt, ha megteszi. Egy nap elkapjuk. Egyszer biztosan el fog követni egy hibát. Ez lenne az egyetlen esélyem. Kigyalogolhatnék ebből a rémálomból, és folytathatnám az életemet. Visszaemlékeztem, milyen volt az élet néhány hónapja – nyugodt, könnyed, tele vidámsággal, nevetéssel. Azt kívántam, hogy visszamehessek abba az időszakba, le akartam dobni

magamról ezt a hatalmas terhet, a tömlöcbe zártság kétségbeesett érzését. Csak igent kell mondanom – egy egyszerű kis szó, és mindennek vége. Számomra. – Sara? Túl késő. Már túl messzire mentem. – Nem. El kell kapnunk. Nem akarom, hogy bárki másban is kárt tegyen. Bólintott néhányszor, és felvette a telefonját. – Gondoskodni fogunk róla, hogy ez ne is történhessen meg. Roskatag mosolyt küldtem felé. – Biztos benne, hogy jót tesz egy ilyen stresszes liba az ügynek? – Nincs önnel semmi gond. – Mosolygott, és felállt. – De jobb, ha elindulok vissza a kapitányságra. Az ajtóhoz kísértem. – Látta őt bárki a környéken? – Nincsenek tanúink, de még mindig dolgozunk rajta, hogy kiderítsük, hol vette a hántológyalut, és próbálunk mindent megtudni a bábukról. – A DNS-teszt… – A hajminták megegyeznek két áldozatéval, igen. – Gondolja, hogy veszélyben lehetek? – Szeretnénk gondoskodni róla, hogy biztonságban legyen – ezért is áll egy járőrkocsi az úton. Eddig valahányszor elhangzott egy fenyegetés, azt másnak szánta, soha nem önnek. Ha önt vagy a családját akarja megtámadni, akkor vége lesz a párbeszédnek. A legalsó lépcsőn, az ajtó előtt mondtam: – El sem hiszem, hogy halott. Annyira borzalmas. – Sajnálom, Sara. Tudom, mennyire szerette volna, hogy Danielle története happy enddel végződjön. Higgye el, én is. – A hangja feszült és csalódott volt. Mindkét karját a vállamon nyugtatta, és egyenesen belenézett a szemembe. – Le kell ráznia ezt, és koncentráljon arra, hogyan állítsuk meg őt. Ez az egyetlen dolog, amit most Danielle-ért

tehetünk. Billy keze még mindig a vállamon volt, mikor egy kocsit hallottunk berobogni a feljáróra, dübörgő rádióval. Billy azonnal ellépett tőlem. Ahogy megláttam az autót, megszólaltam: – A húgom az. Melanie az ablakon át vigyorgott, mikor megállt. Billy a terepjárója felé indult. Melanie üdvözölte, ahogy elment mellette: – Hogy s mint, biztos úr? Mi a sietség oka? Billy széles mosollyal és egy kacsintással válaszolt: – Ó, hát tudja, a rosszfiúk nyakon csípése. Ilyen unalmas dolgok. – Megállt a kocsi ajtajánál, és a motorháztető fölött visszaszólt: – Holnap tájékoztatom majd a többi részlettel kapcsolatban, Sara. – Oké, semmi gond.

Miután Billy egy dudaszóval elindult, Melanie felbaktatott a lépcsőn. A szememet forgatva indultam utána a házba. Ezúttal nem vártam meg a burkolt célzásait. – Istenem, Melanie, nem kavarok Billyvel. Ügyfél, és jóbarát. Evanbe vagyok szerelmes, és vele házasodom össze, rémlik? – Bementem a konyhába, Melanie szorosan a nyomomban. – Rémlik hát, de afelől kétségeim vannak, hogy a te Billy barátodnak is. Rád van kattanva. Töltöttem magamnak egy friss csésze kávét, de őt nem kínáltam meg, azt remélve, hogy hamarosan lelép. – Lövésed sincs arról, amiről beszélsz. Kétszer találkoztatok, és mindkét alkalommal veled flörtölt. – De nem én tetszem neki. – Vállat vont. – Nézd, én sem tudom, miért van annyira oda érted, de odavan. – A konyhaasztalnál ült. – Remek. És nincs „oda értem”. Mit keresel itt különben? – A pultnak támaszkodtam.

– Azt mondtad, beszélni fogsz Evannel Kyle fellépéséről az esküvőn. A homlokomra csaptam. – Na, basszus. Ezen a hétvégén nem volt lehetőségem, és… – Hát persze hogy nem volt. Ezért hoztam el neked az egyik cédéjét. – Kivette a táskájából, és letette az asztalra. – Megpróbálom majd meghallgatni. – Miért kell megpróbálnod? Nem tudod azt mondani, persze, Melanie, örömmel? – Miért kell neked folyton vitát szítanod? – Mert mindig olyan leereszkedő vagy velem. Megráztam a fejem, és már nyitottam a szám, hogy visszavágjak. Aztán eszembe jutott, hogy most halt meg egy lány. Egy lány, akinek volt egy Anita nevű nővére, aki előző este a tévében könyörgött a visszatéréséért. – Meghallgatom a lemezt. – A műhelyem ajtajára néztem. – De egy rakás dolgom van, szóval… – Ne aggódj, már megyek is. – Meg sem próbáltam megállítani, amikor felállt, és elindult az ajtó felé. Csak mentem a háta mögött, és odaálltam a lépcsőre, a búcsúlövésre várva. A kocsijánál megfordult, és megjegyezte: – El kéne jönnöd néha ránézni anyára. Vagy már róla is elfeledkeztél? – Igazán sok volt a dolgom. – Egy jó ideje nem mentél már át. Elöntött a bűntudat, a sarkában pedig érkezett a harag. Melanie-nak fogalma sem volt róla, hogy mi történik körülöttem – soha nem is volt. – Aggódj a saját kapcsolataid miatt, rendben? Becsapta a kocsi ajtaját, és kitolatott, kavicsot permetezve a feljáróra. Bementem, és becsaptam magam mögött az én ajtómat. Megnéztem a mobilomat, nem volt hívásom. Fogalmam sem volt, mit mondanék Johnnak, ha jelentkezne.

Gondoltam, felhívom Laurent, és nyavalygok neki Melanie miatt, főleg mert arról nem beszélhetek, ami igazán zavar, majd úgy döntöttem, megvárom, amíg Greg visszamegy a telepre. Tudom, én meg a várakozás – döbbenetes elképzelés. De nem ugyanolyan akkor beszélni vele, ha a férje otthon van. Lauren és Greg még fiatalon jöttek össze. Néha elmerengek rajta, vajon kihagyott-e bármit. De általában boldognak tűnik, és nem panaszkodik, szóval, gondolom, nem számít, milyen idősek voltak akkor. Ugyanakkor Lauren soha nem mondja el, ha valami zavarja, kész tortúra rávenni arra, hogy beszéljen valamiről. Egyszer megkérdeztem, hogy miért – mivel a gondokat a szőnyeg alá söpörni az én természetemtől teljességgel idegen –, és azt válaszolta, nem szeret az élete negatív részein rágódni. Bárcsak elmondhatnám ugyanezt. Talán akkor el tudnám felejteni, hogy egy nő miattam halt meg. Talán akkor meg tudnék magamnak bocsátani. Ezen a ponton még a felejtéssel is kiegyeznék. De a bűntudat olyan, mint valami afta a számban, és nem tudom megfékezni a nyelvemet, hogy ne piszkáljam vele újra és újra.

TIZENHARMADIK BESZÉLGETÉS Szeretném azt mondani, hogy jobban vagyok. Leginkább azért, mert szeretem, ahogy mosolyogsz, mikor elmondom, hogy jól alakultak a dolgok, vagy hogy tudtál segíteni valamiben. Egy rakás dolog tényleg segít. Az utóbbi időben azonban olyan halálos iramban érnek a hatások, hogy időm sincs megbirkózni az egyikkel, fejest kell ugranom a következőbe. Minden egyes nap rákeresek Danielle nevére a Google-on, hogy lássam, van-e újabb cikk róla. A családja készített egy emlék-weboldalt, és én állandóan a fotóit nézem, az apró tényeket olvasgatom, amelyek az életét képezték. Ezen a nyáron koszorúslány lett volna a barátja esküvőjén, és épp nemrég igazíttatták meg a ruháikat. Sírtam arra gondolva, hogy most valahol ott lóg egy szekrényben. Megkérdezted, hogy azért foglalkozom-e ennyit az áldozatokkal, hogy legyőzzem a saját lányom elvesztésével kapcsolatos félelmeimet, de nem hiszem, hogy erről volna szó. Nem tudom, miért helyezkedem bele Danielle fájdalmába, miért idézek meg szívet tépő, fájdalmasabbnál fájdalmasabb életképeket. Miért nem tudok magamnak megálljt parancsolni. Évekkel ezelőtt azt mondtad, hogy nem dönthetünk arról, mit érzünk, arról viszont igen, hogy mit kezdünk az érzéseinkkel. Néha azonban a választható opciók mindegyike olyan rettenetes, hogy egyáltalán nem is tűnik az egész választásnak.

Szombat reggel az élelmiszerboltban voltam Allyvel, mikor végre megszólalt a telefonom. Nem ismertem fel a számot, de a Brit Columbiához tartozott. Egy óvatos hallóval vettem fel. – Nem mondtad el nekem, hogy van egy lányod.

Megálltam a polcsor közepén, ahogy a félelem összeszorította a mellkasomat. Néhány lépéssel előttem Ally egy apró kocsit tolt, piros kis táskája átvetve a vállán. Megállt, és lebiggyesztett szájjal vizsgálgatott egy csomag tésztát. – Nem, nem mondtam el – feleltem. – Miért? Danielle-re gondoltam. Ha nem a megfelelő választ adom, lehetek én a következő. Rákényszerítettem magam a levegővételre. Higgadtnak kellett tűnnöm – őt kellett higgadt állapotban tartanom. – Óvatosságból. Fájdalmat okoz embereknek, és… – Ő az unokám! Ally felém gurította a kocsiját. A telefont a mellkasomra szorítottam. – Édesem, menj szépen a sor végére, és keress magadnak gabonapelyhet. – Szereti vizsgálgatni a dobozokat és az árakat. Levesz egyet, visszateszi, levesz egy másikat. Minden egyéb alkalommal utáltam ezt. John szólalt meg. – Most is veled van? A francba. Meghallotta. – Épp bevásárolunk. – Mi a neve? Hazudni akartam, de lehet, hogy már tudja is. – Ally. – A lányom felpillantott. Rámosolyogtam, és ő ismét elfoglalta magát a gabonapehely-vásárlás nehézségeivel. – Mennyi idős? – Hatéves. – El kellett volna mondanod. Szerettem volna azt felelni, hogy semmi köze sincs az életemhez, de nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy felbosszantsam. – Sajnálom, igaza van. De csak meg akartam védeni a lányomat. Bármelyik anya ugyanezt tette volna a helyemben. Hallgatott. Egy nő sétált végig a soron. Oldalra léptem, megfordult a

fejemben, vajon mit gondolna, ha tudná, épp kivel beszélek. – Nem bízol bennem – válaszolta végül. – Félek magától. Nem értem, miért ölte meg Danielle-t. – Én sem értem. – Mikor elkezdtünk beszélni, a hangja haragos és feszült volt, most azonban olyan, mint egy legyőzött emberé. A szívem valamivel lassabban vert. – Nem szabadna többé másoknak fájdalmat okoznia. – Kérésnek tűnt. Lélegzet-visszafojtva vártam a kirohanását, de úgy tűnt, mint aki védekezik: – Akkor nem hazudhatsz nekem még egyszer. És beszélned kell velem, amikor csak szükségem van rá. – Nem hazudok többé, oké? És igyekszem beszélni önnel, amikor hív, de néha vannak körülöttem mások. Ha nem tudom felvenni, akkor hagyjon egy üzenetet, és én visszahívom… – Az nem fog menni. Eltűnődtem, vajon még mindig gyanakszik-e, hogy a rendőrök lenyomozzák a hívásait. – Ha egymás után sokszor felhív, a barátaim és a családom elkezdenek majd kérdezősködni. – Akkor mondd el nekik. – Nem fog nekik tetszeni, hogy önnel beszélgetek, és… – Úgy érted, a rendőrök nem akarják, hogy megtudják, mi ketten beszélünk egymással. Könnyed hangon mondta, de egy percig sem tudott átverni. Vizsgáztatott. Gyanakodott, de a gyanakvás és a biztos tudás nem ugyanaz. Kénytelen voltam kitartani a hazugságom mellett: – Nem, úgy értem, hogy a családom nem értené meg. És ők elmondanák a rendőröknek… – Már szóltál a rendőröknek. – Nem szóltam. Ezt már elmondtam korábban is. Nem hittem el először, hogy tényleg ön az apám, azután pedig megrémültem, hogy

rátör a családomra. Evan is aggódott volna, és… – Akkor hagyd ott Evant. Nincs rá szükséged. Újra dühösnek tűnt. Sikerült veszélybe sodornom Evant? A sor végén Ally kiválasztott egy doboz gabonapelyhet, és elkezdett körbe-körbe forogni a kocsijával. Ha hamarosan nem vonom el a figyelmét, még beleszédül az egyik polcba. Odaintettem, hogy kövessen a zöldségekhez, közben kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, amivel meg tudom nyugtatni Johnt. – Megpróbálok beszélni önnel, amikor csak szeretné. De szeretem Evant, és eljegyeztük egymást. Ha szeretne az életem része lenni, akkor ezt meg kell értenie. A merészségemen még én is meglepődtem. Ezt vajon hogy fogadja? – Jó, de ha az utamba… – Nem fog – mondtam megkönnyebbülve. Ally igyekezett felhívni valamire a figyelmem. Adtam neki egy nejlonzacskót, és intettem, hogy menjen el almáért. John megszólalt: – Beszélni akarok Allyvel. Felegyenesedtem. – Ez nem jó ötlet, John. – De ő az unokám. – De lehet, hogy valakinek elkotyog valamit, ami aztán kérdéseket vet fel, ahogy említettem, és… Vibrált a hangja az idegességtől: – Ha nem tudok vele beszélni, akkor találkozni akarok veled. Dübörgött a fülemben a vér. Soha nem gondoltam, hogy találkozni szeretne, nem hittem volna, hogy vállalja ezt a kockázatot. El kellett ijesztenem, méghozzá gyorsan. – De mi van akkor, ha megfigyel engem a rendőrség? – Azt mondtad, nem mondtál nekik semmit. Hiszek neked – tudnám, ha hazudnál. Felmerült bennem, nem ő-e az, aki most hazudik. Elhessegettem a

gondolatot. Semmilyen módon sem szerezhetett tudomást a rendőrséggel való együttműködésemről. – De ez az egész dolog, magáról meg rólam, hogy az apám, tele voltak vele a hírek. Az újságok is, a tévé is. Mi van akkor, ha követnek engem? – Láttál valakit, aki követhet? – Nem, de ez nem jelenti azt, hogy… – Holnap hívlak.

Billy azonnal ezután hívott mobilon, de Ally többször a lábamra tolta a kocsiját, és tudtam, hogy elértünk a tűréshatárig. Igaz, nem csak az övéig. – Kérek egy kis időt, Billy. Felhívom, ahogy hazaértem. – Sietve elintéztük a bevásárlás fennmaradó részét, majd otthon csináltam egy gyors ebédet Allynek, és hagytam, hogy bedobjon egy filmet. Billyt a vezeték nélkülin hívtam vissza. – Megtalálták? – Egy telefonfülkét használt a Bridge-tóhoz közel, egy kempingnél, Clearwatertől nyugatra. – Billy felsóhajtott. – Mire odaértek, már eltűnt. Valószínűleg lent parkolta le a kocsiját, és átvágott az erdőn. A nyomkövető kutyák elveszítették a szagát. – Mit teszünk most? Nem akarom, hogy Allyvel beszéljen, és egyértelmű, hogy nem találkozhatok vele. – Nem akarjuk, hogy bármi olyat tegyen, amivel kockázatnak teszi ki magát, de… – Nincs az az isten, hogy találkozzam vele! – Nem tudom hibáztatni. – Akkor mit kellene tennem? – Folyamatosan egyre többet fog követelni, szóval szeretnénk, ha erre fel lenne készülve. – Billy hangja hétköznapi volt, de valamit furcsának éreztem. Aztán leesett. A rendőrség szeretné, ha találkoznék vele, de nem

tehetik meg, hogy megkérjenek rá. Sandy vette át a telefont. – Sara, mit szól ahhoz, hogy bejön délután a kapitányságra, és itt megbeszéljük? – Rendben.

Újra Meghannél tettem le Allyt – hálás voltam érte, hogy az édesanyja mindig örömmel fogadta –, és elindultam a rendőrkapitányság felé. Sandy és Billy újra bevittek a kanapés helyiségbe. Ezúttal Billy ült le mellém, én pedig a profilját tanulmányoztam. Igaza lehetett Melanienak? Tetszettem neki? Megfordult, és kicsit rám mosolygott, de nem vettem észre a barátságos magatartáson kívül semmi mást. Komolyabb dolgok miatt kellett aggódnom. Sandy a kanapé előtt lépdelt föl-alá. Azt mondtam: – Szeretnék, ha megtenném, így van? Sandy felelt: – Nem kérhetjük arra, hogy veszélynek tegye ki magát. – Mi van, ha szeretnék vele találkozni? Azonnal ráharapott: – Önnek kell kiválasztania a helyet, még mielőtt ő tenné meg, de ezt könnyedén kell csinálnia, nem szabad gyanút fognia. A helyszín kulcsfontosságú – a lakosság biztonságát is tekintetbe kell vennünk. – És az én biztonságommal mi van? Nem amiatt kellene inkább aggódniuk? – Az ön biztonsága természetesen elsődleges kérdés. Biztosítani fogjuk… – Észbe kapott. – Ha úgy dönt, hogy megteszi, végig ott leszünk majd. – Ó, tökéletes, tehát akkor észreveheti önöket, és megölhet engem? – Sejtése sem lesz arról, hogy ott vagyunk. Olyan helyszínt választunk, ahol nem lesznek túl sokan, de nem is esik túlzottan távol mindentől, és folyamatosan álruhás rendőrök fogják fedezni.

Billy folytatta: – Elhelyezünk önön egy lehallgatókészüléket, de a tervünk az, hogy letartóztassuk, mielőtt esélye lenne közel férkőzni önhöz. – Várjunk csak. Már van is tervük? Én mikor egyeztem bele mindebbe? Mindketten engem bámultak. Végül Billy szólalt meg: – Senki nem tervezett el semmit, csak beszélgetünk. De ha úgy dönt, hogy vállalja, mi mindent megteszünk azért, hogy önt megvédjük. Ahogy Sandy is mondta, az ön biztonsága a legfontosabb. Sandyre néztem. – Nem vagyok ebben annyira biztos. Sandy közel húzott hozzám egy széket, és leült velem szemben. Felvett az oldalánál levő asztalról egy aktát, kivett belőle egy fényképet, és az arcom elé nyomta. – Szeretném, ha ezt alaposan szemügyre venné, Sara. Danielle holtteste volt a fényképen. Az arca sápadt volt, a nyaka véraláfutásos. A szeme kidülledt, elfeketült nyelve kilógott a szájából. Hátratántorodtam ültömben, és becsuktam a szemem. Billy kiszedte Sandy kezéből a fényképet. – Mi a francot művelsz, Sandy? – Elmegyek egy kávéért. – Levágta az aktát, és kisétált a szobából. Az ajtó becsapódott mögötte. – El sem hiszem, hogy ezt csinálta. – A kezemet a szívemre szorítottam. – A szemei, a nyelve… Billy közelebb ült hozzám a kanapéra. – Igazán sajnálom, Sara. – Nincsenek szabályok erre vonatkozóan? Ő egy őrmester! – Beszélni fogok vele. Nincs túl jó passzban ma. Danielle elvesztése nagyon megviselte. Szeretné elkapni Johnt, mielőtt megöl még valakit. Mi mindannyian ezt szeretnénk. – Megértem, de van egy lányom. Ha valami történne velem… –

Elcsuklott a hangom. Billy hátradőlt a kanapén, és hangosan fújta ki a levegőt. – És ez a másik oka annak, hogy hamarosan el kell kapnunk – hogy ne kelljen többé rettegésben élnie. De ha ettől bármennyire is jobban érzi magát, valószínűleg ön az egyetlen személy, aki nincs veszélyben John részéről. Remekül csinálta, ahogy elnyerte a bizalmát. – És vajon tényleg bízik bennem? Még mindig gondoskodik róla, hogy ne maradjon túl sokáig vonalban. Akkor miért kockáztatná meg a személyes találkozást? – Lehetséges, hogy azért erőszakol ki egy találkozót, hogy ő maga is megfigyelhesse a dolgokat, és lássa, hogy ön együttműködik-e a rendőrséggel. Vadász, szóval vagy becserkészi a prédáját, vagy megriasztja. De azt hiszem, hogy önben őszintén bízik. Elég arrogáns ahhoz, hogy azt gondolja, sosem fogja elárulni őt. Préda. Pontosan ez voltam John számára. De sokkal inkább éreztem magam gyanútlan kacsának egy tavon. – De hazudok neki, és ha rájön… – Addigra bilincsben lesz. De talán mégsem kellene találkoznia vele, Sara. Akkor nem, ha ennyire retteg. – Persze hogy rettegek, de nem erről van szó. Csak… gondolkodnom kell róla. – Gondolkodnia kellene róla. – És beszélnem kell Evannel. – Egyértelműen. Ha fenntartásai vannak, akkor boldogan beszélek vele én is. Az lenne még egy remek beszélgetés. De hangosan csak azt mondtam: – Szólni fogok.

Billy kikísért a kapitányságról. Sandynek nyoma sem volt, magamban azt reméltem, épp egy felettese mossa a fejét.

A Cherokee mellett azt mondta: – Nem fogok önnek hazudni, Sara. Kockázatos dolog találkoznia Johnnal, de ezt már tudja. Én viszont tudom, hogy végül a legmegfelelőbb döntést fogja hozni. – Majd becsukta az ajtómat. Felvettem Allyt, és elindultunk haza, közben még mindig igyekeztem összerakni, mi is történt az imént a kapitányságon. Tényleg fontolóra vettem Johnnal egy találkozót? Teljesen elment az eszem? A délután további részében Ally, én és Jávor a parkban játszottunk, de én csak részben voltam jelen. A mobilom kegyesen csendben maradt, de a fejem kavargott. Megtegyem? Borzalmas ember vagyok, ha nem teszem meg? Mi van, ha megöl még valakit? És ha éppenséggel engem öl meg? A fejemben Ally és Evan jelent meg, ahogy a temetésemen sírnak, Lauren, ahogy Allyt felneveli, és Evan, mikor hétvégente hazajön, és elviszi fagyizni. De ott voltak azok a képek is, amelyeken ott állok bátran egy parkban, észreveszem Johnt, és rejtélyes üzeneteket továbbítok a lehallgatókészülékbe. Egy rohamrendőrökből álló osztag rohan be, és leteperik a földre. Az áldozatok családtagjai könnyes hálával hívnak fel, és azt mondják, végre békére leltek. Függetlenül attól, hova visznek a gondolataim, Danielle arcát nem tudtam kitörölni a tudatomból. Utáltam, hogy Sandy a fényképét használva manipulált. Utálom, hogy sikerült neki.

Később, amíg Ally fürdött, Evannel beszéltem telefonon. Mikor elmondtam neki, hogy John találkozni akar, az első reakciója ez volt: – Felejtsd el, Sara! Nem teheted meg! – De mi van akkor, ha ez az egyetlen esély arra, hogy elkapják? – Nem teheted így kockára az életedet! Mi lesz Allyvel? – Én is épp ezt mondtam, de a rendőrök nem gondolják, hogy valós veszély fenyeget, és… – Dehogynem fenyeget veszély. Ez egy sorozatgyilkos, és épp nemrég ölt meg megint valakit. Nem távolodott el már most is a mintázatától,

vagy hogy a pokolba is nevezik ezt? – Azt mondták, meg tudnak védeni, és hogy letartóztatják, még mielőtt szót váltanánk, és… – Ez nem a te felelősséged. – De gondolj bele, Evan. Ez egy életre eltüntethetné őt az életünkből. Ha elkapnák, úgy érezhetném, hogy végre valami helyeset cselekedtem. Folyamatos pokoljárás ez, mindig azon agyalok, mit tesz legközelebb, mikor hív, mit fog mondani. Tudod, hogy milyen hatással van rám ez az egész. Milyen hatással van ránk. Ha letartóztatják, minden visszatérhet a normális kerékvágásba, és nyugodtan folytathatjuk az esküvő tervezését. – Szeretném, ha élnél. Semmi nem fog számítani, ha megöl. – Mi volna, ha a rendőrök valaki mást állítanának oda, vagy… – Látott rólad képeket. Ha rájönne, hogy nem te vagy ott, akkor ki tudja, talán bekattan, és egy csomó embert megtámad, beleértve téged is Allyvel. Már mondtam korábban, a rendőrség csak csalinak használ. Nem fogom hagyni, hogy ilyen kockázatnak kitedd magad. – Nem fogod hagyni? – Tudod, hogy értem. Nem teszed meg, Sara. Egyik részem vitatkozni akart, az a részem, amelyik utálta, ha utasítgatják, de egy nagyobb részem megkönnyebbült, amiért helyettem döntötte el. – Azt akartam mondani, hogy holnap majd elmondom nekik, de valószínűleg most is hallanak minket. Evan beleüvöltött a telefonba: – Nem fogja megtenni!

A hívást követően azt hittem, Billy vagy Sandy keresni fognak, de a telefon ismét áldásos csendbe burkolózott. Másnap felhívott John. – Gondolkodtál rajta, hogy találkozzunk? – Igen, és még mindig nem tartom jó ötletnek. Túl kockázatos.

– Azt mondtad, a rendőrök nem tudják. – De mondtam legutóbb is, lehet, hogy követnek. – Nincs bizonyítékuk rá, hogy a lányom vagy, és nem tudják, hogy beszélünk. Egek, de eszes volt. Egyre kevesebb okom volt nemet mondani. Visszatértem a rendőrös kifogáshoz – ez volt az egyetlen ütőkártyám: – Akkor is lehet, hogy megfigyelnek, és… – Nem akarsz velem találkozni? – Dehogyisnem. De ha a rendőrség követ, akkor abból jókora lövöldözés kerekedhet. – Megvédelek. Majdnem felkacagtam a dolog iróniáján. A rendőrség tőle akart megvédeni, ő pedig a rendőrségtől. – Tudom. De van egy lányom. Nem tehetem csak így kockára az életemet. – Mit csinál most Ally? – Alszik. – Olvasol neki meséket? – Mindig. – Mi a kedvence? Haboztam. Sandyék azt mondták, ne hazudjak neki, de nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy ilyen bensőséges dolgokat tudjon Allyről. – Szereti az Ahol a vadak várnakot. – Utálja. – Mi a kedvenc színe? – A pink. – Ally imádja a cukormázas alma pirosát. Minél élénkebb, annál jobb. – Mennem kell. Gondolkodom a találkozón. – Nem, John. Nem fogok önnel találkozni… De az üres vonalnak beszéltem.

John újra dél felé haladt – felém. Egy kamionos azt állította, látott

valakit a hívás idején a telefonfülke közelében, de nem tudna leírást adni róla, és nem látta, mit vezet az illető. Alig aludtam aznap éjjel, éreztem, ahogy John közeledik, hallottam a kerekei zaját az aszfalton. Elhagyatott utakon, ahogy a sötétben vezetett. Másnap, hétfőn érkezett egy újabb csomag. Billy és Sandy fél órával a hívásomat követően ott voltak. Sandy és én azóta nem beszéltünk, amióta lerohant a kapitányságon, tehát mikor ajtót nyitottam, csak Billyt üdvözöltem. Sandy, aki aktatáskával a kezében menetelt a konyha felé, mintha észre sem vette volna. Meg se mozdultam, amíg ők óvatosan felvágták a dobozt, és kesztyűs kézzel kiemeltek egy kis ékszerdobozt. Egy kis, sárga boríték volt a tetejére ragasztva. Sandy letette a pultra a dobozt, és óvatosan eltávolította a borítékot. Egy zsebkéssel belevágott a tetejébe, a ragasztott részt érintetlenül hagyva. Csipesszel emelt ki a borítékból egy üdvözlőlapot. Erőteljes betűkkel, kék tollal írták rá: Allynek, szeretettel, nagyapától. Rémülten léptem hátra. – Jól van, Sara? – Kérdezte Billy. – Ez ocsmány. – Hogy merészel írni a gyerekemnek? Szerettem volna végtagonként széttépni, vagy legalább a lapot ezernyi cafatra tépni. Billy együtt érző mosollyal nézett rám. Egy nyitott zacskót tartott, és Sandy óvatosan belecsúsztatta a borítékot és a lapot. Majd óvatosan leemelte az ékszeres dobozról a fedelet. Sandy és Billy is ott tornyosultak fölötte, így nem láthattam a tartalmát. Sandy megrázta a fejét. – Micsoda egy beteg szemétláda. – Hadd lássam – jeleztem. Oldalra húzódtak, mikor közelebb mentem. Fehér pamutba ágyazva hevert benne egy kis bábu, pink pulóverben és kék farmerben. Emlékeztem, hogy Danielle nővére a tévében sírva írta le, hogy Danielle mit viselt, mikor utoljára látták élve. De az arctalan fejhez

erősített barna haj látványa volt az, ami a legjobban mellbe vágott. Ahogy a sima fémet bámultam, az agyam rávetítette a halálában elgyötört arc képét. Elfordultam. Sandy szólalt meg: – Alaposan meg kell néznie, arra az esetre, ha John bármit kérdezne majd. – Csak egy percet kérek. – Leültem az asztalhoz, és vettem pár mély lélegzetet. – Gondolkodott azon a találkozón? – Sandy megfordult, az ékszeres dobozt még mindig tartotta. – Evan nem engedi meg. Túlzottan aggódik. Billy bólintott. – Szeretné önt biztonságban tudni. – Annyira kockázatos. – A Sandy kezében levő dobozt bámultam. – De ha megtenném… – Akkor letartóztatnánk, és ennek az egésznek vége lenne – mondta Billy. – Az ajándékoknak, a telefonoknak… – A nők meggyilkolásának – vetette közbe Sandy. – Tudja Sandy, nem segít, hogy a bűntudatomra épít. Amit a fényképpel csinált, az borzalmas volt. Billyre nézett, aki megköszörülte a torkát. megfeszült, de azt mondta: – Igaza van, Sara. Ezzel túlléptem egy határt.

Sandy

állkapcsa

Egy pillanatra megütköztem, de ahogy találkozott a tekintetünk, és Sandy elnézett, tudtam, hogy egy fikarcnyi sajnálat sincs benne. Billyhez fordultam: – Pontosan ugyanezen gondolkodtam, Billy, de ha megteszem, Evan rendkívül dühös lesz. – Szeretné, ha beszélnék vele? – Nem, csak nehezítené a helyzetet, ha azt gondolná, hogy nyomást gyakorolnak rám. Szerinte egyáltalán nem is kellene segítenem, mert túl veszélyes. És igaza van. Ally biztonságát teszem kockára, különösen

így, hogy John tudomást szerzett róla. – Nem hisszük, hogy a családját veszély fenyegetné, de… – De John szeretne tőlünk valamit. Ön mondta ezt néhányszor – egyre többet követel. Mi a következő? Azt fogja kérni, hogy találkozhasson Allyvel? – Többek közt emiatt aggódunk mi is. Ha nem cselekszünk gyorsan, akkor egyre fokozódnak az elvárások. – De ha találkozom vele, annyi minden sülhet el balul. Billy bólintott. – Igen, ez így van. Ezért nem kérjük önt, hogy tegye meg. Még annak tükrében sem, hogy ez lehet az egyetlen lehetőségünk arra, hogy megfékezzük. – Mi van, ha elmenekül? Akkor tudni fogja, hogy én buktattam le. – Már talált erre egy kiváló magyarázatot – a híreket a médiában. Figyelmeztette rá, hogy esetleg mi követjük. – De lehet, hogy el sem hiszi, aztán majd vagy eltűnik, vagy úgy dönt, hogy engem büntet meg. – Mind csendben voltunk. Kicsivel később hozzátettem: – Milyen esélyeik vannak rá, hogy bármilyen egyéb módon elkapják? – Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de… – Megrázta a fejét. – Talán leáll, kezd öregedni. De már azelőtt is tudtam, ez mennyire valószínűtlen, hogy Billy reagált volna: – A sorozatgyilkosok nem szoktak csak úgy leállni. Elkapják őket, általában egyéb bűntényekért, vagy meghalnak. Sandy elém tartotta az ékszeres dobozt. – Remélem, ezek tetszenek önnek, mert még egy csomót fog majd kapni. Rámeredtem. – Nagyon kedves. – Ez a valóság. Billy erélyes hangon szólalt meg:

– Sandy, tedd magad takarékra. – Arra számítottam, hogy visszaszól, de csak a mobiltelefonját nézegette. Billy felém fordult: – Kész arra, hogy megnézze közelebbről a bábut? Sóhajtottam egyet, és bólintottam. Sandy átadott egy pár kesztyűt. Miután belecsúsztattam a kezemet, átadta a dobozt. – Csak az éleinél tartsa, és ne nyúljon hozzá semmi máshoz. Miközben körültekintően megvizsgáltam a bábut, igyekeztem nem Danielle-re gondolni, arra, milyen csinos volt, hogy a haja színe azonos volt az enyémmel, hogy apám kezével a nyaka körül halt meg.

John felhívott később a mobiljáról. Épp egy csésze kávét akartam kitölteni. – Megkaptad? – A bábu megérkezett, igen. Köszönöm. – Az utolsó szó majdnem a torkomon akadt. – Odaadtad Allynek? – Nem, ő még csak egy kislány, John. Nem értené meg… – Nem engeded, hogy beszéljen velem, és most nem engeded, hogy ajándékokat küldjek neki? Neki csináltam. – Vigyázok rá, amíg nem nő még egy kicsit. Olyan gyerek még… aggódom, nehogy elhagyja valahol. Nehezen lélegzett a telefonba. – Jól van? Úgy hangzott, mintha összeszorított fogakkal beszélne, mikor azt mondta: – Nem. A zaj. Most nagyon rossz. Mozdulatlanul álltam, még mindig a kávéskannát fogva. Milyen zaj? A fülemet hegyeztem. Ott van vele egy másik lány? Hallottam valamit. Nevetést? Majd vágás hangjait. Fába ékelődő fejsze hangját. Rávettem magam, hogy lecsillapodjak. – John, merre van?

A zaj megszűnt. – Kérem, mondja el, hogy hol van. – Egy kempingben. A szívem fénysebességre kapcsolt. – Miért van ott? A telefonba sziszegett: – Mondtam már: a zaj. – Oké, oké, csak beszéljen hozzám. Mit csinál ott a kempingben? – Nevetnek. – Menjen el. Kérem. Könyörgök, szálljon be a kocsiba, és menjen el onnan. Egy jármű nyíló ajtajának hangja. – Abba kell hagynunk… – Várjon! Találkozzunk, jó? Találkozom önnel. – Istenem, segíts!

Most már tudod, miért kellett egy nappal korábban idejönnöm. Egy pár percig eltartott, hogy rávegyem Johnt, szálljon vissza a kisteherautóba, és menjen el a kempingből. Folyamatosan azt ismételgettem neki, milyen remek lesz, hogy végre találkozhatunk, lényegében arra késztettem, hogy valami másra figyeljen. Eleinte kissé nehéz volt – folyamatosan a zajról beszélt, majd a nevető kempingezőkről. Aztán mondtam valami olyasmit, hogy „nem hiszem el, hogy végre találkozhatok az apámmal”. Végül lecsillapodott, és azt mondta, hívni fog hamarosan, hogy egyeztessük a találkozót. Billyvel és Sandyvel kell találkoznom, ha itt végeztem – szeretnének átbeszélni mindent, arra az esetre, ha John azonnal szeretne pontosítani velem. Valamivel északra volt Merrittől, egy, Vancouvertől négyórányira levő kisvárostól, amikor hívott. Ebbe az irányba tartott. Mikor Evannek előző este elmondtam, ezt válaszolta: – Csak manipulálnak, Sara. – Kik?

– Mindenki – a rendőrök is, John is. – Nem gondolod, hogy elég okos vagyok ahhoz, hogy tudjam, mikor manipulálnak? – Felelőtlenség találkozni Johnnal úgy, hogy van egy gyereked. Egyáltalán, gondoltál őrá is? Semmi jogod nem volt ilyen horderejű dologba beleegyezni anélkül, hogy előbb velem megbeszélted volna. – Te most szórakozol velem? Allyt mindennél előrébb helyezem, és ezt tudod is. És mégis honnan veszed, hogy megmondhatod nekem, mit van jogom megtenni? – Sara, fejezd be az üvöltözést, különben… – Te meg fejezd be ezt a bunkó viselkedést. Most ő emelte meg a hangját: – Nem fogok beszélni veled, ha továbbra is üvöltözöl. – Akkor ne mondjál ilyen baromságokat, mint az előbb. Csendben maradt. – Most akkor egyáltalán meg se szólalsz? És én vagyok az éretlen, ugye? – Nem fogok veled semmit megvitatni addig, amíg nem veszel vissza a lendületből. A fogamat csikorgattam, de higgadtságot erőltettem magamra: – Evan, fogalmad sincs, milyen érzés volt beszélni vele, miközben tudtam, hogy épp a következő áldozatát jelöli ki. Ha nem a legmegfelelőbb dolgot mondom neki, akkor valaki meghal. Fel tudod fogni, milyen rettenetes érzés volt? Billy azt mondta, minél hamarabb kapják el, annál hamarabb kerül ki az életünkből. És ez így is van. Még ha manipulálnak is a rendőrök, a tényeken ez cseppet sem változtat. Evan egy hosszú pillanatig hallgatott, majd végül azt mondta: – Picsába. Utálom ezt, Sara. – Én is. De nem látod be, hogy nincs más választásom? – Volt más választásod. Csak nem éltél vele. Értem, miért érezted úgy, hogy igent kell mondanod, de továbbra sem értek vele egyet, és továbbra sem tetszik. Ha meg kell történnie, akkor ott akarok lenni. A

vendégházat is bezárom, ha muszáj, de ott akarok lenni a rendőrökkel, mikor ez az egész megtörténik. – Biztos vagyok benne, hogy nem lesz kifogásuk. Egy ideig még beszélgettünk. Elnézést kért, amiért meggondolatlansággal vádolt, én pedig elnézést kértem, amiért sértegettem, majd jó éjszakát kívántunk egymásnak. Azt viszont kétlem, hogy bármelyikünk éjszakája jó is volt. Órákon át bámultam a plafont. Csak a kempingezők jártak a fejemben, akiket John figyelt. Nem is tudták, milyen közel kerültek a halálhoz. Majd azon elmélkedtem, én milyen közel vagyok hozzá.

TIZENNEGYEDIK BESZÉLGETÉS Jelenleg kész katasztrófa vagyok. Minél inkább igyekszik Evan lecsillapítani, annál idegesebb leszek. Aztán magamat kezdem utálni, amitől még jobban kiakadok, mire Evan vagy tovább nyugtatgat, vagy felveszi a domináns hím szerepét, amitől én őrjöngeni kezdek. Mikor végül kicsikarok belőle valamilyen reakciót, az arca elvörösödik, és felemeli a hangját, vagy elmegy, akkor megnyugszom. Aztán felidézem, amit mondtam vagy tettem, és borzalmasan elszégyellem magam, megalázkodom, és igyekszem kievickélni abból a zűrből, amit sikerült előidéznem. Hál’ istennek nem az a típus, aki az örökkévalóságig haragot tart, hamarosan ejti az egészet és továbblép, én viszont erre képtelen vagyok. Nem ez az első alkalom, amikor a túlreagálásaimról beszélünk. Furcsa, hogy egyáltalán képes vagyok előtted kimondani a kifejezést, mert ha a környezetemben bárki más akár csak utal is arra, hogy túlreagálom a dolgokat, attól garantáltan vöröset látok. Azt mondtad egyszer, soha nem az aktuális helyzeten múlik, az csupán egy kapcsoló. A problémát az emberek közt pattogó szikrák okozzák. Azzal kell szembenézned, ahogyan harcolsz, nem pedig azzal, amiért. Hány alkalommal próbáltad meg ezt belém verni? Mintha minden hiába lett volna. De legalább most már tudom, hogy honnan örököltem.

John találkozásunkkal kapcsolatos, kezdeti izgatottságát követően azt gondoltam, azonnal le is akar egyeztetni valamit, de mikor felhívott, csak Allyről akart beszélni. Folyamatosan megpróbáltam másra terelni a szót, de amikor megemlítettem a találkozót, azt mondta, még gondolkodik rajta, mi lenne a legjobb megoldás, majd újra felhozta Allyt. Ráadásul felszólított, hogy tegezzem őt, és nem akartam vele ezen

is vitatkozni. Utáltam vele beszélgetni a lányomról, utáltam azon töprengeni, hogy mihez kezd az információkkal. Sandy és Billy, akikkel naponta találkoztam, szintén nem értették, miért halogat, de egyetértettek velem, hogy furcsának tűnne, ha én kezdenék erőszakoskodni, és azt mondták, hagyjam, hogy ő hozza fel a témát. Most, miután eldöntöttem, hogy találkozunk, alig vártam, hogy túlessünk rajta. Különösen azért, mert úgy tűnt, nem lehet más módon közel férkőzni hozzá. Cranbrook közeléből telefonált, ami meglepő volt. Arra számítottak, hogy továbbra is dél felé halad, nem pedig nyolcórányira, keletre. A következő hívása még keletebbről érkezett, egy telefonfülkéből, majdnem Alberta határáról. Órákon át néztem a térképet, és igyekeztem kitalálni, mi járhat a fejében, miért tart az ellenkező irányba. Minden egyes hívás során egyre többet akart tudni Allyről, én pedig az igazság és a hazugságok között egyensúlyoztam. Nem tudtam, mennyire ért az internethez, így igazat mondtam minden olyan dologgal kapcsolatban, amit visszaellenőrizhet, például a születési dátumokat vagy az iskoláját, de mikor azt kérdezte, mit szeret és mit nem, akkor hazudtam vég nélkül. Ally most épp a sajtot és a vörös húst utálta, könnyed volt, félénk az idegenekkel, és nagyon nem volt jó sportokban. Jegyzetelnem kellett, különben elfelejteném a részleteket az új lányommal kapcsolatban, akit most hozok létre. Evan örült, amiért John még nem jelölt ki időpontot, és azt remélte, hogy meggondolja magát – viszont az neki sem tetszett, hogy ennyi kérdést tesz fel Allyről. Újra azt javasolta, hogy menjen fel vele a vendégházba, de ragaszkodtam hozzá, hogy az nem tenne jót neki, és túlságosan lemaradna az iskolában. Persze ő azt válaszolta, nem lenne gond, és hogy túl sokat aggódom. De ismerem a lányomat. Nem kell sok ahhoz, hogy kizökkenjen. A tanára a nyakamban van, amióta meglökte azt a kislányt. Nem tudom, hogy hallotta-e a pletykákat, de észrevettem a hangjában némi pluszaggodalmat, mikor Allyről beszélt. Nem

akartam olajat önteni a tűzre.

