Emily Bleeker - Miután meghaltam

SAVE OFFLINE

Írta: Emily Bleeker A mű eredeti címe: When I’m Gone Text copyright © 2016 Emily Bleeker Fordította: Márton Róza Krisztina A szöveget gondozta: Molnár Eszter Published by Lake Union Publishing Amazon, the Amazon logo, and Lake Union Publishing are trademarks of Amazon.com, Inc., or its affiliates. A történet fikció. A nevek, a szereplők, a helyek, illetve a történet egyéb részei vagy összefüggései a szerző képzeletének szülöttei. Bármilyen egybeesés bizonyos eseményekkel, helyszínekkel, élő vagy régebben élt személyekkel a véletlen műve. Cover design by Shasti O’Leary-Soudant / SOS CREATIVE, LLC A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2061-9332 ISBN 978 963 457 159 9 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Réti Attila, Korom Pál Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A gyerekeimnek, akik jobban hisznek bennem, mint amennyire én valaha is

hinni mertem magamban.

JANUÁR

1. FEJEZET GYÖNYÖRŰ TEMETÉS VOLT. És miért ne lett volna az? Hiszen Natalie találta ki az egészet, és ő mindig remek összejöveteleket szervezett. Luke és Natalie még együtt mentek el a temetkezési vállalkozóhoz, de utána Nat már egyedül intézett mindent, a Nemzeti Rákellenes Társaság adománygyűjtő kosarától a kivetítőkön végtelenítve futó, személyes hangú videoüzenetekig. Valószínűleg ez volt az év temetése a michigani Farmington Hillsben. Luke megnyomta a garázsajtó távirányítójának a gombját, és begördült Natalie homokszínű egyterűje mellé. Átdöccent a két kis buckán, ami azt jelentette, hogy hazaértek, és a gyerekek mocorogni kezdtek a hátsó ülésen. Luke Willre nézett a visszapillantó tükörben. Kivörösödött szeme könnyben úszott. Megint. A tizennégy éves kor anélkül is épp elég nehéz, hogy valakinek még az anyja halálát is fel kelljen dolgoznia. De Will még nem jutott el az „elsírtam minden könnyemet” fázisba. A kamaszoknak hatékonyabb a könnytermelésük, talán a hormonok miatt. Luke már a „rég elapadtak a könnyeim” szakaszban járt, ami majdnem rosszabb volt, mint a fékezhetetlen zokogás. Ha sírsz, akkor legalább nem kapsz olyan megjegyzéseket, hogy „milyen jól viseled”, meg hogy „biztosan megkönnyebbülést jelent, hogy ő már egy jobb helyen van”. Mert arra senki sem gondol, hogy sokkal egyszerűbb úgy tűnni, mintha rendben lennél, mint tényleg rendben lenni. May olyan lassan emelte fel a fejét, mintha az legalább félmázsás lenne. – Apu, éhes vagyok. Mi lesz a vacsora? Luke néha arra gondolt, hogy May sokkal inkább olyan, mint egy kamasz fiú, nem pedig egy kilencéves kislány. – Ettünk a temetésen, May – sóhajtotta Will. – Apunak nincs

ideje… – Semmi baj, Will – mondta Luke, és felemelte az egyik kezét. – Terry nagyi feltöltötte ennivalóval a hűtőt. Ha May éhes, tudok csinálni vacsorát. Natalie anyja az utolsó ámen után azonnal elviharzott a temetésről. Nem meglepő. Sosem rajongott különösebben a vejéért, aki most felkészült rá, hogy bemenjen a házba úgy, hogy nem kíséri anyósa jéghideg, vádló tekintete – mintha legalábbis Natalie Luke miatt lett volna rákos. – Menjetek be, srácok! Én majd viszem Claytont. May és Will kicsatolták a biztonsági öveket. – Nem hoztál néhányat azokból a csokis perecekből? Nagyon finomak voltak – kérdezte May, arcocskáját a két első ülés támlái közé fúrva. Fitos orra az anyjáé volt, a szemét Luke-tól örökölte, a mosolyában pedig kettejük DNS-ének bámulatos keveréke tükröződött. – Jó ég, legalább ne csinálj úgy, mintha egy szülinapi buliban lettél volna! – mondta Will, miközben kinyitotta a kocsiajtót, amit aztán olyan erővel csapott be, hogy az egész autó belerázkódott. Ez új volt. A harag. – Ne haragudj, kicsim, Will nem úgy értette! – csitította Luke Mayt. Rá kellett volna pirítania Willre, amiért csúnyán beszélt a húgával, ahelyett hogy mentségeket keres a viselkedésére. De Luke nem akart balhézni. May megvonta a vállát, és kinyitotta az ajtót, amit Will az orrára csapott. – A nagyi tett rágcsálnivalót a konyhasziget alsó polcára. Edd meg, amelyik tetszik! – Köszi, apuci! – May lecsúszott az ülés szélére, és kipattant a kocsiból. Will haragja új volt, de nem váratlan. Luke is átkínlódta magát néhány dührohamon azóta, hogy Natalie hazaérkezett a harmadik hónap után esedékes kontrollról. A tünetmentesség első három hónapja az öröm és óvatos derűlátás időszaka volt. Az első negatív kontrolleredmény után Natalie feltette a rák túlélését hirdető mágneses, sárga szalagot az autójára, és három hónappal később már a

haja is megnőtt annyira, hogy nem kapott szánakozó pillantásokat nyilvános helyeken. Az Amerikai Rákellenes Liga önkénteseként olyan pólót hordott, amelyen nagybetűkkel a TÚLÉLŐ felirat virított. De hát tünetmentes volt, a picsába is! És három hónappal később doktor Saunders mindezt lerombolta, amikor megérkeztek a kontrollvizsgálatok eredményei. Hát igen, akkor jött a harag. Luke kihúzta a gyújtásból, majd a zsebébe csúsztatta a slusszkulcsot, és összerándult, amikor fájós ujjpercei a nadrágja szövetéhez súrlódtak. Csak egyetlen dolog segített a harag ellen, hogy ne csússzon ki minden az irányítása alól: a bokszzsák az alagsorban. Legközelebb majd gondosabban fáslizza be a kezét, de most jólesett a fájdalom. Halk kattanással kinyitotta a hátsó ajtót, és egy pillanatig a hároméves, alvó Claytonon felejtette a szemét. Ajka igazi puttóajak volt, szinte áttetsző szempillái az arccsontját súrolták. Vajon miért olyan ellenállhatatlanul puszilni való a kisgyerekek pofija, különösen alvás közben! Amikor Luke kikattintotta a babaülés egyik csatját, Clayton szeme felpattant. – Hazaértünk, apuci? – Igen, drágám, itthon vagyunk. Gyerünk, vár a pizsama! – Luke megnyomta a narancssárga gombot, kinyílt a két utolsó csat is, és Clayton kiszabadult. – Szeretlek, apuci. Clayton kinyújtotta a karját, és előredőlt, vékony kis teste könnyedén kicsusszant az ülésből, majd apja karjában elernyedt, a szeme lecsukódott, és ismét mély álomba zuhant. Luke belélegezte fia ismerős illatát. Kisfiús izzadság és Cheetos – Terry csak csipsszel bírta rávenni, hogy nyugton maradjon a szertartás alatt. Nem, Luke most nem érzett haragot, csak bánatot – bánatot a mellkasában, a csontjaiban, minden egyes porcikájában. Luke a házba vezető acélajtó felé indult, karjában alvó kisfiával. A könyökével lökte be a nyikorgó ajtót, átpréselte magát a szűk nyíláson, majd a sarkával berúgta maga mögött. Léptei visszhangot vertek az üres előszobában, ahol máskor hátizsákok hevertek a földön,

és a kosarakban gyerekcipők tornyosultak bizonytalan, düledező halmokban. Luke régebben utálta ezeket a cipőkkel teli kosarakat, mindig megbotlott bennük, amikor hazaért a munkából. De most hiányoztak. Hiányoztak az élet apró nyűgei. Mielőtt hazament, Natalie anyja a pincétől a padlásig kitakarította a házat. A nappali üresen állt. A kórházi ágy, a magazinkupacok és a félig üres vizespalackok halmai – minden eltűnt. Beleértve a tévét is, amit az ablak melletti sarokba szereltek fel a falra. Előző nap egy villanyszerelő érkezett, még a ravatalozás kezdete előtt, és levitte a tévét az alagsorba, ahol felszerelte az új játékkonzollal együtt, amit Terry vett a gyerekeknek – mintha ez segítene nekik elfelejteni, hogy meghalt az anyjuk. Most a nappali, ahol a felesége az utolsó lélegzetét vette, úgy nézett ki, mint egy átlagos, közönséges nappali: törtfehér ülőgarnitúra a drapp szőnyegen, és családi fényképek a falon. De legalább az illat ugyanaz volt. Vanília és fahéj. Kell lennie valahol egy illatosított valaminek, ami a szellőzőkön át pumpálja be ezt az illatot. Jó lesz minél előbb kideríteni, hogy mi az, és hol van, mert egy nap kifogy az illatosító, és akkor az otthonnak többé nem lesz otthonszaga. Annie biztosan tudja. Natalie legjobb barátjaként valószínűleg ismeri ezeket az apró trükköket. Luke mély levegőt vett, és a fűszeres aroma elárasztotta a tüdejét, mint a táplálék. Will a szobájában búslakodott, May pedig a konyhában motoszkált, majdnem normálisnak tűnt az egész. Jó érzés volt egyedül lenni a házban, a nagylelkű és idegesítően segítőkész rokonok és barátok nélkül. Most már nyugodtan mászkálhat a szakadt melegítőjében, és nem kell amiatt aggódnia, hogy hátul kilátszik az alsógatyája. Clayton teste egyre inkább elnehezült, Luke keze és alkarja pedig égett az előző éjszakai bokszolástól. A lépcső felé indult, azért imádkozva, hogy az alvó gyerek ne ébredjen fel, amíg leteszi az ágyba. Amint átvágott az üres, visszhangos előszobán, a lába megcsúszott valamin, amitől elvesztette az egyensúlyát, és megijedt, hogy elvágódik. Tántorgás közben kétségbeesve szorongatta Clayton testét, és mindennél jobban szerette volna elkerülni a sikolyt, ami az

eséssel járt volna. Luke lenézett az egyszerű, négyszögletes papírlapra, ami miatt majdnem hasra esett. Egy földön heverő papírdarab általában egy szökevény házi feladat volt, vagy egy gondosan és művészien kidolgozott gyerekrajz, amit egy hűtőmágnes eresztett szabadon. Csak egy újabb részvétnyilvánítás – gondolta Luke, amint leguggolt, hogy felvegye. Clayton mocorogni kezdett a karjában. Luke az ujjai közé csippentette a merev borítékot, és a veranda felől beszűrődő gyenge lény felé tartotta. „Luke-nak.” Ez volt ráfirkantva az elejére szépen hurkolt betűkkel. Az L betű felül és oldalt is hurkolva volt, a K pedig kicsi volt, és picit megdőlt. Luke a nyelvébe harapott. Ez Natalie kézírása. A könnyek ismerős, égető érzése csípte a szemét. Ez meg hogy került ide? Luke körülnézett, hátha talál valami árulkodó jelet vagy magyarázatot arra, hogy kerülhetett a halott felesége levele az előszobapadló közepére. Pillantása az ajtón lévő sárgaréz csíkra esett. A levélbedobó nyílás. Natalie választotta ezt az ostoba bejárati ajtót tíz éve, amikor a házat építették. Aztán az első hideg michigani tél után megkérte Luke-ot, hogy zárja le a nyílást. De neki valahogy sosem jutott rá ideje. Kilenc év alatt. És most a halott felesége ezen a nyíláson keresztül üzen neki. Nem. Persze hogy nem ő üzent. Luke megrázta a fejét, és begyűrte a levelet a zakója zsebébe. Bármi is ez, biztosan nem egy levél a halott Natalie-tól. Ha az emberek meghalnak, nem küldözgetnek leveleket a levélbedobó nyíláson keresztül, még csak nem is élnek egy varázslatos, mennyországnak nevezett helyen, hanem egyszerűen halottak. Valaki szarakodik vele. Amikor Luke fellépett az első lépcsőfokra, May kirontott a konyhából, még mindig abban a térdig érő, fekete ruhában, amit a temetésen viselt. – Apu, megehetem ezt a müzliszeletet? – kérdezte, és felmutatta a fényes ezüstfóliába csomagolt édességet. – Mami mindig azt mondta, hogy lefekvés előtt nincs édesség, de talán most az egyszer? Luke zsigerei összerándultak attól, hogy May ilyen fesztelenül és magától értetődően emlegette az anyját. Hogy lehet May ennyire erős

és ennyire esendő egyszerre? – Persze, szívem – mondta Luke, majd némi bűntudattal hozzátette: – De igyál meg hozzá egy pohár tejet is, rendben? – De apu! Én nem tudok tejet tölteni magamnak. Túl nehéz. Mindig kifröcskölöm – felelte May, és a szájába vett egy barna hajtincset. Akkor vette fel ezt a szokást, amikor elég hosszú lett a haja ahhoz, hogy elérjen a szájáig. Most a válláig ért. Natalie szerint ez egy önkéntelen, önvigasztaló cselekvés, amit elég undorítónak talált. Luke úgy döntött, hogy nem törődik vele, Maynek most szüksége volt egy kis vigaszra. – Majd leküldöm Willt, hogy segítsen neked. – Már nem mérges rám, ugye? – May kihúzta a szájából a nyálas hajtincset, és a füle mögé tűrte. Luke megborzongott. Oké, lehet, hogy mégiscsak undorító. – Nem, kicsim, már nem mérges. Csak szomorú, és a szomorúság néha úgy nyilvánul meg, mintha dühös lenne. – Hm. Oké. – May megvonta a vállát, és a fogával feltépte a müzliszelet csomagolását, majd visszaballagott a konyhába. – Szeretlek – szólt utána Luke. – Én is téged! – kiabálta vissza May a válla fölött. Miután lefektette Claytont, és rávette Willt, hogy segítsen a húgának vacsorázni és lefeküdni, Luke az ágyra hajította a zakóját, és hangos csattanással kirántotta az övét a nadrágjából. Arra gondolt, hogy az övét még hordhatja, de az öltönyt már nem. Hát hogy vehetné fel a felesége temetésén viselt öltönyt anélkül, hogy ne jutna eszébe megint…. minden? Kivette a ruhazsákot a gardróbból, és gyorsan beakasztotta az öltönyt. Közben megvillant valami kék a zakó zsebében. A levél. Elfelejtette vagy el akarta felejteni. De a címzés úgy nézett ki, mint Natalie kézírása, ezért hevesen kirántotta a levelet a zsebből, amitől az öltöny és a vállfa is leesett a földre. Az ujját bedugta a ragasztás alá, és feltépte a borítékot. Egy összehajtott papírlap

csúszott ki belőle. Egy spirálfüzetből kitépett lap. Nos, semmi kétség. Csak Natalie képes arra, hogy levelet ír az özvegyének egy filléres spirálfüzet kitépett lapjára, és még a szélét sem vágja egyenesre. Luke az ágyra hajította az üres borítékot, de megdermedt, amikor a szeme sarkából megpillantotta magát a szemközti tükörben. Fakószőke haja gondosan fésülve, a választék nyílegyenes, a nyakkendője csinos csomóra körve az álla alatt. Ápolt és rendezett külső, mehetne akár állásinterjúra is, vagy megtarthatna egy fontos prezentációt a munkahelyén. A borzalmas nap egyetlen jele az állát borító, szalmaszínű borosta volt. Úgy érezte, van abban valami nem helyénvaló, hogy kívülről látszólag ennyire egyben van, amikor belülről darabokra hullott. Luke gyorsan kiráncigálta az ingét a nadrágjából, meglazította a nyakkendője csomóját, és beletúrt a hajába, hogy eltűnjön a választék. Így mindjárt jobb – gondolta a tükörképét szemlélve. Nem halogathatta tovább. Leült az ágy szélére, háttal a tükörnek, és reszkető ujjakkal széthajtogatta a spirálfüzetből kitépett lapot. Nem kétséges, Natalie kézírása volt. A papír felső sarkában ez állt: a temetésem napján. És alatta egy levél szépen hurkolt betűkkel. A kézírás olyan ismerős volt, mintha Natalie a fülébe suttogott volna olvasás közben. Drága Luke! Vagy talán azt kellene írnom, hogy „Legdrágább Luke”, vagy hogy „Szeretett férjemnek, Luke-nak”, de lehet, hogy nem kéne cifrázni, és elég lenne a „Szia, Luke”? Sajnos nem tudom, egy halott asszony hogyan szólítja meg a férjét. Mert ha ezt olvasod, akkor én valószínűleg már halott vagyok. Vagy kotorásztál a cuccaim között, megtaláltad a naplómat, és úgy döntöttél, elolvasod. Ha ez a helyzet, akkor szégyelld magad! De szerintem mégis inkább halott vagyok, mert te nem vagy az a szaglászós fajta. Először is hadd mondjam el, hogy szeretlek! Jobban szeretlek téged és a gyerekeinket, mint azt szavakkal ki tudnám fejezni. Okádnom kell a gondolattól, hogy te élsz, én meg nem – mint amikor volt az a szörnyű gyomorinfluenzánk nem sokkal Clayton születése után. Szóval dühös vagyok, féltékeny, és még egy csomó minden, egyik érzés rondább, mint a másik. Mindegy. Valószínűleg épp elég érzelgős volt ez a nap, nem akarok én is nyálas lenni, ezért maradjunk annyiban, hogy nem akartalak elhagyni.

Elég melodramatikus dolog levelet írni neked, amit majd a temetésem napján bontasz fel. Doktor Saunders, szerint nem sok esélyem van rá, hogy ezt megússzam, de te ismersz, nem bízom az orvosokban. Szóval nem adtam fel, nem azért kezdtem el ezt a naplót, csak… tudod, felkészülök minden lehetőségre. És mindig szerettem volna kipróbálni magam az írásban, talán ez lesz az első lépés, és végül megírom azt a regényt, ami már vagy tíz éve jár a fejemben. Azt mondják, írj arról, amiről tudsz, nem? Hát, én egy dolgot tudok biztosan: a rák és én faséban, vagyunk. Holnap lesz az első kemó. Eléggé szorongok. Nem, nem a hajamról van szó, pedig tudom, hogy elég sokat nyafogtam miatta. Nem igazán attól félek, hogy kihullik a hajam, hanem inkább attól, hogy el fogom veszítem önmagam, és én is egyike leszek azoknak a kiszáradt, csont és bőr kemós pácienseknek, akiket Saunders várószobájában, láttam üldögélni. Ma volt ott egy lány, aki a várószoba közepén rókázta el magát rögtön a kezelése után. Valószínűleg az első vagy második kezelése lehetett, mert még volt haja… habár lehet, hogy csak egy remek paróka volt. Majd meg kell kérdeznem tőle, hol szerezte. Tudod, mi ebben, a legrosszabb? Hogy a nővérek úgy viselkednek, mintha ez valami semmiség lenne, feltakarítani a hányadékot a várószoba padlójáról (és a falról meg a székekről), hát mi sem természetesebb egy onkológus várószobájában. Egyébként Saundersnél sehol nincsenek szőnyegek, sem a váróban, sem a kezelőkben. Lehet, hogy túl sokszor kellett kihívniuk a takarítószolgálatot, és ezért úgy döntöttek, sokkal költségkímélőbb megoldás a linóleum. Na jó, abbahagyom. Majd holnap elmesélem, hogy ment. Remélem, ma este megöleled és megpuszilod a kölyköket az anyjuk helyett is. Szerintem még ne beszélj nekik erről a levélről. Elég ijesztő lenne, hogy az anyjuk írogat nekik a mennyországból… vagy mit tudom én, honnan, hol vagyok most. Emlékszem, amikor Tangerine feldobta a nem létező talpát az akváriumában, azt mondtad a gyerekeknek, hogy: „Ha meghalsz, akkor halott vagy.” Őszintén szólva az egy picit kegyetlen volt. Szerintem. Vajon most azt hiszed, hogy örökre elmentem? A fűbe haraptam, alulról szagolom az ibolyát, beadtam a kulcsot, az örök vadászmezőkre távoztam, kileheltem a lelkem. Hát, bármi történt is, szeretlek. És hiányzol. Holnap újra írok. Szeretettel: Natalie

Luke kisimította a levél gyűrődéseit a combján. Nem tudta, mit gondoljon. Miközben olvasta a levelet, szinte hallotta Natalie hangját a fejében, mintha mellette ült volna, a fülébe suttogva. Arra gondolt, szörnyű szomorúságot kellene éreznie, de valahogy mégsem ezt érezte. Inkább melegség járta át. Hirtelen úgy gondolta, mégis inkább be kellene akasztania a gardróbba azt az öltönyt ahelyett, hogy tűzre vetné.

Óvatosan összehajtogatta a levelet a már meglévő hajtások mentén, visszacsúsztatta a borítékba, és a párnája alá tette. Úgy tűnt, ott a helye. Natalie mindig elképesztő dolgokat művelt. Egyszer arra a banánra írt szerelmi vallomást fekete tintával, amit uzsonnára csomagolt be Luke-nak. Luke úgy gondolta, hogy az a banánra írt szerelmi vallomás volt az elképzelhető legbizarrabb üzenetküldési módszer. Egészen eddig a napig. Levelet küldeni a sírból sokkal furább volt, de valahogy… csodálatos is. Vajon holnap is érkezik egy? Majdnem elmosolyodott a gondolatra. Talán majd később visszatér az öltönyproblémához. Gyorsan átöltözött, felrántott egy lyukas melegítőnadrágot és egy hosszú ujjú pólót, és azon morfondírozott, vajon képes lesz-e aludni aznap éjjel. A bánat elűzte az alvás nyugalmát, és Luke már nagyon vágyott egy olyan éjszakára, amikor belesodródhat az áldott és öntudatlan álomvilágba, ahol a létezés valószínűleg elég fura, de legalább nem teljesen bénító. Az orvos felírt neki altatót, de Luke így is majdnem kikészült az alváshiánytól. Felakasztotta az öltönynadrágot és a zakót a méretes vállfára, majd ráhúzta a ruhavédő zsákot, és becipzárazta. Ezután szemügyre vette a helyet, ahová az öltönyt szokta beakasztani, a gardrób elülső részén, rögtön a rövid ujjú ingek mellett. Ha meg is akarja tartani az öltönyt, akkor sem lehet ennyire szembetűnő helyen, ahol minden alkalommal beleütközik a tekintete, valahányszor felöltözik, vagy kivesz egy pár cipőt. Egészen hátulra kell beakasztania, és idővel talán meg is feledkezik majd róla. Elszántan eltrappolt a gardróbszoba végébe, végig háttal Natalie ruháinak és blúzainak, amelyek háborítatlanul lógtak a vállfákon, mit sem tudva arról, hogy már nincs gazdájuk, aki viselné őket. A gardrób leghátsó szegletében jelenleg egy óriási, fekete, hawaii ing lógott, aminek mellkasi részét harsány, piros virágok keresztezték. Luke odébb taszította az inget, hogy egy kis helyet csináljon, és beakasztotta az öltönyt az így keletkezett résbe. Amikor a vállfa fémkampója nekikoccant az akasztórúdnak, a spirálfüzet egy apró papírfoszlánya szállingózott le a szőnyegre, mint egy hópihe.

Luke megrendülten figyelte az útját lefelé, mint amikor lehullik az első hó. És amikor leért a szőnyegre, olyan gyorsan kapta fel, mintha attól félne, hogy elolvad a kezében. A kóbor papírfoszlányt markolva Luke lecsúszott a padlóra, és a Natalie szekrényrészében lógó ruhák tömött és puha sorfalának dőlt. Miközben a papírfoszlányt tanulmányozta, beburkolta a ruhák otthonos öblítőillata. A levél nem töltötte be a tátongó űrt, ami úgy perzselt, mintha egy létfontosságú szervét távolították volna el, de azért mégis volt valamilyen hatása. Abban a hónapban először nem érezte úgy, hogy retteg a reggel felkelő naptól, mert talán érkezik még egy levél. Mit is írt Natalie? Hogy több levél is lesz? Luke már felhagyott a reménykedéssel, mint egy teljesen hiábavaló és haszontalan szokással, ami nem hagy mást maga után, mint keserűséget. De ma este, ha elképzelt egy újabb kék borítékot, ami rejtélyes körülmények között becsusszan a bejárati ajtó levélbedobó nyílásán, megint valami reményszerű dolog kezdett felkavarodni benne. Hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a papírfoszlányt, gyengéden kis galacsinná gyűrte, és azt suttogta: „Köszönöm.”

2. FEJEZET CLAYTON KORÁBBAN KELT, mint a nap. Luke átvitte a saját ágyába, és bekapcsolta a tévét. De ez a békés közjáték csak húsz percig tartott. Hamarosan szólította a kötelesség. – Apuci, tejet! Luke felsóhajtott. – Kérek szépen tejet? Natalie nagyon rajta volt, hogy a gyerekek udvariasak legyenek. Valószínűleg Luke-nak is tartania kellene magát Natalie elvárásaihoz. – Oké, apuci. Kérek szépen tejet! – selypítette Clayton. Esdeklő, hároméves szeme a fél arcát elfoglalta. Hát lehet ilyenkor nemet mondani? Már harmadszor zarándokolt le a konyhába, de még mindig nem szűrődött ki semmi nesz az emeleti szobák zárt ajtaja mögül. Már majdnem délelőtt tizenegy volt, és Luke eltűnődött, meddig hagyja lustálkodni a gyerekeket. Az egész álló nap nem is tűnt rossz ötletnek. Óvatosan újabb lépcsőfokra helyezte a lábát. Átnézett a korlát fölött, és valami kéket vett észre. Hirtelen gombócot érzett a torkában. Kezét a köntöse zsebébe csúsztatta, és megtapogatta a tegnap esti levelet, amit a hajópadlón talált. Még mindig a zsebében volt, az utóbbi tizenkét órában a spirálfüzetből kitépett lap rojtos széle nyújtott számára vigaszt. Egy levél is elég lett volna, gondolta mindaddig, amíg meg nem pillantotta az újabb kék borítékot, amit félig betemetett az aznapi posta, a számlák és a részvétnyilvánítások kupaca. Most semmi másra nem tudott gondolni, mint hogy még, még több vigaszt, még több levelet akar Natalie-től. De ha jobban belegondolt, rájött, hogy ha kap is több levelet, akkor sem kap soha eleget. Leszáguldott a lépcsőn, az utolsó két lépcsőfokról már leugrott, meztelen talpa hangos csattanással érkezett a hajópadlóra. A frissen

lehullott, finom porhóról visszaverődő fénysugarak beáradtak a bejárati ajtót szegélyező magas, vékony ablakokon. Luke az egyik kezével megdörzsölte a szemét, a másikkal félresöpörte a leveleket, és megragadta Natalie borítékját. A levél Luke nevére szólt, de ezúttal cím és postai bélyeg is volt rajta. A feladó címe hiányzott. Postára adva a michigani Farmington Hillsben. Luke megfordította a borítékot. „2. NAP” volt a hátoldalára írva vastag betűkkel. Minden különösebb finomkodás nélkül bedugta az ujját a boríték hajtása alá, és feltépte. A szakadozott szélű nyíláson át a boríték tartalmára meredt. Egy újabb, spirálfüzetből kitépett lap, rojtos szélei mágnesként vonzották a tekintetét. Mohón széthajtogatta. A lap elejét és a hátulja felét megtöltötte Natalie kézírása. Luke a lépcsőhöz botladozott, lerogyott a második lépcsőfokra, és ide-oda fészkelődve kereste a helyét a keskeny ülőalkalmatosságon. Nem volt idő arra, hogy hosszan ízlelgesse a levelet. Gyorsan kellett elolvasnia, mielőtt Clayton hiányolni kezdené, vagy May és Will felbukkannának. Natalie-nek igaza volt. Egyelőre nem lenne jó ötlet megmutatni a leveleket a gyerekeknek. Nem lett volna jó az időzítés – Luke-nak sem. Még nem állt készen arra, hogy bárkinek is megmutassa a leveleket. Maga sem tudta, miért. Talán, mert legjobban azt szerette, amikor Natalie-vel kettesben lehettek, és a nap eseményeiről, az életről vagy a gyerekekről beszélgettek. Nem tudta, hogyan oldja meg egyedül ezt az egészet. A papír kicsit meggyűrődött a kezében, amikor olvasni kezdett. 2. NAP Drága Luke! Oké, a kemó hivatalosan, is bűzlik. Ma nem tudok sokat írni, úgy érzem magam, mint egy gyomorinfluenzás, akit titokban, leszedáltak, majd áthajtottak rajta egy autóval. Mindezt egyszerre. És hacsak tudtomon kívül nem történt velem valami ilyesmi, akkor ez csak a kemó hatása lehet, ez nem is butaság, hiszen a kemó szó szerint méreg. Doktor Saunders mindig azt hajtogatja, hogy jó méreg, és ha valaha hallottam, oximoront, akkor ez az.

Aludnom kellene, de remélem, időben megkapod ezt a levelet, és ma még meg tudsz tenni valamit. Tudom-tudom, halott vagyok meg minden, de ez sem akadályoz meg abban, hogy mindenféle szarságokkal maceráljalak. Csak abban akadályoz meg, hogy addig nyaggassalak, amíg meg nem csinálod. Sütsz palacsintát a gyerekeknek? Tudom, nem vagy jó a reggeli készítésben, de hidd el, vannak reggelek (például az anyád temetése utáni reggel), amikor semmi sem esik olyan jól, mint egy finom, gőzölgő palacsinta, amit egy olyan ember sütött neked, aki szeret téged. De nem ám abból a dobozos, palacsintaporos vacakból! Az én különleges receptem szerint kell elkészítened azt a palacsintát. A másik oldalra leírtam a receptet, fejből tudom. Jut eszembe! Ne feledd, hogy May úgy szereti, ha csokireszelékből egy mosolygós arcot csinálsz a palacsintára, másként nem eszi meg. Micsoda őrült ötlet – de azért most az egyszer érdemes lenne kipróbálnod. Puszild meg a gyerekeket helyettem is. Szeretlek és hiányzol. Szeretettel: Natalie

Luke megfordította a lapot abban reménykedve, hogy a másik oldalán még folytatódik a levél, de csak egy receptet talált. Nagyon egyszerűnek tűnt. Az elmúlt hetekben mindig volt valaki, aki ennivalót csinált a gyerekeknek, máskor meg zárható műanyag dobozkákban hoztak nekik meleg ételt. Luke szinte egy falatot sem bírt legyűrni. Az utolsó három hónap során, amikor már tudták, hogy gyorsan közeleg a vég, Luke nagyon lefogyott a müzliből, sajtos makaróniból, valamint a rengeteg banánból és nyers répából álló étrenden, mert azt akarta, hogy Natalie tudja, próbál egészséges maradni. És most csak rajta múlott, hogy a gyerekek naponta háromszor jóllakjanak lehetőleg valami nem túl egészségtelen étellel. – Apuci! Tejet akarok! – kiabálta Clayton a hálószobából, a hangja erősen visszhangzott a kétszintes előtérben. Ennyit az udvariasságról. A felső szinten kinyílt egy ajtó. – Apu, Clayton ordít. Én meg aludni próbálok. – Will lassan, vontatottan formálta a szavakat, és Luke eltűnődött, hogy a tizennégy éves fia vajon hányig maradhatott fenn tegnap éjjel. – Viszek neki egy pohár tejet, aztán csinálok reggelit. A palacsinta hogy hangzik? – kérdezte Luke, és közben összehajtogatta és becsúsztatta a levelet a borítékba, majd a zsebébe tette, a másik levél mellé.

Will áthajolt a korláton, alvástól borzas, barna haja trendi tüskékben meredezett a fején. Nagyon hasonlított az anyjára, és ő is selypített picit, ha nagyon fáradt vagy zaklatott volt. Amikor Will kicsi volt, Luke gyakran érzett féltékenységet amiatt, hogy rá kevésbé hasonlít a fia, de most már örült ennek. Azt kívánta, bár minden gyereke inkább Natalie-re hasonlítana, mert Natalie lényének apró részleteit látva egy picit kevésbé hiányzott neki. – De apu – mondta Will habozva –, te nem szoktál palacsintát sütni. – De azért megpróbálhatom, nem? – Luke felballagott a lépcsőn a fiához, és a vállára tette a kezét. – Mérnök vagyok. Ha meg tudok tervezni egy hitelkártya méretű mobiltelefont, akkor biztosan nem okozhat gondot egy egyszerű recept. Már majdnem dél volt, mire Luke minden hozzávalót megtalált Natalie receptjéhez. Will időközben feladta a reményt, hogy fél tizenkettő előtt palacsintát ehet, ezért befalt egy nagy tál gabonapelyhet, aztán felszívódott a szobájában. De May hűségesen kitartott. Miután meghallotta a konyhai zajokat, megfogadta, hogy ő márpedig semmi mást nem hajlandó enni, csak mosolygós arcú palacsintát. Luke meghatódott May odaadásától, de kicsit aggódott is, hogy a gyerek netán éhen talál halni, még mielőtt megérkezik az első ehető palacsinta a tányérjára. Luke fintorogva bámulta a tej, fehérborecet, olvasztott vaj és felvert tojás csomós elegyét. Natalie utasítása szerint ezt most hozzá kellett öntenie a száraz hozzávalókhoz, és addig kevernie, amíg csomómentes nem lesz. Beleszagolt a keverékbe. Olyan szaga volt, mint az ablaktisztítóval hígított tojásnak. Tuti, hogy elrontott valamit. Épp bele akarta zuttyantani a kicsit kocsonyás, piszkosfehér trutymót a lisztbe, amikor meghallotta, hogy kinyílik a garázsajtó, majd nagy zajjal becsapódik. – Üdv, Richardsonék! Van itthon valaki? – kiáltotta Annie. – Nem bírtam tovább várni.

Az utóbbi három hónapban Annie minden reggel átjött, fél kilenc körül. Egy darabig úgy tett, mintha erre kocogott volna, és épp csak beugrana egy percre. De miután elkezdett erősen havazni december első hetében, már mindig az egyterűjével érkezett. Natalie és Luke pedig úgy tettek, mintha ezt nem vennék észre. Amikor már Natalie nem tudott felkelni az ágyból, hogy ajtót nyisson, megadták Annienek a garázsajtót nyitó kódot. Úgy tűnt, a reggeli látogatások nem szakadtak meg Natalie halála után sem. Annie megkerülte a ház sarkát. Bokáig érő télikabátot viselt, a vállán megült a hó. – Te jó ég, de hideg van idekint! Remek. Egy hús-vér ember. Luke gyorsan ellenőrizte, hogy a köntöse nem nyílt-e szét, és rendesen elfedi-e a „seggén lyukas” melegítőnadrágját, amitől Natalie anyja annyira kibukott. Will és May sem voltak jobb formában. Luke arra gondolt, bár rávette volna őket, hogy legalább öltözzenek fel, és húzzanak át a hajukon egy fésűt. Ehelyett Clayton félálomban és cukormámorban hevert a kanapén, a „hogyan szereljünk le egy háromévest” nyalókák között. Repülőgépekkel mintázott pizsamája gallérját ragacsos, szivárványszínű foltok pettyezték. – Annie! – rikkantotta May, majd felpattant a tévé elől, és Anniehez száguldott, miközben majdnem belerohant a konyhát és a nappalit elválasztó, alacsony falba. Még mindig a törtfehér flanel hálóinge volt rajta, göndör haja pedig úgy meredezett a feje körül, mint egy pitypang bóbitája. A kölykök szét voltak esve. De ha van valaki, aki megérti ezt, akkor az Annie. – Szia, kislány! – Annie hangos „huhhh” nyögéssel nyugtázta, amikor May vékony, csontos kis karja ráfonódott a nyakára. – Hogy vagytok ma reggel? – kérdezte. – Jól – felelte May, miközben Annie óvatosan letette a földre. – Apuci próbál palacsintát sütni. – A mondat egyetlen cselekvést kifejező szava a próbál – motyogta Luke. – Hű, szerintem igazi mázlisták vagytok, hogy olyan apátok van,

aki palacsintát akar nektek csinálni. Még akkor is – folytatta Annie, miközben előhúzta a zsebéből a mobilját, és rápillantott a kijelzőjére –, ha délben. Ebédidőben reggelizni tök jó buli. Segíthetek valamiben? Annie bubifrizurára vágott, szőke haja elektromosan pattogott, amikor lehúzta a fejéről a barettsapkáját, és a pultra dobta. Vastag, lila télikabátja alatt hosszú ujjú futópulcsit és szűk cicanadrágot viselt. Vajon még mindig azt a látszatot igyekszik fenntartani, hogy csak beugrott egy percre kocogás közben? Natalie biztosan szóvá tette volna. Kedvesen és viccesen csipkelődött volna rajta. Bár Luke nem tudta, Natalie mit is mondott volna pontosan, mégis elmosolyodott, és megint gombóc gyűlt a torkában. Nyelt egy nagyot, és átnyújtotta a tálat, amiben a kocsonyás trutymót kavargatta. – Te tudod, mi ez? – kérdezte, és megvonaglott az ajka, mert eszébe jutott a keverék fura szaga. – Ó, te magasságos! Csak nem Natalie titkos palacsintareceptje? – Annie a konyhapulthoz rohant, és megnézegette a kikészített hozzávalókat. – Évekig könyörögtem neki, hogy árulja el a receptet. Rád hagyta, elmondta neked? – Igen, ott van – mondta Luke, és a pulton heverő receptre mutatott, amit próbált minél távolabb tartani a lisztes és trutymós felfordulástól. – Megnézhetem? – kérdezte Annie, majd felkapta a receptet a pultról, és szőke szemöldökét ráncolva végigfutott a sorokon. Luke figyelte, ahogy Annie szeme könnybe lábad, miközben belefeledkezik Natalie szépen hurkolt kézírásába. Luke még sosem gondolt bele igazán, milyen nehéz lehet Annienek a gyász, amit a barátnője elvesztése miatt érez. Ha megözvegyülsz, tőled legalább mindenki azt várja, hogy szomorkodj. Annie úgy szerette Natalie-t, mint a testvérét, tőle mégis mindenki azt várta, hogy lépjen tovább, mintha Natalie nem jelentett volna többet számára, mint egy pénztároslány a hipermarketben. A két nő nagyon közel állt egymáshoz, mintha testvérek lettek volna, pedig szinte egyáltalán nem hasonlítottak. Natalie alacsony volt, és barna, és sosem engedte, hogy egy kihízott farmer eltántorítsa

a csokitorta élvezetétől vagy egy kardioedzés elbliccelésétől. Különben is, mindig azzal viccelődött, hogy nem elég markáns a járomcsontja, ezért úgysem állna jól neki a csőnaci. Luke meg nem bánta. Natalie gömbölyded formáinál csak a magabiztossága volt szexisebb. És Luke sokkal boldogabb volt egy olyan nővel, aki 40-es ruhát hord, és lámpafénynél szeretkezik, mint egy olyannal lett volna, akinek 32-es a mérete, de árnyékok között rejtőzik. Ezzel szemben Annie szőke volt, inas, és egy fejjel magasabb, mint Natalie. Szerette futással kezdeni a napot, és odavolt a zöld turmixokért, de leginkább csak azért, mert egész nap egy íróasztal mellett ült, és orvosi dokumentációkat vezetett át az adatbázisba. Amikor Luke és Nat Annie-vel és a férjével, Briannel elkezdtek közösen társaságba járni, Luke-ot mindig zavarba hozta a férfiak sóvár tekintete, amivel Annie mozgását követték. De Brian mintha egyáltalán nem is törődött volna vele, és Luke titokban irigyelte tőle ezt a magától értetődő magabiztosságot. Natalie meg csak a szemét forgatta, ha észrevette, így idővel Luke is megtanulta, hogy ne vegyen róla tudomást. De Annie-nek és Natalie-nek egyáltalán nem számított a külső. A két nő azonnal egymásba gabalyodott, amikor először találkoztak a szülői munkaközösség egyik értekezletén. Will akkoriban még óvodás volt, Annie fia pedig ötödik osztályba járt. Annie arcát könnyek csíkozták, amikor felemelte a pillantását a kézzel írt receptről. – Ekkora egy szélhámost! – szipogta, és a kézfejével megtörölte az orrát. Luke megpróbált letépni egy darab papírtörülközőt, de a rolni valahogy beakadt, és csak egy foszlány maradt a kezében. Annie azért elvette, és megtörölgette vele a szemét. – Kösz! – mondta, és megköszörülte a torkát, ami inkább sírós kuncogásnak hallatszott. – Tudtad, hogy ez szó szerint az a recept, ami a receptneked.com oldalán is fent van? Egy az egyben ugyanaz. Ő meg elhitette velem, hogy a palacsintájának van egy különleges összetevője.

Luke felvihogott, és megint lenyelte a gombócot a torkában. – Szóval akkor ez a tál gusztustalan lötty tényleg jó lesz valamire? – Persze. Ha hűségesen követted az utasításokat, akkor írót csináltál. Gratulálok. – Azt akarod mondani, hogy meg is vehettem volna a cuccot? – kérdezte Luke, és belezuttyantotta a lisztbe a cuppanós keveréket. – Jaja, a tejtermékek között árulják – nevetett Annie, és a kockaköves konyhát átszelve a hűtőhöz lépett, kezében a recepttel. – Ha végeztél, kifüggesztem ide – mondta, és már nyúlt is a hűtőajtót borító mágnesek felé, amikor hirtelen megdermedt. – Te jó ég, Luke, láttad, mi van a hátoldalán? Luke karját elfutotta a libabőr. Megfeledkezett a levélről. Pedig az bizalmas. Önkéntelenül összemarkolta magán a sötétkék köntöst, körmével fehér csíkokat szántott a mellkasa bőrébe. – Igen – csak ennyit tudott kinyögni. Vissza akarta szerezni a levelet, hogy elrejtse, szerette volna, ha Annie megfeledkezik arról, hogy egyáltalán látta a bensőséges sorokat a papír másik oldalán, de már késő volt. Annie már olvasott. – Hogy került hozzád? – kérdezte Annie a levelet feltartva, a hangja majdnem ugyanannyira reszketett, mint a papírlap a kezében. Luke megvonta a vállát, próbált úgy tenni, mintha az egésznek nem lenne különösebb jelentősége. – A reggeli postával érkezett. – De az áll rajta, hogy második nap – mondta Annie halk, elvékonyodó hangon. – Hol van az első napi? – Annie homloka ráncba szaladt, a szemöldökét összevonta, a légzése felgyorsult. Luke a konyha másik sarkából is jól látta a hevesen pulzáló verőeret Annie nyakán, de nem akart kérdésekre válaszolni. Mint racionálisan gondolkodó mérnök, igyekezett elkerülni az óhatatlanul felmerülő kérdéseket, amelyek a válaszát követték volna. Ki? Miért? Hogyan? Luke semmi mást nem akart, csak ismét a zsebében tudni azt a levelet. – Nálam van az első. – Mindössze két nagy lépés elég volt ahhoz, hogy leküzdje a kettejük között lévő távolságot. – De ezek

bizalmasak, Annie. Ne haragudj! Tudom, hogy ti ketten mindent megosztottatok egymással, de nekem szükségem van arra, hogy ez a dolog csak az enyém és Natalie-é legyen. – Luke kinyújtotta reszkető kezét. – Csak ez maradt nekem belőle. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Luke látta a hatalmas, sötét karikákat Annie kivörösödött szeme alatt. Biztosan jó pár napja nem aludt – gondolta. Natalie mindig azt mondta, hogy a legjobb barátnője valóságos mestere annak, hogy mindig csinosan nézzen ki. Luke csak most, Annie arcába nézve értette meg, mire is gondolt Natalie. A levelek talán Annie-nek is segítettek volna, de Luke egy pillanatig sem habozott. Lehet, hogy önző dolog, de akkor sem nyit erről vitát. Továbbra is Annie felé nyújtotta a markát. – Ne haragudj! Igazad van – mondta Annie, és egy nagy, reszkető sóhajjal átadta Luke-nak a levelet. Majd bólintott, a szemét elfutották a könnyek. De nem sírta el magát, ami nagy megkönnyebbülést jelentett Luke számára. Képtelennek érezte magát arra, hogy még több embert vigasztalgasson. A pokolba is, már az is rohadt nehéz, hogy a saját gyerekeiben tartsa a lelket. Sajnos Annie ebből most kimarad. Luke megveregette a nő vállát, de hirtelen rádöbbent, milyen szorosan állnak egymás mellett. A homlokuk majdnem összeért, Annie lélegzete a haját borzolta a füle fölött. Gyorsan visszahúzódott a láthatatlan határvonal mögé, amivel a házas emberek veszik körül magukat, ha az ellenkező nem egyik tagjával vannak együtt, majd összehajtogatta a levelet, és becsúsztatta a köntöse zsebébe. – Ne… ne haragudj! – mondta Luke halkan, botladozó nyelvvel. – De ez olyan… Annie ajka pici félmosolyra kunkorodott, és kitörölte a láthatatlan könnycseppeket a szeme sarkából. – Semmi baj – felelte. Vett egy mély levegőt, és megtörölte az orrát a papírtörlő utolsó foszlányaival, majd körülnézett a konyhában. – Na, megsütjük végre azokat a palacsintákat? Luke kieresztette a tüdejében rekedt levegőt. – Rendben. Essünk neki! Amikor Annie elfordult, hogy keressen egy megfelelő méretű

serpenyőt, Luke mélyebbre tolta a leveleket a zsebében. Hogy biztonságban legyenek – gondolta. Pedig valójában csak egy ürügyet akart, hogy megint megérinthesse őket, mert amikor az ujjai a papírt tapintották, képes volt megfeledkezni arról, hogy Natalie elment. Örökre. Néhány percen belül sikerült egy majdnem Natalie-minőségű palacsintahalmot előállítaniuk. Amikor a kék pettyes tálca kezdett megtelni aranyszínű korongokkal, Annie megterítette az asztalt papírtányérokkal és műanyag evőeszközökkel. – May, légy szíves, szólj Willnek! – mondta Luke, de amikor May megpróbált felállni, a gyomrához kapott. – Sajnálom, apuci, de fáj a pocakom. Nagyon éhes vagyok. – Akkor csüccs! Majd én szólok a bátyádnak. – Szegény kis jószág, éhezik. – Rendben – mondta May. Annie segített neki átmászni a hosszú pad csempézett falhoz közelebb eső végén. – Majd én elintézem. Te addig süsd meg azokat a palacsintákat, mert a kölykök a végén még éhen halnak! – mondta Annie, és közelebb tolta a kislány székét az asztalhoz, majd felkapta a gránit konyhapulton heverő mobilját. Luke nézte, ahogy gépel, kis szüneteket tartva, és ahogy elmosolyodik, miután visszatette a telefont a pultra. – Will azt mondja, mindjárt jön. – Várjunk csak, te írtál neki, és már indul is? – Luke megfordította May palacsintáját a serpenyőben, amin csokireszelék mosolygott. Will soha semmit nem csinált meg első szóra, még az anyjának sem. – Majd hiszem, ha… – Lépcsőn dobogó léptek zaja verte fel az előszoba csendjét. Annie önelégült kis mosollyal felhúzta a szemöldökét. – Nem tudom elhinni, hogy egy mérnök, aki mobiltelefonok tervezésével keresi a kenyerét, még mindig összecsukható butatelefont használ, és még mindig nem tanult meg üzenetet küldeni. – Nos, a repülőgépeket is mérnökök tervezik, tőlük mégsem várod el, hogy birtokoljanak is egyet, nemde? – Luke megbökdöste a

palacsintát, és bűntudata támadt, amiért viccelődni mert. Nem kellene inkább magzatpózban kucorognia az ágyában? – De figyeld csak meg, milyen remekül működik! – mondta Annie, és Willre mutatott, aki épp betrappolt a konyhába egy totyakos farmerben és Luke régi, metallicás pólójában. – Szóval kész a kaja? Vagy csak hallucinálok az éhségtől? – Azt hiszed, nagyon vicces vagy, ugye? – mondta Annie, és amint Will lehuppant az asztal mellé, beletúrt a hajába, Will pedig, csodák csodájára, hagyta. Annie nagyon jól kijött a kamaszokkal. A fia, egyben egyetlen gyereke, Matt, épp elsőéves volt a Georgetown Egyetemen, Washington D. C.-ben. Matt a tárgyfelvételek óta csak egyszer jött haza, és nyilvánvaló volt, hogy Annie-nek nagyon hiányzik. Brian egyszer bizalmasan elárulta, hogy megpróbálta megvesztegetni a fiát, hogy inkább a Michigan Egyetemre menjen, ahonnan minden hétvégén hazajöhetett volna kimosni a szennyest és meglátogatni az anyját, de Matt politológiát akart tanulni, ezért a Georgetown sokkal megfelelőbb volt számára. A szennyes. Luke a köntösére és a kitaposott papucsára sandított. Ha Annie nem jön át, akkor valószínűleg egész nap ebben a göncben mászkált volna, de van abban valami motiváló erő, hogy egy nemcsaládtag is jelen van a házadban. És ez nem csak az öltözködésre vonatkozott. A mikrohullámú ajtajáról visszatükröződő képe szembesítette azzal, hogy a haja egy szénaboglya: a tincsei szanaszét meredeztek, és az egész valahogy oldalra dőlt, mint a pisai ferde torony. Elzárta a lángot a tűzhelyen, és az utolsó darabokat is rátette a palacsintarakásra. – Megkérhetlek, hogy etesd meg a kölyköket, amíg én magamra kapok valami ruhaszerűséget? – kérdezte, miközben egy sziruppal teli, saját márkás műanyag flakont tett az asztal közepére. – Persze, nem gond – válaszolta Annie, és műanyag evőeszközt tett minden papírtányér mellé. – Kösz! Nagyon sietek, ígérem. – Luke átnyújtotta a palacsintákkal teli tálcát. – Ne felejtsd el, hogy May palacsintáján mosolygós arc van!

– Persze, figyelek. – Annie egy kézmozdulattal elhessegette Lukeot, majd letette a tálcát az asztal közepére, és felkapta Claytont, aki még mindig a tévé előtt hevert, a kanapén. Jó lenne, ha Luke mielőbb összekapná magát, különben a hároméves fia egy cserép muskátli szintjére süllyed. Miközben Luke felfelé lépcsőzött, a konyhából kiszűrődő halk, megnyugtató mormolást hallgatta. Mindig nagyon szeretett hallgatózni a hazaérkezése után, és megvárni, amíg valaki észreveszi, hogy otthon van. Most csak a töredékét értette a beszélgetésnek, de a hangulata egészen más volt, mint amikor Natalie anyja volt náluk. Nyugodt volt, és derűs, nem az a feszültséggel teli csend, amit néha megszakított Terry akaratlanul kitörő siránkozása. Ha Natalie apja is ott lett volna, a hangulat egészen más lett volna. Mindig ő volt a domináns fél a házasságukban. Amikor öt évvel ezelőtt elvitte egy váratlan szívroham, Natalie nem volt benne biztos, hogy Terry képes lesz önállóan talpra állni. Miért mindig az erősek mennek el először? Épp amikor Luke az utolsó lépcsőfokról rálépett a fenti egyszínű, kopott padlószőnyegre, egy sikoly hasított bele a pillanatnyi csendbe. May volt. Úgy visított, mintha egy szörny üldözné. Adrenalin száguldott keresztül Luke erein, és habozás nélkül lerohant a lépcsőn, az utolsó két lépcsőfokon megcsúszva zuhant be a konyhába, rémülten és kifulladva. – May! – Luke papucsos lába megcsúszott az előszoba sima, fényezett padlóján. Will a helyén ült, és lassan nyammogott a megvajazott palacsintáján, minden egyes falatot sziruptócsába tunkolva. Clayton integetett, és a szájába gyömöszölt egy marék négyzetesre vágott palacsintadarabot. De May nem volt a konyhában. És Annie sem. A fürdőszoba ajtaja becsapódott. – Itt sincs – kiabálta May az előszobából. – Lehet, hogy odafent van. Gyere, Annie, keressük meg! Luke a lépcső lábánál futott bele kettőjükbe. – Mi volt ez a sikítás, May? Nincs semmi bajod?