Végre, péntek este újra felhívott John. Ezúttal a mobiljáról. – Szóval, mit szólsz a hétfőhöz? – Találkozni? – A szívem száguldani kezdett. – Oké. – Nézegettem a térképet. Hallottam a fejemben Sandyt. Önnek kell kiválasztania a helyet. A helyszín kulcsfontosságú. – Tudok egy tökéletes helyet. Az egyik kedvenc parkom, és mindig oda szoktam menni Allyvel. – Az hol van? – Pipers Lagoon. – Visszatartottam a lélegzetem. Kérlek, kérlek, mondj igent! A rendőrség eredetileg a Bowen Parkot választotta, de ott épp egy szabadtéri művészeti fesztivál zajlott. A Pipers Lagoon Park elég eldugott volt ahhoz, hogy ne legyen nagy tömeg, csak néhány sétáló, különösen egy hétköznapon. Egy keskeny, kavicsos töltés vezet át a parkolóból a húszhektáros, sziklaszirtekkel tűzdelt, szamócafákkal és Garry-tölgyekkel teli parkba. A töltést mindkét oldalról az óceán határolja, és végig padok sorakoznak rajta, így nyílt terepen is le tudok ülni, és a rendőrség jó néhány pontról tud megfigyelni. A legjobb azonban, hogy csak egy út vezet befelé, így el tudják állni John menekülésének útját. – Remek, találkozzunk ott fél egykor – felelte. Igyekeztem ugyanolyan lelkesen válaszolni: – Tökéletes. – De közben a szívem a torkomban dobogott. Három napon belül egy gyilkos csalija leszek. Billy azonnal felhívott, hogy tudassa velem, John még mindig közel van Alberta határához, és hogy másnap vegyünk át mindent. Amint közöltem Evannel, hogy készen állunk, azt mondta, hazajön vasárnap este. Nem hiszem, hogy Billy tényleg szerette volna, ha velük tart, de én

megfenyegettem őket, hogy kiszállok az egészből, ha nem teszik lehetővé. Sandy azt mondta, amíg Evan felfogja, hogy nem avatkozhat közbe, addig ülhet a műveletirányító kocsiban. John hívott fel másnap, szombat reggel. Rendkívül lelkes volt, arról beszélt, mennyire várja már, hogy találkozzon velem, majd megkérdezte, mit csinálok aznap. Azt mondtam, később elviszem Allyt sétálni. Azt válaszolta: – Olyan jó, hogy ennyi időt töltesz vele. – Az élet néha közbeszól, de igyekszem. Egy darabig csendben volt, ezért megpróbáltam kihasználni a jókedvét. – Veled is sok időt töltöttek a szüleid? – Apa nagyon sokat dolgozott, anya igen, amíg nem hagyott ott minket. – Hova ment? – Nem tudom. Kilencéves voltam akkor. Hiányolta a népét, ezért gondolom, visszament a rezervátumba. – Ez érdekes volt. Elgondolkodtam, vajon az anyja távozása volt-e az, ami mindent elindított. – Ez biztos nagyon kemény volt. Gondolom, nagyon hiányoltad őt. Megpróbáltad valaha megtalálni? – Párszor, de nem jártam sikerrel. – Ez annyira szomorú, John. – Kemény volt. De várt addig, amíg nem tudta biztosan, hogy elég idős vagyok, és tudok gondoskodni magamról, majd egy éjszaka eltűnt. – Miért nem vitt magával téged is? – Azt hiszem tudta, hogy ha megtenné, apa üldözőbe venné. – Istenem, el se tudom képzelni, hogy Allyt hátrahagyjam. – Apám kemény ember volt. – Hagyott valami levelet vagy ilyesmit? – Egy lélekbabát hagyott ott, hogy megvédjen. – A bábuk!

– Mint a bábuk, amiket tőled kaptam? – Hasonló. Azoknak is a védelem a célja. – Bábukat csinált a nőkből, akikkel végzett, hogy megvédjék? Nagy kár, hogy a nők nem rendelkeztek védelemmel vele szemben. – Mi az, amitől megvédenek? – A démonok. Boszorkánysággal foglalkozik? Ez állhat az egész mögött? – Ezek az őslakosok démonai? A hangja nem mérges volt, inkább unott, amikor válaszolt: – Majd máskor elmondom neked. – Kérdezhetek az édesapádról? Említetted korábban, hogy szigorú volt. – Erőszakos volt részegen. Egyszer kiütötte az elülső fogamat, amiért elmeséltem egy viccet. – Szóval nem volt humorérzéke? John nevetett. – Így is mondhatjuk. De mindenre ő tanított, amit a fegyverekről tudok. Mikor azonban az erdőben van az ember, nem hagyatkozhat kizárólag a fegyverek tűzerejére – ez olyasmi, amit soha nem értett meg. Anya viszont igen. Ha ő nem tanított volna, akkor az első nyáron meghaltam volna. – Ezt hogy érted? – Amint betöltöttem a kilencet, elkezdett feljárni velem az erdőkbe, és ott hagyott. – Mármint egy-egy délutánra? – Amíg nem találtam újra haza. – Megint felnevetett. – Ez borzalmas. – Őszintén megbotránkoztam. – Biztos halálosan meg voltál rémülve. – Odakint jobb volt, mint otthon lenni vele. – Harmadik alkalommal nevetett fel, és tudtam, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Gyakran hetekre ott maradtam. Elvert, amiért olyan sokára találtam haza. Néha a farmunk peremén éldegéltem, és fogalma sem volt róla. Gyakran

becéloztam a fejét a puskám nézőkéjével, aztán puff. – Mi tartott vissza? – Ma hogy van Ally? Meg sem lepődöm a hirtelen témaváltáson, és válaszolok: – Remekül. – Mintha az összes kislány szeretné a Barbie babákat, szóval azon gondolkodtam… – Ally nem szereti a Barbie-t. – Az hiányzott volna még, hogy küldjön még egy babát. – Jobban érdeklik a bogarak meg a tudományos cuccok. – Ally a világ minden Barbie-ját megvenné, ha tehetné, és ha adnék neki egy gyereklabort, valószínűleg felgyújtaná vele a házat. – Jobb, ha indulok. Még van egy kis csomagolnivalóm. – Szünetet tartott, majd folytatta: – Igazán nagyon várom már. – Ragyogó lesz. – Hamarosan hívlak. – Már épp letettem volna, mikor újra megszólalt. – Várj, van egy viccem. Ez tetszeni fog. – Mondjad. – Ketten jönnek le a hegyről. Az egyik futva. – Várt. – A másik medve. – Hangosan felnevetett. – Ez remek – és kipréseltem egy nevetést. – Meséld el Allynek – mondta izgatott hangon. – Imádni fogja. Fogalmad sincs, hogy mit imád a lányom. – Naná, nagyot fog mulatni.

Sandy hívott, miután letettem, és az izgatottsága olyan erősen érződött a telefonban, hogy szerettem volna távolabb tartani a fülemtől. Azt gondolták, nyugat felé halad a határ mentén, Vancouver felé. Bár sokáig beszélt, a jel visszaverődött egy Washington államban levő toronyról, és ez meggátolta a pontosabb bemérést. Szeretnének találkozni velem a Pipers Lagoonban, hogy körbejárhassuk a területet, és meggyőződhessünk róla, hogy mindenki ugyanazt szeretné.

Letettem Allyt egy barátjánál, és átmentem a parkba. Kék farmerében és állandó szélfútta megjelenésével Sandy úgy festett, mint aki a saját közegében van. Billy egy mélyen a szemébe húzott baseballsapkát viselt, széldzsekit és sötét színű farmert, ami alól túrabakancs kandikált ki. Ettől olyan marcona megjelenése lett, ami jó pár ott sétálgató nőnek feltűnt, szinte falták a szemükkel. Sandyval felderítették a legjobb megfigyelési pontokat a környéken. Eldöntöttük, melyik padra üljek le, és kijelöltek néhány helyet, ahol álruhás rendőrök lesznek majd. Sandy szerette volna, ha Billy a parkolóban marad, de ő azt mondta: – Előző este kidolgoztam egy tervet. Azt hiszem, az előtt kell elkapnunk, mielőtt még odaér a parkolóhoz. „Elzárt terepen, ha sikerül elsőnek elfoglalnunk, az a legfontosabb, hogy teljesen megszálljuk a helyet, és úgy várjuk az ellenséget” – idézett kedvenc könyvéből, A háború művészetéből. – Egy kocsit odaállíthatunk a hegy lábához, és egy másikat fentre, ahol… – Nincs időm egy újabb idézetre – vágott közbe Sandy. – A parkolóban csináljuk, ahol le is tartóztathatjuk. Nem akarom elveszíteni a főútból nyíló bekötőutak valamelyikén. – Értelek, csak úgy gondoltam… – Nem értek egyet. – Elment mellőlünk, fülén a telefonjával. Én utánaszóltam volna, de Billy csak a hátát nézte egy kis ideig. Ha nem láttam volna a nyakán felkúszó vörös foltot, nem is gondoltam volna, hogy bosszús. Azt mondtam: – Látja, borzalmas a hozzáállása. Rám mosolygott: – Jöjjön, menjünk végig még egyszer az útvonalon.

A hétvége további részében egyszer sem hallottam John felől, ami ijesztő volt, mert fogalmam sem lehetett, milyen közel is van. Ha az

utolsó hívása óta is vezetett tovább, akkor akár már a szigeten is lehet. És ha ez önmagában nem lenne elég stresszes, nem tudjuk, hogyan jön át – két kompkikötő is van Vancouverben, de felszállhat a Washingtonból Victoriába tartó kompra is, majd feljöhet a szigeten Nanaimóig kocsival. Az őrületbe kergettem magam azzal, hogy az összes lehetséges forgatókönyvet végigvettem, azon rágódva minden percben, hogy merre lehet. Hál’ istennek Evan vasárnap hazajött. Tetőtől talpig rendbe szedtem a házat aznap délelőtt, majd cordon bleu csirkét készítettem, hogy megőrizzem a józan eszem, de legalábbis elfoglaljam magam. De egyikünknek sem ment le sok a torkán. A vacsora után Evan felhívta Billyt, és megkérdezte, hogyan fog lezajlani a találkozó. A hangja udvarias volt a beszélgetés során, de az arcán láttam, nem tölti el boldogsággal a dolog. Később összebújtunk a kanapén. Evan végighallgatta, amíg Jávor új biokajájáról fecsegtem, a gyanúmról, hogy az egyik szomszédunk füvet termeszt, arról, hogy mit kezdjünk a nyáron Allyvel – mindenről és akármiről, csak hogy ne kelljen gondolkodnom azon, mi fog történni másnap. Mikor végül szünetet tartottam, hogy levegőt vegyek, szorosan magához húzott. – Sara. – Hmm? – Tudod, hogy mennyire szeretlek, ugye? Felé fordultam. – Azt gondolod, hogy valami történni fog velem holnap. Nem nézett a szemembe. – Ezt nem mondtam. – De ezt gondolod. Ezúttal rám nézett, az arca komoly volt. – Biztos vagy benne, hogy nem akarod lefújni az egészet? – Nem, holnap letartóztatják Johnt, és egyszer és mindenkorra kikerül végre az életünkből. – Megpróbálkoztam egy hatalmas mosollyal, megpróbáltam elhinni azt, amit mondok.

– Ez nem vicces, Sara. Elhalványult a mosolyom. – Tudom.

Éjszaka szorosan öleltük egymást, miközben újra végigvettünk mindent. Végül elaludtunk, de azt álmodtam, hogy visznek a börtönbe. Ally sírt az üveg túloldalán, és Evan jött meglátogatni Melanie-val, aki az új felesége volt. Hajnali öt óra tizenötkor ébredtem, az órára pillantottam, majd az alvó Evant néztem, a századik alkalommal gondolva: Helyesen cselekszem?

Evan másnap reggel palacsintát sütött. Allyvel szórakoztunk, míg Jávor végigmormogta és szuszogta magát a saját adagján. Evan és én összeösszenéztünk a kávéink fölött, én pedig újra és újra megnéztem a mobiltelefonomat. Vajon John már a szigeten van? Közel jár? Tudja a címemet? Mi van, ha megjelenik itt? Ellenőriztem a riasztót, majd láttam, hogy Evan is ellenőrzi. Miután Allyt elvittük az iskolába, ahol egész nap ott parkolt egy járőrkocsi, elindultunk a kapitányság felé. Evan megvárta, amíg rögzítik rajtam a lehallgatót. Le kellett autóznom a parkhoz, elsétálni a padhoz, leülnöm rá, és várni. Evan a rendőrséggel érkezett a parancsnoki kocsiban, így John nem láthatott minket együtt. Ha valami oknál fogva közel jutott volna, nekem kellett arról gondoskodnom, hogy tartsam köztünk a távolságot. Mindezen utasítások elővigyázatosságként voltak tálalva, és mindegyik után megjegyezték, „amennyiben még mindig végig akarja csinálni ezt”. Az üzenet világos volt: ha szar kerül a palacsintába, és megsérülök, a rendőrség szerette volna világosan és egyértelműen rögzíteni, hogy saját szabad akaratomból veszek részt az akcióban. Amint odaértem a Pipers Lagoonhoz, Sandy a parancsnoki kocsiban Evannel, leparkolt az út mentén. Billy az álruhás rendőrök egyike lesz,

akik a parkolóban új közlekedési táblákat elhelyező dolgozóknak álcázták magukat. Más rendőrök kutyákat sétáltatnak és madarakat etetnek. Egy nőnemű rendőr egy üres babakocsit tol majd, stratégiailag elhelyezett takaróval, egy másik a padom fölötti dombon az óceánról készít rajzot. Megkönnyebbültem, amiért ennyi embert mozgósítottak emiatt – nem akartak kockáztatni. Én kockáztattam.

Nagyjából fél órával a Johnnal való találkozás időpontja előtt indultam el a kapitányságról. Az oda vezető úton a felhőkön áttörő napsugarak lepattantak a kocsikról, és belesütöttek a szemembe. A fejem lüktetni kezdett, és akkor jutott eszembe, hogy nem vettem be reggel a tablettámat. Benyúltam a táskámba, de az üveg üres volt. Nagyszerű. Minél közelebb voltam a Pipers Lagoonhoz, annál feljebb került a szívem a torkomba. Miért is egyeztem bele ebbe az egészbe? Az agyam azzal volt tele, mi sülhet el balul: John túszt ejt. John engem ejt túszul. Evan kiugrik segíteni, és lelövik. Legszívesebben lefújtam volna az egészet. Leparkoltam, és megnéztem a többi kocsit. Nem volt köztük kisteherautó. Mi van, ha autót bérelt? Nem láttam egy autókölcsönzős rendszámtáblát sem. Izzadt tenyeremet a nadrágomba töröltem. Oké. Nem kell mást tennem, mint kiszállni és a padhoz sétálni. Mély lélegzetet vettem, kiszálltam a Cherokee-ból, és elindultam a kavicsos ösvényen, szorosra húzva a kabátom, amibe belekapott az óceánról érkező szél. Egy pillanatra pánikba estem, mikor egy fiatal pár a pad közelébe ért, amelyre nekem kellett leülnöm. Hála az égnek továbbmentek. Amíg vártam, a fejem egyre jobban lüktetett, a szemem pedig könnyezett. Gyors iramban érkezett a migrén. Az órámra pillantottam, majd újra körbenéztem a parkolóban. Elérkezett a tizenkettő harminc, de Johnnak semmi nyoma. Minden leparkoló járművet megnéztem. A szél cibálta a hajamat, eltakarva a

látómezőmet. Hátrasöpörtem. Egy férfi szállt ki egy kis autóból. Lélegzet-visszafojtva figyeltem. Egy darabig állt, körülnézett, majd levette a baseballsapkáját. Vörös hajat láttam megvillanni. Ó, istenem, ő az. Becsukta a kocsi ajtaját, és elindult az ösvényen. Hol a rendőrség? Már el kellett volna kapniuk. Közelebb, közelebb, még közelebb. Végül olyan közel ért a férfi, hogy láthattam az arcát. Túl fiatal volt. Kifújtam a levegőt. Furcsán nézett rám, mikor elhaladt mellettem. Újra a parkolóra koncentráltam. Valakit szem elől tévesztettem volna? Nem láttam új autókat. Az órámra néztem. Újabb öt perc telt el. Hol van? A szívem olyan gyorsan vert, hogy már aggódtam, hogy valami nincs rendben, de betudtam az idegeimnek. Bár napos volt az idő, a szél csípett, és úgy éreztem magam, mintha jégbe mártották volna a testem. Előre-hátra mozgattam a lábaimat, és a kezemet bedugtam a kabát ujjába. Újabb tíz perc telt el. Még mindig semmi. Kivettem a zsebemből a telefont, és feltárcsáztam az utolsó számot, amiről John hívott. Semmi válasz. Mi történhetett? A szigeten van egyáltalán? Felálltam és körülnéztem. A felettem álló sziklákon rajzolt a rendőrnő, és az óceánt bámulta. Visszaültem, mert forgott körülöttem a világ, miközben a migrén a nyakam tövét kezdte szorongatni. Újra az órámra néztem: fél óra telt el a megbeszélt időpont óta. Azon töprengtem, mit tegyek, mikor a zsebemben megszólalt a telefon. Nem ismertem fel a számot. – Halló? – Ott vagy? – John, már kezdtem aggódni. Minden rendben van? – Nem tudom, Sara, mondd meg te. – Elborított a rettegés. – Mi a helyzet? Rád várok, ahogy megbeszéltük. – Úgy tűnik, gondjaid vannak az igazmondással. Megfigyelt valahonnan? A hideg futkosott a gerincemen. – Nem tudom, miről beszélsz, John.

– Nem mondtad el nekem az igazat Allyről. – Fejben végiggondoltam mindent, amit meséltem neki. Ugyan mit tudhatott meg? Válaszoltam. – Mindig igyekeztem a lehető legőszintébb lenni. Felsorolásba kezdett: – Ally szereti a Barbie-kat. Ally jó a sportokban. Ally nem szereti a tudományt. Hangosan szedtem a levegőt. – Megfigyeltél minket? – Hazudtál. Rémült voltam, de egyben mérges is. – Ally a lányom, John. Az a dolgom, hogy megvédjem. Nem kellett volna feltenned azokat a kérdéseket. – Azt kérdezek, amit csak akarok. Térj észre, Sara! Jusson eszedbe, kivel beszélsz! – Higgadjunk le mindketten, és kezdjük elölről, rendben? – Már túl késő. – Soha nincs túl késő, ha családról van szó – erről szól a család. Hallgatott. A szívem őrült ritmust diktált. Rászorítottam a kezem. Végül megszólalt újra: – Nézz be a nyilvános vécébe. Az utolsóba. Hagytam ott neked valamit. – Most azonnal? – Majd visszahívlak. – Letette.

Felálltam, és elindultam a parkoló végében található nyilvános mosdók felé vezető ösvényen. A tekintetem kétségbeesetten pásztázta a dombokat, a strandot, a lagúnára néző házak tetejét. Vajon néz engem? Óvatosan körbepillantottam. A dombon álló rendőrnő a holmiját csomagolta, és mobilon beszélt valakivel. Mikor elértem a parkolót,

elmentem Billy és a többi rendőr mellett. Billy is a telefonjába beszélt, de bólintott felém. Ez azt jelentette, hogy menjek tovább? Tőlem jobbra észrevettem, hogy a babakocsis rendőrnő a mosdók felé igyekszik. Kis híján előttem ért oda a bejárathoz, de egy idősebb, a mosdóból távozó nő megállította – a gesztusaiból ítélve épp az irány felől érdeklődött. Haboztam a bejáratnál, de ha tovább várok, az furcsának tűnt volna. Erőt vettem magamon, és bementem.

Hála az égnek senki nem volt benn, ezért odamentem az utolsó fülkéhez, és lassan kinyitottam az ajtót. Első látásra nem volt ott semmi szokatlan – biztosan a víztartályban lesz. Tétováztam, hogy várjak-e, mielőtt megnézem, de nem tudtam, mennyi időm van, amíg John újra felhív. Remegő kézzel emeltem fel a tartály fedelét. Egy Barbie lebegett arccal lefelé a vízben. Tudtam, hogy nem volna szabad megérintenem. A kisujjam körmével fordítottam át. Az arca le volt olvasztva. Kirobogtam a mosdóból, a rendőrnőt majdnem fellökve, és a Cherokee felé futottam. Remegett a kezem, amíg a kulccsal a zár lyukát kerestem. Végre sikerült, és már sebesen hajtottam az úton. Megcsörrent a telefonom, de csak Billy volt az. – Minden rendben, Sara? – Ally az iskolában van, és… – Ebben a percben is megfigyelés alatt tartjuk az iskolát. – Beszélni szeretnék Evannel. – Át kell vegyünk önnel néhány dolgot… – Billy, most. – Letettem. Evan azonnal hívott. – Jól vagy? – Nem. – Elmondtam, mit találtam a mosdóban. – Jézusom. Billy mondta, hogy meg se jelent, de nem… – Nem érzem jól magam. – Ezt hogy érted?

– Migrénem van, a szívem pedig rohamtempóban ver. Nehezen veszek levegőt, és szorít a mellkasom. – Valószínűleg csak a szorongástól van, és… Megemeltem a hangom: – Nem pánikroham, Evan. Jézusom, talán tudom, hogy fest egy pánikroham. Elfelejtettem bevenni a tablettákat. Nyugodt volt a hangja. – Sara, húzódj le! – Hangokat hallottam a háttérben. – Nem lehet. Mi van, ha követ? – Mivel Evan nem válaszolt azonnal, hozzátettem: – Billy említette, hogy honnan telefonált? – Ő… – Megköszörülte a torkát. – Azt mondta, John Nanaimóban van. A félelemtől némán vártam, hogy Evan folytassa. – Azt mondták, az adatok alapján az északi végén autózott, mikor telefonált, de most ki van kapcsolva. – Tehát egész idő alatt megfigyelhetett. – Jó volna, ha bemennél a kapitányságra. Ott tudunk veled találkozni, és… – Megyek, megnézem, mi van Allyvel. – A rendőrség már… – Megyek, megnézem, mi van Allyvel, utána pedig hazamegyek. Rövid ideig hallgatott. – Rendben, elmondom nekik.

Akkor értem Ally iskolájához, amikor épp befelé tartottak a szünetről. El volt ragadtatva tőlem, és szerette volna, ha köszönök minden barátjának. Azt mondtam neki, hogy beugrok majd hozzá, hogy megöleljem, és így is történt – jó hosszan. A válla fölött kiszúrtam Sandy Tahoe-ját az épülettömb végében. Miután Ally visszament az osztályterembe, beszéltem a kinti kocsiban ülő rendőrökkel, akik megnyugtattak, hogy John nem tud elmenni mellettük. Tizenöt perccel később rákanyarodtam az utcánkra, de Sandy leelőzött a Tahoe-val.

Mikor befordultam a kocsifeljárónkra, már a ház előtt parkolt. Az ajtóban voltam, mire Evan odaért hozzám, és megragadott, hogy megöleljen. – Egy járőrkocsi az utcán folyamatos megfigyelés alatt tartotta a házat. Sandy mindent megnézett odabenn – minden tiszta. – Istennek hála. Meg kell keresnem a gyógyszerem. Lerúgtam a cipőmet, és siettem a fürdőszobába. Mikor kijöttem, Evan már a redőnyöket húzta le a hálószobában, és az éjjeliszekrényre készített egy ruhát egy tál jégben. Lekapcsoltam a világítást, és lefeküdtem, kezemmel a hevesen dobogó szívemet szorítva. Összpontosíts! Lélegezz! Minden rendben. Most már biztonságban vagy. Evan suttogott: – Szeretnéd, ha itt maradnék veled? – De még ez a csendes hang is tőrként szúrt a fejembe. Megráztam a fejem, és a párnát a fejemre húztam. – Rád nézek egy kis idő múlva. – Puhán csukta be maga mögött az ajtót. Néhány perccel később hallottam Evant és Sandyt a földszinten beszélgetni. Valami jármű hangját kintről, majd még egy férfihangot. Magzatpózba gömbölyödtem, és hagytam, hogy a gyógyszerek elsodorjanak.

Az éjszaka kellős közepén ébredtem fel. Evan ott feküdt mellettem. – Kérsz egy kis vizet, bébi? Elmormoltam egy igent, és szólt, hogy fedjem el a szemem, mert felkapcsolja a lámpát. Megtöltött egy poharat a fürdőszobában, és a halvány fényben óvatosan nyújtotta felém. – Köszi. – Felültem. Nagyon halkan mesélt el mindent, ami az elalvásom óta történt. Billy velem maradt a házban, miközben Evan és Sandy elmentek Allyért az iskolába. Evan azt mondta Allynek, hogy Sandy és Billy a barátai a

vendégházból, és hogy egy darabig velünk maradnak. Allyt nem igazán zavarta, és ami azt illeti, Sandyt meg is kedvelte. Pont őt. Billy most a földszinten aludt, a kanapén, Sandy pedig az Ally szobája melletti vendégszobában. Megszólaltam: – Sandy bizonyára zabos amiatt, ami ma történt. – Semmi gáz nincs vele. Kissé arra emlékeztet, amilyen te szoktál lenni, ha valamit megszállottan csinálsz. – Jaj, de kedves. Gyengéden nevetett. – Mit tegyünk most, Evan? – A következő pár napban óvatosabbnak kell lennünk, és várnunk, hátha újra telefonál. Egyébként éppen ettől tartottam. – Mitől? – Hogy valami nem megy majd jól, és John még nagyobb fenyegetéssé válik. – Elkapták volna, ha nem deríti ki, hogy hazudtam Allyvel kapcsolatban. – Én eleve úgy gondoltam, hogy Allyről semmit nem kellett volna neki mondanod. – Valamit mondanom kellett, és most igazán nincs szükségem az „én megmondtam”-okra. – Bocsáss meg! – sóhajtotta Evan. – Csupán egyáltalán nem kívánok még egy ilyen napot megélni, mint a mai. – Én sem. A legjobban az zavar, hogy honnan tudhatta meg, hogy hazudtam? – Mindketten elnémultunk egy kis időre. – Mit gondolsz, beszélhetett valakivel az ismerőseink közül? – Egyik ismerősünk sem olyan ostoba, hogy egy idegennek fecsegjen ki a lányunkkal kapcsolatban bármit, Sara. – Lehetett valaki az iskolájából is… egy tanár, vagy valamelyik szülő, vagy akár valamelyik gyerek vagy ilyesmi. Vagy… – Mi?

– Melanie egy bárban dolgozik – mondtam. – Mi van, ha bement, és azt mondta, van egy hatéves lánya, vagy ilyesmi? Elkezdhetett mesélni neki az unokahúgáról. – Ez eléggé elrugaszkodott… Amúgy is sokkal hajlamosabb Kyle-t fényezni. – Ó, baszki. – Sóhajtottam. – Azt mondtam, meghallgatjuk a cédéjét, az esküvő miatt. – Hamarosan meg is tesszük. – Jól tennénk, különben megnézhetem magam. – Jelenleg Melanie a legkisebb problémád. Ismét csendbe burkolóztunk, majd megszólalt: – Nem, van egy olyan érzésem, hogy a szigeten volt, és figyelt téged. – Szorosabban húzott magához. – Járj nyitott szemmel. Figyelj minden olyan járműre, ami esetleg követ téged, és figyelj a környezetedre. – Mindig figyelek. – Nem, nem figyelsz. Általában eltereli a figyelmed valami. Ígérd meg, hogy óvatos leszel. Lassan beszéltem, minden egyes szót eltúlozva. – Megígérem neked, hogy jobban figyelek majd a környezetemre. Megcsókolta a homlokom, és megszorította a vállam. Evan karjai között, a teste melegét, ütemesen dobogó szívét érezve, újra kezdtem elbódulni. A sötétben mormolta: – Nem szeretném, ha még egyszer beszélnél vele, Sara. A vállába suttogtam: – Nem fogok. Befejeztem.

Azóta semmi hír Johnról. Evan az utóbbi pár napban mellettem volt, ahogy Billy és Sandy is, ezért nem jöttem el a tegnapi időpontomra. Végtére is, nem is volt annyira rossz, hogy ott voltak. Egyikük napközben általában elment a kapitányságra, és örültem, hogy van

valaki, aki velem együtt elkíséri Allyt az iskolába, de hiányzott az Evannel kettesben töltött idő. Hiányoltam az egyedül töltött időt is. Billy napközben a ház körül maradt, ami nem volt áldásos hatással a kapcsolatunkra. Evan néhányszor elment mellettünk, miközben Billyt nyaggattam az üggyel vagy a Johnnal kapcsolatos elméleteivel kapcsolatban, és észrevettem azt a nézését. Egyik éjjel, mikor ő már lefeküdt, én fennmaradtam Billyvel, és a munkájáról beszélgettünk. Mikor végre bemásztam az ágyba, Evan hátat fordított nekem. Megkérdeztem, mi a baj – kétszer is – és ezt felelte: – Nem tetszik, hogy ennyire barátságos vagy Billyvel. – Ööö, vendég a házunkban. Mit tegyek, ne is foglalkozzam vele? – Zsaru. A szakmánál kellene maradnia, nem pedig azzal elfoglalnia magát, hogy a menyasszonyomat fűzi. – Most biztos szórakozol. A régi ügyeiről beszélgettünk. – Nem tetszik a pasas. – Ez egészen nyilvánvaló, mivel elég bárdolatlan voltál vele a vacsoránál. – Helyes. Talán veszi a lapot, és beül a kurva járőrkocsiba. – El sem hiszem, hogy ekkora seggfej vagy. Olyan, mintha a testvérem lenne, Evan. – Inkább aludj, Sara. Ezúttal én fordítottam hátat neki.

Részben megértem Evan álláspontját – én se díjaznám, ha egész nap Sandyvel lógna – de teljesen őszintén mondtam, amit mondtam. Billy mintha a bátyámmá vált volna, egy igazán védelmező, fegyvert viselő báttyá. Mikor egy alkalommal a kapitányságon kellett találkoznunk, láttam, ahogy kikísér egy nőt a kocsijához. Zúzódások voltak az arcán. Mikor Billynél rákérdeztem, megrázta a fejét, és ezt mondta: – Egy újabb erőszakos férj, aki túl sokat ivott. – Távoltartási végzést kért?

Felhorkant: – Igen, de általában mind csak papírpazarlás. Az erőszakoskodók fele ettől függetlenül megtámadja a nőt. És általában meg is ússzák. – A nő kocsiját bámulta, miközben távolodott. – Legközelebb a kórházban fog kikötni. A férjét a saját módszerével kellene móresre tanítani. Valami a hangjában arra ösztönzött, hogy megkérdezzem: – Tett ilyesmit valaha? Vette a saját kezébe a dolgokat? Felém fordult, komoly volt az arca. – Azt kérdezi, megszegtem-e a törvényt? Megpróbáltam nevetéssel elütni a hirtelen kérdést, majd azt válaszoltam: – Nem tudom, én simán el tudom képzelni afféle álarcos keresztes lovagként. Újra végignézett az úton. – „A nagy tudású hadvezér gondozza az utat, és megőrzi a törvényt, így válik győzelem és vereség urává.” – Felém fordult: – Jöjjön, szerezzünk egy kávét. Bár Billy ismételten egy Szun-ce-idézettel ütötte el a kérdést, volt egy olyan érzésem, hogy régebben olykor önbíráskodásra hajlott. Nem zavar, ha így volt. Sőt szimpatikus is. Pont egy ilyen embert szeretek a saját lövészárkomban tudni. Egyszer elmondta, hogy még mindig közeli kapcsolatban van néhány áldozattal, akikkel együtt dolgozott, és hogy számára nincs vége egy ügynek addig, amíg valaki rács mögé nem kerül, vagy a hullaházba. – Remélem, Johnt is ráteszi erre a listára. Mindegy, melyik oszlopba. Ma reggel volt egy hívásom a mobilomon, de csak kétszer csengett, utána abbamaradt. Nem mintha fel akartam volna venni – már elmondtam Sandynek, hogy nem fogom felvenni, ha John újra felhív. Azt gondoltam, alapos fejmosásban részesítenek, de mindketten magukban tartották a véleményüket. Valószínűleg azt hiszik, majd meggondolom magam. Esélytelen. A szám egy Williams-tó közelében levő fülke száma volt, tehát úgy fest, nincs a szigeten. Talán ezúttal

alaposan felpaprikáztam, és soha többé nem is hallok felőle. Eltűnődtem, milyen is lenne ez: az egész életemet úgy élném le, hogy folyamatosan hátra kell tekintgetnem? Arra várnom, mikor szólal meg a telefon? Vége lehet valaha is az ilyesminek?

TIZENÖTÖDIK BESZÉLGETÉS Mikor hazaértem a legutóbbi találkozónkat követően, Evan közölte, úgy döntött, marad hétvégére. Elgondolkodtam, vajon a döntését mi motiválta inkább, a Billy vagy a John miatti aggodalom, de jólesett, hogy a változatosság kedvéért itthon van. Nem mintha segített volna bármiben. El nem tudom neked mondani, hányszor vettem kézbe egy szerszámot, és tettem le azonnal utána. A nap túlnyomó részét a számítógép előtt ülve töltöttem. Most olyan dolgokra keresek rá a Google-ban, mint a „honnan tudom meg, ha követnek”, vagy „életmentő önvédelmi módszerek”. Az egyik cikkben javaslatokat találtam arra az esetre, ha megtámad egy sorozatgyilkos vagy erőszakoló, köztük volt például a visszatámadás és a sikoltozás. Még azt is felsorolta, mit válthatnak ki az egyes reakciók. De úgy tűnik, az egyetlen módja annak, hogy biztosak lehessünk abban, melyiket is kerítettük kézre, helyesebben melyiknek kerültünk a kezei közé, az a próbálkozások eredménytelensége – miután megöl minket. Továbbra is kinyomtattam mindent, a biztonság kedvéért. A papírokat egy hatalmas aktában tároltam, amelyet a Johnnal kapcsolatos dolgoknak nyitottam. Volt benne egy napló, amibe akkor fogtam bele, mikor hívogatni kezdett. Lejegyeztem a napszakot, amikor hívott, a hangulatait, a hanghordozását, a beszédében hallott mintákat, bármit. Mikor nem a Google-t nyúzom, akkor Billynek küldök rövid Mi a helyzet odaát? e-maileket. Mindig válaszol. Néha csak ennyit: Ne aggódjon! Vagy: Tartson ki, hívom később, és beszámolok! Evan kiakadna, ha megtudná, mennyire szorosan tartjuk a kapcsolatot. Nem szeretem a háta mögött csinálni, de nem tudom megmagyarázni, miért van szükségem Billy megnyugtatásra, legalábbis úgy nem, hogy azt

Evan meg is értse. Evan remekül ki tud emelni a félelmeimből, és kiegyensúlyozza az érzelmi hullámvasutat, amire bérletet vettem. Ez azonban akkor működik, ha épp ötös fokozatban vagyok. Ha felkapcsoltam tízesbe, az összes egyszerűen-ne-is-gondolj-rá tanácsától megőrülök. Billy mindent-kézben-tartunk hozzáállására van ilyenkor szükségem. Az előző péntek este kegyetlen volt. Bár Evan otthon volt, és nem hallottam John felől hétfő óta, cseppet sem éreztem magam nyugodtabbnak. A mobiltelefonom néma volt, az agyam viszont zajos. A sorozatgyilkosok az összes könyv szerint rendkívül impulzívak tudnak lenni. Ha John késztetést érez arra, hogy beszéljünk, felveheti a telefont attól teljesen függetlenül, hogy épp mennyire dühös, csak hogy elmondja, mennyire dühös. Vagy dönthet úgy, hogy személyesen közli velem. De a lényeg, hogy az ilyen típusú emberek, mint John – mint én –, épp annyira rögeszmések, amennyire impulzívak. Egész éjszaka azért voltam fent, mert azon töprengtem, őt mi tarthatja ébren. Majd szombat reggel újra elkezdődtek a hívások.

A telefonom a reggeli készítése közben csörgött – ami azt illeti, Evan készítette a reggelit, én csak dumáltam, és útban voltam neki. A szám új volt, a körzetszám viszont még mindig Brit Columbia. Evan szólalt meg: – Ne vedd fel! – Ez egy másik szám. Hátat fordított a tűzhelynek. – Ha nem ő az, akkor hagynak üzenetet. – Nem hagytak. Még háromszor hívtak fel, mindhárom alkalommal letették a negyedik csengés után. Egy villával a kezemben, lefagyva álltam a félig megterített asztal fölött, várva, hogy megszólaljon újra a telefon. Evan pillantott hátra a válla fölött: – Kapcsold ki a francba!

Pillanatokkal előtte gondoltam arra, mennyire örülök, hogy Sandy és Billy nincsenek itt. Így Evan csak az enyém, most azonban azt kívántam, bárcsak itt lennének, és elmondanák, mit csináljak. Kezdett elpárologni az elhatározásom, hogy ügyet sem vetek Johnra. – Mi van, ha megint elkapott egy lányt? Evan megfordult, kezében a főzőkanállal. – Kapcsold ki a telefont, Sara! Tojások sercegtek a háta mögött a serpenyőben, mikor újra megszólalt: – Úgy rémlik, azt mondtad, befejezted. – De mi van, ha elkapott valakit, vagy egy kempingben van, és… – Ha nem beszélsz vele, nem tud manipulálni. Ally lépett be a konyhába. – Mi ez a bűz? – Jesszus, a tojás! – Miközben a serpenyőt áttette egy másik főzőlapra, Evan azt mondta: – Azt csinálsz, amit akarsz, Sara. De pontosan tudod, mi fog történni. Kikapcsoltam a telefont, és az asztalra tettem. Evan megragadta a kezemet. – Ez az egyetlen módja annak, hogy visszakapd a saját életedet. Leültem, az ölembe húztam a fintorgó Allyt, és a hajába temettem az arcom. Rosszullét környékezett a rémülettől és a bűntudattól. Kinek az életét sikerült most megsemmisítenem?

Allyt átvittük Meghanékhoz, aztán hazajöttünk, és Evan elvégzett eztazt a ház körül. Végre befejeztem az ágytámlát, amivel szenvedtem, de úgy éreztem magam, mint aki a bokájára kötözött kövekkel kapaszkodik egy domboldalon felfelé. Billy hívott, hogy elmondja, John Lilloeet mellől telefonált, egy fülkéből, az előző hívásától úgy háromórányira, délre. És háromórányira Vancouvertől is. Munka közben azon járt az agyam, vajon John épp a következő áldozatát

keresi-e, mialatt én itthon csiszolok. A rendőrség megbízott egy járőrt, hogy minden szünetben menjen el az iskola mellett. A tanár azt gondolja, kegyetlen felügyeleti háborút folytatok a vér szerinti apával – hála az égnek, soha nem említettem a tanárnak, hogy az apja halott –, de elgondolkodtam azon, hogy otthon kellene tartanom Allyt. Evannel beszélgettünk erről, de úgy döntöttünk, az ő érdekében mindent a lehető legnormálisabb keretek közt kell kezelnünk. Engem megtartani a lehető legnormálisabb keretek közt – ez volt a kihívás. Életem java részében mindig egyarasznyira voltam a mániástól, és pillanatok alatt kapcsoltam csúcssebességbe, de most? Most már azt sem tudom, mi a normális.

Ebédszünetet tartottunk Evannel, és megpróbáltam érdeklődő maradni, amikor elmesélte, hogy átrendezte a fáskamrát, de észrevette, hogy a szendvicsemet babrálom. – Miért nem mégy el meglátogatni Laurent egy kicsit? – kérdezte. – Nem is tudom. – Vállat vontam. – Nem beszéltünk valami sokat mostanában, mert úgy érzem, mintha szünet nélkül hazudnék. És nem mondtam el senkinek, hogy itthon vagy. Nem értenék, miért. – Mondd egyszerűen azt, hogy lemondtak egy utat, és szerettem volna veled tölteni egy kis időt, hogy haladjunk az esküvői előkészületekkel. – Istenem, az esküvő. Még mindig nem rendeltük meg a tortát, a virágokat, nem béreltünk szmokingot neked, nincs meg a bor, nincsenek készen a névtáblák. – Széttártam a kezem. – Még csak a meghívókat se küldtük ki. – Minden rendben lesz, Sara. – Három és fél hónap múlva esküvő, Evan. Hogy lesz ez így rendben? Evan felvonta a szemöldökét: – Hé, menyasszony, lehetnél valamivel kedvesebb is a vőlegényeddel. – Bocsánat – sóhajtottam fel.

– Mi a legjelentősebb tétel a listádon? – Nem tudom… talán a meghívók. Egy darabig gondolkodott. – Menj, látogasd meg Laurent, én pedig keresek egy levélmintát az emailhez, és frissítem a weboldalt. Mikor hazaérsz, pontosítjuk a szöveget, aztán holnap végigmehetünk az e-mail-címeken, és kiküldjük a linket. – De… – De micsoda? – Amint kimentek a meghívók… Nem is tudom, lehet, hogy igazad van. De mi van, ha a dolgok rosszabbak lesznek Johnnal, és… – Nem lesznek. Kikerült az életünkből. Te pedig gondoskodsz róla, hogy így is maradjon, igazam van? – Bólintottam. – Tehát amennyiben nem gondoltad meg magad a házasságot illetően… Az államat simogattam. – Hmm… nézzük csak. Megmarkolta a hajam, és csóktávolságra húzta magához az arcom. – Nem engedlek elmenekülni. Most nem, mikor egy zsaru várja, hogy átvehesse a helyemet. Ráütöttem a vállára. – Billy nem úgy kedvel. És jelenleg valószínűleg utál, amiért szétbarmoltam az ügyet. Evan felmordult, és ennyit válaszolt: – Remek. Most pedig indulj a húgodhoz.

Mikor hazaértem – lényegesen több életkedvvel, miután elpusztítottam vagy fél tucatot Lauren mogyoróvajas sütijéből, és egy egész kanna kávét –, Evan azt mondta, hívták párszor a vendégházból. Aggódtam, hogy ügyfeleket veszít el, erre azt felelte, őt jobban aggasztja, hogy engem elveszíthet. Amint John rájött, hogy nem fogom felvenni a mobiltelefont,

néhányszor próbálkozott a vonalassal is. Ally megkérdezte, miért nem vesszük fel, erre azt válaszoltuk, hogy csak üzletkötők, és nem szabad felvennie. Éjszakára lenémítottuk a csengést, és a rendőrségnek megadtuk Evan mobilszámát, mert az enyém ki volt kapcsolva. John vasárnap is próbálkozott néhányszor. Minden hívás Cache Creek környékéről jött, és nagyobb biztonságban éreztem magam attól, hogy tudtam, merre van, legalább nagy általánosságban. Evan viszont úgy látta, csak sokkal őrültebben viselkedem ettől, mert megpróbálom megjósolni a következő lépését. Igaza volt. Beleegyeztem, hogy hétfőn felhívom a telefontársaságot, hogy cseréljék le a hívószámomat. Majd vasárnap este megkaptam az e-mailt.

Evan épp meg akarta mutatni az esküvői weboldalt, amit egész hétvégén frissítgetett, mikor úgy döntöttem, megnézem az emailjeimet. Amint megláttam a [email protected] címet, azonnal tudtam, hogy John az. Az üzenetet végig nagybetűkkel írta. SARA NAGYON NAGY A NYOMÁS. SZÜKSÉGEM VAN RÁD. JOHN Az irodám falai rám borultak, miközben a képernyőt néztem. Evan beszélt mögöttem, de nem értettem a szavait. – Mi a gond? – kérdezett Evan. – John írt egy e-mailt. Evan megfordult a székén, kérdezett még valamit, amit nem fogtam fel. Kinyitottam az asztalom feletti ablakot, friss levegőre vágytam, de még így is azt éreztem, hogy megfulladok. Billy – muszáj felvennem a kapcsolatot Billyvel. Továbbítottam neki az e-mailt, és azonnal fel is hívott, hogy tájékoztasson: a rendőrség megkísérli kideríteni, John honnan küldhette, de én biztos voltam benne, hogy egy nyilvános gépet

használt. Mikor megmutattam Evannek az e-mailt, azt mondta, egyszerűen ne foglalkozzam vele. Megpróbáltam az esküvői weboldalra koncentrálni, de nem tudtam kiverni a fejemből John üzenetét. Elhaló hangon kérdeztem: – Mi van, ha megöl valakit? – A rendőrség figyelmeztetéseket tett ki minden egyes kempingben. De a végén téged fog megölni, ha továbbra is kommunikálsz vele, Sara. – Végiggörgette a weboldal egyik oldalát. – Gyere, ez majd eltereli a gondolataidat. Látod, megváltoztattam a formátumot, és a horoszkópjainkat és a linkeket beépítettem egy térképbe – és van itt egy kis kvíz is. És mindenki visszajelezhet online. – Ez tök jó. És köszi, amiért igyekszel elterelni a figyelmemet. De John nem a beszélgetéseink miatt lépi át a határait. – Akkor hagyd, hogy felbosszantsa magát. Itt vagyok, a ház be van riasztózva, és rendőrök járőröznek odakint. Ha egyáltalán beszélsz vele, ezt kellene megmondanod neki, hogy a rendőrség tudja, hogy felvette veled a kapcsolatot, és elkapják, ha újra beteszi a lábát a szigetre. – Lehet, hogy ettől fog teljesen bekattanni. Evan elfordult a képernyőtől. – Mit szeretnél tenni, Sara? – Csak szeretném, ha ez az egész megszűnne. – Akkor hagyd, hogy a rendőrség végezze a munkáját. – De ők sem mindenhatók, én pedig nem bírom ki, hogy ne tudjam, mit csinál. – Sara, ha beszélsz vele, akkor én leszek nagyon bosszús. – Most meg te fenyegetsz? Ez nem fair. – Nem fair, de aggódom érted. Azt mondtad, befejezted vele. – De ő nem fejezte be. Megváltoztathatjuk a számainkat – milliószor megtehetem –, de mindaddig, amíg szabadlábon van, új és új módokat talál a kapcsolatfelvételre.