– Nincs, apuci. Azért sikítottam, mert nagyon megörültem valaminek. – May lendületesen csápolt a karjával, mintha egy fiúbanda koncertjére várna. – Majdnem szívrohamot kaptam. – Luke leguggolt, hogy egyenesen belenézhessen a lánya mély, sötétkék szemébe. – Minek örültél meg ennyire? May ide-oda táncikált meztelen talpán, ujjai között egy nyirkos hajtincset sodorgatva. Előrehajolt, és azt suttogta: – Visszajött! Luke felnézett Annie megkövült, kifürkészhetetlen arcára. – Ki jött vissza, kicsim? – A mami! Luke a szája elé kapta a kezét, tüskés borostája szúrta a tenyerét, a szeme megtelt könnyel. – A mami meghalt, kicsim. Nem jön vissza. – Luke begyűrte a rakoncátlan, nyirkos tincset May füle mögé, a kislány állának finom vonala mentén. – De akkor honnan van a mosolygós palacsinta? – May tett egy lépést hátrafelé, és nekiütközött Annie hosszú lábának. – Csak a mami csinálja így. Tudom, hogy ő volt. Tudom! – Én voltam, drágám. Én csináltam. A mami mondta nekem, hogy így csináljam, mert örülni fogsz neki. Annyira sajnálom! Luke kinyújtotta a karját, hogy magához húzza Mayt, és elringassa, hogy orrát a kislány pofijához szorítsa, hogy megnyugtassa, mint amikor May járni tanult, és esés közben beütötte a fejét, vagy amikor felborult a biciklijével, és lenyúzta a térdéről a bőrt. De May már rég elmúlt kétéves, és ez a seb most nem a bőrén éktelenkedett. May a fejét rázva eltolta Luke kezét. – Nem, nem. Biztos, hogy ő volt. A mami nem hagyna itt engem. Szeret engem. Azt mondta, hogy még találkozunk. – A mami úgy értette, hogy a mennyországban, May. – Will fásult hangja a konyhából hallatszott. – Úgy értette, hogy majd újra látjátok egymást a mennyországban. – Will kilépett az előszobába, karjában a ragacsos Claytonnal. A kisfiú szőke bóbitája ragadt a sziruptól. – De

apu nem hisz a mennyországban, szóval csak az idődet fecsérled. – Szerinted örökre elment? – May az apjára meredt. – Nem, apuci, az nem lehet. Hogy gondolhatsz ilyet? – Úgy bámult az apjára, mintha most tudta volna meg, hogy az embert ölt. Arca sírásba gyűrődött, és felrohant a lépcsőn, Luke pedig ott maradt kábultan, a padlón térdelve. – Majd én beszélek vele. – Annie végigsimított az arcán, és felment a lépcsőn May után. Talán ő megtalálja a megfelelő szavakat. Luke becsúsztatta a kezét a köntöse zsebébe, és ujjaival megsimogatta a borítékok sima felszínét. – Ne aggódj! – Will is feltrappolt a lépcsőn. – Majd én megszabadítom Claytont ezektől a ragacsos göncöktől. Luke nézte, ahogy Will felballag a lépcsőn, és arra gondolt, hogy fel kellene állnia, mert neki kellene Claytont felvinnie. Atyai példát kellene mutatnia Willnek a családról és a kitartásról, arról, hogy az anyja elvesztése anélkül is épp elég kemény, hogy eltaszítaná magától a családját is. Vagy legalább mondhatna valamit. De nem mondott. Ehelyett leült a legalsó lépcsőfokra, fejét a két tenyerébe ejtette. Hogyan is képzelhette, hogy képes lesz egyedül megbirkózni ezzel az egésszel? Nem lehetne visszamenni egy évet az időben, elölről kezdeni, és valahogy megmenteni Natalie-t, mert ennek nem így kellett volna történnie? Annie közben csendben lejött a lépcsőn, és letette magát Luke mellé. – Meg akar fürdeni. Megígértem neki, hogy megkérdezem, szabad-e. Luke nem nézett fel, abban bízott, hogy Annie a hallgatását igennek veszi, és elviszi Maynek a hírt. De Annie nem mozdult. Ő sem szólt egy szót sem, de a keze utat talált Luke széles hátához, a lapockái közötti területhez, és nagy, körkörös mozdulatokkal dörzsölgetni kezdte. Hagyta, hogy a barátságos csend betakarja őket, mint egy paplan. Luke izmai ellazultak, és a megkönnyebbülés végül a szemébe csalta azokat a könnyeket, amiket egész nap visszatartott. Mélyről

jövő, zokogó hang szakadt ki belőle, olyan gyorsan és keményen, hogy szinte fájt. Megpróbált levegőt venni, de csak szaggatott zihálásra volt képes, a lélegzete a mellébe szorult. Miért kell ennek ennyire fájnia? Hiszen hosszú hónapjai voltak – a felkészülés hónapjai. Már készen kellene állnia. Már golyóállónak kellene lennie. Aztán eszébe jutottak a levelek. Ha nála vannak azok a kis kék négyszögek, tele az ő betűivel és hangjával, akkor talán képes lesz megint lélegezni. Képes lesz túlélni. A könnyek elapadtak, visszavonultak szívének valamelyik csücskébe, ahol addig rejtőzködtek. Leejtette a kezét, és éjkék köntöse vállába dörgölte az arcát, hogy letörölje a könnyeit. Annie észrevette, hogy oldódik a feszültség, ezért végigsimított Luke hátán, utoljára még gyengéden megveregette a vállát, majd ismét az ölébe tette a kezét. – Menj, zuhanyozz le és öltözz fel! – suttogta. – Én majd vigyázok Mayre, és rendet teszek a konyhában. Luke még mindig nem bírt Annie-re nézni. Az arca biztosan püffedt és gyűrött a sírástól. A hajópadló egyik hibásan illeszkedő részére bámult, és arra gondolt, hogy visszautasítja Annie ajánlatát, hogy majd ő megmutatja, milyen erős, majd ő egyedül rendet rak a konyhában. De nem volt erős. Még egy reggelit sem tudott úgy átvészelni, hogy ne essen darabokra a családja, és ha segítségre van szüksége, akkor akár Annie is lehet az. – Rendben. Kösz! – mormolta. Annie a kezére támaszkodva nyomta fel magát a lépcsőről, a léptei egyre halkultak, ahogy felment az emeletre. Amikor May szobájának ajtaja kinyílt, majd becsapódott, Luke kényszerítette magát, hogy felálljon. Egy zuhany és a tiszta ruha jót fog tenni, de a szíve mélyén csak arra vágyott, hogy leüljön, és újraolvassa a leveleket, hogy egy picit megint abban a világban élhessen, amelyikben Natalie még életben volt.

3. FEJEZET TÍZ NAP TELT EL AZÓTA , hogy Natalie meghalt álmában, miközben Luke az ágya mellé tolt kanapén szundikált, hét nap telt el a temetése óta, és három újabb levél érkezett az első kettő után, mindegyik olyan kék borítékban, mint a vörösbegy tojása, és minden borítékban egyegy spirálfüzetből kitépett és csinosan összehajtogatott oldal lapult. Luke nem talált rendszert az érkezésükben, de valahányszor hiányzott a kék villanás az aznapi postából, mindig biztos volt benne, hogy nem kap több levelet. Aztán egy vagy talán két nap múlva megint feltűnt egy kék boríték ugyanazzal a postai bélyegzővel, feladó nélkül. Luke már lemondott róla, hogy kitalálja, mi lehetett Natalie terve. Igazából az élő és eleven Natalie-t sem volt képes soha teljesen kiismerni. Kizárt, hogy most törje fel a kódot, amikor Natalie személye mindössze emlékekre és néhány kósza levélre korlátozódott. De legalább az újabb levelek nem voltak olyan drámaiak, mint az első kettő. Leginkább az aznapi eseményekről szóltak, a folyamatos émelygésről és a hajhullásról, ami nem volt elég gyors és látványos ahhoz, hogy Natalie rászánja magát, hogy a többi beteghez hasonlóan leborotválja a fejét. Aztán volt egy levél tele rettegéssel, amikor egy egész hajfürt esett bele a kukoricapehelybe, és Natalie szájába egy maréknyi kemózott hajcsomó került a pelyhesített gabona helyett. Azt írta, hogy ízben nem volt nagy különbség, csak sokkal nehezebb volt megrágni. Nem sokkal ezután Natalie szerzett egy parókát. Luke emlékezett mindenre: a lehulló hajfürtre, a parókavásárlásra – de az egész nagyon más volt Natalie szavaival elmesélve. Mintha vicces lett volna, amikor ollóval és borotvával kopaszra nyírták a fejét. Mintha remek móka lett volna, amikor felpróbálták a parókákat, és úgy tettek, mintha titkosügynökök lennének, nem pedig szomorú emberek, akik tudják, hogy az a valami, ami Natalie testében

növekszik, nem fog eltűnni, és valószínűleg megöli őt. A tegnapi levél egy kicsit más volt. A palacsintás fiaskó óta ez volt az első alkalom, hogy Natalie konkrétan kért valamit, és nem élménybeszámolót írt a gyerekeknek küldött puszikkal a végén. 6. NAP Luke! Ha úgy döntöttem, hogy elküldöm neked ezeket a leveleket, akkor most kábé egy hete lehetek halott. Én soha nem éltem át azt, hogy elveszítem, a szüleimet, legalábbis gyerekként nem. Te sokkal többet tudsz erről a fájdalomról, mint én. De ne feledd, a mi gyerekeinknek van valamijük, ami neked nem adatott meg: egy szerető apa. Ezzel csak azt akarom mondani, az a lényeg, hogy szerintem vissza kéne menned, dolgozni. Oké. Most kapsz pár percet, akadj ki, dühöngd ki magad bátran, amiért azt mondom, hogy ideje munkába állnod néhány nappal a feleséged halála után. Talán nem hiányzom majd annyira, ha eszedbe jut, milyen kontrollmániás tudtam lenni néha. Szóval dühöngj csak nyugodtan! Én várok. Na, túl vagy rajta? Figyelj! A munka számodra mindig olyan volt, mint egy biztonsági szelep. A számok és a szimulációk, számodra ez maga a paradicsom. A munkatársaid értik, hogyan jár az agyad, míg én sokszor nem tudtalak követel, és gyakran szekáltalak. Azt remélem, ha beleveted magad a munkába, akkor kicsit megszökhetsz a házunkban kísértő emlékemtől. Szóval, ha ezt végigolvastad, akkor indulj, készítsd ki a holnapi ruháidat, de azért ne feledkezz meg rólam teljesen! Például vegyél fel valami kéket a kedvemért – mit szólsz hozzá? És ha már főnökösködöm, akkor a kölyköket is parancsold vissza az iskolába! Úgy vettem észre, hogy az egész rákos cirkusz alatt a rutin volt az ellenméreg az életünket feldúló káoszban. Közös reggelik, béna uzsonnák készítése és csomagolása mindennap, házi feladat megírása, zongoralecke, baseballedzés, vacsora, alvás. Mostanában ez a rutin tartja mozgásban a gyerekeket, és téged is ez fog. A csendes eseménytelenség mindig azzal jár, hogy a halálommal kapcsolatos sötét gondolatok befészkelik magukat a fejembe, és nem hagynak aludni éjjelente. Talán, ha a munka és az iskola lefoglal benneteket, ti is megmenekültök az álmatlan éjszakáktól. Tudod, hogy nem szoktam a levegőbe beszélni, ha akarok valamit, meg is csinálom, szóval ma visszamegyek a suliba, a jó öreg Eastern Michigan Egyetemre. A doki az mondta, hogy nem mehetek az elsőseim közelébe, amíg véget nem ér a kemó, nekem viszont kell valami, amivel lefoglalom az agyamat. Már csak két kurzus hiányzik ahhoz, hogy befejezzem a mesterképzést. Nem lenne fantasztikus, ha egyszerre végeznék a rákkal és a pedagógia szakkal? Most tuti le fogok diplomázni, akkor is, ha rá kell varrnom a parókámra a talárkalapot. Majd szólj, hogy a végén ne hajítsam a

levegőbe! Mondjuk, állati vicces lenne. Érezd magad jól holnap a munkában! Szeretlek. Szeretettel: Natalie

Luke óvatosan összehajtogatta a levelet, pontosan a hajtások mentén. Közben elképzelte, ahogy Natalie gondosan kisimítja a lap gyűrődéseit. Maga elé emelte. Semmire sem vágyott kevésbé, mint kimenni a házból, és emberekkel beszélgetni. Igen, az ő világában számítógépek és számok vannak, de sajnos emberek is. Elkerülhetetlen és néha nagyon idegesítő emberek. Natalie halott. Nem fogja megtudni. Lehetetlen. Luke folyamatosan ezt ismételgette magában az elmúlt huszonnégy órában, de nem használt. Felrántotta a világoskék nyakkendője csomóját, majd felpattant az ágyról, már talpig felöltözve. Clayton csendesen játszott a szobájában, ami nagyon biztató jel volt a kéthetes, folyamatos tévé előtti zombulás után. Luke bedugta a fejét Clayton picike fiúszobájának ajtaján. – Ideje indulnunk Annie nénihez. Vedd fel a cipődet! – Annie nénihez? – Clayton rakétagyorsasággal pattant fel, mindkét kezében egy-egy kalózfigurát szorongatva. – Vihetem a játékaimat? – Vihetsz kettőt – mondta Luke, és felmutatta két ujját, hogy megmutassa, mennyi az a kettő. Clayton úgy nézett körül a szobájában, mintha Luke legalábbis azt kérdezte volna tőle, hogy tűz esetén mit vinne magával az égő házból. Tíz perccel és négy játékkal később Luke sikeresen berámolta Claytont és a cuccait a kocsiba. Szerencsére May és Will elcsípték a buszt húsz perccel ezelőtt, ők már valószínűleg a suliban vannak. Ezen a hétfőn mentek először iskolába a temetés óta. „Szerencsére” Natalie a téli szünetre időzítette a halálát, legalábbis a más államokban lakó rokonoknak a fele azt hajtogatta, hogy: „Milyen jó, hogy a gyerekek nem hiányoznak egyetlen napot sem az iskolából!” Luke pedig véresre

harapta a nyelvét, hogy ne mondjon erre semmit. A táskáját az utasülésre hajította, majd kikanyarodott az útra a behajtóról, és még egyszer visszanézett a házra. Mindent belepett a hó, csak itt-ott villant ki némi zöld szín a fehér foltok alól. Egy hónapja volt utoljára, hogy reggel munkába indult. Natalie akkor még odabent volt, és az ágyából nézte, ahogy a férje kimegy a nappaliból. Megrázta a fejét. Ez az egész szürreális lehet Maynek és Willnek. Három héttel ezelőtt úgy hagyták ott az iskolát, hogy volt egy gyógyíthatatlan beteg anyjuk, most meg úgy mennek vissza, hogy van egy halott anyjuk. May azt mondta, hogy egész jó volt az első nap, A gyerekek kicsit távolságtartóak voltak, a tanárok kicsit nyálasak. Will kevésbé szolgálatkészen tájékoztatta az apját. Amikor Luke megkérdezte, hogy telt a napja, Will azt dörmögte, hogy „jól”. Lukenak Annie-t kellett megkérnie, hogy kérdezze meg cseten Willt, minden rendben volt-e. Amikor felkanyarodott Annie szépen letakarított felhajtójára, Brian cirkálója még a ház előtt állt. Ez is a terv része volt. Annie napközben Claytonra vigyázott, és esténként gépelte be az orvosi dokumentációkat. Amikor Natalie tanított, Claytont mindig elvitték egy napközis bölcsibe, ezért Luke újra be akarta íratni a kisfiát az utca végén lévő Iciripiciri napközibe, de aztán Annie félrevonta, és megkérte, pontosabban kikönyörögte, hogy hadd segítsen. Először túl nagynak tűnt a változás egy ilyen kicsi gyereknek, de valahányszor Annie és Clayton együtt voltak, Luke látta, milyen gyógyító hatással vannak egymásra. Aztán belegondolt, hogy Natalie mit válaszolt volna Annie ajánlatára, és belátta, hogy képtelenség lenne visszautasítania. De Annie nem vigyázhatott egész nap a gyerekekre. Natalie nagyon alaposan átgondolta, hogy mi történjen iskola után. Luke-nak fel kellett volna hívnia egy egyetemistát, akit Natalie a kampuszon ismert meg. Nat biztos volt benne, hogy remekül elboldogul majd a gyerekekkel, és még Willnek is tud segíteni a tanulásban. Egy lány, a neve Jessie. De Luke még nem állt készen arra, hogy mindennap egy ismeretlen egyetemistával ossza meg a házát. Ezért egyelőre csak

részmunkaidőben dolgozott, és ez így is marad addig, amíg el nem érkezik az idő a változásra. – Na, örülsz, hogy Annie-nál töltöd a napot? – Luke segített Claytonnak kikászálódni a gyerekülésből, és felkapta a degeszre tömött vászonszatyrot, amiben volt négy váltás ruha, két pattogós labda, hat játékvonat és egy egész sínkészlet. És biztosan lapult benne valahol egy-két dinoszaurusz is. Clayton óvatosan végigtipegett a bejárathoz vezető, felsózott járdán, Luke pedig mögötte ballagott, az egyik kezét kinyújtva, hogy elkapja Clayton karját, ha megcsúszna. – Nagyon fogsz hiányozni, pajti. – Luke nagyot sóhajtott. Már megszokta az apró tragédiákat, amelyek kitöltik egy hároméves mindennapjait. A kisfiú számára egy nem megfelelő színű szívószál vagy egy „rosszul felvágott” szendvics miatt könnyen kieshetett a világ feneke. – Te is nekem, apuci. – Clayton az arcába húzta a kapucniját, amennyire csak bírta, mert a szél leráncigálta a fejéről. – Siess haza, oké? – Oké, kicsi Clayton. – Luke megfogta a fia kesztyűs kezét, és segített neki felmászni a bejárat előtti lépcsőkön. – Szeretlek, kölyök. – Tudom. – Clayton vállat vont, és nagyot szusszant. – Megnyomhatom én a csengőt? – Persze. De csak egyszer, jó? Clayton felnyúlt, és úgy nyomta meg a ragyogó, sárga csengőgombot, mint egy hivatásos ügynök. A csengő halk bimbammal válaszolt. Luke gyengéden elhúzta Clayton kezét, nehogy az egy csengetésből tíz legyen. – Megérkeztek! Készen vagy? – Brian hangja úgy hatolt át az ajtón, mintha az ott sem lett volna. Egy női hang válaszolt, de olyan távolról, hogy Luke nem tudta kivenni, mit mondott. – Remek, majd én intézem. De siess, oké? – Brian hangja olyan volt, mintha közvetlenül az ajtó túloldalán állt volna, Luke mégis ugrott egyet, amikor nagy svunggal feltépte az ajtót. Brian majdnem

egykilencven volt, jó pár centivel magasabb Luke-nál, duzzadó izmain feszült a szürke póló és a melegítőnadrág. Nem volt nehéz elképzelni, hogy nézhetett ki fénykorában, főiskolai focisztárként. Az álmainak egy térdszalagsérülés vetett véget. Végül kisvárosi zsaru lett belőle, aki családi perpatvarokhoz szállt ki, és lejárt jogsikat hajkurászott. – Sziasztok! Hogy vagytok, srácok? Hogy vagyunk? Hm. Luke utálta ezt a kérdést. Igazából senki sem akarja komolyan tudni, hogy vagy. Azt akarják, hogy rávágd, hogy minden oké, mert akkor nem kell annyira feszengeniük a jelenlétedben. Luke inkább hazudott arról, hogy érzi magát, mert nem tudott mit kezdeni a kínos csenddel és a szánakozó pillantásokkal. Mindig a könnyebb utat választotta, és mindenkinek azt mondta, amit hallani akart. Brian nem volt olyan közeli barát, akinek sírhatott volna a vállán, ezért Luke az elcsépelt választ adta: – Hű, jól vagyunk. Kösz, hogy kérded! – Együttérzésem a veszteségetek miatt. – Brian azt a mondatot mondta, amit Luke már olyan sokszor hallott, hogy az szinte elvesztette számára a jelentését. – Nem tudom, Annie mihez kezd nélküle. Hálás vagyok, amiért engeded, hogy ő vigyázzon Claytonra. – Brian lehalkította a hangját. – Nagyon hiányzik neki Matt, és most, hogy Natalie meghalt, komolyan aggódom érte. Luke rájött, hogy neki kellene köszönetet mondania, nem Briannek. – Annie tesz szívességet nekünk. Tudod, Clayton nagyon szereti Annie nénit. Igaz, pajti? – Clayton válaszolt valamit, de nem hallatszott az arcát befedő kapucni alól. Szegény gyerek, nagyon fázott. De Brian észre sem vette, és a csend lassan kezdett kínossá válni, így Luke témát váltott. – Remélem, jól haladsz az ügyeddel. – Miközben a küszöbön toporgott, azon tűnődött, Brian vajon miért nem fázik egy szál rövid ujjú pólóban, a nyitott ajtóban. – Az ügyemmel? – Brian jobb szeme megrebbent, és hirtelen néhány centivel magasabbnak tűnt, a karját összefonta a mellkasán. – Bocs! – Luke összedörzsölte a kezét. – Annie mesélte Natalie temetésén, hogy egy fontos ügyön dolgozol.

– Igen – mondta Brian, és bólintott. – Persze, az ügy. Bocs! – Megtapogatta a bicepszét, és elmosolyodott. – Ne akard megtudni, egyesek mit meg nem tesznek, hogy drogot szerezzenek. Téboly. – Brian megdörzsölte a karját. Végre őt is elfutotta a libabőr. – Na, bejöttök, vagy mi lesz? Luke vett egy nagy levegőt, hogy válaszoljon, tekintete Annie-t kereste Brian háta mögött. Az nem szerepelt a terveiben, hogy Briannel hagyja Claytont. Határozottan kényelmetlen érzés lenne. Brian elég jó fej volt, talpig férfi, könnyű volt szóba elegyedni vele, de nem igazán voltak bébicsősz adottságai. – Tudod, mit? – Luke Clayton vállára tette a kezét. – Nem is tudom, bemenjek-e ma dolgozni… Annie lépcsőn dobogó léptei szakították félbe a visszavonulási hadműveletet. Feléjük szaladt, a haja még nedves volt. – Jesszusom, itt jéghideg van! Brian, miért nem hívod be őket, miért hagyod őket a küszöbön fagyoskodni?! – Én próbáltam, szívem, nem vagyok hülye. – Brian Luke-ra nézett, és cinkosan forgatta a szemét, hiszen ők csak tudják, milyen bosszantó tud lenni egy feleség. – Gyertek már be, különben ellátják a bajomat! – Brian, állj már félre az útból! – Annie átfurakodott Brian hóna alatt, és azt tátogta: – Bocs! – Örülök, hogy összefutottunk, Luke. Valamelyik este lejöhetnél dartsozni velünk Willie kocsmájába. Jövök neked egy sörrel azok után, hogy elveszetted… érted… – Brian hátralépett, Annie pedig intett, hogy jöjjenek beljebb. – Bocs, hogy most lelépek, srácok, de muszáj lefeküdnöm. Ma megint éjszakás leszek. – Ó, semmi baj. Én is örülök, hogy összefutottunk – mondta Luke, és próbálta felidézni, hogy mi a megfelelő társalgási közhely ebben a helyzetben. – Igen. És ne feledkezz meg a sörről! – Brian elindult a lépcső felé. – Hogy is tehetném? – Luke erőltetetten felnevetett, és megkönnyebbült, amikor Brian nem szólt vissza, és szerencsésen

eltűnt valahol a fölső szinten. – Bocs ezért az egészért… – Annie a plafon felé intett, ahonnan átszűrődött Brian csoszogása és motoszkálása a hálószobában. – Mindig késő éjszakáig dolgozik, és átalussza a napot. De szupercsendesek leszünk, igaz? – Annie sokatmondón Claytonra vigyorgott, mintha az, amit csinálni fognak majd, minden lesz, csak nem csendes. Clayton bólintott, a szemöldöke táncot járt. Annie úgy húzta le a cipzárt Clayton kabátján, és úgy cibálta le róla a csizmát, mintha világéletében ezt csinálta volna. – Figyelj csak, előástam Matt régi játékait! A legjobbakat félretettem azokra az időkre, amikor majd én leszek Annie nagyi. Megnézed őket? – Annie felakasztotta a kabátot a gardrób kilincsére, a kesztyűket a kabát zsebébe tömte. Clayton elmosolyodott, és beviharzott a nappaliba a dupla szárnyú, üvegezett ajtón keresztül. – Annie, nem muszáj ma, ha nem jó. – Luke a vászonszatyor fülét igazgatta a vállán. Teljesen kimerítette az erőfeszítés, hogy fenntartsa a normalitás látszatát. – A főnököm szinte könyörgött, hogy maradjak otthon, és gyászoljak békében. Annie homloka ráncba szaladt. – Ne, kérlek, ne! – A füle mögé gyűrt egy nyirkos, szalmaszínű fürtöt, majd kissé előrehajolva kérdezte: – Brian miatt aggódsz? Mert ő tényleg végig fogja aludni az egész napot. – Nem, dehogy. – Luke a halántékára szorította a kezét. Jólesett, hogy beszélgethet valakivel. – Csak nem vagyok biztos benne, hogy készen állok erre. Hogy visszamenjek dolgozni. – Akkor miért gyötröd magad? – Annie Luke vállára tette a kezét. Luke már megszokta, hogy az emberek állandóan megérintik. Ez is egy olyan hallgatólagos társas gesztus lehetett, mint a terhes nők pocakjának simogatása. Mintha lenne egy olyan szabály, hogy ha valaki gyászol, akkor bárki engedély nélkül megérintheti. – Várhatsz még egy hetet. Mindenki meg fogja érteni. – Tudom. – Luke a táskája külső zsebébe mélyesztette az ujjait, és megsimogatta a borítékokat. Még a házból sem lépett ki nélkülük. De

képes lesz bemenni dolgozni. Meg kell tennie, Natalie kedvéért. – Csak fél munkanap lesz, ebédre visszaérek. Az első hetem nem lesz olyan hajszás. – Úgy hangzik, mint egy terv – mondta Annie mély meggyőződéssel, és kiegyenesedett. Az egyik karjával átölelte a derekát, a másikkal pedig rákönyökölt, és rágcsálni kezdte szépen manikűrözött körmét. – Ma idebent töltjük a napot, de már beírattam Claytont a könyvtári mesélésre hetente egyszer. És majd kitalálunk mindenféle más, szórakoztató dolgot is. Ha végre kicsit enyhül az idő, akkor kimehetünk a parkba futkározni, rollerezni. – Egy kisfiú minden ilyesmit imád. – Rendben, Luke-nak be kellett látnia, hogy Clayton sokkal jobb helyen van itt, mint a napköziben, ahol csak egy gyerek lenne a sok közül, vagy otthon, ahol az egész napot az ágyban töltené, és csipsszel tömné a fejét. Átadta a vászontáskát, összekoccantak benne a játékok. – De ígérd meg, hogy szólsz, ha túl megterhelő számodra, oké? Vagy legalább engedd meg, hogy fizessek valamennyit. – Kizárt. – Annie megrázta a fejét. – Natalie csak két dolgot kért tőlem, mielőtt meghalt. Az egyik az volt, hogy tartsam szemmel a gyerekeket. – Annie kissé tétovázott, majd egy vállrándítással hozzátette: – És szerintem ebbe téged is beleértett. – Megkért, tényleg megkért? – Luke valójában nem volt meglepve. Natalie a halálos ágyán elintézte, hogy a síron túlról levelek érkezzenek a megözvegyült férjének. Magától értetődik, hogy a családjával kapcsolatban is leszervezte a biztonsági mentést. – Várj csak, Annie! Te tudsz valamit ezekről a levelekről, nem? – Luke kirántotta a táskájából a levélköteget, és legyezőszerűen szétterítette őket a markában, mint a kártyalapokat. Annie tekintete végigpásztázott a leveleken, majd az ujjaival megsimította a levéllegyezőt, a körmei halk, karcos hanggal szaladtak végig a borítékok szélein. – Nem, nem láttam őket korábban. Mármint azt az egyet leszámítva, amit megmutattál. – Annie rámutatott a borítékok elején hurkolódó névre. – De ez Natalie kézírása. – Felnézett, a szeme

elnyílt. – Még mindig érkeznek levelek? – Igen – bólintott Luke, majd csinosan elrendezte a kék négyszögeket, és visszagyömöszölte őket a táskájába. – De ki adja őket postára? – kérdezte Annie olyan halkan, mintha csak önmagának tenné fel a kérdést. – Abban bíztam, hogy te tudni fogod. – Luke megvonta a vállát, és érezte, hogy a frusztráció hulláma dagadni kezd a bensejében. – De ez túl kézenfekvő lett volna. Egyértelműen elérkezett az ideje, hogy Luke ismét elrejtőzzön a normális emberek elől. A tettetés nagyon megviselte. Az egész gyerekkora tettetéssel telt, de huszonkét év után már elfelejtette, mennyire hamis és hazug az egész. Gyorsan az órájára pillantott, a márványos, éjkék arcra az ezüstös szalagon. Natalie-től kapta ajándékba az ötödik közös karácsonyuk alkalmából. Minden holmijával ez volt a baj: valamennyi tárgy Natalie emlékét őrizte. És a levelekkel ellentétben ez szomorú és magányos érzés volt. – Későre jár. Mennem kell. – Persze, menj csak! – Mindketten Claytonra pillantottak, aki épp egy szemmagasságig érő tornyot épített színes építőkockákból. Vajon Brian mennyire fog örülni a zajnak, ha az egész összedől? – El akarsz köszönni tőle, vagy akkor eltörne a mécses? – Szerintem rendben lesz. Már felkészült rá, hogy ne otthon töltse az egész napot. Plusz egyértelmű, hogy nagyon szeret téged. – Clayton majdnem ugyanolyan gyakran emlegette, hogy hiányzik neki Annie, mint azt, hogy hiányzik neki az anyja. Ez eleinte idegesítette Luke-ot, de a hároméves Clayton még nem értette a jelentésbeli különbséget a „most elment” és az „örökre elment” között. – Hát – mondta Annie kicsit elpirulva –, az érzés kölcsönös. Most jobb, ha indulsz. Vár a munka. Nem szeretném, ha már az első munkanapodon elkésnél. Annie játékosan zsémbelt, karcsú csípőjére tett kézzel. Ettől Natalie nem hiányzott kevésbé Luke-nak, de jó volt tudni, hogy van még valaki széles e világon, aki törődik vele és a családjával. Előhúzta a kulcsait a kabátzsebéből.

– Clayton, apu elmegy dolgozni. Szeretlek! – Luke a fiára mosolygott, és integetett, próbált laza és könnyed búcsút venni. Clayton egy másodperc töredékéig felpillantott, tessék-lássék visszaintett, majd elhelyezett egy újabb műanyag kockát a tornyán. – Látod? Megmondtam, hogy minden rendben lesz vele – mondta Luke, és megmarkolta a hideg, sárgaréz ajtókilincset. Vonakodva résnyire nyitotta az ajtót, és a fagyos januári levegő azonnal az öltönynadrágja vékony szövete alá bújt. – Érezzétek jól magatokat, és ha bármi gond vagy kérdés lenne, azonnal hívj, oké? – Aha – mormolta Annie, és visszahőkölt a beözönlő hideg levegő elől. Megragadta a kilincset, és az ajtó mögé bújt, csak a feje kandikált elő a védőpajzs mögül, amikor Luke után kiabált: – Jó munkát! Amire Luke elért a felhajtóra vezető járdakanyarulathoz, Clayton már Annie mellett állt, és átölelte a nő térdét. Luke megint integetett nekik. A nagyobb gyerekek iskolában voltak, és Clayton egyértelműen boldog volt, hogy Annie-nál töltheti a napot. Lehet, hogy Natalie-nek mégis igaza volt. Ideje megint munkába állni. Pánikhullám söpört végig rajta, amikor beszállt az autóba, ami még mindig őrizte a langymeleget az ideútról. Minden olyan gyorsan történt. Natalie azt akarta, hogy tegyenek úgy, mintha az életük normális lenne, pedig az élet nem lehet normális nélküle, ugye? Igaz, hogy az életük pokollá változott az elmúlt egy év során, de Natalie legalább velük volt. Még amikor a nappaliban felállított kórházi ágyon sorvadozott, akkor is mindig kinyitotta a szemét, és elmosolyodott, ha Luke belépett. Aztán elérkezett az a reggel, amikor nem. Hát hogy képzelheti azt bárki, hogy egyszerű visszacsusszanni az életbe, ahol forog a föld, kinyitnak és bezárnak a boltok, ahol tesznek-vesznek az emberek, amikor az ágya jobb oldalán minden éjjel üres a párna? Luke a puha bőrbe vont kormánynak támasztotta a homlokát. Lehet, hogy haza kéne mennie, aludni egyet. Senki nem tudná meg. A munkatársai egyáltalán nem törődnének vele. Vagy inkább megkönnyebbülést éreznének, hogy nem kell lábujjhegyen

kerülgetniük valakit, akinek a felesége a közelmúltban halt meg. Összerándult, amikor valaki megkopogtatta a szélvédőt. Annie reszketett odakint szürke cicanadrágjában és hosszú ujjú pamutpulcsijában, és a kezében volt valami, ami úgy nézett ki, mintha Natalie egyik levele lenne. Luke keze önkéntelenül a táskájába röppent, hogy megszámolja őket. A színezett üvegen át kancsalítva kisilabizálta Annie nevét a borítékon. Ügyetlen ujjaival megnyomta az ablakemelő gombját, és az ablak zúgva leereszkedett. – Nekem is adott egyet – hadarta Annie, és az egyik karjával megint átölelte a derekát, amíg a másik kezét az autó felé nyújtotta. – Egy héttel azelőtt, hogy… szóval tudod, hogy meghalt. Megkért, hogy neked ne szóljak róla, de azt hiszem, megszegem az ígéretemet. Luke összerándult. Szóval Annie valahogy képes figyelmen kívül hagyni Natalie szellemét. Ő pedig nem. – És kinyitottad? – Luke nem tudta eldönteni. Ő soha egy pillanatig sem bírt várni, és azonnal feltépte a leveleket az ujjaival, megszaggatva a boríték szélét. De Annie borítékja vadonatújnak látszott. – Igen. Natalie azt mondta, hogy a halála napján kinyithatom. – Annie meglóbálta a borítékot. Degeszre volt tömve, sokkal több papírlap volt benne, mint amennyit a férje összesen kapott. Luke égett a kíváncsiságtól. Milyen rengeteg mondanivalója lehetett Natalienek, hogy ilyen sok papírt teleírt? És Annie-nek miért adta oda rögtön, még a halála előtt? – Elolvashatom? – Luke kinyújtotta a kezét, arra számítva, hogy Annie azonnal átadja neki, de ő csak megrázta fejét, és görcsösen szorongatta a borítékot. – Sajnálom, Luke. Megígértette velem, hogy nem engedem, hogy elolvasd. És ahogy te is mondtad a múltkor, ez bizalmas. – Annie pontosan megismételte Luke mondatát a palacsintás reggelen. Luke kitárt tenyere ellazult, az ujjai begörbültek, és egy haragos hördüléssel begyújtotta a motort. – Akkor nem értem, miért zaklatsz fel azzal, hogy megmutatod – köpte Annie felé a szavakat. Normális esetben nem engedte, hogy a

düh elsöpörje a jobbik énjét. A személyiségének ezt a részét gondosan lakat alatt tartotta, mert félt tőle, hogy már egy kicsi is elég lenne, hogy apja fiatalabb kiadása váljon belőle. És a zár több mint húsz éve jól tartott, nem engedhette meg, hogy pont most törjön össze. Összepréselte az ajkát, és próbált úrrá lenni az érzésein. Egyértelműen szüksége lesz néhány menetre az alagsorban felfüggesztett bokszzsákkal. – Meg akartam mutatni, mert… nem akartam, hogy azt hidd, én küldözgetem azokat a leveleket. – Annie már mindkét karjával átölelte magát, a lélegzete felhőt formált a feje körül. Nagyon fázhatott. – Van valami fura ezekkel a levelekkel, Luke, mintha valaki valamilyen játékot űzne veled. Nem tudom, ki az, de az biztos, hogy nem én. Ha a helyedben lennék – harapott rá Annie az ajkára, a lélegzete a szája sarkából gomolygott elő –, nem bontanék fel egyetlen levelet sem addig, amíg ki nem derítem, hogy ki küldözgeti őket. Luke bólintott, pedig ő nem így gondolta. Persze hogy érdekelte, hogy honnan érkeznek a levelek, de képtelen lett volna felhagyni az olvasásukkal. Nem hamisítványok voltak, és egyelőre ennyi elég is volt. Ő mindaddig át fogja venni a leveleket, amíg a rejtélyes feladó küldözgeti őket. – Jobb lenne, ha bemennél, halálra fogsz fagyni, és Clayton teljesen feldúlja a nappalitokat – mondta Luke, és kezét a sebváltóra tette, hogy Annie lássa, már nagyon mehetnékje van. De Annie nem vette le róla azt a tengerzöld szemét. – Azért gondolkozz el rajta, rendben? – mondta Annie, és a vaskos boríték sarkával a kocsi ajtajára csapott. – Rendben. – Luke megeresztett egy mesterkélt mosolyt, és hátramenetbe tette a sebváltót. Annie nem mozdult, és a leveleket tartó kezét bedugta a másik karja alá. – Akkor néhány óra múlva találkozunk. – Annie hátrált két-három lépést, talán arra várt, hogy Luke mondjon még valamit, de ő képtelen volt rá. Úgy érezte, ha még egy szót szól, teljesen elveszti az

önuralmát. Annie megkerülte az autót, és amikor az elejéhez ért, futni kezdett a ház felé, mintha egy félmaraton utolsó métereit küzdené le. Amikor eltűnt a bejárati ajtó mögött, Luke padlóig nyomta a gázpedált, és határozottan jobbra tekerte a kormányt, a munkahelye irányába.

FEBRUÁR

4. FEJEZET M AJDNEM KÉT HÉTBE TELT, amíg Luke összeszedte a bátorságát annyira, hogy beengedje a Jessie nevű egyetemista lányt a házába. Jobb híján az tette boldoggá, ha fél nap munka után Clayton hozzábújt az ágyban, miközben a két nagyobb gyerek fagyasztott pizzán és gyümölcsnasin élt. Natalie nem ezt akarta, de miért ne gyászolhatna úgy, ahogy neki jó, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy készételt és álgyümölcsöt esznek? Aztán megérkezett a géppel írt levél. Vastag fénymásoló papírra volt nyomtatva, nem volt ismerős érzés a kezében tartani. Nem megnyugvást hozott, hanem pánikot keltett. Hát így ér véget? Holnap reggeltől üres lesz az előszoba padlója? Ujjaival végigsimított a nyomtatott szavakon, amiket kicsit elmaszatolt egy rácsöppent vízcsepp. Vagy talán könnycsepp. 34. NAP Drága Luke! Ez a levél nem kóser. De már nincs erőm ahhoz, hogy kézzel írjak. Tudom, mi a helyzet: nem maradok itt sokáig. Csak te még nem akarod elhinni, ami szerintem vicces, mert egyébként nem hiszel a csodákban. De én érzem. És ideje, hogy elrendezzek néhány dolgot, amivel megkönnyítem az életedet azután, hogy meghaltam. Ma nem tudok mindenről írni – túl nagy erőfeszítést kívánna. De van itt valaki, akit szeretnék jobban, bemutatni neked: Jessie Fraga. Remélem, mostanra már legalább a neve ismerősen cseng, és tudod, hogy mit szeretnék kérni vele kapcsolatban. Fogalmad sincs, milyen érzés akaratod ellenére magára hagyni a gyerekeidet. Csak az a tudat nyújthat némi megnyugvást, hogy vannak, akik ki akarják tölteni az űrt, amit magad után hagysz. Jessie is ilyen ember. Körülbelül egy éve ismerkedtem meg vele, amikor visszamentem a suliba. Jessie általános iskolai tanárnak tanul, együtt szoktunk magolni a könyvtári kanapékon. Soha nem láttam őt a fülhallgatója nélkül, és mindig a Broadwayt reklámozó pólókban jár. Sokáig azt hittem, színház a fő szakja, aztán megláttam nála a Matematikai módszertan című tankönyvet, és

megkérdeztem, ő is tanárnak tanul-e. És ennyi volt. Azonnal összebarátkoztunk. Jessie sok szempontból egy „normális” huszonegy éves lány, de nagyon sok mindenen ment keresztül. Nagy harcos. Nem rákról van szó, hála a jó égnek, de sokat tud arról, milyen az, amikor a test fellázad önmaga ellen. Jessie esetében a veséje. Pici gyerekkora óta krónikus vesebetegségben szenved. Szerintem, csodálatos példát mutathatna a gyerekeinknek arról, hogy küzdj akkor is, ha minden ellened szól. Sokat mesélhetnék Jessie-ről, de elég, ha annyit tudsz, hogy ő nagyon fontos nekem. Segíteni fog neked a házi feladatokkal és a vacsorával is. Kérlek, ha csak egyetlen dolgot fogadsz meg abból, amit mondok, akkor ez legyen az. Vedd fel Jessie-t. Különleges lány. Szeretlek. Nagyon sajnálom, hogy ez így végződik kettőnk között. Nagyon igazságtalan. Szeretettel: Natalie

Aznap volt a nagy nap, amikor a híres-neves Jessie átjött bemutatkozni. Igazából akármelyik pillanatban várható volt az érkezése. Ha az „interjú” jól sikerül, akkor Clayton délután háromig Annie-nél lenne, és utána Jessie veszi át estig, amíg Luke hazaér a munkából. Megszólalt a csengő. Máris három óra van. Jó jel volt, hogy a lány pontosan érkezett, de Luke nem bánta volna, ha kap még tíz percet, hogy elfogadható állapotba hozza a lakást. Oké, volt rá két órája Jessie érkezése előtt, de Natalie levelei felzabálták minden idejét, olvasásuk közben percekként szaladtak az órák. Luke gyakran engedte, hogy beleessen ebbe a csapdába. Luke felkelt az ágyból, óvatosan az éjjeliszekrényén növekvő rakás tetejére tette a nyomtatott levelet, és kisimítgatta a szövetnadrágja gyűrődéseit. Lábujjhegyen osont el a gyerekszoba ajtaja előtt. Clayton kivételesen elaludt aznap délután, és Luke remélte, hogy a csengő nem riasztotta fel álmából. Amikor az utolsó lépcsőfokhoz ért, rálépett Clayton pókemberes pizsamájára, ami még mindig csomóba gyűrve hevert a földön. Halkan szitkozódva felkapta, és lehajította az alagsorba vezető lépcsőn, majd bevágta az ajtót. A mosást is fel kell vennie a teendők listájára. Munkába állni, és a gyerekekkel foglalkozni egyáltalán nem volt

olyan egyszerű, mint ahogy Natalie levelei alapján hinni szerette volna. Lehet, hogy Nat jobb volt benne, vagy csak áltatta magát, elhitte, hogy az élet nem is lesz olyan nehéz nélküle. Csak nehogy megint megnyomd azt a csengőt! – fohászkodott magában. Megragadta a kilincset, és kicsit kifulladva felrántotta az ajtót. Egy filigrán, fiatal nő ácsorgott a verandán. A filigrán nem is volt jó szó rá. Inkább apró. Alig százötven centi, és biztosan nem nyomott többet Maynél. Hosszú, sötét, magas lófarokba fogott haja valahogy túl felnőttesen hatott apró testalkatához képest. A sűrű, bozontos frufru alól élénk, kék szem ragyogott elő. – Helló. Maga Mr. Richardson? Telefonon már beszéltünk. – A szavai kissé egymásba szaladtak, amikor felmutatta Natalie egyik királykék borítékját. – A felesége barátja vagyok. – Jessie mosolya majdnem olyan túlméretezett volt, mint a copfja, de amikor Luke észrevette a borítékot, többé már nem figyelt az új bébiszitterére. Úgy bámulta a borítékot, mint macska a kanárit, miközben Jessie megütögette vele a tenyerét. – Ööö…, jöjjön be! Legyen szíves! – Szélesre tárta az ajtót, és hátralépett, gondosan ügyelve arra, hogy megfelelő távolságot tartson a lánytól. Így Jessie talán nem veszi észre, hogy a délutáni alvás során mennyire meggyűrődött az inge. – Levegyem a cipőmet? – Jessie tekintete megállapodott a cipőskosáron. A temetés után néhány nappal Luke visszatette a dugig tömött kosarakat az előszobába, és most pompásan eltorlaszolták a bejáratot. – A gyerekekkel levetetjük a cipőjüket, de magának nem kell, ha nem akarja. Jessie gyorsan kibújt a lapos sarkú cipőjéből, és előtűnt vékony, fekete zoknija, ami épphogy csak befedte a lábfejét. Nem igazán tűnt sokkal érettebbnek attól, ahogy ott ácsorgott zokniban, hátizsákkal és nagykabátban. Tíz év múlva May pontosan ugyanott fog állni, de Luke számára akkor is gyerek lesz, hiába nőtt már olyan magasra, mint egy felnőtt. Natalie már nem láthatja őt. Luke eltűnődött azon, Natalie hogy volt képes megbirkózni az ilyen veszteségek

gondolatával. Jessie egyik lábáról a másikra állt, és Luke ráébredt, hogy ott ácsorognak, és ő némán bámulja a lányt. Ha nem vigyáz, akkor a lány rémülten elmenekül ettől a hátborzongató alaktól, aki már nem képes emberi módon viselkedni. – Khöm. – Luke megköszörülte a torkát, és elfordult. – Üljünk le, és beszélgessünk egy kicsit! Luke először a konyhára gondolt, de aztán eszébe jutott, hogy a mosogatóban, toronyban áll a mosatlan. Beszélgethetnek a kissé formális nappaliban is, mindössze két lépésre onnan, ahol állnak. A szoba szépen volt bútorozva, és a gyerekeknek sosem engedték, hogy a puha, hosszú szálú szőnyegen játsszanak…. de Natalie abban a szobában halt meg. Szóval marad a konyha a mosatlan edényekkel. – Erre! – mondta, és intett Jessie-nek, hogy kövesse. A lány előbbutóbb úgyis szembesülne a felfordulással, amiben élnek, és jobb, ha annak ismeretében dönt, hogy tudja, mire vállalkozik. Elindultak a konyha felé az előszobán keresztül, de Jessie hirtelen megtorpant, és szemügyre vette a piramis alakban elrendezett képeket a falon. Luke és Natalie esküvői fotója, és alatta a fényképek a három gyerekről. – Jesszusom, Natalie nagyon szép volt! – Jessie kisöpörte a frufruját a szeméből, és kicsit hátrabillentette a fejét. – És olyan fiatalnak látszanak ezen a képen. A lánynak igaza volt. Tényleg nagyon fiatalnak látszottak. Ami nem csoda, mert fiatalok is voltak. Natalie sötét haja kontyba volt csavarva, fehér szaténruhája fedetlenül hagyta a vállát. A képen nem látszott, de a ruha felső részét milliónyi apró gyöngy díszítette, amik egész nap folyamatosan potyogtak mindenfelé. Férjként és feleségként végigröhögték az első táncukat, mert valahányszor megpördültek, apró gyöngyök záporoztak körülöttük, és halk koccanással landoltak a táncparketten. A képen Luke jó tíz centivel magasabb volt Natalie-nél, és szőke haját teljesen kiszívta a nyári nap. A szeme körül a boldogság ráncaiba gyűrődött a bőre. A mosolya arról árulkodott, hogy fogalma sincs

róla, hogy még a huszadik házassági évfordulójuk előtt el fogja temetni az oldalán álló nőt. – Hány évesek voltak ezen a képen? – kérdezte Jessie, tekintete még mindig a fotót pásztázta. – Hát, huszonegy. – Luke szusszant egyet az orrán át. – A középiskolában ismerkedtünk meg, de én már az első egyetemi évem előtt elköltöztem. Nem is találkoztunk többet, csak az egyetemen. Mert végzősként átiratkoztam ide, a Michigan Egyetemre. – Luke kuncogott, szinte csak önmagának mesélt. – Az első héten megláttam az udvaron, ott ült és tanult, és én tudtam. Abban a pillanatban tudtam. – Nagyon szép történet. – Jessie nagyot sóhajtott, egyik kezét a szívére tette. – Nem hiszem el, hogy ilyen fiatalon egymásra találtak. Én is huszonegy éves vagyok, és még csak barátom sincs. Na! Jessie még egy pillanatig bámulta a képet, aztán zsebre vágta a kezét. A kabátja zsebéből kikandikált Natalie kék borítékja. Jessie Luke felé fordult. Luke érezte a tekintetét az arcán, miközben a lány zoknis lábát bámulta. – Kérem, ne haragudjon, Mr. Richardson! Szörnyű alak vagyok. Apu is mindig mondja, hogy mindig előbb beszélek, és utána gondolkozom. Nagyon érzéketlen volt, hogy Natalie-ről faggattam. Tudom, hogy nem könnyű… Luke megrázta a fejét. – Semmi baj. – Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a lány rosszul érzi magát miatta. De hát mit is tudhatna a veszteségről? – Menjünk a konyhába, és csevegjünk! – Rendben. – Jessie megvonta a vállát. Vetett még egy utolsó pillantást Luke és Natalie fotójára, majd elfordult. Luke előreszaladt, és összekapdosta a konyhasziget pultján heverő leveleket és iskolai irományokat, hogy egy kis helyet csináljon. Jessie ledobta a hátizsákját, és felmászott az egyik székre. Ha észre is vette a felfordulást, ügyesen leplezte. Maga elé tette a levelet a pultra. A borítékon Natalie jellegzetes kézírásával hurkolódott a név: „Jessie.” – Hát akkor meséljen egy kicsit magáról! – Luke nem tudta, mit

kellene kérdeznie. Az ilyesmit mindig Natalie intézte. Ha Jessie-nek szándékában áll, hogy a bébiszitterük legyen, akkor Luke nem fog az útjába állni. Inkább ismerkedős csevegés volt ez, mint állásinterjú. Jessie az ujjaival idegesen a hajába túrt, a ruhaujja alól kikandikált egy ezüst orvosi karkötő, amely az egészségi állapotára figyelmeztetett. – Hát, nincs túl sok mesélnivalóm. Általános iskolai tanárnak tanulok az egyetemen. Most kezdtem a tanítási gyakorlatomat a Wellbrooke Általános Iskolában. Elsősöket tanítok. Imádom. – Megvonta a vállát méregzöld pufikabátja alatt. – Natalie azt mondta, hogy közeli barátok voltak. – Luke a gránitlapra könyökölt, érezte a kő hűvösét az inge vékony anyagán keresztül. Valószínűleg bunkóság lenne rákérdezni a lány egészségi problémájára. Jobb megjátszani a hülyét. – Igen, nem is tudom, miért, de azonnal egymásra kattantunk, a korkülönbség ellenére is. – Jessie lecibálta magáról a kabátot, és a szék támlájára akasztotta. A túlméretezett télikabát nélkül még fiatalabbnak látszott. Fekete póló lógott vézna kis alakján egy nő vázlatos képével. A kép alatt egyetlen szó fehér betűkkel: „Bette”. – Az ott Bette Midler a pólóján? – Luke büszke volt magára, hogy elértette az utalást. A hármas számú nevelőanyja odavolt a Barátnőkért, és Luke-nak mindig sávot kellett váltania, ha a Wind Beneath My Wings ment a rádióban. – Igen! – Jessie szeme felcsillant, és Luke felé hajolt. – Maga is rajong érte? Luke-ot körülbelül annyira érdekelték a musicalek, mint a huszadik századi absztrakt festészet. – Sajnos nem. De maga igen, igaz? – Jó ég, hát persze! – Jessie olyan lelkesen tapsikolt, hogy Luke alig bírta elrejteni a mosolyát. – Én vagyok a legnagyobb, szó szerint a legnagyobb rajongója. Minden koncertjén ott vagyok, amit ötszáz mérföldén belül rendeznek. Apu csak ekkora távolságot hajlandó megfinanszírozni. De ha lesz munkám, akkor ezer mérföldesre növelem!