Evan arca kőszikla volt. – Akkor mit akarsz tenni? – Azt hiszem… azt hiszem, talán meg kellene próbálnom újra találkozni vele. Ha… – Nem, Sara. Ezt nem teheted. – Evan, gondolj csak bele. Kérlek. Én sem akarom megtenni, rémisztő már az elképzelés is. De el kell kapnunk. Csak így lesz egyszer és mindenkorra vége. Hogyan tartsuk meg az esküvőt, amíg ott lóg a fejünk felett mindez? – Ha megteszed, én nem akarok részt venni benne. – Ez mit jelentsen? – Azt, hogy nem fogok ott ülni a kocsiban, azon tépelődve, hogy épp a halálodba rohansz-e. Allyt is kockára teszed, tudod? – Ez annyira tisztességtelen. Allyt próbálom megvédeni. Mindaddig nincs biztonságban, amíg Johnt nem kapják el. – Ha megteszed, akkor jobb, ha velem jön a vendégházba. – Ally itt marad. – Tehát szeretnéd, ha itt maradna, ahol el tudja ragadni az iskolából? – Itt nagyobb biztonságban van a rendőrök megfigyelése mellett, mint odafent a vendégházban. Az oda vezető út sivár, az egész városban összesen van vagy három rendőr. És John tudja, hol van a vendégház, Evan. Ha bármi történne odafenn… – Ott könnyebben meg tudnám védeni. – Billy is meg tudja védeni… – elhallgattam, amint felfogtam, mit mondtam éppen. – Szóval úgy gondolod, Billy jobban gondját tudja viselni Allynek, mint én? – Rendőr, Evan. – Nem érdekel, micsoda. Ha ezt megteszed, Ally velem jön a vendégházba, vagy elmondom a szüleidnek, és itt maradhat. – Nem viszed el a lányomat sehova. – A te lányodat? Hát erről van szó? Nem az enyém, ezért nincs

beleszólásom abba, ami vele történik? – Evan, nem így értettem! Lecsukta a számítógépe képernyőjét, és az iroda ajtaja felé indult. – Azt teszel, amit akarsz, Sara. Amúgy is azt tennéd.

Aznap éjszaka Evan a kanapén aludt. Én órákon át forgolódtam, fejben még mindig vele vitatkozva, de éjfélre a haragom java elpárolgott. Gyűlöltem, hogy haragszik rám. A hátamra gördültem, és a mennyezetet bámultam. Evan miért nem látja be, hogy Johnnal találkozni a legjobb lehetőség – illetve, ahogy Billy is említette, valószínűleg az egyetlen lehetőség – arra, hogy eltávolítsuk az életünkből? A sötétben mindent átrágtam, amit mondott. Az én lányom? Evan sokkal inkább volt Ally apja mint bárki valaha is. Tényleg azt gondoltam volna, hogy mivel vér szerint nem az övé, nincs joga beleszólni, mi történik vele? Most döbbentem rá, hogy tudat alatt mindig másodlagosnak tekintettem Evan véleményét, ha Allyről volt szó. Talán igaza volt. Talán tényleg itt az ideje, hogy Johnt teljesen kizárjam. Mindent megtettem, amit a rendőrség kért, elviseltem John hívásait, egészen addig a pontig, amikor már két lábon járó pánikroham voltam, végül belementem a találkozóba is – és még mindig nem kapták el. Azt mondta, nem bánt senkit, amíg beszélek vele, majd megölte Danielle-t, azt követően, hogy lehúzódtam az országútról, hogy fogadjam a hívását. És azt sem tudhatom, hogy nem támadta volna meg akkor is, ha elér, amikor Victoriában voltam. A legkisebb ballépést is felhasználta kifogásnak, mikor megtett valamit, amit egyébként is meg akart volna tenni. A tét most még magasabb volt. Tudta, hogy Allyt felhasználhatja eszközként ellenem – ha kész vagyok hazudni, hogy védelmezzem, esetleg elgondolkozhat, mi egyebet lennék képes megtenni érte. Jobban is elmagyarázhattam volna Evannek az érzéseimet, de miért

akart ennyire irányítani? Visszaidéztem a veszekedést, és ezúttal megpróbáltam az ő bőrébe bújni. És ekkor jöttem rá: Evan meg van rémülve. És minden oka megvan rá. Én hogyan érezném magam, ha ő akarna olyasmit tenni, amitől halálra rémülök, és nem tudnám megfékezni? A legkevésbé sem akartam olyan házasságot, mint a szüleimé – anya a konyhában, apa pedig irányít –, de Evan nem engem akart irányítani. Egyszerűen csak aggódott. Leosontam, be a nappaliba. Evan a hátán feküdt, egyik karját a fején nyugtatta. Mellé térdeltem, és megcsodáltam a vonásait a holdfényben. Szeretem a magas járomcsontját, és az aszimmetrikus felső ajkát, ami egyik oldalon enyhén teltebb, mint a másikon. A haja borzas volt, ami még fiúsabb külsőt kölcsönzött neki. Közel hajoltam az arcához. – Mit csinálsz? – motyogta. – Nyalizok. Felmordult a sötétben, átölelte a vállam, felemelt, majd magára húzott, a fejem a mellkasán nyugtattam. Ő szólalt meg: – Nem voltál valami kedves. – Tudom. Sajnálom. De átmentél alfahímbe. – Alfahím is vagyok. Ezt el kell fogadnod. – Hallottam a mosolygást a hangjában. A nyakamba mordult. Én visszamordultam. Jó ideje nem csináltuk már ezt. Az arcába mosolyogtam. A bal keze lekúszott, és rámarkolt a seggemre. – Tudod, ki is engesztelhetnél… A vállába kuncogtam. – Evan? – Igen, édesem? – Nem találkozom vele, jó? – Jó, mivel vissza kell mennem a vendégházba reggel, és nem szeretném, ha aggódnom kellene miattad. – Reggel az első dolgom az lesz, hogy lecserélem a telefonszámokat.

Szorosan magához húzott, megcsókolt, majd egymáshoz bújva pihentünk tovább, a fejem a vállán, a karja lazán a hátamon.

Másnap reggel, miután Evan elment, megváltoztattam a mobilszámom és a vonalas számot is. A rendőrségnek megadtam az új elérhetőségeimet. A családomnak azzal magyaráztam a dolgot, hogy amióta megjelent az a cikk, egy rakás újság és dilinyós is telefonálgat nekünk. Mikor beszéltem Melanie-val, azt mondta: – Hallom, Evan otthon volt. – Igen, egy ideig. – Mit szólt a cédéhez? – Ömm… – Mielőtt kitalálhattam volna valami kifogást, Melanie kijelentette: – Elképesztő vagy. Nővérek gyöngye. – Majd letette. Mikor megpróbáltam visszahívni, hogy elnézést kérjek, nem vette föl. Majd a bűntudatból düh lett – semmi szükségem erre a szarságra. Egy sorozatgyilkos teszi tönkre az életem. Jó, ő erről nem tudott, de egyszer az életben igazán lehetne egy kis türelme.

Amióta lecseréltem a számokat, John hívásai abbamaradtak. Az első néhány nap nehéz volt – folyamatosan ellenőriztem a zárakat és a riasztót –, de miután semmi nem történt, kezdtem megnyugodni. Evannek igaza volt, jó ideje ezt kellett volna tennem. Semmi hirtelen megrezzenés, semmi mobiltelefon-ellenőrzés tíz másodpercenként. Nem néztem a híreket, és nem kerestem a Google-on semmit. Még a projektjeimmel is elkezdtem haladni – tegnap egy halom e-mailes árajánlatot küldtem vissza. Mintha eddig valami rettenetes drog hatása alatt lettem volna, most pedig, józanul, el sem hiszem, mennyire átvette az életem felett az irányítást. De ennyi volt. Egy életre leálltam vele.

TIZENHATODIK BESZÉLGETÉS Tudod, mi zavar igazán? Ha valaki kívülről néz minket, azt gondolja, hogy Evan a higgadt, józan fél, én pedig az őrült. Még én is belehelyezkedem a szerepbe. Azt gondolom, istenem, nem kellett volna ennyire kiakadnom, miért reagálok túl mindent mindig ennyire? Csak később, amikor visszagondolok a történtekre, és megpróbálom kideríteni, miért is robbantam fel, akkor jövök rá, hogy Evan dobott egy égő gyufát a lábamhoz, miközben pontosan tudta, hogy egy benzintócsában állok. Akár ma reggel is. Próbálom elindítani Allyt az iskolába, ő pedig az egész ruhatárat végigböngészi, hogy eldöntse, mit vegyen fel. Végül kivesz egy piros pólót, aztán úgy dönt, nem megy a hajpántjához, ezért kénytelen az egészet elölről kezdeni. Jávor pedig, aki úgy döntött, most szed össze egy napi három antibiotikumos kezelést igénylő bakteriális fertőzést, nem eszik meg semmit, amiben gyógyszer van, akármilyen furfangosan lett elrejtve. Ezért végigkergetem a konyhán, megpróbálom lenyomni azt az izét a torkán, közben Ally sikoltozik, „ne bántsd!”. Kutyaeledel kerül rám, a kutyára, a gyerekre, a padlóra. Ekkor belép Evan, az én kedves, drága, racionális vőlegényem, körbenéz a káoszon, majd megszólal: – Jesszusom, remélem, fel is takarítasz. Szórakozik velem? Hát persze hogy felháborodok. – Szállj le rólam, Evan. Ha ennyire zavar, akkor feltakaríthatod magad is. – Erre kirobog, megsértve, amiért kiabáltam vele. Nem beszélt velem egy órán át, ami a legkevésbé sem jellemző rá. Ki nem állhatom, mikor valaki némaságot fogad velem szemben, ezért végül én kérek tőle bocsánatot. Majd később észbe kapok – miért is nem ő kér

elnézést azért, mert kiválasztja a lehető legrosszabb időpontot, hogy piszkáljon valamiért? Beszélgettünk erről, mielőtt idejöttem, és azt mondta, bocsánatot kér a megjegyzéséért, de tudom, hogy még mindig mérges. Majd idefelé jövet eszembe jutott, amit az előző időponton mondtál: hogy Evan talán mindazért az időért neheztel, amit ezzel a John-üggyel töltök. Akkor nem gondoltam erre, mert remekül megvoltunk, ezen a héten azonban megváltozott valami, most pedig már semmi nem olyan, mint volt. Senki nem érzi magát valami remekül. Talán Johnt leszámítva.

A legutóbbi találkozónk másnapján telefonált Sandy. – Julia szeretne önnel beszélni. Megpróbálta elérni, de megváltoztatta a számát. – Miről szeretne beszélni? – Nem tudom, Sara. – Bosszúsnak tűnt. – Csak megkért arra, hogy adjam meg önnek a vonalas telefonszámát. – Elképzeltem, Sandy mennyire örült annak, hogy hírvivőt játszhat. A gondolattól elmosolyodtam. – Köszönöm. Azonnal fel is hívom. – De nem tettem. Inkább csináltam egy csésze kávét, majd leültem az asztalhoz, a telefon elé. El tudja érni a nő, hogy borzalmasan érezzem magam, ebből pedig épp elegem volt. Talán nem is kellene felhívnom. Hadd tudja meg ő is, milyen érzés. Két percig bírtam ki. Az első csengés után felvette. – Sandy azt mondta, szeretne velem beszélni. – Szeretnék személyesen találkozni veled, hogy bizalmasan tudjunk beszélni. – Ó. Oké. Én, izé, ma nem igazán tudok elindulni semerre. Hamarosan el kell mennem Allyért, és… – A holnap is megfelel. Mikorra tudsz ideérni? – Talán úgy tizenegy körül…

– Akkor találkozunk. – Letette, semmi magyarázatot nem adott. Újra fel akartam hívni, hogy közöljem vele, nem megyek. De ez teljesen esélytelen volt, amitől ideges lettem. Valószínűleg ezt ő is tudta. Ettől pedig még idegesebb lettem.

Evannek nemigen tetszett, hogy egészen Victoriáig autózom, miközben még mindig fogalmunk sincs róla, merre van John, de megértette, hogy ki kell derítenem, Julia miért telefonált. Megígértem, hogy óvatos leszek, majd elkezdtem milliónyi lehetséges okot felsorolni, amiért látni akarhat, míg végül azt mondta: – Sara, majd megtudod holnap. Menj aludni. – De te mit gondolsz, miért… – Elképzelésem sincs. Most pedig kérlek, menj lefeküdni. Elmentem, de órákig hánykolódtam, azt tervezgettem, mit vegyek fel, hogyan beszéljek vele. Fontosnak éreztem ezt a látogatást. Ő jelezte, hogy látni akar. Szeretne velem találkozni.

Másnap reggel azonnal elindultam, miután Allyt elvittem a suliig. Majdnem fél órával korábban érkeztem, ezért vettem egy kávét egy boltban, Julia házától nem messze. Eszembe jutott, hogy van a ház közelében egy szabad strand, és elindultam arrafelé. Mikor elhajtottam a háza mellett, egy nőt láttam kilépni az oldalajtón. A kezével beletúrt a hajába. Nem létezik! Az egyik szomszéd háza előtt álltam meg, majd a visszapillantó tükörben figyeltem, ahogy Sandy átmegy az utcán, és beszáll egy civil rendőrautóba. Mit keres Victoriában? Tegnap telefonált, de meg sem említette. Persze én sem említettem a látogatásomat. Miután Sandy elhaladt mellettem, visszakanyarodtam az útra, és továbbmentem a strand felé. Vagy húsz percen át bámultam az óceánt, a kávémat szürcsölgettem, és azon gondolkodtam, amit az imént láttam.

Lehetséges, hogy az üggyel kapcsolatban találkoztak, de furcsa volt az időzítés. Visszamentem Julia házához. Röviden elmosolyodott, ahogy ajtót nyitott, ajka szorosan a fogsorára feszült. Bár június közepe volt, talpig feketébe öltözött, hosszú szoknya és egy ujjatlan tunika volt rajta. Sápadtnak tűnt, a frufruja egyenes vonalat képzett a homloka közepén. Visszamosolyogtam rá, és megpróbáltam felvenni a szemkontaktust. Látod, milyen ártatlan vagyok? Milyen szeretetre méltó? A tekintete azonban oldalra villant, miközben gyors kézmozdulattal betessékelt. – Kérsz teát? – Nem, köszönöm. Semmi mással nem kínált meg, csak intett, hogy kövessem a nappaliba. Mikor átmentünk a hatalmas, ragyogó márvány munkafelülettel és cseresznyefa szekrényekkel felszerelt konyhán, két bögrét láttam meg a pulton. Eszembe jutott, hogy az egyik talán Sandyé volt. A nappali túl hivatalos volt az én ízlésemnek, és miközben a nagy, fehér díványt és a színben passzoló kis kétszemélyes kanapét néztem, megpróbáltam itt elképzelni Allyt. A himalájai a szoba közepén álló bőrpuffon volt kiterülve, engem figyelt, miközben a farkát lóbálta. Leültem a kis kanapéra, Julia velem szemben helyezkedett el a díványon, és lesimította a szoknyáját. Hosszú ideig bámulta az óceánt odakint, mielőtt megszólalt. – Úgy hallottam, nem akarsz többé beszélni vele. Ezzel ugyan hova akar kilyukadni? – Így van – válaszoltam. – Te vagy az egyetlen ember, aki esetleg képes lehet megállítani. Megfeszültem. – Ön szeretne vele beszélgetni? – Az más. Röstelltem a megjegyzésem, és azt feleltem: – Evannel, a vőlegényemmel közösen úgy döntöttünk, túl kockázatos.

Kemény pillantást vetett rám. – Szeretném, ha találkoznál vele, Sara. Értem. Elállt a lélegzetem. – Micsoda? Előrehajolt. – Te vagy az egyetlen esélye a rendőrségnek arra, hogy elkapják. Ha nem beszélsz vele, újabb embereket fog megölni. Ezen a nyáron is megerőszakol és meggyilkol egy nőt. Egymást bámultuk. A nyaka tövében láttam ütemesen lüktetni egy eret. A macska leugrott a puffról, és elvonult. – Sandy emiatt volt itt ma, igaz? A szeme kikerekedett a meglepetéstől, és hátradőlt. – Láttam elmenni, Julia. Ő mondta önnek, hogy ezt mondja nekem? – Nem mondott nekem semmit. Farkasszemet néztünk. Tudtam, hogy hazudik, de a szeme se rebbent. Elkapott a hév: – Mi van az én életemmel? Mi a helyzet az én gyerekemmel? A keze remegett az ölében. – Ha hátat fordítasz, akkor gyilkos vagy magad is. – Megyek – álltam fel. Az ajtóig követett. – Undorodtam a gondolattól, hogy ott vagy bennem, kilenc hónapon keresztül. Rosszul voltam attól, hogy tudtam, odakint vagy valahol te is – attól, hogy valami él, ami hozzá tartozik. Ledermedtem a szavaitól, és bámultam rá, várva, hogy mikor érkezik a fájdalom, valahogy úgy, mint amikor megvágja magát az ember, és először csak a vért látja, az agy viszont még nem fogta fel, mekkora is a sérülés. – De ha megállítod – folytatta –, akkor megérte. Szerettem volna azt mondani, hogy tisztességtelen és kegyetlen minden szava, de összeszorult a torkom és égett az arcom, miközben a sírással küszködtem.

Ekkor a harag eltűnt az arcáról, a teste elernyedt, és ahogy felnézett rám, a tekintetéből kétségbeesés, legyőzöttség sütött. – Nem tudok aludni. Amíg ő odakint van, soha nem leszek képes aludni. Kirobbantam az ajtón, becsaptam magam mögött, sírva rohantam a Cherokee-hoz, és tolatni kezdtem. Megpróbáltam elérni Evant, amint újra úton voltam, de nem vette fel. Néhány kilométert követően a harag és a fájdalom bűntudattá alakult át bennem. Igaza volt? Ha nem beszélek meg vele egy újabb találkozót, és John megöl valakit, az engem is gyilkossá tesz?

Amikor a Malahat autópályán haladok Victoria felől, általában lassan megyek, és az útra koncentrálok – az egyik oldala meredek szakadék, a másik pedig egy sziklafal, tehát nincs lehetőség hibázni –, ma azonban sebesen vettem a kanyarokat, kezemmel a kormányt markolva. Mikor felértem a tetőre, és elindultam lefelé a túloldalon, ahol az út ismét két sávra szélesedik, felhívtam Sandyt. – Ez kisstílű volt, még önhöz mérten is. – Miről beszél? – Pontosan tudja. – Mikor túl közel kerültem egy másik kocsihoz az egyik éles kanyarban, lassításra kényszerítettem magam. – Valami balul sült el? – Hagyja abba a színjátékot, Sandy. Láttam, amikor kilépett a házból. Csak hallgatott. – Önnel nem foglalkozom tovább. – Letettem. Megpróbáltam felhívni Evant, de még mindig nem reagált. Muszáj volt beszélnem valakivel. Billy az első csengés után felvette. – Szeretném, ha Sandyt eltávolítanák az ügyről. Nem dolgozom vele tovább. – Hűha. Mi történt? – Elautóztam egészen Victoriáig, hogy találkozzam a szülőanyámmal

– mert azt gondoltam, én ostoba, hogy látni szeretne –, de kiderült, hogy semmi mást nem akar, mint rábeszélni egy találkozóra Johnnal. Korábban értem oda, és láttam, ahogy Sandy elhagyja a házat. Ő beszélte erre rá Juliát! Ön tudott erről? – Tudtam, hogy Sandy beszélt vele, Julia egy rendkívül fontos tanú. De nem hinném, hogy megpróbálta felültetni… – Nem gondolja, hogy rendkívül átlátszó ez így, hogy véletlenül pont ugyanazon a napon volt ott? Billy egy ideig hallgatott. – Szeretné, ha beszélnék vele? – Mi értelme volna? Istenem, akkora hülyének érzem magam, amiért azt gondoltam, Julia őszintén szeretne találkozni. De csak… – Elhallgattam, mielőtt újra könnyezni kezdtem volna. – Hol van most? – szólalt meg Billy. – Úton Victoriából hazafelé. – Mit szól ahhoz, ha kerítek kávét és szendvicseket, és találkozunk önnél? Beszélhetünk az egészről, rendben? – Igen? Nem gond? – Dehogyis. Hívjon, ha közelebb van már Nanaimóhoz. Az út fennmaradó részében azokat a dolgokat szedtem össze, amiket Sandynek akartam mondani, de folyton megakasztott Julia hangja. Ha megállítod, akkor megérte.

Mikor befordultam a kocsifeljáróra, Billy mosolyogva szállt ki a terepjáróból, egy tálcát tartva, amin két fedeles kávéspohár állt, másik kezében barna papírzacskó. – Kevés olyan dolog van, amit az étel-ital nem hoz rendbe. – Vannak efelől kétségeim – mosolyogtam. – Nos, egy próbát megér. – Miután kiengedtem Jávort a hátsó udvarra, Billyvel leültünk a verandán, és nekiláttunk a szendvicseknek. Az asztal túloldaláról tanulmányoztam.

– Ön is úgy gondolja, gyilkos vagyok, ha nem találkozom Johnnal? – Ezt meg honnan veszi? – Ezt mondta Julia. – Au. – A szeméből sütött a rokonszenv. – Igen. Evan szerint nem az én hibám lesz, ha megöl valakit. – Persze hogy nem. Rendőrként mindig felelősnek érzem magam, ha meglép egy gyanúsított, de megpróbálok tanulni belőle, és legközelebb jobb munkát végezni. Miközben a szendvicseken rágódtunk, elgondolkodtam azon, amit mondott. De Billy nem fejezte be a témát. – Nem kell semmit tennie, amit nem szeretne, Sara. Ha azonban úgy dönt, hogy nem találkozik vele, nem vádolhatja saját magát az élete végéig, ha John elkövet valamit. – A helyzet az, hogy ha csak rajtam múlna, én megpróbálnék még egy találkozót megbeszélni. Szerettem volna már felhívni önt, és elmondani ezt, de Evan kibukott. Nem akarja megengedni, hogy még egyszer megtegyem. – Csak önt próbálja megvédeni. – Ezt értem, de ő nem gyötri magát úgy, mint én. Tudom, hogy őrülten hangzik, de olyan, mintha mindent éreznék, amit az áldozatok éreznek, amit a családok éreznek. Soha nem éli ezt át, mikor egy ügyön dolgozik? Hogy kezdi elveszíteni önmagát? – Nehéz, de az ember megtanulja szétválasztani a dolgokat. Felsóhajtottam. – Ez a gondom. Semmit nem tudok eltávolítani magamtól. Még gyerekként is egyvágányos agyam volt. Apa utálta, mert egy ideig teljesen rá tudtam kattanni valamire, napokig csak arról beszéltem, majd a következő héten már valami más érdekelt. – Felnevettem. – Ön milyen volt gyerekként? – Mindig bajba keveredtem. Bunyózás, ivászat, lopások. Amikor tizenhét éves voltam, apa kivágott, és egy barátomnál kellett laknom. – Ó! Ez szörnyű.

– De egész jól sült el. Beiratkoztam egy edzőterembe, nem messze onnan, ahol laktam, és egy kick-boxot oktató öreg rendőr néha elvitt magával járőrözni. Ő beszélt rá, hogy rendőr legyek, máskülönben már rács mögött lennék. – Örülök, hogy úgy döntött, inkább a jófiúk mellé csatlakozik. – Én is. – Vigyorgott. – És most közelebb vannak már az apjával? – Lelkész. Csak az egyház és isten foglalkoztatja. Ebben a sorrendben. – Igazán? Milyen volt mellette felnőni? – Ha azt gondolja, én vagyok tele idézettel… apám szóról szóra fel tudta mondani a Bibliát. Mosolygott, de a szemében észrevettem valami kemény villanást, mielőtt lenézett az üres kávéspoharára. – Szigorú volt? „Aki kíméli botját”, meg ilyesmi? – Nem volt erőszakos, vagy hasonlók, de hitt a vezeklésben. – Röviden felnevetett. – Mikor gyerek voltam, összeverekedtem egy fiúval a vasárnapi hitoktatáson, mert megpróbáltam az útjába állni, amikor meg akart verni egy kisebbet. Apa arra kényszerített, hogy kérjek bocsánatot az egész gyülekezet előtt… majd térdeljek le a templom előtt, valljam meg minden bűnömet, és könyörögjek az Úr bocsánatáért. És ez még csak a kezdet volt. – De csak meg akart védeni valakit. Nem mondta el neki, mi történt? – Apámnak nem lehetett semmit megmagyarázni. De tudom, hogy helyesen cselekedtem. Újra megtenném, tétovázás nélkül. – Furcsa belegondolni, hogy ilyen apja volt. Ön olyan hűvös és józan gondolkodású. – Most már igen. Eltartott egy ideig, mire ide jutottam. – Igazán? – A húszas éveimben elég heves vérmérsékletem volt. Mikor csatlakoztam a rendőrséghezhez, minden bűnözővel egyedül akartam megbirkózni. – Na, ne mondja. Heves vérmérséklet?

Kaján vigyorral mondta: – Itt-ott kiegyenesítettem egy-két kanyart. – Meg elferdített egy-két orrot, mi? Tudtam! Komoly arckifejezésre váltott. – Egy esetet miattam ejtettek, engem pedig felfüggesztettek. Kis híján ki is csaptak a rendőrségtől. Kemény lecke volt, de megtanultam a rendszer keretein belül dolgozni. – De nem frusztrálják a dolgok? Például ha valaki rendre megússza, amit elkövetett? – Ha John valami formaság miatt megúszná, elveszteném a fejem. Rendkívül csábító lenne kézbe venni a dolgokat. Billy elszánt, gondterhelt arckifejezését látva nem igyekeztem megtörni a csendet. – Az ügy, amit az előbb említettem – folytatta. – Visszaeső erőszakoló volt. Hónapok után végre volt egy nyomunk az állítólagos tartózkodási helyével, és úgy döntöttem, ellenőrzöm. Mikor odaértem, láttam egy férfit a házból kijönni, akire ráillett a gyanúsított személyleírása. Az erőszakoló mindig magával vitte az áldozatai ruháját, így bemásztam egy ablakon, bizonyítékok után kutatva – és természetesen találtam egy zsákot a szekrényben, tele női ruhákkal. Éppen elindultam volna kifelé, mikor a bejárati ajtón belépett a gyanúsított. Mikor meglátott, futni kezdett, én pedig követtem… Nem lett jó vége. – Mi történt? Találkozott a tekintetünk. – Legyen elég annyi, hogy hagytam, hogy az érzelmeim vegyék át az irányítást, és elkövettem egy hibát. – De hát mintha mindig képes volna nyugodt maradni. – Felcsigázott a gondolat, hogy Billynek lehet egy számomra ismeretlen oldala. Egy, amelyik sokkal inkább hasonlít rám. – A háború művészete változtatta meg az életemet. A kick-box is segített. Ha az ember benn van a ringben, hamar megtanulja, hogy ha elveszíti a fejét, akkor oda a koordináció.

– Hm, ez érdekes. A tetoválások is a könyvből vannak? A bal karjára mutatott. – Ez itt azt jelenti: „erejét csökkenti az, aki felkészülni igyekszik az ellenség támadására”. Majd a jobb karjára. – Ez pedig: „megsokasítja erejét az, aki ellenségét tudja rákényszeríteni, hogy felkészüljön őellene”. Akkor csináltattam őket, mikor a különleges bűnügyek osztályához csatlakoztam. – Nagyon menők. – Köszönöm – mosolyodott el. Ahogy végeztünk a szendvicsekkel, megszólalt Billy BlackBerryje. Levette az övéről, és megnézte. – Úgy látom, kapott egy újabb e-mailt Johntól. – Majdnem el is felejtettem, hogy a rendőrség minden e-mailemet megkapja továbbítva. Billy feszült arccal görgetett lefelé. – Mit ír? Átadta a telefont. HA TE NEM BESZÉLSZ VELEM, AKKOR TALÁLOK VALAKIT, AKI FOG. Félelem csapott át rajtam, egy másodperc törtrésze alatt préselve ki a tüdőmből a levegőt. Meg fogja tenni – meg fog ölni még valakit. Próbáltam mondani valamit Billynek, de úgy éreztem, az egész testem lüktet a fülemben börömbölő vértől. Billy szólalt meg: – Jól van? Megráztam a fejem. – Mi… mi történik most? – Nem tudom. Lekövetjük, hogy ezt honnan küldte, és jelezzük Brit Columbia összes járőre számára, hogy sűrűbben ellenőrizzék a kempingeket. – Most mit tegyek?

– Mit szeretne tenni? – Nem is tudom… ha elkezdek vele újra beszélni, Evan nagyon dühös lesz, de ha John… – Csak ön dönthet erről, Sara. Nekem viszont mennem kell telefonálni. Értesítem, ha megtudok valamit.

Amint elment, felmentem az emeletre, és John e-mailjét bámultam, a szívem versenyt dobogott a fénysebességgel száguldó gondolataimmal, majd indulnom kellett Allyért. Hála az égnek egész úton hazafelé a napjáról csevegett, mert az én fejemben körbe-körbe kavargott minden. Mit tegyek Johnnal kapcsolatban? Órákkal később sem kerültem közelebb a válaszhoz. El akartam vonni valamivel a figyelmem, ezért a Google-on rákerestem Billyre, és találtam egy cikket az ügyről, amit említett. Annyit felejtett el elmondani, hogy miután üldözőbe vette, összeverekedtek. Megszerezte Billy fegyverét, és miközben küzdöttek érte, elsült, megsebesítve egy kutyát sétáltató öreg hölgyet. Mivel Billy jogosulatlanul ment be a házba, a bíró nem engedte a bizonyítékot felhasználni a tárgyaláson, és az erőszaktevő büntetését felfüggesztették. Nem is csoda, hogy azóta Billy mindent szabályszerűen csinál. Bár megszegett néhány szabályt, le voltam nyűgözve, amiért ilyen bátran a fickó nyomába eredt. Miután Ally ágyba került, végre visszahívott Evan. Megemlítettem neki John e-mailjét, és azt, ami Juliánál történt. – Ezt a halom szart. El sem hiszem, hogy képes volt veled ezt megcsinálni. Ne foglalkozz azzal a nővel, Sara. Nem ezt érdemled. – De azért valamennyire az ő szemszögéből is érdemes megnézni a dolgokat. Tudom, milyen érzés attól rettegni, hogy mi történik legközelebb. Ha lenne valaki, aki véget vethetne ennek az érzésnek ebben a pillanatban… – Van. A rendőrség. Hagyd őket végezni a munkájukat.

– Billy próbálja is. Evan nem válaszolt. Újra én szólaltam meg: – Mi van? – Csak eszembe jutott, milyen fura, hogy ebédet hozott neked. – Ki voltam készülve, és próbált jobb kedvre deríteni. És örülök annak is, hogy itt volt, amikor megjött az az e-mail. – Úgy látom, Billy mindig igyekszik jobb kedvre deríteni. – Rendőr. Csak a munkáját végzi. Legalább ő soha nem gyakorol rám nyomást, ahogy Sandy. – Ne áltasd magad. Valószínűleg csak eljátssza a jó zsarut. – Ő tényleg a jó zsaru. Hosszú szünet után Evan monoton hangon azt mondta: – Beszélni akarsz Johnnal. – Nem beszélni akarok vele, meg akarom állítani. – Nem szólt semmit, így folytattam: – Van fogalmad róla, milyen nehéz volt ezt hallani Juliától? Hogy én vagyok az egyetlen ember, aki tehet valamit, hogy újra biztonságban érezze magát? Ugyanaz a személy, aki a felkutatására indult, és elindította ezt az egészet… – Megerőszakolta az anyádat, az indította el az egészet. – Tudom, de én parancsolhatok megálljt neki. – Mit akarsz mondani? – Azt hiszem… azt hiszem, meg kellene próbálnom találkozni vele. – Nem. Már mondtam. Nincs az az isten. – Mi lenne, ha csak elkezdenék újra beszélni vele? Talán valahogy rá tudom venni, hogy többet áruljon el, vagy legalább el tudom terelni a figyelmét a kempingekről. – Miért nem tudod hagyni a francba az egészet? Elcsukló hangon válaszoltam: – Mert nem megy. Egyszerűen nem megy. Evan gyengéden kérdezte: – Bébi, ugye tudod, hogy Julia ettől nem fog szeretni?

– Ez nem arról szól, hogy kivívjam a szeretetét. De ha te szeretsz, Evan, akkor meg kellene értened, miért kell továbbmennem. – Azt hiszem, egyik részed élvezi, hogy te vagy az egyetlen, aki megfékezheti. És ezért is vagy képtelen elengedni. – Borzalmas, amit mondasz. Tényleg azt hiszed, hogy nekem tetszik, hogy egy sorozatgyilkos az apám, és hogy miattam már megölt egy nőt? – Nem így értettem; úgy értem, egyszerűen nem tudod, hogyan… – Dugjam a homokba a fejem, és tegyek úgy, mintha semmi gond sem lenne? Ahogy te? – Na, ez a borzalmas, amit te mondasz. Mindketten hallgattunk. Végül Evan felsóhajtott, és azt mondta: – Körbe-körbe forgunk. Ha újra beszélni kezdesz vele, készülj fel rá, hogy meg fog próbálni rávenni egy újabb találkozóra. – Nem tudom még, mit fogok tenni, Evan. Csak szeretném tudni, hogy mellettem vagy. – Nem örülök, hogy beszélni akarsz vele, de értem, miért érzed úgy, hogy meg kell tenned. De komolyan gondolom, Sara, nem szeretném, ha újra megpróbálnál találkozni vele. – Nem teszek semmit anélkül, hogy előtte beszélnék róla veled, rendben? – Azt jól is teszed. – Különben mi lesz? – kérdeztem kacéran, Evan hangja azonban komoly volt, mikor válaszolt: – Nem viccelek, Sara.

Egész hétvégén azon töprengtem, mit kellene tennem, és Billyvel is újra beszéltem róla. Azt mondta, Sandytől úgy tudja, nem kényszerítette Juliát, ő saját maga szeretett volna beszélni velem. Talán, de vannak kétségeim. Sandy túlzottan motivált, szóval kész vagyok azt hinni, mindenre képes, csak hogy elkaphassa Johnt. Az idő telt, én pedig még

mindig nem tudtam dönteni, így azon elmélkedtem, vajon megúszhatom-e, ha soha nem is döntök. Majd hétfőn felhívott Julia. – Hallottam, hogy írt még egy e-mailt, Sara. Fogsz vele beszélni? – Nem döntöttem el még. – Felkészültem a rohamra. – Nos, amíg te döntesz, talán gondolkodj el ezen: a rendőrség azt mondta, lehet, hogy én leszek a következő személy, akivel fel akarja venni a kapcsolatot. – A hangja megremegett a mondat végén, és rádöbbentem, mennyire meg van rémülve. – Remélem, ezúttal meg is öl. Majd letette. Percekig tartott, mire a szívem lelassult. Felhívtam Evant, de nem vette fel. Tudtam, hogy beszélnem kellene vele, mielőtt döntök, és vártam még egy órát, de mikor továbbra sem reagált, valami furcsa nyugalom lett úrrá rajtam. Tudtam, mit kell tennem. Felmentem az emeletre, és írtam egy e-mailt Johnnak. Csak egy mondatból állt: Hogyan segíthetek, John? – és alatta az új telefonszámok. Majd, mielőtt még meggondolhattam volna magam, elküldtem.

De még mindig nem jelentkezett. Alig bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg Sandyt, vajon elmondta-e Juliának, hogy válaszoltam John emailjére. Most vajon kedvel? Most, amikor az életemet és a családomat teszem kockára? Most, amikor Evan is dühös rám? Majd újra és újra azt mondtam magamnak, hogy nem érdekel, Julia mit gondol. Kezdek olyan jól hazudni, hogy már szinte el is hiszem. A helyzet azonban úgy áll, hogy nem csak miatta teszem. Soha nem lesz vége, hacsak én nem vetek neki véget. Biztosan érzem, ennek az az egyetlen módja, ha találkozom vele – még te is egyetértesz velem. Tudom, hogy őrült dolog azt feltételeznem, én meg tudok tenni valamit, amit a rendőrség nem. Néha azonban, mélyen legbelül, bármennyire is nem értem azt, amit John csinál, valami bennem mégis érti. És igen, azt

hiszem, képes vagyok megállítani. És igaza van Evannek: ez tetszik. Majd Johnra gondolok, arra a pillanatra, mikor a nők felett áll, vagy valakit épp célba vesz a fegyverével. Azon töprengek, vajon ez is olyan érzés-e.

TIZENHETEDIK BESZÉLGETÉS Érezted magad valaha úgy, hogy minden ott volt a kezedben, minden, amire valaha is vágytál, majd leejtetted, vagy csak túl szorosan tartottad? Egész úton idefelé próbáltam megtalálni a tökéletes analógiát arra, ami történik. És ez jellemző az egész életemre is. Mindig igyekszem mindent tökéletessé tenni. Tudod, milyenek voltak az eddigi kapcsolataim – eposzi drámák, amelyeket bárkivel megvitatok, aki szívesen meghallgatja. Vagy én voltam teljesen az exfiúim megszállottja, vagy ők az én megszállottaim. És ahogy arról a vaskos aktád is tanúskodik, nem zárultak jól a dolgok. Istenem, mikor azt mondogattad, „tudni fogod majd, ha megtaláltad a megfelelőt…”, szerettelek volna megdobálni valamivel. De olyankor rám mosolyogtál azzal a mindentudó mosolyoddal, és azt mondtad: „hidd el nekem, Sara, nem ilyen az igaz szerelem”. Ha épp bele voltam gabalyodva egy kapcsolatba, ami úton volt a szakadék felé, még ha mélyen legbelül tudtam is, akkor is addig vitáztam veled, amíg bele nem kékültem, hogy márpedig ő az igazi. Mindaddig nem fogtam fel, mennyire igazad volt, amíg nem találkoztam Evannel. A régi kapcsolataim olyanok voltak, mint egy kegyetlen hokimeccs: bármelyik percben kitörhetett a balhé, soha nem álltunk egymás oldalán, és soha senki nem győzött. Evan és én mindig ugyanabban a csapatban játszottunk. Soha nem kellett megkérdőjeleznem, hol áll – tudtam, hogy mellettem siklik a korcsolyája, tandemben van velem, közös a célunk. Most viszont olyan, mintha már a jégpálya túlfelén lenne, mindketten védekezünk, és egyikünk biztosan a falnak fog csapódni. Ami az utóbbi időben Evan és köztem történik, ez a folyamatos küzdelem legalább annyira megrémít engem, mint őt. De leginkább a

saját reakcióim rémítenek meg. Mert ha valaki meglök, mindig keményebben adom vissza.

John végül a legutóbbi időpontunkat követő napon felhívott. – Hiányoztak a beszélgetéseink. Nem válaszoltam neki azonnal, nem voltam benne biztos, hogy meg tudom tenni a világ összes káromkodása nélkül. – Örülök, hogy írtál – mondta. – Aggódtam. Ő aggódott? Ez érdekes volt. Billy és az általam elolvasott könyvek is azt mondják, a sorozatgyilkosok nem éreznek bűntudatot, de tudják, hogyan színleljék, ezért úgy gondoltam, ismerniük kell a mögötte megbúvó mechanizmust. Úgy döntöttem, ellenőrzöm az elméletem. – John, amit tettél, az szörnyű volt. – Amit tettem? – Otthagytad a Barbie-t leolvasztott arccal, majd e-maileket küldtél, tudván tudva, hogy fel fogsz velük zaklatni. Szörnyen éreztem magam miattad. – Hazudtál nekem. – Tisztességtelen kérdéseket tettél fel. Lehet, hogy te vagy Ally vér szerinti nagyapja, de nem tudom, mit is akarsz tőlünk, vagy tőle. Őrültnek kellene lennem ahhoz, hogy kiteregessem a gyerekem személyes dolgait. – Csak szerettelek volna jobban megismerni. – Bizonytalannak tűnt, mintha felkészületlenül érte volna a magabiztosságom. – De arról sem vagy meggyőződve, hogy bízhatsz bennem, igaz? Pont így vagyok ezzel én is. Ha őszintén szeretnél megismerni, akkor nem borulhatsz ki így. Ha pedig dühös leszel, nem teheted meg, hogy fenyegetőzni kezdesz. El kell mondanod, mi zavar, és megpróbálunk tenni ellene, oké? Egy ideig csendben maradt, én pedig vártam. Végül megszólalt: – Nem tehetek ellene semmit.

– Mi ellen? – Hogy elveszítem a türelmem. Egyszerűen csak megtörténik. Igyekeztem kitalálni, mit mondjak, de hogyan adjak tanácsot olyasmivel kapcsolatban, amit én magam sem tudok kezelni? Majd azon tűnődtem, miért is akarok segíteni neki. Tényleg úgy gondolom, hogy a szörnyeteg mögött egy ember van? És mit bizonyítana ez? Hogy én nem vagyok szörnyeteg? Elhessegettem a gondolatot. – Én is pont így vagyok ezzel, John, de… – A kettő nem ugyanaz. – Azért, mert te embereket ölsz? – A pulzusom felgyorsult a merészségem hatására, de nem válaszolt. Még bátrabban folytattam: – Néha, mikor elveszítem a türelmemet, én is bántok embereket. Csináltam pár őrült dolgot. – Én nem vagyok őrült. – Úgy értem, hogy néha meg tudom érteni, mit érezhetsz olyankor, amikor elkövetsz valamit. Azt, hogy egyszerűen csak kezelni próbálod a dolgokat, és hogy mennyire dühös lehetsz miattuk. – Visszaidéztem azt a pillanatot a lépcsőn Derekkel, azt a pimasz arckifejezést. A puffanást, amikor földet ért. Értettem, sokkal jobban, mint szerettem volna. John újra elnémult, de felgyorsult a légzése. Valószínűleg itt lett volna az ideje a visszavonulásnak, de valami mélyen legbelül nem hagyta, hogy meghátráljak, azt akarta, hogy most ő feszengjen. – Azt mondtad, az édesapád erőszakos volt. Hozzád ért valaha is szexuális késztetésből? – Nem. – Undort éreztem a hangjában, de nem tudtam megfékezni a következő szavakat, amiket kiejtettem: – És az édesanyád? Szinte kétségbeesetten kérdezte: – Miért teszed ezt, Sara? Miért mondasz ilyen dolgokat? – Így éreztem magam én is, amikor kérdéseket tettél fel Allyről. – Nos, ez nem tetszik. – Idegesnek, aggodalmasnak tűnt. – Nos, nekem sem tetszett. – Miután nem válaszolt, kinyitottam a

számat, hogy megeresszek még egy verbális sorozatot. Állj, gondolkodj! Mit csináltam? Annyira elragadott a pillanat heve, olyan elevenné tett a hatalom, hogy el is felejtettem, kivel beszélek. Csak fájdalmat akartam okozni. Aztán leesett: pont így érezte magát John is. Amikor magamhoz tértem, azon tépelődtem, mekkora kárt sikerült okoznom. Magam elé képzeltem Billyt és Sandyt, akik épp a fejüket fogják valami szobában. A feladatom az információgyűjtés volt, nem pedig a provokáció. John azonban nem tette le. Még mindig volt esélyem visszatérni a megfelelő mederbe. Lehalkítottam a hangom, nagyon igyekeztem nyugodtnak tűnni. – Nézd, nem hiszem, hogy ez könnyű lenne, egyikünk számára sem. Talán játszhatnánk egy játékot? Óvatos volt a hangja: – Miféle játékot? – Olyasmit, mint az „felelsz vagy mersz”. Én felteszek egy kérdést, neked pedig őszintén kell válaszolnod. Majd te kérdezel, és én válaszolok őszintén. Még Allyről is kérdezhetsz. – Behunytam a szemem. – Már kiderült, hogy hazudsz. – Te is hazudsz, John. – Én mindig őszinte voltam veled. – Nem, nem hiszem, hogy az voltál. Szeretnél mindent megtudni rólam, de van egy egész világod, amiről nem akarsz beszélni. Talán sokkal jobban hasonlítunk, mint gondolnád. – Ezt hogy érted? Hogy is értem? Visszagondoltam pár perccel ezelőttre, arra, milyen mámorító és izgalmas volt az értelem és az érzelmek veszélyes határvonalán egyensúlyozni. Az összes érzékem kiélesedett, a testem megfeszült, és kész volt a küzdelemre. – Mondtam már, ha mérges vagyok, akkor fájdalmat okozok másoknak. Egyszer még a lépcsőn is lelöktem valakit. – Ha

súlyosabbnak állítom be, talán jobban megnyílik? – Eltörte a lábát, és vér folyt mindenfelé. Nem szeretem, amikor ennyire elveszítem az irányítást magam felett, és valami azt súgja, hogy ezt te sem szereted. Nem szólalt meg. Azt mondtam: – Szívesen leszek az első… Kisvártatva válaszolt: – Megpróbálhatjuk. – Oké, kérdezz, amit csak szeretnél. Hosszú szünet következett, majd megkérdezte: – Félsz tőlem? – Igen. Meglepettnek tűnt. – Miért? Kedves voltam. Erre képtelen lettem volna válaszolni. – Most én jövök. Miért készítesz bábukat a lányok hajával és ruháival? – Hogy velem maradjanak. Boldog voltál az örökbe fogadó családoddal? A kérdése felkészületlenül ért. Ezt még soha nem kérdezte senki. És voltak ugyan boldog pillanatok, de mindig ott volt mellettük a szorongató érzés, hogy mikor érnek véget.