– Nem túl fiatal ahhoz, hogy Bette Midler-rajongó legyen? – Bette kortalan. Most őszintén, látta őt mostanában? – Jessie szemöldöke felszaladt, és úgy meredt Luke-ra, mintha kétségbe vonná, hogy van egyáltalán szeme. – De az igaz, hogy ez nem csak Bette-ről szól. Szeretem a színházat, pontosabban a musicaleket. Anyukám csodálatos énekes volt. És mindig, amikor annak idején beteg voltam, énekelt nekem, az összes nagy slágert. – Jessie úgy ejtette ki a „beteg” szót, mintha csak egy nátháról lett volna szó. De Luke tudta, mi a valóság. – Emiatt kattantam rá a musicalekre, azt hiszem. Annak idején – Luke pontosan tudta, hogy ez mit jelent, ő is azzal küszködött, hogy minden Natalie-vel kapcsolatos emlékét ebbe az időkategóriába préselje bele. De nem akart tolakodó lenni, nem tudta, mikor halhatott meg Jessie anyja. – És maga is játszik színpadon? – Ezzel a hatalmas kifejezőerővel biztosan remek színész lehet. – Nem. – Jessie megrázta a fejét, egy pillanatra eltűnt a szeméből a csillogás, de szinte azonnal vissza is tért. – Higgye el, ha csak harmadannyi tehetség szorult volna belém, mint Bette Midler kisujjába, akkor éjjel-nappal a színpadon lennék. Tudja, Natalie-t is megpróbáltam megtéríteni. Áprilisban egyszer eljött velem a Vadregény egyik előadására. A színészbejárónál álltunk, autogramot akartunk kérni. – Jessie megvonta a vállát, és megforgatta Natalie levelét a pulton. – Most már csak az apámat vihetem el. Igen, ez Natalie-re vall. Ő nagyon könnyen barátkozott, míg Lukenak elég nehezen megy az ilyesmi – mindig is nehezen ment. – Egyébként elnézést, hogy megint Natalie-ről beszélek! Az ő tanítás iránti szenvedélye tartotta bennem a lelket, ezért tudtam letenni a vizsgáimat. Szerette a gyerekeket, még a rakoncátlanokat is. Valahányszor szóba került egy olyan esettanulmány a pszichokurzuson, ami bántalmazásról vagy a gyerekek rossz élményeiről szólt, komolyan mondom, majdnem elsírta magát. – Hát igen. – Luke hevesen bólogatott, mert pontosan tudta, Jessie miről beszél. – Natalie néha túlságosan empatikus volt. Egyszer írt

egy tanulmányt egy eltűnt kislányról… jaj, mi is volt a neve? Az a Witling lány? Nagyon felzaklatta, és majdnem becsavarodott miatta. Utána hat hónapig sehová sem engedte el egyedül Mayt, még a hátsó kertbe sem mehetett ki. – Erről nem is tudtam – felelte Jessie –, de az anyukám biztosan hallott az esetről. Ő is teljesen paranoiás volt gyerekkoromban. Mindig újabb és újabb, eltűnt gyerekekről szóló történetekkel hozakodott elő, valahányszor arra vetemedtem, hogy kissé habozva akarni merészeltem valamit. – Haha, ez vicces – nevetett Luke. Jessie-vel beszélgetni sokkal könnyebb volt, mint gondolta. Olyan érzés volt, mint egy rég elfeledett baráttal, akivel soha nem találkozott. – És egyke? Nincsenek testvérei? Úgy értem, minél több gyereke van az embernek, annál kevésbé lesz neurotikus. – Luke hirtelen leállította magát. Leveleket küldözgetni a férjednek a halálod után meglehetősen neurotikus dolog. – Beteges gyerek voltam, ezért az anyám kicsit túlféltett. De azt hiszem, ezért nem hibáztathatom… – Jessie kicsit visszahúzódott, és öntudatlanul babrálni kezdett az orvosi karkötőjével. Luke egyetértett vele. Vannak sokkal rosszabb dolgok is, mint egy túlféltő szülő. – És – kezdte Luke, és a pulton heverő borítékra sandított, ami biztosan részletes beszámolót tartalmazott a gyerekekről –, Natalie mesélt a gyerekekről? Mielőtt Jessie válaszolhatott volna, Clayton éles visítása hallatszott a plafonon keresztül. Úgy tűnt, vége a délutáni alvásnak. – És íme a nyers valóság. – Luke a pultra tenyereit, és megtáncoltatta a szemöldökét. – Akarja látni Claytont? – Persze. Mehetek én is? – kérdezte Jessie, és szorosabbra húzta a lófarkát. Luke elképzelni sem tudott kínosabb dolgot, mint felkísérni egy egyetemista lányt a lépcsőn a fia rumlis szobájába. Megrázta a fejét. – Inkább ne! Mindig morcosan ébred. Mindjárt lehozom. Clayton születése óta rossz alvó volt, és Natalie halála után a helyzet még rosszabbra fordult. Viszonylag könnyű volt lefektetni, de

mindig kiáltozva ébredt, és az anyja után sírt. Néha órákba telt, amíg sikerült megnyugtatni. A helyzet kulcsa az volt, hogy azonnal fel kellett venni, amint elkezdett sírni. Jessie hátradőlt a széken, Luke pedig felszáguldott a lépcsőn, és azt kiabálta: – Jövök már, pajti! Amikor feltépte az ajtót, Clayton a földön hasalt, arcát a karjai közé temetve, és zokogott. Egy pici gyerekágyban aludt, ami be volt tolva az egyik sarokba. Könnyű volt bemászni és kiszállni belőle, és a kis hároméves már azt is megtanulta, hogyan kell kinyitni az ajtókat. Luke erre abból jött rá, hogy Clayton újabban mindig meglátogatta őt a fürdőszobában. De az utóbbi időben soha nem lépett ki a szobájából, megvárta, amíg valaki érte megy. – Pajti, van itt valaki, egy új barát, szeretne megismerni. Clayton zokogása csendes szipogássá szelídült. – Pete, a kalóz? – felnézett, izzadságtól csatakos, szőke hajtincsei alul felkunkorodtak. – Nem. – Luke felsóhajtott. Senki sem veheti fel a versenyt Petetel, a kalózzal. Leült a szipogó gyerek mellé a padlóra. – A mami egyik barátja. Mami kérte meg rá, hogy segítsen, és gondoskodjon rólatok azután, hogy… ő elment. Clayton letörölte a takonycsíkot a felső ajkáról. – Ismeri a mamit? Luke gyűlölte a jelen időt. Mintha Natalie akármelyik pillanatban besétálhatna a szobába, hogy a karjába kapja Claytont. – Igen, ismerte a mamit. Nagyon kedves lány. És nekünk is kedvesnek kell lennünk a mami barátjával, ugye? Clayton feltérdelt, és a ruhaujjába törölte az arcát. – Tudom. Megmutatom neki a játékaimat. – Clayton a kiságyához szaladt, a gombócba gyűrt ágyneműk közé túrt, és kihúzott egy kicsi kalózfigurát, aminek vörös homlokpánt volt a fejére festve. Clayton szeme felragyogott. Mostanában nagyon ritkán történt ilyen. Vajon Luke mióta nem veszi észre, hogy a kisfia bezárult, mint egy kagyló? – Igen, ez egy nagyon jó ötlet, pajti. – Luke megfordult, még mindig térden állva. – Gyere, pattanj fel a hátamra! Meglovagoltatlak,

rendben? Clayton karja épphogy körbeérte Luke nyakát. Amikor a két keze összekapcsolódott elöl, Luke a lábára hurkolta a karját, és a hátára kapta. Érezte Clayton forró és kicsit savanyú szagú leheletét az arcán. Luke egy kis nevetést akart kicsikarni a fiából, ezért nagyokat ugrálva ügetett le a lépcsőn, és Clayton minden egyes lépcsőfokon nagyot zöttyent a hátán. Clayton nevetett, és még szorosabbra fonta a karját az apja nyakán. Luke bőre becsípődött, és eléggé fájt, de a fia nevetését hallva könnyű volt elviselni. Mire a konyhába értek, teljesen kifulladtak, Luke a futástól, Clayton meg a nevetéstől. Luke lekanyarintotta a fiát a hátáról, és óvatosan a talpára tette. Amikor Clayton észrevette Jessie-t a konyhában, bekapta két ujját, és azonnal elhalt a nevetés is. Jessie felnézett az iPhone-járól, és elmosolyodott, és a mosolytól a szeme mintha az arca felét elfoglalta volna. – Ő biztosan Clayton – fuvolázta, és leguggolt a kisfiúhoz, majd kezet nyújtott. – Engem Jessie-nek hívnak. Örülök, hogy megismerhetlek. Clayton kihúzta a kezét a szájából, és nyálas ujjaival megfogta Jessie kinyújtott kezét. Luke összerándult, de érdekes módon Jessie nem. – Hoztam neked ajándékot. – Jessie megpördült a térdén, és beletúrt a pukkadásig tömött, olajzöld L. L. Bean hátizsákba. Amikor megtalálta, amit keresett, ismét Clayton felé fordult, de a kezét nem vette ki a hátizsákból. Olyan közel volt, hogy Luke meg tudta volna számolni az apró szeplőket a lány arcán és orrán. – Az anyukád mesélte, hogy mindig megnézed Pete, a kalóz kalandjait. Ez valóban igaz? – Jessie felhúzta az egyik szemöldökét, mintha ez egy fontos kihallgatás sarkalatos pontja lenne. – Aha – motyogta Clayton a szájába tömött ujjain keresztül. – Ő a király. – Ő a király? Hm. Akkor lehet, hogy ezt inkább meg kéne tartanom magamnak – mondta Jessie, és előhúzott egy piros homlokpántot a háta mögül, ami pontos mása volt a Clayton zsebéből

előkandikáló műanyag kalóz homlokpántjának. – Szerinted jól állna nekem? – kérdezte Jessie, és feltette a fejére. Clayton hatalmasat sóhajtott. – Óóó! – Clayton úgy ugrándozott, mintha rugó lett volna a talpán. – És ez az enyém? A két ujj kikerült a szájából, és Clayton szélesen Jessie-re mosolygott. Noha Clayton arca könnytől és takonytól volt maszatos, a haja szanaszét állt, a viselkedése pedig távolról sem volt barátságosnak nevezhető, Jessie mégis szeretett volna összebarátkozni Luke fiával. Biztos, hogy nagyon szerette Natalie-t. – Hát most, hogy kérded, azt kell mondanom, hogy neked sokkal jobban állna. – Jessie odanyújtotta neki a homlokpántot, Clayton pedig kirántotta a kezéből. Ráhúzta a fejére, és addig ráncigálta az anyagot, amíg a szemöldökéig nem csúszott, majd gyorsan hátrált egy lépést, mintha attól félne, hogy Jessie mégis meggondolja magát. – A hajómat akarom, apuci. Lehozhatom? – Clayton felkancsalított az apjára, alig látott ki a szemére csúszott vörös pánt alól. – Rendben, pajti. Hozd csak le! – nevetett Luke. Clayton a lépcső felé lódult, fel a szobájába, de Luke utánaszólt. – Hékás! Mit kell mondani ilyenkor? – Köszönöm, Jessie! – kiáltotta Clayton a lépcsőn felfelé rohanva. Luke szemöldöke felszaladt. Tényleg le volt nyűgözve. – Hát, egész jól sikerült – mondta, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Jessie-t a padlóról. – Imádni való kiskölyök. – Jessie megragadta Luke kezét, az érintése pihekönnyű volt. Egyetlen nagy lendülettel állt fel, a lófarka hintázott a feje búbján. – Szerintem nagyon jó barátok leszünk. – Nagyon helyes kölyök. – Luke szemét könnyek égették. Gyorsan kipislogta őket, és a fényes gránitpult véletlenszerű mintázatára szegezte a tekintetét. Tenyerével végigsimított a pulton, és elszégyellte magát, amikor megérezte, milyen morzsás és ragacsos a felszíne. – Nem igazán érti, mi történt – folytatta Luke, és megpróbálta diszkréten a nadrágjába törölni összemaszatolódott kezét. – És attól félek, hogy szegény kölyök teljesen be fog sárgulni

attól a rengeteg aranyhal alakú keksztől, amit magába töm. – Hát – nevetett Jessie, és a plafon felé pillantott, ahonnan szétdobált és vonszolódó játékok zaja szűrődött át –, azért nyilvánvalóan van, amit jól csinál. De Luke nem így érezte. Valójában biztos volt benne, hogy majdnem mindent rosszul csinál. Natalie halála óta csak egyetlenegyszer érezte magát jól, és akkor is csak azért, mert az egyik levelében Natalie ezt a „házi feladatot” adta neki. Annie még mindig úgy gondolta, hogy száz százalékban egészségtelen ez az egész, de Luke csak így tudta az összes pörgő tányért a levegőben, önmagát pedig egyben tartani. Az apja az alkoholhoz menekült az élet nyomasztó kihívásai elől, Luke pedig ezekkel a nyavalyás, tépett füzetlapokkal kábította magát. Luke hirtelen úgy érezte, hogy ideje más irányba terelni a beszélgetést. – Egyébként van valami kérdése? – kérdezte, és próbálta felidézni, hogy is kéne kinéznie egy ilyen interjúnak. – Mr. Richardson! – Jessie a hátsó zsebébe csúsztatta a borítékot, és a tenyerét kifeszített ujjakkal a pultra tette. – Szeretnék itt dolgozni. Segíteni akarok Natalie családjának és a gyerekeinek. – Jessie az ajkába harapott, majd folytatta: – Tudnia kell, hogy tizenkét éves koromban elvesztettem az anyukámat. Tudom, milyen nehéz időszak ez egy gyerek számára. És megígértem Natalie-nek, hogy itt leszek nekik. – Jessie szemében könnyek csillogtak, amikor felnézett Lukera, és majdhogynem esdeklő hangon folytatta: – Ha maga is megengedi. Luke két nagyot pislogott. – Mit mondhatnék erre? – Kinyújtotta a kezét. – Fel van véve. Jessie megfogta a kinyújtott kezet, és megrázta. Luke letépett egy darab papírtörlőt az erősen fogyatkozó hengerről, és átnyújtotta a lánynak. Jessie megtörölgette vele az arcát, és felszárítgatta a megfolyt szempillafestéket a szeme alól, majd gombócba gyűrte, miközben a tekintete végigpásztázta a konyhát, a szemetest keresve. – A mosogató alatt. – Luke kinyújtotta a kezét. – Majd én

kidobom. – Ugyan, Mr. Richardson, hiszen beletöröltem az orromat. Majd én kidobom. Tényleg. – Jessie a mosogatóhoz lépett, kiakasztotta a gyerekzárat, és beledobta a papírtörlőt a szemetesbe. Közben Natalie levele kikandikált a farzsebéből. A bejárati ajtó kivágódott, majd nagy zajjal becsapódott. May kiáltása hallatszott: – Apu, megjöttem! Fent vagy? – Nem, kicsim, itt vagyunk lent – kiabált vissza Luke sietve, nehogy May valami kínosat mondjon, ami lerántja a leplet szegényes szülői képességeiről. – Gyere, ismerkedj meg Jessie-vel! May berontott a konyhába. Hosszú, göndör, kócos haja az arcába lógott. Lehajította a konyhaasztalra a hátitáskáját. Natalie-vel mindig ott szokták megcsinálni a házi feladatot iskola után, és Luke is ennél az asztalnál tett szomorú kísérleteket arra, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Ezt ezentúl már Jessie-vel közösen csinálhatják. Mostantól nem kell az elfelejtett házi feladatok és a kekszmorzsás ágyak életét élniük. Natalie-nek igaza volt. Megint.

5. FEJEZET A VALENTIN-NAP LECSAPOTT LUKE-RA . A horizonton hömpölygő bolyhos, rózsaszín gomolygásból észre kellett volna vennie a közeledését, mégsem vette észre. Csak azt, hogy a boltok polcait és a szórólapokat hirtelen ellepték a szívecskék és a kupidók. A Valentinnap sosem volt valami nagy ünnep a Richardson családban. Főleg arról szólt, hogy a gyerekek üdvözlőkártyái rendben alá legyenek írva, és postára legyenek adva, de nem kerítettek neki valami nagy, romantikus feneket. Natalie mindig azt állította, hogy ez az ünnep a silány édességek miatt alsóbbrendű. Csokibonbonok? Túl vannak értékelve. Házasságuk első évében Luke vett Natalie-nek egy kis doboz krémmel töltött csokibonbont, és roppant romantikusnak képzelte magát. Pedig nem volt az. Teljesen felsült vele. Mégis kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy egy csokibonbont fertelmes, narancsízű, fehér krémmel töltsön meg? Minden bonbonba beleharaptak, aztán kivágták az egészet a szemétbe. És azóta Luke minden február 14-én talált egy kis doboz olcsó csokidesszertet a párnáján, és minden egyes bonbonból ki volt harapva egy darabka. Amikor Luke lement a földszintre, hogy felszedje a postát a szokásos helyről, a hosszú szálú, kócos lábtörlőről, nagyon meglepődött, mert egy csomagküldő szolgálat degeszre tömött borítékja várta. A boríték egy szív alakú csokisdobozkát rejtett, olyan kicsit, hogy kényelmesen elfért a tenyerében, az oldalán pedig egy félig letépett, sárga árcédula díszelgett. Ha Nat vette a csokit, akkor annak több mint egy éve. Luke szinte hallotta a fejében Natalie nevetését, azt a fajta hangos, diadalmas hahotát, amit azokra az esetekre tartott fenn, amikor úgy érezte, remek viccet csinált. Már egy hét telt el Natalie legutóbbi levele óta, és Luke alig bírta megállni, hogy ott helyben ki ne nyissa a borítékot. De inkább

óvatosan feltépte a piros celofánt, és kicsúsztatta alóla a borítékot, aminek a hátuljára egy nagy, vörös szív volt rajzolva. Vajon mit akart ezzel Natalie? A csokisdobozt az előszobában álló asztalra hajította, és felment az emeletre, hogy felöltözzön. Valahogy kibírta, hogy ne bontsa fel a levelet, amíg fel nem ért a szobájába. Ez nem annyira az önuralmának, mint inkább az új rutinnak volt köszönhető. Amikor újabb levél érkezett Natalie-től, az ujjai közé csípte, és megpróbálta kitalálni, vajon hány oldal lehet benne. Egész szépen fejlődött, és egyre pontosabb becslései voltak. Ez a mostani hosszúnak ígérkezett, biztosan megvolt három-négy oldal is. Először is elővette a hosszú, aranyszínű levélbontó kést, amit a nevelőanyjától kapott az érettségijére. Korábban soha nem volt rá szüksége, de miután az első borítékokat kézzel tépte fel, rájött, hogy bölcsebb lenne finomabban bánni velük. A levélvágó halk, surrogó hangját hallva meglódult a szíve a várakozástól. Ezután kicsúsztatta az összehajtott spirálfüzetlapokat, és lassan széthajtogatta őket, megnézte a hurkolódó kézírást, a dátumot, megszámolta az oldalakat, és elmosolyodott, mert jól becsülte meg a számukat. Aznap négy oldal érkezett, és a kézírás erősen tekergőzött, mintha Natalie nagyon boldog lett volna a levél írása közben. Jesszusom, minden egyes i betűn egy szívecske a pont. Luke felnevetett. Még mindig nagyon szerette őt. Valentin-nap Drága Luke! Élek a lehetőséggel, és kipróbálok valami újat. Ha elküldöm neked ezeket a leveleket, akkor tudom, hogy a te Valentin-napod másik napra esik, mint az enyém. Megpróbálom különleges alkalmakhoz igazítani ezeket a leveleket, és elintézni, hogy a megfelelő napon kapd meg őket. Ma Valentin-nap van, és mi elégedetten nem csinálunk semmit. Mondjuk, ez hazugság. Igazából elcsórtam egy kis édességet a kölykök táskájából, szóval most épp egy maroknyi piros és rózsaszín cukorkát ropogtatok. De pechemre Willnél nem volt semmi. A nyolcadikosok már nem adnak egymásnak semmit Valentin-napra. Kiábrándító. Lassan elérjük azt az állapotot, hogy nekem kell megvennem magamnak a Valentin-napi nassolnivalót, még akkor is,

ha ez a legesleghitványabb ünnepi édesség mindközül. Ha most nem heverészek a kanapén, ölemben egy zsák csokiszívvel, akkor ma valószínűleg hiányzom neked. Te biztosan hiányozni fogsz nekem. Ezért én, aki mindig mindenkit fel akarok vidítani, úgy döntöttem, hogy ma kettőnk szerelméről írok. Légy elnéző velem – lehet, hogy néhol kissé kreatívabban idézem fel az eseményeket, de összességében én így emlékszem arra a napra, ami örökre megváltoztatta az életemet. A napra, amikor megismertelek. Három nappal a tizennegyedik születésnapom előtt költöztünk be a Winter Lane 815-be. Nagyon, meleg volt, de Mississippiből jöttünk, szóval engem nem különösebben zavart a nyirkos michigani hőség. Igazából meglepett. A tengerparti Gulport városában mindenki kinevette az ötletet, hogy tőről metszett déliekként a fagyos északra költözünk. Azt hiszem, hóra számítottam, amikor kiszálltam, a furgonból pedig augusztus volt. De a hó helyett téged láttalak meg: tizenhárom éves kissrác, akinek izzadságtól csapzott, sárga haja a fejére tapadt. Az arcod vörösen izzott, és arra gondoltam, biztos, hogy pillanatokon belül kiszáradsz és meghalsz. Amikor kinyújtóztattam a lábamat, úgy bámultál rám, mint egy marslakóra. „Szia, te vagy az új szomszédunk, igaz?” – bömbölte az apám. Soha nem finomkodott, ugye? Mire te válasz nélkül berohantál a 813-as szám alá, a szomszédos házba. Abban a pillanatban, amikor becsapódott az ajtó, egyáltalán nem bántam, hogy otthagytam a barátaimat, az óceánt, az örök nyarat, hogy a „befagy a seggem Michiganbe” költöztem, a Winter Lane-re. „Natty, gyere be a házba segíteni!” – mondta az anyám, és intett is hozzá. A költöztetők már hordták be a dobozokat és a bútorokat a mustársárga, kétszintes, gyarmati stílusú épületbe. „Anyu, megnézhetem, a hátsó kertet?” – Ben rettenetesen izgága volt. Ha csak egy másodperccel is tovább kellett volna abban a kisbuszban raboskodnia, egész biztosan felrobban. „Persze, Benny. Vacsora hatkor. Ne piszkold nagyon össze magad!” Ben ment játszani, mint mindig, én meg mehettem takarítani. Az anyám ebből a szempontból mindig rém szexista volt. Jó ég, milyen forróság volt a házban! És nem volt légkondink. Szerintem a szüleim annyit hallgatták a csipkelődő beszólásokat a hidegről, hogy azt hitték, nem lesz rá szükségünk. Máig emlékszem, ahogy megcsapott a hőség, amikor kinyitottuk az ajtót. Olyan volt, mintha kinyitottunk volna egy sütőt. Nekem az volt a dolgom, hogy kinyissak minden ablakot a házban, mind a tizenhetet. De előtte anyám kívánságára meg is kellett pucolnom őket. Anyám addig kotorászott a dobozokban, amíg talált nekem egy flakon ablaktisztítót és egy elképesztően nagy méretű papírtörlő hengert. „Észak felől hűvösebb szellő jön, szóval az elülső ablakokkal kezdd!” – érkezett anyámtól a parancs. Akkoriban még semmi mással nem tudtad szórakoztatni, magad munka közben, mint a saját gondolataiddal. Ezért az új iskolámra gondoltam, találgattam, hogy ugyanarra az évfolyamra járok-e majd, mint te, hogy együtt megyünk-e majd az iskolabusszal, és hogy te leszel-e az első barátom. Egy órába telt, amíg befejeztem az elülső ablakokat, és a házban vagy tíz fokot esett a hőmérséklet, amikor végre beengedtem a hűvös, északi szellőt.

Az idő végtelenül lassan vánszorgott, és a hajam csatakos lett az izzadságtól. Aztán végre eljutottam a hátsó ablakokhoz, és kinéztem a hátsó kertre. Téged láttalak, épp Bennel játszottatok, ki-be ugráltatok a düledező kerti fészer ablakán, amit anyám le akart bontatni. Ráérősen megpucoltam az ablakokat, majd egyenként kinyitottam őket, és próbáltam elcsípni néhány mondatfoszlányt, ami felhallatszott a hátsó kertből. A következő órát azzal töltöttem, hogy utánatok leskelődtem, de aztán anyám elkapott, és adott egy vödör hipós meleg vizet, hogy súroljam ki a szekrények belsejét, vacsoráig ezzel bajlódtam. Az öcsém aznap este behívott téged is vacsorázni. Mindketten fülig maszatosak voltatok a játéktól. Elképzelni sem tudtam, hogy mi a túrót tudtál három órán keresztül játszani az öcsémmel abban a méhkasokkal teli fészerben, de rettenetesen büszke voltam Benre, amiért nem feledkezett meg a jó modorról, és meghívott téged vacsorára. Vacsora közben próbáltam nem rád nézni, de nagyon nehezemre esett. Ragyogó mosolyod volt, és én vissza akartam mosolyogni. Világospiros szeplők virítottak a képeden, úgy néztek ki, mint a homokszemcsék, amiket le tudnék törölgetni az ujjaimmal. Később megtudtam, hogy utálod a szeplőidet, de én azonnal beléjük szerettem. A vacsora pizza volt, Dan pizzázójából rendeltük, és néhány üveg szénsavas üdítő. Különleges este lehetett, mert addig soha életemben nem fordult elő olyan reggeli, ebéd vagy vacsora, ahol ne pakoltak volna valami zöldséget is a tányéromra. De én nem kérdeztem semmit, csendben tömtem magamba a szeleteket, és próbáltam nem nyomorúságos leskelődőnek tűnni. Te a családodról meséltél, hogy az apád halász a Michigan-tavon, anyád pedig bolti eladó. Azt persze nem mondtad el, hogy az apád főállásban alkoholista, az anyád pedig főállásban leplezi. De én láttam a szomorúságot a szemedben. Igazából ez a szomorúság, és nem a mosolyod volt az, amiért jobban meg szerettelek volna ismerni. És amikor apu megkért, hogy kísérjelek haza, és hozzam el anyádtól a házunk pótkulcsait, a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Fogalma sem volt, hogy mit szabadított el a kérésével. A lábunk lágyan surrogott a fűben, és szentjánosbogarak repkedtek körülöttünk lassú, ragyogó körökben. Párás és meleg éjszaka volt, pont olyan, mint otthon, Mississippiben. „Még sosem láttam szentjánosbogarakat” – suttogtam, és kinyújtottam a kezemet, hogy megérintsem az egyik lusta bogarat, ami épp az arcom előtt fénylett. „Soha? Az meg hogy lehet?” – Ezek voltak az első szavak, amiket kifejezetten nekem címeztél. „A szúnyogok rettenetesek Mississippiben. Az önkormányzat permetezéssel irtja őket, mint az őrült. Megölik a szúnyogokat, de apu azt mondja, hogy megölik a fénylő bogarakat is.” „Hát, nálunk rengeteg van belőlük, adhatunk kölcsön. Kicsi koromban elkapdostuk őket, és befőttesüvegbe raktuk, aminek átszúrtuk a tetejét, és utána magammal vittem az üveget az ágyba, tudod, mintegy lámpást.” „Jesszusom, nekem eszembe sem jutna ilyesmi” – makogtam. Sosem gondoltam arra, hogy tájszólásom van, amíg meg nem hallottam a saját hangomat a te szabályos, vontatott mondataid után.

Átmásztunk a sövényen, és odaértünk a házatok hátsó bejáratához. Félrerúgtad a fekete lábtörlőt, és előhúztál alóla egy kulcsot, ami fémes hangon karistolta a lépcsőt. A házban sötét volt, és engem fura, süllyedő érzés kapott el, mert mintha egy üres házba jöttél volna haza. „És működött? A szentjánosbogár-lámpás.” „Igen, működött.” Egyszerre fordítottad el a kulcsot és az ajtógombot, és nagy lendülettel kitártad a hátsó ajtót, aztán eltűntél a benti sötétségben, az ajtót résnyire nyitva hagyva. Azon tűnődtem, vajon emlékszel-e, hogy miért kísértelek haza. De aztán megjelentél a kezedben egy kulccsal, a holdfény ezüstösen csillogott a felszínén. Kinyújtottam a kezem, és te a tenyerembe pottyantottad, majd vállat vontál. „De már egy ideje nem fogom be őket.” „Miért? Nagyon jó buli lehet.” Az arcodat figyeltem, a szeplőket, a fitos orrodat. Maynek és Claytonnak is pont ilyen orra van. Azt akartam, hogy kérj meg, fogjunk együtt szentjánosbogarakat. „Nem is tudom.” Megráztad a fejed, az arcod grimaszba torzult. „Mindig meghaltak, amire reggel felébredtem. Értelmetlennek tűnt.” És eltűntél a sötét házban. És akkor megtörtént. Szerelmes lettem. Persze idővel megváltoztunk, és egy évvel később el is költöztetek, de én mégsem tudtam elfelejteni a fiút, aki már nem fog szentjánosbogarakat. Szeretlek. Boldog Valentin-napot, és köszönöm, hogy megint rám találtál. Szeretettel: Natty (ha-ha-ha)

Miért kell, hogy ilyen sok szép emléke legyen? – gondolta Luke, és megdörzsölte a szemét, hogy visszatartsa a könnyeket. A levél olvasása közben valamikor térdre csúszott, és most úgy görnyedezett az ágy mellett, mintha imádkozna. Fura érzés volt. Gyerekkora óta nem imádkozott, és akkor is csak a paplan alatt, amikor a szülei egymással üvöltöztek az előszobában. Akkor sem használt. Most sem használna. May rontott be a szobába teljesen felöltözve. Piros kötényruhában volt, alatta egy hosszú ujjú garbóval. Bozontos haja a háta közepéig lógott, de elöl, az arca körül a tincsek rövidre voltak rágva. – Boldog Valentin-napot, apuci! – rikoltotta, majd Luke hátára ugrott, és karját a nyaka köré fűzte. – Neked is, édesem. – Luke előrependerítette, és a karjába vette, úgy ölelte magához, mint egy megmentésre váró királykisasszonyt. – Össze vannak készítve a Valentin-napi ajándékaid? – Luke

megpuszilta a homlokát, majd a térdére ültette Mayt. – Igen. Jessie segített. Nagyon jók lettek. Jessie az internetről szedte hozzájuk a leírást – felelte May tárgyilagosan. – Remélem, én is kapok egyet. – Persze hogy kapsz, apuci. Meg is mutatom. – May felpattant, és meglódult az ajtó felé, amikor eszébe jutott valami. – Várj csak, ezt elfelejtettem! – Belenyúlt a ruhája egyik oldalzsebébe, és előhúzott egy nagy, rózsaszín fésűt, aminek hajgumik voltak a nyelére tekerve. – Befonod a hajamat? Luke szája hirtelen kiszáradt. Számtalanszor látta Natalie-t, ahogy befonta May haját. Egyszer neki is megpróbálta megtanítani, hogyan kell, de Luke ujjai valahogy nem álltak rá az egyszerű mozdulatra, ahogy az egyik tincs a másik alá bújik. Azonban elviselhetetlen volt a gondolat, hogy csalódást okozzon Maynek. – Persze, megpróbálhatom. Gyere, ülj le! – Oldalra fordította és maga elé ültette Mayt a padlóra. Először megpróbálta végigfuttatni a fésűt a kislány kusza bozontján, mire May felvisított és elhúzódott tőle. Ez nem így szokott történni… – Sajnálom. Akarod, hogy megint megpróbáljam? – Naná! Két copfot kérek, egyet jobbra, egyet balra – mondta May, majd egy kis szünet után hozzátette azt is, hogy „légy szíves”, mintha ezzel megváltoztatná az események folyását. – Van egy ötletem. Ülj le! Kifésülöm a hajad, és közben elmesélek egy történetet. – Egy történetet? – May felsóhajtott. – Szerelmi történetet? – Igen. Méghozzá nagyon is szép. És Luke elmesélte ugyanazt a történetet Maynek, kicsit részletesebben, és Natalie kommentárjai nélkül. May néma csendben ült a padlón, még akkor sem jajdult fel, amikor a fésű beleakadt egy nagy csomóba, és Luke-nak erősebben kellett húznia, hogy kibogozhassa. Az első copf a harmadik próbálkozásra sikerült, a második már ment elsőre is. Luke befejezte a történetet, és egy hajgumival összefogta a copfot. May az ajtóra szerelt teljes alakos tükörhöz rohant, és elmosolyodott.

– Apuci, ez tökéletes! Köszönöm! Pedig nem lett tökéletes. Távolról sem. Közelebbről nézve látszott, hogy Luke néhány helyen elszúrta a fonást, és a copf valahogy nem volt olyan sima, mint amikor Natalie fonta be. De azért nem lett rossz. May Luke felé fordult, és pukedlizett a piros ruhájában és a szívecskemintás harisnyájában. Az ünnepi toalett szempontjából May egy az egyben az anyjára ütött. Ha kicsit megnő a lába, Luke-nak majd elő kell szednie azt az ünnepi harisnyákkal teli dobozt, amit elsüllyesztett a gardrób mélyére. – Köszönöm! – May a karjába vetette magát, és megpuszilta az arcát. Ekkor Clayton lépett be a szobába, kezében Natalie telefonjával. – Cseng a mami telefonja – mondta zavaros tekintettel. A telefon csengőhangjától Luke-nak kellemetlen déjà vu érzése támadt, és összeszorult a gyomra. Valaki felhívta Natalie-t, mert nem tudja, hogy meghalt, és ebből az következik, hogy neki kell elmondania a hírt. A kijelzőre meredt, de a hívásazonosító egy látszólag véletlenszerű, ismeretlen számsorozatot mutatott, amitől egyszerre esett zavarba és könnyebbült meg. Ránézett a gyerekekre, ujját az ajkához emelve csendre intette őket, majd lenyomta a hívásfogadás gombot. – Halló! – szólt bele a telefonba. – Üdvözlöm! Mr. Richardsont keresem. Ms. Mason vagyok, a Shepard Gimnáziumból. Én vagyok Will tanácsadója. Az iskola Natalie számán kereste? Lehet, hogy először a vezetékes számot hívták. Luke valamikor réges-régen elnémította a csörgést az otthoni készüléken, és azóta sem kapcsolta vissza. Csodálatos volt a csend. – Luke vagyok. Tudná tartani egy percet? – Természetesen. Luke eltakarta a mikrofont, és odasúgta Maynek: – Menj, és vegyél elő néhány gofrit a hűtőből! Egy perc, és én is ott vagyok. – De a mami mindig rózsaszín palacsintát sütött Valentin-napon –

duzzogott May. Ki van zárva, hogy Luke meg tudja sütni Natalie palacsintáját, és időben elindít mindenkit otthonról. – Vacsorára csinálhatunk mi is, ha most csinálsz reggelit a kisöcsédnek. – Igen-igen-igen! – élénkült fel May, és sebesen bólogatott. – Gyere, Clayton! Megyünk reggelizni. – May megragadta azt a kezet, ami nem volt benne Clayton szájában, és kivezette az öccsét a szobából. Luke megint a füléhez emelte a telefont. – Elnézést kérek, hogy megvárattam. – Semmi baj. – A nő kis szünetet tartott. – Azért hívtam, hogy be tudna-e jönni ma valamikor. Találkoznunk kellene Will miatt. – Valami gond van? – Luke szórakozottan feltápászkodott a padlóról, és leült az ágyra. – Csak egy rövid megbeszélésről lenne szó. Arról, hogyan viseli Will az anyja halálát. Volt néhány olyan esete az iskolában, ami nem igazán vall rá. Nagyon örülnék, ha beszélgethetnénk, és megismerném a véleményét. Be tudna jönni négyre? Az egész úgy hangzott, mint amiben Luke sem akkor, sem később, sem soha nem akart részt venni, de hát hogy mondhatott volna nemet? – Persze. Ott leszek. – Köszönöm, Mr. Richardson. Legyen szép a napja! Ja, és boldog Valentin-napot! – Visszhall! – motyogta Luke, és bontotta a hívást. Igen, nagyon úgy fest, hogy boldog Valentin-napnak néz elébe.

6. FEJEZET LUKE AZ UTÓBBI NEGYVENÖT PERCET ugyanazon a kényelmetlen széken töltötte. Az első tíz perc után elővett néhányat a utolsó levelek közül. Mostanában már nem hordta magával az egész kazalnyit. Reggelente kiválogatta a kedvenceit az ágya mellett lévő cipősdobozból, majd óvatosan a tetejére helyezte a legújabbat. Általában nem szokta őket nyilvános helyeken olvasgatni – túl sok kérdést kapott volna –, de most úgy érezte, sokkal szívesebben olvassa Natalie gondolatait, mint egy újabb egyetemi tájékoztatót. 44. NAP Drága Luke! A harmadik kemón vagyok épp, ott írok. Ma nem felejtettem, el hozni magamnak egy pulcsit. Sajnos nem melegítik fel az infúziót, mielőtt bekötik a karomba, és a szobahőmérséklet távolról sem 37 fok. Brrr. Arra gondoltam, hogy inkább most írok, mert később talán túl rosszul leszek. Jól megszívtam, amiért le akartam adni öt kilót, mi? Ha ennek vége, tuti felszedek vagy húszat. Kiderült, hogy a gebeség nem áll túl jól nekem. Lehet, hogy csak a kopaszság miatt, de szerintem, úgy nézek, ki, mint a scifijeid űrlényei: szürkés bőr, nulla haj és dülledt szem. Isten áldja a parókákat, a műszempillákat és a ceruzával rajzolt szemöldököt. Hála nekik, majdnem mindennap emberszabású a megjelenésem, legalábbis asszem. Hogy gyűlölöm ezt! Jobban akarok lenni. Leszek valaha jobban? Ha most ezt olvasod, akkor a válasz valószínűleg nem. Mostanában sokat gondolkozom a kilátásaimon. Miért kellett nekem összeszednem egy ilyen őrületesen ritka, rosszindulatú lágyrészdaganatot? Miért nem vettem észre azt a fura göböt a lapockámon még azelőtt, hogy a rák megtámadta volna a nyirokcsomóimat? Harmadik stádium. Kezelhető? Naná! Ijesztő? Naná! Ha átesünk még két kemós kezelésen, akkor jön a műtét, a besugárzás és újabb kemoterápiák. Tavaly ilyenkor üdvözülten rohangásztam, a két számjegyű osztást tanítottam, és készültem a néhány hét múlva esedékes tavaszi szünetre. és jövőre, vagy azután, lehet, hogy halott leszek. Elmegyek. Örökre, hogy téged idézzelek. Már nem is tudom, mit hiszek a halállal kapcsolatban. Jó ideje látom, hogy a te hited és meggyőződésed mennyire racionális, miközben én úgy

kapaszkodtam Isten létezésébe, mint kisgyerek a macijába. De nem tudom, hogy tudok így szembenézni a halállal. Ezért kitaláltam valamit. Ha meghalok, és ha van élet a halál után, akkor visszajárok kísérteni téged. És ne aggódj, egy olyan igazi „a házunk egy indián temetőre épült” típusú kísértetjárást rendezek neked. Olyasmiket fogok suttogni a füledbe nagyon király szellemhangon, hogy: „Nekem volt igazaaaaam, és te tévedtéééél.”

Luke felnevetett, s ekkor kivágódott az iroda ajtaja, és kiözönlött rajta egy csomó ember. Összehajtogatta a levelet, és gyorsan a zsebébe rejtette. Rossz érzés volt, hogy nem fejezhette be az olvasást. Azonnal felismerte Will tanácsadóját. Legalább egy fejjel alacsonyabb volt mindenkinél, dacára a zebramintás cipő tízcentis sarkának. Hosszú, zabolátlan, göndör haja volt, a végén bronzos árnyalattal, ami kontrasztot alkotott a sötétbarna hajtövekkel. Ms. Mason eljött a virrasztásra és a temetésre is. Amikor Luke volt középiskolás, a tanácsadók csak azzal törődtek, hogy minden érettségihez szükséges tárgyat elvégezzen, és azzal nyaggatták, hogy melyik egyetemre jelentkezzen. Luke mindig úgy gondolta, hogy ez így normális, de persze lehet, hogy a tanácsadók kicsit jobban megerőltették volna magukat, ha nem egy nevelőszülőkkel élő gyerekről lett volna szó, aki akármikor átmehet egy másik iskolába. A másik két felnőtt, aki kijött Ms. Mason szobájából, egyértelműen egy házaspár volt. A két gyűrű fennen ragyogva hirdette, hogy ők ketten férj és feleség. A pár sietve kezet fogott Ms. Masonnel, majd némi noszogatás után az orrpiercinges, festett hajú fiuk is így tett. Ken és Barbi frigyre lépett, és egy emós gyermeket nemzett. Egy újabb elviselhetetlen búcsúzkodási kör után Ms. Mason Luke felé fordult. – Mr. Richardson. Köszönöm, hogy bejött. Elnézést kérek, hogy ilyen hirtelen hívtam ide! Kérem, fáradjon az irodámba! – A nő profi hanghordozással beszélt, de flitteres felsője, himbálódzó fülbevalói és alacsony termete alapján simán össze lehetett volna keverni egy diákkal. – Köszönöm, hogy befáradt. – Felkapott egy ezüstszínű tollat, és a kezében tartogatta. Hosszú, manikűrözött körmei magukra vonták az asztal túloldalán ülő Luke figyelmét. – Hogy… – kezdte a

nő, majd zavartan elhallgatott. Luke gyomra felkavarodott, mert már tudta, mit fog kérdezni. – Hogy vannak mostanában? Mindenki ugyanezt kérdezte. Tuti osztogattak egy brosúrát a temetésen „Mondókák halálozás esetén” címmel. Luke biztos volt benne, hogy igazából senki sem akar őszinte választ kapni erre a kérdésre. Ő maga mindig ugyanazt válaszolta: – Vannak jobb és rosszabb napjaink. Ms. Mason szaporán bólogatott. – Igen, biztosan így van. Nehéz idők, nehéz idők. – Miután elhallgatott, elkapta Luke tekintetét, olyan rámenősen, hogy Luke kezdte magát kényelmetlenül érezni. Amikor nem válaszolt, a nő mély levegőt vett, és folytatta. – És Will hogy viseli? Észrevett mostanában valamilyen drasztikus változást a viselkedésében? – Nagyon zárkózott lett az anyja elvesztése óta. – Sikerült. Kimondta, hogy „az anyja elvesztése”, és nem rándult össze tőle. Minden alkalommal könnyebben ment. – Nem beszélget velem túl sokat, de nagyon szoros a kapcsolata a családunk egyik barátjával. Annie szerint Will pont úgy viseli, ahogy az várható volt. Ms. Mason az asztalra koppintott a tollával, majd az állának támasztotta. – Sajnos azt kell mondanom, hogy az iskolában gondjai vannak – préselte ki magából a szavakat. – Ezt hogy érti? A jegyei? – Luke előredőlt. – Van magántanára, aki segít neki a tanulásban. – Igen, tudok róla. A jegyei meg fognak javulni. – Meg fognak? Ezt meg hogy érti? – Nos, nem adta be a házi feladatait, aztán tegnap átnéztük együtt a szekrényét, és mindegyik ott volt benne – mondta Ms. Mason, és összevont szemöldökkel átpörgette az asztalán heverő papírköteget. – De engem inkább az aggaszt, amit a tegnapi beszélgetésünk során mondott. Luke úgy érezte, mintha lenyelt volna egy hatalmas követ. – És mit mondott? – Huhh, nehéz megfogalmazni, és remélem, segít nekem tisztázni a

helyzetet… Behívtam Willt magamhoz azután, hogy megtaláltuk a hiányzó házi feladatait, és beszélgetni kezdtünk. – Ms. Mason karba tett kezével rákönyökölt az asztalra, és idegesen babrálni kezdett egy lógó szálat a csillogó, kötött pulóverén. – Azt mondta, nemrég fedezte fel, hogy ő örökbe fogadott gyerek. – Hogy mit mondott? – Luke nem bírt visszatartani egy hangos hördülést, és kiegyenesedett a székén. Úgy tűnt, a nő egyáltalán nem erre számított. – De – folytatta a nő látható megkönnyebbüléssel – az ön reakciójából arra következtetek, hogy az egész csak kitaláció. – Persze. Egyértelműen nem örökbe fogadott gyerek. – Luke a kócos hajába túrt. Kell itt lennie valami másnak is. – Egészen pontosan mit mondott? – Azt mondta, hogy átnézte az anyja egyik dobozát, és talált néhány örökbefogadási papírt. És ez nem hangzott túl jól. Ezért kértem meg, hogy fáradjon be. – Ms. Mason megköszörülte a torkát, és a vonásait ismét komoly arckifejezésbe rendezte. – Gondolt már arra, hogy elvigye Willt egy szakemberhez? Az anyja doboza. A szavak élesen kiugrottak, amikor felidézte a nő mondatát. Amikor egy hete felment felébreszteni Willt, látott egy dobozt kikandikálni az ágya alól, de nem törődött vele. Miért nem nézte meg közelebbről? Miért kell neki egy ilyen ködös, homályos alagútban élnie, ahol csak akkor látszik némi fény, ha Natalie leveleit olvasgatja? – Mr. Richardson? Figyel rám? – Ms. Mason integetett, és nagy zajjal az asztalra ejtette a tollát. Luke megrázta a fejét, hogy kicsit kitisztuljon az agya. Figyelj! Figyelj arra, amit Will tanácsadója mond! – Amikor Natalie-nél diagnosztizálták a rákot, elmentünk egy családterápiás csoportba – mondta egy foltnak az asztalon, ahová valaki valamikor belevésett valami irkafirkát, amit később átfestettek. – De nem, azóta nem voltunk sehol. Ms. Mason felemelt egy papírlapot az asztalán heverő kazal tetejéről, picit habozott, majd átnyújtotta Luke-nak.

– Parancsoljon! Összeállítottam egy listát a pszichológusokból, akik kifejezetten gyászterápiával foglalkoznak. Természetesen az ön döntése, hogy hova küldi Willt, de ugye nem kell mondanom, mennyire aggaszt minket a fia viselkedésében beállt változás. – Nem, persze hogy nem. – Luke megrázta a fejét, és azon töprengett, vajon pontosan ki lehet az a „minket”. A fia olyanokat mesél, hogy őt örökbe fogadták. Bár félvak volt a gyásztól, de azért még ő is felfogta a helyzet súlyosságát. Elvette a papírlapot, összehajtogatta, és becsúsztatta az ingzsebébe. Néhány percig még beszélgettek, majd Ms. Mason az ajtóhoz kísérte, és kezet fogtak. A nőnek kényelmetlenül kitekeredett a nyaka, olyan magasra kellett emelnie a fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek. – Köszönöm, hogy törődik Will-lel! Minden támogatásra szüksége van mostanában – mondta Luke. – Kérem… – Ms. Mason picit megszorította Luke kezét, mielőtt elengedte volna. – Kérem, majd tájékoztasson! Tényleg szeretnék Will segítségére lenni. Nagyszerű kölyök. – Ez valóban úgy hangzott, hogy fontos számára Will hogyléte. Miközben Ms. Mason az irodája előtt üldögélő és az okostelefonját babráló csitri felé fordult, Luke kirohant az iskolából, a kocsija biztonsága felé. Előhúzta a terapeuták listáját a zsebéből, átfutotta, majd behunyta a szemét, és rábökött egy névre. Tökéletes. A terapeuta öt percre volt a házuktól. Luke nem nagyon hitt a terápiákban. Az állami gondozásba vétele után egy évvel a bíróság terápiára kötelezte. A pszichológus neve Mr. Tragenall volt, és egy cseppet sem szerette a munkáját, utált állami gondozottakkal dolgozni, és legjobban a problémás állami gondozottakat utálta. Luke életében az volt az a pont, amikor rájött, hogy Mr. Tragenall és a többi felnőtt, akik a szakmájuk keretei között a gondját viselték, csak arra voltak jók, hogy még jobban kihangsúlyozzák Luke veszteségét. Hogy meghalt az egyetlen ember, aki valóban törődött vele. Ezért nem tett eddig semmit, hogy a gyerekek beszéljenek egy szakemberrel. De most, hogy az iskola is beavatkozott, valószínűleg

nincs más választása. Ha makacskodik, és nem keres egy terapeutát, abból még annál is sokkal nagyobb baj származhat, mint némi megvesztegetéssel rávenni egy pszichológust, hogy adjon ki valami kamu szakvéleményt Willről. Teljesen automatikusan vezetett hazafelé, az izmai emlékeztek a megfelelő mozdulatokra, és közben a terapeutáról a dobozra terelődtek a gondolatai. Vajon mire bukkant Will, amiből egy ilyen nevetséges történetet kerekített? Ezúttal nem fogja elfordítani a fejét. Mert hát mindig ezt tette, ezt be kellett vallania magának, valahányszor Will dührohamot kapott, vagy ha hosszú órákra beásta magát a szobájába. Rekordidő alatt ért haza, és gyorsan beállt Jessie burgundivörös Kiája mögé, a felhajtóra. Berohant a házba, hallotta Jessie hangos köszönését, és érezte, hogy a ház megint vanília- és fahéjillatú. Jó érzés volt úgy hazajönni, hogy épp történik valami odabent. A ház meleg volt, és eleven. De ma nem tudta átadni magát a jóleső örömnek. Beszélnie kellett Willel. – Will a konyhában van? – kiabálta már az ajtóból. Amíg kibújt a cipőjéből, Jessie kijött az előszobába. – Hahó, Mr. Richardson! – Jessie Natalie egyik régi, türkizkék, fekete kasmírmintákkal és fodrokkal díszített kötényében volt. A frufruján lisztcsík húzódott. – Will már megcsinálta a háziját, és most a szobájában molyol… fogalmam sincs, mivel. – Beszélnem kell vele. Tudom, mindjárt öt óra. – Luke az órájára pillantott. Oké, már elmúlt öt. – Tudna maradni egy kicsivel tovább? – kérdezte, és felakasztotta a gyapjú télikabátját a fogasra, majd Jessie felé fordult. Jessie csípőre tette a kezét, és beleharapott az ajkába, láthatóan aggódni kezdett valamiért. – Valami gond van? – kérdezte, és látszott, hogy tényleg tudni szeretné a választ. Volt ebben a lányban valami, ami elszomorította Luke-ot. Nagyon szeretett volna mások kedvére tenni, és most nagyon hasonlított Mayre, aki egyszer azért kuncsorgott, mert akart egy új appot a

tabletjére. Jessie is biztosan egyike volt az első sorban ülő diákoknak, akik a négyesre hajtanak. Hát hogy mondhatná el valakinek, aki szinte összeroskad a bizonytalanság terhe alatt, hogy őszintén aggódik Will miatt, mert mégsem tudta összeszedni magát Natalie halála után, és mint egy kisgyerek, elutasítja a babusgatást? Hogy mennyire fél attól, hogy Natalie halála mérföldkő volt Will gyerekkorában, ahol végzetesen más irányt vett az élete? És hogy úgy érzi, totális kudarcot vallott szülőként, és hogy a gyerekek csak azért lettek normális emberi lények, mert Natalie mindig ott volt, és mindig megoldotta helyette a problémákat? – Hát igen – mondta, és felakasztotta a kulcsát a falra erősített kis fehér kampóra. A kulcscsomó fémes zajjal nekiütődött Natalie kulcsainak. – Csak valami iskolai ügy. A tanácsadója hívott ma reggel. Will nem adta be a házi feladatait. De a tanácsadója mindet megtalálta Will szekrényében. Ki kell derítenem, mi ez az egész. – Komolyan mondja? – kérdezte Jessie majdnem sikítva, és karba tette a kezét. – Olyan keményen tanul, és mindennap megcsinálja a háziját! Nem értem, miért nem adta be őket. Olyan okos gyerek! Nagyon sajnálom. Többször át kellett volna néznem a háziját. Meg kellett volna… – Nem – vágott közbe Luke. Próbálta megnyugtatni Jessie-t, mielőtt még pánikrohamot kapna. – Ez, nem a maga hibája. – Levette a cipőjét, és a cipőskosár melletti szőnyegre tette. – Nem tudom, mi ez az egész, de ki fogom deríteni. – Jessie, azt hiszem, készen van! – May kiabálása a konyhából hallatszott. – Kivehetem a sütőből? Jessie szeme kikerekedett az ijedségtől. – Nem! Várj, jövök! – Felvillantott egy gyors mosolyt. – Jobb, ha megyek. Beszélgessenek, ameddig jólesik. – A konyhába kocogott, és még visszakiáltott a válla lelett. – És sok szerencsét! – Kösz! – mormolta Luke a bajsza alatt, majd elindult a lépcső felé. Will szobája előtt kicsit tétovázott, hogy kopogjon-e, de akkor Willnek lenne ideje elrejteni valamit. Ellenőrizte az ajtógombot. Nem volt bezárva. Nagy lendülettel szélesre tárta az ajtót, ami elég nehéz

volt, mert egy nagy kupac ruha hevert előtte a földön. A szoba kész katasztrófa volt. Ruhák szanaszét dobálva. A különböző felületeken piszkos tányérok, villák, bögrék és kanalak hevertek nagy halmokban. Hát ezért nem találtak soha evőeszközt. Luke egy hete vett egy nagy csomag műanyag villát és kanalat, mert feladta, hogy valaha előkerül a régi készlet. Pedig csak Will szobájában kellett volna körülnéznie. Will az ágyán hevert, fején fülhallgató, kezében telefon, épp üzenetet írt. Luke kissé csalódott volt, hogy drámai belépője észrevétlen maradt, de nem hagyta magát. Egy heves mozdulattal kirántotta Will fülesét, ami mély basszushangokat pumpált ki magából. – Mi a…?! – Will felült a franciaágyán, majd törökülésbe helyezkedett. Mikor lett ilyen nagy? Willnek sötét haja volt, mint az anyjának, és ragyogó kék szeme, mint Luke-nak, arcát vörösesbarna szeplők pettyezték, de a testalkata olyan volt, mint az apjáé. Tájfutóként a teste szikár volt, és izmos, a ruhái úgy lógtak rajta, mint egy nagyobb testvér kinőtt göncei. – Apu, mi ütött beléd? Csak semmi csevegés, vágunk bele a közepébe! – Ma kellemesen elbeszélgettem Ms. Masonnel. – Luke leült az ágy szélére, Will mellé, és át akarta karolni a vállát. De amikor Will megérezte az apja kezét, hátradőlt, neki a falnak, és a térdét felhúzta az álláig. Mivel Will nem válaszolt, Luke folytatta. – Biztos vagyok benne, hogy tudod, miért hívott. Nincs igazam? – Luke hangja zord volt, mégis apásan megértő. – Hm… igen. Luke biztos volt benne, hogy Will hangjában bűntudat bujkál. Ez az apró jele a megbánásnak már majdnem elég volt ahhoz, hogy Luke hagyja az egészet a lenébe. De csak majdnem. – Will! – Luke kifulladt, mély levegőt kellett vennie, a frusztráció úgy nőtt benne, ahogy egy fal emelkedik az egymásra rakott téglákból. – Hogy vehettél olyasmit a fejedbe, hogy mi téged örökbe fogadtunk? – Will nem válaszolt, csak megrántotta a vállát, és piszkálni kezdte a hüvelykujja körmét. – Nem! – csapott Luke a

vetetlen ágyra. – Tudom, hogy az utóbbi időben hagytam, hogy a magad feje után menj, de ezt most nem hagyom. Válaszolj nekem! Most azonnal! – Rendben. – Will rácsapott a gyűrött ágyneműre, a fejét hátravetette, nekikoccantotta a falra erősített Metallica-poszternek, majd vett egy lendületet, és a padlóra tolta magát az ágyból. Kotorászni kezdett az ágy alatt, és végül előhúzott egy közepes méretű kartondobozt. Az oldalára Natalie kacskaringós kézírásával az volt írva, hogy „Emlékek”. Luke-nak ismerős volt a doboz. Natalie akkor vette, amikor összeházasodtak. Évente legalább egyszer úgy talált rá, hogy egy sarokba gömbölyödve a tartalmát tanulmányozta. Néha-néha megmutatott Luke-nak is egy darab papírt vagy egy tárgyat, de legtöbbször egyedül bújta a dobozt. És Luke sosem érzett kísértést, hogy belenézzen, mert megértette, hogy Natalie néhány emléket szeretett volna magának megtartani. Natalie mindig tiszteletben tartotta Luke határait, és ő szerette volna viszonozni ezt a figyelmességet. A tudat, hogy Will visszaélt ezzel a bizalommal, egyszerre ébresztett Luke-ban dühöt és féltékenységet. – Az a mami doboza. Nem lett volna szabad kotorásznod benne. Will keze könyékig a dobozban vájkált, tárgyakat tolt félre, ahogy keresett valamit. – De ő halott, apu. Már semmi sem az övé, emlékszel? Ezt te tanítottad valamikor régen – mondta Will, és előhúzott egy nagy méretű borítékot, aminek a hátuljára fekete tintával volt írva valami. – Tessék! Emiatt vettem a fejembe. Elárulnád, hogy ez mit jelent? – mondta Will feltérdelve, majd kisöpört egy tincset a szeméből. Luke vonakodva vette át a borítékot. Egyrészt utálatos volt a gondolat, hogy eljátssza Natalie bizalmát ezzel a szaglászással. Másrészt alig várta, hogy megtudja, mi borította ki ennyire Willt. A kíváncsiság és a sürgető késztetés, hogy kiderítse, mi történt a fiával, végül győzedelmeskedett a hűség felett. A boríték hátulja tele volt írva nevekkel és telefonszámokkal. Sok név csak keresztnév volt, és több vállalat, illetve kórház neve is

szerepelt a listán különböző színű tintával írva. Néhány név ki volt ikszelve, míg mások alá voltak húzva. Az nem derült ki, hogy mikor és miért írta fel valaki ezeket a neveket és számokat. Ez a kusza lista nem késztethette Willt hazugságra. – Nem értem. Ennek most jelentenie kellene valamit? – Fordítva tartod. – Will kivette a kezéből a borítékot, és megfordította. A címzett Mrs. Natalie Richardson volt, és a másik sarokban, a feladó helyén ez volt olvasható: Maranatha Örökbefogadás, Chicago, Illinois. A bélyegző szerint Will születésének hónapjában került postára. Luke belekukkantott a hanyagul felszakított borítékba, de üres volt. – És mi állt a levélben? – Üresen találtam – motyogta Will. – Akkor tisztázzuk – mondta Luke, és próbált uralkodni a hangján, ahogy az egekbe szökő vérnyomásán is. Érezte, hogy a nyaki ütőere a gallérján dobol. – Úgy döntöttél, hogy feltálalsz egy hajmeresztő történetet arról, hogy az egész életed egy hazugság, csak mert találtál egy üres borítékot, aminek nevek vannak a hátuljára firkálva? – Luke már majdnem ordított. Vett egy mély levegőt, mielőtt folytatta volna, mert eszébe jutott, milyen tisztán áthallatszott Clayton kotorászása a plafonon keresztül, amikor Jessie először járt náluk. – Láttad a fényképeket anyádról, amikor terhes volt veled, meg amikor a karjában tartott a kórházban, és a videót is arról, amikor hazahoztunk. Te tényleg azt hiszed, hogy az egészet csak megrendeztük? Will megint piszkálni kezdte a hüvelykujja körmét. Luke nem látta a szemét, de amikor meghallotta a szipogását, tudta, hogy a fia sír. Betette a borítékot az ingzsebébe, a gyásztanácsadók listája mellé. A keze felszabadult, így átölelte a fia vállát, és a homlokát az övének döntötte. Natalie halálának napja óta egyszer sem sírtak egymás előtt. Luke néha mintha sírást hallott volna kiszűrődni Will szobájából, de mindig úgy érezte, hogy a fia egyedül szeretne megküzdeni a fájdalmával. De most, hogy átölelte, rájött, hogy tévedett. Willnek arra volt szüksége, hogy az apja megnyugtassa, hogy minden rendben

lesz. – Nem – zokogta Will –, azt hiszem, tudtam, hogy ez lehetetlen. – Akkor miért mondtad azokat a dolgokat Ms. Masonnek? – kérdezte Luke csendesen, és puszit nyomott Will feje búbjára, mintha még mindig kisfiú lenne. – Mert szerettem volna, ha ez az igazság – szakadt ki Willből. A vallomás szíven ütötte Luke-ot. Will nem szeretne ehhez a családhoz tartozni. – Úgy érzed, hogy nem illesz ide? Will felült, és eltolta Luke kezét. Az arcát széles könnypatakok csíkozták. – Nem erről van szó – mondta Will, és megrázta a fejét. – Megláttam, hogy ez egy örökbefogadással foglalkozó szervezet, és hogy stimmel a dátum is, és elkezdett járni az agyam. És te nem voltál ott, amikor megszülettem – mondta Will levegő után kapkodva, és megtörölte a kézfejével az orrát. – Mindig arról meséltetek, hogy te Kínában voltál majdnem végig anyu terhessége alatt, és hogy milyen nehezen esett teherbe. Meg hogy egy hónappal korábban születtem, és te nem értél oda időben. Szóval arra gondoltam, lehet rá egy kis esély. Luke keményen megmarkolta Will vállát. – De a nagymama ott volt, és én is megjöttem aznap, amikor hazahoztunk a kórházból. Anyu fáradt volt, és elgyötört. A nővérek polaroid képeket készítettek nekem rólad rögtön a születésed után. Ráadásul úgy senki sem ad örökbe gyereket, hogy az apa nincs jelen. Will hevesen bólogatni kezdett. – Asszem, ezt tudom, de minél többet gondolkoztam róla, annál jobban szerettem volna, ha igaz. Arra gondoltam, hogy ha örökbe fogadtak, ha az a levél rólam szólt, akkor az anyám nem halt meg. Életben van, és vár valahol. – Amikor Will kinyögte az utolsó szavakat, Luke rájött, hogy miért akarnak az emberek olyan kétségbeesetten hinni a mennyországban. Legalább tettetni tudná, hogy hisz benne! És akkor mondhatná, hogy: „Ne félj, a mami vár rád valahol, találkozni fogsz vele!” De így nem tudta, mit mondhatna erre.

– Még mindig van mamád. Ő igazi, létezett, és neked rengeteg emléked van róla. – Mekkora mázlista vagyok! – mondta Will, és visszatuszkolta a dobozt az ágy alá, majd kisimította a gyűrődést a farmerjén. Luke beletúrt a hajába, a gondolkodástól ráncba gyűrődött a homloka. – Ööö… ami az örökbefogadást illeti, ha még mindig kétségeid vannak, utánanézhetek ennek a Maranatha helynek. Talán kiderül, hogy miért leveleztek a mamival. Luke próbálta meggyőzni magát, hogy csak Will megnyugtatására járna utána a dolognak, de nem tudta letagadni, hogy benne is parázslott a kíváncsiság. Will az ő gyereke volt, ez nem kétséges, még a fiú nyakatekert érvei ellenére sem. De egy örökbefogadással foglalkozó intézet és kórházak listája – mi az ördögöt jelenthet ez? – Komolyan? – kérdezte Will gyanakodva. – Megtennéd? Még akkor is, ha biztos vagy benne, hogy nem igaz? – Hé, ha még egyszer előadod ezt a sztorit Ms. Masonnek, kitér a hitéből. Én meg boldogan megteszem, ha ettől megnyugszol. Will alaposan átgondolta a dolgot, mintha mérlegelné az érveket és ellenérveket. – Igen, asszem az segítene. – Oké. Akkor utánajárok a dolognak, telefonálok néhányat. De addig is, Ms. Mason szerint el kéne menned egy terapeutához. – Ki van zárva! – mondta Will a szemét forgatva, és elhúzódott Luke-tól. – Tuti, hogy nem akarok egy idegennel beszélgetni a mamiról. Luke nem állt készen egy újabb vitára, ezért csak keményen megveregette Will hátát. – Tudom, de ha elkezdesz légből kapott történeteket mesélni az életedről, akkor annak következményei vannak. Hat hétig eljársz egy terapeutához, beadod a házi feladataidat, és ha jobbak lesznek a jegyeid, és abba akarod hagyni, akkor abbahagyod. Megegyeztünk? Will felhördült, de úgy tűnt, nem jut eszébe egyetlen ellenvetés sem. Ezért inkább azt mondta:

– Megegyeztünk. – És gyorsan megölelte az apját. – Ja, igen. Ezeknek a tányéroknak le kéne jutniuk valahogy a konyhába, a mosogatógépbe. Nincs több evészet a szobádban. Minden este velünk vacsorázol. És beadod a házikat. Értve vagyok? – Oké, nyugi, megértettem – mondta Will a szemét forgatva, és felkapott egy tányért, amire rá volt száradva valami trutymó. Luke kilépett Will szobájából, és jó ideje most először érezte magát rátermett szülőnek. Rápillantott az órájára. Majdnem félórával tovább tartotta fel Jessie-t. Sietősre fogta a lépteit, és kettesével szedte a lépcsőfokokat lefelé menet. Amikor leugrott az utolsó lépcsőről, valami kiesett a zsebéből. Arra számított, hogy Natalie egyik levele lesz az, de azok még mindig a kabátzsebében voltak. Nem. A Willtől kapott rejtélyes boríték esett le a földre. Még egyszer megnézte. Semmi újat nem vett észre rajta – egy örökbefogadással foglalkozó ügynökség Chicagóban, postára adva Will születésének napja körül. Natalie-t ismerve biztosan csak segíteni akart egy barátjának vagy egy diákjának, ugye? Egy kis kérdezősködés, néhány telefonhívás, és kap egy egyszerű magyarázatot, amit elmondhat a fiának, és ezzel lecsillapítja a forrongó kedélyeket. Luke megrázta a fejét. Will túl fiatal ahhoz, hogy megértse, Luke és Natalie a legjobb barátok voltak. A közös életük során mindig minden gondolatukat megosztották egymással. Natalie ismerte Luke titkait, és Luke is ismerte Natalie titkait. Mindet. Hát… kivéve azt, ami a dobozban volt… meg a leveleket, meg a… Megfordította a borítékot, hogy megnézze a kórházak és a nevek listáját. Valamin megakadt a pillantása. Az egyik név különösen ismerősnek tűnt. Már látta valahol. Dr. Neal. Látta már ezt a nevet Natalie telefonjának híváslistájában. Akkoriban azt hitte, hogy az illető Natalie egyik orvosa. De már egyáltalán nem volt biztos benne. Ujjával végigsimított a néven. – Dr. Neal – suttogta. – Ki vagy te?

MÁRCIUS

7. FEJEZET LUKE HALK KATTANÁSSAL BECSUKTA Clayton szobájának ajtaját. Az utóbbi két hónapban szokásává vált, hogy lefekvés előtt még egyszer bekukkant a gyerekek szobájába. Az is a napi rutin része lett, hogy kivegye Natalie iPhone-ját Clayton szutykos kis mancsai közül, hogy feltöltse. Luke megtalálta Natalie telefonját a gyűrött ágynemű között, az elhagyatott kórházi ágyban, és azóta Clayton minden este úgy aludt el, hogy az anyja hangját hallgatta a telefonon, amint mesét olvasott fel neki. Natalie hat mesekönyvet vett fel a telefonjára. Felvett néhány dalt is, és felidézett néhány szép emléket azokból az időkből, amikor a gyerekek még kicsik voltak. Luke nem szerette ezeket a videókat. Natalie akkor készítette őket, amikor hospice-os segítők látogatták, és már javában tervezgette a temetését. Már csak az árnyéka volt annak a nőnek, aki egy évvel korábban besétált az onkológiára. De a gyerekek nem bánták. Főleg Clayton nem. Előfordult, hogy egész éjszakára Clayton ágyában hagyta a telefont, mert tudta, ha a kicsi felébred, csak megérinti a képernyőt, és máris meghallja az anyja hangját. De ma este Luke-nak nagyobb szüksége volt a telefonra, mint a fiának. Lábujjhegyen beosont a hálószobájába, óvatosan becsukta az ajtót, és a rendetlen ágyra hajította a telefont. Túl fájdalmas lett volna akkor átnézni, amikor megtalálta. Mindig a megfutamodás volt Luke kedvenc védekezése a fájdalommal szemben. Amikor kutyafuttában átnézte a telefont, rengeteg képet, videót, e-mailt talált a barátokról és a családról, és véletlenül vette észre dr. Neal nevét a többi ötven között a telefonkönyvben. Azután rábízta a telefont Clayton örökké szutykos és ragacsos gondjaira. Aztán pontosan két hónappal Natalie halála után érkezett egy levél. A 60. nap. Nagyon más volt, mint a többi, kevésbé volt könnyed, és többet mesélt benne. Megjelent egy férfi is a levélben – a

megfoghatatlan dr. Neal, az idegen, akinek a neve folyton felbukkant. Először, mint egy név a híváslistán, aztán egy rejtélyes borítékon, és most mint egy létező személy Natalie egyik levelében. És ami még rosszabb, Natalie valahogy úgy beszélt róla, hogy Luke hátán felállt tőle a szőr. 60. NAP Drága Luke! Ma szörnyű napom volt. Tudom, mindenki azt hiszi, hogy így kemoterápiás rákos beteg életének egyetlen napja sem fáklyásmenet, de ez azért nem teljesen igaz. Legalábbis rám nem. A legtöbb napon csak, az idő kábé tíz százalékában gondolok, a rákra. Komolyan. A gyerekek, te, az iskola és Annie, és minden más egész jól ellensúlyozzák a rossz gondolatokat. De ma nem. A kampuszon történt. Szeretek korán beérni, hogy ott készüljek. Már fizetünk a bölcsiért, és így részem lehet egy kis gyerekzavarkolódás nélküli tanulásban. Ott vannak ezek a lányok, és amikor azt mondom, lányok, akkor fiatal, nőnemű gyerekekre gondolok, akik a lépcsőház előcsarnokában”lógnak”, ahol én is üldögélni szoktam az órámra várva. Általában elég idegesítőek, úgy vihorásznak és trágárkodnak, mint Stan bácsikád. Aztán egyszer csak valami fura szagot éreztem, és lám, abból az irányból jött, ahol ők szoktak ücsörögni. Luke, képzeld, füvet szívtak a kampusz közepén, bent az épületben. Nem tudtam elhinni. Természetesen mint tanár és mint született stréber szólni akartam, valakinek. De végül nem tettem. Kirúgták volna, talán le és tartóztatják őket, és nem akartam magamra venni ezt a terhet. Ehelyett inkább felszedelőzködtem, és a lépcsőház felé vettem az irányt. Ott voltak. Két átlagos külsejű, barna és egy alacsony, törékeny kis szőke. Úgy tűnt, ő a falkavezér. Elképesztően picike sortot viselt, alatta szexi, rózsaszín harisnyával. Nem is sort volt, hanem inkább franciabugyi. Februárban. Milyen kétségbeesetten vágyhat valaki a figyelemre, ha franciabugyit hord a hóesésben? Eléggé felzaklatott a dolog. A franciabugyis lány meg sem próbálta eldugni a spanglit. Úgy bámult rám, mintha berontottam volna a nappalijába, miután rátörtem az ajtót. Végignézett rajtam, a tekintete megállapodott a fejkendőmön. Nem emlékszem pontosan, mit mondtak, de valahogy így zajlott a beszélgetés: A franciabugyis lány rám förmedt, hogy mit akarok, a keze megállt a spanglival félúton a levegőben. Én felvillantottam a tőlem telhető legkedvesebb mosolyomat, és becsuktam magam mögött a lengőajtót. Elővettem a tanárnénis hangomat, és valami olyasmit mondtam, hogy: „Hű, hölgyeim, az egész előcsarnokban érezni lehet a mariska szagát. Nem akarjátok elnyomni, és órára menni, vagy bárhova, ahol dolgotok lenne?” A szőke a szemét forgatta, majd nagyot szívott a cigiből, és felém fújta

a füstöt. Kipontozom a káromkodásokat a válaszából, mert elég jártas volt az ízes kifejezések terén. „Mi a f… sz van? Te valakinek az anyja lehetsz, de tuti, hogy nem az enyém.” Az emeleten kinyílt, majd becsukódott egy ajtó, és léptek visszhangzottak a lépcsőházban. A magasabbik barna, akinek szőkített csíkok voltak a hajában, idegesen felnézett, és megpróbálta rávenni „Tiffet”, hogy menjenek. Én kinyitottam az ajtót, és oldalt léptem: „Így van, Tiff, ideje menni.” A Tiff nevű lány dühösen rám meredt, miközben eloltotta a cigit, aztán, a francia bugyija zsebébe gyömöszölte a csikket. De mielőtt elindultak volna, a módszertantanárom, dr. Neal leért a lépcsőn. Hórihorgas fickó, és mivel a lépcsőn állt, vagy két fejjel magasodott fölénk. Képzelj el egy nagyon mély, tekintélyt parancsoló hangot. Ez zendült fel a lépcsőházban, és engem is majdnem annyira megijesztett, mint a lányokat. „Mi folyik itt?” – kérdezte, és zsebre vágta a kezét. Tökéletesen professzoros tweedöltönyt viselt, tudod, aminek bőrfoltok vannak a könyökére varrva. „Emlékeztetnem kell önöket, hölgyeim, hogy ez egy nemdohányzó kampusz, ahol zéró tolerancia érvényesül az illegális kábítószer-használattal szemben.” Az egyik kis kolléganő hátulról tolni kezdte, szinte az ajtó felé lökte Tiffet. De ő rám bökött a hüvelykujjával. „Nézze azt a kendőt! Rákos. Úgy tudom, ők ingyen kapnak füvet.” Felháborított, hogy az én rákommal takargatják azt, hogy füvet szívtak. Be akartam olvasni nekik, vagy legalábbis fel akartam hívni az anyjukat, hogy elmondjam, milyen imádni való virágszálakat neveltek, de ehelyett megpróbáltam oldani a feszültséget, ezért a sálam sarkát átvetettem a vállamon, és azt mondtam: „Igazán kitettem magamért, a kopaszság és sál lesz az idei tavasz slágere.” De Tiff nem vette a lapot. A szemét forgatva valami olyasmit mondott, hogy: „Az istenért, a kemó az agyára ment, hölgyem. Életemben nem láttam még ilyen ronda cuccot.” Dr. Neal megrázta a fejét, és tudtam, hogy Tiff most nagyon melléfogott. Megkért, hogy menjek be a terembe, és szóljak, hogy késni fog néhány percet. Amikor felmentem az ajtón, hallottam, hogy dr. Neal elkéri a lányok személyijét. A székhez siettem, ahol korábban ültem. A válltáskám ott volt érintetlenül. Valószínűleg ostobaság volt csak úgy ott hagynom. Csináltam egy gyors leltárt, de minden a helyén volt. Épp a vállamra akasztottam, amikor egy erős rántást éreztem hátulról, és a fejem nekikoccant a széktámlájának. És most nem lesz szükség a túlfejlett fantáziámra, mert szóról szóra emlékszem mindenre. „Kösz a semmit, hülye kurva. Remélem, hogy kib… szottul megdöglesz.” Tiff ott állt a hátam mögött. Megmarkolta a fekete-szürke kendőm egyik laza csücskét, és megrántotta. A kendő azonnal engedett, lecsúszott a kopasz fejbőrömről, leesett a földre, és elterült, mint egy szaténtócsa. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Az előcsarnokban mindenki megdermedt, és engem bámult. Éreztem, ahogy a pillantások a kopasz fejemen szánkáznak, és hallottam, hogy azt suttogják: „Biztosan rákos.”

Úgy tűnt, még Tiffet is sokkolta a betegségem, látványa. Gyorsan, behátrált a körülöttünk gomolygó csődületbe, aztán dr. Neal utat tört magának hozzám. A következő kép tárult a szeme elé: a kendő a földön, és én könnyekkel az arcomon. Felkapta a kendőmet és a táskámat, átölelte a vállamat, és kivezetett a tömegből, be a legközelebbi üres osztályterembe. Mire beértünk a kopár kis terembe, én már hangosam zokogtam. Dr. Neal letette a táskámat, átnyújtotta a sálamat, és megkérdezte, hogy jól vagyoke. Nem tudtam, mit feleljek. Fizikailag jól voltam. Mindig mindenki a testi épségem miatt aggódott, de akkor épp a lelkem sebződött meg. Tudtam, hogy a kendővel nem verek át senkit, mindenki tudja, hogy miért hordom, de valahogy meztelennek éreztem magam nélküle. Mert nem tudtam elrejteni, hogy mi történik a testemben. Azt hazudtam, hogy jól vagyok. Megtörölgettem az arcomat a csúszós szövettel, és reméltem, hogy a műszempillám ragasztója vízálló. „Ne aggódjon a miatt a lány miatt! Tudom a nevét. Megígérem, hogy büntetést kap.” Az arca kemény volt, mint egy professzoré, vagy még inkább, mint egy igazságtevőé. Azt akarta, hogy tegyek feljelentést, és rúgassam ki a lányt az iskolából. Nagyon mérges volt. De én azt válaszoltam, hogy nem akarok belekeveredni. Egy pillanatig azt hittem, hogy vitatkozni fog velem, de aztán hátralépett, és megnézte a tábla fölötti faliórán, hogy mennyi az idő. Mindketten késésben voltunk az óráról. Azt mondta, nem kell bemennem, és majd átküldi e-mailen az óravázlatot. A ruhám ujjába töröltem az orromat, és haragosan szipogva megráztam a fejem. Ha most hazamegyek, Tiff győzött. Azt mondtam, hogy be akarok menni az órára, de szükségem van pár percre, amíg összeszedem magam, és visszateszem a kendőt a fejemre. Próbáltam mosolyogni, és a vállamra dobtam a kendőt. Aztán nagy meglepetésemre dr. Neal lerántotta a kendőt a vállamról, és kibogozta a rákötött nagy csomót. „Az én feleségem is ilyet hordott…” Aztán anélkül, hogy befejezte volna a mondatot, elhátrált, majd megkérdezte, segíthet-e. Pár pillanatig tétováztam, aztán döntöttem. Segíteni akart, de nem úgy nézett rám, mint egy betegre, ahogy a többi ember szokott. Úgy nézett rám, mintegy eleven emberre, akinek történetesen rákja van. Bólintottam, mire ő két lépéssel közelebb lépett hozzám, az orrunk majdnem összeért. A vállamra tette a kezét, és azt suttogta, hogy forduljak meg. Lassan megpördültem az egyik lábamon, és szembenéztem a terem végében álló táblával. Amikor megéreztem a kezét a vállamon, ugrottam egyet, még mindig nagyon feszült voltam Tiff támadása miatt. De ő gyengéden megszorított, és én végre kiengedtem a levegőt, amit akkor már jó ideje visszatartottam. Jó érzés volt egy olyan emberrel lenni, aki korábban már átélte ezt, aki már bugyolált be kopasz fejet, és sírt el haszontalan könnyeket, amik a világom semmin sem, változtattak. Feltekerte a fejemre a selymes anyagot, és kötött rá egy egyszerű csomót a jobb fülem mögött. Én meg előrehúztam a vállamon a kendő csücskét, ahogy a hajamat szoktam, amikor még lófarkat hordtam. Alaposan megvizsgáltam a kendőt, végigfuttattam az ujjaimat a csomón,

és ellenőriztem, hogy teljesen elfedi-e a kopaszságomat. Tökéletes volt. Én megköszöntem, ő pedig távozott. Néhány perccel később én is beültem az órára, és minden visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Most itthon vagyok. Nem tudom rávenni magam, hogy elmeséljem neked ezt a sztorit, először is biztos, hogy sírnék, és már így is túl sok könnyemmel kell megbirkóznod, nem akarlak tovább terhelni. De inkább azért nem mondom el, mert ismerlek. Rendbe akarnád hozni. Fel akarnád hívni Briant, hogy intézkedjen, vagy elrohannál a kampuszra, levadásznád a lányokat, és kényszerítenéd őket, hogy kérjenek bocsánatot. Szóval inkább leírom, mi történt, és majd később elolvasod. Mert nézzünk szembe a tényekkel: ha halott vagyok, akkor már nincs mit rendbe hozni. De egyvalamit azért megtehetnél a kedvemért. Ha valaha összefutsz dr. Neallel, köszönd meg neki a nevemben! Remélem, neked és a gyerekeknek szebb napotok volt, mint nekem. Puszild meg őket helyettem is. Szeretlek benneteket! Szeretettel: Natalie

Amikor egy hete először olvasta a levelet, Luke kocsiba akarta vágni magát, hogy levadássza a franciabugyis lányt, és a képébe nyomja a halott felesége fényképét. Már az autópályánál járt, amikor ráeszmélt, hogy Clayton is a kocsiban ül, a kék pufidzsekijébe gyömöszölve, és alig várja, hogy kitegye Annie házánál. Luke egy éles U-kanyarral megfordult az autópálya-felhajtó előtt, és Annie-hez száguldott. Csak pár percet késtek. Három napon keresztül megszállottan újra és újra elolvasta a levelet, és nem tudta eldönteni, hogy Tiff kegyetlensége vagy dr. Neal kedvessége zavarja-e jobban. Dr. Neal. Ez a név, ez nem lehet véletlen. Egyszerűen nem volt rá magyarázat, hogy egy egyetemi oktató miért bukkan fel Natalie életének három különböző területén is. Vagy legalábbis nem volt rá olyan magyarázat, ami Luke kedvére való lett volna. Miután észrevette dr. Neal nevét a Maranatha boríték hátulján, egyszer már futólag megnézte a telefonban rögzített számokat. De az alaposabb vizsgálat után kiderült, hogy a számok nem stimmelnek. Luke ezt jelnek tekintette, hogy túl korán vonta le a következtetéseket. De már nem volt biztos benne. A sötét telefont bámulta, a képernyője fekete volt, és nagyon

maszatos. Jobb lenne, ha távol tartaná magát ettől az egésztől. Amíg a telefon sötét, addig érezheti úgy, hogy Natalie egy része hibernálódott benne, mint May egyik Disney-rajzfilmjének hercegnője. Luke nem akart mást, mint békén hagyni az alvó hercegnőt, de a megválaszolásra váró kérdések listája lassan hosszabbra nyúlt, mint a kifogásoké. Bepötyögte Natalie passwordjét. Egy csomó app jelent meg az érintőképernyőn, olyan elv szerint elrendezve, amit Luke sosem értett meg igazán. Talán ezért nem akart okostelefont – rengeteg haszontalan applikáció fut rajtuk, rengeteg dolog, ami úgy zabálja fel az ember idejét, mintha legalábbis végtelen sok lenne belőle. Pedig nincs. Megnyomta a zöld üzenetek gombot, és kicsit kényelmetlenül érezte magát, amiért a felesége telefonjában kutakodik, mint egy féltékeny szerető. A legfelső név dr. Neal volt fekete betűkkel írva. Ha az ő neve van legfelül, akkor ő volt az utolsó ember a földön, aki üzenetet küldött a feleségének. Az ujja a név fölött körözött, majd óvatosan megérintette, mintha legalábbis beleharaphatna a kezébe. Az üzenet azonnal megjelent a képernyőn egy ragyogó, kék buborékban. Így szólt: „Örülök, hogy megtaláltuk egymást.” Semmi több. Luke próbált lejjebb görgetni, hátha talál még néhány üzenetet, ami megmagyarázza, miért volt mindenhol jelen ez a fickó a felesége életében. De a kék buborék visszaugrott a helyére. „Örülök, hogy megtaláltuk egymást.” Mi a fene ez? Az ember normális esetben nem kap ilyen üzenetet a tanárától, még akkor sem, ha az számtalanszor húzta is ki a csávából. Az pedig kizárt, hogy csak egyetlen üzenetet küldött, pont Natalie halálának napján. Nyugtalanító gondolat futott át Luke fején. Natalie kitörölte a többit. Luke átváltott a legutóbbi hívások listájára. Az első négy nevet látva kiengedte a levegőt, amit már jó ideje visszatartott, be is párásodott tőle a képernyő. A lista teljesen megszokott volt. Natalie beszélt az anyjával, Annie-vel, Luke-kal és a hospice-os ápolónőjével, Tammyvel. De az ötödik név a listán dr. Neal volt. Húsz percig

beszélgettek a Natalie halála előtti héten. A pokolba! Luke úgy dobta el a telefont, mintha égetné a kezét. Az öklével megdörzsölte a szemét, és a könnyek, amiket immár harmadik hónapja tartott vissza sikeresen, megint égetni kezdték a szemhéját. Nem! Nem hagyhatja, hogy egy régi boríték, Natalie levelei, egy üzenet és néhány telefonhívás miatt megkérdőjelezze az együtt töltött tizenhat évet. Ugye?! Ismét kézbe akarta venni a telefont, amikor valaki feltépte a hálószoba ajtaját. Az ajtó fénykeretében Clayton állt kócosan és zavaros tekintettel. – Hé, pajti, mi a helyzet? Mindjárt… – Luke az éjjeliszekrényen álló digitális órára pillantott, de azon a 12:00 számjegyek villogtak. Egy héttel azelőtt volt egy áramszünet valamikor éjjel, és Luke azóta sem állította be a pontos időt. Különben is, mit tudhat egy hároméves az időről? – Nagyon-nagyon késő van. Szomjas vagy? Vagy bilire szeretnél ülni? Clayton átvetette a vállán a rongyos bébilepedőjét. – Hiányzik a mami – mondta, és a szájába gyömöszölte a mutatóujját. Olyan aprócska volt, ahogy ott állt a szoba küszöbén, a feje alig ért fel az ajtókilincsig. Luke ölelésre tárta a karját, és intett a fiának, hogy menjen oda hozzá. – Tudom, pajti. – Clayton felmászott Luke ölébe, és összegömbölyödött, mint egy kis öleb. Luke megpuszilta a feje búbját, és kicsit meglepődött, mert Annie parfümjét érezte meg a haján. – Nekem is hiányzik a mami. De mi itt vagyunk egymásnak. Velem alhatsz ma éjjel, ha akarsz. Clayton felsóhajtott, és kihúzta az ujját a szájából. – Mami! – kiáltotta, és rávetette magát az ágyra. Nyálas ujjai Natalie kék tokba bújtatott telefonja köré kulcsolódtak. – Megtaláltam! – mondta, majd gyakorlottan átpörgette az appokat, kikereste a videókat, amiket Luke nem akart megnézni, és keresgélni kezdett közöttük. Szóval most a telefon lett Clayton anyja. Amikor Natalie hangja megszólalt a hangszórókból, Luke lenyomta a ragyogó szünet gombot,

és próbált nem a képernyőre nézni. – Ne haragudj, hogy elvettem a telefont. Visszategyük az ágyadba? Clayton bólintott. – Igen, ma a mamival akarok aludni. – Rendben, akkor vidd magaddal a telefont. Az a telefon nem a mamád, Clayton! – akarta mondani Luke. Volt egy igazi, hús és vér anyja, akinek érezni és hallani lehetett a szívverését. A szívét, ami alatt Clayton kilenc hónapon át fejlődött. A testét, ami újabb tíz hónapon át táplálta. A karját, ami három éven át ölelte. Clayton elfelejtette mindezt? Hogy képzelheti azt, hogy ez az apró technikai eszköz helyettesítheti az anyját? De végül nem mondott semmit. Visszacipelte Claytont az ágyába, betakargatta a kalózos paplanjával, megpuszilta a homlokát, majd kisietett a szobából, még mielőtt Clayton megnyomta volna a lejátszás gombot. Amikor az ajtó egy halk kattanással becsukódott, Luke még hallotta Natalie hangját, amint a Jó estét, Hold! című mesét olvassa, és Claytont, amint álmosan utánamondja a szavakat, pont úgy, mint régen, amikor még élt az anyja. Luke megrázta a fejét. Nem haragudott Claytonra. A gyerek tudja, ki volt az anyja, és hála Natalie felvételeinek, van néhány különleges emléke róla, amelyek akkor is megmaradnak, amikor a fejében lévők már kezdenek elhalványulni. Igazából Natalie-re volt mérges, meg azokra a levelekre, amelyek miatt kételkedni kezdett benne, méghozzá úgy, ahogy soha nem kételkedett akkor, amikor Natalie még életben volt. Nem törődött vele, milyen késő van, muszáj volt gondolkodnia. A sarokban egy nagy kupac szennyes hevert, amit le akart vinni kimosni. Beletúrt a kupacba, és előhalászott egy rövidnadrágot meg egy régi Michigan trikót. Pár perc múlva már az alagsorban volt, ahol legalább tíz fokkal hűvösebb volt, mint a ház többi részében. Szinte émelyegve a várakozástól, kapkodva rátekerte a kezére a fáslit, nem is számolva, hányszor tekerte körbe a kezét, és nem törődött azzal sem, hogy alig érzi az ujjait. Két dologra volt égető szüksége: hogy megsorozza a sarokban

felfüggesztett bokszzsákot, és hogy gondolkodjon. Amint eltépte a fáslit rögzítő szalagot, máris átvetette magát a helyiségen, és behúzott egy hatalmasat a súlyos, gesztenyebarna zsáknak. Előre-hátra ugrálva újra és újra megsorozta, és lassan feloldódott a rutinos ritmusban. Izzadság gyöngyözött ki a homlokán, a haja is tocsogott tőle, mintha lezuhanyozott volna. Minden egyes ütés után izzadságcseppek spricceltek szanaszét a befejezetlen alagsori helyiségben. Amikor már égett a tüdeje, és nem érezte az ujjait sem, kicsit feleszmélt, és hátrább lépett a zsáktól. Beletörölte az arcát a törülközőbe, ami a mennyezeten futó csövek egyikéről lógott, és már tudta, mit kell tennie. Még ha irracionális félelmei vannak is, még ha túl gyorsan vont is le következtetéseket, akkor is ki kell derítenie, hogy mit rejtegetett Natalie dr. Neallel kapcsolatban. És ha valaki tudhat valamit Natalie titkairól, akkor az Annie lesz.

8. FEJEZET M IRE LUKE LETEKERTE A KEZÉRŐL az átizzadt fáslit, már el is készült egy egyszerű, de határozott tervvel, hogy mit fog tenni másnap reggel. Lényegében bekopogtat Annie ajtaján, és megkérdezi, pontosabban nekiszegezi a kérdést, hogy mit tud dr. Nealről. De a valóság másként alakult. Amikor másnap reggel Annie megjelent az ajtóban, Luke-nak inába szállt a bátorsága. Lénye egy része szégyellte magát, amiért kételkedik Natalie-ben, aki soha nem adott erre okot, amíg még életben volt. De volt a lényének egy másik része is, egy kicsi, de nagyon fontos része, ami attól félt, hogy hülyét csinál magából. Mivel nem tudta, hogyan hozzon fel egy ilyen kényes témát, Luke elvetette a tervet, és vakon bolyongott tovább a ködben, zsémbesen és szórakozottan. De valamit muszáj volt tennie. Fontolóra vette, hogy felhívja dr. Neal számát, ami mindig gúnyosan a képébe nevetett, valahányszor a kezébe vette Natalie telefonját. Vagy bevethetné a technikai tudását, és valahogy előbányászhatná a törölt üzeneteket a telefonból. Vagy elmehetne vacsorázni Annie-vel és Briannel – Annie már úgyis egy hete rágta a fülét, hogy egyszer tartson velük. És akkor ott talán alkalma nyílik rá, hogy feltegyen néhány megválaszolásra váró kérdést. Mind közül a vacsora tűnt a legkevésbé őrült ötletnek. Luke talpig kölniben és farmerben egyensúlyozott egy roskatag bárszéken egy lepukkant kocsmában, míg Jessie odahaza volt a gyerekekkel. Will gyakorlatilag elég idős volt ahhoz, hogy vigyázzon Mayre és Claytonra, de Luke soha nem volt nyugodt, ha sokáig kellett magukra hagynia őket, különösen akkor nem, ha a lefekvés is a program része volt. May és Clayton őt is épp eléggé kifárasztotta

minden este a lefekvéssel, és nem szándékozott ennek terhét rálőcsölni a tizennégy éves fiára. Inkább Jessie-nek fizetett érte. Lehet, hogy minden este fizetnie kéne érte? Belekortyolt a sörébe, és eltűnődött, hogy az alkohol vagy a csend segít-e jobban a lazításban. Nem ivott túl gyakran, mindig félt attól, hogy követi az apját azon a bizonyos csúszós lejtőn, de ma este úgy érezte, megéri vállalni a kockázatot. Remélte, hogy valahol a sör és a teljes kétségbeesés között képes lesz összeszedni a bátorságát annyira, hogy kifaggassa Annie-t Natalie tanáráról. Luke korán érkezett, és a bárban várta a Gurrella házaspárt. Figyelte Annie arcát, amikor belépett az ajtón, és észrevette, hogy Jose és Tanner, Brian tíz évvel fiatalabb rendőr kollégái is ott lebzselnek egy asztalnál két sörrel és egy tál csirkeszárnnyal. Elengedte Brian kezét, és kibújt a szilvakék télikabátjából. Fekete szoknyát és áttetsző, mélyen kivágott, fehér blúzt viselt, amit betűrt a szoknyájába. Amikor Brian a barátai asztalához lépett, és nem rögtön a bárba indult Luke-hoz, Annie kicsit csalódottnak tűnt, de nem volt meglepve. – Szia! – kiáltotta Annie, és felakasztotta a kabátját Briané mellé a fogasra. Luke viszonozta a gesztust, amikor Annie célba vette a mellette lévő bárszéket. A régi életében Luke minigolfot játszott volna a játékgépen Joséval, Tannerrel és Briannel, miközben Annie és Natalie egy ital mellett cseverésznek. De most Annie mellett ült, a válluk összeért. – Hát itt vagy – mondta Annie mosolyogva, majd maga elé húzott egy alátétet, és intett a pultosnak. – Örülök, hogy ma este velünk vacsorázol. – Nagyon fura érzés. Kösz, hogy kibicelhetek! – Szerintem mindketten kibicelünk – mondta Annie, és Brian, Tanner és Jose felé bökött a fejével, akik egymást szapulták a játékautomatánál. A pultos Annie felé indult. Szűk, fekete pólóban volt, aminek ujját lehetetlenül magasra tűrte fel, hogy jobban látszódjon a bicepsze.

Luke úgy vélte, ez már kissé túlzás, de lehet, hogy épp emiatt kap nagyobb borravalót. Amikor a pultos Annie-re nézett, észrevehetően megfeszítette az izmait. Luke a szemét forgatta. – Mivel szolgálhatok? – kérdezte egy árnyalattal elmélyített hangon. – Csak egy diétás kólával, köszi! – Úgy tűnt, Annie nem vesz tudomást a pultos kitüntető figyelméről, és ujjaival a bárpult lakkozott fáján dobolt. – És tehetek egy korty rumot is abba a diétás kólába? – kérdezte a pultos, és megtáncoltatta a szemöldökét. – Ó, nem, kösz! Én vagyok a sofőr – mondta Annie, majd átnyúlt a pult fölött, felkapta a Luke előtt álló sötétbarna üveget, a szájához emelte, nagyot húzott belőle, majd cuppantott, és visszatette az üveget a pultra. Luke sokszor látta, hogy Annie és Natalie közös üvegből isznak. De ő nem volt Natalie. Felmerült benne, hogy Annie észrevette-e egyáltalán. A pultos vidáman felnevetett. – Szerintem egy sofőr nem így viselkedik, de hát felőlem. Akkor egy diétás kóla – mondta, majd letette Annie elé az italt, és belepottyantott egy szívószálat. – Micknek hívnak. Csak szóljon, ha valami erősebbet szeretne! – Kösz! – Annie nagyot kortyolt az italába, majd Luke felé fordult, és tudomást sem vett Mickről. – Szóval. Hogy vagytok? A kölykök kijönnek Jessie-vel? Luke bólintott. – Nagyon vicces csaj. Néhány napja arra értem haza, hogy May az It’s the Hard Knock Life-ot énekli a konyha felmosása közben. Jessie irányította, és ő is vele énekelt. Mindketten annyira hamisak voltak, hogy szerintem a kutyák vonítottak kínjukban. – Jó ég! Azt én is megnéztem volna! – Igen. Valószínűleg ez volt minden idők legkevésbé hatékony felmosása, de May ragyogott. Komolyan mondom – folytatta Luke, és belekortyolt a sörébe, miközben átgondolta, miket mondott Natalie Jessie-ről. – Nem pontosan erre számítottam. Néha olyan, mintha egy

elvarázsolt Broadway-világban élne. De a gyerekek szeretik, még Will is. Képzeld, Will már minden este megcsinálja a házi feladatát. Annie megkeverte a jégkockákat a szívószállal. – Tényleg? Ez remek hír. – Ja-ja. És még szekálni sem kell miatta. Mindig elkészül vele, mire hazaérek. – Múlt héten váltottunk pár üzenetet, és majdnem boldognak tűnt. Azt hittem, hogy végre elvitted egy pszichológushoz vagy valami. – Annie megint nekikoccant Luke vállának. Azóta nyaggatta Luke-ot, hogy vigye el a gyerekeket tanácsadóhoz, amióta kiderült, Natalie már sose lesz jobban. – Hát, ha a terapeutát Jessie-nek hívják, akkor igen. – Luke mocorogni kezdett a széken, a billegő lábak halkan kopogtak a felviaszolt kockakövön. – De igazából jövő hétre foglaltam neki egy időpontot. – Tényleg? Jól tetted. Rendes apuka vagy. – Azért nem esnék túlzásokba. – Luke nem tudta elfojtani a mosolygást. Fura érzés volt az arcán, és eszébe juttatta, hogy valójában miért is van ott. Gyorsan Brianre pillantott. Még mindig a játékkal volt elfoglalva, és már a második vagy harmadik korsó sörét itta. – Figyelj – mondta Luke lehalkított hangon –, kérdeznem kell tőled valamit! Annie oldalra billentette és a tenyerébe támasztotta a fejét, az arca arról árulkodott, hogy remekül szórakozik. – Na mi van? Az idegesség visszatért. Miből gondolta, hogy ez jó ötlet? Luke megint belekortyolt a sörébe, azt remélve, hogy az alkohol majd teszi a dolgát, és feloldja a gátlásait. De amikor letette az üveget, és a tekintete találkozott Annie lágy, zöld szemével, elhagyták az oly gondosan megválogatott szavak. Elfordult, és tanulmányozni kezdte a pulton álló, aranypumpás, ízesített szirupok hosszú sorát. Ha nem néz Annie-re, akkor talán ki bírja nyögni a szavakat. – Beszélt neked Natalie valaha egy dr. Neal nevű fickóról? A tanára vagy valami ilyesmi – hadarta Luke, és piszkálni kezdte a

sörösüveg aranysárga címkéjét, ahelyett hogy Annie szemébe nézett volna. – Hm. Dr. Neal? – Annie kocogtatni kezdte a fogát az egyik ujjával. Mindig ezt csinálta, ha erősen gondolkodott valamin. Luke összeszedte a bátorságát, és ránézett Annie-re. Szerencsére ő a plafont bámulta, mintha a kopott csempéktől várná a választ a kérdésre. Idegesen kocogtatta a fogát. – Dr. Nealre nem emlékszem. Volt viszont egy Neal nevű lelkész. – Egy lelkész? – A címke egy darabja levált, és beakadt Luke körme alá. Megrázta a kezét, hogy leessen a földre. – Biztos vagy benne? – Igen. Teljesen. Esküszöm, hogy Natalie azt mondta, lelkész. – Annie finoman beletúrt rövid, szőke bubifrizurájába. – Egyik reggel átmentem, és ott ült Natalie ágyánál. Akkor mutatta be nekem. – Bent járt a házamban? – Luke félrenyelte az italát, és megtörölte a száját a kézfejével, mielőtt megint szólni tudott volna. – És te találkoztál vele? – Találkoztam. – Annie megveregette Luke hátát, mire Luke köhögött még egy utolsót. – Miért? Mi a baj ezzel? Luke már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de nem tudta, mit mondjon. Mi a baj ezzel? Mit mondhatna erre, ami nem hangzik paranoid téveszmének, és gyanúsítgatásnak a feleségével, Annie legjobb barátjával szemben? Ez a férfi ott volt a házában, amikor ő nem volt otthon, egy férfi, akit nem ismer, és akit a felesége sosem említett… egészen mostanáig. Egy férfi, akinek a nevébe mindig mindenhol belebotlik. Luke a tenyerébe temette az arcát, és a kéztövével megdörzsölte a szemét. Annie már nem veregette, hanem nagy köröket rajzolgatott a hátára. – Jaj, Luke. Nagyon sajnálom. Csak nemrég történt. – Nem. Nem erről van szó – mondta Luke, és ujjaival körberajzolta a szemét, hogy felitassa az esetleges nedvességet. – Csak a sör. Érzelgőssé tesz. – Miért aggaszt téged ez a Neal nevű fickó? – Annie

kiegyenesedett a székén, és oldalról bámulta Luke arcát. Luke kiitta az utolsó cseppeket, majd a pultra tette az üres sörösüveget. – A száma benne volt Nat telefonjában. De nekem soha nem mesélt róla semmit. És aztán ott van az a levél… Annie megcsóválta a fejét, látszott, hogy inkább nem mondja ki, amit gondol. – Príma. – Széttárta a kezét. – És mit írt róla, amitől frászt kaptál? Luke nem tudta, mit feleljen. Nem volt semmi kifejezetten aggasztó sem a levélben, sem a telefonban talált üzenetben. Inkább mintha hiányzott volna valami. – Igazából semmi. Segített neki egy kellemetlen helyzetben, a suliban. Csak arról van szó, hogy Natalie-nek és nekem nem voltak titkaink egymás előtt, és arra gondoltam, hogy előled sem titkolt el semmit. És erre hazudott neked róla, amikor bemutatott neki. Vajon miért csinálta? Annie az italát kavargatta a szívószállal. Ezúttal nem érkezett gyors válasz, és nem volt hátveregetés sem. A jégkockák nekiütődtek a pohár falának, hangosan koccantak a köztük feszülő csendben. – Oké. Erre nem tudok válaszolni. De Luke, figyelj, ne légy hülye! – mondta, és megérintette Luke karba tett kezét, az ujjai hidegek voltak a jéghideg pohártól, amit a kezében tartott. – Natalie szeretett téged. Soha nem tett volna olyasmit, amivel fájdalmat okozna neked. És erre? Te most azt hiszed, hogy… – Annie elhallgatott, és körbepillantott, hogy kihallgathatja-e őket valaki, majd suttogva folytatta: – …hogy viszonya volt? A szó émelyítő súllyal nehezedett Luke mellkasára. Tényleg azt hitte, hogy Natalie-nek viszonya volt ezzel az emberrel? Teljes képtelenségnek tűnt még csak elképzelni is Natalie-t, amint azon mesterkedik, hogy egy másik férfival bújjon ágyba. De nem ez volt a lényeg. Kettejük rejtélyes kapcsolata majdnem ugyanolyan kellemetlen érzés volt Luke számára, mint egy intim kapcsolat. – Magam sem tudom, mit gondoljak. Ezért akartam beszélni veled erről.

Annie Luke karjára tette a kezét. Luke a hosszú, karcsú ujjakra és a finom, rózsaszínre festett körmökre bámult. Egy cseppet sem hasonlított Natalie kezére, mégis hasonlóan megnyugtató érzést keltett benne. – Gondolj csak bele, hát mikor lett volna ideje egy viszonyra? Hiszen minden idejét lefoglalták a gyerekek, te, az iskola és…. nem is tudom, talán… a rák. Annie-nek igaza volt. Hogy aggódhatott amiatt, hogy Natalie-nek viszonya volt, amikor legyengült, megkopaszodott, émelygett, és minden napja halálfélelemben telt? Az egész hirtelen nevetségesnek tűnt. – Jaj, hogy én mekkora egy seggfej vagyok! – mondta Luke kínjában nevetve. – Oké. Pontosan ezekre a szavakra volt szükségem, Annie. – Hát, ha ennyire örülsz neki, akkor legközelebb elnáspángollak – mondta Annie, és jó erősen rácsapott Luke karjára. – Aú! – Ugyan. Megérdemelted. – Rendben – nevetett Luke –, megérdemeltem. És most, hacsak nem akarsz megint megfenyíteni, kimennék a mosdóba. – Luke felállt, hagyta, hogy a keze szabadon leessen a pultról, de még időben visszafogta, hogy ne érjen hozzá Annie combjához. – Köszönöm. Mindig tudod, mit kell mondanod. – Nincs nehéz dolgom. Csakis az igazat. – Annie megszorította Luke kezét, aztán utat engedett neki. – Kérsz még egyet? – kérdezte, és az üres sörösüvegre bökött a fejével. – Vezetek, szóval inkább nem. – Én azért nem iszom ma este, hogy mások sokkal jobban érezzék magukat – nevetett Annie, és finoman meghajolt. – Ne engedd, hogy ezt az áldozatot csak Brianért hozzam meg! Majd hazaviszlek, és reggel együtt felvesszük a kocsidat. Luke megfontolta az ötletet. Már sokkal lazábbnak érezte magár, megkönnyebbült. – Rendben, akkor jöhet még egy. – Luke felmutatta egy ujját, majd

a kocsma hátsó része felé indult, ahol ragyogó, piros felirat hirdette hunyorogva, hogy MOSDÓK. Belökte a lengőajtót, megnyitotta a csapot, és az arcára fröcskölte a hideg vizet. A jéghideg víz belemart a bőrébe, és egy pillanatra úgy érezte, lefagy az agya, de fel is frissült tőle. Háromtenyérnyi víz után átfuttatta nedves ujjait a haján. Hosszabb volt, mint lenni szokott, de a hajvágás állt a legkevésbé fontos helyen a teendői listáján. Szemügyre vette magát a fluoreszkáló fényben, és megdöbbent, milyen öregnek néz ki. A szivárványhártyája még mindig élénkkék volt, de csak azért, mert a színe élesen elütött a véreres szemfehérjétől. A borostája olyan világos színű volt, hogy nem tudta eldönteni, szőke-e, vagy ősz. De legjobban a szeme alatt húzódó karikák öregítették, teljesen beesettnek tűnt miattuk az arca. Natalie rá sem ismerne. Annyira hiányzott neki, hogy az már fájt! Csak két nap telt el a levelek olvasgatása nélkül, és máris távolibbnak tűnt, mint valaha. Letépett hét vagy nyolc lapot a papírtörlőről, megszárítgatta az arcát, majd kidobta a szemetesbe a papírgombócot, és ismét szemügyre vette a tükörképét. Annie-nek igaza volt. Tényleg hülyét csinált magából. Megfeledkezett a sörről, ami rá várt a pulton, haza akart menni, hogy elővegye Natalie legutóbbi leveleit, és megidézze, visszahozza őt. Luke kimasírozott a mosdóból, és ellenőrizte, hogy a zsebében vannak-e a kulcsai. Eldöntötte, hogy elbúcsúzik, köszönetet mond Annie-nek, és lelép. Annie meg fogja érti. Mindig meg szokta érteni. A bárpult felé sétálva meglátta, hogy a Mick, a pultos Annie előtt lebzsel. Luke söröspalackja a bárpulton állt, Mick pedig áthajolt felette, és a szokásos bosszantó dolgot művelte: belebámult Annie dekoltázsába. Luke körülnézett a helyiségben Briant keresve, hogy jelezze neki Annie szorult helyzetét. Hamarosan meg is találta, a bárpulttól néhány méterre ült egy asztalnál, de Luke meglepetésére derűsen szemlélte az Annie és Mick között játszódó jelenetet. A cimborái mellette ültek. Úgy tűnt, Briant egyáltalán nem zavarja a dolog.

Igazából nevetett. Annie elfordult a pulttól, karját összefűzte a melle előtt, a tartása egyértelműen jelezte, hogy nincs benne a játékban, de úgy tűnt, ezt Mick észre sem veszi. Amikor átnyúlt a pult fölött, hogy betűrjön egy tincset Annie füle mögé, Luke úgy érezte, eleget látott. Három hosszú lépéssel átszelte a helyiséget, és zajosan kihúzta az egyik bárszéket, a lábakra erősített gumialátétek élesen csikorogtak a padlón. – Bocs, hogy ilyen sokáig tartott. Minden oké? – Luke ledobta magát a székre, és úgy tett, mintha nem venné észre, hogy Mick Natalie legjobb barátnőjének különböző testrészeit fixírozza. Annie Luke szemébe nézett, és a válla azonnal ellazult. – Naná! – Annie felvillantott egy megkönnyebbültnek tűnő mosolyt. – Örülök, hogy visszataláltál. Már majdnem kiküldtem érted egy mentőosztagot. Luke próbált szívből nevetni, játszotta az agyát Mick előtt, aki még mindig ott állt. Vajon mikor esik le végre a tantusz a fickónak? – Hé, szépségem, mindjárt lejár a műszakom – szólt közbe Mick elmélyített hangon, ami valószínűleg kísérlet volt arra, hogy szexinek tűnjön. – Meghívhatom egy italra, vagy valami másra? Néhány percre lakom innen, és nagyon jól felszerelt bárszekrényem van. Brian felől egy hangos „hűha” hallatszott. Luke-ot kezdte nagyon idegesíteni, hogy Brian mennyire élvezi a felesége szorult helyzetét. Védelmező típusnak képzelte Briant, nem pedig érzéketlen fajankónak. – Kösz, de már mondtam, hogy férjnél vagyok. – Amire én azt feleltem, hogy ezt nem veszem be. Jegygyűrű nélkül? Egy kocsmában? – Mick megragadta Annie csupasz kezét, és a fénybe emelte, Annie meg pirulva elrántotta. – Elfelejtettem visszavenni mosogatás után – magyarázta Annie Luke-nak, mintha legalábbis érdekelné. – Micsoda? Maga ennek a fickónak a felesége? – kérdezte Mick, és kihúzta magát, mintegy demonstrálandó, hogy ő mennyivel férfiasabb. – Nem! – vágta rá Luke és Annie egyszerre.