Felvillant egy emlék, amelyben anyával sütöttünk húsos pitét. Tizenhárom éves lehettem. A konyha meleg volt, és a sülő hús, fokhagyma, hagyma illatától terhes. Anya puha keze az enyémen, mikor a tésztát nyújtottuk, és kacagtunk a rumlin, amit csináltunk. Épp bedobtuk a pitéket a sütőbe, mikor elsietett a fürdőszobába. Sápadtan és gyengén került elő, azt mondta, le kell feküdnie, és megkért rá, hogy figyeljek a pitékre. Mikor már aranybarna volt a tetejük, óvatosan kivettem őket, és alig vártam, hogy megmutathassam apának. Talán egy órával később ért haza, a tűzhelyre pillantott, majd a

vállamra csapott, és körbefordított. – Mennyi ideje megy a sütő? – Az arca vörös volt, a nyakán kidagadtak az erek. Rémületemben válaszolni sem tudtam. A szemem sarkából láttam, hogy Lauren megfogja Melanie kezét, és kimennek a konyhából. – Hol van az édesanyád? Mikor még mindig nem adtam választ, megrázta a vállam. – A… alszik. Elfeledkeztem a sütőről. De… – Az egész házat felgyújthattad volna. Elengedte a vállam, de éreztem még a keze nyomát. Megdörzsöltem. A hangja haragos volt és kemény, mikor a folyosóra mutatott: – Eridj.

De ezt az egészet azért nem mondtam el Johnnak. – Néha boldog voltam. Én jövök. Miért szeretnéd, hogy veled maradjanak a lányok? – Mert néha egyedül érzem magam. Gondoltál rám akkor, amikor még kisebb voltál? – Megköszörülte a torkát, mintha feszélyezné valami. – Olyan vagyok, mint amilyen apát szerettél volna? Nem gondolhatta komolyan. De komolyan gondolta. – Igen, szerettem volna tudni, ki az igazi apám, hogy milyen ember. – Hogyan válaszoljak a kérdés második felére? – Te… elég sok olyan tulajdonsággal rendelkezel, amelyeket szerettem volna az apámban. Ahogy kiejtettem a szavakat, rájöttem, hogy részben igazak – olyasmit kaptam tőle, amit egész gyerekkoromban szerettem volna megkapni apámtól, valamit, amiről nem akartam beismerni, hogy még mindig szükségem van rá: a figyelmét. Válts témát, Sara! – Miért mindig nyáron öltél meg valakit? Egy ideig csendben maradt. Majd óvatos hangon válaszolt: – Amikor először megtörtént, épp vadásztam. Találkoztam egy párral az erdőben, akik… tudod. A férfi meglátott – felgyorsult a tempója –, és

elindult felém, és hadonászott. Fel kellett vele vennem a harcot, és már lenn vagyunk a földön, és nagyon keményeket, nagyon váratlanokat üt, és bevisz jó pár találatot, de nálam ott van a késem, és csatt, már benn is van a bordái között. – Szóval megölted? – Még egy döfés kellett. De a lány, a lány sikoltozik. Akkor meglátja, hogy őt nézem, és elkezd futni – én csak azért futottam utána, mert ő futni kezdett. Szóval egyre gyorsabban fut, de én csak el akartam neki magyarázni, hogy nem az én hibám volt, hogy önvédelemből tettem. Aztán, mikor utolértem… – Rövid szünet után hozzátette: – Talán egy apának nem ilyesmiről kellene beszélgetnie a lányával. Nem akartam hallani egy szót sem abból, amiről beszélt, de azt mondtam: – Semmi gond, John, örülök, hogy erről beszélünk. – Könnyed hangot próbáltam megütni: – Mi történt? – Nem akartam megtenni. De leszorítottam, ő pedig tovább sikoltozott. Nem éreztem magam jól aznap… nagyon meleg volt. De miután meghalt, már jobb volt. Abbahagyta, várta, mondok-e valamit. De néma maradtam. – Egy ideig ott maradtam vele. Mikor azonban elmentem, visszatért a zaj, ezért újra visszamentem hozzá, és akkor megszűnt. De utána megtalálták… Elképzeltem egy oszladozó tetemet az erdőben, fölötte ott áll John, és bámulja. Becsuktam a szemem. – Szóval elkezdtél bábukat csinálni. – Igen. – Mintha megkönnyebbült volna, mint aki elégedett, amiért megértem. – Az édesanyáddal nem sikerült befejeznem. Újra meg kellett tennem valaki mással, aztán megszűnt a zaj. – Egy pár másodpercig hallgatott. – De örülök, hogy nem fejeztem be, mert akkor te nem lennél. Ezúttal én voltam az, aki témát váltott: – A zaj, John. Hangokat hallasz?

– Mondtam már, nem vagyok őrült. – Úgy mondta, mintha én lennék őrült. – Csak fáj a fejem. És a fülem szüntelenül cseng. És akkor bekattant. – Migréned van? – Folyamatosan. – Olyankor súlyosabb, amikor meleg van, nem? – Most én tűnhettem izgatottnak. – Igen, akkor igazán rossz. Ez eddig hogyhogy nem esett le? Minden jel ott volt a szemem előtt. A nyögések, az elmosódó szavak, az, hogy zavarják a zajok. Hőség indukálta migrén. – Nekem is vannak migrénes napjaim, John. – Igazán? – Igen, borzalmasak. És nálam is nyáron a legsúlyosabb. – Nem esett messze az alma a fájától, mi? Kijózanítottak a szavai. A beszélgetés célja nem a kötelék erősítése volt egy rég elveszett apával. – Akkor kezdődött, mikor még tinédzser voltam – mondtam. – Nálad mikor jelentkezett? – Még kölyökkoromban. – Szedsz rá valamit? – Ha van egy receptje, a rendőrség le tudná azon keresztül nyomozni. – Nem, anya csinált régen ezt-azt a fejfájásra. Azt mondta, a fájdalmat a kísértő szellemek okozzák. – Azt gondolod, ha megölsz valakit, akkor elűzöd a szellemeket? – Tudom. De mennem kellene. Takarékoskodnom kell a lebeszélt percekkel. Hamarosan kereslek. A lebeszélt percek miatt aggódik? Általában ezért zárta rövidre a beszélgetéseket? Majdnem felnevettem. – Oké, vigyázz magadra! Akkor fogtam fel, amit mondtam, mikor már letette. Vigyázz magadra? Csak megszokásból mondtam, gyakran köszöntem el így a

barátoktól vagy a családtagoktól, de John sem ez nem volt, sem az. Annyira megszoktam már a beszélgetéseinket, hogy tudat alatt már nem érzékeltem a különbséget?

Billy felhívott, hogy elmondja, John nem a szigetről telefonált, hanem Prince George-tól északra, aztán eltűnt a hegyek között. Izgatott volt a hangja, amiért ennyi mindent sikerült kiszedni belőle. Én is izgatott voltam. Annyi minden nyert most értelmet. Az összes könyv arról ír, hogy a sorozatgyilkosok eufóriába esnek, miután megöltek valakit, és John számára ez valószínűleg abban a hitben manifesztálódott, hogy ettől elmúlnak a fejfájásai. Billy azt is említette, hogy John az első gyilkossága idején valószínűleg még húszéves sem volt. Mivel valószínűleg ez volt az első szexuális élménye is, az egész sokkal intenzívebb lehetett. Az anyja, aki elhagyta, mítoszokkal tömte a fejét, ami könnyen megmagyarázhatja, miért gyilkol rituálisan. A sorozatgyilkosoknak általában kifinomult a képzeletviláguk, hogy megvédjék magukat az elszigetelődéstől. El sem tudom képzelni, hogy egy, a hegyekben magára hagyott fiú, akinek vadásznia kell a túlélésért, miről álmodozhat.

Mikor aznap este telefonált Evan, megpróbáltam mindent elmesélni neki, a válaszai azonban kurták voltak, és másról is kérdezősködött, például a munkáról, Allyről, vagy arról, hogy kiküldtem-e már az emailes esküvői meghívókat, amit furcsálltam, mert rendszerint ő az utolsó, aki ilyesmivel nyaggat. – Nem volt még időm végigmenni az e-mail-címeken, de holnap elintézem – mondtam. – Nem volt rá időd, vagy nem akartál rá szánni? – Kifutottam az időből, Evan. Egy kissé elfoglalt voltam, rémlik? – Mikor rájöttem, mennyire rosszmájúnak tűnhettem, meglágyítottam a hangom. – Ma este megteszem, rendben?

Egy ideig hallgattunk, majd visszatértem a témára: – Most már teljes mértékig értem, miért nem ismer korlátokat. Valószínűleg rosszul szocializálódott. És lefogadom, hogyha utánanéznék, milyen volt az időjárás, valahányszor John megtámadott valakit, kiderülne, hogy azon a napon hőhullám vagy légnyomásváltozás volt, ami nagyon erősen kihat a migrénesekre. Tudod, hogy milyen meleg szokott lenni a belső területen. Evan sóhajtott. – Sara, beszélhetünk a változatosság kedvéért valami másról is? – Nem találod különösnek, hogy pont olyan fejfájásai vannak, mint nekem? – Ez nem változtat azon, hogy egy gyilkos. – Tudom, de segít megtudnom, hogy miért gyilkol. – Számít az, hogy miért? Azért teszi, mert tetszik neki. – Persze hogy számít. Ha tudjuk a miértjét, akkor több esélyünk van… – Esélyünk? Ugye tudod, hogy nem vagy rendőr? Vagy beléptél a rendőrséghez, amióta nem láttalak? – Tréfált, de a tréfa alatt ott rejtőzött a feszültség. Dühös lettem. Állj! Gondolkodj! Lélegezz! Csak azért lődözget, mert zaklatott. Ne reagálj! Keresd meg a probléma gyökerét! – Evan, tudod, mennyire szeretlek. Remélem, ezzel tisztában vagy. Ez a John-ügy egyszerűen rengeteg időbe telik. De ez nem jelenti azt, hogy rólad elfeledkeztem. – Ha nem ez, akkor van valami más. Mindig van egy új megszállottság. – Mert hajlamos vagyok rá, és ezt tudod! – Csak hiányoznak a régi szép idők, mikor én voltam a megszállottságod tárgya. – Nevetett. Én is nevettem, megkönnyebbülve, amiért eloszlott a feszültség. – Nos, minél hamarabb sikerül ezt a fickót eltávolítani az életünkből, annál hamarabb kezdhetek megszállottan a te életeddel foglalkozni, oké?

– Jó tervnek tűnik. Említette újra a találkozót? – Még nem, de valószínűleg szóba fogja hozni. Azt hiszem, legközelebb meg is jelenik. – Legközelebb? Nem lesz legközelebb. – És már újra fenn voltak a kesztyűk. – Jaj, Evan. Dominálgatunk? – Hajszál híján a férjed vagyok. Engedtessék meg, hogy ilyesmibe én is beleszólhassak. – De tévedésben vagy. Már mondtam neked korábban, egyetlen esélyünk van rá, hogy múlt időbe tegyük ezt az egész ügyet: meg kell beszélni vele egy találkozót, hogy le tudják tartóztatni. Megemelte a hangját: – És ha nem sikerül? Ha megint balul sül el valami? Akkor mi van? – Ez nem fog megtörténni. Kezd bízni bennem. Érzem. Sokkal többet mondott el a legutóbbi beszélgetés során, mint eddig összesen, és… – Gondolod, hogy azért, mert beszélt a fejfájásairól, biztonságban vagy? Hogy már pontosan tudod, mit gondolhat? Nem vagy rendőr, sem pszichológus. Vagy Nadine is azt mondja, hogy tedd meg? – Segített rájönni, mit akarok tenni. – És az nem számít, hogy szerintem mit kellene tenned? – Mire akarsz kilukadni, Evan? – Arra, hogy ha találkozol vele, akkor komolyan el kell gondolkodnom a kapcsolatunkon, és azon, hogy neked az mennyire fontos. – Nem mondod komolyan, ugye? – Veszélyezteted magadat, Sara. – Te minden egyes alkalommal veszélyezteted magadat, amikor kihajózol. – A két dolog nem ugyanaz, és ezt pontosan tudod. – Nem hiszem el, hogy megfenyegettél. – Nem fenyegettelek meg, egyszerűen így érzek… – Nos, akkor lehet, hogy nekem is el kell gondolkodnom ezen a kapcsolaton. – Ezzel le is tettem. Hosszú ideig bámultam a telefont, arra

vártam, hogy Evan visszahív. Nem tette. Úgyhogy felhívtam Billyt.

Nyomban átjött, kávéval és fánkkal felszerelve. – Rendőrök fánkkal? Ez nem afféle klisé? Megpaskolta lapos hasát. – És még az étrendemre is ügyelek vele. Nevettem, közelebb húztam a fánkosdobozt, és belenéztem, de nem vettem egyet sem. Mosolyogva kérdezte: – Szeretne beszélni róla? – Csak utálom ezt az egészet. Úgy érzem, muszáj választanom. – Kemény választás. – Tudom, hogy önző dolog azt elvárnom Evantől, hogy támogasson mindenben, amit teszek, de gyakorlatilag megfenyegetett azzal, hogy befejezi a kapcsolatunkat. Felszaladt Billy szemöldöke. – Most mondja meg, én vagyok a hibás? – Ön tudja egyedül megválaszolni ezt a kérdést, Sara. Azt hiszem, attól függ, hogy mivel képes együtt élni. Illetve, hogy önmagával képese. – Épp ez az. Képtelen lennék elviselni, ha John még valakit megölne. Hogy éljem túl a nyarat? Illetve az összes nyarat? Minden hétvégén kész katasztrófa leszek, azon gyötrődve, vajon újra gyilkolt-e. És hogyan tartsuk meg az esküvőt, ha félpercenként kell a hátam mögé néznem? – Megértem. Ugyanez volt a helyzet az exemmel. Ő egy átlagos pasit akart, én viszont képtelen voltam a kanapén összebújva tévézni, mikor épp egy gyilkos után nyomoztunk. Mindig le kellett zárnom az ügyeket. – Pontosan így érzem magam. Én kezdtem el, tehát az én feladatom befejezni. – Újra elöntött a harag Evan miatt. Miért nem képes megérteni?

Billy szólalt meg: – Elhoztam A háború művészetének egy példányát. Kinn van a kocsiban. De lehet, hogy elég lenne egy kis időre szabadságolnia magát mindentől. – És ezt hogyan tegyem meg? – Kezdhetnénk azzal, hogy autózunk egyet? Elmegyünk, és beszélgetünk egy sort. – Nem is tudom. Ally iskolában van, nekem meg annyi dolgom lenne itthon… – És tényleg neki is fog a teendőinek? – Valószínűleg nem. – Felsóhajtottam. – Na, jó. Menjünk!

Közel egy órán át autóztunk a környéken, közben csak kávéztunk, és tereferéltünk céltalanul. Nem hoztuk szóba a veszekedést Evannel. Garantáltan nem könnyíti meg a munkájukat, hogy tudják, Evan próbálja megakadályozni, hogy segítsek, de Billy csupán annyit mondott, megérti, Evannek miért annyira nehéz ezt megélni. Hazafelé menet belelapoztam A háború művészetébe, és észrevettem, hogy néhány szakaszt kiemelt. Néhány még be is volt karikázva. Rám pillantott, és magyarázni kezdett: – A stratégiát mindenre alkalmazni lehet – politikára, üzletre, konfliktusok kezelésére, amire csak akarjuk. És minden nyomozásban fel lehet őket használni. John esete tökéletes példa erre. A könyv lehet a kulcs ahhoz, hogy végleg megfékezzük. – Nekem csak egy halom idézetnek tűnik. – De egytől egyig zseniálisak. Hadd mondjak egy példát: „Nem a tervezés a lényeg, hanem a változó körülményekre adott gyors és megfelelő válaszok.” Pontosan így kell egy rendőrnek gondolkodnia. – Sötét szemei ragyogtak, ahogy a szemembe nézett. – Ha a testület több tagja olvasná ezt a könyvet, sokkal több letartóztatásunk lehetne. – Írnia kellene egy saját könyvet.

– Ami azt illeti, egy pár éve már dolgozom valamin: hogyan alkalmazható A háború művészete a rendőrség munkájában. „Azt illeti a győzelem, aki az egyenes és a ferde művészetét is képes elsajátítani.” – Ez tök jó. – Igen? – Abszolút. – Ha háborús stratégiát fog alkalmazni, hogy megszabadítson Johntól, nekem teljesen megfelel. Ehhez az ügyhöz olyasvalaki kell, aki hajlandó több erőfeszítést beletenni. Eszembe jutott Sandy. Ő mennyi erőfeszítést tenne, hogy elkapja?

A hazaút fennmaradó részében Billy a könyvéről beszélt. Mire hazaértünk, elpárolgott a haragom, és szörnyen éreztem magam azért, ahogyan Evanre reagáltam a telefonban. És a Billyvel közös autózás miatt is furdalt a lelkiismeret. Én tudtam, hogy semmiség, de Evan is így gondolná? Kétségbeesésemben képeket láttam arról, hogy Evan csomagol, hogy el kell adnom a házat, a síró Allyről, akit hétvégente látogat meg Evan, a magányos éjszakákról, amelyeket betölt a tudat, hogy Evan a legjobb dolog, ami valaha történt velem, és én elveszítettem. Azonnal elküldtem e-mailben az esküvői meghívókat. Ezután megpróbáltam felhívni Evant, de ki volt kapcsolva a mobilja. Nem hagytam üzenetet. Nem tudtam, mit mondjak neki. Mikor később visszahívott,

épp

a

műhelyben

dolgoztam.

Felkavarodott a gyomrom, és mélyeket lélegeztem, mielőtt felvettem volna. Gyerünk. Ő szólalt meg először: – Szia, bébi. Bocsáss meg a korábbiért, pöcs voltam veled. Csak ugye, nincs valami jó híre a fickónak, és azt hiszem, nem fogod fel, mennyire veszélyes. Kifújtam a levegőt. Minden rendben lesz. – Dehogyisnem, Evan, felfogom. És szívből remélem, hogy nem

gondoltad komolyan, amit a kapcsolatunkról mondtál, mert elküldtem a meghívókat. – Felnevettem. Evan csendben volt. Összeszorult a mellkasom. – Na, jó, most megijesztesz – mondtam. – Te ijesztesz meg engem, Sara. Feleségül akarlak venni, és veled akarok élni… szeretlek – de veszélybe sodrod saját magadat, és Allyt is. Szeretnélek megvédeni, de nem hallgatsz rám. – Mióta kell minden szavadnak engedelmeskednem? Nem egy kutya vagyok. Én nevettem. Ő nem. – Tudod, hogy nem így gondolom. Nem szeretném, ha találkoznál vele. Nem tudom ezt egyértelműbben megfogalmazni. Eleve nem akartam azt sem, hogy beszélj vele. – Tudom, Evan. De azt próbálom veled megértetni, hogy nem tudom a pokol tornácán leélni az életem. Belehalok. – Sara. Tedd meg. Találkozz vele. Már nem érdekel. Le kell feküdnöm. Nagyon hosszú napom lesz holnap. – Várj, Evan, szeretnék beszélni veled erről… – Nem szeretnél. Már rég eldöntötted, és csak azt szeretnéd, hogy én is beleegyezzem. De nem számít, hány száz módon mondod el, akkor sem egyezem bele. Kész energiapazarlás erről beszélgetni. – Szeretném tudni, hogy kettőnkkel minden rendben lesz-e, ha megteszem. – Nem tudom, Sara. Már sírtam. – Te és Ally vagytok a világon nekem a legfontosabbak, Evan. Nem akarlak elveszíteni, de saját magamat már kezdem. Nem eszem, nem alszom, semmi nem működik. Roncs vagyok. Nem veszed észre? – Csak hozd meg a döntésed. – Beletörődőnek tűnt. Jó éjszakát kívánt, és én ugyanezt suttogtam vissza a könnyeim közt, majd felhúztam az egyik pólóját, és ágyba bújtam. Nem tudtam elképzelni az életemet Evan nélkül – nem is akartam. De ha nem zárom

le hamarosan ezt az ügyet Johnnal, akkor a kapcsolatom így is, úgy is meg fog halni, mert kezdem elveszteni az irányítást. Akármi történjen, tönkre fog menni. Evannek igaza volt. Döntést kellett hoznom, és tudtam, hogy mi mellett fogok dönteni. Csak egy kiút létezik. Akkor válik újra normálissá az életem. Csak imádkozni tudtam azért, hogy Evan azután is része legyen még.

A rákövetkező reggelen John hívott a mobilomon, mikor Allyt vittem iskolába. Ezúttal valami mással próbálkoztam. – Szia John, épp vezetek, Allyt viszem suliba, de visszahívlak, amint tudlak. – De szeretnék beszélni. – Meglepettnek tűnt. – Az jó, mert nagyon örülnék, ha tudnánk beszélni azokról a dolgokról, amiket a minap említettél. – Nem maradhat bekapcsolva a mobilom. De szükségem… – Jól van, akkor hívj fel egy fél óra múlva a vonalas telefonon. – Letettem. Arra számítottam, hogy azonnal visszahív, de nem tette. Billy hívott, hogy elmondja, John a Williams-tó közelében van ismét, és minden elérhető rendőr az utakon járőrözik. Pontosan fél órával később hívott John az otthoni telefonon. Míg ő arról áradozott, hogy egy fekete medve nyomát követte aznap reggel egy ingoványban, én azon tipródtam, hogy várjam-e meg, amíg ő forszíroz egy újabb találkozót, vagy említsem meg én. Mikor elkezdte leírni, hogyan zsigerelte ki az állatot, majd hogyan húzta ki a százhúsz kilós tetemet a bozótból minden erőfeszítés nélkül, közbevágtam: – Biztosan nehéz dolog lelőni egy medvét. Én attól rettegnék, hogy ha elhibázom, akkor utánam ered. – Sosem hibázok. – Indulatos lett. – Minden évben találkozom az erdőkben sebesült medvékkel, akiket valami amatőr lőtt meg. Ha nem

tudom biztosan meglőni a füle mögött, hogy egyenesen az agyát találjam el, akkor meg sem húzom a ravaszt. A legtöbb vadász izgatott lesz, az utolsó pillanatban felrántják a fegyvert, és… – Hű, ez baromi izgalmas. Nagy kár, hogy nem tudtunk találkozni. Nagyon szívesen hallgatnék meg néhány ilyen történetet személyesen is. – Ugyanarra gondoltunk! Épp most akartam javasolni egy újabb találkozót. Elhozhatod Allyt is. – Nem is tudom… első alkalommal talán jobb lenne, ha csak én jönnék. Mondhatna valami furcsát Evannek. De hozhatok róla képeket? – Igen, igen, hozhatsz. Az nagyon jó lenne. – Megborzongtam a gondolattól, hogy hozzáér Ally egyik fényképéhez. – És mikor szeretnél találkozni? – kérdezte. – Te mire gondoltál? – Kiszáradt a szám. – El kell tűnnöm. Kezd meleg lenni odakint. – A hangja újra dühössé vált. – Az emberek kezdenek kempingezni járni, és eldobálják a szemetüket az erdőben, és olyan hangosak a rádióik, hogy nem is hallom a saját gondolataimat. – Hamarosan, találkozhatnánk hamarosan is. – Rendben. Holnap.

Ezért kértem rendkívüli találkozót. Tudom, hogy rendszerint nincsenek esti időpontjaid, ezért ezt most nagyra értékelem. Hidd el, korábban akartam jönni, de egész délután a rendőrségen voltam. Billy azt mondta, ő majd vigyáz Allyre – hihetetlen, elviszi Allyt a Boston Pizzába, és még pénzt sem fogadott el! Evan elvileg felhív még valamikor este, és még nem tudom, hogyan mondjam el neki vagy hogy egyáltalán elmondjam-e. Rosszul vagyok a gondolattól. De biztos vagyok abban, hogy ha elkaptuk Johnt, akkor Evan meg fog bocsátani. Ki is mondta, hogy bocsánatért könyörögni jobb, mint engedélyért? Egyedül neked tudom ezt elmondani, de mikor a kapitányságon

hallgattam Billyt és Sandyt – ezútal a Bowen Parkban találkozom Johnnal, ezért szerették volna átbeszélni az új tervet –, volt egy igazán furcsa megérzésem. Azt hiszem, Billy miatt, aki valami olyasmit mondott John fejfájásairól, hogy kifogásnak használja fel őket. Azon vettem észre magam, hogy meg akarom védeni – hogy magamat akarom megvédeni. Egész életemben úgy nézett rám mindenki, mintha színlelnék, amikor migrénem volt. De tudom, mennyire kegyetlenül tud fájni, az ember szinte beleőrül a fájdalomba. Mikor még iskolás voltam, az egyik barátom folyamatosan veszekedett az anyjával, és mikor az anyja azt mondta neki: „Pont olyan vagy, mint amilyen én voltam a te korodban”, a barátom egyre-másra hajtogatta, hogy mennyire nem hasonlít az anyjára. Nem értettem. Egyrészt nagyon is hasonlítottak egymásra, másrészt pedig azt hittem, sokkal rosszabb, ha valaki nem képes meglátni saját magát a szüleiben – ahogy én sem voltam. Anyában egyértelműen nem, aki a világ legkedvesebb, legtürelmesebb nője, és apa, nos, ahhoz még egy óra kellene, hogy végigvegyük, mi mindenben különbözünk. Ez az egyik oka annak a csalódásnak, amit akkor éreztem, mikor találkoztam Juliával. Nem láttam benne magamat. Megrémít, hogy mennyire hasonlítok Johnra – az impulzív természete, a koncentrációs problémái, a vérmérséklete. És most még a migrének is. De rettegek attól, hogy még jobban fogok rá hasonlítani. Valahányszor említ valamit, ami magamra emlékeztet, arról fantáziálok, hogy meggyilkolom, hogy viszek egy kést magammal a találkozóra, és megszúrom, újra és újra és újra. A legjobb azonban az, amikor ott fekszik előttem, vérezve – mikor látom, hogy végre meghalt. És ez jó érzéssel tölt el.

TIZENNYOLCADIK BESZÉLGETÉS Elgondolkodtam mindazon, amit mondtál, és annak ellenére, amin keresztülmegyek, azt hiszem, lehetne sokkal rosszabb is. Részben a te érdemed: mindegy, miről beszélek, mindegy, mennyire furcsán érzem magam, akkor is ráveszel, hogy vizsgáljam meg. És mindig segítesz kideríteni, mi honnan ered. Így képes vagyok megbirkózni vele, vagy legalábbis megpróbálom megérteni. Evan minden szeszélyemet és őrültségemet elfogadja – na, jó, pillanatnyilag azért ezzel is lehetne vitatkozni. De nem hiszem, hogy valóban érti, miért teszem, amit teszek. Én mindig mindent megkérdőjeleztem – ez a tulajdonságom őrületbe kergette apámat. Jó, a legtöbb embert az életemben. Te voltál az első, aki azt mondta, nem baj, ha az embernek kérdései vannak, te bátorítottál egyedül. Ami azt illeti, azt is te mondtad először, hogy nincs baj velem. Még Lauren is azt mondja néha, hogy ne legyek ennyire… ennyire Sara. De te nem. Azt mondtad, a megszállottságom szenvedély, a lendületem egy nagy ajándék, az eltökéltségem elismerésre méltó. Elgondolkodtam rajta, hogy talán a gyengeségeim a legnagyobb erősségeim valójában. Ha John egy tükör, amiben visszatükröződnek az én torzulásaim, akkor te olyan tükör vagy, ami a jót tükrözi vissza. Néha eltűnődöm, mi történne, ha te nem tartanád bennem a lelket.

Amikor az előző találkozónkról hazaértem, Evan üzenete várt, amiben azt mondta, kimerült, és kikapcsolja a telefonját, mielőtt lefekszik aludni. Rosszul éreztem magam, amiért nem mondhattam el, hogy másnap tervezek találkozni Johnnal, de meg is könnyebbültem. Üzenetet hagytam neki, hogy sajnálom, hogy nem tudott elérni, és jó

éjszakát kívántam. Majd letettem, mielőtt mindent kikotyogtam volna. Billy hazahozta Allyt, megvárta, amíg lefektetem aludni, majd újra átvettük a találkozó logisztikai részét. A rendőrség útzárakat állított fel a Williams-tótól Vancouverig haladó főúton, és vadőrök állítanak meg mindenkit a másodlagos utakon, de akár már át is engedhették Johnt. A saját tervünkkel kellett folytatnunk. Ezúttal Billy kertépítőnek álcázza magát, aki a pad körül dolgozik, ahol ülni fogok. Sokkal jobban éreztem magam a tudattól, hogy közel lesz. Annyira erős és szilárd, határozottan olyan figura, akit az ember szeret maga mellett tudni, ha bemegy egy sötét sikátorba – vagy ha egy sorozatgyilkossal találkozik. Elsütöttem néhány poént, és mosolygott, de utána azonnal újra rábökött a park alaprajzára. A hite, hogy működni fog a terv, engem is megerősített, hogy helyesen cselekszem. Csak annyi a dolgom, hogy egy kis ideig ott üljek a padon, és az egész rémálomnak vége lesz. Miután tíz körül Billy elment, beomlottam az ágyba, és álomtalan álomba zuhantam. Reggel azonban azon az oldalon ébredtem, ahol Evan szokott aludni, és miközben a párnáját szorongattam, belélegezve az illatát, kezdett elpárologni az önbizalmam. Mi van, ha történik velem valami? Mi van, ha a legutolsó beszélgetésünk Evannel tényleg a legutolsó beszélgetés volt? Tudatnom kell vele, mennyire szeretem. Mikor azonban felhívtam a mobilján, nem vette fel. Egy pillanatra kísértést éreztem arra, hogy felhívjam Billyt, és lefújjam az egészet. Majd arra gondoltam, mi történne, ha így tennék.

Ally akart reggelit csinálni, olyan palacsintát, amilyet Evan szokott. Hagytam, hogy összerumlizza a konyhát – annyira édesen festett a kis köténykében és séfsapkában, mikor feltálalta –, majd ahelyett, hogy körbeszaladtam volna feltakarítani, leültem mellé az asztalhoz. Ahogy a reggeli csicsergését hallgattam, a történeten mosolyogva, mit tett Jávor a plüssállatával, azért imádkoztam, hogy ne ez legyen rólam az utolsó

emléke. Megpróbáltam emlékeztetni magam arra, hogy John egyszer sem fenyegetett meg, de képtelen voltam elfelejteni, hogy egy gyilkos. Mikor Ally iskolájához értünk, bekísértem az osztályteremig, majd térdre estem előtte. – Ally, ugye tudod, hogy anyu mennyire szeret téged? – Aha. – Mennyire? – Kérdeztem incselkedő hangon. – Jobban, mint Jávor a nyusziját! – Kuncogott, és én magamhoz húztam, hogy megöleljem, olyan szorosan, hogy felkiáltott: – Anyaaaaaa! – ezért el kellett engednem. Odament néhány barátjához, és bement a terembe, röviden visszaintegetve. A kapitányságra vezető úton, ahol még egy utolsó eligazítást tartottunk Sandyvel és Billyvel, megpróbáltam felhívni Laurent, de nem vette fel. Olyan kétségbeesetten akartam beszélni valakivel, hogy kis híján felhívtam Melanie-t, de eszembe jutott, hogy még mindig nem hallgattam meg Kyle cédéjét. Mikor újra tárcsáztam Evan számát, csak a hangpostát értem el. Ezúttal még a vendégházban levő irodája közvetlen számát is hívtam, bár ritkán tartózkodik ott. Az asszisztense, akit nem kedvelek, mert semmi humorérzéke sincs, azt mondta, az egyik hajón dolgozik épp. A rendőrségi találkozót követően hazafelé tartottam, hogy elüssek egy órát, mikor elmentem egy virágbolt előtt. A bejáratánál egy halom virágcsokor volt kitéve. Kiválasztottam a legnagyobbat, és a szüleim háza felé indultam. Mikor anya ajtót nyitott, felragyogott az arca. – Sara, micsoda kellemes meglepetés. Ettél már? Ahogy ott ültem a kávém mellett, a fahéjas csigámmal bíbelődve, azon tipródva, vajon megélem-e a holnapot, anya kétpercenként ért hozzám. – Örülök, hogy átjöttél, kedvesem. Olyan rég volt lehetőségünk találkozni. – Sajnálom, anya, csak az esküvő szervezése és a munka kész őrültekháza volt.

– Mindig megtalálsz, ha segítségre van szükséged. – Ahogy mosolygott, észrevettem, hogy pirosítót tett az arcára, de a smink erősen kiütközött a sápadt bőrén. Szerettem volna letörölni, és egy puszit nyomni a helyébe. Mindig megpróbált mellettem állni, a betegsége ellenére. De ebben most nem tud segíteni. Nem segíthetett gyerekkoromban sem a problémáimon – nem mintha valaha is kértem volna. Szerettem anyám kedves és szelíd természetét, de épp ezek a vonások fékeztek meg abban, hogy megosszak vele bármi húsbavágót. Mindent megtennék, hogy megvédjem a fájdalomtól. – Tudom, anya. Nagyszerű vagy. Ismét elmosolyodott. Olyan könnyű volt a kedvére tenni. Semmi mást nem akart, csak hogy a gyerekei boldogok legyenek. A gondolattól, hogy mennyit hazudtam neki az elmúlt hónapokban, és még mindig hazudok, könnyek gyűltek a szememben. – Apa nem is akart örökbe fogadni, ugye? – El sem hittem, hogy ezt kérdeztem, és anya elpiruló arcából ítélve ő sem. Körbenézett, mintha apa bármelyik percben itt teremhetne. – Dehogyisnem, csak… – Semmi baj, ne idegesítsd magad ezen. – Már meg is kaptam a választ. Az arcára kiült a bűntudat. Mindig is tudtam, apa miért olyan távolságtartó velem, de hogy ez végül be is igazolódott, jobban fájt, mint hittem volna. Allyre tereltem a beszélgetést, amíg el nem érkezett az ideje, hogy elinduljak a találkozóra. Szorosan megöleltem és megpusziltam anyát az ajtóban, átadtam magam a pillanatnak, magamba szívtam fahéjas illatát. Majd megígértem, hogy hamarosan elhozom Allyt. Ahogy közeledtem a parkhoz, újra megpróbáltam felhívni Evant. Továbbra sem válaszolt, így üzenetet hagytam neki. Nem tudtam, mit mondhatnék, ezért csak annyit üzentem, hogy szeretem, és „sajnálom, hogy ekkora macera vagyok”.

A Bowen Parknál megtaláltam a padot, nem messze a teniszpályától, amiről azt mondtam Johnnak, hogy a közelében fogom várni. Szemügyre vettem minden egyes érkező autót és kamiont. A tekintetem a parkot pásztázta, arra az esetre, ha másik irányból érkezne. Minden alkalommal visszatartottam a lélegzetem, mikor kiszúrtam valakit, és gyorsan kiengedtem, amikor kiderült, hogy vaklárma. Billy, aki tőlem jobbra gazolt egy virágágyást, néhány alkalommal összenézett velem, és biztatóan elmosolyodott. Mikor nem Johnt kerestem a tekintetemmel, a civil ruhás rendőröket igyekeztem beazonosítani. Eltelt tíz perc. Hogy elfoglaljam a kezem, körbe-körbe forgattam a kávéspoharamat. Újabb tíz perc, Johnnak még mindig se híre, se hamva. A kávétól, amit literszám ittam, pisilnem kellett, de nagyon. A felrobbanó hólyagom képei töltötték meg a fejem. Istennek hála, ezúttal eszembe jutott bevenni a gyógyszerem. Épp meg akartam kockáztatni, hogy belebeszélek a lehallgatókészülékbe, mikor megcsörrent a mobilom. John volt az. – John! Merre vagy? – Sajnálom, Sara, de ma nem fogunk tudni találkozni. – Most biztos csak viccelsz. Itt ülök már majdnem fél órája. – Nyugalmat erőltettem magamra. – Összezavarsz. Tegnap olyan izgatott voltál, hogy végre összefutunk, most akkor miért… – Meggondoltam magam. – Idegesnek tűnt. Nehogy azt hidd, hogy én nem akartam meggondolni magam, te köcsög! – Ez igazán nagy kár, John. Nagyon vártam már, hogy találkozhassak veled. – Sajnálom. Szerettem volna, de egyszerűen nem megy. – Most hol vagy? – Vancouverben. – De hát akkor majdnem itt vagy. Miért nem nézed meg, hogy elérede a következő kompot? – Nem, el kell napoljuk néhány nappal a találkozót. – Sajnálom, de ez nekem nem felel meg. Evan holnap hazajön. – Én is

játszhatok az ő szabályai szerint. – És? – És el leszek foglalva. Felemelte a hangját. – Nem akarok ma találkozni. Mikor felébredtem, rossz előérzetem támadt. Persze hogy rossz előérzeted támadt, te nyomorult gyilkos szarházi – a rendőrök jól lecsaptak volna rád. De ennek így már soha nem lesz vége. Muszáj volt még egy lehetőséget adnom: – Nem bánom, ha egy kicsit tovább kell várnom, hogy átgondolhasd… Letette. Ideges volt? Induljak haza? Billyre néztem, de nem tudtam értelmezni az arckifejezését. A telefon egy perccel később ismét megszólalt. John valamivel nyugodtabbnak tűnt. – Még mindig rossz előérzetem van. Tegyük át holnapra. – Mondtam már, hogy az nem fog menni. – Evan miatt? – A hangsúlyából egyértelműen kiderült, mi a véleménye Evanről, és már rá is jöttem, hol hibáztam. – Nem, egy rakás teendőm van: munka, Ally, bevásárlás. – Gyorsan le kellett zárnom a beszélgetést. – Akkor hát muszáj lesz valamikor máskor egyeztetnünk újra. Vigyázz magadra, John! Vezess óvatosan! Letettem, mielőtt bármit mondhatott volna. Mikor elmentem Billy mellett, megráztam a fejem – diszkréten, arra az esetre, ha John figyelne. Mikor beszálltam a Cherokee-ba, szöveges üzenet érkezett a mobilomra: Találkozzunk a kapitányságon! Remek. Még több kávé, még több szövegelés. Legalább volt mosdójuk. Az odaúton hívott fel Evan. – Szia, kerestél. – Ó, Evan. Meg fogsz ölni. Elengedte az egyik tipikus mély sóhaját. – Már megint mit tettél? – Nem akartam üzenetben elmondani, ezért hívtalak folyamatosan,

de az az ostoba recepciósod azt mondta, hogy… – Hé, hé, bébi, csillapodj le. Mit tettél? – Megbeszéltem egy találkozót. – Jézus Krisztus, Sara! Mikor? – Ma lett volna, de… – Ma? És nem mondtad el? – Megpróbáltam elmondani, de nem vetted fel. – Mikor lesz? – Ijedt volt a hangja. – Lemegyek, és… – Most volt, de… – Micsoda? – Nem jött el. Igazad volt, csak manipulál. – Mindent elmondtam neki. – De ennyi. Vége, befejeztem, Evan. – Ezt mintha már hallottam volna. – Nem, most tényleg ennyi volt. Újra lecserélem a számainkat. Talán elköltözhetnénk, vagy elmegyünk a vendégházba, ahogy mondtad is. Majd tanítom Allyt otthon. Vagy talán egyszerűen el kéne adni a házat… Nem tudom, de elmondom a rendőrségnek, hogy többé nem hallgathatják le a telefonjainkat. Nem nézek többé tévét, nem olvasok újságot… – Lassíts már le. Ma este érkezik egy nagy csoport, de lemegyek holnap reggel, és akkor megbeszélhetjük. – Biztos? – Kitaláljuk, mi legyen, jó? Csak ne döntsél semmiről, amíg nem érek haza, és ne változtass semmin. Kérlek. – Oké, oké. – Komolyan gondolom. Nem szeretnék arra hazaérni, hogy a ház előtti pázsitba le van verve az „eladó” tábla. – Oké. Most vissza kell mennem a rendőrségre, hogy találkozzam Billyvel és Sandyvel. – Felnyögtem. – Nekik se engedd, hogy manipuláljanak. – Jelen pillanatban mindenki manipulál. – Ugyan már, Sara. Ez nem volt fair.

– Bocsáss meg. Csak akkora szívás az egész. Azt kívánom, bárcsak ne kellene velük találkoznom. Most csak haza akarok menni. – Akkor mondd nekik, hogy basszák meg. – Beszélnem kell velük, de nem fog nekik tetszeni, amit mondani akarok.

Evannek igaza volt a rendőröket illetően, ahogy nekem is. Amint becsuktuk a kihallgatószoba ajtaját, Sandy azt mondta: – Legközelebb azt hiszem, azt kellene… – Nem lesz legközelebb. Azonnal ledózerolt: – Valami súlyosabb indokkal kell rávennünk, hogy a szigetre jöjjön. Azt hiszem, azt kellene mondania, hogy mégis megengedi, hogy találkozzon Allyvel… – A lányomat nem fogom csalinak használni, Sandy. – Nem lesz ott ténylegesen, elég, ha John azt gondolja, hogy ott lesz. – Nem, vége. Ki akarok szállni. Ma megváltoztatom a telefonszámom, és többé nem hagyom jóvá a vonalas telefonom lehallgatását. És a mobilomét sem. – Megértjük, ha szünetet akar tartani – mondta Billy. – Ez… – Nem szünetet akarok tartani, lezárni akarom. Kockára tettem az életem, a gyerekem, és a kapcsolatom, mindezt hiába. Evannek igaza volt – John manipulál, önöknek pedig a saját erejükből kell kézre keríteniük. Sandy válaszolt: – És ha megint elkap valakit? – Akkor hamarabb kell elfogniuk. – A szememet meresztettem rá. – Ha minden lehallgatókészüléket eltávolítunk, nem fogjuk tudni megfelelően megvédeni. Mit tesz, ha önt vagy a családját támadja meg? – Korábban azt mondta, nem hiszi, hogy engem bármilyen veszély is fenyegetne miatta.