– Ő a legjobb barátnőm fér… – kezdte Annie, de aztán félbehagyta a mondatot. Luke-ra nézett, a homloka ráncba szaladt. – Vagyis ő egy barátom – javította ki magát. Luke sosem gondolt másként Annie-re, mint Natalie legjobb barátnőjére. Sok barátja volt, de az egyetlen ember, akihez igazi és mély barátság fűzte, az Natalie volt. Magányos, bántalmazott gyerek volt, aki később nevelőszülőkhöz került, így sosem tanulta meg, hogy önmagán kívül másra is támaszkodhatna. De ha belegondolt, az elmúlt három hónapban Annie tényleg a barátja lett. Igazat mondott. Lehet, hogy ő az egyetlen igazi barátja. – Vagy úúúúgy. – Mick hangja betört Luke tűnődő felismerésébe. – Akkor jól mértem fel a helyzetet. – Mick egyenesen arra a pontra bámult, ahol Annie gyűrűje szokott lenni. – Ha az ember elég hosszú ideig ácsorog egy bárpult mögött, képes lesz úgy olvasni az emberekben, mint egy nyitott könyvben. Én könnyen szagot fogok. – Ja, remek FBI-ügynök lenne magából – mondta Annie, és hátravetette a haját, majd nagyot kortyolt a diétás kólájából. Luke alig bírta visszatartani a röhögést. De Mick szokásához híven nem vette észre a gúnyt Annie hangjában. – Úgy véli? – kérdezte Mick, és végigsimított domború mellkasán. – Hát, a testalkatom meglenne hozzá. Luke letett arról, hogy finoman rázzák le Micket. Úgy tűnt, a fickónak nagy dózisban kell adagolni az őszinte beszédet. – Figyeljen ide! – Luke csettintett az ujjaival Mick arca előtt. – A hölgyet egyáltalán nem érdekli az ajánlata. Hagyja békén szegényt! – Hűha, szerintem meg maga nem tudja, hogy a hölgy érdeklődike, szóval kopjon le! Annie megköszörülte a torkát, hogy magára vonja Mick figyelmét. – Sajnos tényleg nem érdekel. És tényleg férjnél vagyok. Látja ott azt a fickót, amelyik már egy órája minigolfot játszik? Ő a férjem, Brian Gurrella őrmester. A többiek a barátai a rendőrségről. Luke rátett egy lapáttal. – Nem érdekli véletlenül a bűnüldözés? Ha akarja, szívesen idehívom, hogy elcsevegjenek erről az érdekes témáról – mondta

Luke, és megfordult, mintha inteni akarna Briannek és a barátainak. Mick megnézte magának a kigyúrt férfiakból álló társaságot, akik a játékgép körül lógtak több korsó sör társaságában. – Nem, erre semmi szükség – mondta Mick, és elhátrált a pulttól, majdnem nekiütközött a röviditalos palackokkal teli polcnak a háta mögött. Végre sikerült valami kellően ijesztőt mondani neki ahhoz, hogy lekopjon. – Minden oké. Úgy látom, fogytán az itala, ideje utánatölteni – mondta Mick, és rámutatott Annie üres poharára. Már majdnem olyan volt, mint egy profi pultos. – Nekem lejárt a műszakom, de szólok Stacey-nek. – Remek ötlet, Mick, köszönjük – mondta Luke, aki nagyon jól szórakozott Mick visszavonulásán. Amikor Mick eltűnt a lengőajtó mögött, valami olyasmit mormolva a bajsza alatt, hogy micsoda seggfejek járnak ide, Annie hangosan felnevetett, és magas pacsira tartotta a tenyerét. Luke is feltartotta a magáét, és Annie jó erősen belecsapott. – Ez marha jó volt! – Annie ragyogott, már nyoma sem volt a félénk, megfélemlített nőnek, akit Luke néhány perce meg akart menteni. – Korábban soha nem volt merszem ilyesmit csinálni. Brian szerint gyáva nyúl vagyok. Remélem, végignézte. Alighogy kimondta a nevét, Brian feje befurakodott kettejük közé, lehelete sörtől és jó pár felestől bűzlött. – Millió köszönet, Luke. Vesztettem miattad ötven dolcsit. Fogadtam azokkal a lúzerekkel, hogy Annie sírva elrohan ahelyett, hogy lerázná a fickót. – Brian rácsapott Luke vállára, és egy gyors puszit nyomott Annie feje búbjára. – Szerintem így már nem is érvényes a fogadás, hogy te is beleütötted az orrodat, és elijesztetted az ürgét. – Hé! – tiltakozott Annie. – Szerintem tök jól csináltam. És még el sem sírtam magam – mondta, és tettetett utálkozással lerázta magáról Brian karját. Luke már épp be akart szállni ebbe a fura, de játékos évődésbe, amikor meglátta Annie arckifejezését a magas fali tükörben. Az arca

mosolytalan volt, a tekintete kemény és merev. Nyoma sem volt annak a vidám pajkosságnak, ami a szavaiból áradt. Igazából egyetlen dolgot tudott kiolvasni az arcából, és ez a kétségbeesés volt. Luke lehajtotta a fejét. Brian nem látta Annie arcát, nem volt tudatában annak, hogy kínos helyzetbe hozta a feleségét. Attól, hogy ott ült hátul, és figyelte, ahogy Mick rányomul a feleségére, Annie jelentéktelennek és érdektelennek érezhette magát. – Nehéz helyzetbe hoztalak, Luke – folytatta Brian, és mindkettőjük vállát megveregette. – Hölgyeim, élvezzétek tovább a csajos estét. A srácok dartsozni akarnak, én meg vissza akarom nyerni a pénzemet. – Brian megnézte magának Luke-ot, mintha felmérné a képességeit. – Csatlakozhatsz hozzánk, ha van kedved. Szeretjük a friss húst. Luke tudta, hogy jobban játszik Briannél, ha az be van csípve, a másik kettő meg hamarosan úgy fogja hajigálni a nyilakat, mint a tizenkét éves kamaszok. Átfutott az agyán, milyen könnyen legyőzhetné a társaságot, hogy egy kis pénzhez jusson, de aztán meglátta Annie változatlan arckifejezését. – Kösz, inkább nem! De ti érezzétek jól magatokat, srácok! – mondta, és intett Tannernek és Josénak, akik épp a nyilakat válogatták szét színek szerint. – Majd máskor nyerem el tőled a pénzedet. – Ahogy akarod – mondta Brian, és elsétált. – Jól vagy? – kérdezte Luke halkan, amikor Brian eldobta az első nyilat a műanyag dartstábla felé. Vajon Annie és Natalie kibeszélték a férjeiket? Biztosan. Hát nem ezt csinálják a barátnők? És most Luke és Annie voltak barátok – immár hivatalosan is –, de Luke távolról sem érezte magát alkalmasnak arra, hogy házassági tanácsokat osztogasson. – Jól vagyok. – Annie mélyet, reszketőset sóhajtott, majd ragyogó mosolyra húzta az ajkát. Luke elég meggyőzőnek találta. És akkor beléhasított egy gondolat: Mi van, ha soha nem látta még Annie-t szívből mosolyogni? Annie megpördült a székkel, és a dartsozókat kezdte nézni a távolból, mintha tényleg érdekelné a játék. –

Elmehetsz, ha akarsz. Nem haragszom meg miatta. Luke elgondolkodott. Mick sikamlós nyomulása előtt azt tervezte, hogy kimenti magát, bevágódik a kocsijába, és hazaér, még mielőtt elkezdődne a The Late Night Show a tévében. Csak azért ment oda aznap este, hogy kiszivattyúzzon néhány információt Annie-ből. És Annie már mindent elmondott, amit tudott. Luke is megfordult a székével, az egyik lábát átvetette a másikon, és nekidőlt a háta mögé került bárpultnak. Annie nem holmi tárgy volt, amit akármikor elővehet, ha szüksége van rá, hogy aztán visszategye a szekrénybe, amikor megkapta tőle, amit akart. Luke nem akarta úgy kihasználni, ahogy Mick próbálta, és nem akarta úgy cserben hagyni, ahogy Brian tette. – Nem. Inkább maradok – mondta Luke, és nagyot húzott az időközben megmelegedett söréből. – De úgy tűnik, nem fogjuk tudni Briant kirobbantani innen, hogy odaérjünk a Bistro 16-ba, ahol asztalfoglalásunk van, szóval rendelni kéne valami kaját. Már amennyiben van étel ebben a lebu… úgy értem, ebben a klasszikus eleganciájú létesítményben. – Minden bizonnyal – nevetett Annie. – A specialitásuk egy francia különlegesség. Azt hiszem, french fries a neve – folytatta rettenetes francia akcentussal. Luke felnevetett. – Ínycsiklandóan egzotikus lehet. – Biztosíthatlak, hogy sehol nem találsz ilyen remek francia konyhát. – Annie intett a fiatal, fekete ruhás nőnek, aki felváltotta Micket a pult mögött. Amíg a lány odaért hozzájuk, Annie a kezét bámulta. – Hm – mondta, majd kis szünetet tartott, amíg összeszedte a gondolatait. – Kösz, hogy kihúztál a csávából! Nagyon örülök, hogy csatlakoztál hozzánk ma este. Annie arcbőre hibátlan volt, az arccsontja magas és szépen formált, az alakja pedig szoborszerűen szép a géneknek és a többórás konditermi edzéseknek köszönhetően. Natalie sokszor viccelt azzal, hogy egy umpalumpának érzi magát a kecses barátnője mellett, amin

Luke mindig hatalmasat nevetett, majd hosszasan csókolóztak, miközben Luke keze Natalie fenekét markolta. Annie egyértelműen nem volt az esete, de akkor és ott, a bárban, ahogy ott ült mellette a finoman rajzolt ajkával és a felfelé kunkorodó szájszögletével… Lukeban megmoccant valami. Hirtelen erős késztetést érzett, hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse a nő szája körül futó, finom ráncokat. – Hát mire valók a barátok? – nevetett Luke, és elfordította a fejét. Hogy a fenébe gondolhat ilyesmire Annie-vel kapcsolatban? Hiányzik neki Natalie, csak ez lehet a magyarázat! Luke hirtelen rengeteg érdekfeszítő dolgot fedezett fel a kocsmában. Éles fények, Brian győztes dartsdobása, a sarokban ülő fickó, aki folyamatosan a Black in Black-et nyúzatja a zenegépen. Mindenhova nézett, csak Annie-re nem. És nem számított, mennyire nem akarja, mégis azon kapta magát, hogy megint látni szeretné Annie finom mosolyát. És amikor egy vicc vagy egy történet közben elkapta Annie egy-egy mosolyát, azon tűnődött, hogy ez most igazi volt-e.

ÁPRILIS

9. FEJEZET – SZERINTED MIÉRT VOLT NÁLA AZ A BORÍTÉK? És miért tartotta meg? – Will Luke sarkában volt, és csak úgy záporoztak a kérdései. Minden reggelük ezzel telt: Will listákat készített, hogy bebizonyítsa, nem beszél őrültségeket, Luke pedig próbálta eloszlatni a fia kétségeit, miközben benne is úgy nőtt a bizonytalanság, ahogy egy gondozatlan kertben burjánzik a gyom. – Sokat mesélt arról, hogy hormonokat kellett szednie, hogy teherbe essen. Láttad valaha a pocakját? Miért nincsenek róla fényképek? – Nem tudom, miért tartotta meg. És igen, láttam őt terhesen, és azért nincsenek képek, mert nem voltam itthon, és akkoriban még nem találták fel a szelfit – darálta Luke a válaszokat, mint minden reggel. Nem mindig ugyanazok a kérdések merültek fel, de mindegyikben ott volt az a hátborzongató reménykedés. Luke-ot nem is igazán az zaklatta fel, amit Will kérdezett, hanem ahogy. Luke Will megszállott faggatózása nélkül sem bírt egy óránál tovább nem gondolni a Natalie emlékes dobozában talált borítékra és a rajta álló névre. Még mindig nagyon… idegesítette… de nem azért, mert kételkedni kezdett abban, hogy Will az ő fia. Nem számított, Will hogy csűri-csavarja a történetet, és hány őrült feltételezéssel áll elő – semmi sem ingathatta meg Luke hitét abban, hogy ő a fia apja. De akkor miért ez a sok titok? Ez a kérdés kínozta Luke-ot az ilyen reggeli számonkérések során – miért ez a sok titok? Azt tervezte, hogy kidobja a Maranatha borítékot a szemétbe, és soha többé nem gondol rá. De akkor újabb levél érkezett, ami arról szólt, hogy dr. Neal Natalie-nek adta a néhai felesége régi kendőit. És semmi másról. A boríték azóta is az öltözőasztalkáról bámult rá. – Kicsit utánanéztem, hátha attól megnyugszol. A Maranatha Örökbefogadási Ügynökség Chicagóban van, és telefonon senki sem hajlandó válaszolni egy évekkel ezelőtti dologgal kapcsolatos

kérdésre. De az ügynökségnek van egy kihelyezett irodája Kalamazooban, aminek a neve Maranatha Ház. Willnek leesett az álla. – Komolyan? Az nagyon közel van ahhoz a helyhez, ahol anyu felnőtt, nem? – kérdezte Will, és a kezét mélyen a kapucnis melegítőfelsője kenguruzsebébe süllyesztette. – Mi a fene folyik itt, apu? – Valószínűleg semmi – felelte Luke, és a táskája zsebébe gyömöszölt egy kazalnyi levelet, majd felemelte a kezét, hogy elejét vegye Will további kérdéseinek. – De csütörtökön kiveszek egy nap szabit, és odamegyek személyesen. Ez elég meggyőző számodra? – Veled megyek – mondta Will, és a vállára kanyarintotta kék hátizsákját, ami tele volt kimoshatatlan filctollal rajzolt irkafirkákkal. Luke szerint sima graffitik voltak, de Natalie mindig műalkotásoknak nevezte őket. – Nem, nem jössz. Lehet, hogy szóba sem állnak velem. Tudod te, milyen bonyolult eljárás egy kisbaba örökbefogadása, Will? – Luke egyre emeltebb hangon beszélt, de leküzdötte az ingerültségét. Vett egy mély levegőt, és folytatta útját a bejárati ajtó felé. Will követte. – Oké. Oké. Jól van. Egyedül mész. Amikor átmentek a családi fotókkal teli előszobán, Luke mereven maga elé bámult, mert még mindig képtelen volt ránézni a „Natalie az esküvőnk napján” című fényképre. Általában azért nézett félre, mert a boldog emlékek kínzó fájdalmat ébresztettek, de újabban inkább a kétségek kavarodtak fel benne, és ezt szerette volna elkerülni. Amikor kiértek az előszobából, Will szorosan a nyomában volt, és megérintette a vállát. – Köszönöm, hogy megteszed. – Karja egy pillanatra Luke válla köré fonódott egy gyors ölelésre, Luke pedig megveregette a hátát, és azt kívánta, bár ne kéne sietnie. – Mindent megtennék érted, Will. – Luke Will felé hajolt, és belenézett a szemébe. – A fiam vagy. – Tudom, apu.

Luke megsimogatta Will arcát, majd kinyújtott karral maga elé penderítette. – Most szedd össze Claytont, és akkor kiteszlek az iskolánál munkába menet! – Oké – bólintott Will, majd ordítani kezdett. – Clay! Ideje indulni! – Aú! Arra gondoltam, hogy menj fel érte. Ordítani én is tudok – mondta Luke, és a lépcsőre bökött. – Remek! – Will a szemét forgatta, majd felvonszolta magát a lépcsőn. Megint olyan volt, mint egy normális kamaszfiú. Luke az I-94-en haladt, az utakat szegélyező, csupasz fák ágain épphogy megjelentek az első apró rügyek. Noha már egy hete benne jártak az áprilisban, még mindig megvolt az esélye, hogy havazni kezd. De a hó nem öli meg a rügyeket. Valahogy mindig túlélték a télutón támadt viharokat és a túl korán beköszöntött tavaszokat is. Bárcsak az emberek jobban hasonlítanának a fákra! Egy nagy, zöld tábla adta hírül, hogy KALAMAZOO, 72. KIJÁRAT. Egész héten erre a percre várt. Indexelt, és ellenőrizte a tükröket, noha rajta kívül senki sem volt az úton egész reggel. Mindössze két óra alatt ért a házától ide, ebbe a nyugat-michigani kisvárosba, és annyi minden járt a fejében, hogy szinte röpült az idő. Amikor Luke elmondta Annie-nek ezt a váratlan „üzleti utat”, ő azonnal felajánlotta, hogy majd náluk vigyáz Claytonra, és akkor Jessie simán át tudja venni a terepet. Igaz, hogy Clayton azonnal összebarátkozott Jessie-vel, de azért mégis Annie volt a szíve csücske, és ez az utóbbi időben elég nagy cirkuszokkal járt, amikor délután háromkor az apja érte ment. Luke hálás volt, mert így eggyel kevesebb dolog miatt kellett aggódnia, még azt sem bánta, hogy emiatt be kellett pakolnia a szennyes edényt a mosogatógépbe, és ellenőriznie kellett, hogy Cayton lehúzta-e a reggeli bilije tartalmát a vécén. Annie elképesztően segítőkész volt azóta, hogy Luke elment vele

és Briannel a kocsmába. Luke nem tudta, hogy hálából-e, amiért segített neki Mickkel szemben, vagy mert aggódott a lelkiállapota miatt. Annie volt az egyik legodaadóbb ember, akivel valaha találkozott, és egy kicsit az anyjára emlékeztette Luke-ot, ami egyszerre volt jó és rossz érzés. Az anyja látszólag képtelen volt észrevenni vagy akár gyanítani a rosszat az emberekben. És ugyanez igaz Annie-re is, ha Natalie-ről volt szó. Annie inkább arra a következtetésre jutott, hogy Luke kezd megbolondulni, és fel sem tételezte, hogy a néhai barátnőjének volt egy titkos élete. Luke lekanyarodott a sztrádáról, és lassítani kezdett. Finoman a fékre taposott, és megnézte a GPS kijelzőjét. Kétszer jobbra, kétszer balta, aztán megint jobbra, és már ott is lesz a Maranatha Háznál. Alaposan begyakorolta a mondókáját és a „segítségre van szükségem” arckifejezést. Reggel azt az öltönyt vette fel, amit Natalie temetésén viselt. Ennyit arról, hogy el kellett volna égetni. Ma jól jött, hogy kéznél van. A szomorúság, ami úgy lengte be a ruhát, mint egy kölni, segíteni fog, hogy meggyőzőnek tűnjön. Luke követte a GPS utasításait, és egy keskeny utcácskába jutott, amit töredezett aszfalt borított. Óvatosan kikerült egy hatalmas kátyút, ami az aszfalt közepén tátongott. Lassan araszolt lefelé az úton, a lába szinte lebegett a gázpedál fölött, ügyelt rá, hogy ne menjen 10 mérföld/óránál gyorsabban. A GPS szerint már csak egy mérföld volt hátra. Ahogy a fekete pont egyre közeledett a pirosan ragyogó ponthoz a navigációs kijelzőjén, úgy érzett egyre erősebb késztetést arra, hogy egy Y kanyarral megforduljon, és hazamenjen. Hirtelen a GPS hangja közölte vele, hogy megérkezett az úti céljához. Luke a szükségesnél sokkal erősebben taposott bele a fékbe, a teste előrelendült, a válla majdnem nekicsapódott a kormánykeréknek. Zavartan körülnézett. Semmit sem látott, csak félig csupasz ágakat a fákon és a rothadó avar vastag szőnyege alól kikandikáló, zöld rügyeket. Biztosan rossz címet adott meg a GPSnek. Még egyszer belenézett a visszapillantó tükörbe, majd elővette a papírlapot, amire felírta a címet, és gondosan begépelte a GPS-be.

Amíg az az új útvonalat tervezte, Luke megint körbepillantott. Úgy harminc méterrel mögötte valami kilátszott egy rügyező sövénybokor közül. Egy ezüstszínű postaláda. Rükvercbe tette a sebváltót, és lassan visszatolatott, amíg a postaládához nem ért, ami egy gyomos földút végén állt. A kis piros zászló fel volt csapva, vagyis volt benne valami, és az MFS felirat állt rajta nagy, fekete betűkkel. MFS. Maranatha Family Services. Maranatha Családsegítő. Szóval akkor létezik. Csak annyira zaklatott volt, hogy nem vette észre a bejáratot. Avagy, hogy ne találja meg a Maranatha Házat, elillant. Valaki felcsapta azt a zászlót azon a postaládán, vagyis valószínűleg volt valaki a földút másik végén. És ennek a valakinek talán vannak válaszai. Luke visszafojtott lélegzettel kanyarodott le az aszfaltról, a kerekek két nagy döccenéssel huppantak rá a puha földútra. Már nem fordulhat vissza. Túl messzire ment. Will válaszokat akart. És ő is válaszokat akart, a fenébe is. A kerekek kicsit kipörögtek, mielőtt az abroncsok belekaptak volna a sáros ösvénybe, és Luke örült, hogy egy négykerékmeghajtású terepjáróval vágott neki az útnak. Máskülönben sétálnia kellene, és a szép temetési öltönyét belepné a por. Jó, hogy nem gyalog vágott neki, mert az ösvény sokkal hosszabb volt, mint várta. Luke beállt egy üres helyre egy jobb napokat látott, sötétbarna Chrysler mellé. Az ablakai le voltak eresztve, mintha a tulajdonos pimaszul provokálná az eget, hogy boruljon be, és zúdítson záport a kocsira. Luke megpaskolta a kabátzsebét, megbizonyosodott arról, hogy a levél még mindig benne van. Volt ott még egy régi fénykép Natalie-ről, egy fotó a kisbaba Willről, valamint Will születési anyakönyvi kivonatának másolata. Esetleg szükség lesz rájuk. Legalább egy tucat hazugságot talált ki, amivel kihúzhat belőlük némi információt, de végül arra jutott, hogy ezzel az erővel akár igazat is mondhat. Valószínűleg úgysem mondanak neki semmit, túl sok jogi akadálya lenne a titoktartási kötelezettség miatt, mert az biztos, hogy az örökbefogadáshoz egy csomó ilyen iratot alá kell írniuk. A nagy, fehér, verandás ház egy zöldellő rét közepén állt, ami nagy

meglepetés volt a hozzá vezető és a lelkét is kirázó földút végén. Az ütött-kopott Chrysler csak az egyike volt annak a néhány porlepte autónak, amelyek a háztól pár méterre levő fészerben álltak. A fehér kerítésen egy fatábla lógott IRODA felirattal, ez volt az egyetlen jele annak, hogy ez nem egy magánház. Luke feltrappolt a ragyogó, zöld ajtóhoz vezető lépcsőn. Egy fényes, sárga, napszítta papírlap volt felerősítve az üvegezett ajtó belső felére, a fejlécén egy kisbabát tartó kéz elnagyolt rajzával. „Biztonságos rév a kisbabáknak. Kétségbe van esve? Segítségre van szüksége? Nálunk itt hagyhatja a kisbabáját egyéves korától. Nem kérdezünk semmit. Munkaidő után, kérjük, csengessen!” Egy fehér csengőgomb ragyogott az ajtó mellett. Egyéves korától. Hogy hagyhatja itt valaki az egyéves gyerekét annyi etetés, átvirrasztott éjszaka, mosoly és gügyögés után? Ráadásul milyen lány hajtana végig az idevezető, kátyús úton? Luke megcsóválta a fejét, majd belépett az ajtón. Odabent egy kis csengő jelezte az érkezését. Egy meglepően nagy előtérben találta magát, legalábbis egy ilyen kis intézethez képest. A durva, gesztenyebarna szövettel kárpitozott székek félkörben álltak egy L alakú információs pult előtt. Amikor az ajtó becsukódott, egy nő szólt ki egy számítógép monitorja mögül. Semmi más nem látszott belőle, csak ragyogó rózsaszínre festett körmei, amikkel a székek felé intett. – Egy perc, és megyek. Kérem, foglaljon helyet! Luke kigombolta a kabátját, és leült a pulthoz legközelebb álló székre, ha esetleg a nő megfeledkezne az érkezéséről. Néhány percnyi billentyűzetkattogás után a számítógépes nő felállt, és egy mappát tett a pultra. Csak épp nem nő volt, hanem bakfis, nem lehetett több tizenhét vagy tizennyolc évesnél. És nagyonnagyon terhes volt. – Üdvözlöm! – mosolygott rá Luke-ra, amikor észrevette, hogy egyedül üldögél, és a nagy faajtóra mutatott, amelyen férfi és női jelzés állt. – A lánya kiment a mosdóba? – Luke már épp válaszra nyitotta a száját, de a lány félbeszakította. – Az én nevem Lacey.

Amikor a lánya visszajön, töltse ki ezt. Én addig szólok Ms. Stephaninak, és akkor rögtön rá is térhetünk a lényegre. Lacey feltett egy barna fejhallgatót, és lenyomott néhány gombot, a körmei hangosan kocogtak. Luke előredőlt, és elolvasta a mappában lévő papírt. MARANATHA CSALÁDSEGÍTŐ ANYAOTTHON-TÁJÉKOZTATÓ (Jelentkezők számára) A krízis terhesközpont nonprofit szervezet, amely fizikai, érzelmi és lelki támogatást nyújt a nők és családok számára a terhesség során, és bentlakást biztosít a 12-19 év közötti anyák számára, jövedelemtől függetlenül, ha az örökbe adás mellett döntenek. Lacey visszatette a telefonkagylót a helyére, majd Luke felé fordult. – Olvassa el nyugodtan, és utána Ms. Stephani bevezeti az irodájába, ahol megcsinálhatják a papírmunkát. Én nem lehetek jelen, titoktartás meg ilyenek. – Az utolsó szavakat már suttogva mondta ki, és a kezével mintha behúzott volna egy cipzárt a száján. A mosdó felé nézett felhúzott szemöldökkel. – Biztosan jól van? Vagy nem bírja az autózást? – Nem, nem hiszem, hogy ez a gond… Ekkor egy magas nő lépett be az ajtón szőkített, barna tövű bongyorkákkal és rendkívül széles mosollyal. Világoskék, nyakig begombolt blúzt viselt, és akkora zápfogakat, amekkorákat Luke még életében nem látott. Biztosan ez lesz Ms. Stephani. – Szóval maga Dana apukája. Annyira örülök, hogy megismerhetem! – mondta, és Luke felé lökte a kezét. Az öröme olyan őszintének tűnt, hogy Luke szinte szégyellte magát, amiért nem rendelkezik egy terhes kamaszlánnyal, aki nevetségesen sok időt tölt a

mosdóban. Megrázta Ms. Stephani kezét. – Attól félek, itt valami félreértésről van szó. Én nem a lányommal érkeztem. Ms. Stephani visszahúzta a kezét, a fejét oldalra billentette, mint egy kakadu, és barátságos hozzáállása villámgyorsan halványult. – Ó! Talán meggondolta magát? – Az arca idősebbnek tűnt, amikor nem mosolygott, falán az ötvenes évei végén járhatott. – Nem. A lányom csak kilencéves, és a többi negyedikessel együtt épp az ebihalakkal és a két számjegyű osztással ismerkedik. – Luke még azt is hozzá akarta tenni, hogy hála istennek, de úgy vélte, az kissé elítélően hangzana. – A lánya csak kilencéves? – kottyant közbe Lacey a pult fölött áthajolva. – Csitt, Lacey! Menj be a szobádba! Ez a dolog nem tartozik rád – mondta Ms. Stephani, és az ajtó felé hessegette Lacey-t. – Most! Különben keresztet vethetsz a recepcióra, és átraklak a konyhai műszakba, Daisy mellé. – Rendben – duzzogott Lacey, és az ajtó felé totyogott, de mielőtt kiment, még egyszer rápillantott a mosdó csukott ajtajára, mintha azt várná, hogy valaki mégis kilép rajta. Miután elment, Ms. Stephani Luke felé fordult a gyanakvás fintorába gyűrődött arccal. – Kérem, kövessen az irodámba! – A recepciós pult mögött nyílt egy tolóajtó, ami fölött vastag betűkkel az IRODA felirat állt. Iroda az irodában. Ez nem sok jót jelentett. Egyszer, amikor Luke tizenegy éves volt, az ötödikes tanára lezavarta az igazgatói irodába, mert nem volt hajlandó felboncolni egy békát biológiaórán. És a hajdani tizenegy éves Luke csak egy hajszállal volt idegesebb, mint a jelenlegi harminchét éves. Nem tudta, mi vár rá a Maranatha Ház irodájában. Ms. Stephani külseje alapján ítélve poros könyvekre és néhány macskára számított. Ehhez képest kellemes csalódás érte odabent. Először is volt bent egy nagy tölgyfa íróasztal, mögötte egy bőr görgős székkel, az asztal előtt pedig két szépen kárpitozott, virágmintás, füles fotel. A szoba halványsárgára volt festve, a plafon alatt fehér díszszegéllyel, és sok

száz ismeretlen ember bámult Luke-ra a falakra aggatott fényképekről. Úgy érezte magát, mintha egy ódon vidéki kúria nappalijában lenne, nem pedig egy titokzatos örökbeadási ügynökség irodájában. Miután mindketten leültek, Ms. Stephani beszélni kezdett: – Mostantól nem bocsátkozom feltételezésekbe arról, hogy ön kicsoda, és mit keres itt. De mielőtt elmondaná, szeretném, ha tudná, hogy tiszteletben tartjuk a bentlakóink magánéletét, és nem tudunk információt adni a múltbéli, illetve jelenlegi vendégeinkről vagy a gyermekeikről. Ha azért jött, hogy kérdéseket tegyen fel, amelyek sértik a titoktartással kapcsolatos irányelveinket, akkor meg kell kérnem, hogy távozzon. Luke nem törődött a nő szavaival. Belenyúlt a zsebébe, megfogott egy sima felületű fotót a zsebében, és a borostyánszínű íróasztallapra csúsztatta. – Ő a feleségem. A kép Natalie-ről készült két éve, húsvétkor, amikor az anyja meglátogatta őket, és ragaszkodott hozzá, hogy a gyerekek menjenek el a templomba. Még azelőtt, hogy a Ewing-szarkóma a mindennapjaik részévé vált volna. Natalie csipkegalléros, sárga ruhát viselt a képen. A sárga színtől a bőre porcelánfehérnek tűnt. Mayen egy világospiros ruhácska volt, apró virágmintákkal. Akkor még csak hétéves volt, és pont úgy nézett ki, mint most, csak kisebb kiadásban. Will azóta kamaszodni kezdett. A kisfiú, akinek szépen hátranyalt hajába tökéletes választékot fésültek, és csálén állt a nyakkendője… annyira ismerős volt, és mégis annyira különbözött attól a fiútól, akit otthon hagyott. Ms. Stephani nem nyúlt a fényképhez, de kicsit előrehajolt, hogy megnézhesse. – Nagyon csinos, de mi csak tizenkettő és tizenkilenc év közötti fiatal lányokkal foglalkozunk. – Nem terhes – mondta Luke, és előrébb tolta a fotót. – Natalie Richardsonnak hívták, és meghalt. – Luke próbálta kifürkészni Ms. Stephani reakcióját, amikor meghallotta Natalie nevét, de a nő arca semmit sem árult el. – Amikor átnéztük a holmiját, a tizennégy éves

fiam talált egy borítékot, ami a Maranatha Családsegítőtől érkezett néhány héttel a születése előtt. És most azt vette a fejébe, hogy örökbe fogadtuk. Ms. Stephani karba tett kézzel könyökölt az asztalon, és a tekintetét Luke-ra szegezte. – Még mindig nem értem, miben tudnék segíteni önnek. – Kérem. Én tudom, hogy nem adoptáltuk őt. – Kiráncigálta a félbe hajtott borítékot a zsebéből, de közben a combjára hullott egy spirálfüzetből kitépett papírlap is. Egy pillanatig bámulta a papírt, aztán a tenyerébe csúsztatta, és amilyen diszkréten csak tudta, visszatette a zsebébe, majd megpaskolta, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a füzetlap biztonságban van. Ms. Stephani megköszörülte a torkát, és Luke-nak megint eszébe jutott, hogy mit keres ott. – Úgy értem, nem voltam a feleségemmel végig a terhessége alatt, de… – Luke kihajtogatta a borítékot, és Ms. Stephani felé nyújtotta, hogy megnézhesse. – Azt reméltem, hogy ön talán meg tudja mondani, honnan érkezett ez a levél, mivel Natalie-t már nem tudom megkérdezni. Ms. Stephani erősen hunyorogva szemügyre vette a borítékot, vastagon kifestett szempillái szinte összeértek. – A szervezetünk jogi osztálya küldte Chicagóból. Ők segítik azoknak az ifjú hölgyeknek az örökbe adási eljárását, akik a Maranatha Családsegítő valamelyik anyaotthonában laknak. Összesen hat ilyen otthon van Illinoisban, Indianában és Michiganben. Az örökbe adások általában regionálisak. Ezen kívül nem tudok mást mondani önnek – Ms. Stephani annyira hátradőlt a székében, hogy a rugók keserves nyikorgásba kezdtek alatta. Vagyis zsákutca. Luke lenyelte az ingerültségét, felmarkolta az asztalról az iratokat és a fényképet, és felpattant. Csalódást és vereséget érzett, és szeretett volna minél gyorsabban kikerülni onnan, még mielőtt felrobban. – Azért köszönöm a segítségét – köpte ki a szavakat olyan hangsúllyal, ami felért egy sértéssel. Maga sem tudta, mire számított, de egy rendíthetetlen és közönyös falra semmiképp sem. Megfordult,

hogy távozzon. Az arca tüzelt, a fogai csikorogtak, de még hallotta Ms. Stephani hangját a háta mögül. – Részvétem a vesztesége miatt. Natalie egy… – Ms. Stephani hangja elakadt, mintha a könnyeivel küzdene. Krákogott, majd folytatta. – Biztos vagyok benne, hogy csodálatos asszony volt. Amikor Luke felfogta a nő szavainak értelmét, forogni kezdett körülötte a világ. Belekapaszkodott az ajtófélfába, majd megfordult, leesett állal. Lehet, hogy keményebbnek kellett volna lennie, és akkor igazi válaszokat kap. De elég volt egy pillantás Ms. Stephani arcára, és látta, hogy a kedvességnek és a részvétnek már nyoma sincs rajta. Ha többet akar kicsikarni Ms. Stephani verziójánál, akkor több információra lesz szüksége, és talán egy ügyvédre is. – Köszönöm. – Luke megköszörülte a torkát, és a kezét rátette a kilincsre, távozásra készen. Még egy pillanatig állt az ajtó előtt, hogy kihúzza magát, és megkeményítse a vonásait, mielőtt kilép az előtérbe. Ebben a néhány pillanatban megakadt a szeme a falat borító sok száz kép egyikén. Pontosan az ajtó felett függött, hat pár mosolygott rajta, mindannyian egyforma, Maranatha Családsegítő feliratú, lila pólót viseltek. A fotót már kissé kifakította a szemben lévő, elfüggönyözött ablakon át beáradó napfény, így nehéz lett volna megbecsülni a korát. De amikor ránézett a képre, egy dologban biztos volt: az egyik mosolygós arc Natalie-é. A haja össze volt fogva egy hosszú, barna lófarokba, és olyan szélesen mosolygott, hogy szinte kilátszottak a mandulái. Mellette pedig egy másik ismerős arcot látott: Natalie középiskolai fiúját, Andy Garnert.

10. FEJEZET LUKE KÓVÁLYGÓ FEJJEL BOTORKÁLT KI a Maranatha Házból. Az egyik kezével kinyitotta a bejárati ajtót, az ódon zsanérok hangos nyikorgással búcsúztak tőle. Amikor épp lement volna a hámló falépcsőn, egy kéz veregette meg a hátát. Luke épp csak egy pillanatra lassított le, hogy átvegye a piszkosfehér, háromrét hajtott brosúrát, amit Ms. Stephani nyújtott felé. Csak akkor jutott eszébe, hogy még csak be sem mutatkozott a bentieknek, amikor megnyomta az autója központi zárjának távirányítóját. De már túl késő volt, és már semmi sem tudta volna rávenni, hogy visszamenjen. A brosúrát az utasülésre hajította, becsusszant a kormány mögé, és becsapta az ajtót. Jól kihúzatta a motort, és tolatni kezdett, hatalmas porfelhőt kavarva. Ezúttal nem volt finomkodás és óvatos kanyarodás. Olyan gyorsan akart elmenekülni erről a helyről és a titkaitól, amilyen gyorsan egy háromtonnás terepjáró mozdulni képes. Amikor az abroncsok aszfaltot értek, és a futómű nagy nyekkenéssel elhagyta a földutat, Luke bekapcsolta a rádiót, és addig nyomkodta a gombokat, amíg talált egy hangulatához illő számot. Valami olyasmire volt szüksége, ami értetlen, dühös, és van benne egy árnyalatnyi árulás is. A basszus olyan hangosan dübörgött, hogy majdnem beszakadt a dobhártyája. Padlóig nyomta a gázpedált, és perceken belül felért a kihalt sztrádára. Nem akart gondolni semmire. A gondolatok csak fájdalmat hoztak, és a düh könnyeit csalták a szemébe, amelyek elfátyolozták a tekintetét. Nem tudta, mit jelent az a kép, de magyarázatot adott arra, hogy Natalie miért őrizte meg a Maranatha borítékot a dobozában. És ez nem olyasmi, amit el lehet mondani Willnek. Picsába! Mit fog neki mondani? Az üvöltő zene ellenére Luke fejében csak úgy rajzottak a különböző gondolatok arról, hogy miért lehetett Natalie azon a képen,

és hogy miért volt vele Andy is. Néhányszor találkozott Andyvel azután, hogy ismét felvette a kapcsolatot Natalie-vel a Michigan Egyetemen. Andy eljött az esküvőjükre is, és a házasságuk első éveiben néha beugrott hozzájuk vacsorára, ha épp a városban járt. De már legalább tíz éve a színét sem látta. Andy nem ment egyetemre, inkább ott maradt a tóparti kisvárosban, Pentwaterben, hogy átvegye az apjától annak ingatlanüzletét. Ha Luke emlékezete nem csalt, az irodáik a Main Streeten voltak, csak egy háztömbnyire a Namégegyszer nevű antikváriumtól, ahol az anyja akkoriban dolgozott. Pentwater hajdan kis halászfalu volt, ami mára turistalátványossággá nőtte ki magát. A fekvése tökéletes volt, pont a Silver Lake melletti üdülőtelep és a kicsi, de dinamikusan fejlődő városka, Ludington között. Andy és az apja nagyon elfoglaltak voltak, hol egy nyaralót adtak el a dűnék mellett, hol egy komoly házat a városban. Az üzlet nagyon jól ment a 2000-es évek elején, a nagy házvásárlási láz idején. Andy kétszer is meglátogatta őket Ann Arborban, amikor Luke még csak járt Natalie-vel, és egyszer az eljegyzésük után is. Luke és Andy együtt gyerekeskedtek, ugyanabban a városban éltek a középiskoláig, de tizenöt évvel később, Ann Arborban mégis olyan volt újra találkozni vele, mint megismerkedni egy idegennel. Amikor Luke az első alkalommal találkozott Andyvel a Michigan Egyetemen, ő épp inaszakadtából rohant feléjük. Száguldott az udvaron át, és amikor félúton járt Natalie felé, ledobta a válltáskáját a földre, amikor pedig odaért hozzá, olyan vehemenciával kapta a karjába Natalie-t, ami inkább illett volna egy frissen kiszabadult túszhoz vagy egy hazatérő háborús hőshöz. Luke nagyobbra nőtt, mint Andy. Igaz, Andy is nőtt valamennyit az általános óta, de még mindig egy fejjel alacsonyabb volt Luke-nál. Még az ingatlanügynökösködés előtti állapotban volt, teljes erőből nyomta a grunge stílust. Régebben Luke mindig azt gondolta, hogy

Andy lelép Pentwaterből, és zenésznek áll. Andy sötét haja a vállát verdeste, és majdnem koromfekete szemébe hullott. Úgy nézett ki, mint aki egy hónapja nem evett rendes ételt, túl laza pólója épphogy eltakarta az alsónadrágja szegélyét, ami kikandikált mocskos farmerja derekánál. Andy külseje megnyugtatta Luke-ot. Natalie a csinos és ápolt fiúkat szerette, legalábbis mindig ezt állította. Andy addig pörgette a karjaiban Natalie-t, amíg az sikítozni nem kezdett, majd finoman letette a földre, de egy pillanatig még kinyújtott karjai között tartotta, és csak utána eresztette el. Amikor végre elengedte, Natalie lába összegabalyodott, és Luke karjába kapaszkodott, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Az arca kipirult, mint mindig, amikor szívből örült valaminek. – Hogy hiányzott az édes kis pofid, Nats! – mondta Andy, és kisöpört egy tekintélyes méretű hajtincset a szeméből. – Miért nem jársz haza mostanában? Natalie maga elé bámult, cipőjével köröket rajzolt a porba. – Talán, mert teljesen el vagyok havazva. És a szüleim sem laknak már ott, így nincs semmi ürügyem arra, hogy odamenjek. Andy a mellkasába markolt, mintha a szíve épp megszakadni készülne, egy-egy körme feketére volt festve mindkét kezén. – Te aztán értesz hozzá, hogyan sebezd meg egy férfi büszkeségét! Nincs rá okod, hogy elgyere a városba? Hát én nem vagyok elég ok? – Hagyd abba! – mondta Natalie, és játékosan megfenyegette Andyt. – Persze hogy elég vagy. Talán Luke-kal meglátogatunk a tavaszi szünetben. Tudom, hogy nagyon előszezon, de akkor legalább szinte fillérekért is találunk szobát. Úgy tűnt, a drámai újratalálkozás során Andy csak akkor vette észre Luke jelenlétét, amikor Natalie kimondta a nevét. Óvatosan végigmérte Luke szépen betűrt ingét és az övét a farmerján. – Szia, Luke. Jó ideje már, mi? Ők ketten az óvodától nyolcadikig osztálytársak voltak. Andy duci kisfiú volt, hatalmas bogárgyűjteménnyel, amit mindennap becipelt az iskolába, hogy kérkedjen vele, és ez nem sokat segített abban, hogy barátokat szerezzen. Luke pedig a városka alkoholistájának volt a fia,

így egyikük sem számított menő srácnak. Andy jó erősen megrázta Luke kezét, majd elejtette. – Nats megállás nélkül rólad beszélt a régi szép időkben, Tudod, összetört a szíve, amikor leléptél. – Andy kuncogott, mintha ez vicc lenne, nem pedig sértés. – Hát, most már rendben vagyok. Úgy értem, tizennégy éves korában az embernek nem sok beleszólása van abba, hogy hol akar élni… – lépett közbe Natalie, valószínűleg megérezve a lappangó ellenségességet a jelenlegi és a múltbeli fiúja között. – És már régen megbocsátottam neki. Natalie a másik kezét is Luke karjára tette, és lábujjhegyre állva egy puha puszit nyomott az arcára. És ennyi volt. Luke soha többet nem aggódott Andy és Natalie miatt. Luke sosem volt féltékeny típus, és bár Natalie és Andy viszonyát éretlennek és kicsit idegesítőnek találta, azért soha nem aggódott miatta. De most arra gondolt, bár kicsit gyanakvóbb lett volna. Hogy a fenébe jutott idáig? Amíg élt, soha nem kérdőjelezte meg a felesége hűségét, míg most, a halála után folyamatosan kételkedett benne. A következő kétszáz mérföldet csupasz fák és kisvárosok elmosódó körvonalai kísérték. Már negyed hat volt, amikor végül felhajtott a kocsibeállójára, és Jessie autóját kikerülve begurult a garázsba. Tökéletes időzítés. Gyorsan összeszedte az utasülésre hajított papírokat, köztük a brosúrát is, amit legszívesebben elégetett volna, hogy sose lássa többé. Minden óvatoskodás nélkül a táskája hátsó zsebébe gyűrte a paksamétát. Amikor belépett az ajtón, megcsapta a fokhagymás vajon párolt paradicsom illata, és akkor döbbent rá, hogy egész nap nem evett semmit. A gyomra hangosan megkordult, mégis rászánta az időt, hogy a táskáját eltüntesse szem elől. Biztos akart lenni abban, hogy kutakodó kezek nem fogják előkotorni belőle a titkokat. Utána visszaballagott az előszobába, és levette még mindig porlepte cipőjét. Amikor a második cipő kiesett a dugig tömött cipőskosárból, szaladó

lábak zaját hallotta meg a konyha felől. – Apuci! – rohant feléje May. Hosszú haja a háta mögött repült utána, kivéve egy nyirkos tincset, ami az arcára tapadt. Luke karjába vetette magát, és nyálas arcocskáját az apja arcához dörzsölte. – Hogy telt a munka? – csiripelte pont úgy, ahogy Natalie szokta régen. – Jól ment minden, kicsim – felelte Luke, és megpuszilta May homlokát. – Apu! – Luke már nem is emlékezett, mikor fordult elő utoljára, hogy Will előbújt köszönni neki, amikor hazaért a munkából. És ami még rosszabb, arra sem emlékezett, hogy mikor örült annak, hogy láthatja az apját. És Will boldog arca azt is eszébe juttatta ennek a hosszú napnak a végén, hogy miért járt titkos küldetésben. – Jól utaztál? – Utazás? – kérdezte May, és rángatni kezdte túlméretezett, kék és zöld mintás kardigánját, az ujjai hatalmas lyukakat vájtak a kötött anyagba. Luke majdnem biztos volt benne, hogy a kardigán Natalie-é volt. – Én is menni akarok. Üzleti ügy? Majd nagyon por… porfesszionális leszek – mondta May büszkén, noha erősen megküzdött az új szóval. – Képzeld, apuci, segítettem az iskolai árusításon, és Jessie szerint nyáron rendezhetnék egy garázsvásárt, ha te is benne vagy. Jessie időközben kijött a konyhából, és most ő is az előszobában állt a szokásos egyenruhájában: farmer, túl bő póló – ez a példány szivárványszínű betűkkel volt telehintve – és balerinacipő. Alig valamivel volt magasabb Maynél, picike volt, majdnem nimfaszerű. Sötét haja most is hátra volt fogva lófarokba, ami a vállát verdeste. A szeme alatt húzódó fekete karikákat látva Luke eltűnődött, vajon attól vannak-e, hogy Jessie túl sokat dolgozik, vagy ez a betegségének az egyik tünete, amiről Natalie is írt az egyik levelében. Luke nem tudta, hogy hozhatná fel ezt a témát. Talán jobb lenne, ha nem tenné. Jessie a fotókkal teli falnak dőlt, két fénykép közé. Az egyiken Will volt a nyolcadikos ballagásán, a másikon Luke és Natalie, talpig fehérben üldögéltek a magas fűben. A kép egy sorozat darabja volt, amit egy profi fotóstól rendeltek, amikor Clayton három hónapos

volt. – Bocs! – mondta Jessie, és egy röpke integetés után karba tette a kezét, és megköszörülte a torkát. – Azt hittem, temérdek időm lesz, hogy megbarátkoztassam az ötlettel. – Valóban temérdek időd van rá, hogy megbarátkoztass vele. Hiába van már április, még mindig havazik néha. – Jessie! Spakitit akarok! Csak arra vááááááárok! – ordította Clayton a konyhából. – Fantasztikus dolgokat tanítok meg ennek a gyereknek, hát nem? – mondta Jessie, mire Luke felnyihogott, és leráncigálta magáról az öltönyét. Amint lejött, May kikapta a kezéből, és a lépcső felé szaladt vele. – Majd én a helyére teszem! – kiáltotta. A figyelmessége imádnivaló lett volna, de Luke szíve mégis összeszorult, amiért May a saját kilencéves lábával próbálta meg kitölteni az anyja cipőjét. Will közben leült az alsó lépcsőfokra, láthatóan el volt szánva rá, hogy végighallgatja a felnőttek unalmas hogyvagykázását, ha ez az ára annak, hogy megtudja, mi történt a Maranathánál. De Luke halogatta a dolgot. Elindult a konyha felé, és még mindig nem tudta, mennyit mondjon el a fiának abból, amit megtudott. – Simán átvette Claytont Annie-től? Vagy megint cirkuszolt? – kérdezte, és beletúrt a kisfiú hajába. Clayton már tűkön ült az asztal mellett, az egyik kezében egy villát, a másikban egy vajazókést szorongatott. Luke egy ügyes mozdulattal kivette a kést a mancsából, és egy fokhagymás pirítóst tett a helyére, amit a pultról vett el, ahol épp hűlt. – Remekül ment minden. Nem tudom, talán azért, mert korábban aludt el délután, vagy mert egész nap itthon lehetett, de ma nagyon boldog kisfiú volt. – Nagyon jó – mondta Luke, és gyorsan körbenézett a makulátlan konyhában. A tűzhelyen spagettiszósz bugyogott egy fazékban, a kenyér a vágódeszkán csücsült, és egy tál színpompás saláta már az asztalon kellette magát, mellette egy kisebb edényben házilag készült salátaöntet – és nem valami bolti, flakonos vacak. Nem csoda, hogy

Jessie hullafáradtnak tűnik. – Istenien néz ki a vacsi. De tényleg nem kellene… Jessie mindkét kezét felemelve hallgattatta el Luke-ot. – Nem-nem! Nem ékeskedhetem idegen tollakkal. Annie csinálta. Amikor megjöttem, már minden kész volt, nekem nem volt más dolgom, mint délután ötkor megmelegíteni a tűzhelyen. Szóval Annie volt. – De akkor is, maga melegítette meg, szóval nem is idegenek annyira azok a tollak. – Luke leszámolt négy papírtányért a frissen beszerzett csomagból, és az asztalra tette őket. Hirtelen megállt, majd Jessie-re nézett. – Itt kéne maradnia vacsorára. Egy csomó kaja van, és végül is rengeteget melózott vele… – Hahaha, nagyon vicces. – Jessie játékosan megrázta felé az öklét, és félrehúzott szájjal fintorgott. Natalie is valami hasonlót szokott csinálni, amikor ugratták. – Ma este randim van, szóval mennem kell. – Randid van? – May rontott be a konyhába a sikeres küldetéstől kifulladva. Majdnem átesett Willen, aki a falnak dőlve várt és figyelt. – Ki az? És hova mentek? – faggatta, majd karba tette a kezét, és savanyúan végigmérte Jessie-t. – És ez a ruha lesz rajtad? Csak úgy dőltek belőle a kérdések. Annyira izgatott volt, mintha legalábbis őt hívta volna meg egy fiú vacsorázni. Mindkét karját felemelte a feje fölé, hogy az óriási kardigán ujjai lejjebb csússzanak, és a kezét összekulcsolva hadonászott. De Jessie csak megrázta a fejét, a frufruja csak úgy repkedett a szemöldöke fölött. – Igen, ez lesz rajtam – válaszolta dacosan vigyorogva, majd lehúzta a túlméretezett pólója alját, hogy jobban látszódjon rajta a József és a színes szélesvásznú álomkabát felirat. May átrohant a konyhán, majd lecövekelt az ő imádott Jessie-je előtt, Jessie pedig beletúrt May kócos hajába. A körmei a szivárvány különböző színeire voltak festve. – És őszintén sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de csak az apámmal találkozom. – Ó! – May valóban csalódott volt, amiért Jessie nem a szőke herceggel randizik. – Be kéne pasiznod. Jessie-nek az arcára kövült a mosoly, és az ujjaival kibogozott egy

csomót May hajából. – Az nem olyan egyszerű, kicsim. May megrántotta a vállát. – Elhiszem, de Jessie, hát van olyan, aki nem szeret téged? – mondta, és felbámult a bébiszitterére és legújabb szerepmodelljére. Nem vette észre, hogy Jessie tekintete bepárásodott, és az ajkát összepréselte, mintha így akarna bent tartani valamit, ami kikívánkozott a száján. – Meg lennél lepve, kiskutyám. – Jessie már nevetett. – De mindegy is, apu már vár rám. – Ne menj még! – May belecsimpaszkodott Jessie karjába. – Akkor jövő héten itt maradsz pizzázni? Akkor lesz a szülinapom. – Biztos vagyok benne, hogy Jessie-nek van jobb dolga is, mint péntek este velünk pizzázni – mondta Luke, és az asztal közepére tette a leszűrt és gőzölgő tésztát, majd a közepébe nyomott egy tésztaszedő kanalat. Will szétosztotta a tányérokat és a műanyag villákat. Nem szokott ilyen segítőkész lenni. Szegény kölyök, majd’ meghal, hogy végre megtudjon valamit. – Jövő péntek? Az az igazság, hogy totál ráérek. Hozhatok fagyit, jó lesz a tortához. – Jaj de jó! Köszönöm, Jessie! Nagyon jó lesz! – mondta May, és ötödszörre is megrángatta Jessie karját. Jessie kedvesen elhúzta a kezét, és homloka a világ legapróbb ráncába szaladt az enyhe ingerültségtől. – Én is nagyon örülnék – mondta Luke, majd hozzátette: – Ha tényleg van kedve hozzá. – Persze hogy van – bizonygatta Jessie. Luke a hűtőszekrény ajtaja mögül leste őket, miközben a reszelt parmezán zöld doboza után kotorászott. May Jessie körül repkedett, és a szülinapi bulija részleteiről csacsogott, miközben Jessie összeszedegette a cuccait, majd előhúzta a kulcsát is, indulásra készen. May még nem értette a „most már tényleg mennem kell” szociális jelzéseit. – May, engedd már el Jessie-t! Hosszú és fárasztó napja volt –

kiáltotta Luke, és az asztal felé intett a kezével. – Különben is, kész a vacsora. May dühösen toppantott egyet, de végül szót fogadott, csak még gyorsan megölelte Jessie-t. – Millió köszönet megint – mondta Luke. – Nagyon szívesen, Mr. Richardson. Kellemes hétvégét! – kiáltotta Jessie a válla fölött, majd eltűnt a bejárati ajtónál. Úgy tűnt, hogy komolyan beszélt, mintha tényleg a gyerekekkel akarná tölteni a szabadidejét, és mintha tényleg nem bánná, hogy halálosan kimerült a munkától. De Luke kínzóan érezte a zsigereiben, hogy ez nem igazi vonzalom, és nem is a pénz motiválta Jessie-t, hanem a kötelezettség Natalie-vel szemben. És mihez kezdenek majd, ha elkopik a kötelességtudat, és Jessie elhagyja őket?