– Azt mondtam, hogy nem tudjuk megjósolni, mit fog tenni. – Különös, mikor az volt a cél, hogy találkozzam vele, akkor nem gondolta úgy, hogy veszélyben vagyok, most viszont, hogy nem akarok vele találkozni, most igen. Billy szólalt meg. – Csak arról van szó, hogy nem tudjuk, hogyan reagál majd arra, ha ön visszautasítja. Legutóbb egy e-mail volt… – Blokkolom az e-mailjeit. Mindketten engem bámultak. Folytattam: – Nézzék, azt hittem, ha beleegyezem egy találkozóba, akkor vége lesz, de ennek sosem lesz vége. Az életem a feje tetejére állt – alig dolgozom, szüntelenül veszekszem Evannel, nem töltök elég időt a lányommal. Minél többet segítek önöknek, annál szarabb az egész. Most pedig hazamegyek, és folytatom az életem, mintha John nem is létezne. Ezt kellett volna tennem már jó ideje. Billy reagált: – Úgy tűnik, már el is döntötte, és nyilván azt kell tennie, ami önnek a legjobb. De azt hiszem… Felálltam. – Köszönöm a megértést. Sandy, aki a legkevésbé sem látszott megértőnek, megrázta a fejét, és azt mondta: – Remélem, képes lesz majd tükörbe nézni, mikor John megtalálja a következő áldozatát. – Remélem, képes lesz ön tükörbe nézni. Évek óta tud róla, és nem fékezte meg. Több nyomot szolgáltattam, mint amennyit sikerült ezalatt összekaparnia. – Az arca elvörösödött, mikor ökölbe szorított kézzel felemelkedett. – Te… Egy lépést hátráltam, Billy meg rászólt: – Sandy? Megpördült a sarkán, és kiment a szobából, becsapva maga mögött az

ajtót.

Billy kikísért a Cherokee-hoz. A nap során felgyülemlett adrenalin még ott dübörgött az ereimben, miközben Sandy miatt dühöngtem. – Jól van, bajnok – mondta Billy, mikor végre lecsillapodtam. – Mi legyen ma este? Ha szeretné, átjövök később némi kínaival, és szemmel tartom Allyvel együtt. – Ez nagyon kedves öntől, Billy, de azt hiszem, igaza van: szabadságolnom kell magam, megszabadulnom ettől az egésztől. – És azt is tudtam, Evan hogyan reagált, mikor Billy legutóbb kaját hozott nekem. – Persze, de ha szüksége van rám, tudja a számomat. – Kilenc-tizenegy? Nevetett, de fájdalom villant meg a szemében, és ettől elszomorodtam. – Na, vigyázzon magára. – Újra bement a rendőrségre. Ahol Sandy feltehetően a fényképemen csiszolta a dartstudását.

Szóval, vége van. És azt hiszem, ezzel be is fejezem mára. Eleget beszéltem egy napra. Tudom, ez nem olyasmi, ami miatt panaszkodni szoktam. Emlékszel a régi szép időkre, mikor a vérmérsékletemmel volt a legtöbb problémám? Soha nem gondoltam volna, hogy azok lesznek a régi szép napok, de azt sem gondoltam volna, hogy az apám egy gyilkos – különösen azt nem, hogy olyan heves gondolkodású, mint én. Azt mondtad, azt a kérdést kell feltennem magamnak, hogy mit szeretnék, nem pedig azt, hogy mi helyes, és mi nem, vagy hogy mit gondol mindenki más. És kitalálni, mit is szeretnék, annyit tesz, objektíven kell rálátnom arra, mit érzek, és hogy mik a döntéseim következményei. Például, hogy szeretném, ha John eltűnne az életemből, és félek attól, hogy valakit elkap. Szeretném, ha elfognák, és rettegek tőle, hogy megtámadja a családomat. De azt mondtad, döntést

kell hoznom, és tartanom kell magam hozzá. És ezt is fogom tenni. Mert szeretném visszakapni a józan eszem, és tartok tőle, hogy már túl késő.

TIZENKILENCEDIK BESZÉLGETÉS Már nem tudom, kire hallgassak. Jelenleg annyira szét vagyok esve, hogy még a forgalomba is belegyalogolnék, ha jó ötletnek tartanád – egész biztosan hamar rendet teremtene a dolgok között. Istenem, sosem ér véget ez a rémálom. Óvatosan kívánjon az ember bármit is. Én csak egy apát akartam, aki törődik velem. Ó, törődik is, annyi szent. Annyira, hogy egyenesen meg is ölne, hacsak először nem öl meg mindenkit, akit szeretek.

Előző este John telefonált ismét. Isten tudja, ezúttal mit akart, és soha nem is fogom megtudni, mert kikapcsoltam a mobilomat. Aztán párszor próbálkozott a vezeték nélkülivel is, de nem foglalkoztam vele. Billy nem hívott fel, hogy tudassa velem John tartózkodási helyét, valószínűleg azt remélte, hogy felülkerekedik rajtam a kíváncsiság – de nem akartam tudni. Alig vártam, hogy megváltozzanak a telefonszámok – az egyetlen dolog, ami gátat szabott, Evan intelme volt, hogy még várjak. De végtelenül bosszantott, hogy rájöttem, a rendőrséget anélkül hagytam el, hogy a zsaruk megerősítették volna, nem hallgatják le a mobilomat, a vonalas pedig még mindig be volt poloskázva. Evan később felhívott, de egy halom teendője volt még a reggeli indulás előtt, ezért csak jó éjszakát kívántunk egymásnak, és megbeszéltük, hogy csak akkor döntünk mindenről, ha hazaért. Még egy napig bírtam, hogy kizárjam Johnt. Ma reggel, ami mintha egymillió éve lett volna már, elvittem Allyt az iskolába – ez volt a nyári szünet előtti utolsó napja –, majd őrült rohamban kitakarítottam a házat. Meglepett, hogy Evan nem hívott fel, mikor elindult a vendégházból, de gondoltam, biztosan csak elfoglalt. Nehezen tud onnan elszabadulni. A telefonján folyton az üzenetrögzítő

kapcsolt be, ezért biztos voltam benne, hogy már úton van – a térerő nagyon rossz arrafelé. Tíz körül hagytam abba a porszívózást, hogy betegyek még egy mosást, és akkor meghallottam a kavicson csikorgó gumikat, majd Jávor rohant az ajtóhoz ugatva. Hazaért Evan! A bejárathoz siettem – és Billyt és Sandyt láttam kiszállni a Tahoe-ból. Az egész testem összerándult komor ábrázatuk és sötét napszemüvegeik láttán. – Bejöhetünk? – kérdezte Billy. – Evan elvileg hamarosan érkezik, de persze. Ezúttal a nappaliba vezettem őket. A rossz hírek hivatalos közeget érdemelnek. Miután letelepedtek velem szemközt a kanapéra, fejest ugrottam: – Még egy lány eltűnt, igaz? – Sara… – Billy levette a napszemüvegét. – Evant meglőtték ma reggel a vendégháznál, és… – Micsoda? – Egy darabig csak bámultam őket, majd felugrottam. – Jól van? – A tekintetem cikázott köztük, kétségbeesetten igyekeztem olvasni az arcukról. – Rendbe fog jönni – mondta Billy. – A Port Alberniben levő kórházba szállították. – Mi történt? – Kora reggel lement a dokkhoz. Akkor lőtték meg. Sikerült bekúsznia az egyik hajóba, és az ottani elsősegély-felszereléssel elállította a vérzést. Az egyik túravezető találta meg. – Oké. Csak. Most muszáj… – Körbe-körbe járkáltam, felmarkoltam a táskámat a folyosón levő padról, a kulcsaimat és a mobilomat kerestem. Hogyan hozom el Allyt az iskolából? El tudna érte Lauren menni? Vegyem fel útközben? Sandy szólalt meg: – Elvisszük a kórházba. Jávor. Meg kell kérnem egy szomszédot, hogy engedje ki. Mi van még? Egy ügyfél jön ma elvinni egy ágy fejtámláját. Felnyitottam a

mobilom, de Sandy rámarkolt a csuklómra. – Álljon meg. Kirántottam a kezem. – Valakit fel kell hívnom Ally miatt. – Megértjük, de először meg kell kérdeznünk néhány dolgot. – Biztosan John volt. – Épp ezért… – mondta Billy. – El kell mondanom a családomnak. Hogy fogom ezt nekik elmagyarázni? Sandy következett: – Van néhány elképzelésünk arra vonatkozóan, mit kellene mondania. Billyhez fordultam: – De nem… ölte meg. Csak figyelmeztetés volt, ugye? – Nem így gondoljuk. Az egyik szakács kiment elszívni egy cigarettát, nagyjából akkor, amikor Evant meglőtték, és hallott valamit a bozótosban. Azt hisszük, elijesztette Johnt, mielőtt még végezhetett volna. John meg akarta ölni Evant. Miattam. A szemem megtelt könnyel. – Most azonnal el kell hoznom Allyt az iskolából. Sandy szólalt meg újra: – Néhány rendőr a kórházban van Evannel, és egy járőr az iskolát figyeli. Felmehet Billyvel meglátogatni Evant, és elküldünk egy rendőrt, hogy hozza haza Allyt. Csak hívja fel az iskolát, és mondja azt, hogy a család barátja megy érte. Nem akarunk senkit azzal megrémíteni, hogy egy gyilkos kószál szabadon. Leszámítva, hogy egy gyilkos kószált szabadon. Egy gyilkos, aki most igazán pipa rám, és rendkívül hathatósan tud érvelni. – Ally tudja, hogy nem szabad idegenekkel elmennie sehova. Felhívhatnám az egyik húgomat, de akkor el kell mondanom nekik, mi történt, és… – Egyelőre ne tegyünk semmi ilyesmit – vágott közbe Sandy. – Engem

ismer Ally. Én hozom el, és vigyázok rá, amíg ön elmegy Evanhez. Megráztam a fejem. – Azt mondtam Johnnak, azért nem tudok vele találkozni, mert Evan hazajön. Biztosan úgy döntött, egyszerűen csak… – Elakadt a szavam. Billy arca elgyötört volt. – Nem tudhatta, hogy ezt fogja tenni, Sara. Sandyre néztem. – De ön igen. Figyelmeztetett. A vele kapcsolatos érzéseimet hagytam a valóság útjába állni? – Nem rágódhat azon, ami már megtörtént, Sara – válaszolt Sandy. – Most Evan miatt kell erősnek lennie. A többit mi elintézzük. – Most először mondott valami szimpatikusat.

A kórházba menet felhívtam mobilon a szüleimet. Amint meghallottam anya kedves hangját, átszakadt a gát, és bőgni kezdtem. Sikerült annyi időre összeszednem magam, hogy elmondjam a fedősztorit – a rendőrség úgy hiszi, Evant egy elégedetlen dolgozó lőtte meg. Nem tudtam, mennyire fogják ezt bevenni, mert Evan soha életében nem bosszantott fel senkit. A gondolattól még jobban elkezdtem sírni. Mielőtt megfékezhettem volna, anya átadta apának a telefont. – Mi a helyzet? – Apa, Evan kórházban van. Meglőtték a vendégháznál. Jól van, de átrepültek vele Port Albernibe, és… – Odamegyünk édesanyáddal, ott találkozunk. A rendőrség valószínűleg ezt akarta a legkevésbé. De én ezt akartam a leginkább. – Köszi, apa. Megteszed, hogy felhívod a szüleit? – Az Államokban élnek, és bár Evan közel áll a családjához, nem tudnak túl sűrűn találkozni. Anya és apa sok tekintetben helyettesítik őket számára. – Értesítjük őket – válaszolt apa. – Ally merre van? – Egy barátom vigyáz rá. – Most először és utoljára neveztem így

Sandyt. – Hogyan jutsz oda? – Billy, a rendőr ügyfelem vállalta önként, hogy elvisz. Apa egy pillanatig várt, majd annyit mondott: – Azonnal elindulunk. Letette, mielőtt megszólalhattam volna. Billy azt mondta, majd ő elintézi – fogalma sincs, milyen is apámmal elintézni bármit is. Pillanatnyilag azonban nem is érdekelt. Egyedül Evan számított. Bárcsak elmondtam volna neki ezt tegnap.

Eljutni Port Alberinibe nem egy egyszerű mutatvány – több mint egyórányi szűk országút, meredek hegyeken kanyarogva, ahol rönkszállító kamionokkal kell megküzdeni a helyért. A mai út azonban elviselhetetlen volt. Szerencsére Billy ült a volánnál – ha én vezettem volna ilyen sebes szívverés mellett, biztosan balesetet szenvedek. Nem emlékszem rá, miről beszéltünk, csak foszlányokban Billy bátorító szavaira: El fogjuk kapni. Evannel minden rendben lesz. A kórházban azt mondta az orvos, hogy Evant egyenesen átlőtte a golyó a bal vállizmánál. Arra vártak, hogy az állapota stabilizálódjon, mielőtt Nanaimóba küldik egy mentőkocsiban a sebészetre. Izomsérülései voltak, és egy hatalmas lőtt sebe, de nem volt maradandó károsodás. Boldog voltam, hogy él – különösen, mikor az orvos azt mondta, ha húsz centivel odébb találja el a golyó, egyenesen a szívébe fúródik. Elég volt ezt hallanom, hogy megálljon az enyém. Adtak neki fájdalomcsillapítót, amitől teljesen ki volt ütve, de beengedtek, hogy láthassam. A vállán hatalmas fehér kötés volt, és egy branül lógott ki a karjából. Könnyek csorogtak végig az arcomon, mikor megpusziltam, és lesimítottam a haját. Utáltam ilyen sápadtan látni, utáltam az összes csövet, ami kikandikált belőle. De magamat még ennél is jobban utáltam, amiért veszélybe sodortam. Amíg Evan fölött sürgölődtem, nővérek figyelték az értékeit, és

felírtak dolgokat a kórlapra. Az egyik megkérdezte, szükségem van-e valamire. Igen, egy sorozatgyilkos látványára a rács mögött. Ezt meg tudja oldani? Majd egy idősebb nővér megkért, hogy egy kis időre menjek ki, amíg lecserélik a kötést. Épp elkezdtem volna vitatkozni, mikor meghallottam apa harsány hangját, ahogy Evan kórterme után érdeklődik. Mikor kimentem a szüleimmel találkozni, észrevettem, hogy Billy két rendőrrel beszélget egy kis váróteremben. Felegyenesedett, mikor meglátta apámat, és egyenesen felé indult, de apa elment mellette, és odajött hozzám. – Hogy van Evan? – Most épp alszik. Rendbe fog jönni, de meg kell műteni. Megvárják, amíg stabilabb lesz az állapota, majd elviszik Nanaimóba, és… – Megálltam, mikor a húgomat láttam végigsietni a folyosón. Anya szólalt meg: – Lauren is eljött velünk. Épp az imént hívta fel Greget. Lauren és én egymás karjába borultunk. – El sem hiszem, hogy Evant meglőtték. Biztosan halálra vagy rémülve. – A teste ott reszketett mellettem, ami belőlem a félelem újabb hullámát váltotta ki. Igen, ez nem jó. Ez nagyon, nagyon nem jó. Szétváltunk, majd azt mondtam: – Köszönöm, hogy eljöttél. – A hangom rekedt volt. – Ez csak természetes. Miért nem hívtál? – Hívni akartalak, de minden… Billy jött oda. – Üdv mindenkinek. Bill vagyok. – Apa felé fordult, és kinyújtotta a kezét. – Saránál találkoztunk. Apa keményen megrázta a kezét. – Ez a maga ügye? – Nagyon szívesen teszek meg ezt-azt Saráért, de nem, ezt a nyomozást a helyi erők végzik. Apa végignézett a folyosón.

– Elég sok rendőr van itt. – Engem bámult. – Mi a helyzet, Sara? Az arcom felforrósodott. – Öö… Ezt hogy érted? Evant meglőtték, és… Majd láttam, hogy apa fejében összeáll a kép. – Ennek van valami köze a kempingeshez, igaz? Anya felszisszent. Lauren kezét a szájához kapta. Apa felém fordult: – Most azonnal mondd el, hogy mi történik itt, Sara. Kétségbeesetten néztem Billyre. Újra kimentett: – Menjünk be valahova, ahol bizalmasan beszélhetünk. Billy egy üres helyiséghez vezetett minket, és beavatta őket, miközben anya egyre sápadtabb lett. Lauren az egész beszélgetés során remegett. Miután Billy befejezte, apa rám nézett, és megrázta a fejét. – Egész idő alatt hazudtál nekünk. – Apa, én… Billy közbevágott: – Sara nem akarta ezt eltitkolni önök elől. Szigorúan utasítottuk arra, hogy ne beszéljen róla senkivel. Megzavarhatta volna a nyomozás menetét, és veszélybe sodorhatta volna a családját – önöket, mindannyiukat. Rendkívül sokat segített nekünk. – Azt nem magyarázta meg, hogy Evant miért lőtték meg – kérte számon apa. – John, a kempinges gyilkos újra találkozni akart velem. És én azt mondtam, hogy nem megy, mert Evan épp most érkezik haza. – Most merre van ez a rohadék? – Apa arca elsötétült. – Hol van Ally? – Egy munkatársammal – válaszolt Billy. – Biztonságban van. – Mit fognak tenni, hogy elkapják ezt a fickót? – Minden erőnkkel ezen vagyunk, uram. A lánya lényeges eleme volt a nyomozásnak, de mostantól más irányban folytatjuk. – Miért is? – Mert már nem vagyok hajlandó segíteni – feleltem. – Evan már a kezdetektől fogva nem akarta, hogy találkozzam vele, de azon

aggódtam, hogy végez egy újabb nővel, most viszont, miután Evant meglőtték, nem… – Evan nem akarta, hogy találkozz vele, de te ennek ellenére megtetted? Egymást bámultuk. – Azt gondolta, hogy ez a leghelyesebb, Patrick – szólt közbe anya. Apa az ablakhoz ment, és lenézett a parkolóra. A karját keresztbe fonta, hatalmas válla fal, amin soha nem tudtam átmenni. Mind a négyen kínos csendben néztük apát. – Ideje volna beszélnem a többi rendőrrel – mondta Billy. – Ha még felmerülnek kérdések, a folyosón leszek. – Senki meg sem szólalt, mikor távozott. Apa rövidesen visszajött hozzánk: – Evannek igaza volt. Egyszerűen ki kellett volna maradnod az egészből. – Apa, segíteni próbáltam. Megfordult, és keményen végigmért. – Mostantól hagyd, hogy a rendőrök maguk végezzék a dolgukat, Sara. – Ahogy elindult kifelé a helyiségből, hozzátette: – Megyek, megkeresem az orvost. Anya vigasztalón mosolygott, és megérintette a kezem. – Csak nagyon zaklatott. – Tudom, anya, de nem gondolod, hogy én is az vagyok? Elképzelésed sincs, mekkora nyomás alatt voltam eddig. A rendőrök, Julia – mindenki nyomást gyakorolt rám, hogy megtegyem. Nem egyedül találtam ki az egészet. – Julia? – Az anyám. – Anya megrándult, mint akit megütöttek. Picsába, bassza meg! – Úgy értem, a vér szerinti anyám. Azt akarta, hogy találkozzam Johnnal, és… – Újra találkoztál vele? – Elmentem néhányszor a házához, de neked nem mondhattam el,

mert a nyomozásról beszéltünk. Évekig élt rettegésben… nagyon fontos volt számára, hogy elkapják Johnt. Én pedig segíteni akartam, mert… – Mert ő az édesanyád. – Egyáltalán nem erről van szó, anya… egyszerűen csak sajnáltam. – Persze hogy sajnáltad, édesem. Gondoskodó természeted van. – Igen, emiatt jártam most pórul. – Sara, bárki más fogta volna magát, és hátat fordít ennek. Te átadod magad mindennek, amit csinálsz, és mindenkinek, akit szeretsz. – Mosolygott, de a tekintetétől szilánkokra tört a szívem. Folytatta: – Megyek, gondoskodom róla, hogy apád kedves legyen a nővérekkel – ezzel apa után sietett. Laurenhez fordultam. – Remek, most már anya is zaklatott. – Most ne aggódj emiatt. Csak Evanre koncentrálj. Felsóhajtottam. – Úgy érted, a másik emberre, aki miattam sérült meg? – Nem a te hibád volt, Sara. – Nem, apának van igaza. Elszúrtam. Azt mondtam Johnnak, hogy Evan miatt nem tudok vele találkozni. Tudhattam volna előre, hogy ez mennyire ki fogja akasztani. – Nem tudhattad, hogy meg fogja támadni. – Evan már jó ideje azt akarja, hogy vessek ennek véget. Hallgatnom kellett volna rá. – El sem hiszem, hogy ezt az egészet eddig egyedül csináltad végig. Előrelépett, és átölelt. A vállára dőltem, és sírni kezdtem.

Evan kórterme előtt várakoztunk néhány órán át. Billy a többi rendőr közelében maradt, fojtott hangon beszélgettek, apa pedig az egyik széken ült, keresztbe font karral, legalábbis amikor nem fel-le járkált a folyosón. Anya egy magazint lapozgatott, de folyton apát, Laurent és engem nézett. Lauren elment az étterembe, és hozott nekünk valamit

enni, de én csak a kávét tudtam kortyolgatni. Leült mellém, a fiúkról beszélt, a házról, a kertjéről. Megnyugtató volt a terefere, de alig tudtam felfogni, amit mondott, az orvosokat és nővéreket figyeltem, azon aggódva, melyikük megy be Evan kórtermébe. Apa a mobiljára nézett, majd felkelt, és végigsétált a folyosón. Nem sokkal később vissza is jött. – Vissza kell mennem Nanaimóba. Elszakadt a rönkvontatón egy lánc. Anya felállt. – Nem gond, ha magadra hagyunk, Sara? – Jól vagyok, anya. Valószínűleg amúgy is csak ücsörögnétek. Lauren szólalt meg: – Én maradhatok. – Nem, neked meg ott vannak a fiúk. Jól leszek. – Később még eljöhetünk – mondta anya. – Köszi, anya. De holnap valószínűleg már átviszik Evant Nanaimóba. Nyugodtan várjátok meg, és ott majd meglátogatjátok. – Légy szíves szólj nekünk, ha bármi változna, vagy ha bármire szükséged van, édesem! – Mindenképp. Még egy órát várakoztam Billyvel, de most én sétálgattam fel-alá a folyosón. Egy nővér jött oda, és azt mondta, Evan rövid ideig fenn volt, és kapott még fájdalomcsillapítót. Valószínűleg aludni fog a nap fennmaradó részében, van időnk hazamenni, és elhozni pár holmiját. Elmentem megkeresni Billyt, éppen telefonált. – Minden rendben? – kérdeztem. – Igen, csak Sandyvel számoltunk be egymásnak. – Ally jól van? – Remekül elvannak. Aprót sóhajtottam a megkönnyebbüléstől.

Alig tíz perce értünk ki a városból, amikor megszólalt a mobilom.

Billyre néztem. – John az! Mit csináljak? – Ha úgy érzi, hogy nem tudna nyugodt maradni, akkor ne… – De ha még mindig a közelben van, akkor megtalálhatná a tartózkodási helyét, és elkaphatná, nem? – Ez a legjobb esélyünk, de végig kell gondolnia, amit mond, mielőtt… A következő csengésnél felvettem. – Mit akarsz? – Sara! A szigeten vagyok, mikor tudunk találkozni? – Komolyan azt gondolod, hogy találkozom veled, azok után, hogy lelőtted Evant? Csend. – Alaposan elszúrtad, John. Soha ne hívj többé. Ennek most vége. – Letettem, egész testemben remegve. Billy a vállamra tette a kezét. – Jól van? – Igen. A fenéket, dehogy vagyok jól. Sajnálom, hogy nem tudtam vele tovább beszélni. Elveszítettem a türelmem. De azt hiszem – azt hiszem, pánikrohamom van. A mellkasom… szorít, és… – Csak lélegezzen mélyeket, Sara. Muszáj… – Csörgött a telefonja. – Reynolds… Rendben, elmondom neki. – Mi történt? – John telefonjának jelét egy nanaimói torony játszotta át, tehát a városban van. Lepadlózta a Tahoe gázpedálját. Most még jobban remegett a testem. – Istenem, biztos teljesen ki van akadva, amiért letettem a telefont. – Biztosan nem tölti el nagy boldogsággal. – Billy keze olyan erővel markolta a kormánykereket, hogy az alkarján kidagadtak az erek. – Gondolja, hogy még mindig találkozni szeretne? De azt mondtam, vége, és… – Ez egy olyan ember, aki nem szereti, ha nemet mondanak neki. A mellkasom újra összeszorult, az arcomat tűzforrónak éreztem.

– Gondolja, hogy találkoznom kellene vele? Ha nem teszem, megint Evant fogja megtámadni? – Mindkét oldalon felfokozott a hangulat jelenleg, tehát lehet, hogy nem most lenne a legokosabb találkozni. De ha impulzívan viselkedik, akkor valószínűbb, hogy hibát követ el… – Azt hiszem, újabb pánikroham. – A dübörgő szívemre nyomtam a kezem. Billy aggodalmasnak tűnt. – Talán vissza kellene mennünk a kórházba, és… – Nem. – Letüdőztem egy nagy korty levegőt. – Nem, beszélnem kell a pszichológusommal. – Most? Hevesen bólogattam. – Muszáj, különben végem van, Billy. Le kell csillapodnom, de nem tudok, ha nem beszélek vele. – Hívja fel!

Nem számítottam rá, hogy azt mondod, azonnal jöjjek be. Azt hittem, megoldhatjuk telefonon, de tényleg úgy tűnhetett, hogy egy pánikroham választ el a teljes hisztériától. Evannel akartam lenni, de egy belső hang sikoltozott, hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek haza Allyhez. Persze igazad van, előbb le kell csillapodnom. Meg kell óvni attól is, hogy lássa, amikor az anyja épp összeomlik. Szerencsétlen Billy odakint vár a Tahoe-ban. Azt mondtam, menjen el, igyon egy kávét, de azt felelte, marad, és gondoskodik rólam. Csak úgy tudtam idejönni, hogy előbb hazatelefonáltam, és beszéltem Sandyvel, majd Allyvel is, aki remekül érezte magát. Sandy azt mondta, hogy az élete árán is megvédi Allyt. Hiszek neki. Lehet, hogy nem kedvelem, de egészen biztos vagyok abban, hogy ha meglátná Johnt, helyben lelőné. Ami engem illet, én épp minden irányba egyszerre szóródok szét, ide-

oda csapódom. Bárcsak tudnám, John milyen állapotban van most, hogy ő is ugyanilyen félőrült-e. De biztosan az – máskülönben miért lőtt volna Evanre? Biztosan egyre felfokozottabb állapotban van – én meg fogtam magam, és megszakítottam a hívást. Tudom, milyen vagyok, amikor kezdek bekattanni – ahogy most is –, de fegyverem, az nincs. Isten tudja, mit tennék, ha lenne. Ami azt illeti, ez nem is igaz: pontosan tudom, mit tennék.

HUSZADIK BESZÉLGETÉS Annyira sajnálom, ami történt. Istenem, el sem hiszem, hogy látni szeretnél azok után, amin keresztülmentél. Nem számít, hányszor mondod el, hogy ne hibáztassam magam, folyamatosan arra gondolok, hogy éreznem kellett volna. Annyira zaklatott voltam, hogy nem tudtam józanul gondolkodni. Még mindig nem tudok. Tehát ha túl sok vagyok, fárasztalak, akkor kérlek, szólj, és abbahagyom. Lehet, hogy párszor el kell mondanod, mert mindketten tudjuk, hogy nem tudok egykönnyen leállni. Még valami, amit az apámtól örököltem.

Az előző beszélgetésünk után Billy hazavitt, Sandy pedig ott várt minket. Allyt felzaklatta, ami Evannel történt – Sandy azt mondta, ahogy meg is beszéltük, hogy a hajón sérült meg a válla –, de megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Ezután beszámolt nekem mindenről, amit Sandyvel csináltak. Meglepődtem, hogy Sandy ennyire jól kijön a gyerekekkel, ezt egyáltalán nem feltételeztem róla, de erődöt építettek és jelmezest játszottak – még egy énekversenyt is rendeztek. Én általában eléggé zilált vagyok egy Allyvel töltött nap után, Sandy arca azonban ki volt pirulva, és a szeme ragyogott. De ez az izgalomtól is lehetett, amiért John újra telefonált. Billy sütött pár mirelit pizzát, amíg én a vendégház dolgozóival és az aggódó barátokkal beszéltem telefonon. Jelentkeztem anyánál és Laurennél is, mindketten jelezték, hogy átjönnek, de köszönettel visszautasítottam az ajánlatukat. Nem mondtam nekik, hogy John ismét telefonált, sem azt, hogy még a városban van. A kórházat is felhívtam néhányszor, de Evan állapota egyelőre nem változott. Mikor újra felébredt, még több gyógyszert kapott, aludt tehát, mikor telefonáltam. Ismeretlen számokról is érkezett pár hívás, amiket nem vettem fel, csak

a hangpostámat hallgattam meg zakatoló szívvel. John az? Értem jön talán? De nem hagyott üzenetet. A rendőrség lekövette a hívásokat, nanaimói telefonfülkékből érkezett mind. Miután ettünk – azaz ők ettek, én pedig a kajámat bámultam –, Billy és Sandy rendet raktak, én pedig megfürdettem Allyt. Majd megengedtem, hogy az ágyamban tévézzen, hogy a felnőttek a földszinten tudjanak beszélgetni. – Remek kölyök – mondta Sandy. – Köszi, szerintem igazán különleges. – Az is. – Sandy belekortyolt a jeges teájába. – Elgondolkodott azóta egy új találkozón Johnnal? Nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan a tárgyra tér. – Még mindig nem tudom, mit tegyek. Evan, apa, a pszichológusom – senki sem tartja jó ötletnek. Sandy nagy lendülettel tette le a szemüvegét, és kiegyenesedett a székében. – Azok után sem szeretné megállítani, hogy meglőtte a vőlegényét? – Dehogyisnem akarom megállítani, de a pszichológusom azt gondolja, túlpöröghet, és lehet, hogy megöl, ha… – Ezért volna fontos mihamarabb letartóztatnunk. Billyre néztem, arra vártam, hogy közbevágjon, de csendben maradt. – Sandy, nem tudja garantálni, hogy valami nem sül el balul, és John nem old kereket. – Nem, és a biztonságát sem tudjuk garantálni. Allyét sem. – Most komolyan a lányomat akarja felhasználni arra, hogy megijesszen? Minden nap erre gondolok, nincs arra szükségem, hogy ön… – Nem megijeszteni akarom, de ha John úgy érzi, elutasítják, akkor… – Tudom. Azóta gondolkodom ezen, amióta újra felhívott, miután meglőtte Evant. De ha ezt megteszem, akkor megkockáztatom, hogy elveszítem a vőlegényem, a családom, talán még az életem is. Billy végre megszólalt:

– Azt hiszem, Sarának ma este szüksége van egy kis pihenőre, Sandy. – Jól vagyok. De ha még valaki elmondja, hogy mit kellene csinálnom, akkor ki fogok borulni. Sandy csendesebben folytatta: – Sara, megértem, sajnálatos, amin keresztülmegy, de azt is tudom, hogy nem szeretné, ha egy sorozatgyilkos garázdálkodna odakinn, mikor Ally biztonságát kell szem előtt tartania. – Elegem van abból, hogy folyamatosan bűntudatot akar ébreszteni bennem. Csak dühös, mert képtelenek elfogni. Kinyílt a szája, mint aki épp mondani akar valamit, majd megszólalt egy hang az ajtóból: – Anya, itt az ideje a mesének. – Rendben, édesem, azonnal jövök. – Megfogtam Ally kezét és elvezettem, közben éreztem, ahogy Sandy tekintete a hátamba fúródik. Mikor később lejöttem a földszintre, már nem volt ott, csak Billy ült az asztalnál. Pasziánszozott. – Hova ment Sandy? – A kapitányságon van még dolga. – Utál. – Sóhajtva ültem le. – Nem utálja, Sara. – Nos, azt sem mondanám, hogy én a legnagyobb rajongója vagyok. – Sose találtam volna ki – vigyorgott. – Tudja, Nadine – a pszichológusom – nem mondta soha, hogy szerinte John megölne. – Nem? – Nem, csak azt mondta, úgy tűnik, eléggé mániás állapotban van, és talán veszélyesebb, mint eddig. Majd elgondolkodtam azon, amit ön mondott – hogy ha kezd kiakadni, könnyebb lesz elkapni. Szeretném, ha sikerülne, és ha nem lőtte volna meg Evant… – Nem kell ma este eldöntenie. Csak jusson eszébe: „A ragadozó madár gyorsasága, amellyel villámgyorsan tud lecsapni áldozatára: a csapás kiszámítottsága.” Lőtávolságban van, Sara.

– Tudom, tudom – sóhajtottam. – Nadine-nak azt mondtam, alszom rá egyet, majd felhívom holnap, mielőtt elmegyek meglátogatni Evant. – Nagyszerű, hogy van egy ilyen ember az életében. – Evan is így gondolja. – Nevettem. – Egy csomó nyűgtől megszabadul így, hogy először Nadine-nal beszélem meg a dolgokat. – Majd Evanre gondoltam, aki egyedül fekszik a kórházban, és újra elöntött a szorongás. – Megyek, felhívom újra a kórházat. A nővér azt mondta, Evan állapota stabil, de erősen le van nyugtatózva éjszakára, ezért jobb, ha csak reggel megyek vissza. – Ott kéne lennem mellette, Billy. Úgy utálom ezt. – Pontosan ugyanígy érezném magam én is, de kezd besötétedni, és az az út még a legjobb körülmények mellett is veszélyes. – De mi van, ha hirtelen rosszabbra fordul az állapota, vagy John odamegy, és… – Akkor az az utolsó hely, ahol lennie kellene. Először is: Evant szigorúan őrzik. Tapasztalt rendőrök látják el a felügyeletét. Másodszor: biztos vagyok benne, hogy az orvosok nagyon odafigyelnek rá. Ha komplikációk merülnének fel, telefonálnak. Ha mi lennénk jegyesek, és én lennék kórházban, azt szeretném, ha olyan helyen maradna, ahol biztonságban van. Felnyögtem. – Evan valószínűleg pont ugyanezt mondaná. – Ha John a városban van, akkor felügyeletre van szüksége. Felhívhatjuk Sandyt, vagy én… Feltartottam a kezem. – Sandyt nem. Rendbe teszem a vendégszobát. – Talán jobb lenne, ha itt maradnék a kanapén. Közelebb van az ajtó. – Rendben van. – Bár még kora este volt csupán, lehoztam néhány takarót, és megágyaztam a kanapén. Billy odajött segíteni. Ahogy odanyúlt a lepedő széléért, összeért a karunk, amitől tiszta libabőr lettem. Ezzel egy időben futott át az agyamon: jó az illata. Gyorsan hátraléptem.

Billy abbahagyta, amit csinált – épp a lepedőt igazította a helyére –, és felegyenesedett. – Jól van? Égő arccal válaszoltam: – Igen, abszolút. De a nyakam kicsit bemerevedett. Azt hiszem, elmegyek, veszek egy forró fürdőt, és bedőlök az ágyba. – A lépcső felé tartottam. – Hosszú nap volt a mai. És azt mondtam Nadine-nek, hogy korán felhívom. Ma éjszaka a sorozatgyilkosokkal kapcsolatban kutat. Nem mintha tudnék is aludni. – Kussolj, Sara! – Miért nem vesz be valamit? Mintha azt mondta volna, hogy a pszichológusa felírt valamit a szorongásra. – Igen. – Ránéztem. – De biztonságos dolog bevennem valamit, amíg John ilyen közel van? Billy kitárta a karját, és vigyorgott. – Ugyan ki juthat át rajtam? Mosolyt erőltettem magamra. – Kösz, hogy itt marad velem, Billy. – Csak a munkámat végzem, kis hölgy – felelte John Wayne-hangon, miközben próbált elindultam felfelé.

felvágni.

Nevettem,

majd

megpördültem,

és

Billy utánam szólt: – Várjon, mi a riasztó kódja? Beállítom. Menet közben hadartam el a számokat. A lépcső tetejéről szóltam vissza: – Oké, hát akkor jó éjszakát! – De nem vártam meg a választ, becsuktam a hálószoba ajtaját. A szoba közepén álltam, és a fejemet ráztam. Istenem, Billy most biztosan azon spekulál, miért viselkedtem furán. Én is épp ezen tűnődtem. Ahogy Ally pink takaróba burkolt mellkasát néztem emelkedni és süllyedni – mélyen aludt az ágyamon Jávor mellett –, fejben újra lepörgettem azt a pillanatot. Miért vettem észre hirtelen, hogy Billynek jó az illata? Amióta Evannel vagyok, egyetlen férfit sem tekintettem vonzónak. Egyszer

sem. Soha nem éreztem magam kényelmetlenül amiatt, hogy ennyi időt töltök Billyvel, mert nem jelentett semmit. Sem nekem, sem neki – gondoltam mostanáig. Nem, ez ostobaság, még mindig nem jelent semmit. Megengedtem magamnak, hogy észrevegyek valami kellemeset egy jóképű férfin – tehát nő vagyok. És nem dobtam le a kanapéra, nem vetődtem rá. Egész biztosan a vendégházban is voltak nők, akiket Evan csinosnak tartott. Ez azonban nem jelentett semmit. Valószínűleg ez olyan transzferenciadolog. Billy a biztonságot testesítette meg, én pedig a valós félelmemről, Evan elvesztéséről próbáltam elterelni a figyelmem. Teletöltöttem forró vízzel a kádat, és elmerültem a levendulaillatú buborékok közt. De folyton azon járt az agyam, hogy Evant meglőtték. Bár nem voltam ott, láttam magam előtt megrándulni a testét a becsapódás erejétől, láttam elesni, láttam, ahogy bekúszik a hajóba. Kínoztam magam a gondolattal: mi lett volna, ha John sikerrel jár. Majd eszembe jutott az összes alkalom, amikor foghegyről beszéltem Evannel, vagy egyáltalán nem foglalkoztam vele, mert annyira elfoglalt a saját idegbajom. Kimásztam a kádból, bedobtam egy nyugtatót, majd felhúztam Evan egyik pólóját, és bebújtam Ally és Jávor mellé az ágyba. Ally az én oldalamon volt, de ott hagytam, jó éjszakát suttogtam neki, megpusziltam, és kisimítottam a haját az arcából. A könyv, amit Billytől kaptam, még mindig ott feküdt az éjjeliszekrényen, ahova aznap tettem, amikor elmentünk autózni. Remélve, hogy kissé elvonja a figyelmem, átpörgettem a lapokat. Kiszúrtam egy idézetet: „A háború mindig a csalás útját járja.” Megpróbáltam becsapni Johnt, de ezt a csatát erőfeszítések nélkül megnyerte. Ahogy az oldalakat vizsgálgattam, láttam, hogy Billy hogyan alkalmazhatta a stratégiákat, különös tekintettel a kémkedéssel és hadviseléssel kapcsolatos elveket. Majd találtam egy mondatot, amitől megborzongtam. „Ezért a hadsereg minden dolga közül a kémekkel tartsuk fenn a legszorosabb

kapcsolatot, senki ne kapjon busásabb jutalmat a kémeinknél, s ne legyen titkosabb dolog, mint kémeink szolgálata.” Billy rajtam is kipróbálta volna ezeket a stratégiákat? Remek, Sara. Vonzónak tartod a fickót, és bűntudatod van, ezért megkeresed a módját, hogy faszkalapnak minősíthesd. Billy nem volt más, csak egy elhivatott rendőr. Visszatettem a könyvet az éjjeliszekrényre. Majd Evan párnájába fúrtam az arcom, belélegeztem a tiszta illatát, és újra és újra elmondtam magamnak: Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz.

Másnap reggelit készítettem, míg Billy Allyt szórakoztatta, de úgy tűnt, fordítva van a dolog: Ally épp Jávorral birkózott, próbálta visszaszerezni az egyik plüssállatát. Örültem, hogy ilyen jól megvannak, mivel Billy fog rá vigyázni, amíg én elmegyek meglátogatni Evant. Billy azt mondta, Sandy is maradhatna Allyvel, és ő elkísérne a kórházba, de egy kicsit el kellett tőle távolodnom az előző esti különös reakcióm után. Nem mintha elmondtam volna neki. Csak azt mondtam, szükségem van egy kis vezetésre, hogy kitisztuljon a fejem, és megkérdeztem, követhet-e egy járőrkocsi. – Mindenképp küldtem volna egyet, akár tetszik, akár nem. Valakinek önre is vigyáznia kell – válaszolta. Majd elmosolyodott, én pedig megpróbáltam aggodalomtól.

visszamosolyogni,

de

a

fejem

nehéz

volt

az

Megpróbáltalak felhívni aznap reggel párszor, és bosszús voltam, amiért nem vetted fel. Mikor ezt megemlítettem Billynek, azt mondta, valószínűleg egy másik pácienseddel van valami vészhelyzet, de én azt gondoltam: Mi lehet fontosabb egy sorozatgyilkosnál? A kórház felé minden mást eltüntettem a tudatomból, és arra koncentráltam, amit John ügyében tenni akarok. Evan lelövésével azt bizonyította be, hogy nem fog csak úgy, csendben távozni. Arra

gondoltam, megállok hazafelé Laurennél vagy a szüleimnél, hogy kitárgyaljuk, de valahogy mégsem akartam szembesülni a véleményükkel, mivel már tudtam, mit mondanának. Az agyam egyszerre volt ezer helyen, de folyamatosan visszatért az eredeti gondolathoz: Johnnal találkozni az egyetlen kiút ebből a zűrzavarból.

Mielőtt bementem Evanhez, a kórház parkolójában ültem, és megpróbáltam magam összekaparni. A kedvéért jókedvű és pozitív leszek. Most a legkevésbé a félelmeimre és a szorongásaimra van szüksége. Képes vagyok rá. Az eltökéltségem elnyerte méltó jutalmát – mikor beléptem Evan kórtermébe, ő a leghelyesebb fiús vigyorát villantotta rám. – Szia, bébi. Azt hiszem, a faterod nem csíp engem. Könnyekben törtem ki. – Jaj, Sara, ne sírj már. A cél az volt, hogy nevess. Belerogytam az ágya melletti székbe, és a matracra támaszkodtam. – Sajnálom, Evan. Ezt az egészet. – Nem te lőttél meg, te lüke. Vagy várj, te voltál? – Mosolygott. – Nem. – Akkor pofa be, és tessék megcsókolni a vőlegényed. – Hosszan csókolóztunk, majd elmeséltem neki mindent, ami eddig történt. Szerettem volna elmondani, hogy John újra telefonált, de a nővérek folyton megzavartak minket. Majd bejött az orvos. Épp arról beszélt, hogy Evant aznap délután átszállítják Nanaimóba, mikor az egyik rendőr belépett a kórterembe. – Elnézést, Sara. Reynolds rendőr szeretné, ha felhívná őt. Evanre néztem, ő pedig azt mondta: – Menj. – Kimentem, és felhívtam Billy mobilját. – Mi a helyzet? – Történt valami, Sara. A szívverésem is elállt.

– Ally… – Allyvel minden rendben. A pszichológusa – valaki megtámadta előző este, amikor távozott az irodájából. Egy pillanatra megkönnyebbültem, mikor hallottam, hogy Ally jól van, majd sikerült értelmeznem, amit Billy mondott. – Uramisten! Jól van? – Leütötték, és beverte a fejét a padkába. Jól lesz, de a nanaimói kórházban van, megfigyelés alatt tartják. Belerogytam a folyosó egyik székébe. Leütötték… Láttam az útpadkára koppanó fejét, a vörössé változó ezüst haját. Mi van, ha kómába esett? Mi van, ha meghalt? Levegővételre kényszerítettem magam. Ne ess pánikba! Nadine jól lesz. Majd eszembe jutott valami. – John volt az? – Ezt a lehetőséget is szem előtt tartjuk, ahogy a pácienseket is, akikkel az utóbbi időben gondja lehetett. Rövid időre elvesztette az eszméletét, és hátulról érte a támadás, ezért nem láthatta a támadóját. Elfutott, mikor néhányan kiléptek a szomszédos irodából. Tudom, hogy ő fontos önnek, ezért Sandy le fog itt váltani, én pedig beszélek a nyomozókkal. Van ellenvetése? – Dehogyis. Képtelen vagyok elhinni. – A szemem megtelt könnyel. – Majd tájékoztatom. Akkor Sandy vigyáz Allyre, amíg ön haza nem ér. – Köszönöm, Billy. Ahogy letettem a telefont, visszamentem elmondani Evannek, mi történt. – Ezt igazán szomorúan hallom. Te jól vagy, bébi? – Nem! Istenem, téged meglő, most meg megtámadja Nadine-t? – Róttam a köröket a kórteremben. – De nem tudják biztosan, hogy ő volt, nem igaz? – Biztosan ő volt. Pont előző este voltam Nadine-nél. Valószínűleg követett, én pedig egyenesen hozzá vezettem. – Megráztam a fejem. – Ez egyáltalán nem a megszokott módszere. Tuti, hogy kezd széthullani.

– Hallottál felőle? – Tegnap óta semmit. Akkor hívott, mikor Billy épp hazafelé vitt. Újra találkozni akart. Rácsaptam a telefont, de… – Nem találkozhatsz vele. – De John, most Nadine-t támadta meg. Ki lesz a következő? Ez kurva gáz! Baromira kezdem unni a játszadozását. Meg kell tudnia, hogy nem lehet… – Sara, nem teheted… – Mikor a kezemért nyúlt, a felsőteste megmozdult, és a karját egy nyögéssel visszaejtette az ágyra. Összeszorította a fogait. – Hívjam a nővért, vagy… – Most azonnal kijelentkezem, ha találkozni fogsz… – Oké, oké, a közelébe se megyek. – Ígérd meg. A kezemet a szívemre tettem: – Megígérem. Kimerültnek tűnt. – Elmész meglátogatni Nadine-t? – Veled maradok addig, amíg nem leszel indulásra kész Nanaimóba. – Én jól vagyok. De neked el kell menni, meglátogatni őt, különben képtelen leszel bármi egyébre figyelni. – Valószínűleg nem engednek be hozzá senkit. Vállat vont, majd megrezzent. – Mondd, hogy a lánya vagy. – Ez nem rossz ötlet. Azt hiszem, van is egy korombeli lánya, de biztos vagyok benne, hogy nem él itt. Bár Nadine sosem beszél róla. Csak egy képet láttam róla az irodájában. Tudod, Nadine özvegy. Istenem, vajon teljesen egyedül van… – Hamarosan úgyis elvisznek Nanaimóba. Találkozhatunk ott, miután bementél hozzá. – Szeretnék itt maradni, amíg nem tesznek be a mentőbe, és megbizonyosodni róla, hogy jól vagy.

– Igen, pontosan erre van szükségem – rád, teljes pánikban Nadine miatt. Menj, és találkozunk pár óra múlva a kórházban. Amúgy is szeretnék még hunyni egyet, és esélytelen, hogy te képes legyél itt ülni addig. – Rám is rám férne. Jelentőségteljesen nézett rám. Felsóhajtottam. – Jól van. Elhozom magammal majd Allyt is, ha a rendőrség úgy ítéli meg, biztonságos. – Hiányolom a kis Ally babát. Most még játsszunk doktorost, mielőtt elmennél. Hagyom, hogy megmérd a lázam… – A szemöldökét vonogatta, és nevetett, miközben én úgy tettem, mintha lekötném az infúzióról. Miután búcsúcsókot váltottunk – néhányszor – elindultam kifelé. Ahogy elmentem a nővérállomás mellett, egyikük feltartott egy telefonkagylót. – Önt hívják. – Megálltam, és rábámultam. Ugyan ki hív fel egy kórházban? Aznap nem jutottam el hozzád, Nadine.

HUSZONEGYEDIK BESZÉLGETÉS Amióta John megtámadott téged, a poklok poklát járom meg. Neked kellene rettegned, és biztos vagyok benne, hogy rettegsz is. De én úgy érzem, hogy kezdem elveszteni az eszem – mármint, ami maradt belőle. Arra ébredek, azzal fekszem, hogy körém csavarodott a szorongás, mint egy takaró. Minden izmom sajog. A vádlimat masszírozom, hogy eloszlassam a feszültséget. De nem működik. Ezért izomlazítót veszek be, és befekszem a kádba. Majd félig zsibbadtan, tántorogva megyek visszafeküdni. Labdává tekeredem, nyugtatgatom magam, azt duruzsolom, vége van. De mindig arra ébredek, hogy a lábamat karmolom.

Mikor a nővér átadta a telefont, arra gondoltam, talán apa az, vagy Lauren, és nem érnek el mobilon, mikor azonban beleszóltam, halló, John hangját hallottam: – Találkoznunk kell ma. Annyira kihúztam a zsinórt, amennyire csak tudtam, és eltávolodtam a pulttól. – Honnan tudtad, hogy itt leszek? – Találkoznunk kell. Visszanéztem a nővérekre, azon tűnődve, vajon hallanak-e, de az egyik elment, a másik pedig írt valamit a folyosó végén. – Nem dobhatok el miattad mindent. Át kell gondolnom a… – Nincs több idő. – Arra volt, hogy megtámadd a pszichológusom? – A dühtől remegni kezdett a hangom. – Azt gondolod, ha azokat támadod meg, akiket szeretek, attól majd közelebb kerülsz a szívemhez? Síri csend a vonal túloldalán.

Végignéztem a folyosón. Az Evan kórterme előtt ülő rendőr a magazinját lapozgatta, teljes tudatlanságban azt illetően, hogy épp azzal a férfival beszélgetek, akitől meg kellene védenie. John még mindig hallgatott, így azt mondtam: – Ezt abba kell hagynod. – Segítened kell. Egyedül te tudsz segíteni, Sara. – Kétségbeesettnek tűnt. Annyira nem, amilyennek én éreztem magam. Mit tegyek? Csak valami trükk? De mi van, ha nem? Nem számított. Tudtam, hogy mit fogok tenni. Becsuktam a szemem. – Találkozom veled, jó? És beszélni fogunk róla. De egy ideig nem tudok elszabadulni. – Allynek is jönnie kell. Összerándultam, mintha megütött volna, és rámarkoltam a telefonra. – Már mondtam, hogy nem. – Muszáj. Allyvel hozzám kell költöznötök. – Költöz… nem költözhetünk hozzád! Ez lehetetlen. – Muszáj. – A hangja kétségbeesett volt. – Ha eljöttök, senkit nem fogok többé bántani. Örökre abbahagyom. De ha nem, akkor… akkor megölöm az agyturkászod, és végzek Evannel is. Sajnálom, hogy így kell lennie, de ez egy vészhelyzet. – John, kérlek, ne tegyél semmit… – Semmit nem is teszek, ha eljöttök. Biztonságban lesztek. Pörgött az agyam. Gondolkodj, Sara! Gondolkodj! – Találkozhatunk, oké? Találkozunk, és akkor megbeszéljük. – Nem, ez így nem elég. Te és Ally eljöttök, vagy mindkettővel végzek. – Oké. Csak kérek egy kis időt, hogy tervet készítsek. A rendőrség megfigyelés alatt tartja a kórházat és a házunkat, mert nem tudják, ki lőtt Evanre. Nem lenne biztonságos most találkoznunk. Módot kell találnom rá, hogy meglépjek előlük. – Ha tudomást szereznek erről a hívásról, megölöm Evant, ha elmondod nekik, hogy találkozunk, megölöm Evant, ha magaddal hozod őket, megölöm Evant. Ha…

– Ne fenyegess! Óvatosan kell bánnom az egésszel. Szükségem van egy kis időre. Hogy gondolkodhassak. Nem teheted, hogy… – Ma délután kell találkoznunk. A parkban. Ma délután? – Ally iskolában van. Ha kirángatom onnan, akkor kérdéseket fognak feltenni – és egy járőrautó is megfigyelés alatt tartja. Egy pillanat szünetet tartott, majd azt mondta: – Ma este a parkban. Hat órakor. Győződj meg róla, hogy nem követ senki. Ha bárkinek elmondod, Evan meghal. És letette.

A lábam annyira remegett, hogy alig tudtam visszamenni Evan kórtermébe. Megálltam az ajtónál, és belestem. Aludt. Egy darabig néztem, még mindig próbáltam felfogni, ami az imént történt. Semmi értelme felébreszteni, és megkérdezni, mit tegyek – már tudtam a válaszát –, így elmentem. Az ügyeletes járőr, aki a felügyeletével volt megbízva, épp kávét vett az automatából a folyosó végén. Beszéljek vele a hívásról? De mi van, ha John a kórházon belül van, és figyel valahonnan? Gondolkodnom kellett és összpontosítanom. Egyedül találkozzam Johnnal, vagy beszéljek a rendőrökkel? De mi van akkor, ha beszélek velük, John pedig beváltja a fenyegetését? Nem, el kell mondanom a rendőröknek. Ez túl nagy volumenű volt. De ha John megtudja, azt mondta, megöli Evant. Állj, Sara, gondold végig! Esélytelen, hogy John megtudja, hogy beszéltem-e a rendőrökkel, csak meg akar ijeszteni. Mikor azonban megpróbáltam felhívni Billyt, nem vette fel senki. Valószínűleg a kórházban van Nadine-nél. Valakivel beszélnem kell, most. Sandy elsőre felvette. Elkezdtem beavatni. – Lassítson, Sara. Semmit nem értek. – Esélytelen, hogy elviszem Allyt magammal, hogy találkozzon vele,

Sandy. Azt mondtam neki, iskolában van. De nem tudom, mit tegyek. – Tegnap még makacsul ellenezte a találkozót Johnnal. Most is ugyanígy gondolja? – Feszült volt a hangja. Egy pillanatra elfogott a pánik. Apa és Evan is kibuknának. Majd éreztem, ahogy minden egyes részem a helyére kerül. Nem számított, mit gondolnak mások. Ez az egész csak egy módon érhet véget. – Találkozni akarok vele. Kész vagyok rá. De Allyt nem vihetem. Ha megjelenek, csaliként vagy ilyesmi, le tudják tartóztatni, mielőtt rájön, hogy Ally nincs ott? – Ha a távolból figyel, és látja, hogy nincs ott, akkor lehet, hogy beváltja, amit ígért. – Egész biztosan van mód arra, hogy valahogy kifüstöljük, anélkül, hogy Ally is belekeveredne. Egy pillanatig hallgatott, majd megszólalt: – Beszéljük meg majd, ha ideért. Csak lassan vezessen haza, és ne csináljon semmi rendkívülit, arra az esetre, ha John követné. Ne riassza a rendőröket a kórházban, velük majd foglalkozom én. Ne vegye fel a telefonját sem vezetés közben. Pánikba eshet, ha azt gondolja, minket hív. Gondoljon rá úgy, mint egy bombára, Sara. Nem kell sok ahhoz, hogy felrobbanjon. – De mi van, ha pont ő hív? – Ne beszéljen vele, amíg nem dolgozunk ki egy tervet. – Megerősíti Evan és Nadine rendőri biztosítását? – Már el vannak látva megfelelő védelemmel. Ha küldünk még embert, és John figyeli őket, akkor tudni fogja, hogy szólt nekünk. – Mi van Billyvel, hívjam fel, és… – Majd én értesítem Billyt. – A hangja szilárd volt. – Ön csak maradjon nyugodt, és folytatjuk, amikor ideért.

A következő óra életem leghosszabb órája volt. A testem sikamlós volt az idegesség okozta izzadságtól, a kezem görcsösen markolta a

kormánykereket. Az út jelentős részében nem volt térerőm, ezért nem tudhattam, hogy John megpróbált-e újra felhívni. Folyamatosan a visszapillantó tükröt néztem, azon töprengve, vajon engem követ, vagy Nanaimóban van. Mi van, ha Ally iskoláját figyeli, és már rájött, hogy nincs is ott? Még mindig a legrosszabb forgatókönyvek pörögtek a fejemben, amikor már a házunk közelében keresztüllőttem egy sárgán, és az engem követő járőr megállt a pirosnál. Felkapcsolta a megkülönböztető jelzését, de a kereszteződésen épp egy nyergesvontató haladt keresztül. Mikor beértem a kocsifeljárómra, észrevettem, hogy az általában az utcán parkoló járőr nincs sehol. Biztosan felváltotta az, amelyik engem követett. Kiugrottam a kocsiból, és rohantam a bejárati ajtóhoz. Benyomtam a kulcsot a zárba, és elkiáltottam magam: – Én vagyok. Sara. Hazajöttem. – Semmi zaj, semmi dobogó láb. Jávor sem ugat. Mikor elfordítottam a kulcsot, észrevettem, hogy az ajtó nincs bezárva. Sandy sosem hagyná nyitva az ajtót. Haboztam – John lehet odabent? Az adrenalin elárasztotta a testem. A lányom odabent van? Kinyitottam az ajtót. A ház csendes volt. – Sandy? Ally? Hahó! Felfutottam, és benéztem Ally szobájába. Nem volt ott. Az egyik cipője a szoba közepén hevert. Ma reggel ez volt rajta. Végigszaladtam a folyosón, a szobámig. Üres volt. A kertben lehetnek? Lerohantam, és kinyitottam a tolóajtót. Amint kiléptem, Sandyt láttam megkötözve a földön, a lábam mellett hevert. Az agyam egy percig képtelen volt feldolgozni a képet, majd felfogtam. Térdre estem mellette. – Sandy! – Meg akartam rázni, és azt üvölteni: – Hol van Ally? – De az arca oldalra dőlt, és vér csorgott vékony csíkban az orrából. A tarkója csurom vér volt. A válla mellett észrevettem egy borítékot, a nevem volt lendületes

betűkkel rákörmölve. Egy mobil és egy összehajtott papírlap volt benne. Kihajtogattam a lapot. Az írás zavaros volt, de a szavak szembeötlőek: Ha látni akarod Allyt valaha is, akkor ne mondd el senkinek… Mielőtt a többit el tudtam volna olvasni, valami kiesett a borítékból. Felvettem. Ally hajtincse volt az, egy puha, sötét kis rugócska. Hosszú sípolással hagyta el a levegő a tüdőmet. Egy férfi kiáltott fel a házban. – Minden rendben? Az ajtó tárva-nyitva volt. A járőr. Kinyitottam a szám, hogy odakiáltsam: Ally eltűnt. Állj, gondolkodj! Mi van, ha John megölte? Ha elmondom a rendőrségnek, hogy eltűnt, akkor soha nem engednek ki a házból. Hallottam a saját kiáltásom: – Sandy megsérült! Nehéz léptekkel érkezett. Kilépett a tolóajtón, a szájánál a rádióval. – Megsérült egy rendőr, megsérült egy rendőr! A mobilt és a levelet bedugtam a zsebembe, és nagy nehezen felálltam. – Lélegzik, de vérzik a feje, és… Eltolt az útból, és megnézte Sandy pulzusát. A hátát bámultam. Említsem meg neki a levelet? Ha látni akarod Allyt valaha is… Bizonytalanul elhátráltam. A nappaliban megálltam, és elolvastam a levél folytatását. A szavak táncoltak a szemem előtt. Vezess észak felé! Egyedül gyere! Felhívlak a pontos útvonallal. Ha bárki követ, meghal. Szirénák visítottak a távolban. Várjak? A fejemben ott sikoltozott egy hang: Indulj, menj Allyért, nincs időd! Kirohantam a bejárati ajtón, menet közben kirántottam belőle a kulcsaimat, beugrottam a Cherokee-ba, és tövig nyomtam a gázt. Kitolattam a kocsifeljárón, sikerült pont nem elsodornom a parkoló járőrkocsi oldalát. A felhajtó végén a Cherokee-t sebességbe dobtam, és

keményen rátapostam a pedálra. Ahogy végigszáguldottam az úton, az agyam pörgött, valahogy fel akartam készülni, de Allyn kívül semmi másra nem tudtam gondolni. Muszáj eljutnom hozzá – gyorsan. Pillanatnyilag Sandy volt a rendőrök prioritása, de bármelyik pillanatban észrevehették, hogy eltűntem. Le kell tennem a Cherokee-t. Eljutok Laurenig? Nem, túl messze van. Egy szomszéd! Az öreg Gerrynek, pár háznyira tőlünk, volt egy kisteherautója, amit sose használt, és egy hosszú kocsifeljárója is. Lekanyarodtam, egy fákkal határolt tisztáson leparkoltam, majd felfutottam az ajtajához. Nem reagált a kétségbeesett kopogásra, ezért újra dörömbölni kezdtem. Épp el akartam indulni, mikor kinyílt az ajtó. Gerry ősz haja egyenesen az égnek állt, egy köntös volt rajta. – Sara, mindenütt tiszta vér vagy! – Gerry, elkérném a teherkocsit. Épp sétáltam, és Jávort elcsapta egy autó. Nincs időm visszamenni a házhoz. – De szörnyű. Persze. – A konyha felé csoszogott, én szorosan a sarkában, majd egy kosárban kotorászott a pulton, miközben én igyekeztem leküzdeni a vágyat, hogy arrébb lökjem. Mikor feltartotta a kulcsait, gyakorlatilag kitéptem a kezéből, majd hátrakiáltottam, Köszi!, és az ajtón kirohanva az öreg Chevy felé futottam. John nem mondta, melyik úton menjek ki Nanaimóból, ezért felhajtottam a város mellett haladó elkerülőre, és észak felé indultam. Ez az országút a sziget belsején vezet át, mindkét oldalon csak erdőket látni, és minden lejárat közt hosszú szakaszok vannak. A térerő is elég szakadozott volt itt, és aggódtam, hogy el ne mulasszam John hívását. A mobil, amit Sandy mellett találtam, az ölemben feküdt, és néhány alkalommal hozzá is nyúltam. Gyerünk, te seggfej! Mondd el, hol a lányom! A fejemben borzalmas képek kavarogtak, azon töprengtem, merre lehet Ally, és mit tehet vele John. Hívjam fel a rendőrséget? Vajon most

értékes időt vesztenek miattam? Az egyik percben ez tűnt a helyes döntésnek, a következőben már elfogott a pánik, hogy John esetleg megtudhatja, és megölheti Allyt.

Harminc perc az országúton, a testem még mindig remegett az adrenalintól, cikáztak a gondolataim. Az utat néztem, de nem láttam semmit. Átmentem egy piroson. Gumik csikorogtak, a kocsik kanyarogva igyekeztek elkerülni. A félelem újabb lökése rázta meg a testem. Ráébredtem, hogy sírok, amikor a karomra csöppent egy könnycsepp. Billy hangját hallottam: Bármikor úgy érzi, hogy pánikba esett, lélegezzen, szedje össze magát, és koncentráljon a stratégiára. Az orromon át szívtam be mélyen a levegőt, és a számon engedtem ki, mindaddig, amíg végre képes voltam gondolkodni. Mi a következő lépés? John hívni fog. És utána? Elmondja, hol találkozzam vele. Mit fogok tenni akkor? Az ő játékát kell csak játszanom, azt mondanom neki, amit hallani akart, és várni a lehetőséget, hogy… Megcsörrent a telefonom. Felmarkoltam, és beleüvöltöttem: – Hol van? – Vezetsz? – Ally jól van? – Követett bárki? – Ha megsebesült, akkor… – Egy ujjal se nyúlnék hozzá. – De a rendőrnőt… – Le akart lőni. És hazudtál megint. Ally nem iskolában volt. – Mert aggódtam, hogy valami őrültséget csinálsz, és igazam is volt. Nem viheted el csak úgy a gyerekemet, és fenyegethetsz azzal, hogy… – Elcsuklott a hangom. – Csak így vehettelek rá, hogy gyere. Tudom, hogy beszéltél a rendőrséggel. Később mindent elmagyarázok.

– Kérlek, ne bántsd Allyt. Mindent megteszek, amit csak akarsz, csak kérlek, ne bántsd. Könyörgök. – Nem fogom bántani. Az unokám. Nem vagyok szörnyeteg. De ha elmondod a rendőröknek, vagy hozzám vezeted őket, akkor soha nem látod viszont. Még hogy nem volt szörnyeteg. Az egyik legszörnyűbb, akit a világ a hátán hordott. – Nem fogok… – Fogd be, és figyelj. Ráharaptam a nyelvemre. Nála volt Ally. – Fordulj balra a Horne Lake Roadon, majd parkolj le a régi betonpadkánál az első tisztáson. Az átereszben lesz egy doboz, benne egy szemkötő. Tedd fel, és feküdj le a dzsip első ülésén. Tudta, hogy egy Jeep Cherokee-m van. Biztosan követett. – Egy szomszéd kocsijával jöttem. – Olyan agyad van, mint az öregednek. – Nevetett, majd hozzátette: – Hamarosan találkozunk. – Épp le akartam tenni, mikor azt mondta: – Kop, kop. Megfeszítettem az állkapcsom. – Ki az? – Szar a humorom, azért nem nevetsz? Megakadt a hangom, ahogy válaszoltam: – Nagyon féltem Allyt. – Biztonságban van. Megkötöztem, tehát nem tud sehova elmenni. – Hogy érted, hogy meg… – Minden rendben lesz. Majd jól ellesztek velem ti ketten, meglátod. – Letette. A szélvédőre üvöltöttem.

A mobil forró volt a kezemben. Kapkodtam a levegőt. Ez nem volt jó, nagyon nem. Fel kellene hívnom a rendőrséget. Ők a profik, tudnák,

hogy mit kell tenni. De mi van, ha Johnnál is van rendőrségi rádió? Eltűnne Allyvel együtt, és sosem kapnám vissza. A hajtincsre gondoltam a zsebemben, az egyenetlen végére, mintha csak egy késsel metszette volna le, és újra elöntött az iszonyat. Letettem a telefont. Húsz perccel később végre megláttam a leágazást a Honre-tó felé, és amint leparkoltam a kavicsos tisztáson, észrevettem az átereszt. Ahogy mondta is, ott volt benne egy doboz. Mikor visszasétáltam a kocsihoz, megnéztem a mobilt, de nem volt térerő. Egyedül voltam. A szívem őrülten vert, a szám kiszáradt. A szemkötőt a fejem köré tekertem, és lefeküdtem az első ülésre. A nap átsütött a szélvédőn, és órák óta nem ittam egy kortyot sem. Izzadság csorgott le az arcomon. Úgy tíz perccel később hallottam az úton közeledni egy kocsit. Megfeszültem. Mikor a kocsi bekanyarodott az útról a tisztásra, és megállt az enyém mellett, remegni kezdtem. Kinyílt egy ajtó, becsapódott, majd nehéz lépteket hallottam. A kocsim ajtaja felnyikordult, és egy kéz lapogatta meg a lábszáram. Megrándultam, a fejemet beütöttem az ajtókeretbe. – Ez biztos fájt. – John hangja aggodalmas volt. – Jól vagy? – Levehetem a szemkötőt? – Még nem. Kússz az ülés végéig, és kivezetlek. Mikor egy hatalmas kéz kulcsolódott a lábamra, minden lelkierőmre szükségem volt, hogy ne rúgjam meg. Ahogy kifészkelődtem, a térdem elakadt valamiben, és felkészültem az ütésre, de nem történt semmi. Most már álltam, és éreztem a jelenlétét magam előtt. Azon tűnődtem, merre lehet Ally, és az államat felszegve igyekeztem kilesni a szövetcsík alatt, amit lazán kötöttem a szememre, de semmit nem tudtam kivenni. Lazán megfogta a könyökömet, vezetett néhány tucat lépést előre, majd megállt. Elengedte a kezem, és én megrezzentem, mikor becsapta Gerry kocsijának ajtaját mögöttem. – Hol van Ally? – kérdeztem. – A táborban hagytam. – Ott hagytad egyedül? Hatéves. Nem lehet csak…

– Nem hiszi el, hogy én vagyok a nagyapja – el kell neki mondanod. Nem hagyja abba az üvöltést. – Összetört a szívem, amikor arra gondoltam, milyen rémült lehet Ally. – Jól lesz, amint engem meglát. – Imádkoztam, hogy ez így is legyen. Még néhány lépésnyit vezetett, majd kinyílt egy ajtó. – Vigyázz a lábaddal – mondta, mikor az egyik lábamat felemelte, és betette a kocsiba. Összerezzentem a vádlimat megmarkoló forró, durva kezet érezve, de nem időzött ott soká. Az ajtó becsapódott mellettem. A torkom összeszorult a félelemtől. Mi van, ha ez az egész csak csel volt, hogy egyedül maradjak? Mi van, ha Ally valójában a házban van, a garázsban megkötözve, Jávorral együtt? Az agyam nem akart a másik, sokkal rosszabb lehetőségre váltani. Ehelyett inkább arra koncentráltam, amit a könyvekben írtak a sorozatgyilkosokkal való bánásmódról. Sehogy nem lehet velük egyezkedni. A tárgyalás, a könyörgés vagy az ellenállás általában nem hoz eredményt. A menekülés az egyetlen lehetőség. Nem idegesíthetem föl, amíg nincs velem Ally, utána pedig esélyt kell találnom a menekülésre. Elindította a kocsit, az megdöccent, mikor sebességbe tette. Egy kézi váltós. Nem tudtam, mi haszna lehet az információnak, de jobban éreztem magam attól, hogy legalább valamit megtudtam. – Itt vagyunk hát, végre együtt. – Nem értem, miért jöttél oda korábban a házhoz. Azt hittem, később találkozunk, a parkban, és… – Nem találkoztál volna velem, Sara. Olyan válaszon gondolkodtam, ami hazugságnak.

nem

hangzana

teljes

Végül azt mondtam: – Nem adtál lehetőséget a gondolkodásra… – Mondtam már, nincs időm. Nem vagyok őrült. Tudom, hogy mit csinálok. – Felsóhajtott. – Később megmagyarázom. – Majd azt mondta: – Elhoztam megmutatni néhány fegyveremet. A Browning 338-ast és a Ruger 10/22-est. Nagyon meg akartam mutatni neked a Remington .223-

ast – az egy remek puska, de múlt héten tört el az ütőszeg, és még mindig javítják. – Szünetet tartott. Bár nem láthattam az arcát, megéreztem, hogy válaszra vár. – Remekül hangzik. – De jobb lett volna, ha meggyőzhetem arról, hogy adjon oda egyet. Megtöltötték az agyamat a látomások, amelyekben lelövöm, és elmenekülünk Allyvel. Témát váltott, elmagyarázta, mennyire eltér a sziget buja, part menti erdeje a belső terület szárazabb, bozótos talajától. Nem tudtam eldönteni, hogy izgatott, mert közönsége van, vagy ideges, de alig vett közben levegőt. Kátyúkon döcögtünk keresztül, közben megkérdeztem: – Bocsáss meg, hogy közbevágok, de Ally jól van ott, ahol hagytad? Meleg van, van vize és… – Tudom, hogy viseljem egy gyerek gondját. – Újra bosszús volt. – Csak meg van rémülve, mert nem ismer. De mikor meglát majd téged, rendben lesz. – Örültem, amiért úgy tűnt, fontos neki a boldogságunk. De mi történik, ha nem tudom lecsillapítani Allyt? Bizonyára halálra van rémülve. – John, volt egy rendőrnő a házban. Ally látta, hogy bántalmaztad? – Nem. – Istenem, köszönöm az apró áldásokat is. – Nem akartam annyiszor megütni azt a nőt, de nem akart kidőlni. A testem remegni kezdett.

A kocsi lelassított néhány kanyarban, majd egyenetlen talajon döcögtünk és imbolyogtunk, mintha egy régi fakitermelő úton haladtunk volna. Néhány perccel később megálltunk. John kiszállt, és becsapta az ajtót. Egy pillanattal később nyílt az én ajtóm is. – Most már kiszállhatsz. Ahogy kiléptem a kisteherautóból, leemelte a szemkötőmet, és ott álltam, apám előtt. Rémálmaimban mindig dühös és eltorzult volt az

arca, ezért meglepetten láttam, hogy a maga durva módján egészen jóképű. Nem tudtam levenni róla a szemem. Minden ott volt: a zöld szemem, a csontszerkezetem, még a bal szemöldököm is, ami kicsit magasabban ível, mint a jobb. A haja rövidre volt vágva, de gyakorlatilag ugyanaz a barna árnyalat volt, mint az enyém. Jóval magasabb és szélesebb volt nálam, de mindketten hosszú végtagokkal rendelkeztünk. Munkás farmerkabát volt rajta, egy kockás ing, kopott, oldalzsebes farmer és túrabakancs; úgy nézett ki, mint egy favágó. Vagy egy vadász. Mikor megigazította a nadrágját, a tekintete elsiklott rólam, és feszélyezve mosolygott. – Na… Hát itt vagyok. Azt feleltem: – Úgy nézel ki, mint én. – Nem, te nézel ki úgy, mint én. – Nevetett, és én is nevetésre kényszerítettem magam, de a tekintetem a tábort pásztázta. Hol van Ally? Egy apró, fenyőkkel körbenőtt tisztáson voltunk. Tőlem jobbra állt egy utánfutós lakókocsi, méterekre a kocsitól – egy vörös Tacoma. Egy műanyag, kihajtható asztal állt egy tűzrakóhely mellett, amit néhány szövetülőkés szék vett körbe, és egy kisebb, pink műanyag szék, a háttámláján egy Barbie-fejes matricával. John a tekintetem irányába fordult. – Gondolod, hogy tetszeni fog neki? Visszanéztem rá. A tekintete szorongó volt. – Imádni fogja. Megkönnyebbültnek tűnt. – Hol van? A homlokára csapott, mint aki nem hiszi el, hogy elfeledkezett valamiről, aztán intett, hogy menjek vele a lakókocsihoz. Elővette a kulcsát, és hátul kinyitotta. Ahogy kinyílt az ajtó, azt mondtam: – Itt van anyu, Ally. – Kinéztem John széles válla mögül, de nem

láttam semmit a félhomályban. Apró neszezést hallottam. – Édesem, most már kijöhetsz. Kúszás hangjai, majd mozgás az asztal alatt. Épp hogy ki tudtam venni Ally fejének tetejét, ahogy kimászott, de mikor meglátta Johnt, visszahátrált az asztal alá. Megsebzettnek tűnt. – Mondd el neki, hogy nem kell félnie. Nem fogom bántani. – Bárcsak elhihetném. Beléptem a lakókocsiba. – Ally… Mikor benéztem az asztal alá, hatalmas, zöld szeme bámult rám vissza. A szája át volt kötve egy kendővel, ahogy a két csuklója is össze volt kötözve. Fojtott nyafogások közt vetette magát a karjaimba. – Ó, édes istenem! Betömted a száját. – Az ujjaim a csomóval küzdöttek a tarkóján. – Vigyáztam, hogy kapjon levegőt. Mondtam, hogy nem akarta abbahagyni a kiabálást. Levettem a kendőt, de Ally sípolva kapkodta a levegőt. Igyekeztem megfékezni a hangom. – Ally, vegyél mély lélegzetet. Minden oké. Most ki fogom kötözni a kezedet. Minden rendben van. Csak csináld, amit anyu mond, jó? Még mindig tátogott, amikor a csuklóján bogoztam ki a csomót. Le kellett nyugtatnom. Eszembe jutott egy játék, amit akkor játszottunk, amikor még kisebb volt, és a koncentrációja még gyengébb. – Emlékszel még a bűvkukucskára, édesem? – Ally teste megfeszült. – Az mi? Mit mondtál neki? – kérdezte John. – Csak egy szó, ami azt jelenti, hogy bízhatunk valakiben, mert a barátunk. – Valójában azt jelentette, hogy nagyon oda kell figyelni anyura, mert a tündérek látnak minket. Ha jó kislány volt, akkor kis ajándékokat hagytak neki a ház körül – üvegvirágokat, apró harangocskákat, kis kristálycipellőket. Hamar rájött, hogy én hagyom ott mindenütt a kis csecsebecséket, de reméltem, megértette, amit most

mondani akartam neki – rám kell hallgatnia. Felemelte a fejét, és könnyekkel teli szemmel nézett rám. – A bácsi levágta a hajam, és megkötözte a kezem, és betett ide, és… John közbevágott: – Nem akartam, hogy kárt tegyél magadban. – A lakókocsi hátuljánál járkált ide-oda. – Mondd meg neki! Mondd el, ki vagyok. – Emlékszel, mikor anyu elmondta neked, hogy örökbe fogadták? Nos, ő itt a te nagyapád. Rám bámult, és remegő hangon válaszolta: – Nem az. – De az, Ally, ő az én igazi apukám. Anyunak két apukája van, mint neked. De egészen mostanáig nem is tudtam róla. Szeretne megismerni téged, de nem jól csinálta, és most sajnálja, hogy megijedtél tőle. John hozzátette: – Így van, Ally. Sajnálom. Ally pityergett: – Fáj a kezem. – Belefúrta az arcát a nyakamba. A teste remegett a kezemben. Meg akartam ölni Johnt. – Nem akarattal tette, édesem. Ugye, John? – Nem, nem, dehogyis! Nem akartam szorosan megkötni, de feszengett. – Látod? Nagyon sajnálja. Van egy új széke odakint, csak neked. Gyere, nézzük meg, oké? John hozzátette: – Barbie-szék, de nem tudtam, melyiket szereted. A szőkéset vettem meg. Nem tudtam, hogy sötét színű hajad van. Aggódónak tűnt, ezért megnyugtattam: – A szőke Ally kedvence. – Ally feldobta a fejét, és elkezdte kinyitni a száját. Gyorsan rámosolyogtam, és kacsintottam egyet. Kérlek, kérlek, kérlek! Ally egy pillanatra megállt. – Ő a legszebb.

Hatalmas mosollyal jutalmaztam. – Igen, tényleg ő. Az ajtó felé néztem, hogy kiderítsem, John bevette-e. A szívét szorongatta. – Pfü. Órákat töltöttem azzal, hogy a megfelelőt hozzam. – Az asztal felé intett. – Gyertek, üljünk le a tűzhöz, és beszélgessünk. Felálltam, és megfogtam Ally kezét. Körbenéztem a lakókocsiban, fegyvereket keresve, de csak műanyag shakerek voltak az asztalon. Ally hagyta, hogy az ajtóhoz vezessem. Én ugrottam ki elsőnek, és megfordultam, hogy lesegítsem, mikor azonban megpróbáltam letenni, a nyakamba csimpaszkodott. Odavittem a tűzhöz, ahol John a székekkel szöszmötölt. Közelebb húzott egyet, majd visszatette, majd újra közelebb húzta. Álltam, és vártam, Allyt ölelve. Végül megszólaltam: – Jó lesz így. Hátralépett. – Akkor jól van. De kérlek, szólj, ha túl meleged van. Oda tesszük őket, ahova csak akarod. Mikor leültem – Ally még mindig rám volt tekeredve –, John rádobott néhány fadarabot a tűzre. Majd leült a székébe, de nagyon idegesnek látszott. A fejét vakargatta, és újra felvillantotta azt a félszeg mosolyát, mikor a tekintete elkerülte az enyémet. – Kérsz valamit ebédre? A gyerekek mindig éhesek. – Felállt. – Van jávorkolbász a hűtőládában. Ally kétségbeesett hangon szólalt meg: – Nem akarom megenni Jávort! – Nem úgy érti, hogy a mi Jávorunk, Ally. John nevetett. – Idén tavasszal ejtettem egy nagy borjút, és a nagy részéből kolbászt és darált húst csináltam. – A lakókocsi felé indult. – A hús elolvad a szádban. Nincs neki egyáltalán semmi vadíze. – Ally grimaszolt, én pedig a fejemet ráztam, és a számra tettem az ujjamat.

– Ínycsiklandozóan hangzik – mondtam John hátának. John egy kék hűtőládáért nyúlt be a lakókocsi alá. Amíg ezzel volt elfoglalva, én körülnéztem, de semmi sem volt, amire rámarkolhattam volna. A farönkökkel szemeztem, és azon gondolkoztam, vajon leüthetném-e valamelyikkel, de nagyok voltak, és nem tudnék elég gyorsan felemelni egyet, ami azt jelentené, hogy oda a meglepetés ereje. Talán később, mikor alszik? A gondolat, hogy vele töltjük az éjszakát, újra rémülettel töltött el. John letette az asztalra a becsomagolt kolbászokat, és egy pár tojást is, majd visszament a lakókocsiba. A vérem megtelt adrenalinnal, amíg bent tett-vett, és megfeszültek az izmaim. A testem minden egyes sejtje azt üvöltötte: Fuss! De megfékeztem magam. Bár még nem láttam a fegyvereket, tudtam, hogy nála vannak. És egy hatévessel jókora előnyre volt szükségem – Ally nem futott elég gyorsan. Kivárni, és kibeszélni magam ebből az egészből – ez volt továbbra is a legjobb választásom. John előbújt a lakókocsiból egy halom fűszerrel, letette őket az asztalra, majd visszament, és újra előbújt, ezúttal néhány műanyag pohárral és tányérral. – Nem akarod kipróbálni a székedet, Ally? – Elkezdte megteríteni az asztalt. Ally megfordult, és rámeredt. Ennyit mondott: – Nem. John elfintorodott, letette az utolsó tányért, majd hatalmas tenyerét az asztalra fektette. Szorosabban fogtam Allyt. Szemrehányás volt a hangjában: – Úgy emlékszem, azt mondtad, tetszik. Ally szája kinyílt, de megelőztem: – Tetszik neki. Csak fél, hogy összetöri. De nem haragszol rá, ha esetleg igen, ugye, John? John felnevetett: – Ha összetörne egy széket? Ugyan, dehogy!

Ally értetlenül nézett rám. Mosolyogtam, és azt mondtam: – Látod, semmi baj. Beleülhetsz. – Lefeszített állal, hogy Ally fejétől John ne láthassa a számat, hang nélkül mondtam: Menj, most. Lecsúszott az ölemből, és egyik szemét Johnon tartva közelebb húzta hozzám a széket, és megmarkolta a kezemet. Megpróbáltam egy mosollyal megnyugtatni, de Johnt figyelte. Könnyek nyomát vettem észre az arcán, és kis híján rosszul lettem. Biztosan nagyon össze van zavarodva. Itt egy férfi, aki fájdalmat okozott neki, most meg azt mondom, tegye, amit mond. John mindent kipakolt az asztalra – sót, borsot, vajat, szirupot, kenyeret. Párszor elrendezte a tányérokat, mindent pontosan a helyére tett, majd rám nézett. – Tegnap szereztem a tányérokat, de nem tudtam, milyen színű… – A zöld szép. Köszi. – Igen? – Felragyogott az arca. Bólintottam, és imádkoztam, hogy legyen elég ostoba ahhoz, hogy kést adjon a kezembe, de nem rakott ki evőeszközöket az asztalra. Ehelyett egy fémrácsot tett a tűz közepére, majd kihozott a lakókocsiból egy öntöttvas serpenyőt, és ráhelyezte a rácsra. – Alig várom, hogy megmutassam a farmot, amit hármunk számára vettem – mondta, miközben a serpenyőben rendezgette a kolbászokat. Ally szólalt meg: – Nem akarok farmon lakni. Figyelmeztetőn néztem rá. John egy műanyag lapátot használt a kolbászok forgatására, majd egy kisebb serpenyőt is letett a másik mellé, és beleütött néhány tojást. – Remélem, szeretitek a rántottát. – Újra az a félszeg mosoly. Allyre nézett. – Vannak csirkék a farmon, szóval minden nap lesz majd friss tojás. Megmutatom neked, hogyan szedheted őket össze. Egy pár tehénnel együtt adták el, szóval lesz tejünk, és megtanítom, hogyan készíts sajtot. Ally kérdezett:

– És pacik? – Visszatartottam a lélegzetem. John válaszolt: – Szerezhetünk pacikat. Persze – bólintott. – Még neked is lehet egy sajátod. Mondjuk egy póni. Kifújtam a levegőt, és azt mondtam: – Ez nagyon kedves tőled. Ugye kedves, Ally? Ally kérdezett újra: – Adhatok neki nevet? – Ne csináld, Ally, ne bosszantsd fel! – Persze, ami csak tetszik. – A kolbászok már sercegtek, és odébb kotort párat. – Hozhatok kutyust is? John megrázta a fejét. – Nem mehetünk érte vissza. – A testem megfeszült. Helyben vagyunk. Ally arca elvörösödött. – Nem akarok elmenni arra a hülye farmodra. A pulzusom felgyorsult. John Allyre mutatott a lapáttal. – Na, idefigyelj, kis hölgy… Ally felállt. – Nem akarok menni! John arca elvörösödött, és előredőlt a székben. Felemelte a kezét. Felálltam, és olyan erősen rúgtam meg a fémrács alját, ahogy csak tudtam. Felpördült a levegőbe, a nagyobb serpenyő John felé repült, egyenesen a homlokán találta el egy hangos puff kíséretében, és forró zsírt terített szét az arcán. Üvöltött, az arcát markolta, és kínjában a földön hempergett. Allyt a karjaimba kaptam, és futottam, mint akit puskából lőttek ki.

HUSZONKETTEDIK BESZÉLGETÉS Nem vagyok még elég erős ahhoz, hogy beszéljek arról, ami történt, de muszáj. Meg kell találnom a módját, hogy megbirkózzak ezzel, vagy az emlékek elevenen fognak felfalni. Valahányszor becsukom a szemem, azonnal rám törnek újra, és a pánik kezd fojtogatni. Az éjszaka közepén ébredek, dübörgő szívvel, csatakosan az izzadságtól, zaklatottan. És egy gondolat ismétlődik újra és újra: Ha megállsz, meghalsz.

Az erdőbe menekültem be, egy folyó hangja irányába. Egy másodperccel később már rájöttem, hogy az út felé kellett volna mennem, ahol volt némi esély segítségre, de már túl késő volt. Ahogy futottam az erdőn át, a fák és az ágak beletéptek a karomba. John a táborban a nevemet kiáltozta. Ally felsikoltott. – Ally, ne. Csendben kell maradnod. – Keményen löktem magam tovább, rönkökön rugaszkodtam át. A karom fájt Ally súlyától. John újra a nevemet kiáltotta. Gyorsítottam a tempón. Gyerünk, gyerünk! A folyó fölötti parton rohantam, azt remélve, hogy a víz dübörgése minden hangot elnyom. A lábam elakadt egy ágaskodó gyökérben, és lecsúsztam egészen a víz pereméig. A mobil a vízbe esett a zsebemből, és kis híján Allyre zuhantam. Felsikoltott, én pedig a kezemmel betapasztottam a száját. Shhhh! Az arca sápadt volt és rémült. Letérdeltem. – Mássz fel a hátamra, és kulcsold a lábadat a derekamra! Amint fenn volt, és jól megkapaszkodott a nyakamba, újra elindultam. A folyó medrét követtem, sűrű bozótoson verekedtem át magam, ledőlt fákon másztam át, a moha benőtte köveken csúszkáltam. Aztán meghallottam John kiáltásait, már az erdőben volt.

– Sara! Gyere vissza! Egy új löket adrenalint kaptam, és olyan gyorsan futottam, amennyire csak tudtam, a köveken csúszkálva és botladozva. Elvesztettem az egyensúlyom, mikor Ally testhelyzetet váltott, és keményen a bal térdemre csapódtam. Felemeltem a könyököm, hogy megóvjam a lezuhanástól, és véresre sebeztem a tenyerem egy kövön. Állj fel! Fuss! A sebesen áramló víz hangja hangosabb lett, ahogy valami vízesés tetejéhez közeledtünk. Előttem sűrű bozót és a téli áradások által lesodort rönkök alkotta falban végződött a part. Csapdába estem. Kétségbeesetten néztem körbe a vízmosásban. Hogy fogom ezt megkerülni? A folyó túloldalára pillantottam, de a víz túl sebesen folyt. Felnéztem balra, és megláttam egy szűk nyílást az egyik fenyő alsó ágai alatt. Felkapaszkodtam, de minden lépésnél meg kellett küzdenem Ally súlyával is. Végül átkúsztam rajta, majd követtem pár méteren át az ösvényt, ami visszakanyarodott, és a vízesés pereme fölé vitt ki. Úgy tűnt, állatok kitapostak egy ösvényt a vízesés oldalában, de meredek és szűk volt. Elszédültem, ahogy lenéztem. Megragadtam egy ágat, és becsuktam a szemem. Allyvel a hátamon nem tudtam lemászni. Mit kellene tennem? Semmi esélyem sem volt lefutni Johnt. Julia hangját hallottam a fejemben: Órákig rejtőztem az erdőben… Elrejtőzhetnénk. De utána? Valamikor elő kell jönnünk, és ő még akkor is az erdőben várna ránk. Ennek sosem lesz vége. Egy megriadt fajd rohant elő a bozótból az orrunk előtt, a szárnyát húzva, sebesülést színlelve, hogy ne vegyük észre a kicsinyeit. Erre volt szükségem – valami csalira, ami elvonja a figyelmét. Az erdő felé néztem, le a folyóra. A folyó… John azt mondta, nem tud úszni. Balra fordultam, és elindultam az erdőbe. Hála az égnek csak pár métert kellett megtennem, mielőtt megláttam a sziklafalba vájt, szűk

barlangot. Letettem Allyt, és térdre estem előtte. – Ally, szeretném, ha most nagyon figyelnél rám. Azt szeretném, ha itt maradnál, ebben a barlangban, és nem adhatsz ki hangot – egy pisszenést se –, amíg nem jövök érted. – Neeeeeee! – Sírni kezdett. – Ne hagyj itt, anyu! Kérlek! Nagyon, nagyon jó leszek, ígérem. Könnyek öntötték el a szemem, de megragadtam a kezét, és megszorítottam. – Nem akarlak itt hagyni, édesem, csak mindkettőnket kijuttatom innen. Megígérem neked. John hangját visszhangozta az erdő: Saraaaaaa… Közel járt. – Szeretném, ha most nagyon bátor lennél, Ally baba! Nagyon nagy zajt fogok csapni, és újra és újra a nevedet fogom kiáltozni, de csak azért, hogy megtévesszem. Az egész csak színjáték lesz. Szóval nem jöhetsz elő, rendben? Bólintott, a szeme elkerekedett. Nagy puszit nyomtam az arcára. – Most menj! Gyorsan, mint a nyuszik. – Mikor megfordult, hogy bebújjon a lyukba, azt mondtam: – Ne felejtsd el, Ally, segítesz nekem átverni a bácsit, szóval bármi is történik, ne gyere ki. – A fejemen átfutott az évek múlva itt megtalált kis csontvázának képe, és azért fohászkodtam, hogy ez legyen a helyes lépés. Megmarkoltam a kezét, és még egyszer megpuszilgattam a kis ujjait. Mikor már olyan mélyre bebújt, amennyire tudott, azt suttogtam: – Hamarosan visszajövök. Legyél bátor, kicsi Ally! Visszasuttogott: – Mint az oroszlán! Nagy levegőt vettem, és otthagytam a kislányomat.