11. FEJEZET M IUTÁN JESSIE ELMENT, mindannyian degeszre tömték magukat Annie különleges spagettijével. Utána Clayton letette magát a tévé elé egy lefekvés előtti mesenézésre, May pedig elvonult fürdeni, mivel az arcára és a ruhájára több szósz került, mint a gyomrába. Luke még mindig az elegáns ingjében volt, ami valahogy tisztán úszta meg a zűrös vacsorát. Most feltűrte az ujját, és neki gyürkőzött a mosogatásnak. Addig folyatta a meleg vizet, amíg a gőz gomolyogni nem kezdett a csap körül. Olyan forró vizet akart, amilyen forrót az alagsori vízmelegítő csak elő tudott állítani. Az égető érzésre akart koncentrálni, amit a forró víz okozott, és a bőre sivalkodására, ahogy azért könyörög, hogy zárja el végre a csapot. A fájdalom sokkal jobb volt, mint a nap eseményeinek emléke. Amikor belemerítette a kezét a fortyogó vízbe, Will kiabálását hallotta a nappaliból. – Apu! Hol van az a brosúra, amiről meséltél? A táskádban? – Luke már adott neki egy gyors összefoglalót a Maranatháról, amíg közösen leszedték az asztalt. Persze a beszámolója egy erősen szerkesztett változata volt a valós eseményeknek, de Luke remélte, hogy ezzel kicsit lecsillapítja Will kíváncsiságát, legalábbis egy kis időre. Hallotta, hogy Will a táskája cipzárjával babrál, és eszébe jutott, hogy a brosúra mellett ott van Natalie legújabb levele is, ami újabb kétségeket ébresztene a már így is épp eléggé összezavarodott kamasz fiúban. – Várj! Majd én megkeresem – kiabálta vissza, és ellökte magát a mosogatótól. Az utolsó pillanatban ért oda Willhez, aki már a nyitott laptoptáska tartalmát bámulta. – Majd én megkeresem! – ismételte Luke, és kinyújtotta a kezét. – Ooooké! – Will átnyújtotta a táskát, Luke pedig megragadta. Leült a második lépcsőfokra, és pillanatok alatt megtalálta a brosúrát, amit a még szétválogatatlan levelek halma mögé gyűrt be. Leghátul

pedig ott volt Natalie egyik olvasatlan levele, ami előző nap érkezett. Luke kivette a bontatlan levelet a táskájából, és majdnem nekiütközött Willnek, amikor felállt. Mielőtt még alaposabban átgondolhatta volna, átnyújtotta a fiának a szépiaszínű brosúrát. – Ez minden, amit kaptam. Sajnálom. Úgy tűnt, Will nem bánja. Mohón megragadta, és olyan szomjasan itta a sorokat, mintha legalábbis az örök élet titkának megfejtését tárnák fel. – Nem, ez tökéletes. Kösz, hogy odamentél, apu! Luke egy pillanatig azt hitte, Will megint meg fogja ölelni. Két ölelés egy hónapon belül igazi rekord lenne. De Will csak megeresztett egy ferde vigyort, és ledobta magát egy székre a nappaliban. Luke visszament a lépcsőhöz, kezében Natalie levelével. Mindazok után, ami történt, nem akarta elolvasni. Jobb lett volna olvasatlanul félretenni, vagy még inkább beledobni az irodai iratmegsemmisítőbe, hogy apró és kibogarászhatatlan konfettiként végezze. De a kék boríték már a kezében volt, szakavatott ujjai két félbe hajtott oldalt jeleztek. Feltépte a borítékot, amiből két spirálfüzetlap csusszant ki – már megint. De még mindig megviselte, ha meglátta a kézírást. Az első sorok megragadták a figyelmét: „Drága Luke! Ma nagyon dühös leszel rám.” Luke gyorsan félbehajtotta a lapot, félt attól, amit olvasni fog. A keze szörnyen reszketett. Túl sok ez egyetlen napra… a hosszú út Kalamazooba, Andy és Natalie mosolygós fényképe a falon, mintha olyan titkon osztoznának, amit soha nem kötnek Luke orrára, és végül Will izgatott kérdései. És most ez a levél. Luke a füzetlap hátulján átütő, kézírásos sorokat bámulta. Mi lehet ennél rosszabb? – tűnődött magában. Ha esetleg Natalie megerősíti az egyik forgatókönyvet a millióból, amelyek a fejében rajzanak, ha válaszokat kapna, bármilyen válaszokat, az is jobb, mint a tudatlanság. Válaszokra volt szüksége. 103. NAP

Drága Luke! Ma nagyon dühös leszel rám. Először hadd emlékeztesselek, hogy az utóbbi időben rendes kislány voltam, és alig-alig basáskodtam, fölötted az elmúlt néhány hétben. Ha most belegondolsz, biztosan nagyon hiányzik majd az örökös nyaggatásom. Tudom, hogy így lesz. Szóval a lényeg. Múlt éjjel megint átestünk egy komoly beszélgetésen, egy olyanon, amit gyűlölsz, mert arról szólt, hogy mi lesz, ha nem élem túl ezt a dolgot. Már csak két kemó van hátra, és utána kiderül, hogyan reagáltam rá, hogy a testem hogyan küzdött meg a rákos sejtekkel, amik el vannak temetve benne, mint magok a földben, csak arra várva, hogy életre keljenek, ha vége a nyugalmi időszaknak. Szokásod szerint hallani sem akartál arról a nagyon is valóságos lehetőségről, hogy a besugárzásokat és a kemoterápiát követő vizsgálatok nem szolgálnak jó hírekkel júniusban. És ezért nem is haragudhatom rád, azt hiszem. Fordított helyzetben valószínűleg én is így viselkednék. És ezért írom ezeket a leveleket is, nem? Így el tudom mondani mindazt, amit négyszemközt nem tudtam… még akkor is, ha tudom, hogy nagyon feldühítelek. Lehet, hogy ez így gyávaságnak tűnik, de szerintem még mindig jobb így, mint kimondatlanul hagyni a dolgokat. Szerinted nem? Nézem, ahogy alszol. Azért ez nem annyira ciki, mint amilyennek tűnik, sokszor csinálom, ha nem tudok aludni az aggodalomtól. Általában különböző forgatókönyveket futtatok le a fejemben erről a rémálomról, különböző végkifejletekkel. De múlt éjjel egészen más gondolatok jártak a fejemben. Az álmatlanság oka az volt, amit közvetlenül azelőtt mondtál, hogy elbóbiskoltál. Összegömbölyödtem és hozzád bújtam vigyázva, hogy a mellkasomba ültetett kemoterápiás branül ne bökődjön beléd. Te meg egy puszit nyomtál a homlokomra, és azt mondtad: „Nem hagyhatsz el. Ahhoz túlságosan szeretlek.” „Tudom. Én is szeretlek” – válaszoltam. Közelebb fészkelődtem, az ajkamat kiborotvált nyakadhoz nyomtam, és élveztem a Zest szappan ismerős illatát a bőrödön. „De sajnos a rákot nem ijeszti el a szerelem.” „Hm, szerintem sem” – felelted. A szemed csukva volt, és nem voltam biztos abban, hogy felfogod-e egyáltalán azt, amiről beszélgetünk. „De a mi szerelmünk különleges, ez egy »életünk egyetlen szerelme« fajta szerelem, soha senkit sem tudnék szeretni, csak téged.” Felemeltem a fejemet, próbáltam a szemedbe nézni, de te nem vetted észre, félálomban voltál. „Nem! Nincs igazad. Tudnál mást is, és fogsz mást is. Muszáj.” vártam, hogy tiltakozni kezdesz, érvelni, hogy miért nem tudsz soha többé megnősülni, hogy miben tévedek, de nem tetted. Aludtál, én meg sírtam, mert nem akartam, hogy magányos légy. Nagyon jó ember vagy, de zárkózott, és én aggódom, hogyan boldogulsz majd egyedül. Azt a néhány középiskolai és egyetemi évet leszámítva mi mindig együtt voltunk, együtt éltünk a felnőttkorunk legnagyobb részében. És neked nincs családod a gyerekeken és rajtam kívül, a baráti köröd Brianre és néhány mérnökre korlátozódik, akiknek a személyisége egy szögmérő komplexitásával vetekszik, és azt is tudjuk, hogy az anyám sem kedvel különösebben (amit nagyon sajnálok).

Csak néhány hónapja temettél el, és megértem, hogy kicsit korainak találod, hogy másik kapcsolat után nézz. De nem kell most azonnal belevágnod. Csak annyit kérek, hogy legyél nyitott arra a gondolatra, hogy majd egyszer lesz valakid. Megérdemled, hogy boldog légy. Tudom, hogy egy kapcsolat nem jelent azonnali boldogságot – nem vagyok ennyire naiv –, de sokkal jobban érezném magam, ha legalább megpróbálnád. Hogy mi a feladat? Van rá két hónapod, hogy összehozz egy randit, és akkor majd lesz néhány javaslatom, amivel segíthetek neked, bár nem leszek ott személyesen. Remélem, nem vagy túl mérges rám. De legalább nem vagyok ott, hogy lássam az arcod – tudod, hogy soha nem bírtam elviselni a zsörtölődésedet. Puszild meg a gyerekeket, és mondd meg nekik, hogy szeretem őket. És tartsd nyitva a szemed! Sosem tudhatod, mikor érkezik valami új az életedbe. Szeretlek: Natalie

Luke alig bírta végigolvasni a levelet, már össze is gyűrte a tenyerében. Négy hónapja tartott a kezelés, vajon mit tudhatott, mire számíthatott Natalie? Már majdnem végzett a kemóval. Már megoperálták a lapockáját, átesett egy öthetes besugárzáson is, és utána a vizsgálatok eredményei szerint már rohadtul rákmentes volt. Akkoriban meg sem fordult a fejében, hogy a levelek, amiket irkál, valóban a jövőt jósolják meg, hogy tényleg meg fog halni, és magukra hagyja őket. Elolvasni ezt a levelet, amiben Natalie naivan fecserészik randizásról és újranősülésről… Luke legszívesebben a falhoz vágta volna a papírgombócot. Teljes erejéből összeszorította a papírt a tenyerében, a füzetlap rojtos széle a bőrébe nyomódott. És akkor egy nyugtalanító gondolat futott át az agyán: lehet, hogy Natalie azért volt képes arról beszélni, hogy „találni valaki mást”, mert neki már volt valaki más. Lehet, hogy tapasztalatból tudta, hogy az ilyesmi lehetséges, szeretheted a családodat, miközben valaki mást is szeretsz, egy másik embert, például Andyt. Luke a nadrágzsebébe dugta a gombóccá gyűrt levelet. Majd később kitalálja, hogy mi legyen vele, ha a gyerekek már lefeküdtek. Tudta, hogy nagyon fura érzés lenne kidobni Natalie leveleit, de ezúttal kifejezetten jólesett neki a gondolat. Túl sok lett volna még

azon is agyalni, ami a Maranathánál történt, és hogy mit keresett Natalie fényképe a falon. Megrázta a fejét, és eszébe jutott, hogy még vár rá forró vízzel és szennyes edényekkel tele a mosogató. Megrángatta a könyékig feltűrt ingujját, majd a konyha felé vette az irányt. Már épp bele akarta mártani a kezét a habos vízbe, amikor Will feltartóztatta. – Apu! Várj! – mondta, és meglóbálta a fényes felületű brosúrát Luke arca előtt. – Találtam valamit. Luke a vízre nézett, aztán a fiára, majd kivette a háromrét hajtott brosúrát Will kezéből. – Mit találtál? – Kihajtotta, és magában azt kívánta, bár elolvasta volna, mielőtt a tizennégy éves fia kezébe adja azt a tájékoztatót. Will kisöpört egy tincset a szeméből, és a mutatóujjával rábökött egy picike fotóra a brosúra felső sarkában. Egy fekete-fehér, közeli portré volt egy mosolygó fiatalemberről. Úgy nézett ki, mint a reklámcélokra megvehető fotók egyike, de aztán Luke alaposabban megnézte. Ismerős volt neki az az arc. – Ez nem Andy bácsi? – kérdezte Luke, majd hátrált egy lépést, és összefont karral tanulmányozni kezdte az apját. – Hm. Nem is tudom. Kicsit hasonlít rá, nem? – Luke nem akarta elmondani azt, amit látott: egy fotót Andyről és Natalie-ről, amint egyforma pólóban, egymást átölelve állnak, mintha összetartoznának. – Igen, hasonlít, de ezen a képen tök gebe. Így nézett ki, amikor te és a mami megismerkedtetek? Luke bólintott, és lassan összehajtogatta a brosúrát, majd Will felé nyújtotta, aki kikapta a kezéből, kinyitotta ugyanannál a képnél, és elmélyülten tanulmányozni kezdte. – Tényleg hasonlít rá egy kicsit, de már mondtam, hogy semmiféle információt nem adnak ki azon a helyen. – Fel kéne hívnod Andyt. Ez egy nagyon jó nyom. Lehet, hogy a mami és Andy bácsi ismertek ott valakit, vagy ott végezték a kötelező középiskolai közösségi munkát, vagy lehet, hogy Andy az én… – Will hanga hirtelen elhalt, Luke pedig hatalmas gombócot érzett a torkában. Ez nem teljesen ugyanaz a gondolat volt, amit egész álló

nap igyekezett elkerülni, de nagyon közel volt hozzá. Megköszörülte a torkát. – Rendben. Pár nap múlva felhívom – mondta Luke, hogy valahogy véget vessen ennek a beszélgetésnek, noha az utolsó dolog a világon, amire vágyott, az volt, hogy felhívja Andy Garnert. Luke megint tűrt egyet az ingujján, már lassan elérte a bicepszét. – De most el kell mosogatnom. Will kicsit vacillált, a válla előreesett szutykos melegítőfelsője alatt. – De várhatunk is, amíg többet nem tudunk. Luke bólintott, és belemerítette a kezét a vízbe. Will begyömöszölte a brosúrát a melegítője zsebébe, és előhúzott egy pár pici, fehér fülhallgatót. Az egyiket bedugta a jobb fülébe, aztán megállt a keze. – Igen, várnunk kéne. Még azt sem tudjuk biztosan, hogy az a srác a képen Andy bácsi-e. – Nem várt választ, bedugta a másik fülhallgatót is a helyére, majd feltrappolt a lépcsőn a szobájába. Luke dühösen kirántotta a dugót a mosogatóból. Dühös volt, mert kihűlt a víz, mert a fia kérdésekkel nyaggatta, és leginkább azért, mert tudta, hogy azon a képen tényleg Andy Garner volt. A fotót megvágták, így csak Andy arca és válla látszott rajta, de nem volt egyedül, amikor a kép készült. A bal vállán egy kéz pihent, és azon a kézen volt egy gyűrű. Natalie eljegyzési gyűrűje. A víz gyorsan eltűnt a lefolyóban, Luke megnyitotta a csapot, és addig folyatta, amíg gőzölgő forró víz nem jött belőle. Amikor megint megtelt a mosogató, belemártotta a kezét, és élvezte, hogy a víz égeti a bőrét. De ezúttal nem térítette el a gondolatait a fájdalom, legalábbis nem eléggé. Könnyedén véget vethetne Will faggatózásának, ha csináltatna egy apasági tesztet. És amikor megérkezik az eredmény, az orra alá dugná azzal, hogy: „Látod? Én vagyok az apád!” A teszt leállítaná Will kérdéseit, de nem állítaná le azokat a kérdéseket, amik Luke fejében kavarogtak. Nyilvánvalóan nem űzné el az aggodalmat és a kétséget, ami elvette az étvágyát a spagettitől, és ami miatt nem tudott nevetni

Clay csupa szósz pofácskáján. Lehet, hogy Andy bácsi valaki másnak az apja volt, és annak a valaki másnak Natalie volt az anyja.

12. FEJEZET LUKE KIKAPARTA AZ UTOLSÓ KANÁL csokireszeléket is a dobozból, és az angyalpiskótára szórta, amit May a születésnapjára rendelt. Utálta, hogy bolti reszeléket használ, de nem mert megpróbálkozni azzal, hogy ő maga készítse el házilag. Amikor a reszelék rendesen beletapadt a tortamázba, bekukkantott a nappaliba, hátha valaki le akarja nyalogatni a csokis spatulát. – Hé, szabad préda? – Natalie tűnt fel a saroknál, és kikapta Luke kezéből a spatulát. A kedvenc farmerja volt rajta, az, amelyik ki volt szakadva a térdénél, körbeölelte a csípőjét, és tökéletesen állt a fenekén. A szűk, V nyakú póló kihangsúlyozta a szeme mély kékségét. – Hé, csak egy pusziért cserébe! – nevetett Luke, és úgy tett, mintha vissza akarná szerezni a konyhaeszközt. Natalie az ujjáról nyalogatta le a mázat. – Mmmmmm – mormolta. – Nagyon finom. – Na, kérem a fizetségemet! – mondta Luke, és közelebb lépett. Natalie a kedvenc samponjától és testápolójától illatozott. A szája sarkában kicsit elmaszatolódott a csokimáz. Luke letörölte a hüvelykujjával, és ugyanazzal a mozdulattal picit megemelte Natalie állát is. Majdnem azóta szerette ezt az arcot, amióta az eszét tudta, és az arc a korral csak egyre szebb lett. Szerette az apró, alig hajszálnyi ráncokat a homlokán, a szeme között és a szája körül, a bőrébe írt, kifinomult naplót, kettejük közös életének történetét. – Szeretlek, Nat – suttogta Natalie száját nézve, és ugyanúgy vágyott arra, hogy megcsókolja, mint első alkalommal, amikor nyolcadikosként összeszedte a bátorságát. A nyelvét végigfuttatta az ajkán, majd gyengéden megcsókolta. Tökéletesen összeillettek, Natalie feje jobbra billent, Luke-é meg balra. – Én is szeretlek – mondta Natalie, a szavak meleg fuvallatként hagyták el a száját.

Luke átölelte a derekát, és közelebb húzta magához, a teste az övének feszült. Natalie ajka szétnyílt, Luke ujjai pedig utat kerestek maguknak a farmer derekánál. A szájának csokoládéíze volt. A háttérben megszólalt a csengő. Luke felnyögött, amikor Natalie egy utolsó, puha csókot nyomott a bizsergő ajkára, majd eltolta magától. – Ajtót kéne nyitnod – suttogta Natalie, és hátrább lépett. Luke valahogy tudta, hogy nem az ajtó felé indult. – Az várhat. Ne menj! – könyörgött, de Natalie keze kicsúszott az övéből, az ujjaik simogatva váltak el egymástól. Megint csengettek, de Luke nem törődött vele. Natalie után akart menni, de a lába nem engedelmeskedett. Natalie még egy lépést tett hátra, aztán még egyet, és lassan beleveszett az étkező sötétjébe. – Natalie! Ne! Fullasztó sötétség örvénylett Luke körül, súrolta a bőrét, minden lélegzetvételnél megtöltötte a száját, amíg végül már levegőt venni sem tudott. A szoba elsötétült, és a rettegés olyan erővel szorongatta a torkát, hogy sikoltani sem tudott. Egy kéz megrázta a vállát, és Luke lassan kievickélt az álomból. Néhány pillanatig azt sem tudta, hol van. Nappali, konyha, az étkező ajtaja, torta a pulton, csak félig bevonva mázzal, és Natalie utolsó levele a mellkasán. – Apu, mindenki itt van! – May térdelt mellette a padon kék tüllszoknyában és hozzá illő, flitteres blúzban. Terry nagyi ajándéka. Nem olyasmi, amit Luke megvett volna egy kilenc-, vagyis majdnem tízéves kislánynak, de May nem tudott ellenállni a csillogó holmiknak. A haja elég tűrhetően volt befonva két copfba, amiket előrehúzott a vállán. Kellett hozzá néhány hónap gyakorlás, de Luke már majdnem profi volt hajfonásban. – Bocs! Elszundítottam – mondta Luke, és gyengéden megcibálta May egyik copfját. – Menj, engedd be őket! – Will már megy – csiripelte May, aztán puszit nyomott az apja arcára. Az előszobából érkező zaj lassan benyomult a házba. Annie dugta be a fejét az ajtón.

– Sziasztok! Hallom, belealudtál a munkába. – Annie felsőtestét egy vékony kardigán ölelte körül, sokkal jobban kicsinosította magát, mint otthon szokta, amikor Luke-ot fogadta. Egyenes vonalú farmerja szára minden lépésnél a padlót seperte, rövid haját hullámcsatokkal tűzte hátra az arcából. A tekintete habozva megállapodott a Luke mellkasán heverő levélen, és a szája sarka pici fintorba rándult. – Hát igen, bocs! Azt hiszem, túl sokat kóstolgattam a csokimázat, és cukorkómába zuhantam – nevetett Luke, és próbálta kiverni a fejéből a nagyon valósághű álmot, amiből kirángatták. – Azt hiszem, szegény tortára ráférne egy kis segítség. – Annie fintora most játékos volt. Ránézett a fehér piskótára, amit csak félig borított csokimáz és csokireszelék. – Soha nem utasítanék vissza ilyen önzetlen segítséget – mondta Luke, és gyorsan összehajtogatta Natalie levelét, majd begyűrte a zsebébe. – Önzetlen? Ki beszélt itt önzetlen segítségről? – nevetett Annie. – Van valahol egy kötényed? – kérdezte, és végigmutatott a gálaruháján. – Biztosan van néhány abban a konyhaszekrényben. Megyek, keresek egyet. – Luke feltápászkodott a padról, és a konyha hátsó falán nyíló, kétszárnyú szekrényajtóhoz lépett. Kinyitotta, és kotorászni kezdett egy dobozban, ami tele volt textilféleségekkel, edényfogókkal és partedlikkel, amíg a keze rá nem akadt egy hosszú szalagra, ami egy kötény kötőjének tűnt. – Tessék! Odadobta a kötényt Annie-nek, aki ügyesen elkapta, és kirázta a hatalmas, fehér kötény gyűrődéseit, majd megdermedt. – Nincs másik? – kérdezte remegő hangon, mintha mindjárt elsírná magát. Megfordította a kötényt. Natalie anyák napi ajándéka volt, rajta a gyerekek kéz- és láblenyomatával. Natalie anyjával készítették, amikor Clayton még nem tudott járni. Luke gyorsan elfordult, még mielőtt megrohanták volna a diagnózis előtti anyák napi ünneplés emlékei. Megköszörülte a torkát, és most sokkal gondosabban keresgélt. Kiválasztott egy kötényt, amit ő szokott felvenni grillezéskor. Valami olyan baromság volt ráírva, hogy „Csókot a szakácsnak”, de ez is jobb

volt, mint a semmi. May szülinapja volt az első családi ünnep Natalie halála óta, és bár mindannyian elég meggyőzően alakították a „felhőtlenül szórakozunk” szerepet, mégis jobb, ha nincs semmi, ami arra emlékeztetné őket, ami hiányzik. Luke számára nehéz volt az emlékezés, de már másként. Az olyan napokon, mint ez is, nagyon hiányzott neki a régi Natalie – a felesége, a gyerekei anyja, a nő, akiről azt hitte, hogy ismeri. De már csak akkor tudta így hiányolni, ha félretolta a kétségeit és a kérdéseit. Ami Andy Garnert illeti, Luke csak odáig jutott, hogy megkereste a Facebookon, de a profilja titkosra volt állítva. Andy a temetésre sem jött el, pedig Natalie néha meglátogatta a gyerekekkel. Luke a Facebookon csak egyetlen képet talált valakiről, aki nyilván Andy lehetett. Kalapot és napszemüveget viselt, és egy nagy, ezüstszínű halat tartott a kezében. Ezzel szemben dr. Neal rejtélyes figura maradt, és Luke-nak nem jutott ideje, hogy alaposabban utánanézzen, mert teljesen lefoglalta May szülinapjának megszervezése. Annie hirtelen mellette termett, és a kezét Luke hátára tette, a lapockái közé. Mostanában ez volt a szokásos érintési pont. Leplezetlen szeretetmegnyilvánulásai eléggé zavarták Luke-ot, de mindig emlékeztette magát, milyen jó érzés egy másik emberi lény közelsége. Hiszen még néhány spirálfüzetből kitépett lap is milyen jó érzést tud kelteni. – Visszateszem a helyére. Ez egy különleges darab. Nem szeretném, ha bepiszkolódna. – Annie visszatette az összehajtogatott kötényt a dobozba, és beledugta a fejét a másikba. – Emellett ez sokkal jobban illik hozzám, nem gondolod? – kérdezte, és csípőre tett kézzel pózolt a piros kockás kötényben. – Ó, igen. Nagyon sikkes – kuncogott Luke. – Megkötnéd szorosabbra? – Annie már háromszor-négyszer körbetekerte a derekán a kötény madzagját, és jó szorosan megkötötte elöl, de a nyaki kötője még lazán lógott, és a kötény így nem szolgált túl sok védelemmel a felsőtestének. Megfordult, és előrehajtotta a fejét, hogy hozzáférhetővé váljon a fémcsat a nyaka tövében. Luke közelebb lépett, és hirtelen nagyon is tudatába került annak, hogy

Annie-nek virágillata van. Beletörölte a kezét a nadrágjába, és az alumíniumcsat felé nyúlt. Amikor megfogta, meghallotta Brian mély hangját. – Hova tegyem ezt a salátát, bébi? – kérdezte, de nem várt választ, hanem egyszerűen lecsapta a zöld műanyag tálat a konyhasziget pultjára. A tál nekiütődött az időközben még reményvesztettebb tortának. – Szép kötény – nevetett Brian, és átsétált a konyhán. Mutatóujjával végigsimított a mellrészen lazán lógó szövetre nyomott feliraton. Csókot a szakácsnak. Durván megragadta Annie állát a hüvelyk- és mutatóujjával, és azt suttogta: – Ugye nem bánod, ha így teszek? – és egy csókot nyomott Annie szájára. Annie feje hátrarándult, de úgy tűnt, Brian észre sem veszi. Az egyik karját átkanyarintotta Annie derekán, és magához húzta, pont úgy, ahogy Luke Natalie-t az álmában. Luke csak ebben a pillanatban jött rá, hogy még mindig fogja a kötény fémcsatját. Gyorsan eleresztette, és a padlót bámulta. Azt kívánta, bár ne érezné a féltékenység hullámát a mellkasában. Azt mondta magában, hogy nem azért féltékeny, mert Brian megcsókolta Annie-t, hanem mert ő már sosem csókolhatja meg Natalie-t. Annie kifulladva eltolta magától Briant. – Brian! – mondta, és rácsapott a vállára. – Ne a gyerekek előtt! – Milyen gyerekek? Luke? – kérdezte Brian, és az orrát Annie arcához tolta. – Szerintem már rég tisztában van ezzel a virágok és méhecskék dologgal. Annie hátrapillantott a válla fölött, az arca lángolt, és aggodalom tükröződött a szemében. Luke már nagyon jól ismerte ezt az arckifejezést. Egyre jobban olvasott Annie érzéseiben. Minél több időt töltöttek együtt, annál inkább úgy érezte, hogy már nem Natalie legjobb barátnőjével van, hanem egy valódi, háromdimenziós emberrel, egy bonyolult rejtvénnyel, aminek nem ismeri minden részletét. – Van a hűtőben sör, ha le akarod hűteni magad, hősszerelmes – próbálta tréfával elütni a dolgot, hátha attól Annie jobban érzi magát. Igazából sosem ment neki ez a haver-vaker, de már elég jól el tudta

játszani. – Annie megígérte, hogy segít befejezni a tortát. Brian úgy pördítette meg Annie-t, mint egy profi táncos, akinek nevetése bezengte a konyhát. Clayton biztosan meghallotta a szobájában, mert másodpercekkel később szaladó lábak zaja hallatszott a lépcső felől. – Annie! – Clayton beugrándozott a konyhába, pici, szőke buksija minden ugrásnál megjelent a pult fölött, majd Annie karjába vetette magát. – Annyira hiányoztál! – Te is hiányoztál nekem, kisöreg. – Annie megpuszilta Clayton feje búbját, és csontropogtatóan magához ölelte. – Nincs egy napja, hogy látott. Szerintem ez nem elég hosszú idő ahhoz, hogy valaki hiányozzon – morogta Brian a bajsza alatt. – Te is hiányoztál, Brian bácsi – mondta Clayton, majd megint begyömöszölte a szájába nyáltól rojtosra ázott ujjait. Brian oldalra billentette a fejét, mint egy kutya, aki először hall egy furcsa hangot. – Mi? – nevetett Brian, és összekócolta Clayton haját. – Te is hiányoztál nekem, kölyök. Annie rámosolygott a férjére, úgy, ahogy Luke még sosem látta addig. Látott már kínos, vidám, boldog és zavart mosolyt Annie arcán, de ez most egy büszke mosoly volt. Annie szorosabban magához ölelte Claytont, és a torta felé fordult. – Akarsz nekem segíteni May tortájának feldíszítésében? – kérdezte. – Utána lenyalhatod a kanalat. – Clayton elhelyezkedett Annie csípőjén, és nyomatékosan bólintott egyet. Brian Luke elé lépett, már nyoma sem volt a tréfacsináló handabandázásnak. – Luke, szeretnék kérni tőled egy hatalmas szívességet. – Brian kivett egy sört a hűtőből, és azonnal ki is nyitotta. Brian olyan hangsúllyal ejtette ki a „szívesség” szót, hogy Luke vállában azonnal megfeszültek tőle az izmok. – Persze. Miről van szó? – Nem tudom, Annie mondta-e, de épp állásinterjúra megyek, új állást keresek.

– Új állást? Előléptettek a rendőrségnél? – Nem. – Brian meghúzta a sört. – Egyáltalán nem a rendőrségnél. A magánszektorban, egy biztonsági cégnél – felelte, és végigsimított a nyakig begombolt ingén. Összeszedett, rendezett és hatékony, mint mindig. – Hát ez… remek hír. – Luke felhúzta a szemöldökét, és próbált úgy tenni, mintha tudná, mit jelent egy „biztonsági cég a magánszektorban”. – Próbálom nem nagyon beleélni magam, de azért nagyon izgat a lehetőség. Rugalmasabb, érdekesebb, és magasabb fizetés. – Az utolsó szavakat már szinte súgva mondta. Luke idegesen toporgott, és próbálta kitalálni, tulajdonképpen milyen irányba halad ez a beszélgetés. – Nagyon izgalmasan hangzik – ennyit bírt kipréselni magából. – Nagyon király meló, bérelhető titkosügynökök a gazdagoknak. – Brian egy hosszú korttyal befejezte a sörét. – És szükségem lenne személyes referenciákra is, de nem a kollégáimtól az őrsön. És arra gondoltam, lehetne-e, hogy a te nevedet adom meg nekik. És akkor talán felhívnak, és kérdeznek ezt-azt. Benne lennél? Brian súlyosan Luke vállára tette a kezét, aki most értette meg, hogy Brian miért volt jó a munkájában. Ha bűntettet követtél el, és Brian odaáll eléd a sötét szemével, a dagadó izmaival és a mindentudó mosolyával, összevizeled a gatyádat. Nem az a fajta ember volt, akinek könnyű nemet mondani, emellett úgy tűnt, hogy az új munka Annie életét is megkönnyítené. Nulla éjszakázás, kevesebb veszélyes bevetés, jobb fizetés. – Persze. Naná! Add meg a nevem! Örömmel segítek. – Remek. – Brian megint rácsapott Luke vállára. – Lehet, hogy fel sem hívnak, de ha mégis, majd szólj, oké? Luke bólintott, és Annie hozzájuk lépett. – Jessie is megjött. Megrendeljük a pizzát? – kérdezte. – Már megrendeltem. El kell mennem érte Sammy pizzázójába. Van valahol egy kuponom. – Luke kutatni kezdett a rengeteg papírfecni között, amik különböző méretű mágnesekkel voltak a hűtő

ajtajára rögzítve. Natalie elvárta a tanítványaitól, hogy ha elutaznak valahova az iskolaévben, hozzanak egy hűtőmágnest Mrs. Richardsonnak. Tizenkét év tanítás alatt már szép gyűjtemény jött össze. És minden egyes mágnesnek tudta a történetét. – Nem baj, ha rátok hagyom a gyerekeket? – Hé, mi lenne, ha ideadnád nekem azt a kupont, és én mennék el a pizzáért? – kérdezte Brian, és kitépte Luke kezéből a fényes, négyszögletes kartonlapot, majd előhúzott egy nagy kulcscsomót a zsebéből. – Nem vagyok az a bébisintér típus. – Rendben. – Luke kivett egy köteg húszdollárost a pénztárcájából, és Brian kezébe nyomta. – Ennyi biztosan elég lesz. – Okkké. Sietek vissza. – Brian visszatűrte az ingét a nadrágjába. Elindult, de aztán hirtelen visszafordult, mintha elfelejtett volna valamit. Megragadta Annie karját, körbepördítette, teátrális mozdulattal feldöntötte, és csak akkor kapta el, amikor Annie már majdnem leesett a földre. Aztán megcsókolta. Will és May az asztal mellől nézték a jelenetet hangos juhéjozással, ami csak arra ösztökélte Briant, hogy még mélyebbre döntse Annie-t, mintha legalábbis a mozivásznon lennének. Amikor végül elengedte, Annie hangosan zihált, a gyerekek pedig harsányabban nevettek, mint hetek óta bármikor. Luke nem volt biztos benne, hogy nem a képzelete játszik-e vele, de mintha Brian sokatmondóan rápillantott volna azután, hogy eleresztette Annie-t. És a pillantása azt mondta, hogy: „Megtehetem, mert ő az enyém.” – Ez nagyon gáz volt – mondta May még mindig nevetve. Jól érezte magát a szülinapi buliján, és egy pillanatra elfelejtette, mennyire hiányzik neki az anyja. De amikor észrevette, hogy Luke őt nézi, lehervadt a mosoly az arcáról. A helyiség zengett a nevetéstől és az ünnepi hangoktól, May tekintete pedig azt kérdezte Luke-tól, tényleg rendben van-e, hogy ilyen boldog a mami nélkül. – Rendben van. Légy boldog! – mondta Luke. Apró könnytócsák gyűltek May alsó szemhéjára, és amikor elmosolyodott, egy könnycsepp az arcára pergett. Gyorsan letörölte, és megint felnevetett, amikor Will hangosan cuppogva utánozta a

csókolózás hangjait. Jessie megkopogtatta az asztalt a bütykeivel. – Hahó, mindenki! Vettem néhány bulis fejfedőt, és fel kéne díszíteni őket. Megcsináljuk, amíg megjön a kaja? – Igeeeen! – kiáltotta May. Will a szemét forgatta, ez volt a kedvenc sportja újabban, majd berakta Claytont az etetőszékébe, és leült Jessie mellé, akit May átölelt, és ugyanazt a szót ismételgette: – Jessie, te vagy a legnagyobb. A legnagyobb! – Szerinted is Jessie a legnagyobb? – kérdezte Annie, aki az asztalnak háttal állt, és épp a szétkenődött rúzst egyengette el az ajkán a mutatóujjával. Luke Annie felé fordult. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy látta a halványkék, csillámló szemfestéket a szemhéján és az apró anyajegyet az arcán, amit mindig megpróbált elrejteni alapozóval. De aznap este Annie nem csak az anyajegyét rejtegette. Luke észrevett egy sötét foltot Annie arcán, a vakolat vastagságú alapozó alatt. Még közelebb hajolt. A folt színe ismerősnek tűnt számára. – Hát, talán nem szó szerint, és talán nem is így fogalmaznék, de igen, az – válaszolta Luke zavartan. – Remek lány. – De ugye tudod, hogy nagyon beteg? – kérdezte Annie, és sodorgatni kezdett egy darab papírtörlőt a két tenyere között. – Will mondta, hogy bizonyos ételeket nem ehet, rengeteg gyógyszert szed, és utálom ezt mondani, de néha egy kicsit éretlenül viselkedik. Biztos vagy benne, hogy képes gondoskodni ezekről a gyerekekről? – Annie összefonta a karját, úgy várta Luke válaszát. Luke kicsit kinyújtotta a nyakát, hogy jobban lássa a foltot, amiről már biztosan tudta, hogy egy zúzódás. De nemcsak a sérülés miatt ijedt meg, hanem azért is, mert Annie mindig a legjobbat látta az emberekben. Az, hogy áskálódni kezdett Jessie ellen, derült égből villámcsapásként érte Luke-ot. Végül lassan, vontatottan válaszolt: – Néha fáradtnak tűnik, de nagyon jól bánik a gyerekekkel. Lehet, hogy kicsit éretlen, de hát egyke, és az anyja meghalt, amikor tizenkét éves volt. De felnőtt nő. Én nem fogok neki arról prédikálni, hogy

mire képes, és mire nem. – Hm. Oké. Úgy értem, semmi kifogásom sem lehet ellene. Nagyon önálló és eredeti személyiségnek tűnik, én meg csak a legjobbat akarom a gyerekeknek. – Annie megfordult, és megint a gyerekeket nézte az asztalnál. Jessie egy „Kúl” feliratú pólót viselt, és öt üveg csillámpor, két tubus ragasztó és egy nagy halom színes papír feküdt előtte az asztalon. A gyerekek lelkesen gyártották a kalapokat, és Jessie is azon volt, hogy minél jobban összemaszatolja az ujjait csillámporral és ragasztóval. – Hát, lehet, hogy tényleg gyerekes, és a fellegekben jár egy kicsit – értett egyet Luke –, de… ó, mi történt az arcoddal? – Luke kinyújtotta a kezét, és megérintette az elszíneződött foltot Annie arcán. Annie hátrahőkölt. – Semmi. Elcsúsztam a zuhanyozóban. Elfelejtettem betenni a gumiszőnyeget – mondta, és az egyik kezével eltakarta a zúzódást az arcán. – Nagyon csúnyán néz ki? – Nem annyira. – Luke közelebb hajolt, és szakértő szemmel méregette a sérülést. Miközben a duzzanatokat kereste, feltörtek benne a régi emlékek, amiket folyamatosan próbált elnyomni magában. A szobája ajtaja megremeg az apja dörgő hangjától, az anyja sír és könyörög, hogy hagyja abba. A gránátköves ballagási aranygyűrű, amit az apja mindig a bal kezén viselt, lilás hurkát hagyott az anyja karján, lábán és néha az arcán is. Luke leengedte a kezét. Nem akart az apjára gondolni, arra, hogyan tette tönkre a családját abban a kis házban, a Winter Lane-en. – Fáj? És hogy van a fejed? Szédülés, homályos látás? Annie megrázta a fejét. – Nem, semmi. Jól vagyok, tényleg. – Hevesen legyintett egyet a teste előtt, mintha el akarna seperni minden aggodalmaskodást, majd elfordult Luke kutakodó tekintete elől. – Szóval, akkor szorosabbra vennéd, légyszi? – kérdezte, és rámutatott a tarkója alatt fityegő csatra, amit végül azóta sem sikerült meghúzni. Luke ezúttal nem hagyta elkalandozni a gondolatait. Áthúzta a csaton a kötény nyakkötőjét, és szorosra rántotta. Annie megfordult. – Egyébként

nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre a kezedben a levelet, amikor megjöttem. – Annie felvonta a szemöldökét, összepréselt ajkáról Luke egyértelmű neheztelést olvasott le. És az sem kerülte el a figyelmét, hogy ügyesen elterelte a szót az arcán lévő zúzódásról. – Tudom, hogy észrevetted. – Luke felkapta a spatulát, amivel Annie a tortamázt kente, és nagy csattanással a mosogatóba hajította, majd megnyitotta a vizet, és felmarkolt egy nagy mosogatószivacsot. – Nem is próbálom dugdosni őket előled. Sokat segítenek nekem, és nem hiszem, hogy emiatt szégyellnem kellene magam. – Szerintem sem kell szégyellned – mondta Annie, és odaállt Luke mellé, a mosogatóhoz. – De nem gondolod, hogy legalább meg kéne próbálnod kideríteni, ki küldözgeti őket? Luke lassan kieresztette a levegőt a tüdejéből. Az összes beszédtémájuk közül ezt szerette a legkevésbé. És bár Annie folyton azt bizonygatta, hogy nem ítéli el Luke-ot, ő mégis így érezte. – Voltam a postán, és beszéltem a hivatalvezetővel. Nincs rá mód, hogy lenyomozzuk, honnan érkeznek. Mi mást tehetnék? Nem fogom abbahagyni. Olvasgatni fogom őket, és nem értem, te miért akarod, hogy ne tegyem. Annie rengeteg mondanivalóval érkezett a szülinapra, és úgy tűnt, nem fogja magában tartani. – Luke, nem szeretnék kegyetlennek tűnni. Én csak nem akarom, hogy megsérülj, vagy olyan illúziókat táplálj magadban, hogy Natalie még mindig itt van valahol. – Annie megragadott egy neonzöld mosogatószivacsot, lesúrolta a spatulát, leöblítette, és az edényszárítóra tette, majd nekiállt a tálnak, amibe már belekérgesedett a torta tésztája. – Hát… Natalie talán tudta, hogy egy ilyen racionálisan gondolkodó embernek, mint én, hasznára lesz egy kis illúzió vagy téveszme, vagy hívd, aminek akarod. És a levelek nem okoznak nekem fájdalmat – szögezte le Luke. – És ha már mindenáron sérülésekről akarunk beszélgetni, akkor inkább beszéljünk a… Annie nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Oké. Felfogtam – mondta, és átadta a tálat Luke-nak, hogy

törölgesse el. – Nem hozakodom elő vele többet. – Félrefújt néhány hajszálat, ami kiszabadult a hullámcsatok alól, és hátrahúzott vállal tovább mosogatott. – És ti? Miről beszélgettetek Briannel? – Megkért, hogy adjak róla referenciát az új állásához. – Amikor Annie nem válaszolt, Luke szemügyre vette az arcát, és azon tűnődött, hogy Annie talán az új állás miatt viselkedik ilyen furcsán. – Mi van? Nem örülsz az új állásának? Tudom ám, hogy amiatt aggódsz, hogy a nyakadba sózzák az összes eddigi bírságot, mert a férjed már nem a rendőrségen dolgozik. Így van? – mondta Luke, és a könyökével oldalba bökte Annie-t. Szerette volna, ha visszatér a játékos, évődő hangulat. – Közlöm veled, hogy nagyon jól vezetek! – Annie félszívvel nevetett, és Luke arcára pöckölt egy kis mosószeres habot. – Hé! – Luke felemelt egy poharat. – Itt komoly munka folyik! – Én csak… – Annie megköszörülte a torkát, és megint elkomolyodott. – Én csak meglepődtem, hogy nélkülem beszélgetett veled. – Nem nagy ügy, Annie. Csak két percig dumáltunk, max. Úgy tűnik, nagyon örül ennek a munkának. – Ó, igen. Ő örül neki. – Annie beletörölte a kezét egy papírtörülközőbe, aztán visszatette a tekercset a tartójába. Amikor felnézett, Luke megpróbálta beazonosítani az arcán tükröződő kifejezést a fejében tárolt és folyamatosan bővülő adatbázis segítségével, ami Annie érzelmeit tartalmazta, de nem járt sikerrel. – De én nem. Ha elköltözünk, akkor nem tudom betartani a Natalie-nek tett ígéretemet. És számomra nagyon fontos ez az ígéret. Nem tudom csak úgy megszegni azért, mert Brian hirtelen kitalált magának egy új életpályamodellt. Luke karján felállt a szőr. Költözés? Brian egy szót sem szólt költözésről. – Várj! Miről beszélsz? Hol van ez az új állás? – Nem mondta? Huhh! Szép kis alak. – Annie keze a haja felé indult, hogy beletúrjon, de aztán rájött, hogy fel van tűzve, ezért végül a duzzadt foltot kezdte el paskolni az arcán. – D. C.-ben van –

suttogta. – Az új munkahelye Washington D. C.-ben lenne. Luke térde elgyengült. Hát akkor ezért ilyen feszült Annie, és ezért aggódott Jessie miatt, és ezért tette szóvá Natalie leveleit is. Próbál felkészülni arra, hogy talán elhagyja őket. Luke próbált a lehető legközönyösebbnek tűnni, az egyik kezével a pulton támaszkodott, a másikat zsebre vágta. Washington D. C. Annie-nek igaza volt. Ez határozottan nem szerepelt Natalie terveiben. Megrázta a fejét, és vett egy mély lélegzetet. Hogy hagyhatta, hogy ennyire függjön Annie-től? Mert Annie könyörgött neki, hogy hadd segítsen? Vagy mert szüksége volt valakire, akire támaszkodhat, és akivel beszélgethet, akivel megoszthatta a szülői terheket és a mindennapi küzdelmeket a gyászoló gyerekekkel? Jesszusom! Clayton, aki szinte soha nem volt hajlandó délután aludni, ha Luke tette le, gond nélkül elaludt, ha Annie dugta ágyba. És Will, aki csak ritkán tolta elő a képét a szobájából, és csak nagyon ritkán kezdeményezett beszélgetést Luke-kal, Annie-vel naponta csetelt, és felragyogott a képe, valahányszor a nő belépett a szobába. És szegény May is elvesztené élete utolsó anyaszerű teremtményét. Hát kivel fog beszélgetni a fiúkról és a kamaszodás kínjairól és a… többi dologról, amiről Luke-nak halvány fogalma sincsen? Annie minderre képes, ha ötpercnyire lakik, de akkor nem, ha D. C.-be költözik. De erről nem beszélhet. Ennek nem szabad számítania. Annie elmehetne akár Mongóliába is, és Luke-nak örülnie kell, hogy boldog. – Miattunk ne aggódj! – mondta Luke, és hátrált egy lépést, az arcára kiült a „minden rendben” kifejezés. Ezt az arckifejezést mostanában elég sokat gyakorolta, és remélte, hogy meggyőzőre sikeredett. – Natalie boldog lenne, hogy boldog vagy. – Luke kinyújtotta a kezét, és megpaskolta Annie felkarját. Annie a fejét csóválta. – Tényleg? És neked sem gond? Azt tudtam, hogy Brian nem fogja megérteni, de azt hittem, te igen. – Annie olyan erővel préselte össze az ajkát, hogy egészen kifehéredett. – Én ígéretet tettem neki, Luke. És én nem kapok eligazítást levélben. – Szúrós pillantást vetett rá, a

szavai olyan élesek voltak, mint a borotvapenge. – A halálos ágyán ültem. Belenéztem a szemébe, és megesküdtem, hogy gondotokat viselem. – Natalie meghalt. – Luke belecsapott a levegőbe. Annie-nek igaza van. Fura játékot űz a tulajdon gyászával, és teljesen elmerül azokban a rejtélyes levelekben, de nem ítélheti Annie-t is ugyanerre a börtönbüntetésre. Körülnézett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a gyerekeket teljesen lefoglalja Jessie kalapdekorációs hadművelete, majd azt suttogta: – Natalie halott. Már nem törődik velünk, mert már nem létezik. A szavak sokkal keserűbben csengtek, mint tervezte, és Annie hátrahőkölt. Picsába! Luke becsukta a szemét, masszírozni kezdte az orrnyergét, és szinte remélte, hogy amikor kinyitja a szemét, Annie már nem lesz ott. De Annie nem ment el, még mindig ott volt, és Luke-ra meredt, mintha azt találgatná, vajon mi járhat a fejében. Közel hajolt Luke-hoz, és könnybe fúló hangon azt suttogta: – Nem hiszem. Szerintem figyel minket. Tudom, hogy így van. Luke karja átforrósodott, ahol Annie nekipréselődött. A bicepsze sokkal lágyabb volt, mint Luke gondolta volna. Már nyitotta volna a száját, hogy azt mondja, a hit mit sem változtat a tényeken, de ekkor becsapódott a bejárati ajtó, amitől May felvisított, Luke pedig ugrott egyet. – Pizza! – kiabálta May, és valóságos mozgásvihar söpört végig a konyhán és az asztal körül, filctollak, csillámok és matricák repültek be dobozokba és a padlóra, hogy majd később összeszedjék őket. Brian betrappolt a konyhába, és az asztalra lökte a pizzásdobozokat. – Nem tudom, ti hogy vagytok, de én mindjárt éhen halok – mondta Luke, majd elfordult Annie-től, és felkapott egy spatulát, hogy tálalja a pizzát. Magán érezte Annie tekintetét. Nagyon megbántotta Annie-t, aki azt szerette volna, ha Luke marasztalja, ha törődik vele, hogy megszegi a Natalie-nek tett ígéretét. És bár Luke nagyon is törődött vele, mégsem mutatta ki az érzéseit. Ehelyett sürgölődni kezdett, leszámolt hét papírtányért a pulton

álló, egyre fogyatkozó halomból, és az asztalra tette őket. Az asztallap fájára csillámok tapadtak, de Luke nem vesződött azzal, hogy lesöpörje őket. Biztosan May csinálta, hogy még ünnepibb legyen a hangulat. A konyha megtelt a fokhagyma és az olvadt sajt illatával, és mindenki elfoglalta szokásos helyét az asztal körül. Annie volt az utolsó, a Brianhez legközelebbi széket húzta ki magának. Clayton felmászott az ölébe, Luke-nak egy ragaszkodó kölyökkutya jutott róla eszébe. Annie meghitt mozdulattal ölelte át Clayton derekát az egyik karjával, aki Annie vállára hajtotta a fejét, és finoman megütögette Brian karját. Luke elfordította a fejét. May az egész estét végigmosolyogta, és Luke próbált örülni ennek. Ő maga mondta, hogy szabad boldognak lennie, neki magának is úgy kellett tennie, mintha boldog lett volna, pedig minden volt, csak boldog nem. A nyomasztó érzések egy része abból származott, hogy minden Natalie-re emlékeztette. Igaz, a fájdalom nem volt olyan mély, mint amitől tartott, mintha már megtanulta volna kezelni a szenvedést, ahogy a szem alkalmazkodik a sötétséghez. Ugyanakkor a nagyon is érthető szomorúság mögött düh parázslott. Már öt hónap telt el. Öt! Végül csak sikerült visszarázódnia a normális kerékvágásba, legalábbis részben, és Annie támogatása komoly szerepet játszott az átállásban. Natalie tudta, hogy Annie kulcsfontosságú lesz a túlélésükben. Épp ezért csikart ki ígéreteket, küldözgetett leveleket, és kovácsolt terveket. Hát hogy merészeli Brian felrúgni ezt az egészet? De Luke önmagára is haragudott. Miért mondta azt Annie-nek, hogy nem bánja, ha elköltözik? És persze ott volt az utolsó, aggodalomra okot adó dolog, amiről azt mondogatta magában, hogy semmiség. Az a bizonyos folt Annie arcán, amire nem bírt nem ránézni. Annie vonakodása talán ezzel is kapcsolatban van? A szeme sarkából leste, ahogy Annie beletöm egy irdatlanul nagy falat tortát Clayton szájába, és a kisfiú álla csupa csokimáz lett. Annie egy gyors mozdulattal letörölte. Clayton lassan rágott, a pofazacskói

kidagadtak, mint egy mogyorót gyűjtögető mókusé. Miután Annie letörölte az arcát, finom barackot nyomott a feje búbjára, mire Clayton hangosan csámcsogva a vállához simult. Brian Annie székének támlájára vetette a karját, és öntudatlanul simogatta a felesége kezét, miközben a telefonos üzeneteit böngészte. Annie elkapta Luke pillantását, és mogorva mosolyt küldött feléje, Luke pedig tudta, hogy Annie el fog költözni. Még ha meg is kérné, hogy maradjon, az sem jelentene semmit, mert nem számít, Annie mennyire szerette Natalie-t és a gyerekeket, soha nem szegülne szembe Briannel. Soha.

13. FEJEZET LUKE ÓVATOSAN BECSÚSZTATTA a levélkupacot a vállra vehető táskájába, a tépőzár hangosan recsegett, amikor kinyitotta az elülső zsebet. A feladandó levélkupac tetejére rátette Natalie legutóbbi levelét. Újabban egyre ritkábban érkeztek, de ő mindegyiket gondosan áttanulmányozta, nyomokat keresve a folyamatban lévő nyomozásához a Maranatha Ház, Andy Garner és a megfoghatatlan dr. Neal után. Az elmúlt két hétben elég feszült volt a viszony Annie és Luke között. Annie láthatatlan falakat húzott maga köré, amikor Luke reggelente átvitte hozzá Claytont, nem fogadta el a meghívást a May tavaszi koncertje utáni vacsorára, és nem akart bejönni, amikor kitette Willt a ház előtt, akit elvitt egy bevásárlókörútra. Luke tudta, hogy Annie mit akar. Azt akarta, hogy Luke maradásra kérje. Azt akarta, hogy Luke utasítsa vissza Brian kérését, amiről May partiján beszélt. Azt akarta, hogy Luke lássa be, milyen fontos a jelenléte a család számára. De hogy tehetné meg mindezt? Brian Annie férje, és ez Annie élete. Ha nem akar költözni, álljon ki magáért, és mondjon nemet. De nem lesz rá képes. Így maradt a megkövült csend. Amikor hétfő reggel kitette Claytont Annie házánál, megint lejátszották ugyanazt a jelenetet, amit a szülinapi buli óta mindig. Annie kinyitotta az ajtót. – Szia Clayton! – mondta, és azonnal letérdelt. Luke gyengéden átsegítette Claytont a küszöbön, és ledobta maga mellé a földre a nehéz, fekete sporttáskát. Clayton átölelte Annie nyakát, aki felemelte a földről. – Annyira hiányoztál, Annie! – mondta Clayton. A „nénit” már hónapok óta elhagyta, és Luke úgy döntött, nem szól érte. Annie Clayton orrához dörgölte az övét.

– Nekem még jobban hiányoztál – suttogta, és adott neki egy eszkimópuszit, majd úgy tett, mintha elejtette volna, mielőtt finoman letette a földre a kisfiút. Amikor felnézett, Luke tekintete a cipőjére szegeződött. – Hát akkor köszi! – mondta Luke, és megpörgette kulcsait a mutatóujján. – Érezzétek jól magatokat! – Azon leszünk – válaszolta Annie a szokásos eltúlzott és örömteli hangon, majd az ujjhegyeivel finoman becsapta az ajtót. Luke a kocsija felé trappolt, és visszanézett, hogy figyelik-e az ablakból. De ahogy az utóbbi két hétben mindig, az ablakban most sem állt senki. Megcsóválta a fejét, és folytatta útját a tulipánágyással övezett téglaúton a kocsija felé. Eddig nem hívta senki telefonon a referencia ügyében, és Luke nem tudta letagadni, hogy megkönnyebbülést érzett. Számtalan önző oka volt arra, hogy Annie-t itt tartsa, de voltak más, sokkal nyomasztóbb, Briannel kapcsolatos okok is, habár Luke keményen küzdött, hogy kiverje őket a fejéből. Hogy nem vette észre ilyen sokáig az árulkodó jeleket? Brian mindig lekezelően bánt Annie-vel, és mindig basáskodott felette, de az utóbbi hetekben Luke nem tudott nem észrevenni egy halványuló zúzódást Annie csípőjén, ami kivillant, amikor lehajolt Clayton cipőjéért, és egy másikat a felkarján, amikor Annie a héten először vett fel rövid ujjú blúzt. Luke azzal nyugtatgatta magát, hogy biztosan elkóborolt egy súly a konditeremben, vagy Annie elesett kocogás közben. Vajon mindig voltak árulkodó jelek, csak ő nem figyelt fel rájuk? És Natalie tudott róla? Valószínűleg nem. Ha közösen kiruccantak egy-egy estére a Gurrella házaspárral, Natalie első szava mindig az volt, amikor hazaértek, hogy Brian egy seggfej, Luke pedig egyetértett vele. Brian tényleg egy seggfej. De vajon feleségbántalmazó seggfej? Luke nekidöntötte a fejét a fejtámlának. Lehet, hogy csak paranoiás. Brian a család barátja, ráadásul rendőrtiszt. Ha valakinek, hát Briannek tudnia kell, hogy mi az, ami szigorúan tilos. De mi van, ha rosszul ítélem meg a helyzetet? Vajon hány ember ítélte meg rosszul az apját? Vajon hányan halogatták a cselekvést

olyan sokáig, hogy már nem menthették meg az anyját? Luke döntött. A következő zöld lámpánál visszafordult egy éles U-kanyarral. Clayton egy percet sem tölthet el többet abban a házban, amíg Luke bizonyosságot nem szerez. Percekkel később már megint Annie felhajtóján állt. Május közepén jártak, a fű végre kizöldült. A gyep ápolt és rendezett volt, mint mindig. Az ajtóhoz vezető, kanyargós téglautat sárga és piros tulipánok szegélyezték, szinte ragyogtak a friss, fekete földben. Lukeot mindig lenyűgözte, hogy egy belülről ennyire sérülékeny dolog ilyen tökéletes lehet kívülről. Már majdnem szaladt, egyetlen ugrással fent termett a verandán, és az öklével dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. Annie ajtót nyitott, tágra nyílt szemmel, Clayton a lába mögül kandikált felé. – Ó, Luke. Csak te vagy az. – Annie a szívéhez kapott, és levette válláról a konyharuhát. A felkarján világosan látszottak a zúzódások. – Majdnem a szívbajt hoztad rám. – Sziasztok! Bocs, hogy máris visszajöttem! Én… Ööö… – Alaposabban át kellett volna gondolnia a dolgot, mielőtt visszarohan. Most hogy is kellene kezdenie? – Beszélhetnénk egy percet? Annie hátralépett az ajtóból. – Persze. Gyere be! – Jó itt. Nem maradok sokáig. Most jutott eszembe, hogy Clayton elő van jegyezve mára az orvosnál. – Luke hanyagul az ajtófélfának dőlt, próbált hétköznapian viselkedni, nehogy Annie visszarettenjen, mint egy sebzett állat. Annie fintorgott, az orrát pettyező szeplők táncot jártak. – Ó! – szusszantotta, és az arcán gyorsan halványult a mesterkélt mosoly. – Megyek, összeszedem a holmiját. Játékok hevertek a földön, a bejárattól a nappali szobáig, ahol Annie és Clayton az idő legnagyobb részét töltötték. A gyors távozás reménye szertefoszlott. Luke belépett az előszobába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Hadd segítsek! Felemelt egy pici, kék játékmacit meg egy bontatlan csomag

filctollat, majd a táskába hajította őket. Annie egy újabb adag játékot zúdított a táskába, amikor az, egyik elektromos darab bekapcsolt, és nyávogó brit angolsággal beszélni kezdett. – A mondja aaa, A mondja aaa – énekelte a hangocska. – Jesszusom, de gyűlölöm ezt a kütyüt – mondta Luke, és kutatni kezdett a fehér, ábécét tanító tablet után a táskában. Amikor megtalálta, felpattintott egy rejtett panelt az oldalán, és kikapcsolta. – Az utóbbi hat hétben állandóan ki akartam kapcsolni. Nem tudom, milyen elemet tettél bele, de egyszerűen nem akart lemerülni – mondta Annie nevetve, és leguggolt Luke mellé. – Ilyesmi csak az idegesítő oktatójátékokkal történik meg – mondta Luke mosolyogva, és Annie-re nézett. A tekintetük két hét óta most találkozott először. – A klassz játékok elemei két nap alatt lemerülnek. Halál komolyan mondom. – Én már összeesküvést szövögettem ez ellen a kütyü ellen. – Én meg pert fontolgattam. Milliókat kaszálhatnánk. – Luke visszadobta a játékot a táskába néhány másikkal együtt, és behúzta a cipzárt. Felállt, a táskában összeütődtek a játékok. Élvezte a barátságosan évődő beszélgetést, ami újabban hiányzott a kapcsolatukból. Amikor felállt, kinyúlt Annie felé, aki még betűrt egy vastag, rövid, szőke tincset a füle mögé, mielőtt ő is a kezét nyújtotta volna. Az ujjai hosszúak és hűvösek voltak, olyan vékonyak, hogy Luke attól félt, összeroppantja őket, ha túl erősen szorítja. Elképzelni sem tudta, hogy lenne képes valaki bántani Annie-t. – Annie… Szeretnék bocsánatot kérni… May partija miatt – makogta Luke a megfelelő szavakat keresve. – Tudom, hogy megbántottalak. – Semmi baj. – Annie elhúzta a kezét, és a válla fölött Claytonra pillantott. – Igazad volt. Az, hogy Natalie azt hitte, szükségetek van rám, nem jelenti azt, hogy neked is szükséged van rám. – Szerinted így értettem? – kérdezte Luke, és megigazította a táskát a vállán. Ő csak szerette volna megóvni Annie-t, de ehelyett megbántotta.

– Aham – bólintott Annie. Luke megcsóválta a fejét, és közelebb lépett. A keze kinyúlt, hogy megérintse a nőt, de aztán félúton megállt. – Szükségünk van rád, Annie. Nagyon. – Luke nyelt egy nagyot. Vajon mennyit mondhat el neki? – Én csak nem akartam, hogy bűntudatod legyen, amiért elköltözöl. Mert az önzés lenne. És megérdemled, hogy boldog légy. Annie maga köré fűzte a karját. A szemében elsötétültek a barna pöttyök, mintha képesek lennének tükrözni az érzéseit. – No igen. Boldog. – Úgy ejtette ki a szót, mintha egy idegen nyelvű kifejezés lenne. Luke még egy kicsit közelebb lépett, úgy érezte, elérkezett az alkalom. – Boldog vagy? Annie még szorosabbra fűzte a karját maga körül, és beleharapott az ajkába. Egy régi sebhely. Luke-nak nagyon kellett uralkodnia magán, ha belegondolt, hogyan szerezhette. – És biztonságban vagy? Annie felnézett rá, és hunyorgott. – Várjunk csak… miért jöttél vissza igazából? – Csak pár centire álltak egymástól, mégis olyan volt, mintha egy mérföld vastagságú fal lenne közöttük. – Claytonnak nem is kell orvoshoz mennie, igaz? – Fogalmam sincs, miről beszélsz… – felelte Luke, és körülnézett, hol van Clayton. Taktikai hibát követett el, ajtóstul rontott a házba, túl sokat mondott. Egyszer, nem sokkal azután, hogy beköltöztek a szomszédjukba, Terry átjött, hogy beszéljen Luke anyjával. A maga lényegre törő módján, köntörfalazás nélkül megmondta, hogy áthallatszik hozzájuk Luke apjának tombolása, és hogy aggódnak a zúzódásai miatt. Luke anyja mosolygott, megköszönte, hogy aggódnak érte, majd kikísérte Terryt anélkül, hogy megkínálta volna kávéval vagy fánkkal. – Az egyik levelében írta, ugye? És mit mondott, Luke? Hadd halljam! Luke még soha nem látta Annie-t ilyen indulatosnak. Olyan közel

hajolt hozzá, hogy majdnem összeért a testük. – Semmi nem volt a levelekben. – Luke idegességében a combját ütögette. Szeretett volna kihátrálni ebből az egészből, de akkor gyengének tűnne. – Csak aggódom, ennyi. És szeretnék segíteni. – Segíteni, miben? – Annie gyanakodva méregette Luke-ot. – Brian miatt. Attól félek, hogy… De mielőtt Luke befejezhette volna a mondatot, kinyílt az egyik emeleti hálószoba ajtaja. Brian jelent meg a lépcsőfordulóban részegen. Annie felnyüszített és hátraugrott. – Helló, Luke! Hallottam, hogy itt vagy. – Brian áthajolt a korláton. Nem volt rajta ing, csak egy rendőrségi póló. Hanyagul karba tette a kezét, nyilvánvalóan nem vette észre a feszültséget a levegőben. A jobb bicepsze erősen kidudorodott, élesen kirajzolódott rajta egy szögesdrót tetkója. A mellizmán is volt valami tetoválás, egy szó, de Luke nem tudta elolvasni olyan messziről. – Szia, Brian! Már épp indulóban vagyok. – Luke megrángatta a táska vállpántját, és intett Claytonnak, aki a lépcsőn kuporgott, és legókockákat rakosgatott. – Nem akarok orvoshoz menni. Utálom a szurikat – mondta Clayton, és a szőnyeggel borított lépcsőhöz lapult. Luke megfogta Clayton kicsi kezét. – Ne aggódj, nem lesz szuri! Csak fagyi, ha végeztünk. – Valószínűleg tényleg el kell menniük orvoshoz a fedősztori miatt. – Holnap jöttök? – kérdezte Annie, és nekidőlt a falnak, olyan távol Luke-tól és Claytontól, amennyire csak tudott. – Ööö – mondta Luke habozva. – Majd később felhívlak. Annie oldalra billentette a fejét, mintha nem értené pontosan, mit próbál Luke a tudomására hozni. – Rendben – válaszolta elképesztően természetes hangon. Luke búcsút intett, de amikor megfordult, hogy távozzon, Brian még utánaszólt: – Felhívtak már? Azt mondták, a következő egy-két hétben végeznek a háttérelemzéssel. Luke nem fordult meg. Majd’ beleőrült a gondolatba, hogy itt kell

hagynia Annie-t a házban ezzel a férfival, aki talán bántalmazza. És most ez a férfi szívességet kér tőle. – Nem, egyelőre semmi. Majd szólok, ha hírt adnak magukról. – Hé – kiáltotta még utána Brian, amikor már kilépett az ajtón. – Lehet, hogy egyáltalán nem is fognak felhívni. Amikor becsapódott mögötte az ajtó, Luke egyetlen gondolata az volt, hogy reméli, tényleg nem.

JÚNIUS

14. FEJEZET LUKE MEGNYOMTA A FÉNYKÉPEZŐGÉP TETEJÉN a kioldógombot, Will és May pedig megjelentek a kijelző képernyőjén. A szoftver egy halk kattanással válaszolt, Luke-ot arra az időre emlékeztetve, amikor még tényleg kioldott a zár a fényképezőgép belsejében. Gyerekkorukban, még Pentwaterben, Natalie-vel gyakran összeadták a zsebpénzüket, és vettek egy-egy egyszer használatos fényképezőgépet. Aztán a hátsó udvarban felválta fotózták egymást, ahogy az elképzelhető legviccesebb fintorokat vágják. De arra már sosem volt elég pénzük, hogy elő is hívassák a filmet. Luke készített még egy képet, és azon tűnődött, vajon megvannak-e még azok a régi fényképezőgépek valahol, egy doboz mélyén. Majd meg kell kérnie Willt, hogy keresse meg őket, ha Terryhez megy látogatóba. – Végeztünk már, apuci? El fogunk késni – szűrte ki a kérdést May összeszorított fogai közül, mert még tartotta a merev mosolyt, és csípőre tett kézzel pózolt a fényképhez. Will a szemét forgatta. – Ez az utolsó nap. Szerintem senkit sem érdekel, ha késünk kicsit. – Felhúzta a kapucniját. Június első hetében jártak, és vagy 25 fok volt odakint, de Will még mindig a kapucnis melegítőfelsőjét hordta. Szegény ruhadarab, valószínűleg egyszer csak elenyészik majd a túlhasználat miatt. – De komolyan, indulhatnánk végre? Most találkozhatom utoljára a barátaimmal, itt a nyári szünet. Luke kikapcsolta a fényképezőgépet, és letette az előszobában álló asztalkára. A fotózás nem magától jutott eszébe. Natalie emlékeztette rá egy néhány napja érkezett levélben. Nat minden évben készített egy képet az iskolakezdés és az iskola utolsó napján is, majd egymás mellé tette a kettőt a nappali kandallópárkányára. Az iskola első és utolsó napja mindig ünnepnapnak számított a Richardson családban. Talán

azért, mert Natalie tanár volt. Az „utolsó tanítási napos” levélben volt egy rész, amit Luke különösen szeretett. Aznap reggel újra átolvasta, mielőtt felébresztette volna Willt és Mayt. Natalie azt írta: „Nem értem, hogy a szülők miért az első tanítási napon sírnak. Számomra ez a legszebb nap. Én mindig libabőrös leszek az izgalomtól, hogy mi minden vár rám a tanévben. Én az utolsó napon szoktam könnyezni. Vége a tanévnek, a gyerekeim elsősként lépnek ki a tanteremből, de már másodikosként ölelik meg a szüleiket. Épp a tanév vége jelzi valaminek a kezdetét, nem az eleje.” Valahányszor Luke elolvasta ezeket a sorokat, mindig arra gondolt, hogy Natalie nem csak az iskoláról beszélt. – Ne drámázz, Will! Még vagy két hétig maradunk. – May megmozgatta a súlyos, fakólila hátitáskát a vállán. Luke nem merte megkérdezni, hogy mitől ilyen nehéz az utolsó tanítási napon. Talán az a néhány kődarab volt a ludas, amiket May és Jessie pingáltak ki az elmúlt napokban. – Plusz – folytatta May – Terry nagyi megígérte, hogy elvisz minket Disneylandbe és a tengerpartra, alligátorokat nézni, és… – Kit érdekel? Én itt akarok maradni, és a haverjaimmal lógni. – Will megrántotta a kapucnija zsinórját, ami azonnal az arca köré szorult. – Clay! Indulunk! – Hé, ne gorombáskodj a húgoddal! – mondta Luke, és leemelte a kulcscsomóját az ajtóra szerelt kampóról. – És ne ordibálj! Annie azt fogja hinni, hogy úgy élünk, mint egy hordányi vadember. Clayton lába hangosan dobogott a keményfa padlón, ahogy kifelé igyekezett a konyhából. Annie mögötte jött kimért léptekkel, mintha attól félne, megbotlik és elesik. Újabban Annie is részese lett a reggeli rutinjuknak. A nem létező orvosi vizsgálat után néhány órával Annie felhívta Luke-ot, és anélkül hogy a leghalványabb utalást tette volna Luke gyanúsítgatásaira, felajánlotta, hogy ezentúl a Richardson házban vigyáz Claytonra. Arról is beszélt, hogy meggondolta magát, és mégis szívesen költözik Washington D. C.-be Briannel, és kissé kedvetlenül arra is rákérdezett, hogy Luke továbbra is hajlandó-e

kedvező referenciát adni Brianről. Luke igent mondott, mert nem akarta megint eltaszítani magától, de még mindig nem tudta, mit mondana, ha az a hívás valóban befutna. Hamarosan amúgy sem fogja ilyen sokszor látni Annie-t. Amikor Terry megkérdezte, hogy a gyerekek vele tölthetnének-e hat hetet a nyári szünetből Orlandóban, Luke nem talált semmi okot arra, hogy nemet mondjon. Az egyedülálló apaság amúgy is teljesen kimerítette. Ráadásul egy új projekten dolgozott, és bármilyen hálás volt is Annienek a segítségéért, mégsem érezte helyénvalónak, hogy egész nyáron rálőcsölje a három gyereket. – Ne aggódj, már minden vadembert ismerek ebben a házban! Nem olyan rémisztő, mint hiszed. – Annie feszesebbre húzta May lófarkát, majd Will elé állt. – Habár elég volt néhány perc a szobádban ahhoz, hogy belássam, a NatGeo egy egész sorozatot forgathatna az ott felhalmozott cuccokból. Meglazította, majd finoman lerántotta a Will arcába húzott kapucnit. Will, bár még mindig növésben volt, már egy fejjel magasabb volt nála, így Annie-nek lábujjhegyen kellett pipiskednie. Lesimított néhány makrancos tincset Will fején, és elmosolyodott. – Így már jobb – mondta, és hátralépett, Luke mellé. – A kapucni nem volt fent, amikor fotóztál, ugye? Luke bólintott, és az órájára sandított. Háromnegyed nyolc. Ideje indulni. – Oké, srácok, mindenki köszönjön el Annie-től és Claytontól! – Luke türelmetlenül tapsolt. – El fogunk késni. – Úgy érted, te fogsz elkésni a találkozóról Ms. Masonnel – mondta Will felhúzott szemöldökkel. – Mi folyik itt? Ez már a harmadik vagy a negyedik alkalom az elmúlt hat hétben. – Hé, rólad beszélgetünk, ezért nem lenne okos dolog részletesen beszámolnom róla – mondta Luke, és próbálta elterelni a figyelmet Will romantikus célozgatásáról. – Ne húzd az időt! Indulás! – Luke lehajolt, és puszit nyomott Clayton ragacsos pofijára. – Légy jó kisfiú! – Mindig az vagyok, apuci. Annie is azt mondja – felelte Clayton csípőre tett kézzel, és duzzogva lebiggyesztette a száját, mintha

valami vád érte volna. – Így igaz. Mindig jó kisfiú, meg is esküszöm, ha kell – mondta Annie, és féloldalasan átölelte Willt, Mayt pedig a másik oldalához húzta. – Érezzétek jól magatokat az utolsó tanítási napon, és ne szekáljátok az apátokat! Nagyon fogtok hiányozni neki. – Ja, persze – mondta Will vállrándítva. Annie erre a bordái közé bökött az ujjaival, mire Will összerándult, és próbálta elfojtani a kuncogást. – Hé! – Mi történt? – kérdezte Annie hatalmas, ártatlan szemmel. – Kifelé, most azonnal! – Luke jelentőségteljesen Willre meredt, majd a garázsba vezető ajtó felé intett. Megfogta May kezét, és Annie felé fordult. – És te sem segítesz valami sokat! – Hé! Emlékszel még, hogy voltak idők, amikor minden mosolyának örültünk? – Tudom, tudom. – Luke habozott. El akarta mondani Annie-nek, milyen fontos szerepe volt Will felépülésében, de már hetek óta nem beszélgettek igazán. Ezért inkább azt mondta: – Mulassatok jól, ti ketten! – Úgy lesz! – Annie ajka megint úgy préselődött össze, mintha neki is lett volna valami mondanivalója, amit nem akar kiereszteni. Luke kivárta az iskola előtt álló rövid kocsisort, és kitette Mayt. Miután leparkolt, és sietve elköszönt Willtől, már csak négy perce maradt, hogy odaérjen a fél kilenckor kezdődő megbeszélésre. Remek. Várta a találkozást Ms. Masonnel. Az utóbbi két megbeszélést akár telefonon is lebonyolíthatták volna, de Luke élvezte a nő társaságát, és ha Natalie megint szekálni kezdi a randizással, akkor sokkal szívesebben hív meg olyasvalakit, akit már ismer és bizonyos értelemben kedvel, mint azt a valakit, akit Natalie tartogat a tarsolyában. Szigorúan véve ezek a találkozók nem randik voltak, de azért elég bizalmas hangnemben zajlottak, legalábbis, amennyire Luke-tól tellett. Általában a folyosón álló, kényelmetlen székek egyikén várakozott Ms. Mason szobája előtt, amíg a nő ki nem jött egy ki tudja, miféle megbeszélésről, és be nem hívta. De aznap az irodája nyitott ajtajában

várta az ajtófélfának dőlve. Magas sarkút viselt, mint mindig, piros kígyóbőrutánzatot, aminek legalább háromcentis platform volt a talpán. A fekete szoknya és a szürke felső a cipőhöz képest elég decens volt, és a kontraszt miatt a cipő már-már helyénvalónak tűnt. A haja le volt engedve, szoros, természetes csigákban hullott le a hátán majdnem a derekáig. A fürtök vége négy árnyalattal világosabb volt, mint a sötétborostyán hajtő. Luke nem tudta eldönteni, hogy lenőtt-e egy korábbi festés, vagy ez az új frizuradivat. Natalie sosem törődött a divattal, de mindig megvolt a maga egyéni stílusa. Időnként nagyon kicsípte magát az iskolába is, mintha legalábbis holmi különleges alkalomra öltözött volna fel. Néhány év után Luke már nem firtatta, hogy mi az oka az alkalmi ruháknak és a merész fülbevalóknak, mert Natalie mindig csak annyit felelt, hogy: „Ma ilyen sikkes napom van.” Hagyd ezt abba! – dorgálta meg magát Luke gondolatban. Nem juthat mindig mindenről Natalie az eszébe. Ha egyszerűen csak halott lenne, akkor Luke nem akarna nem folyton rá gondolni, de így, hogy halott, és egy csomó kérdést hagyott maga után, két férfival kapcsolatban is, Natalie emléke kétszeresen is fájdalmas volt. Igen, elolvasta a leveleit, amikor megérkeztek, és néha még élvezte is őket, ha megengedte magának, hogy megfeledkezzen a kétségeiről. De azért olvasta a leveleket, mert hátha Natalie elszólja magát, és véletlenül utal valamire, amibe Luke belekapaszkodhat. Megszámolta azt is, hogy hányszor említette dr. Nealt (huszonnégyszer) és Andyt (csak egyszer). De Ms. Mason már előtte állt, és az irodája felé intett. Szép és intelligens nő volt, jó szakember, és bár Luke utálta beismerni, de Willnek igaza volt: Ms. Mason valóban vonzónak találta őt. – Mr. Richardson! Jó reggelt! – Ms. Mason felvillantott egy széles mosolyt, és idegesen leengedte karba tett kezét. – Köszönöm, hogy ilyen korán befáradt – mondta, és az irodája felé intett, hogy menjenek be. Az asztalán két öklömnyi méretű fahéjas csiga és két bepárásodott pohár állt jegeskávéval.

– Remélem, szereti a jegeskávét. Már most hőség van, és én utálok forró kávét inni egy forró reggelen. – A jegeskávé jól hangzik – mondta Luke mosolyogva, és leült, a székét az asztalhoz húzva. Felemelte az egyik áttetsző műanyag poharat, és letörölte a nedvességet az asztallapról. Gyorsan belekortyolt, aztán próbálta visszatartani a köhögést. Az italnak semmi köze nem volt a kávéhoz, leginkább hideg, cukros tejnek tűnt, amibe karamellát kevertek. Ms. Mason is leült a székébe, és keresztbe tette a lábát. – Hihetetlen, hogy máris vége a tanévnek, nem? – kérdezte, majd letört egy darabkát az egyik süteményből, és bekapta. – Hát igen – makogta Will, és teljes erejéből próbált fesztelenül csevegni. Miért lett hirtelen ilyen ideges? Izzadság ütött ki a homlokán. – Eléggé megviselt mindannyiunkat ez az év. – Milyen igaz! – felelte Ms. Mason, és lassan bólintott, mintha Luke valami nagyon mélyenszántót mondott volna. Mintha Natalie-re utalt volna. Kínos csend telepedett rájuk. Luke fészkelődni kezdett a széken, és egy verejtékcsöpp szaladt le a hátán. Krákogott, és öntudatlanul belekortyolt az italába, hogy aztán a rátörő öklendezési reflexszel küszködve lenyelje. – Hát, szóval… – mondta Luke, és letette a poharat, nehogy véletlenül megint beleigyon. – Miről szeretett volna beszélni velem? Willről? – Aham, igen – mormolta Ms. Mason tele szájjal. Belekortyolt a kávéjába, és köhögni kezdett. – Aúú, túl édes, igaz? – Talán egy kicsit, igen. – Ne haragudjon! – Ms. Mason felkapta a poharat, és tanulmányozni kezdte, mintha hibát keresne rajta. – Egy új helyen vettem. A Starbucksnál nagyon hosszú volt a sor, ezért kipróbáltam a Java Joe-t. Tanulság levonva. Rákerültek a feketelistámra. – Listát vezet? Kávézókat keres, hogy feketelistára tegye őket? – Ó, hogyne. Titkos ügynökként azon dolgozom, hogy leleplezzem az összes csapnivaló kávézót Michiganben. Ez a küldetésem. – Hűha! Elég veszélyesnek tűnik. Még senki sem próbálta

lemészárolni egy kávédarálóval? – Még nem, de aggodalomra semmi ok. A koffein edzésben tart, és se perc alatt nindzsává változom, ha kell. – Ms. Mason felnevetett. Luke-nak tetszett a nevetése. Gondtalan volt, és egy kicsit hangos, könnyen beilleszkedett vele egy csapat gyerek közé. Luke is nevetett, már tudta, a nő miért ért olyan könnyen szót a kamaszokkal. Elragadó volt a humora. – Akkor hivatalosan is meg vagyok félemlítve. – Luke felemelte a kezét, minta egy támadás ellen védekezne. – Semmi szükség rá, csak a gonosz ellen használom az erőmet. Maga biztonságban van. – Huhh! – Luke megtörölte a homlokát, és maga is meglepődött, milyen nedves lett tőle a keze. Majdnem kísértésbe esett, hogy megint belekortyoljon a jegeskávéba, hátha az kicsit lehűti. A folyosón megszólalt egy hangos csengő. Luke kényszerítette magát, hogy ne pislantson rá az órájára. Úgy tűnik, elkezdődött a tanítás. – Nos, nem akarom feltartani. Rátérhetünk a lényegre? – Ms. Mason kinyitotta az asztalán heverő kartonmappát. Luke felkészült a legrosszabbra, mint mindig, ha belépett ebbe az irodába. – Szeretném a jóváhagyását kérni azokhoz az emelt szintű tárgyakhoz, amiket a múltkor említettem. Will dolgozatainak eredményei és az év végi jegye alapján emelt szinten tanulhat irodalmat, kémiát és történelmet. De egy szülőnek is alá kell írnia a papírokat, csak akkor javasolhatom. És szeretnék megbizonyosodni arról, hogy ön is úgy véli-e, Will képes lesz megbirkózni a nyomással és a tananyaggal. – Megnéztem a tanrendet, amit a múltkor adott, és szerintem Will elboldogul vele. Tudom, hogy rájárt a rúd mostanában, de az utóbbi hónapokban nagyon sokat fejlődött. – Luke a nőre pillantott. – Maga mit gondol? – Szerintem is. Én nagyon hiszek mindkettőjükben… és egyetértek. Szerintem készen áll az emelt szintű tárgyakra. – Mi is nagyon hiszünk magában, és örülök, hogy egyetértünk. Aláírom most a papírokat, ha úgy egyszerűbb. – Persze – mondta Ms. Mason mosolyogva, és megjelentek a

gödröcskék az arcán. Oké, tündéri ez a nő, és kifejezetten eredeti személyiség, ráadásul nagyon szereti a hivatását. Luke ennyit már képes volt belátni, de úgy érezte, még nem áll készen. – És bevált a terápia? Úgy tűnik, Will nagyon kedveli Mr. Cottont – mondta Ms. Mason, és Luke felé pöccintette a papírt, ami átszánkázott az asztallapon. – Igen, eddig jó – felelte Luke, és zavartan bámulta a szavakkal teli papírlapot maga előtt. – Biztos voltam benne, hogy azonnal ki akar majd szállni, amint letelik a héthetes kötelező idő, de úgy tűnik, szeret oda járni. May is elment néhányszor… – Luke nem folytatta a mondatot, mert tekintete a pontozott vonalat kereste, ahol alá kell írnia. Közben magán érezte Ms. Mason pillantását. – Akkor jó. Egy kis terápia még soha nem ártott meg senkinek. – Valszín nem – mondta Luke, és odakanyarintotta az n betűt a neve végére. Átnyújtotta a papírt és a tollat, majd felállt, hogy induljon. – Ó! – Ms. Mason arcáról lehervadt a mosoly, és Luke-ba belehasított a bűntudat. Natalie-vel soha nem volt ilyen nehéz. De az is igaz, hogy taknyos kölykök voltak, amikor megismerkedtek. – Ne haragudjon! Nagyon kedves volt magától ez az egész – mondta Luke, a süti és a kávé felé intve. – De elkésem a munkából. – Megint megszólalt a csengő, és a hangosbeszélő hangja zengett végig a folyosón. – Én kérek elnézést. Nem akartam feltartani. Maga… mi… Én nem sok apával találkozom, aki törődik az iskolai ügyekkel. Azt hiszem, igazából én akartam megköszönni. – Ms. Mason az ajtóhoz lépett, és kezét az ezüstszínű kilincsre tette. – Sokkal többet feltételez rólam, mint amennyit érdemelnék – mondta Luke. Nem volt „jó” apa. Mindent Natalie csinált. Annie, Jessie és Will között, aki mostanában néha segítőkésznek mutatkozott, Luke leginkább csak egy díszhímnek érezte magát, aki fizeti a számlákat. – Nem, ebben téved. Will mesélte, milyen alaposan utánajárt annak a levélnek, amit talált. Szerintem ez csodálatos. – A nő

sárgászöld szeme egyenesen Luke-ra szegeződött, akinek erre szaporábban kezdett verni a szíve. Kinyitotta a száját, hogy megint becsmérelni kezdje önmagát, de aztán mégis becsukta, mert nem akart öngyűlölőnek látszani. – Köszönöm. Szerencsések vagyunk, hogy maga mellettünk áll – mondta Luke, és felvette a kávéját, inkább bűntudatból, és nem azért, mert meg akarta inni. – Ezt magammal viszem, ha megengedi. – Persze. És vigyen fahéjas csigát is. Egy egész dobozzal vettem a tanáriba, szóval nekem már biztosan nem kell több. – Köszönöm. – Luke egy szalvétába csomagolta a süteményt, a keze kényelmetlenül tele volt. – Kérem, szóljon, ha bármire szüksége van! – Természetesen. – Ms. Mason kinyitotta az ajtót, és neki támaszkodott, nehogy becsukódjon. Luke a nő felé emelte a kávéspoharat, és azt mondta: – Biztosan találkozunk, ha megint elkezdődik a tanítás. – Ööö… Mr. Richardson… – Ms. Mason cipősarka idegesen kopogott a padlón, miközben fekete szoknyája széles zsebeiben kotorászott a csípőjénél. – Szeretném odaadni a névjegykártyámat. A nyár: szünidőben csak ritkán nézem az iskolai leveleimet, szóval ráírtam a mobilszámomat a hátuljára – mondta a névjegykártyát két ujja között tartva. A piros körömlakk szinte pontosan ugyanolyan színű volt, mint a cipője. Ez volt az a pillanat, amikor Luke-nak döntenie kellett. El kellett vennie a névjegykártyát, de mihez kezdjen vele? Hajítsa be a kocsi kesztyűtartójába, vagy tegye a tárcájába, várjon pár napot vagy hetet, és ha végre felkészült, hívja fel a nőt? – Ó, tele van a keze. Tessék. – Ms. Mason a becsomagolt fahéjas csiga tetejére tette a névjegykártyát. – És szólíts Felicitynek. A Felicity Mason név villant Luke szemébe a törtfehér kartonlapról. – Köszönöm a reggelit, Felicity. Nagyon örülök, hogy támaszkodhatunk rád és a nindzsaképességeidre – viccelődött Luke, amit Felicity Mason szívből jövő nevetéssel jutalmazott. – És én most

nem tudom elővenni a névjegykártyámat, de szólíts Luke-nak. – Hát akkor, Luke – mondta Felicity a magas sarkain hintázva –, kellemes pihenést, és remélem, hallok még rólad. – Igen, neked is. – Luke kitámolygott a tanácsadói irodából, és nem mert visszanézni, mert hátha Ms. Mason… Felicity… még mindig figyeli. Mire kiért a parkolóba, az inge már tocsogott az izzadságtól. A járdasziget mellett állt egy szemetes tele papírokkal, celofánnal és műanyag poharakkal. Luke beledobta a kávéját anélkül, hogy lassított volna. Miközben a kocsi felé ment, feltámadt a szél, és majdnem lesodorta a névjegykártyát. Luke gyorsan megfogta, nehogy elrepüljön. A hátulján kézzel írt sorokat vett észre: „Akármikor hívhatsz vagy írhatsz”, és alatta egy telefonszám. Luke a farzsebébe gyömöszölte a névjegykártyát, és megcsóválta a fejét. Jesszusom, Natalie, most meg mibe akarsz belerángatni?

15. FEJEZET – HAHÓ, MEGJÖTTÜNK! – kiabálta May, és benyargalt a házba. A kezében egy új babát szorongatott. Hosszú, barna hajával és kék szemével a baba pont úgy nézett ki, mint May miniatűr kiadásban. – Kaptam egy babát! Sallynek hívják! Luke átlépte a küszöböt, és bezárta a garázsba vezető ajtót. Csípős hipószag csapta meg az orrát. Általában, amikor hazaért, hogy felváltsa Annie-t, a házban a vacsora illata terjengett, vagy a tévézéshez készített pattogatott kukoricáé. A hipószag váratlanul érte. Ahogy átment a ház helyiségein, Luke meglepődött, és kicsit frászt is kapott attól, hogy micsoda tisztaság van mindenhol. – Annie! – zsémbelt Luke a fejét csóválva. – Nem kell kisuvickolnod a házamat. A tisztaság a konyhában is folytatódott. A nappaliban rend volt, a tévéállvány megrendítően portalan. Annie a mosogatónál állt könyékig érő, sárga gumikesztyűben. – Annie – sóhajtotta Luke. – Ugye, nem takarítással töltötted az egész napot? Könyörgöm, nem neked kell feltakarítani utánunk. Nagyon szégyellem magam miatta. Annie integetett az egyik gumikesztyűs kezével. – Ne aggódj! Nem egyedül csináltam. Will lenyűgözően tehetségesnek bizonyult a vízkő és a penész eltávolításában a fürdőszobai csempéről. – Apuci, én csináltam a tollasat! – ugrándozott elő Clayton, és rácsimpaszkodott Luke lábára. Olyan boldogan mosolygott, mintha egyedül felépített volna egy házat. – Tollasat? – kérdezte Luke. Annie hangos csattanással lehúzta a kesztyűket. – Portörlés – súgta oda. – Ó, a portörlést! – Luke három nagy lépéssel a konyhaszigethez

lépett, Clayton úgy csimpaszkodott a lábába, mintha az élete függne tőle. – Uram, kegyed csodát vitt véghez a portörlésben. – Tudom – nevetett Clayton. – És milyen volt a játékok lányoknak bolt? – kérdezte Annie. – May boldognak tűnik. – Mindketten Mayre néztek, aki az asztalnál ült, és azt magyarázta a babájának, hogy ha nem eszi meg az összes zöldbabot, akkor nem kap desszertet. – Nagyon csajos napotok volt? – Igen. Teáztunk is. – Luke eltartotta a kisujját, mintha egy teáscsészét tartana. – Említettem már, hogy csodálatos apuka vagyok? – Semmi szükség rá – felelte Annie, és lekapta magáról a Csókot a szakácsnak kötényt, majd a hűtő melletti kampóra akasztotta. – Eddig is tudtam. – Akkor ne felejtsd megemlíteni Terrynek is, ha ideér! Annie csípőre tette az egyik kezét. – Tudod, hogy megtenném, de szerintem nem lesz szerencsém találkozni vele. Brian és én D. C.-be utazunk a jövő héten, hogy… házat keressünk. – Annie lehalkította a hangját, mint mindig, amikor erről a félig-meddig tabutémáról beszélt. – Jaj, tényleg. Kiment a fejemből. – Luke nagyon igyekezett, hogy bátorító legyen a hangja. – Akkor ezek szerint már hivatalos? – Még nem. De vezeti a listát, bármit is jelentsen ez. Néhány másodpercig csendben álldogáltak. Valahányszor a közelgő költözés szóba került, Luke kínzó vágyat érzett, hogy maradásra bírja Annie-t. Támogatás ide vagy oda, Luke-nak kényszerítenie kellett magát a hallgatásra, mert félt attól, ami kiszaladna a száján. – Köszönöm, hogy vigyáztál Claytonra, amíg én kiruccantam Mayjel. Luke szabadságot vett ki, hogy pár napot a gyerekeivel tölthessen Terry nélkül, akinek az érkezése a következő héten volt esedékes, és egy hetet akart maradni Michiganben. Utána meg elviszi magával a gyerekeket Floridába hat hétre. Luke csak egyetlen hetet töltött a gyerekekkel, de világos volt, hogy mindenkinek jobb lesz, ha Terry nagyival töltik a nyarat. Ezen a

héten elmentek uszodába, az állatkertbe, és egy esős délutánon szánalmas kísérletet tettek egy bújócskára a házban. A nyár volt Natalie legerősebb oldala, és mintha mindannyian egy kicsit rájátszottak volna a jókedvre. – Soha nem kell megköszönnöd, hogy vigyázok a gyerekeidre. Imádom őket. – Clayton közben lefejtette magát Luke lábáról, és most Annie cicanadrágjába kapaszkodott. Annie-t láthatóan nem zavarta, mert szeretettel simogatta a kisfiú szőke buksiját. – Azt viszont megköszönhetnéd, hogy kitrágyáztam a hűtőt. Jesszus, Luke, ugye, nem Natalie takarította ki utoljára? – Hogy mit csináltál? – kérdezte Luke, miközben elviharzott Annie és Clayton mellett, és kinyitotta a hűtő ajtaját. A polcok ragyogtak, és majdnem üresek voltak. A hipó enyhe szaga majdnem üdítő volt a hűtő tiszta, hideg levegőjével keveredve. – Annie. – Luke lehalkította a hangját. – Hadd fizessek valamennyit! Túl sokat dolgozol. – Ki van zárva. Nem fogadok el tőled pénzt. – Annie Luke kezére kulcsolta az ujjait a hűtő kilincsén, és megnyomta, hogy az ajtó becsukódjon. – Csak azért csináltam, mert nem akartam ürügyet adni Terrynek arra, hogy gorombáskodjon veled. – Ó! – Luke habozott egy kicsit. – Akkor Natalie mesélt róla? – Nem, de nem volt nehéz kitalálni. – Annie elengedte a hűtő kilincsét. – A végén már mindennap itt voltam. És nem egy álomanyós, az, tuti. Annie a hűtőnek döntötte a fejét, és összefonta a karját laza, neonkék pólója fölött. Luke is kényelmesen a hűtőnek dőlt. – Hát igen. Általában nem veszek tudomást a pikírt megjegyzéseiről. Ma viszont valami tetű dolgot tettem. – Ó ne! Mit? – Vettem egy okostelót. – Mi a fene! Komolyan? – Annie rácsapott Luke vállára. – Akkor most már tudsz csetelni? – kérdezte kaján mosollyal, és egymáshoz veregette az ujjhegyeit, mintha valami gonosz fondorlaton járna az esze. – Meg fogod bánni. – Igen, már tudok-felelte Luke a szemét forgatva. – És

videocsetelni is tudok Willel, és videókat küldhetek arra a telefonra, amivel Clayton szokta magát álomba ringatni. Így majd nem kell Terryt kerülgetnem. Egyáltalán nem kell beszélnem vele. – Várj csak! Még nem mondtad fel Natalie telefonjának az előfizetését? – Még nem – vallotta be Luke. – És nem félsz, hogy Clayton telefonálgatni kezd? – Annie megint beletúrt a kisfiú szőke hajába, de Clayton ezúttal nem örült neki. Eleresztette Annie lábát, és szó nélkül bevágtatott a nappaliba. – Repülőgép-üzemmódba tettem, mielőtt odaadtam neki. Én csak… – Luke kínlódott, az arca lángolt. Megfogadta, hogy soha senkinek sem beszél a telefonhívásokról, de egyre könnyebben vallotta meg a titkait Annie-nek. – Néha, ha nagyon magányosnak érzem magam, fel szoktam hívni. Még időben leállította magát. Azt már nem mondta el, hogy a legrosszabb napokon üzeneteket is hagyott, mesélt a gyerekekről, és arról, hogy mennyire hiányzik neki. Később az üzenetei megteltek dühvel és kétségekkel. És mindig jobban érezte magát az ilyen kétségbeesett üzenetek után. Talán így érezhetik magukat a hívők, amikor imádkoznak. – Te jó ég, Luke! – Annie megragadta Luke kezét. – Ez a legkedvesebb dolog, amit valaha hallottam. Én is felhívhatom? Nem bírtam rávenni magam, hogy kitöröljem a telefonomból a számát. Luke elhúzta a kezét, és a nadrágzsebébe gyömöszölte. – Persze. Már rég elnémítottam. Jobb lenne, ha azelőtt hívnád, mielőtt elutaznak Terryhez. Belegondolni sem merek, mit tesz azzal a telefonnal, ha megkaparintja. – Bár ne utaznának el! – Annie ellökte magát a hűtőtől, és a pulton heverő, ragyogóan fehér mobiljára nézett. – Nagyon fognak hiányozni. Ugye tudod, hogy ezt az űrt hihetetlen mennyiségű üzenettel kell majd megtöltened? – mondta Annie, és kinyújtotta a kezét. – Hadd lássam azt a telefont! Luke két ujjal megfogta, és előhúzta a zsebéből. Még nem szokta meg a méretét és a súlyát. Évekig egy kicsi, kinyitható telefonja volt.

Annie átvette, és azonnal böngészni kezdett az appok között, majd nekiállt gépelni az ujjhegyeivel. – Tessék. Beleírtam a számomat, és felhívtam magam, így bármikor elérsz, ha akarsz – mondta, és visszaadta a telefont Lukenak. Ekkor megszólalt a csengő, és Annie szemöldöke a magasba szaladt. – Vársz valami csomagot, vagy ki ez? Luke magában átkozódott. Az volt a terv, hogy Annie már nem lesz itt. – Izé. Csak Jessie az. – Luke megköszörülte a torkát, és emelt hangon folytatta: – Will! Kinyitnád? A távolból morgás, majd trappoló lábak zaja hallatszott. Will csak és kizárólag Annie vagy Jessie kedvéért volt hajlandó előbújni a kamaszbarlangjából. – Jessie? – Annie homloka ráncba szaladt. – Ha bébiszitter kell, miért nem engem kértél meg? Én már úgyis itt vagyok. Luke visszatette a telefont az ingzsebébe, és felsóhajtott. – Késő este jövök csak meg, és te egész nap itt voltál. Nem akartalak kihasználni. – Késő este? Mit forgatsz a fejedben? Jessie beballagott a konyhába. Csupasz volt a lába, sortot viselt, és egy BroadwayCares.org feliratú pólót. Michigan többi lakójához hasonlóan ő is kiélvezte a nyári hónapokat. Jessie feltolta a homlokára a vastag, fehér keretes napszemüvegét, és csatlakozott hozzájuk a pult mellett. – Randija lesz – suttogta. A hangjában ugyanaz a várakozásteli izgalom bugyborékolt, mint hetekkel korábban Mayében, amikor azt hitte, Jessie-nek randija lesz. Annie kihúzta magát, csípőre tette a kezét, és oldalra billentette a fejét. Luke nem tudta eldönteni, hogy zavarban van-e, vagy csalódott. – Randi? Kivel? Csába! El kell mondani neki. – Ms. Masonnal, az iskolából. – A tanácsadóval? Azt hittem, Will csak viccel. – Tényleg viccelt, de aztán Ms. Mason megadta a számát, és… –

És Natalie azt mondta, hogy randizzak. Nem. Ezt nem mondhatja el neki. – Szerintem ez fantasztikus, Mr. Richardson. Anyám halála után az apám egy örökkévalóságig halogatta a randizást. Jessie csak kedves akart lenni, de épp elég esetlen volt az ilyen ügyekben ahhoz, hogy ne vegye észre, a megjegyzése miatt Luke egy oltári nagy seggfejnek érzi magát. Meg akarta magyarázni, mentegetőzni akart. Hogy ez nem is az ő ötlete volt. Persze, kedveli Felicity Masont, de ha nem lettek volna Natalie levelei meg a folyamatos nyaggatása, akkor sose gondolt volna másként a nőre, mint Will iskolai tanácsadójára. Lehet, hogy Jessie nem kezdett el azon agyalni, hogy miért lépett ilyen gyorsan tovább, de elég volt egyetlen pillantást vetni Annie-re, hogy lássa, őt teljesen ledöbbentette a hír. – Jobb, ha megyek – mondta Annie. Felkapta a szütyőjét, és a vállára kanyarintotta. – Neked még át kell öltöznöd a randira, nekem meg vacsorát kell főznöm Briannek. Érezd jól magad a vakáció alatt, Jessie! És ne keveredj túl sok bajba! – Maga is, maga se – kiáltotta Jessie Annie után, aki határozott léptekkel elindult a bejárati ajtó felé. – Hé! Várj egy kicsit! – rohant utána Luke abban bízva, hogy ki tudja magyarázni magát. – Ne haragudj, hogy nem meséltem róla! De nem akartam kiborítani Mayt. Lehet, hogy még nem készült fel ilyesmire. Annie belebújt a ragyogó színű tornacipőjébe, és az ujjaival segített a sarkánál. – Nem, még nem. – Felállt, és kiseperte a haját az arcából, ami kivörösödött a hajlongástól. – És te kész vagy rá? Még mindig úgy olvasod a leveleit, mint a Bibliát, és látom, hogy vonaglik az arcod, ha a gyerekek Natalie-t kezdik el emlegetni. Szóval kicsit meglep, hogy így belerohansz egy új kapcsolatba. – Kapcsolatba? – Luke térde megroggyant a szótól. – Ez nem egy kapcsolat. Még csak nem is egy randi. És nem értem, miért gondolod, hogy ítélkezhetsz felettem. – Luke idegesen ütögette a lábát. –

Különben is, az egész szarság Natalie ötlete volt, nem az enyém. Annie-nek egy pillanatra elállt a lélegzete, és hátrált egy lépést. – Ez elég bizarr, Luke. Miért nem akarod észrevenni, mennyire működésképtelen ez az egész, hogy teljesen Natalie levélküldő kampányának befolyása alatt állsz? – Az én kapcsolatom működésképtelen?! – Szavak fortyogtak Lukeban, dühös szavak. A füle csengeni kezdett, képtelen volt visszatartani őket. – És mi a helyzet veled és Briannel? Nem mondhatod azt, hogy ő soha… Annie-nek leesett az álla. – Mennem kell! – Ne! Annie, ne haragudj! Kérlek, maradj! – Luke megragadta a kezét, de Annie elrántotta, és olyan óriási lendülettel tárta ki a bejárati ajtót, hogy a levélbedobó nyílást fedő aranyozott lemez csapkodni kezdett a hirtelen rántástól. – Érezd jól magad a randidon! – És Luke képébe vágta az ajtót.

16. FEJEZET TIZENNYOLC ÉV TELT EL Luke utolsó randija óta. Ráadásul az nem is volt igazi randi, mert Natalie-vel találkozott, és vele hat évvel korábban már volt egy első randijuk. Akkor pizzát ettek, és megnéztek egy filmet a lakása kopott kanapéján – és nem volt sem kiállításmegnyitó, sem pedig puccos étterem utána. Felicity egy nappal azután hívta fel, hogy odaadta a névjegykártyáját, és egy ajánlattal állt elő: ha Luke elkíséri az öccse kiállítására, akkor utána meghívja vacsorázni. Luke nagyon élvezte a csevegést Felicityvel az irodában, de ez egy hatalmas lépés volt. Nem csak az első randijuk volt, hanem Luke első randija azóta, hogy megözvegyült. Azt válaszolta, hogy átgondolja. És akkor megérkezett az első e-mail. Kedves hangú levél volt egy Jersey-hercegnő álnevű nőtől. A levél felső sarkában volt egy kicsi kép is róla, sötét, göndör haja volt, és mosolygott. Azt írta, hogy Natalie néhány hónapja kereste meg, amelyek élete utolsó hónapjai lehettek. Jersey-hercegnő elnézést kért, mert azóta összejött valakivel, és ezért nem tehet eleget a Natalie-nek tett ígéretének, miszerint bevezeti Luke-ot az online randik világába. Luke úgy érezte, kezd megőrülni. Ugyanaznap, kicsit később egy újabb e-mail érkezett. Ezúttal nem egy bocsánatkérés, hanem egy ajánlat. StaceyMami hosszú levelet küldött, amiben részletesen beszámolt a Natalie-vel váltott emailjeikről, aprólékosan leírta a családja történetét, és mellékelt néhány sokatmondó képet is. Ez döntötte el a dolgot. Sokkal szívesebben randizott Felicityvel, mint egy vadidegennel, akit Natalie kotort elő valahonnan. Visszahívni Felicityt, és elfogadni a meghívását sokkal kínosabb érzés volt, mint megválaszolni May kérdéseit a közelgő pubertásról egy kifejezetten nyílt szellemű egészségtanóra után.