Egyenesen visszamentem arra, amerről jöttem, a folyó irányába. Mielőtt kiértem volna az erdőből, az ösvény tetejére, amely a vízesés

oldalánál vezet le, megálltam, hogy hallgatózzak, de a víz dübörgése minden hangot elnyomott. Tudtam, hogy nem lesz sok időm, ezért lecsúsztam a térdemen és a tenyeremen a meredek ösvényen, páfrányokat és ágakat megragadva, nehogy átbucskázzak a peremén. Majd leértem az aljára, ahol a vízesés jeges vize egy jádezöld medencébe gyűlt össze. Levettem a futócipőmet, és a folyót bámultam. – Sara! – John üvöltött fentről, az erdőből. Mélyen beszívtam a levegőt, és fejest ugrottam. A fagyos levegő és a hideg víz miatt köhögve, prüszkölve érkeztem a felszínre. Miután újabb levegőt vettem, elmerültem ismét, és mikor újra felszínre bukkantam, elkiáltottam magam, amilyen hangosan csak tudtam: Ally!, attól rettegve, hogy elfelejti a figyelmeztetésemet, és elkezd errefelé futni. Még jó néhányszor lebuktam. A merülések közt a partot pásztáztam, Johnt keresve. Végül megláttam, ahogy a meredek ösvényen próbál leereszkedni. Őrülten elkezdtem csapkodni a vizet, körbe-körbe forogva, újra lemerültem, majd sikoltozva törtem a felszínre. – Ally! Valaki segítsen! Ismét a víz alá buktam, és mire feljöttem, John a parton állt, az oldalánál tartva a puskáját. A forró zsír haragos, vörös csíkokkal mintázta az arcát, a homloka is vörös és hólyagos volt. – John, Ally fent beesett, és lehozta a vízesés! – A hangomba a lehető legtöbb rettegést és ijedtséget belezsúfoltam. – Meg fog fulladni! Előrerohant, és a vízbe kiszögellő sima szikla peremén állt meg. – Hol merült el? A vizet taposva megráztam a fejem, és odaböktem: – Nem tudom. Nem találom sehol. – A fogaim kocogtak, ahogy folytattam. – Segíts. Sajnálom, John. Kérlek, segíts! Egy pillanatig habozott, majd azt mondta: – Meg kellene néznünk lejjebb. Lehet, hogy a sodrás továbbvitte. A nagy, lapos kő felé nyúltam, amelyen állt, mintha ki akarnék

kapaszkodni, majd hagytam, hogy a kezem lecsússzon a nedves felszínről, és visszacsobbantam a vízbe. A víz fölé hajolt, és kinyújtotta a kezét. Közelebb úsztam. Csak egy lehetőségem volt. Mindkét lábamat megtámasztottam egy nagyobb kövön a víz alatt. Ahogy megmarkoltam az egyik kezét, hagytam kicsúszni az ujjaimat, így még előrébb hajolt, hogy elkapjon. Mikor az egész felsőteste a víz fölött volt, újra megragadtam a kezét, és teljes erőmből húzni kezdtem, miközben oldalra fordítottam a testem. John mögöttem zuhant bele a vízbe. Köpködve, a vizet csapkodva került a felszínre. – Sara, nem tudok úszni! Sebesen a partra úsztam, és megpróbáltam a sziklára felhúzni magam, de megragadta a lábamat, és újra visszarántott a folyóba. A torkom megtelt vízzel. Kicsavartam magam a szorításából, és újra felrúgtam magam a felszínre, levegőért kapkodva. Fogta a pólómat, és ő is feljött velem együtt. Az arcát karmoltam, és a térdemet a vízben belemélyesztettem az ágyékába. A szorítása gyengült, én pedig hátrafelé kezdtem tempózni. A küzdelem során lejjebb sodródtunk, és közelebb kerültünk a parthoz, ahol a víz sekélyebb volt. John hamarosan leér a mederig. Mikor a lábammal lazább köveket tapogattam ki, elkezdtem kiemelkedni. John újra mögöttem volt, de kétségbeesésében nem vette észre, hogy a víz alig egy méter mély. Elkapta a derekamat, és lehúzott. Mikor feljöttem levegőért, hátrarúgtam, és a sarkammal eltaláltam az állkapcsát. A kezemmel a kövekbe kapaszkodtam a víz alatt, és azok segítségével igyekeztem eltávolodni. Ezúttal ő is fogódzót talált a köveken, és elkezdett mögöttem kiemelkedni. Kitapogattam egy nagy, érdes követ. Kicsavartam magam, mikor felém nyúlt.

– Sara, én csak megpróbáltam… Felemelkedtem, és homlokon vágtam a kővel, amilyen keményen csak tudtam. Felnyúlt, hogy megtapogassa a véres repedést, ami a feje oldalán keletkezett. Térdre esett. – Sara… – A hangja kétségbeesett volt. Vér csorgott a sebből. Lábra álltam. Mindkét kezemmel a követ markoltam, erősen és gyorsan fellendítettem, és hangos reccsenéssel csaptam bele a homlokába. A kő kicsúszott a kezemből, és a vízbe csobbant. Előrezuhant, bele a vízbe, majd ingadozva térdre emelkedett. Megrázta a fejét, és felém nyúlt, miközben én hátrafelé kúsztam. A felsőteste a lábamon landolt. Kioldalaztam, és lábra álltam. Bizonytalanul emelkedett fel. Megrúgtam a térde oldalát. Rávetődtem, és minden súlyommal a mellkasára nehezedtem. A feje víz alá merült, és körbe-körbe csapkodott. Egyik térdemet a mellkasán tartva, a másikkal keményen rátapostam a torkára. Újra megrándult, amitől majdnem leestem róla. Egy újabb követ markoltam meg a vízben. Fejbe vertem vele. Keményebben küzdött, a lábamat karmolta. Megütöttem, újra, újra, újra. Hallottam, hogy üvölt. A feje körül vörössé vált a víz. Mozdulatlan volt. A szívem dübörgött, levegőért kapkodtam. Jóval tovább maradtam ott térdelve rajta, mint ameddig vissza tudná tartani a lélegzetét. Végül felemeltem a térdem és felálltam, elgyengülő lábaimon botladozva hátrafelé. A teste a vízen lebegett. Az arca döbbent álarc, a szája tátva, haja együtt vöröslött a vérrel. A feje oldalán levő repedés alól kilátszott a fehér csont. A síkos köveken kikapaszkodtam a partra, majd előrebuktam, vizet és félelmet öklendezve a homokba. Megöltem. Megöltem a saját apámat. A mozdulatlan testét bámultam, néztem, ahogy a sodrás egyre távolabb viszi.

Visszaküszködtem magam az ösvényen. A kimerültségtől néhányszor

megcsúsztam, gyökerekbe és páfrányokba kapaszkodva húztam fel magam. Mikor felértem, nem tudtam hirtelen tájékozódni, és nem találtam az ösvényt, ami arra vezet, ahol Allyt hagytam. A szívem megfagyott abban a pár percben, amíg a saját nyomomat próbáltam visszakövetni, amíg nem ismertem fel egy öreg, kicsavarodott cédrust, és nem találtam meg a barlangot. – Ally, én vagyok, most már kijöhetsz. – Mikor nem reagált, pánikba estem, de akkor mozgást hallottam, és már a karjaimba is vetődött, miközben majdnem feldöntött. Sírva kapaszkodtunk egymásba. Végül elhúzódott tőlem. – Hallottam, hogy hívsz, de itt maradtam, ahogy mondtad is. – Remekül csináltad, Ally. Igazán büszke vagyok rád. Csodálkozva állapította meg: – Tiszta víz vagy. – Beleestem a folyóba. Körülnézett, majd suttogva kérdezte: – Hol van a rossz bácsi? – Elment, Ally, és többet nem jön vissza. Szorosan megölelt. – Haza szeretnék menni, anyu. – Én is.

A táborban még izzott a tűz, és remegés futott végig rajtam, a földön heverő serpenyők és John felborult széke láttán. Mivel a mobilomat a folyóba ejtettem, azt reméltem, ő a lakókocsiban vagy a kisteherautóban hagyta a sajátját. De nem találtam sem a mobilt, sem a kulcsait. Most, hogy már nem fűtött az adrenalin, nem tudtam megfékezni a remegést. Felvettem egy dzsekit, amit John hagyott a lakókocsiban, öklendezni kezdtem a fafüsttel kevert illatától, és a kocsi kulcsát kerestem. Mikor tíz perc után sem került elő, pánikba estem. Ally, akit

az egész próbatétel megrémített, szorosan jött a nyomomban, miközben én tűvé tettem a lakókocsit és az autót. John kulcsai biztosan nála voltak, vagy a folyóba estek. A lehetőségeimet latolgattam: visszamegyek a folyóhoz, és megnézem, hogy még nála vannak-e, vagy elindulok az út felé Allyvel, és szerzek segítséget. Jó ideig jöttünk Johnnal, és egyetlen jármű hangját se hallottam. Ally hamar elfáradna, és nem tudom, meddig tudom cipelni. Még mindig próbáltam kitalálni, mit tegyek, mikor Ally megszólalt: – Éhes vagyok. Átkutattam John készleteit, és minden alkalommal, amikor felfedeztem valami apró részletet az életéről, elkapott a hidegrázás. A zsíros tejet és a fehér kenyeret szerette. Minden tele volt rágcsálnivalóval. Kedvelte az Orange Crusht és a Coffee Crispset. Ez utóbbi rázott meg a legjobban – a kedvencem volt. Végül találtam némi mogyoróvajat, és csináltam Allynek egy szendvicset. Majd azt mondtam: – Ally baba, egy ideig itt kell várnod rám, amíg lemegyek a folyóhoz, rendben? – Nem! – Sírni kezdett. – Ally, ez nagyon fontos. Nem sokáig leszek távol, és addig elbújhatsz a lakókocsiban, ha… Elkezdett sikoltozni. – Nem, nem, nem, nem! – És leejtette a szendvicset, mikor térdre zuhant. Nem hagyhattam itt, de az is lehetetlen, hogy meglássa John testét. Úgy egy órája sétálhattunk már az úton, mikor végre meghallottam egy járművet közeledni. Megfordultam, és ahogy megláttam az erdészek fehér kocsiját, integetni kezdtem. A kisteherautó megállt mellettünk, és egy mosolygós öregúr engedte le az ablakot. – Eltévedtek a hölgyek? Sírni kezdtem.

Miután a rendőrök kihúzták John holttestét a vízből, és megvizsgálták a helyszínt, megtalálták a pénztárcáját a kocsija ülése alatt. A neve Edward John McLean, és miután lefuttattak pár keresést, kiderítették, hogy a belső területen utazgató kovács volt. A kovácsolás összevág a fémbábukkal, és Billy azt mondta, a zajok, amiket néhány hívás hátterében hallottam, valószínűleg lovak lehetek. Azóta megtalálták a szerszámaival megrakott utánfutóját is, Nanaimóban parkolt, egy motel közelében. Sandy jól van. Agyrázkódása volt, és néhány napig megfigyelés alatt tartották a kórházban. Evan és ő ugyanabban az időben voltak bent. Miután vallomást tettem még azon a napon, amikor megöltem Johnt, a rendőrökkel egyenesen Evanhez vitettem magam. Mikor a rendőrség közölte vele, hogy Allyvel együtt eltűntünk, szerette volna elhalasztani a műtétet, de az orvosok azt mondták, túl kockázatos lenne várni, ezért megoperálták. Épp ébredezett, mikor Allyvel a kórházba értünk, és sírva fakadt, ahogy meglátott minket. Ally és én vittünk Sandynek virágot. Mikor Ally átadta a csokrot, és azt mondta: „Köszönöm, hogy próbáltál megmenteni”, Sandy úgy festett, mint aki nagyon keményen küzd a könnyeivel. Azt gondoltam, kivallat mindenről, ami Johnnal kapcsolatos, de nem szólt egy szót sem, még akkor sem, mikor Ally elmesélte, hogy egy barlangban húzta meg magát. Annyira megszoktam, hogy Sandy épp fel van tüzelve valamitől, hogy furcsa volt sápadtan, nyomott hangulatban látni. Valószínűleg boldogtalan volt, amiért nem neki sikerült végezni Johnnal. Billy már beavatott abba, hogy Johnnak hogyan sikerült elrabolnia Allyt. Tüzet gyújtott az út mellett valaki fáskamrájában, és a házunk előtt parkoló rendőr elindult megvizsgálni. Majd elrejtette a kisteherautót a szomszédunk kocsifeljáróján, és a kerten át megközelítette a házat. A hátsó udvarban volt, valószínűleg a betörést tervezte, mikor Sandy kikapcsolta a riasztót, és kinyitotta az üveg tolóajtót, hogy kiengedje pisilni Jávort. John rátámadt, a padlóra teperte, de előbb még elvette a fegyverét. Nyitva hagyta a hátsó kaput,

amin Jávor elmenekült a helyszínről – egy szomszéd találta meg később. Ally a hálószobában volt, mikor a „rossz bácsi” bement, és azt mondta, Sandy megkérte őt, hogy vigye el magával anyuhoz, aki a kórházban van. Ally először nem hitt neki, de azt mondta, Jávor már a kocsiban van. Csak ennyire volt szükség. A rendőrök nem voltak elragadtatva attól, hogy leléptem, miután Sandy megsérült, de most már nem tehettek semmit ezzel kapcsolatban. Vallomást kellett viszont tennem a gyilkosságról, az ügyészségnek pedig nyomozást kell indítania, de Billy azt mondta, teljesen esélytelen, hogy ne nyilvánítsák önvédelemnek. Evan alaposan lehordott, amiért egyedül mentem Ally után, és nem vártam meg a rendőröket, de ezzel le is zárta – azt hiszem, eléggé megrázta a tudat, mennyire közel kerültünk ahhoz, hogy végleg elveszítsük egymást. Ezzel nem volt egyedül.

Azt hiszem, sokkal jobban hasonlítok apámra, mint azt gondoltam. Tudom, hogy önvédelem volt, de akkor is – megöltem egy embert. És nem egyszerűen akárkit, hanem a saját apámat. Azon tűnődöm, isten mit szól majd ehhez. Még azt sem tudom pontosan megmondani, én hogy érzek az egésszel kapcsolatban. Azt hiszem, a legjobban nem az ijeszt meg, hogy megtettem, hanem hogy még csak nem is haboztam megtenni.

HUSZONHARMADIK BESZÉLGETÉS Rendkívül csalódott vagyok jelenleg. A legjobban az bosszant fel, hogy a legutóbbi találkozásunk után kezdtem magam újra jól érezni. Annyira örültem, hogy mindennek vége, hogy ettől mindent bevont valamiféle euforikus máz. A médiaőrület is elhalt. Evan és én nem veszekedtünk, Ally nem rosszalkodott, imádtam a családomat, és minden egyes tagja imádott engem. Még az ételnek is jobb lett az íze. Minél normálisabbá változtak azonban a dolgok, annál inkább változott vissza minden, nos, megszokottá.

Ma reggel átjött Melanie, hogy átvegye a dalok listáját, amit Evannel összeállítottunk az esküvőre. A hétvége során tűvé tettem a házat, hogy megtaláljam a cédét, amit adott, de hiába, ezért úgy döntöttem, egyszerűbb hagyni, hogy Kyle fellépjen, mint kirobbantani a családi háborút. Jelenleg mindent a könnyebb úton igyekszem megoldani. Aztán tegnap este Evan megtalálta a cédét, sikerült betennem egy másik tokba. Meghallgattuk, és mint kiderült, határozottan jó a produkció, de a háttérben vokálozó nő tűnt ki igazán. Elképesztő volt a hangja. Valahol Sarah McLachlan és Stevie Nicks közt félúton. Mikor Melanie megjött, a hátsó udvarban öntöztem épp a szánalmas kis kertkezdeményemet. Bementünk, és átadtam neki a listát. – A cédén van egy háttérvokálos lány – mondtam, miközben végigfutotta a lapot. – Nem tudod véletlenül, hogyan érhetnénk el? Felkapta a fejét. – Miért? – Abban reménykedtem, hogy talán énekelne az esküvőn is. Melanie arca elvörösödött, és a cédét kezdte bámulni. – Te voltál az? – kérdeztem.

Felnézett, és megvillant a tekintete. – Nem kell ennyire meglepettnek tűnni. – De az vagyok. Soha nem énekeltél korábban. Vagyis nem tudok róla. – Néha énekelek a pubban – bökte oda. – El kéne kezdened ezzel komolyabban foglalkozni, Melanie. Vihetnéd vele valamire. – Ahelyett, hogy csak pultozom? – Nem így értettem. – Eszembe jutott a fogadalmam, amit a majdnemhalálom után tettem: több türelem, több megbocsátás. – De sajnálom, ha így tűnt. Egyszerűen csak szerintem lenyűgöző a hangod. És örülnék, ha az esküvőn is énekelnél. Kérlek. Rám nézett, majd vállat vont. – Ha szeretnéd. De nem az összes dalt, mert táncolni is szeretnék. – Köszi, nagyon örülnék neki. – Egy ideig hallgattunk, majd megkérdeztem: – Szóval, nincs kedved maradni egy kávéra? Meglepettnek tűnt. – De, van. Bevittük a bögrénket a nappaliba, és leültünk egymással szemben a kanapékra, egymást bámulva, kortyolva egyet, majd félrenézve. Egyre nagyobb lett a csend. Valami zavart az utóbbi időben, amiről meg akartam kérdezni, csak féltem, hogy veszekedést szítok. Evan azt mondta, ne foglalkozzam vele. Akkor egyet is értettem vele, de most itt ült Melanie, és úgy látszott, egész jól kijövünk. Még két másodpercig bírtam. – Láttad az újságban a vér szerinti apám fényképeit? – Bólintott. – Láttad őt valaha a bárban? Megrázta a fejét. – Miért? – Tudott néhány dolgot Allyről, és azon tűnődtem… – Kibaszottul elképesztő! Még mindig azt hiszed, hogy én kotyogtam annak a weboldalnak, most meg azt gondolod, egy sorozatgyilkosnak fecsegtem Allyről? – Nagy erővel lecsapta a kávésbögrét, és felállt.

– Nem! Csak arra gondoltam, nem tudhattad, hogy ki ő, és… – Azt hiszed, annyira ostoba vagyok, hogy egy idegennek mesélek az unokahúgomról? – Ennek semmi köze az ostobasághoz. Kedves fickónak tűnt, és képes lehetett úgy kihúzni belőled dolgokat, hogy még csak… – Akár hiszed, akár nem, Sara, amikor dolgozom, akkor dolgozom – nem csodabogarakkal trécselek a bárban. De köszönöm, hogy ismét engem vádolsz. – Nem vádollak semmivel, Melanie. Csak próbálok elvarrni egy elvarratlan szálat. Nevetett, mikor felemelte a kávéját, és a konyhába sétált. Felálltam, és utánamentem. – Most hova mész? – Valahova, ahol nem vádolnak meg azzal, hogy miattam rabolták el a gyereküket. – Hangos koccanással tette le a pultra a bögrét. – Melanie, mérhetetlenül felfújod az egészet. Nem mondtam… – És még te beszélsz – te, a kiakadások királynője. – Felvette a táskáját, és kisétált, becsapva maga mögött az ajtót.

Még füstölögtem, amikor fél órával később felhívott Billy. Azt gondoltam, amint John meghal, lezárják az ügyet, de még mindig próbálnak visszakereséssel többet megtudni róla – Billy azt mondta, segít a többi sorozatgyilkossal kapcsolatban. Elég sok dolgot megtudtak, de nem azt, amire számítottam: nem volt hullákkal teli pince és egy halom pornófelvétel. A háza rendezett volt, a maga agglegényes módján, és csak vadászatokról voltak videói. De nem tűnt úgy, mintha sokat időzött volna ott. Nem voltak sehol személyes tárgyak, sem fényképek, sem emléktárgyak, és egy hálózsákban aludt a matrac tetején. Megpróbáltak néhány eltűnt személy utáni nyomozást összekapcsolni a helyekkel, ahol John bizonyos években tartózkodhatott – nomád

életmódot folytatott –, de semmi nem passzolt össze. Azok, akik megbízták, többnyire azt mondták, elég kedves volt, és mindig elsütött valami tréfát. De az évek során össze is verekedett néhány ügyféllel, akik az ő véleménye szerint „elcsalták” a kifizetéseit. Egy dologgal kapcsolatban igazunk volt: a legtöbb városban ismerték, ahonnan a hívásokat indította. Ezenkívül szenvedélyes fegyvergyűjtő volt, és jó pár lövészklub tagja. Azt kérdeztem: – Azt megtalálták, amivel Evant megsebesítette? – A ballisztikai jelentés szerint a helyszínen talált hüvely egy Remington .223-asból származott. Összevágott néhánnyal, amit más helyszíneken is találtunk, tehát az biztos, hogy ugyanabból a fegyverből származnak, de John személyes tárgyai közt nem találtuk. Érdeklődünk néhány fegyverkereskedőnél, de kétlem, hogy valaha is meglesz. Egyébként sikerült befejezni azt a cseresznyefa asztalt, amin dolgozott? Láttam egy pont olyat egy antik bútorkereskedésben, amelyre ráférne egy újrapolírozás. Meg tudná nézni valamelyik nap, és elmondaná a véleményét? – Persze, mennyit kértek érte? A beszélgetés további részében antikvitásokról beszélgettünk, majd Evan becsipogott, hogy megkérdezzen valamit, így mennem kellett. Később azonban, mikor próbáltam rendbe tenni a műhelyt, eszembe jutott, hogy John azt mondta, a Remington .223-as a kedvence – és hogy épp javítják. Hogy lőhetett Evanre egy olyan fegyverrel, ami nála sem volt?

Becsapódott a bejárati ajtó. Evan hazajött. Míg a sporttáskájába pakolta a ruhákat, amiket magával visz a vendégházba, én az ágyon ültem, és a délelőttömről számoltam be neki, kezdve a veszekedéssel Melanie-val. – El se hiszem, hogy képes volt így viselkedni, miután Johnról érdeklődtem.

– Mondtam, hogy ne foglalkozz vele. – A fiókokban kotorászott, az ép kezével zoknikat hajigált a táskába – a bal karja még mindig fel volt kötve. – Csak egy egyszerű kérdést tettem fel. Felvont szemöldökkel nézett rám. – Sara, a te kérdéseid soha nem egyszerűek. – Bárcsak ne mennél vissza most a vendégházba. – Bárcsak. Jasonnal kell felmennem, és úgy vezet, mint valami nyugdíjas. – Nevetett, én viszont morcosan néztem rá. – Bébi, ugyan már, hetek óta nem voltam ott, és minden kész káosz. Azt mondtad, te is szeretnél visszatérni a munkádhoz. – Megpróbáltam, miután Melanie elment, de aztán Billy hívott fel, és megint elkezdtem töprengeni. – Most megint miről? – Azt mondta, a vendégháznál talált töltényhüvely John Remington .223-asából származik, de nem találják a fegyvert. Majd később eszembe jutott, hogy John azt mondta, azt a fegyvert épp javítják. Nem tűnik furcsának? – Lehet, hogy volt neki néhány, és megszabadult egytől, közvetlenül miután meglőtt. – Talán… de az az érzésem, hogy nagyon szereti azt a fegyvert. Miért tartana bárki kettőt? – Nos, senki más nem lőhetett rám. Egy pillanatra megálltam. – Tudod, különös, hogy John csak megsebesített. A benyomásaim alapján remek lövész – soha nem hibázott el eddig senkit. – Bébi, ő volt az. – Evan bement a gardróbszobába, majd kijött néhány farmerrel, és bedobta azokat is a táskába. – Tudom. Csak azt mondom, furcsa ez a dolog a fegyverrel… Még mindig nem tudjuk biztosra, hogy ő támadta meg Nadine-t – nem lőttek rá, pedig az John stílusa –, csak tarkón csapták. És nem látta, ki tette. Azon tűnődöm, vajon lenyomozták-e valamelyik páciensét. Talán

beszélnem kellene Billyvel, és megtudni, ő mit gondol. – Sara, hagyd békén a pasast. – Ez meg mit jelentsen? – Biztosan hülyét kap már tőled a rendőrség. Az ügynek vége, de te még mindig zargatod őket. – Visszament, és egy újabb farmerrel jött ki. – Hol van a Nike baseballsapkám? Tegnap láttam rajtad. – Nem tudom, de el se hiszem, hogy ezt mondod. Nem zargatom őket, hanem segítek nekik. Beszélnem kell Billyvel a fegyverről. Összehasonlíthatnák valamelyik régi üggyel, vagy ilyesmi. Mi van, ha John megölt egy nőt, akiről még csak nem is tudnak, és a családja évek óta keresi őt, és… – Sara, én is hülyét kapok tőled. Épp most tettem be hat farmert, és egy darab pólót sem. – Jól van, akkor nem is zavarlak tovább. – Felálltam. – Nem kell elmenned, csak beszélgessünk valami másról. – De én már ki is mentem a szobából.

Egy asztalt bámultam a műhelyben, az járt a fejemben, amit Evan mondott, és sikerült tajtékosra dühítenem magam. Később benézett, és azt mondta: – Megyek. A fa szemcséit tanulmányoztam, az ujjaimmal végigsimítva rajtuk. – Ugyan már – mondta. Odajött, és körém fonta a karjait. Merev maradtam az ölelésében. – Haragszom rád. – Tudom, de akkor is ölelj meg. – Utálom, hogy semmit nem veszel komolyan, amit mondok. – Ez nem igaz, Sara. Csak örülnék, ha nem értelmeznél agyon mindig mindent. – Szóval azt hiszed, már megint túlreagálom? – Lássuk csak, a húgodat megvádoltad

azzal,

hogy

egy

sorozatgyilkossal cseverészett, és most azt gondolod, valaki más lőtt meg, csak úgy, ok nélkül? Hé, talán pont Melanie lőtt rám. A tehetetlenség könnyei jelentek meg a szememben. – Csak azt mondom, hogy nem tudjuk… – Bébi, Jason odakint vár. Este hívlak, jó? – Persze. Menj.

Pár órája ment el, én pedig annyira fel voltam paprikázva, hogy a találkozónkig fennmaradó időben fejben újra átvettem az ügyet. Még a jegyzeteimet is előkerestem, az időpontokat, mindent. Ez a fegyverdolog az őrületbe kerget. Felhívtam Billyt, és elmondtam, hogy valami nem hagy nyugodni az üggyel kapcsolatban. Épp egy találkozó közepén volt, de azt mondta, később beugrik. Miért nem tud Evan is ilyen lenni? Billy sosem érezteti azt velem, hogy megszállott drámázó vagyok.

HUSZONNEGYEDIK BESZÉLGETÉS Most sírhatnékom támadt miattad. Megértem, hogy szünetet kell tartanod, mielőtt eldöntöd, átteszed-e a praxisodat Victoriába – az utóbbi időben veled is nagyon sok minden történt. Istenem, nem tudom, hogy voltál képes az egész őrület alatt még pácienseket is fogadni. És köszönöm, hogy ajánlottad a barátodat. Valószínűleg meglátogatom, legalábbis addig, amíg nem hozod meg a döntésedet. De el sem hiszem, hogy talán ma ülök utoljára a kanapédon, ma vagyok utoljára ezen a helyen. Remélem, nem így lesz. De idővel majd eldől, gondolom. Idővel rengeteg dolog eldől. Én az egész életem során az idő elől rejtőztem – általában azért, mert túl lassú voltam saját magamnak. Aztán meg vannak pillanatok, amikor minden feléd száguld, és bármit megadnál, csak hogy megállítsd az órát.

Billy átjött, miután Allyt már lefektettem. Mikor beengedtem, mondtam, hogy üljön le az asztalhoz, amíg én végzek a maradék tányérokkal, de fogott egy törlőruhát. Barátságos csendben dolgoztunk pár percig, majd megszólalt: – Na és Evan merre van ma este? – Vissza kellett mennie a vendégházba. – Felhorkantam: – Alig várta, hogy leléphessen innen. – Hűha. Veszekedés volt? – Csak a szokásos – sóhajtottam. – Ő szeretné, ha továbblépnék, és elfelejteném az egész ügyet, de nekem nem megy ilyen egyszerűen. Az elvarratlan szálak az őrületbe kergetnek. – És mi zavarja ennyire? – Emlékszik, mikor azt mondta, Evant John Remington .223-asával lőtték meg? Nos, később eszembe jutott, hogy John azt mondta, az a

puska a műhelyben van, mert eltört rajta az ütőszeg. – Hm. Érdekes, de valószínűleg volt neki egy másik. – Evan épp ugyanezt mondta, de John többször hangsúlyozta, ez a kedvence, és ebből az következne, hogy nem volt neki több. Hallotta a szalagokat: úgy beszélt a puskáiról, mintha a női lennének. Majd elkezdtem töprengeni… nézze, tudom, hogy őrültségnek hangzik, de honnan tudjuk biztosan, hogy ő lőtt Evanre? Felvonta a szemöldökét. – Ki másra gondolt? – Igen, itt lukas az elméletem. – Vágtam egy grimaszt, és elvigyorodtam. – Az egyetlen ember, aki ki akarhatta volna iktatni Evant, az Sandy. – Hű, Sara. Tudom, hogy nem kedveli, de ez azért durva. – Nem arról van szó, hogy nem kedvelem – ő nem kedvel engem. És ezt utálom! Na, mindegy, tudom, hogy nem ő volt az, csak azt jegyeztem meg, hogy furcsa ez a dolog a fegyverrel. Lehet, hogy több volt neki, ahogy ön is mondja, de utána tudna nekem nézni, hogy ne kínozzam magam vele? Ha tagja volt ezeknek a lövészkluboknak, talán ott listáznia kellett a fegyvereit… – Rendben, utánanézek. De csak a vita kedvéért: ha nem John volt az, ki másnak lett volna még indítéka meglőni Evant? Ne felejtse el a hüvelyt, amit a helyszínen találtunk, az John puskájából származott. – Tudom, hogy John az egyetlen lehetséges gyanúsított, de a puska valahogy nincs a helyén. – Felnevettem. – Mint O. J. Simpson kesztyűi. Mikor Billy az utolsó tányér törölgetését is befejezte, elvettem tőle a kendőt. – Majd én elteszem a tányérokat. Üljön le. Megfordult, és kihúzott egy széket az asztal alól. – Csupán kíváncsiságból, miért gondolja, hogy Sandy szerette volna kiiktatni Evant? Vállat vontam. – Megszállottan el akarta kapni Johnt, és tudta, hogy Evan az egyetlen

ok, amiért nem akarok vele találkozni – továbbá úgy gondolta, hogy a terapeutám is ellenzi a találkozást. Könnyen megtehette, hogy elhelyez egy hüvelyt a helyszínen, és ezzel Johnt teszi gyanúsítottá. Több legyet egy csapásra. – Ennyi? Odanyúltam, hogy elvegyem az utolsó tányért. – Nos, Nadine-t a Sandyvel való legutolsó vitánkat követően támadták meg. John mindenkit meglőtt – soha senkit nem támadott meg egy parkolóban. Mikor John felhívott a kórháznál, nagyon fel volt spannolva, és folyamatosan azt hajtogatta, találkoznunk kell. Nem úgy, mint aki feszült, sokkal inkább úgy, mint aki fél. Felakasztottam a törlőkendőt. Billy érdeklődő tekintettel nézett rám, a fejét oldalra döntve. Istenem, de jó volt végre egy olyan férfival beszélgetni, aki tényleg figyelt, és nem csak azt hajtogatta, hogy hagyjam az egészet. Folytattam: – Ma este meg azon gondolkodtam, milyen furcsa, hogy John egyenesen a házamhoz jött akkor, miután felhívott a kórházban. Honnan tudta, hogy Ally ott van, és hogy csak egy rendőr tartja szemmel? Plusz tudta, hogy beszéltem a rendőrséggel – azt mondta, később elmagyarázza, de nem volt rá módja. Talán ő is megfigyeléseket tartott, ahogy ön is említette, és meglátott valamit. – Jávor lejött Ally szobájából, én pedig kiengedtem a tolóajtón. – Nem gondolja, hogy ezaz különös itt? Leültem az asztalhoz, Billyvel szemben. Felsóhajtott. – Az olyan ügyekben, mikor meghal a gyanúsított, nehéz minden egyes elemet a helyére tenni, Sara. Ez viszont nem jelenti azt, hogy valamit még ki kell deríteni – általában csak annyit jelent, hogy nincs meg az összes válasz. Ellenőrzöm a fegyvert, de kíváncsi lennék, nem valami egészen más okból képtelen-e elengedni az ügyet. – Ezt hogy érti? Óvatos hangon folytatta:

– Lehet, hogy még mindig nem birkózott meg John halálával. Vagy talán gondjai vannak azzal, hogy egyéb dolgokkal nézzen szembe. Közeleg az esküvője, és… – Nem erről van szó. Csak nagyon bosszant ez a sok kicsi rejtély. Úgy érzem magam tőlük, mintha nem lenne az egésznek vége. Később felmegyek a netre, és megnézek néhány fegyvertartó fórumot. John elég sok időt töltött a számítógép mellett. Biztosan találok valamit. – Igen valószínűtlen, hogy John bejegyzetlen fegyvereket listázna, vagy hogy a valós nevével fórumozna. De még ha találnánk is valahol egy listát, soha nem fogjuk megtudni, hogy pontos-e. Nem áll módunkban ellenőrizni, hány fegyvere volt. – Igaza van. – Nagy levegőt vettem, és hosszan lélegeztem ki, mikor mindent újra átvettem magamban. – Talán az egészet rossz irányból közelítem meg. Ha nem tudjuk bebizonyítani, hogy nem ő lőtte meg Evant, akkor nézzük meg, a hüvelyen kívül van-e bármi egyéb bizonyíték arra, hogy ő volt. Tofino közel háromórányira van innen. Johnnak valahol útközben tankolnia kellett. Talált nyugtákat a holmija közt? – Nem hiszem, de ez… – Persze, akár készpénzzel is fizethetett. Ó! Körbe kellene járnunk az összes benzinkutat az úton egy róla készült fényképpel. Nem lenne túl nehéz, csak egy főút van arrafelé. A legtöbb benzinkúton már vannak kamerák is, nem? A legtöbben Port Alberniben szokták teletölteni a tankot, mert az az utolsó megálló. Kezdhetnénk ott. Miután holnap elviszem Allyt az iskolába, elmehetünk… Billy feltartotta a kezét. – Álljunk meg. Nincs időm benzinkutakat felderíteni. – Oké. De én addig nem lelek nyugalomra, amíg a kérdéseimre nem találok választ. Elmegyek egyedül minden benzinkútra, ha kell. – Mosolyogtam. – Hajthatatlan vagyok. Visszamosolygott. – Hadd gondolkodjam rajta. Van kávéja?

– Naná. Töltöttem egy csészével, majd visszafordultam. Billy rám szegezte a fegyverét. Nevettem. – Mit műve… – Majd megláttam a tekintetét. Azt mondta: – Tedd le a bögrét a pultra. Egy izmom se rándult. – Mi a helyzet, Billy? – Neked mindig mindenbe bele kell piszkálni. – Nem értem… – Vége volt, Sara. Senki soha nem tudta volna meg. Hátraléptem, amíg a konyhapult pereme bele nem fúródott a gerincembe. Mi a fene folyik itt? – Billy, megijeszt. – Az arcát figyeltem, kerestem a jeleket, amik arra utalnak, hogy ez egy borzalmas vicc, de komolynak tűnt. – Mit tett… – Tedd le a bögrét! Ahogy megfordultam, hogy a pultra tegyem, cikáztak a fejemben a gondolatok. Ez most tényleg megtörténik? Szükségem lehet fegyverre? Meg kellene próbálnom hozzávágni a bögrét? Elő tudok szedni egy kést? A pult végére néztem. – Eszedbe ne jusson! Háromszor akkora vagyok, mint te, és háromszor olyan gyors. – Felállt, és elindult felém. – Miért csinálod ezt? Sandy… Közvetlenül előttem állt meg. – Sandy nem csinált semmit. Az arcát vizsgáltam. – De akkor miért… – Mert igazad van. Tényleg Port Alberiniben tankoltam. De nem fogom megvárni, amíg kiderül, hogy van-e a kúton kamera. – Te? Te lőttél rá Evanre? – „Az ellenség feltüzelésében

jártas

harcos

jól

láthatóan

megmutatkozik, ezért az ellenség biztosan eljön.” – Billy keskenyre húzott szemmel nézett rám. – Evan útban volt, és neked szükséged volt némi buzdításra. Azt is tudtam, hogy ezzel kifüstölöm Johnt, mert meg akar majd védeni téged. Képtelen voltam elhinni, amit hallok. – Megpróbáltad megölni Evant azért, hogy John azt higgye, valaki engem akar megtámadni? – „Megtámadni azt kell, amit a másik félnek kötelessége megmenteni.” Kezdett összeállni minden. – John tudta, hogy valami nincs rendben – mondtam. – Ezért volt olyan kétségbeesett, mikor felhívott a kórházban, és ezért fenyegetőzött annyira… ezért nem hívott a mobilomon. Meg akarta menteni Allyt. – Hangosan szívtam be a levegőt. – Nadine-t is te támadtad meg? – Egy ujjal se nyúltam hozzá. És ha meg akartam volna ölni Evant, már nem élne. Csak meg kellett sebesítenem, hogy működjön a tervem. És igazam volt. Te is reagáltál, John is, és most már senkit nem bánthat többé. – Közelebb lépett. – De akadt egy másik problémánk. Cseppfolyóssá vált a lábam. – Nem mondok semmit, Billy. Esküszöm. – Sajnos ezt a kockázatot nem vállalhatom. Ömlöttek belőlem a szavak: – Nincs kockázat. Nem mondom el senkinek. Hibáztál. De csak Johnt próbáltad elkapni. Még ha valaki ki is deríti, nem lennél olyan komoly bajban… – Nem hibáztam. – Olyan hűvösnek tűnt, mint mindig. – Meglőttem valakit, Sara. Ez gyilkossági kísérlet. Nagyon hosszú időre zárnának börtönbe. De ez nem fog megtörténni. Az, ahogy mondta, rettegéssel töltött el. Nem félt, nem volt pánikban, kétségbeesett még kevésbé. Magabiztos volt. Remegni kezdtem.

– Mit… mit fogsz most tenni, Billy? Nem lőhetsz le. Ally odafent van, és… Az ujjait az ajkához emelte. – Hadd gondolkodjam. Befogtam a számat. Engem bámult. A szeme sötét volt. A háttérben ketyegett a konyhai óra. Sírni kezdtem. – Billy, kérlek, a barátom vagy, hogy lehetsz képes… – Kedvellek, Sara, de „a bölcs hadvezér megfontoltsága mindig összeköti egymással az előnyt és a hátrányt”. Nem származik előnyöm abból, ha életben hagylak. De hátrányom igen nagy. – Nem, esküszöm. Nincs ebben semmi… A homlokára csapott. – Már meg is van. Én nem teszek semmit. – Megkönnyebbültem egy pillanatra, de ekkor találkozott a tekintetünk, és azt mondta: – Majd te. Elhomályosult a látásom, miközben a vér a fülemben dübörgött. Egy pillanatra megpördült a szoba, és megmarkoltam a pultot magam mögött. Képtelen voltam gondolkodni. Azt mondta: – Felmegyünk az emeletre, és fogjuk azokat a gyógyszereket, amiket a pszichológusod felírt, majd beveszed az összeset, és írsz egy búcsúlevelet. – Billy, ez őrültség! Hogy teheted ezt? És mi lesz Allyvel? – Mindent úgy kell tenned, ahogy mondom. – Nem vehetsz rá, hogy írjak egy… – Szereted a lányod, Sara? – A tekintete eltökélt volt. Nem tudtam, hogy valóban ártana-e Allynek, de nem is akartam megtudni. – Megteszem, csak… A fegyverrel intett. – Akkor gyerünk. – Nem beszélhetnénk erről egy… Megragadta a karom, és elhúzott a pulttól. Majd a fegyvert a hátam

közepébe nyomva lökdösött fel a lépcsőn. Igyekeztem összehozni egy tervet, de csak arra tudtam gondolni, hogy kérlek, Ally, ne most ébredj fel. A lépcsősor tetején megfordultunk és elsétáltunk a folyosón, el a szobája mellett, a szívem közben olyan erősen vert, hogy már fájt. Mikor beléptünk a hálóba, könnyek kezdtek csorogni az arcomon. – Hol vannak a gyógyszerek, Sara? – A… a fürdőszobában. – Ez tényleg megtörténik. Meg fogok halni. – Nyisd ki a gyógyszeres szekrényt, és vedd ki a tablettákat, de csak azokat! – Magamat bámultam a tükörben. A szemem hatalmas volt, az arcom sápadt. Kinyitottam a szekrényt, és kivettem az üveget. – Töltsd meg azt a poharat vízzel! – Billy a pohárra intett, amit korábban ott hagytam. – Siess! Elfordítottam a csapot. – Billy, kérlek, ezt nem kell végigcsinálnod! A hangja mélyebb lett. – Vedd be őket! A remegő kezembe ürítettem az üveget, és a kis, fehér tablettákat néztem. A poharat hidegnek éreztem a másik kezemben. Billy hangját hallottam: – Ha nem nyeled le őket, akkor le kell, hogy lőjelek. Ally meghallja, aztán idejön, hogy… A tablettákat a számba löktem, a krétás, kesernyés íztől öklendezve. A hideg poharat az ajkamhoz emeltem, és kortyoltam a vízből, majd még egyszer, miközben a tabletták a torkomon akadtak, a kesernyés íz felkúszott egészen az orrom tövébe. – Azokat is. – A fegyvert egy kis üvegre irányította, amiben a migrén elleni gyógyszereim voltak. Mikor végeztem, bólintott, és azt mondta: – Most az ágyat kell egy kicsit szétdobnunk. – De én nem… – Megpróbáltál lefeküdni, de annyira nyomott voltál, hogy úgy döntöttél, egyszer s mindenkorra véget vetsz mindennek.

A fegyverrel továbbra is a hátamra célzott, mikor szabaddá tettem a lepedőt. – Most vetkőzz! – Billy, te ezt nem akarod végigcsinálni. Felemelte a fegyvert, és rám célzott vele. – Igazad van, nem akarom. De nincs az az isten, hogy én börtönbe menjek. A könyvek azt írták: küzdj. Arról viszont egyik sem tesz említést, mi a teendő, ha egy rendőr jelent fenyegetést. És arról sem, mi a teendő, ha az ember lánya a másik szobában van. Elképzeltem, ahogy Ally reggel besétál, hogy felébresszen, és bemászik a hideg testem mellé az ágyba. A fejemen át lehúztam a pulóverem. A fegyverrel a nadrágom felé intett. Lehúztam a cipzárat, és lerángattam magamról, a padlóra ejtve. Melltartóban és bugyiban álltam előtte. Körbenézett a szobán, megnézte az ágyat, az ajtót. Mintha meg akarna róla győződni, hogy megfelel a helyszín. Közelebb lépett, amíg a hatalmas teste ki nem töltötte a látóterem. – Vedd le a melltartót! – Miután az is a padlóra hullott, a keresztbe tett kezemmel takartam el a mellemet. Az egész testem remegett. – Ejtsd le a kezed! – Billy, kérlek, nem… – Ha nem teszed, nekem kell. Leejtettem a karjaimat. – Most pedig a bugyit is. Könnyek szöktek a szemembe, mikor lehámoztam magamról. – Meg fogsz erőszakolni? – Allyre gondoltam a másik szobában. Nem sikolthatok, függetlenül attól, mit tesz velem, nem sikolthatok. – Nem kell így történnie. Lefekszem veled, és… – Dehogy foglak megerőszakolni. – Sértettnek tűnt. – Én nem az apád vagyok. Nekem nem kell ráerőszakolnom magam a nőkre. Felforrt a vérem, de igyekeztem visszafogni magam. Kussolj, Allyért! Allyért tedd meg!

A gardrób felé intett. – Vedd fel a pizsamádat! Kivettem egyet Evan pólói közül – egy olyat, amiről tudja, hogy utálom –, és egy alsóját, amit soha nem veszek fel. Azt reméltem, hogy feltűnnek majd neki ezek a részletek, miután meghaltam. Felvettem őket. – Most pedig kerítsünk papírt a búcsúlevélhez! Miután találtam egy tollat és egy papírtömböt az irodámban, lementünk a földszintre. Amint a konyhában voltunk, egy félig üres borosüveg felé intett a pulton. – Fogd azt meg, és ülj az asztalhoz! Leültem, és őt bámultam. – Kortyolj valamennyit az üvegből! Meghúztam az üveget. – Újra. Megtettem, öklendezve az utolsó kortynál. Valamennyi a pólómra folyt. A halálos kotyvalékon gondolkodtam, ami már kezd szétáradni az ereimben, azon tűnődtem, mennyi idő, mire megáll a szívem. Billy körbenézett a konyhában, majd vissza rám, újra felmérve a terepet. – Jó. És most kezdj el írni. Mikor a tabletták hatni kezdenek, lefekszel a kanapéra. – Ally meg fog találni reggel, és… – Reggel az első dolgom lesz idejönni, és megtalálni a testet, mielőtt felébred. És gondoskodom róla, hogy ne legyen a házban, mikor megjelenik a rendőrség. – Ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy így lásson! – Megígérem. Mikor felvettem a tollat, a kezem durván remegett. Ki kellett találnom valamit, amivel késleltetni tudom a dolgokat, hogy kieszeljek egy tervet. De még ha oda is jutok a riasztóhoz… utána? – Írd meg a levelet, Sara! Nem volt túl nehéz szomorú búcsúlevelet írnom. Leírtam, mennyire

szeretem őket, mennyire sajnálom, mennyire fognak hiányozni, de csak ennyit tudtam tenni. Az írás során végig sírtam. Legszívesebben Billy szemébe szúrtam volna a tollat, de nem lehet valakit leszúrni semmivel, ha épp fegyvert fog rád. Ally jól lesz. Evan gondoskodni fog róla. Úgy nő fel, hogy engem utál, azt gondolva, hogy otthagytam. De legalább lesz lehetősége felnőni. Mikor végeztem, Billy megszólalt: – És most várunk. Félelemtől összeszűkült torokkal mondtam: – Ezt nem fogod megúszni. – Soha senki nem fog rám gyanakodni, és ezt pontosan tudod. Megszólalt a telefon, és mindketten összerezzentünk. Felnéztem az emeletre, imádkozva, hogy Ally fel ne ébredjen. – Reméljük, hogy mélyen alszik – mondta Billy, mikor másodszor is megcsörrent. Mélyen alszik, miután már elaludt, de nem olyan régen feküdt le. Visszafogtam a lélegzetem, miközben azt vártam, hogy értem kiált. Hála az égnek csendben maradt, és a telefon nem csöngött többet. Biztosan bekapcsolt a hangposta. Emlékszem, Melanie számát láttam a híváskijelzőn, mikor hazaértem. Azt gondoltam, azért hív, hogy leszidjon, nem is foglalkoztam vele, most azonban azt kívántam, bárcsak felhívhatnám, és elmondhatnám neki ezerszer, mennyire sajnálom.

Legalább tizenöt perc eltelt már, amióta bevettem a tablettákat. Most már nem tudtam megállítani az arcomon lecsorgó könnyeket. Meg fogok halni, és még a lányomat sem lesz lehetőségem megpuszilni még egyszer, utoljára. Evant is csak ímmel-ámmal öleltem meg búcsúzóul. Soha nem fogunk már összeházasodni. Állj le, Sara! Csillapodj le, hogy kitalálhasd, hogyan jutsz ki ebből! Ha tovább beszélek, talán elég ideig maradok magamnál, hogy legalább nyerjek egy kis időt, és kitaláljam, mit tegyek.

– Lehet, hogy nem azonnal fognak rád gyanakodni, de senki nem fogja elhinni, hogy megöltem magam. A családom, Evan, a pszichológusom, mindenki tudja, hogy ezt nem tenném meg Allyvel – és hamarosan férjhez megyek. Épp most beszélgettem az egyik húgommal a lánybúcsúról. Miért lennék… – Ott egy búcsúlevél, a te kézírásoddal. El fogják hinni. – Valami azonban megvillant a szemében. – A hívásaim listáján ott szerepel a ma esti beszélgetésünk – te leszel az utolsó, aki látott élve. Ott vannak az ujjlenyomataid az edényeken. – Átjöttem beszélgetni, mert feszültnek tűntél. – Vállat vont. – Nem hittem volna, hogy szuicid vagy. – De te képzett szakember vagy, és tudnod kellett volna. Nyomozni fognak, Billy. – Majd megoldom. Működni fog. Túl eltökélt volt. Semmi nem tudta megingatni. A pánik újra teljes súlyával zuhant rám, minden gondolatomat megbénítva, egyet leszámítva: apad az időm. Meg fogok halni. Billyt bámultam. Minden olyan távolinak és lassúnak tűnt, mintha víz alatt lennék. Dübörgést hallottam a fülemben, és azon tűnődtem, el fogok-e ájulni. Ekkor Billy testhelyzetet váltott, és a tetoválásaira esett a tekintetem. „Erejét csökkenti az, aki felkészülni igyekszik az ellenség támadására. Megsokasítja erejét az, aki ellenségét tudja rákényszeríteni, hogy felkészüljön őellene.” Ez volt az. Megtaláltam a stratégiát. Támadnom kell. A félelem elhagyta a testem, és kitisztult a tudatom. – Ahogy működött a John elfogására szőtt terved is? Összeszűkült a szeme. – Működött. – De nem kaptad el – én öltem meg. Helyetted végeztem el a te munkádat. A keze megfeszült a markolaton. Eszembe villant a beszélgetés,

amiben elmesélte, hogy milyen heves volt régen. Képezte magát, hogy csatornázni tudja és magában tartani az indulatait, de ez nem jelenti, hogy már teljesen ki is irtotta magából. Mit is mondott a kick-boxról? Az az ellenfél, amelyik elveszti a fejét, az elveszti a koordinációját is. Talán ha provokálni kezdem, akkor megzavarhatom annyira, hogy elinduljak a telefon vagy a riasztó felé. – A háború művészete nem segített. Nagy halom baromság. – Ez az eset bizonyítja, hogy működik. Meggyőződéssel ejtette ki a szavakat, de enyhe pír jelent meg a nyakán. A lényegre tapintottam. – Senki nem veszi majd komolyan azt a hülye könyvet, amit írsz – a rendőrség biztosan nem. Még Sandy sem hallgat rád. Egyre sötétebb lett a nyakán felkúszó pirosság. – Hallgatni fog rám. Mikor elolvassa, és látja, mennyit segített ebben az ügyben. – De kihagyod azt a részt, amelyben meglövöd Evant, nemde? Ezért ölsz meg engem. Mert ha kiderül az igazság, akkor mindenki tudni fogja, hogy hazudsz – nagy lószar az összes stratégia és tervezés. Törvényt szegtél. – Működik. Egy nagy ügy kellett csupán, hogy bebizonyítsam. És megtörtént. – Nem, Billy, jól elbaltáztad. Azt mondtad, türelmesnek kell lennem, de te a saját kezedbe vetted a dolgokat. Majd egy rendőr – a partnered – megsérült. Elsietted a dolgokat, és ettől John is hevesebb lett. – Johnt meg kellett állítani. Soha többé senkit nem fog megölni, azért, amit én tettem. – De ha engem megölsz, akkor te is éppolyan gyilkos vagy, és… – Mondtam már, nem megyek börtönbe. Életek megmentéséért nem. – Nem érdekelt téged, hogy megállíts egy gyilkost vagy hogy életeket ments meg. Mindent, amit az egész ügy során csináltál, magadért tetted. – A szeme még mindig sötét volt, de sikerült lecsillapítania magát. Kezdtem álmosnak és tompának érezni magam. Muszáj volt még

egy próbát tennem. – Téged nem érdekelnek azok, akiket megölt. – Nem tudsz te rólam semmit. – Tudom, hogy a rendőrök nevetni fognak, ha megtudják, mit tettél. Nem ez az első alkalom, hogy valamit elbaltázol. Emlékszel az öreg hölgyre, akit meglőttek, mert neked be kellett törnöd az erőszakolóhoz? Felállt. – Te ostoba ribanc. Nem… – Nem tudtad irányítás alatt tartani az ügyet, és engem sem tudsz irányítani. Megszegted a törvényt, hogy az ügy illeszkedjen a stratégiádhoz, nem pedig fordítva. – Ha a helyedben lennék, befognám a számat. – Egy ér kezdett lüktetni Billy homlokán, és tett felém egy lépést.

Mindketten egyszerre hallottuk meg a kinti kavicsokon fékező gumi hangját. – Ne mozdulj – mondta Billy. – Picsába, a húgod az. Egy szót se, különben kiloccsantom az agyadat. Istenem, Lauren. Fel akartam sikoltani, figyelmeztetni őt, de Ally is a házban volt, és már túl késő lett volna. Billy már nyitotta az ajtót. – Helló, Melanie. A nővére a konyhában van. – Melanie? Mit keres ő itt? Bejött, és meglátott, ahogy az asztalnál ülök. – Szia, itt hagytam a mobilom. Próbáltalak hívni… – Látta az arcom, megfordult, hogy Billyre nézzen. A fegyvert egyenesen a fejének szegezte. Mikor elámult és hátralépett, előtört a sírás, amit eddig a torkomban próbáltam megfékezni. Billy a húgomra tartott fegyverrel lépkedett előre. – Ülj az asztalhoz a nővéred mellé. – Melanie megfordult, rám nézett, majd az üveg tolóajtóra. – Eszedbe se jusson. Sara már felfogta, mi történik Allyvel, ha bárki bármilyen ostobaságot művel.

Találkozott a tekintetünk Melanie-val. Bólintottam. – Ülj le, Melanie – mondta Billy. Kihúzta mellettem az egyik széket. – A kezedet tedd az asztalra, hogy lássam. Lassan engedelmeskedett. – Sara épp egy öngyilkosság kellős közepén van. Már bevette a tablettákat. – Melanie tekintete az arcomra röppent. A szememmel mondtam, hogy nem hazugság. Billyhez fordult: – Nem vehetsz rá mindkettőnket, hogy megöl… – Kussolj, csak a tervemen kell változtatnom. – Járkálni kezdett. Melanie megkísérelt felállni. Billy arcon ütötte a kézfejével. Egy sikkantással esett vissza a székébe. – Fel akarod ébreszteni Allyt? – kérdezte. Én folytattam: – Igaza van, Billy. Hogy fogsz megmagyarázni két halálesetet? Rám célzott a fegyverrel. – Neked már mondtam, hogy kussolj! – Folytatta a járkálást. Majd megállt, és megfordult. – Johnnak elég nagy rajongótábora volt, egy rakás gyilkos-fan – haragszanak rád, amiért megölted. Egyikük úgy döntött, bosszút áll. – Bólintott. – Ez működni fog. Billy odasétált a késtartóhoz, kiemelte a legnagyobbat, és lóbálgatta a kezében, mintha a súlyát latolgatná. Végighasította vele a levegőt, egyszer, kétszer. Melanie szólt hozzá: – Vagy segíthetek. – Nyögtem egyet. De nem nézett rám. Azt mondta: – Az öngyilkosság sokkal hihetőbb. Már ott vannak a gyógyszerek Sara szervezetében. A kölyköt nem kell bántanunk. De jobban jönnél ki belőle, ha én találnám meg Sara holttestét. Megpróbálhatnám újraéleszteni, de… – Vállat vont. – Gondolod, bedőlök ennek? – De feszültnek tűnt. Tudta, hogy Melanie-nak igaza van.

– Utálom Sarát. – Melanie úgy köpte ki a szavakat. – Mindig is utáltam. Még csak nem is vér szerinti testvérem. Ha meghal, életem végéig hálával tartozom neked. – Térdre borult a székről. Billy döbbenten lépett hátra, a fegyvert az arcára irányítva, de Melanie a térdén csúszva ment utána. – Még a rendőröknek is azt mondom, hogy ma láttam, és eléggé depressziósnak tűnt. Oldalról láttam megcsillanni valamit Melanie szemében. Mondani akartam valamit, bármit, de a nyelvemet vastagnak éreztem, és a látásom is homályos volt. A tabletták egyértelműen hatni kezdtek. Melanie Billy előtt volt már. Az nem mozdult. – Én vagyok a legjobb esélyed, hogy ebből kikeveredj – mondta. Billy arcán élénk érzelmek váltották egymást, a homlokát vékony rétegben veríték borította. Melanie oldalra ejtett kézzel emelkedett fel, még mindig térden, így az arca egyenesen Billy ágyéka elé került. Áthatón nézett lefelé. – Bármit megteszek, amit kívánsz, Billy. Végül megtaláltam a hangom: – Nem számít, hogy mit mond – ezt nem úszhatod meg. És mikor az apád megtudja, akkor… Billy felnézett. – Te ribanc… Melanie homlokkal Billy ágyékába fejelt. Jókora üvöltéssel tántorodott hátra. A kés kiesett a kezéből, és tőlem balra repült el. Felé kaptam, de a testem lassan reagált, és puffanva értem padlót. Melanie és Billy a fegyverért dulakodtak. Billy megmarkolta Melanie haját, és a fejét beleverte a hűtőszekrénybe. A késért nyúltam, de az ujjaim csak a levegőt markolták. Elnéztem balra, és láttam, hogy Billy a földön heverő fegyverért nyúl – Melanie időben elrúgta előle. Billy megütötte. Melanie elesett, és a padlón maradt. Most felém tartott. Homályosan láttam, de ki tudtam venni a fegyvert a kezében. Kétségbeesetten kaszálva kutattam a padlón. Épp amikor sikerült megmarkolnom a kést, a keze a bokámra kulcsolódott, és kirántott az

asztal alól. Megpróbáltam egy kézzel megfogni az asztal lábát, de még keményebben megrántott. Ezután egy apró hangra lettem figyelmes. – Anyu? Billy elengedte a lábam, és felegyenesedett. A kést beledöftem a combjába. Felüvöltött, és odakapott. Még mindig a markolatot fogtam, mikor hátrarántotta magát, így ott maradtam, a kést markolva. – Anya! A Billy lábából csorgó vér kezdte sötétté színezni a farmerét. Térdre esett. Egyre rosszabbul láttam. Ally még mindig kiáltozott. Billy a fegyver felé kúszott, ami az üveg tolóajtó közelében kötött ki. Jávor teljesen meg volt őrülve az üveg túloldalán. Kezemben a késsel kúsztam Billy után, de meginogtam. Homályos tekintettel a hátára összpontosítottam, amíg a fegyveréért nyújtózott. Mikor a háta mögé értem, felemeltem a kést markoló kezemet. Meglátta az ajtóban a tükörképemet, és hátrarúgott. Az államon talált el, és a szekrények mellé repültem. Ally felsikoltott, és felém futott. Elkiáltottam magam: – Maradj ott! Billy tajtékzott a dühtől, és rám célzott a fegyverrel. Utolsó erőmmel feltámaszkodtam a könyökömre, és a sarkamat nagy erővel beledöftem a combján levő sebbe. Felüvöltött, és én újra odarúgtam, sikeresen eltalálva a kezét, amiből széles ívben repült át a pisztoly a konyhán. Ally lábánál ért földet. A kezét a fülére tapasztotta, miközben csak sikított és sikított. Billy és én a fegyver után kúsztunk. A hátára kapaszkodtam, és a karomat igyekeztem a nyaka alá ékelni. Felállt, miközben rajta csimpaszkodtam, és bömbölve tántorodott hátra. Egy puffanással érkeztünk az üvegajtónak, ami kipréselt belőlem minden levegőt. Mikor előrelépett, lecsúsztam a hátáról, és keményen a padlóra estem, levegőért kapkodva. A számban éreztem a vér fémes ízét. Megfordult, és elkezdett rugdosni. A mellkasomat, a lábamat, a

fejemet. Az üvegnek szorulva semerre sem tudtam menekülni. Jávor őrülten ugatott mögöttem. Melanie hangját hallottam: – Hagyd békén a nővéremet, te fasz! A fegyver hangos dörrenése. A képek homályosak voltak, de ki tudtam venni Billy döbbent arckifejezését, és a vérfoltot, ami a pólóján kezdett szétterjedni. Még egy lövés dörrent, és Billy rám omlott. Minden elsötétült. Kezek ragadták meg a karomat, és valaki erősen húzott, majd egy ujj nyúlt le a torkomon. – Sara, gyerünk, hányj már! Az ujjal küzdöttem, de az még erősebben feszült lefelé. Melanie hangját hallottam: – Ally, hívd a kilenc-tizenegyet!

Szívből remélem, hogy soha nem lesz gyomormosásban részed, Nadine. Nem túl vidám esemény – a többnapos kórházi tartózkodás sem. El sem hinnéd, milyen nagy hangzavar van ott, különösen éjszakánként. De amúgy sem tudtam aludni. Még mindig kísértett, hogy John vitte el a balhét a téged ért támadásért és Evan sérüléséért. Biztosan gyanította, hogy a rendőrség egyik tagja volt. Azon rágódom néha, miért nem mondta el, hogy nem ő volt az, bár úgysem hittem volna neki. És ezt valószínűleg tudta. És azt is tudhatta mindvégig, hogy együttműködöm a rendőrséggel, és azért egyeztetett találkozókat, hogy leteszteljen. De azt nem értem, miért telefonált folyton. Tisztában lehetett azzal, hogy minden hívása kockázatos. Ennyire biztos volt abban, hogy nem fogják el, vagy annyira vágyott a kapcsolatra velem, hogy kész volt vállalni a veszélyt? Újra és újra visszaéltem a bizalmával, de még így is meg akart védeni. Ha eddig volt némi lelkiismeret-furdalásom, amiért megöltem, most másom sem volt, csak bűntudatom. Megértem az elméleted: megpróbálok megbékélni a tudattal, hogy egy sorozatgyilkos volt. De épp

ellenkezőleg. Sokkal nehezebb a tudat, hogy nem volt velejéig romlott, mint azt hinni, hogy ő volt a megtestesült gonoszság. Állandóan visszatérek gondolatban ahhoz az utolsó naphoz Johnnal – az én egyetlen, vele töltött napomhoz –, és hogy mennyire szeretett volna a kedvemben járni. És mikor megtámadtam a folyónál… Azon tépelődöm, mit akarhatott elmondani. Soha nem fogom már megtudni. Egy csomó mindent sosem tudunk meg az üggyel kapcsolatban, és épp ez az, amit a legnehezebb feldolgoznom. Az elfogadás és az elengedés nem igazán a repertoárom része. De kénytelen leszek megtenni, ha valamiféle békét próbálok lelni valaha is. A rendőrök keményen viselkedtek velünk, mikor az első vallomást felvették, de amint megtalálták a Remington .223-ast Billy házának tetőterében, és felfedezték, hogy a bizonyítékok közül hiányzik egy töltényhüvely, megváltozott a hozzáállásuk. Sandy eljött meglátogatni a kórházban. Mint kiderült, Billy győzte meg Juliát arról, hogy beszéljen rá a Johnnal való találkozásra. Egész végig tájékoztatta az ügy menetéről – halálra rémíteni Juliát a stratégiája része volt, hogy ő ennek hatására nyomást gyakoroljon rám. Sandy csak néhány alkalommal beszélt vele. Julia egyáltalán nem hazudott. Sandy elnézést kért, amiért annyira megszállottan viselkedett az ügy során, és elismerte, hogy túl kemény volt velem. De ez is a terv része volt. Miután egyértelművé vált, hogy Sandyvel nem jövünk ki, Billy azt javasolta neki, legyen Sandy az agresszor, amíg ő eljátssza a jófiút. Még mindig kínos számára, hogy John megkaparintotta Allyt, és teljesen meg volt rendülve attól, hogy fogalma sem volt róla, mire készül a partnere. Mikor azt mondtam neki, tudom, hogy minden tőle telhetőt megtett, esküszöm, könnyeket láttam a szemében. Most már másképp nézek rá – de az is lehet, hogy most látom csak őt igazán. Mikor átkutatták Billy házát, megtalálták A háború művészetének több példányát, néhány egyéb kínai klasszikus mellett. A merevlemezén ott volt a saját könyve kézirata, amelynek címe: A rendőrségi munka művészete. Számos híres ügyet hozott benne

példaként, de a legtöbb stratégiát a „legnagyobb ügye”, a kempinges gyilkos utáni hajsza kapcsán alkalmazta. Továbbá találtak nála Johnnal kapcsolatos feljegyzéseket is, illetve az összes akta másolatát. Újabb rejtélyre derült fény, mikor végignézték Billy keresési előzményeit, és megtalálták az összes weboldalt, ahova feltette annak a cikknek a linkjét, amiben szerepelt, hogy a kempinges gyilkos az apám. Ő gondoskodott róla, hogy elterjedjen az interneten – egyértelműen annak reményében, hogy ezzel cselekvésre készteti Johnt. Mikor a rendőrség vizsgálódni kezdett, kiderítették, hogy a cikket még néhány „hol érdemes kempingezni BC-ben”-fórumra is feltette, Sötét Lovag álnév alatt. Még a céges adataimat is átlinkelte, feltehetően így szerezte meg John a telefonszámomat. Mikor hazaértem a kórházból, elejétől végéig elolvastam A háború művészetét, annak reményében, hogy értelmezni tudom Billy tetteit. De végül olyan érzésem támadt, hogy minden egyes idézetet a céljai szempontjából értelmezett. Volt egy sor, ami lényegében az egész barátságunkat összegezte: „Amikor kiadjuk nekik a parancsokat, alkalmazzuk a polgári elveket, és ha parancsainkat egy emberként követik, akkor alkalmazhatjuk a katonai elveket. Így lehetünk biztosak a sikerben.” Most ébredek rá, mennyire manipulált Billy már a kezdetektől – fenntartotta a lelkesedésem, hozott enni, felkészített a következő „csatára”, még Jávort is elrabolta, hogy utána segíthessen megkeresni. Apa első mondata ez volt: – Tudtam, hogy valami nem tiszta azzal a fickóval. Nem úgy öltözött, mint egy rendőr. Vitatkozni kezdtem, hogy Billy körültekintő öltözködése lópikulát sem számít, aztán ráébredtem, hogy azért viselkedem defenzíven, mert kedveltem Billyt. Ez volt a legkeményebb, hogy kedveltem. De talán igazad van, és nem is Billyt kedveltem igazán, hanem azt, amit tanított. Tudom, hogy pusztán szüksége volt a nyugalmamra, mert csak úgy tudott felhasználni. De segített. Még most is, mikor stresszelni kezdek

és pánikba esem, eszembe jut: Lélegezzen, szedje össze magát, és fókuszáljon a stratégiára. Ha bármit is tanultam ebből az egészből, akkor azt, hogy bár az idő kilencvenöt százalékában egyenesen rettegtem, mindent kezelni tudtam, ami az utamba került. Most csak azt kell szem előtt tartanom, hogy haladni kell előre, akkor is, mikor minden kisiklani látszik. Kétlem, hogy valaha is higgadt maradok egy krízisben – egész egyszerűen nem így vagyok becsavarozva. De talán nem fogok folyton kétségbeesni a ténytől, hogy kétségbe szoktam esni. A rendőrség még mindig nem tudja, téged ki támadhatott meg. Billy kiosonhatott aznap este – még a riasztó kódját is elmondtam neki, miután arra bátorított, hogy vegyek be egy szorongásoldót. De biztosan elhencegett volna vele. Sandy még mindig azt gondolja, John volt az, de ebben erősen kételkedem. Ne aggódj, ebből már kimaradok. Mikor Evannek ugyanezt mondtam, ő csak nevetett, és azt válaszolta: Na, persze. De esküszöm, ezúttal a rendőrségre hagyom a nyomozást. Evan óriási seggfejnek érzi magát, amiért félvállról vette a fegyverrel kapcsolatos feltevéseimet, ugyanakkor baromi büszke is magára, amiért soha nem bízott meg Billyben. Ezt azóta is gyakran az orrom alá dörgöli, de összességében nagyon kedves. Megijesztett a rengeteg veszekedés, amin keresztülmentünk, de végül ráébresztett, hogy a nézeteltéréseink ellenére is lehetünk mi a megfelelők a másik számára. Ha sikerült két gyilkost átvészelnünk, a házasság már sétakocsikázás lesz. Elhozta Allyt meglátogatni engem a kórházban. Először nagyon feldúlta az élmény – semmi sem hasonlítható ahhoz, ha a saját anyádat látod csövekkel teletűzdelve –, de az egyik orvos mindent megértetett vele, és akkor megnyugodott. Utána már szívesen jött be, mert kapott tőlem pudingot. Mindkét éjszaka, amíg a kórházban voltam, a közös ágyunkban aludt – Evan azt mondta, folyamatosan sikoltozva ébredt fel. Rábeszéltük, hogy elmenjen terapeutához, és már jobban van, de még mindig kissé

szorong. És az utóbbi időben óriási dührohamai voltak, szóval ezen is dolgoznunk kell még. Tegyük hozzá, az elmúlt hónapban elrabolták, végignézte, ahogy az anyját és a nagynénjét verik, és látta, ahogy halálos lövés ér valakit. Valahogy ki kell mindezt engednie.

Melanie a kórházi tartózkodásom első napján meglátogatott. Aludtam, de mikor kinyitottam a szemem, a mellettem levő széken ült, és a People magazint lapozgatta. Evan mondta, hogy volt egy enyhe agyrázkódása, ezért nem lepett meg, hogy kötés volt a homlokán, de a lila folt a szeme alatt megdöbbentett. Megköszörültem a torkom, ami még mindig fel volt dagadva a csőtől, amit letoltak rajta az orvosok. – Csinos monokli. Rám mosolygott. – Kenterbe veri a tiédet. Visszamosolyogtam. – Nekem a lila jobban fekszik, kiemeli a szemem zöldjét. Nevettünk, de felnyögtem az erőfeszítéstől. – Állj, ez fáj. – Találkozott a tekintetünk, összekötött minket az utolsó közös emlék Billyvel. Áthelyezte a széken a testsúlyát. – Amiket mondtam… – megköszörülte a torkát –, nem gondoltam komolyan. – Igen,

tudom.

De

tény,

hogy

a

kapcsolatunk

egy

rakás

szerencsétlenség. Harag villant a szemében, de feltartottam a kezem. – Túlreagálok mindent, és heves a vérem. – Mély levegőt vettem, amitől köhögnöm kellett, az meg piszkosul fájt. Melanie adott egy pohár vizet. Egy korty után folytattam: – És igazad van, néha ítélkezem feletted. De csak féltékeny vagyok amiatt, ahogy apa veled bánik. – Ne legyél, mert eléggé szégyelli, hogy akkora csalódást okozok neki. Mindig arról beszél, hogy te milyen szépen lábra álltál. És gyűlöli a

fiúmat. – Soha nem szemléltem meg még ezt ebből a szemszögből, soha nem hittem volna, hogy ő is ennyire igényli apa elismerését. – Nem vagy csalódás. De tényleg utálja Kyle-t. Felnevetett. – Az sem segít, hogy Evant tökéletesnek találja. Tudom, hogy Kyle más, de jól szórakozom mellette, és jól is érzem magam. Soha nem is próbáltad megismerni. – Igazad van. De megpróbálom, oké? – Oké. Bár nem tudom elképzelni, hogy dupla randira menjünk. Felnevettem, majd fogcsikorgatva az oldalamra szorítottam a kezem. Ahogy elmúlt a fájdalom, azt mondtam: – Valószínűleg igazad van, de sosem lehet tudni. – Megérintettem a karját. – Hé, eláruljak valamit? Mikor nagyon kicsi voltál, beosontam egyik éjszaka a szobádba. Azt gondoltam, ha odaadlak valakinek, akkor apa majd engem fog szeretni. De órákig ott maradtam a szobádban, és néztem, ahogy alszol. – Oda akartál adni valakinek? Elmosolyodtam az arckifejezésén. – A lényeg az, hogy úgy döntöttem, megtartalak. Istennek hála, máskülönben most halott lennék. Nevetett. Majd a kórházi ágyamra támasztotta a homlokát, és sírni kezdett. – Ó, Sara, azt hittem, tényleg meghaltál. Elvesztetted az eszméleted, és képtelen voltam felébreszteni. Csak arra tudtam gondolni, hogy meghalsz, abban a hiszemben, hogy gyűlöllek. Megsimogattam a puha haját. – Tudom, hogy nem gyűlölsz. És én sem gyűlöllek téged – akkor sem, amikor felbosszantasz. Lauren azt mondja, hogy nagyon sokban hasonlítunk, te meg én, és ezért is veszekszünk ennyit. Melanie felvetette a fejét: – Egy cseppet sem hasonlítunk. – Én is épp ezt mondtam. – Egymást néztük.

– Ó, bassza meg – tette ki a pontot.

Mikor Lauren behozott nekem pár ruhadarabot, beszéltem neki Melanie látogatásáról. – Azt hiszem, rendben leszünk. Egész biztosan fogunk még vitázni, de most már legalább beszélünk róla. Még mindig érdekelne, John hogyan tudhatott meg annyi mindent Allyről, de soha nem gondoltam komolyan, hogy Melanie-nak köze lett volna ehhez, és most már biztos is vagyok benne. Lauren elfordult, és elkezdte kipakolni a táskámat. – Evannek szereznie kellene pár gyógyteát, mire hazamész. – Lauren? Tovább rámolt. – A borsmenta jót tesz a gyomornak. És vegyél néhány gyógynövényes méregtelenítőt a bioboltban, segítenek kitisztítani a szervezeted. – Lauren, ide tudsz nézni rám egy percre? Kezében egy nadrágommal fordult meg. A mosolygó arcát, a túl élénk szemeit figyeltem. A gyomrom megremegett. – Tudsz valamit? – A hangom még rekedtes volt a csőtől. – Miről? – A húgom arcáról olvasni lehetett. – Mit tettél, Lauren? Ott állt egy darabig, majd az ágy melletti székbe zuhant. – Nem tudtam, hogy ő az. – Mi történt? Lekonyult a szája. – Felhívott egy férfi, azt mondta, egy újságtól van, és épp azzal kapcsolatban végez egy cikkhez kutatást, hogy a mai gyerekeket mi érdekli. Azt mondta, a nevemet egy szülőtől szerezte, akit ismerek – Shelia Watson, az egyik szomszédunk –, ezért meséltem neki a fiúkról. Majd megkérdezte, vannak-e rokonaik, és mikor mondtam, hogy van

egy unokahúguk, szerette volna megtudni, neki mik a kedvencei. Elmondtam, de mikor egyre több mindent akart megtudni Allyről, újra megkérdeztem a nevét, és akkor letette. Elmeséltem Gregnek, és ő azt mondta, ne szóljunk egy szót se, mert csak megrémítene téged. Életemben először meg akartam ütni Laurent. – Nem hiszem el, hogy képes voltál ezt elhallgatni. Különösen, miután Evant meglőtték! – Nem tudtam biztosan, hogy a kempinges… – Ó, hát persze. – Lángolt az arcom. – Azért nem akartál semmit mondani, mert féltél, hogy zabos leszek. Tudta, hogyan férkőzzön közel Allyhez. Lauren az ajkát rágcsálta. – Greg azt mondta, ettől függetlenül is megoldotta volna. Borzalmasan érzem magam, amiért beszéltem neki Allyről. De olyan kedvesnek tűnt. Mindketten csendben voltunk, miközben a zavartól piros arcát fürkésztem. Majd valami más is a helyére pattant. – Elmondtad valakinek, hogy a kempinges gyilkos az apám? Így szivárgott ki? Az arca most már bíborvörös volt. – Greg… Néha túl sokat beszél, amikor iszik. Nem tudta, hogy az egyik srác a telepről együtt jár egy riporter csajjal, aki a weboldalnál dolgozik, különben… – Elmondtad neki, annak ellenére, hogy megkértelek, ne mondd el senkinek, még Gregnek se? – Olyan erővel szorítottam egy magazint, hogy az éle már vágta a kezemet. Majd valami másra is ráébredtem: – Várj csak. Greg mindig hülye vicceket mesél részegen, de soha nem pletykál. Tudhatta, hogy ez igazán összekuszálhatja az életem. Akkor miért kotyogta volna ki? Lauren félrenézett. Hirtelen megvilágosodtam: – Szándékosan csinálta?

Lauren még mindig nem nézett rám, és az arca kétségbeesett volt, mintha mondani akarna valamit, de képtelen lenne rá. Kizárt, hogy ez egy részegen elkövetett baklövés volt. Greg haragudott rám, mert azt gondolta, Lauren velem beszéli meg az ő italozását? Nem, nem erről van szó, túlzottan lojális, és ezt ő tudja. Valami más oknak kell itt lennie. Vagy valaki másnak. Lassacskán tapogatóztam: – Apát próbálta szégyenbe hozni? Lauren most a szemembe nézett, és már meg is kaptam a választ. – Ennyi? – Nem is tudtam, mi fáj jobban: hogy Greg ilyen simán kilökött az útra, hogy megtámadhassa apát, vagy az, hogy tudta, ezt általam teheti meg. – Azt hiszem. – Beletörődő volt a hangja. – Esküszik, hogy fogalma sem volt a riporterről. De olyan dühös volt, amikor apa egy másik műszakvezetőt jelölt ki… – Ott ültél mellettem, hallgattad, ahogy apa megszégyenít, és a te férjed volt az, aki szivárogtatott? Lauren szeme megtelt könnyel. – Annyira sajnálom… – Az a legkevesebb, hogy ezt most sajnálod. – Sebesen vettem levegőt, amitől szurkáló fájdalom terjedt szét a bordáim közt, de túl bosszús voltam ahhoz, hogy ezzel foglalkozzam. – Néhányszor próbáltam neked elmondani, de aggódtam, hogy Greg elveszíti a munkáját, és apa is dühös lesz, és… – …úgy bánik veled, mint egy darab szarral? – Ő az egyetlen apám. – Nekem is ő az egyetlen apám, Lauren. Lauren a takarót nézte az ágyamon, és már folytak a könnyei. – Tudom, hogy neked egészen mást kellett megélned – mondta. – Nem helyes, ahogy bánik veled. Csendben voltam, minden dühös szót elfojtottam még a torkomban. – Sajnálom. Soha nem álltam ki melletted, amíg gyerekek voltunk.

Egyikünk sem. Most én kezdtem el sírni. – Gyerek voltál még. – De most nem vagyok az. – Felemelte a fejét. – Elmondom apának. – Ki fogja rúgni Greget. – Elegem van a bujkálásból. Változtatnom kell az életemen. Te fontosabb vagy. Te a nővérem vagy. – Összetalálkozott a tekintetünk. – Csak azt szeretném, ha boldog lennél. – Az vagyok. – Majd rájöttem, hogy tényleg az vagyok. Mindenem megvolt, amit csak kívántam.

A kórházban az utolsó látogatómra számítottam a legkevésbé. Amíg a tévén kapcsolgattam a csatornák közt, halkan megkopogtatták az ajtót. Odapillantottam, azt gondoltam, az egyik nővér az, de megláttam az ajtóban Juliát. Elegánsan festett fehér vászon nadrágkosztümjében. De mintha nagyon feszengett volna. – Bejöhetek? Kellett egy kis idő, mire megleltem a hangom. – Persze, hogyne. – Kikapcsoltam a tévét. – Üljön le. – Az ágy mellett álló szék felé intettem a fejemmel, de az ablak mellett állt meg végül. Az egyik vázába állított virággal babrált, letépett egy szirmot, és az ujjai közt forgatta. Végül megfordult, és megszólalt: – Nem beszéltünk azóta, hogy… megölted. A hangja elhalt, én pedig alig tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem: Miért vagy itt? Örülsz, hogy meghalt? Még mindig gyűlölsz? – Köszönetet akartam mondani. Most már tudok aludni. – Mielőtt felelhettem volna, a szemembe nézett. – Katharine kiköltözött. Nem tudva, miért mondja ezt el, azt feleltem: – Sajnálom. Elmerengve folytatta: – Könnyű volt mindenért őt hibáztatni, ami félresikerült az

életemben. – Amit tett… – Már nincs köztünk. És most már látom, ahogy viselkedtem… mindez milyen hatással volt azokra, akik körülvettek. Hogyan taszítottam őket el magamtól… – A szeme megállt az asztalkámon álló fényképen. – Ő a lányod? – Igen, ő Ally. – Nagyon csinos. – Köszönöm. – Még mindig a fényképet nézte, mikor anya visszajött a kórterembe a kávéval, amit néhány perccel ezelőtt kértem. Mikor meglátta Juliát, visszahőkölt. – Ó, elnézést. Később visszajövök. – Semmi gond, anya. Kérlek, maradj. Julia elpirult, és a táskájáért nyúlt. – Mennem kellene. – Kérem, várjon egy percet. – Megfeszült. – Julia, engedje meg, hogy bemutassam az édesanyámat, Carolynt. Anya Juliáról rám nézett, és felragyogott az arca. Elmosolyodtam, a szemem mindent Visszamosolygott.

elárult,

amit

mondani

akartam

volna.

Juliához fordult, és kinyújtotta a kezét. Visszatartottam a lélegzetem. Julia is kinyújtotta az övét. Anya egy kis ideig mindkét kezével tartotta, majd megszólalt: – Köszönöm, hogy hozzánk kerülhetett. Julia párat pislogott, de azt felelte: – Bizonyára nagyon büszke. Bátor fiatal hölgy. – Mindannyian nagyon büszkék vagyunk Sarára. – Anya kedvesen rám nézett, nekem pedig összeszorult a torkom. Julia szólalt meg újra: – Mennem kellene. – Hozzám fordult: – Még mindig nálam vannak édesapám asztalos szerszámai. Ha már jobban leszel, és van kedved, eljöhetsz őket megnézni. Lehet, hogy van köztük olyan, ami tetszene.

– Rendben. Nagyon jó ötlet. – Olyan meglepett voltam az ajánlattól, mint a ténytől, hogy talán végső soron nem is Johntól örököltem a kreativitásomat. Gyorsan bólintott, és kisétált a kórteremből. – Komolyan mondtad, hogy apa is büszke rám? – kérdeztem anyát. – Mintha kicsit mérges lenne. De emlékeztet az apádra. – Ezt ugyan miből gondolod? – Mindketten mérgesek, ha meg vannak rémülve. – Letelepedett az ágyam melletti székre. – Tudtad, hogy apád itt volt melletted egész éjszaka, amíg aludtál? Rám mosolygott, majd az ajtóra nézett, amin Julia lépett ki az imént. – A kezeit örökölted.

Tegnap reggelit készítettem Allynek, és épp feltálaltam neki az áfonyával és tejszínhabbal megrakott palacsintát – az utóbbi időben agyonkényeztetem –, amikor túl gyorsan mozdultam meg. Ally látta, ahogy megrezzenek. – Szegény anyu. Mi vidít fel, amikor beteg vagy? – Te vidítasz fel. A szemét forgatta. – Ez egy poén. Repdesni kezdett a szívem. Dallamos hangon ismételte meg: – Mi vidít fel, amikor beteg vagy? Belementem a játékba: – Savanyúság? – Egy jobbulásító képeslap! – Kacagásban tört ki. – Ezt meg hol hallottad? – Nem tudom – vonta meg a vállát. – Szeretem a poénokat. – Foghíjas vigyort villantott rám, én meg azt akartam mondani, hogy dilisek a poénjai. Szerettem volna megragadni és eltávolítani belőle mindent,

ami Johnra emlékeztet. De miközben néztem, hogyan harap jókorát a palacsintából, még mindig mosolygó arcocskával, egy olyan apa jutott eszembe, aki nem engedte, hogy a kisfia vicceket meséljen. – Én is szeretem őket, Ally.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Ez a könyv nem készülhetett volna el néhány csodálatos ember segítsége nélkül, akik megosztották velem idejüket és tudásukat. Nélkülük és a megszámlálhatatlan csészényi tea és tálnyi popcorn nélkül, amelyeket a regény írása alatt elfogyasztottunk, nem jutottam volna el ide. Először is köszönetet szeretnék mondani nagynénémnek, Dorothy Harthsorne-nak a brainstormokért és a hasznos e-mailekért, és nagybátyámnak, Dan Hartshorne-nak a fegyverekkel kapcsolatos útmutatásokért. Szeretnék egy óriási köszönömöt küldeni Renni Browne-nak és Shannon Robertsnek, értékes segítségükért. Mély hálával tartozom továbbá kritikai partneremnek, Carla Buckleynek is, aki igaz barátként és remek íróként nyújtott kiber-társaságot azokon a hosszú és magányos, billentyűzet előtt töltött napokon. Szaktudásuk megosztásáért köszönettel tartozom J. Moffat rendőrtisztnek, J. D. MacNeill őrmesternek, Doug Townsendnek, dr. E. Wisenbergernek, Nina Evans-Locke-nak és Garry Rodgersnek, akik mind nagylelkűen felajánlották az idejüket. Külön köszönet Tamara Poppittnek, aki a hatévesekkel kapcsolatban osztott meg velem dolgokat, Sandy Jacknek, aki elolvasta az első kéziratot, és rendelkezésemre bocsátotta Eddie-t, a francia buldogot, valamint Stephanie Paddle-nek, aki nem nevetett ki, mikor furcsa orvosi kérdésekkel ostromoltam. Egy írónak támogatók stabil hátterére van szüksége, és rendkívül hálás vagyok azért, hogy ezt ügynököm, Mel Berger a rendelkezésemre bocsátotta, valamint mindig szellemesen és bölcsen válaszolta meg kérdéseimet és eposzi terjedelmű e-mailjeimet. Graham Jaenickének úgyszintén köszönöm a támogatást és e-mailes szórakoztatást. Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy a St. Martin’s Press

kiadóval és szerkesztőmmel, Jen Enderlinnel dolgozhattam, aki mindig pontos észrevételekkel bombázott, akkor is, ha néha túl lassan értettem meg azokat. Köszönettel tartozom továbbá Sally Richardsonnak, Matthew Shearnek, Lisa Senznek, Sarah Goldsteinnek, Ann Daynek és Loren Jaggersnek. Köszönöm a kanadai publicistám, Lisa Winstanley munkáját, aki a színkódolt időrendje miatt a világ összes hamburgerét megérdemelné. Szeretném kifejezni hálámat Lisa Gardnernek és Karin Slaughternek, amiért erejükön felül segítettek egy új szerzőnek. Don Taylor, te egy igazi úr vagy. Szeretnék továbbá köszönetet mondani minden külföldi kiadómnak, akik a munkámat a világ többi részével is megismertetik. Külön köszönet a Cargónak, amiért elvittek Amszterdamba. Ihlettel feltöltve, írásra készen érkeztem haza. Ezen túlmenően hálás vagyok minden barátomnak és családtagomnak, mert megértőek, amikor hónapokra eltűnök a föld színéről – miattatok éri meg ez az egész. És végül, de nem utolsósorban, a férjemnek, Connelnek, a kősziklának, aki egy helyben van, míg a világ körbeforog.