Eddig nem bánta meg, hogy randira megy Felicityvel. Amit megbánt, az a szóváltás volt Annie-vel, az, ahogy a nő arca összegyűrődött a rosszallástól. A kiállítás jó volt, bár talán kicsit fura. Minden kiállított mű „talált tárgyakból” készült, amit Luke egysávos mérnökagya szemétre fordított le. Minden egyes műalkotás Annie-re emlékeztette, és arra, hogy milyen könnyen került szemétdombra a barátságuk. Nem tudta megállni, és újra meg újra megnézte az új telefonját, hogy Annie nem küldött-e üzenetet. Ezt azonnal hagyd abba! – parancsolt magára, és visszatette a telefont a zsebébe. Inkább Felicity hangjára figyelt, aki a kiállított tárgyakról magyarázott. Luke mindig kinevette a „művészetet”, de volt ott egy figura, egy kis szobor, amit eldobott sörösüvegek kupakjaiból állítottak össze. Néhány kupak egyenesre volt kalapálva, másokat megcsavartak vagy félbevágtak. A sok kupak együtt egy alakot formázott, egy síró férfi szobrát. Habár a mellszobor nem üvegvitrinben állt, Luke mégis ellenállt a kísértésnek, hogy megérintse. Sok szempontból úgy érezte magát, mint az a fémember, akit egykor hasznos, de már feleslegessé vált tárgyakból raktak össze, és most hideg, tüskés és belül üres. Az ki volt zárva, hogy megvegye a szobrot, de megpendített benne valamit. Szépséget teremtett a káoszból, művészetet az elutasításból. Lehet, hogy a művészet nem is mindig hülyeség. Majdnem egy órán keresztül sétálgattak – Luke ízléséhez képest kissé túl lassan – a parányi kiállítóteremben. Felicity ezüstszínű tűsarkai hangosan kopogtak a fényes keményfa padlón, térde fölé érő tüllszoknyája minden lépésénél suhogó hangot adott. Csillogó felsőt viselt nyakkötővel, a haját laza kontyba fogta össze a tarkóján. Luke próbálta nem észrevenni az apró tincseket, amint küzdöttek az őket megzabolázó hajpánt elasztikus anyagával. Nem akarta észrevenni az apró anyajegyet Felicity szeme sarkában sem, ami táncra perdült, valahányszor a nő elmosolyodott. Séta közben nagyon ügyelt arra, hogy mindig legalább két lépéssel Felicity mögött maradjon, a kezét szigorúan összefűzte a háta mögött. – Még elköszönök az öcsémtől, és utána mehetünk vacsorázni. Este

hétre foglaltam asztalt itt a közelben. – Felicity megveregette Luke vállát, aki majdnem visszahőkölt az érintéstől. Felicity nem tehet róla, hogy Luke szét van esve. – Asztalfoglalás? Jól hangzik! – Tartozom neked, emlékszel? Eljöttél velem, és én cserébe megvendégellek. – Felicity óvatosan lépkedett a lépcsőn, és szorosan markolta a korlátot. – Amikor azt mondtad, meghívsz vacsorázni, arra számítottam, hogy veszünk két hármas számú menüt az autósbüfében. – Hűha! Ezt aztán nevezem alacsony elvárásnak! – Felicity Luke-ra mosolygott a válla felett, és leugrott az utolsó lépcsőfokról. Amikor kicsit megingott a tűsarkán, Luke megragadta a kezét, nehogy a nő elessen. – Hé! Óvatosan! Egymással szemben álltak, a nő bal keze Luke jobb kezében pihent. Felicity Luke ujjaiba kulcsolta az övéit, és Luke karján áramütés futott végig egészen a gerincéig. – Állandóan megmentesz. Azt hiszem, rászolgáltál a desszertre is, – Felicity megrántotta Luke kezét, és az állával rábökött egy magas, cingár, barna hajú férfira, aki szemüveget és szakállt viselt, amitől úgy nézett ki, mint egy hajléktalan. – Köszönjünk el Cole-tól. Erősen szorította Luke kezét, az ujjai finoman rászorultak a kézfejére. Apró keze szinte elveszett Luke tenyerében. Fura és idegen érzés volt kézen fogva menni. Luke Felicity nyomában átvágott a kiállítóterem keményfa padlóján. Úgy tűnt, Cole-t nem lelkesítette fel különösebben, hogy a nővérével csevegett, Luke pedig nem tudta elnyomni magában a tiszteletet, amit Cole iránt érzett. Nagyon izgalmas volt, hogy egy vonzó nő kikezdett vele, és kellemes érzés volt, ahogy a nő ujjai a kézfején játszadoztak, de az agyának egy része, amit már régen kikapcsolt, az a rész, amelyik szerint nagyon is helyénvaló dolog kézen fogva sétálni egy olyan nővel, aki nem a felesége, szóval az agyának ez a része még nem értesült róla, hogy Natalie meghalt. Luke hidegnek és üresnek érezte a kezét, amikor Felicity

elengedte, hogy a válla köré kanyarintson egy laza, horgolt kendőt. És amint megüresedett a keze, elmúlt a bűntudata is, és hatalmas kő esett le a szívéről. Kinyitotta és tartotta az üvegajtót a randipartnere előtt, majd zsebre vágott kézzel ő is kilépett a friss, hűvös kora estébe. – Ne sétáljunk? Az étterem csak néhány saroknyira van – kérdezte Felicity. – Ha te tudsz sétálni ezeken a tűsarkakon, akkor én is tudok a papucscipőmben. Luke alaposan megnézte a kirakatokat az utcán. A galéria mellett álló klubból mély basszushangok dübörögtek elő, a másik oldalon pedig egy hot dogos bisztró állt, csordultig tele főiskolás kölykökkel, akik vidáman flörtöltek az üveg mögött. Minden olyan ismerősnek tűnt a kora esti alkonyaiban. Csak a fák kicsit magasabbak lettek azóta, hogy utoljára evett a kampusz közelében. Néhány diák őgyelgett a járdán, a hatalmas diáksereg nyári maradványai. A következő saroknál megint befordultak, és Luke hirtelen rájött, hogy hová tartanak. – Az Ashley Streetre megyünk? – kérdezte leesett állal. – Az Earlebe? Tényleg oda foglaltál asztalt? Felicity kuncogott, és a levegőbe öklözött. – Éééés igen! Tudtam, hogy odavagy a jazzért! – Hát, azt nem mondanám, hogy oda, de az Earle páratlan. Natalievel mindig azt mondogattuk, hogy ott ünnepeljük majd a huszadik házassági évfordulónkat, és… – A szavak hirtelen a torkán akadtak. – Jaj, nem akartam… Felicity cipősarkának kopogása hirtelen elhalt, és Luke már három lépéssel előrébb járt, mire észrevette, hogy a nő lemaradt mellőle. Hát ezt jól megcsinálta. A halott feleségéről szónokol az első randin. – Ne csináld ezt! – mondta Felicity a hátának. Ismét felhangzott a cipősarkak kopogása, és amikor a nő Luke mellé ért, belékarolt. – Kérlek, ne érezd úgy, hogy nem beszélhetsz Natalie-ről! Ő mindig a részed lesz. Luke összepréselte az ajkát, és nem tudta, mit mondjon erre, de Felicity nem erőltette a választ. Ehelyett úgy viselkedett, ahogy az

egy végtelenül türelmes tanácsadóhoz illik. Belekarolt Luke-ba, és alaposan körülnézett, mielőtt maga után húzta volna az utca másik oldalára, egy vörösesbarna, fehér betűkkel kicifrázott napellenző alá. Amikor odaértek, Felicity rápillantott a kicsi, ezüst karórájára. – Pár perccel korábban értünk ide, de az öcsém barátnője a hostess. Szerintem előbbre tud hozni minket a listán. Szóval Felicity járatos volt az „úgy teszek, mintha mi sem történt volna” módszer alkalmazásában kínos helyzetek felmerülése esetén. Karja talán kicsit ránehezedett Luke-ra, de biztonságot is nyújtott, mint egy biztonsági öv. – Ne aggódj miattam! Nem sietek sehova – felelte Luke, és majdnem komolyan is gondolta. – És akkor az apa átcsúsztatott egy borítékot az asztalon, és azt mondta, hogy ez biztosan fedezi a fáradozásomat. Én pedig kísértést éreztem, hogy rámutassak, én nem írhatom át az osztályzatokat, pláne nem az egész bizonyítványt, de ha mégis megtehetném, huszonöt dolcsi akkor sem fedezné a fáradozásaimat. Felicity hangosan nevetett, göndör tincsei a vállán ugráltak. Luke is felnyerített. Az étel remek volt, a zene még annál is jobb, mint a híre, Felicity pedig elképesztően kellemes társaság. – És? Mi lenne az ára annak, hogy ötösre írj át egy egyest? Feltéve persze, hogy az osztályzatok megváltoztatása a hatáskörödbe tartozna. – Most hirtelen nem tudok árat mondani, de hadd kérdezősködjek körbe kicsit, és akkor majd előállok egy méltányos és észszerű ajánlattal – felelte Felicity, és nagyot kortyolt a borába, majdnem kiürítve a poharat. Luke úgy döntött, ő nem teszi ugyanezt a sajátjával. Nem volt biztos benne, hogy bölcs dolog lenne-e neki, egy rakás gátlás büszke tulajdonosának, ha néhány gátlást levetkőzne. Ráadásul vezetett is, és már egy pohár bor miatt is ideges volt, ha az autópályán kellett hazamennie. – Kétlem, hogy meg tudnálak fizetni. – Luke-nak már fájt az arca a

sok mosolygástól. Talán az arcizmai már teljesen kijöttek a gyakorlatból. Felicity halk koccanással letette a poharát, és nagyot sóhajtva bámulta a vörös folyadék maradékát az alján. – Kérsz desszertet? – kérdezte, és Luke-ra emelte arany-zöld tekintetét. Luke szíve hatalmasat dobbant, és összeszorult a torka. Sokkal könnyebb lenne, ha Felicity nem lenne ennyire csinos. Vagy ha nem lett volna ennyire nyilvánvaló, hogy a nő vonzódik hozzá, és rettenetesen vágyik rá, hogy Luke is ugyanígy érezzen iránta. Nem állsz még készen erre – mondta egy hang a fejében, és Luke tudta, hogy igaza van. Nem állt még készen egy új kapcsolatra. Még mindig Natalie-t szerette, visszavonhatatlanul, dacára annak, hogy már nem volt biztos abban, hogy ő is ugyanígy szerette-e őt. – Nem, de köszönöm a kérdést. – Luke megrázta a fejét, és az öléből az asztalra tette a vörösesbarna szalvétát. – Ideje hazamennem, és kiszabadítanom Jessie-t, mielőtt túl késő lesz. – Luke az órájára sandított. Még csak fél kilenc volt. Felicity elkomorult, és Luke egy pillanatig arra gondolt, hogy visszakoznia kellene. De ekkor megszólalt a mobil a zsebében. A készülék vadonatúj volt, még nem állította át a csengőhangot, és most a gyári beállítás hangján csörgött teljes hangerővel, amihez erőszakos rezgés is társult. A szomszéd asztaloknál ülők neheztelő pillantást vetettek Luke-ra, különösen egy erősen kopaszodó férfi, aki úgy nézett ki a fekete keretes szemüvegével, mint egy professzor. Dr. Neal lenne az? A telefon megint felüvöltött, és a professzor megcsóválta a fejét. Micsoda röhejes és tébolyult ötlet! Hát már egyetlen estét sem tölthet el anélkül, hogy az az ember be ne furakodna a gondolataiba? – Ne haragudj, de ezt fel kéne vennem! Csak Jessie tudja ezt a számot… – Igen, Jessie, és Annie is. Jó ég, Annie! A bűntudat visszatért. – Gyerünk, vedd csak fel! Én addig kifizetem a számlát, és találkozunk az előtétben. A telefon megint rákezdte a zenebonát és a rezgést, mire Luke

előhúzta a zsebéből. – Nem kell meghívnod, ugye tudod? – Tudom, hogy nem kell, de én meghívlak. Most pedig vedd fel azt a telefont, mielőtt az a fickó a négyes asztalnál ledöf minket egy vajazókéssel! Luke felhúzta a szemöldökét, és a professzor felé bökött a fejével. Felicity egy újabb hangos nevetéssel jutalmazta a gesztust, Luke pedig megérintette a zöld válaszgombot a képernyőn, majd a füléhez szorította a készüléket. – Halló! – mondta a telefonba, miközben utat tört magának az asztalok között az előtér felé. – Üdvözlöm, beszélhetnék kérem Luke Richardsonnal? – érdeklődött egy férfias hang a vonal másik végén, mire Luke megnézte a hívó számát. Biztos volt benne, hogy vagy Jessie, vagy Annie hívja, ezért meg sem nézte a telefonszámot. – Ööö… igen, Luke vagyok. Megkérdezhetem, hogy maga kicsoda? – Luke agya közben sebesen latolgatta a lehetőségeket, és végül úgy döntött, hogy egy vigéc lehet. – Dennis Bormet vagyok. A Tanglewood Biztonsági Szolgálatnál dolgozom Washington D. C.-ben. A cégünk a magánszektorban tevékenykedik. Az ön nevét az egyik jelentkezőnktől kaptuk meg, aki az igazgatói állásra pályázik. A neve Brian Gurrella őrmester. Ma este fel akartam keresni önt az otthonában, de a fiatal hölgy tájékoztatott, hogy nincs otthon, és megadta a mobilszámát. Szánna néhány percet arra, hogy válaszoljon pár kérdésre? Luke válla megroskadt. Miért pont most kellett hívnia? Még mindig nem döntötte el, hogy mit fog mondani Brianről, ha valaki felhívja. És kifutott az időből. – Sajnos elég rosszkor hív. Épp egy étteremben vagyok. Lenne rá mód, hogy valamikor máskor beszéljünk? – Értem, uram, nem akarom rabolni az értékes idejét. Csak néhány perc az egész. De holnap is átmehetek önhöz, ha az jobban megfelel. Holnap? Na ne! Terry holnap érkezik, és Luke nem akarta, hogy beleüsse az orrát ebbe a dologba.

– Nos, ha csak néhány percről van szó, akkor legyen inkább most – felelte Luke lemondóan. Igazából sokkal szívesebben beszélt Brianről telefonon, mint személyesen. Ha ez a Dennis fickó nem látja Luke testbeszédét, akkor kevésbé valószínű, hogy észreveszi, mennyire próbálja leplezni a Brian iránt érzett ellenszenvét. – Rendben van. Először is, ez egy háttérellenőrzés és biztonsági átvilágítás a Tanglewood Biztonsági Szolgálat számára. Amennyiben alkalmazzuk, akkor Gurrella őrmester bizalmas jellegű információk birtokába kerül. Minket az érdekel, hogy van-e bármi olyan dolog, amit felhasználhatnak ellene zsarolási vagy váltságdíj ügyekben. Ezért néhány kérdés furcsának vagy túl tolakodónak tűnhet, de Gurrella őrmester tisztában van azzal, hogy milyen mélyen és alaposan utánajárunk mindennek. És ő is azt szeretné, hogy ön őszinte legyen. Ha ez így rendben van, akkor bele is vághatunk. – Luke papírzörgést hallott a háttérben, és talán egy billentyűzet finom kattogását is. – Milyen régen ismeri Brian Gurrellát? Luke számolgatni kezdett, hogy mikor jött át hozzájuk Brian és Annie először. Will ötéves volt, Natalie terhes volt Mayjel. Brian és Annie fia, Matt, talán kilenc- vagy tízéves lehetett. Matt az egész estét az anyja ölében kuporogva töltötte, csak piszkálta az ételt, és talán ha három szót lehetett kihúzni belőle. Három vagy négy alkalom kellett hozzá, hogy kicsit feloldódjon, de Natalie mindig értett hozzá, hogy kicsalogassa a gyerekeket a csigaházukból. – Körülbelül tíz éve, azt hiszem. Ők már régebben laknak Farmington Hillsben, de én csak tíz éve ismerkedtem meg Briannel. A vonal másik végén csend volt, csak a billentyűzet kattogása hallatszott. A csend kínosan hosszúra nyúlt, mintha a hívó azt várta volna Luke-tól, hogy mondjon még valamit. Lehet, hogy nem is kell a feltételes mód. Ezt várta tőle. – És megítélése szerint mennyire jól ismeri a Gurrella házaspárt? Milyen kapcsolatban áll velük? – Elég jól ismerem őket, igazából Annie-t jobban, mint Briant. Annie volt a feleségem legjobb barátnője, és most ő segít nekem a ház körül. Briant ritkábban látom, de azt hiszem, mondhatjuk, hogy

barátok vagyunk. – Luke válasza kicsit úgy hangzott, mint egy kérdés, de legalább őszinte volt. – Tud ön arról, hogy Brian Gurrella szerencsejátékot űz, vagy hogy adósságai lennének? – Ööö… hát a megszokott dolgokon kívül, mármint házhitel, autóhitel, én nem tudok adósságról. – Ez az egész nagyon más volt, mint amire Luke számított. Azt hitte, hogy kap két-három általános kérdést, esetleg nyilatkoznia kell arról, hogy Brian tényleg a barátjae, vagy meg kell erősítenie egy-két állítást. De ez valahogy sokkal átfogóbb és mélyrehatóbb kérdezősködés volt. – Volt már ön vagy a felesége a Gurrella házaspár otthonában? Látta bármiféle jelét droghasználatnak vagy túlzott alkoholfogyasztásnak? Vagy párkapcsolati problémáknak, amelyek felhasználhatók lennének Gurrella őrmester ellen, ha valaki a befolyása alá akarná vonni őt? Luke nagyot nyelt, és a fal felé fordult. – A feleségem néhány hónapja halt meg. – Luke vett egy mély levegőt, és hagyta, hogy leülepedjenek a szavai, mielőtt folytatta. – De régebben nagyon sokat volt együtt Annie-vel. Én csak mostanában járok többet hozzájuk. Annie egy ideig a saját otthonában vigyázott a fiamra, ezért majdnem minden hétköznap jártam náluk. Általában Brian is otthon volt. Éjszakai műszakban dolgozik, ezért napközben alszik. – Luke tudatában volt annak, hogy összevissza fecseg, de túl ideges volt, és nem tudta leállítani magát. A kérdező csendben várakozott a vonal másik végén, és Luke agya sebesen pörgött, hogy mit mondhatna még. – De az utóbbi néhány hétben Annie már a mi házunkban vigyáz a gyerekekre, és így Brian többet alhat. – Ez volt Luke első hazugsága az interjú során. – És a kérdés másik felét illetően, a droghasználatról, a túlzott alkoholfogyasztásról, illetve a Gurrella házaspár kapcsolatáról mit tudna mondani? Elérkezett a pillanat, amitől Luke rettegett. Elmondja az igazat, miszerint lehetséges, hogy Brian alkoholista és bántalmazza a feleségét? Vagy tegye azt, amire Annie kérte, mondja azt Dennisnek,

hogy a Gurrella házban örökké süt a nap, és Brian maga a megtestesült kertvárosi álomférj? – Brian szokott inni társaságban, de nem tudok semmiféle alkoholproblémáról. Ami Brian és Annie kapcsolatát illeti… – Luke az ujjával végigsimított a tapéta illesztésének vonalán, ahogy egyensúlyozni próbált a hazugság és a bonyolult valóság határmezsgyéjén. – Teljesen átlagos házaspárnak tűnnek. Luke háta mögött Felicity megköszörülte a torkát. Luke megpördült, a telefont még mindig a füléhez szorítva. Felicity vállán ott lógott a táskája, kezében pedig a kutyának szánt maradékos zacskót himbálta, úgy tűnt, készen áll az indulásra. De Dennis nem siette el a következő kérdést. Azt firtatta, hogy Luke tapasztalt-e valaha gyanús mozgást, vagy látott-e fura látogatókat a Gurrella házban. Luke felemelte az egyik ujját, jelezve Felicitynek, hogy kér még egy percet. Úgy érezte, elhányja magát, ha ez a faggatózás még tovább húzódik. – Mr. Bromet. Nem tapasztaltam semmi gyanúsat Briannel vagy a családjával kapcsolatban. Bárcsak többet tudnék mondani önnek, de nem tudok! Elnézését kérem, de mint mondtam, épp egy étteremben vacsorázom, és most tényleg le kell tennem. Van még kérdése? Dennies Bromet elnémult a telefon másik végén. Luke nem tudta eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz jel-e. Felicityre nézett, és megvonta a vállát. – Beszélj nyugodtan! – tátogta felé Felicity. De Luke nem akart beszélni. Ő be akarta fejezni a beszélgetést. – Értem. Nem akarjuk rabolni az érékes idejét – ismételte meg Dennis Bromet a frázist, amivel az interjút kezdte, Luke-nak pedig az jutott eszébe, hogy biztosan szigorú forgatókönyvek és szószedetek alapján dolgoznak. – Már csak egy kérdésem van. – Mindjárt végzek – suttogta Luke Felicitynek a szemét forgatva. A nő rámosolygott azzal a mellbevágó, káprázatos mosolyával, és az üvegajtón keresztül kimutatott a sötét utcára, amit magas, fekete, aranyfénnyel koronázott lámpaoszlopok világítottak meg. – Kint várlak – mondta. Luke bólintott, majd válaszolt Dennisnek.

– Rendben, egy kérdés még belefér. Figyelte, ahogy Felicity kinyitja a színezett üvegajtót, és kicsit szorosabbra fogja a vállán a kendőjét, noha nem lehetett 20 foknál alacsonyabb a hőmérséklet odakint. – Mr. Richardson, ön mint bizalmas referenciát nyújtó személy ajánlaná Brian Gurrella őrmestert egy magas szintű biztonsági fokozatot igénylő munkára, ahol érzékeny adatok birtokába juthat? A kérdés teljesen váratlanul csapott le Luke-ra. Hátrahőkölt az üvegablaktól, és hirtelen elképzelhetetlennek érezte, hogy olyan frivol dolgokon járjon az esze, mint a randizás, a jazz vagy a bor. A kérdéstől Annie arca rajzolódott ki előtte olyan tisztán, mintha visszatükröződött volna az üvegablakon, amin épp keresztülbámult. Rájött, hogy Annie egész este vele volt, hogy az agya egy hátsó zugában ott motoszkált a legutolsó emléke róla, amit beszennyezett Annie sebzett, vádló tekintete. Luke barátságos volt Briannel, de valójában nem ismerte. Másrészt a leveleken kívül Annie volt az egyedüli oka annak, hogy Luke még mindig képes volt járni, lélegezni és reggelente kikászálódni az ágyból. És ő majdnem mindent megtenne érte, beleértve azt is, hogy hazudik Dennis Bromet-nek. – Igen – felelte határozottan –, ajánlanám.

17. FEJEZET LUKE LETRAPPOLT A LÉPCSŐN Clayton imbolygó, alvástól kócos fejecskéje nyomában. Honnan szedte Clay ezt a rejtélyes képességét, hogy hétvégeken egy órával korábban ébred? Van valahol egy órarendje? Egy titkos naptára vagy egy hétvégi ébresztője Natalie telefonjában? Bármi volt is az oka a korai ébredésnek, Luke úgy döntött, hogy Natalie génjeit teszi felelőssé érte, akinek, őszintén szólva, soha nem volt kifogása Clayton korai kelése ellen. A bejárati ajtó feletti kerek ablakon keresztül már betűztek a napsugarak, és az ajtó melletti magas, karcsú ablakok két oldalról támogatták a fényáradatot. A nyári napfény bőségesen kárpótolta Michigan lakosságát a szinte örökkévalónak tűnő téli sötétség miatt, de Luke most nem tudott örülni ennek, mert kicsit fájt a feje. Nem a legalkalmasabb időpont a fejfájásra az a nap, amikor Terry megérkezik. De már Terry puszta létének gondolatától is megfájdult a feje. – Apuci, tegnap lent felejtetted a leveleidet – mondta Clayton, és Luke felé nyújtott egy kupac levelet. – Annie szedte fel őket. Luke annyira zaklatott volt a Mayjel töltött nap, az Annie-vel való vita és a Felicityvel való randi miatt, hogy elfelejtette ellenőrizni a postát. – Kösz, pajti! – Luke kivette a levélcsomót Clayton kicsi kezéből, a számlahalom tetején Natalie egyik levele díszelgett. – Dobd le magad a kanapéra, én meg sütök palacsintát, jó? Amíg elkészül, nézheted a kedvenc mesédet – mondta Luke, és az ujjaival megbecsülte a boríték vastagságát. Magában halkan számolt. Öt oldal. Tuti. – Ehetek egy müzliszeletet? – Clayton már profi alkudozó volt. Pontosan tudta, hogy az apja most egy kis nyugira vágyik, és ha ez egy müzliszeletbe kerül neki, megadja. – Persze. – Luke felkapta az aranyszínű levélvágó kést a

négyszögletű előszobai asztalkáról, és becsúsztatta a boríték hajtása alá, majd némi habozás után odaszólt Claytonnak: – De csak egyet! – Oké – kiabálta vissza Clayton, miközben hősiesen küzdött a müzliszelet csomagolásával. Luke leült a legalsó lépcsőfokra, a kedvenc levélolvasó helyére. A szépen összehajtogatott lapok szétnyíltak. Valahányszor Luke kibontott egy levelet, mindig Natalie jutott eszébe, amint a betegágyában ül, a nappaliban, gondosan összehajtogatja a papírlapokat, majd belecsúsztatja őket a királykék borítékba, és a nyelvével vagy egy vizes törülközővel megnedvesíti a ragasztócsíkot. Nem mindig örült annak, ami a levelekben állt, de sosem felejtette el, micsoda erőfeszítéseket tett Natalie, hogy megkönnyítse számára a dolgot, és ez sokkal többet jelentett, mint a részvétnyilvánítások, amiket kapott. Megnézte a dátumot az oldal tetején, kiszámolta, mennyi idő telt el a múlt heti levél és ennek a keletkezése között, és megborzongott. Jaj, ne! 270. NAP Szeptember 9., hétfő Drága Luke! Az orvosok hazug disznók. Azt mondták, hogy már tünetmentes vagyok. Azt mondták, hogy élhetem tovább az életem, hogy visszanő a hajam, hogy úgy tekintek majd vissza a rákra, mint egy rövid, sötét fejezetre az életem könyvében… a rohadt, hazug disznók. Hogy miért hagytam abba a levelek írását három hónapja, amikor a kontrollvizsgálatok eredménye negatív lett? Ostoba derűlátásból. És miért egyedül mentem el az orvoshoz? Ostoba naivitásból. Rákos sejteket találtak az agyamban. Az. Én. Agyamban. De a Madárijesztővel ellentétben nekem szükségem van agyra ahhoz, hogy éjek. Amint beléptem a rendelőbe, tudtam, hogy valami nem stimmel. Dr. Saunders mindig vidáman cseverészik, kérdezősködik a gyerekekről és a munkáról, még rólad is. De ma nagy, bánatos szemmel fogadott, mintha azt készülne elmondani egy gyereknek, hogy el kell altatni az imádott kiskutyáját. Gyors üdvözlés után leült a görgős székébe, és a térdére könyökölt. „Natalie” – mondta, majd nagyot sóhajtott. Ez már önmagában vérfagyasztó volt. „A múlt héten beszélgettünk arról, hogy néhány

laboreredmény kicsit gyanús volt, ezért szükség lenne még néhány vizsgálatra, mert soha nem, lehetünk elég óvatosak.” Én bólintottam, mint egy jó kislány az iskolapadban. A múlt héten azt mondta, hogy valószínűleg egy jelentéktelen semmiségről van csak szó. Azt mondta, hogy minden rendben lesz. Azt mondta, aggodalomra semmi ok. Szóval én bementem éhgyomorra, megittam azt az undorító, narancsízesítésű kontrasztanyagot, és majdnem negyvenöt percen át feküdtem a PET gépben. Utána Annie meghívott ebédre, pizzáztunk, és én gond nélkül felfaltam három szeletet, próbáltam, teletömni az egyre növekvő ürességet a hasamban. Lehet, hogy ez egy előjel volt, de nem biztos, mert amikor az „áttétek”, az „agy és tüdőlebenyek” és a „negyedik stádium” szavak elhagyták a doktor száját, elszorult a lélegzetem, és rázni kezdtem a fejem. Még mindig nem tudom felidézni, dr. Saunders miket mondott még a következő percekben, valamit a kezelési lehetőségekről és a prognózisról. Nehéz elhinni, hogy a halálos ítéletem a testemen belül növekvő, mikroszkopikus sejtekkel kezdődött. Elhitettem magammal, hogy a kemó és a besugárzás a felelős a pocsék közérzetemért, a hajam elvesztéséért, és azért, hogy ennyire legyöngültem. Pedig a rák volt az ok. Csak elrejtőzött. Várakozott. Miért? Hát mit vétettem, hogy a testem így ellenem fordult? Hát a rák nem tudja, hogy gyerekeim vannak? Hogy a kíméletlen meggyilkolásommal gyógyíthatatlan sebet ejt az életükön, sokkal mélyebbet, mint az én testemen? Próbáltalak felhívni utána, de nem voltál az asztalodnál, és nem vetted fel a mobilodat sem. Kicsit megkönnyebbültem, mert elég rossz ötletnek tűnt telefonon közölni veled ilyesmit. Szükségem volt egy kis időre, gondolkodnom kellett, mielőtt letámadlak téged vagy akár Annie-t ezzel a hírrel, ezért elhajtottam az egyetemi kampuszhoz, és sétálni indultam. De nem jutottam messzire, szinte azonnal leültem egy üres padra az udvarban. Gólyák hemzsegtek, mindenütt, sokan a szüleik kíséretében flangáltak felalá a kampuszon elnyílt szemmel, az életük új szakaszára készen. És akkor összeomlottam. Én is épp életem egy új szakaszába léptem. A befejező szakaszába. Ilyesminek nem szabadba történnie egy harminchat vagy harminchét éves emberrel. Ez igazságtalan. Igazságtalan. Igazságtalan. Igazságtalan! Az arcomat a kezembe temettem, hogy elrejtsem a könnyeimet, amikor megmozdult mellettem a pad. Remek, gondoltam magamban, most majd egy se hall-se lát kamasz tönkreteszi a „rákban, haldoklom” önsajnáló partimat. De ekkor egy meleg kar ölelte át a váltamat. „Natalie, mi a baj?” – suttogta a fülembe dr. Neal. Elvettem, a kezemet az arcom elől, és nem érdekelt, milyen iszonyúan festhetek sírás után. Dr. Neal gyengéden rám mosolygott. „Ez most nem Tiff meg a bandája, igaz?” Felnevettem, ami elég bizarr volt abban a helyzetben. „Nem. Szerintem őt sikerült kirúgatnom és az »Üdvözlöm a MacDonald’sban, miben segíthetek?« életre kárhoztatnom. Nem csoda, hogy megszívtam, ez a karmám.” Dr. Neal azt felelte, hogy Tiff valószínűleg megérdemelte, de aztán elkomorult az arca, és azt mondta: „Nos, akkor elárulja, hogy miért hozza a frászt a gólyákra azzal, hogy az udvar közepén sírdogál?”

Válaszul csak megráztam a fejem, mert tudtam, ha elmondom, megint zokogni kezdek. De mégis leolvasta az arcomról, mert tudta, Luke. Tudta. „Visszatért, igaz? – kérdezte, és bólintott. – Mennyire súlyos?” Én megráztam a fejem, de ő megint megkérdezte. „Negyedik stádium” – mondtam ki hangosan, akkor először. Azt mondtam neki, hogy haldoklom. Aztán azzal folytattam, amit dr. Saunders, mondott, hogy csak néhány hónapom van hátra, maximum egy évem, ha szerencsém van. Lehunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeimet. Ő pedig szorosabban magához ölelt, és én hirtelen hálát éreztem a jelenléte miatt, jó volt, hogy egy barát ott van velem, ráadásul egy olyan barát, aki kapott már ehhez hasonló, borzasztó híreket az élete során. Dr. Neal még egy darabig velem maradt, azt mondta, érthető, ha félek, de nem tölthetem életem utolsó hónapjait rettegésben. Elmesélte, hogy a felesége, Maria, nem félt a haláltól, és végül a zen útjára lépett, szinte megvilágosodott. És többször is elismételte: „Maria nagyszerű, erős asszony volt.” Ezzel nagyon feldühített. Már miért ne félhetnék? És ha félek, akkor az azt jelenti, hogy gyenge vagyok? Vagy azt, hogy nem vagyok elég „nagyszerű”? Nem tudom, hogy bírt Maria nem félni, de lehet, hogy neki kevesebb vesztenivalója volt. És hogy mer életem legrosszabb napján összehasonlítani engem az ő áldott emlékű, halott feleségével? De utána feltett egy kérdést, ami valahogy áthatolt a dühömön és a félelmeimen. Azt kérdezte: „A haláltól fél, vagy attól, hogy elhagyja a családját?” Nagyon alaposan átgondoltam a választ. Igen, a rám váró fájdalom nagyon ijesztő volt, és a tudat is, hogy nem tudom, mi jön… utána. De a gondolat, amitől úgy összeszorult a torkom, mintha fojtogattak volna, az volt, hogy magadra hagylak téged, szenvedj egyedül. És még ennél is majdnem rosszabb volt a féltékenység, amit veled szemben éreztem, aki nélkülem éled le azt az életet, amit közösen terveztünk meg. Igen. Egyértelműen jobban féltem, attól, hogy elhagylak benneteket. Dr. Neal azt mondta, hogy Maria hasonlóan érzett, ezért leveleket írt, videofelvételeket készített, és jelentőségteljes emléktárgyakat hagyott maga után. Azt mondta, hogy ez valahogy megkönnyíti az „elengedést”. „Elengedés” – ez a kifejezés egyszerűen röhejesen hangzott. Én sosem engedem el a családomat, legalábbis szándékosan nem. A halálnak úgy kell majd lehámoznia az ujjaimat az életemről, hogy elvihessen, el tőled és a gyerekektől. Megráztam a fejem, és még hangosabb zokogásban törtem ki. Soha nem sírtam még ennyire hevesen egy idegen előtt. Megkérdeztem dr. Nealtől, hogy engedhetek el bármit is, ha nincs semmiféle biztosítékom. Mire ő azt felelte. „Néha saját magának kell a biztosítéknak lennie.” És akkor jöttem rá, hogy már én is kidolgoztam egy tervet. Már hónapok óta írok neked. Már két spirálfüzet telt meg gondolatokkal, történetekkel és javaslatokkal. Eleinte csak egy biztonsági hálót jelentettek számomra, ezek segítségével tartottam kordában a félelmemet a ráktól. De most kiderült, hogy ez az utolsó művem. Komolyan kell vennem. Olyan sok mindent kellene elmondanom neked, mielőtt elmegyek. Dolgokat, amikről már nagyon régen beszélni szerettem volna. A meghalásban az az egyetlen jó dolog, hogy nem kell látnom az arcodat, amikor rájössz, hogy utálnod kellene. Talán ez

az utolsó ajándékom, neked – ha megtudod az összes titkomat, örülni fogsz, hogy meghaltam. Az északiparkolóban állok a kocsival, ott írom ezt. Még mindig nem döntöttem el, mit mondok neked ma este, mármint a valóságos életben. Féligmeddig hajlok rá, hogy titokban, tartsam dr. Saunders híreit. Nem akarom, hogy megint keresztülmenj ezen az egészen. Szeretettel: Natalie

Luke háromszor-négyszer is átolvasta az utolsó előtti bekezdést, minden egyes szót gondosan megnézett, mintha a sorok közül kiolvashatná Natalie titkait. Amikor visszalapozott az első oldalra, hogy elölről kezdje a levelet, zaj hallatszott a levélbedobó nyílás felől, és egy összehajtogatott papírlap hullott a padlóra. A lap széle egyenes volt, nem egy spirálfüzetből tépték ki. Nem volt borítékba téve, arról nem is beszélve, hogy a posta sosem érkezik ilyen korán. De Luke épp akkor olvasott dr. Neal és Natalie baljóslatú tervéről és holmi titkok felfedéséről, ezért képtelen volt nyugton maradni. Ledobta Natalie levelét, a lapok szétszóródtak a lépcsőfokokon, és két hatalmas ugrással a bejárati ajtónál termett. Megrántotta a kilincset, megfeledkezve arról, hogy az ajtó zárva van. Ingerülten babrálni kezdett a retesszel. Az ajtó kivágódott, és beáradt a nyirkos, nyári levegő, amit már átmelegített a felkelő nap. Kontaktlencse nélkül nem ismerte fel az aszfaltozott behajtón sétáló alakot, de azért ki tudta venni, hogy egy magas, karcsú nő az testhez simuló, sárga trikóban és fekete sortban, fülhallgatóval, aminek zsinórja a felkarján lévő pántba fut bele. A nő megállt az utcán, hogy megigazgassa a kütyüt a karpántja alatt. Luke kirontott a házból, meztelen talpa tiszta harmat lett, ahogy átrohant a nedves füvön. Megragadta a nő könyökét, és maga felé penderítette. De azonnal el is engedte, amikor meglátta Annie hatalmasra tágult szemét, és meghallotta elfojtott sikolyát. – Te meg mit keresel itt? Annie a zsinórjánál fogva kirántotta a fülhallgatót a füléből, és a szívére tette az egyik kezét. Az arca kipirult, és izzadságtól fénylett. – Jesszusom, Luke, a szívbajt hozod rám!

– Ne haragudj! Csak észrevettem, hogy beesik egy levél a levélnyíláson, és arra gondoltam, hogy… – Ó! – szakította félbe Annie. – És azt hitted, Natalie egyik levele érkezett. Luke megvonta a vállát, hirtelen rájött, milyen ziláltan fest mezítláb, egy szál alsónadrágban és szűk trikóban. Zavartan a kócos hajába túrt. – Azt hiszem, igen. Hülye voltam. Nem a megszokott időpont, nem a megszokott szín, nem a megszokott kézbesítési módszer. Túlreagáltam. – Hm. Akkor még nem olvastad el, ugye? – kérdezte Annie a füldugós fülhallgató gumipárnáját babrálva. – Nem. Nem volt rá időm, mert mint egy őrült, utánad vetettem magam. Mondtam már, hogy bocsánatot kérek? – Ne kérj bocsánatot! Az én hibám volt. Ezért dobtam be azt a levelet – mondta Annie elpirulva. Luke már épp tiltakozott volna, de Annie szúrós tekintete az ajkára fagyasztotta a szót. – Talán gyávaságból. – Gyávaságból? – kérdezte Luke, és megfeszült a bőr a hátán, a lapockái között. Vajon mi állhat abban a levélben, amit Annie nem mert a szemébe mondani? – Figyelj, nagyon sajnálom a tegnap estét. Egy seggfej voltam, amiért olyanokat vágtam a fejedhez. El sem hiszem, hogy miket mondtam – mondta Luke a borostáját dörzsölgetve. Nagyon szerette volna, ha Annie felnéz, hogy kiderüljön, még mindig mérges-e, vagy csak zavarban van. – Semmi baj. Nem várhatom el tőled, hogy megértsd, mi van köztem és Brian között. – Annie megcsóválta a fejét, és egy tincs a szemébe hullott hátratűzött hajából. – De próbálunk változtatni. Csak ennyit mondhatok – fejezte be Annie, és a kezével tétova, seprő mozdulatot tett maga előtt, mintha el akarná hessegetni a kellemetlen emléket. Luke összepréselt szájjal közelebb lépett hozzá, és megfogta a könyökét, ezúttal gyengéden. – Nem kényszeríthetlek, hogy beszélj róla, de kérlek – mondta

Luke habozva, és próbálta megőrizni az önuralmát –, ha szükséged van rám, hívj fel, éjjel vagy nappal, bármikor! Nem kell hagynod, hogy valaki bántson. – Már rég nem történt ilyesmi. Esküszöm. Jól megvagyunk. Luke kételkedve felhúzta a szemöldökét. Tudta, amit tudott, csak néhány napja, hogy észrevette a szorítástól származó zúzódásokat Annie karján. De Annie úgy tett, mintha nem vette volna észre Luke kételyeit. – Tudom, hogy nehéz megérteni. Te és Natalie tökéletes házasságban éltetek. De nem mindenki ilyen szerencsés, Luke. – Ne csináld ezt! Ne címkézd fel tökéletesnek a házasságomat! Senki sem tökéletes. Még Natalie sem – tette hozzá gondolatban. – Jó, akkor nem tökéletes, de akkor is, szeretetben és boldogságban éltetek. Ez nyilvánvaló volt. Tegnap este iszonyú dühösen jöttem el tőletek. Tényleg nagyon dühös voltam. Szóba sem akartam állni veled többet. Komolyan. De aztán belegondoltam, hogy mit gondolna egy boldogsághoz szokott ember arról, ahogy Briannel élünk, és megértettem. Luke fogcsikorgatva küzdött, hogy ne elevenedjenek meg előtte a gyerekkori emlékek, amikor maga elé képzelte Annie és Brian életét. Nem a boldog házassága volt az ok, amiért aggódott Natalie legjobb barátnője miatt, hanem a boldogtalan gyerekkora. De Annie arról semmit sem tudott. – Igen, én is azt hittem, hogy boldogok voltunk Natalie-vel. – Luke megint beletúrt a hajába, egészen megfeledkezve arról, hogy így teljesen összekócolja. – De már nem vagyok benne biztos, hogy igaz volt. – Ne mondj ilyeneket! – Annie végre a szemébe nézett, és végre elengedte a fülhallgatóját. – Pedig így van. Attól, hogy nem mállik a festék a falakról, és szépen ápolt a gyep, még nem biztos, hogy minden rendben van. – Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte Annie, és ingerülten toppantott a lábával.

– Arról beszélek, hogy szerintem… hogy szerintem Natalie-nek született egy gyereke valaki mástól, és nekem nem szólt róla. – Luke minden szót gondosan hangsúlyozott, és kissé elnyújtva mondta ki azt, hogy „valaki mástól”. Gondolni is fájdalmas volt rá, de kimondani? Katartikus volt. A düh, amit magába zárt és rejtegetett, felszínre tört, és szinte belepte a bőrét, mint az izzadság. – Luke! – Annie megragadta a csupasz karját, jéghideg érintése szinte sokkolta Luke-ot. – Mit hallgattál el előlem? – Lehetséges… – kezdte Luke, majd megcsóválta a fejét –, nem is, inkább valószínű, hogy Natalie-nek gyereke született Andy Garnertől, akit aztán örökbe adott. – Tessék? A középiskolai fiújától? Még Pentwaterben? – Annie körmei Luke bőrébe mélyedtek. – Honnan veszed ezt? – Will talált egy borítékot Natalie régi kacatokkal teli dobozában. Egy chicagói örökbefogadási központból érkezett, a postai bélyegző szerint tizennégy éve. Willnek gondjai voltak a suliban, és azt mondta Ms. Masonnek… Felicitynek, hogy a boríték azt bizonyítja, hogy őt örökbe fogadtuk. Hogy megnyugtassam Willt, elmentem a központ egyik anyaotthonába, Kalamazooba. – És ott mondtak neked valamit Andyről és Natalie-ről? De hiszen ez törvénybe ütközik. – Nem mondtak semmit – vallotta be Luke, és közben azon töprengett, miért is árul el ennyi mindent Annie-nek. – De volt ott egy fénykép Andyről és Natalie-ről. És volt egy másik kép a brosúrán is, amit a kezembe nyomtak. Annie néhány pillanatig hallgatott, és megint a fülhallgató zsinórját babrálta. – Először is, szerintem kéne csináltatnod egy apasági tesztet. Az majd eloszlatja Will aggodalmát. – Már megcsináltattuk, rögtön a látogatásom után – vágott közbe Luke. – Will már egészen hajmeresztő történetekbe lovalta bele magát. Gondoltam, ez a legegyszerűbb módja annak, hogy bizonyítékot szerezzek. – Nagyszerű. És mi derült ki? – kérdezte Annie, és átdobta a vállán

a fülhallgatót. Luke arra gondolt, hogy a hangjában kicsit több kíváncsiság bujkált, mint ami akkor lett volna, ha őszintén hisz Natalie hűségében. – Még várjuk az eredményt, de én nem aggódom amiatt, hogy kicsoda Will apja. Sokkal inkább aggaszt az, hogy… – Luke megvonta a vállát, és remélte, hogy Annie megérti a jelzést, és nem kell megint elmondania, mire gyanakszik. – És másodszor… – mondta Annie, és végigsimított Luke karján, az érintése nyomán a bőr lúdbőrözni kezdett. Annie a kezébe fogta Luke mindkét kezét, és egyenesen a szemébe nézett. – És másodszor, elmegyünk Pentwaterbe, mindketten, és kiderítjük, mi a helyzet Andy és Natalie állítólagos szerelemgyerekével. – Azt nem lehet – makogta Luke. – Már így is túl sok szabadságot vettem ki, és különben is, utálom a bonyodalmakat. – Nem kell most rögtön. Tervet kell készítenünk – válaszolta Annie Luke kezét himbálva. – Brian és én D. C.-be utazunk huszonnyolcadikán, hogy keressünk egy kiadó házat, de én visszajövök az utolsó felvételi beszélgetése előtt. Ez azt jelenti, hogy egyedül leszek a július negyedikei hétvégén. Andy még mindig ingatlanos? – Igen. Átvette az apja üzletét. – Rendben. Megbeszélek vele egy találkozót. Majd azt mondom, hogy házat keresek Pentwaterben. Aztán együtt odamegyünk, és amikor megjelenik, előadjuk neki az egész sztorit. Luke a tervet fontolgatta, és Annie feje fölött az égre bámult, amit már átszőttek a rózsaszínes-sárgás napsugarak. A nap lassan felkelt és előbújt a szemközt álló házak teteje mögül. Annie terve jó volt de volt egy bökkenő. – Lehet, hogy én mégsem akarom tudni. – Luke akarta is tudni, meg nem is. Ha csak elképzelte, hogy Andy elismeri, neki és Natalienek van valahol egy közös gyerekük, akkor szeretett volna visszamászni az ágyba, és a fejére húzni a paplant. – Aludj rá egyet! Szerintem beszélned kellene Andyvel. Biztosan

van egy sokkal egyszerűbb magyarázat is erre az egészre. Luke felsóhajtott, és bólintott, pedig nem volt biztos benne, hogy tényleg jó ötlet-e Andyvel egy városban, sőt, egy helyiségben tartózkodnia. – Sokkal nyugodtabban tudok gondolkozni, ha Terry nincs itt. Luke eleresztette Annie-t, és megtapogatta a zsebét a telefonja után, aztán ráeszmélt, hogy még mindig alsógatyában van. Rémülten megérintette az Annie karjára erősített telefon kijelzőjét. Már fél hét volt. – Terry két óra múlva érkezik. Reggelit kell készítenem, ki kell takarítanom, és fel kell öltöztetnem Claytont, mielőtt ideér. Ideje nekilátnom. – Borzalmasan hangzik – mondta Annie, majd gyorsan megfegyelmezte makrancos tincseit egy barna hajcsattal, és szorosabbra húzta a copfján. – Nekem is folytatnom kéne a kocogást. – Rendben – felelte Luke, és karba tette a kezét, ezúttal azért, mert megborzongott. – Ne haragudj, amiért megzavartalak. A héten felhívlak a Pentwater-ügyben. – Vagy üzenetet is írhatsz – mondta Annie felhúzott szemöldökkel, és visszadugta a fülébe a sportos, rózsaszín fülhallgatót. Luke bólintott. Egy üzenetben sokkal könnyebb lesz visszautasítani Annie ajánlatát. Annie egyetlen nagy lendülettel megpördült, és elindult a kocsibehajtón a már napsütötte út felé. Egyik lábát olyan ruganyos könnyedséggel tette a másik elé, mintha csak kényelmesen sétált volna. Luke sosem szeretett futni – sokkal szívesebb edzett súlyzókkal és a bokszzsákkal –, de Annie-t nézve a futás majdnem könnyed élvezetnek tűnt. Amikor Annie befordult az utca végén, Luke visszaindult a házba, aminek ajtaja még mindig tárva-nyitva állt. A bejárat környékén heverő spirálfüzetlapok megzördültek meztelen talpa alatt. Luke becsapta az ajtót a könyökével, és lehajolt, hogy felszedegesse a lapokat. Az előszobát rajzfilmfigurák vinnyogó hangja töltötte be. Luke próbálta elterelni a figyelmét, nem akart egyetlen szót sem

elolvasni a lapokon kacskaringózó szövegből. Felemelte az egyik lábát, és felvette az utolsó lapot, amelyik csak kettőbe volt hajtva. Ez nem Natalie spirálfüzetéből származott. Luke kihajtogatta a levelet. Fura érzés volt a kezében tartani egy ilyen vastag, elegáns papírlapot a sok olcsó, vonalas füzetlap után, amelyek olvasgatásával oly sok időt töltött. A lap tetején Annie neve állt szép gót betűs nyomtatásban, alatta pedig egyetlen sor: I g a za d v olt.

18. FEJEZET – KINEK ÍRSZ? Megint Natalie barátnőjének? Mi is a neve? – kérdezte Terry immár negyedszerre azóta, hogy Luke letette a kocsit a reptér parkolójában. Az anyósa egyhetes látogatása véget ért, hála a jó égnek. Luke csak azt sajnálta, hogy a gyerekei is elutaznak vele. – Annie. Annie-nek hívják – emlékeztette Luke tizedszerre is Terryt azóta, hogy Annie két napja velük vacsorázott. Az anyósa igazából tudta Annie nevét – Natalie halála előtt több héten át naponta találkoztak –, de mostanában valahogy „sose jutott eszébe”. Nyilvánvalóan ez is valamiféle Luke ellen irányuló passzív agresszív gesztus volt. – Tényleg, Annie. Igen-igen, Annie. – Terry úgy ejtette ki a nevet, mintha egy büdös zoknit tartana el magától. – És miért nem az a tüneményes Jessie leányzó vigyáz Claytonra egész nap? Szerintem állandóságra lenne szüksége a kisfiúnak, és Jessie igazán remek teremtés. Hallottad már énekelni? Azzal a karaoke videojátékkal játszott a gyerekekkel az alagsorban. Néha hamis, az igaz, de ha a tehetséget lelkesedésben mérjük, akkor a Broadwayn lenne a helye. – Terry hirtelen megtorpant a fotocellás ajtó előtt, mintha kételkedne benne, hogy az tényleg kinyílik. Amikor mégis kinyílt, beterelgette a gyerekeket, és így Luke mellé került, amikor beléptek a zsúfolt reptéri terminálba. – Ha a pénz az oka, akkor hajlandó vagyok beszállni a költségekbe. Beszállna? Amikor Terry legutoljára fizetett egy bébiszitternek, az órabért még centekben számolták, nem dollárokban. Valószínűleg küldene egy tízdolláros csekket minden hónapban, és valóságos szentnek érezné magát. – Jessie főiskolás volt, és most tanári állást keres. Szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán ennyit kapunk belőle – felelte Luke,

tekintetével a kiválasztott légitársaság jegyárusító pultját keresve. – Az a lány egy osztályra való gyerekkel? Ó, ahhoz ő túl törékeny. Valószínűleg elkapna tőlük minden náthát. Láttam a karkötőjét. – Terry sokatmondóan felhúzta a szemöldökét, mintha ez mindent megmagyarázna. – Azért fontold meg! – mondta, majd beállt a sorba a jegyárusító pulthoz. Amíg sorban álltak, Luke minden alkalmat megragadott, hogy megszorongassa May vállát, oldalba bökje Willt, és átölelje a kicsi Claytont. Hat hét a gyerekek nélkül… egy örökkévalóságnak tűnt, és Luke nem tudta, hogyan viselkedjen. Izgatott legyen, vagy inkább tartózkodó? Egy része nagyon vágyott arra, hogy kicsivel többet alhasson, hogy még melegen egye meg az ételt, és hogy a bezárt ajtó alatt hadonászó kezecskék nélkül tölthessen el néhány békés percet a klotyón. De egy másik része tudta, hogy abban a pillanatban, amikor átlépik a kritikus pontot, ahonnan már nincs visszatérés, azaz amikor túljutnak a biztonsági ellenőrzésen, máris hiányozni fognak neki. A ház túl nagy és rettenetesen csendes lesz nélkülük. – Srácok, legyetek jók a nagyinál! – Luke próbált határozott hangon beszélni, de nem sok sikerrel. – És persze akármikor felhívhattok, ha akartok. Akármikor. – Tudjuk, apuci – nyávogta ingerülten May, de ahogy felnézett Luke-ra, tágra nyílt szeme tele volt imádattal. Luke szeretettel belecsípett a kislány arcába. – Igen, már vagy hatszor elmondtad idefelé. – Will megragadta a gurulós bőröndje kihúzható fogantyúját, és a biztonsági ellenőrzés felé indult, majd egy-két méter után várakozva megállt. – Segítsek, nagymama? Terry három táskával viaskodott, és mindegyik sokkal nagyobb volt, mint egy normál útitáska. Az egyik olyan nehéz volt, hogy rá kellett fizetnie ötven dollárt, hogy felvihesse a fedélzetre. De az, hogy Will magával vihesse a gitárját, szerinte „túl macerás” lett volna. Luke sosem volt képes megérteni Terryt és az elképzeléseit. – Hogy te milyen drága vagy! – mondta Terry, és sugárzó mosolyt

vetett Willre. Mindig ő volt a kedvence, bár ezt sosem ismerte volna be. Terry egy cseppet sem hasonlított a lányára a maga 155 centijével, őszbe vegyülő, vörösesbarna bubifrizurájával és fakószürke szemével. De a mosolyában Luke mindig felismerte Natalie mosolyát, és erről eszébe jutott, miért tartotta jó ötletnek, hogy a gyerekek nála töltsék a nyarat. Terry Will kezébe nyomta a válltáskáját és egy másik gurulós bőrönd fogantyúját. Az egész csapat, beleértve Claytont is, cipelt egyegy táskát. – Köszönöm, Willie. Hálából ma este dupla fagyit kapsz. Majd szólj, hogy el ne felejtsem! – Én sosem feledkezem meg a fagyiról – felelte Will, akinek szeme sem rebbent, amikor a nagyanyja Willie-nek hívta. Csak és kizárólag Terry nagyi szólíthatta így. – May, kérlek, fogd kézen Claytont, és vezesd oda ahhoz a padhoz! – mondta Terry, és a szemben lévő kárpitozott kanapékra mutatott, a biztonsági ellenőrzési pont előtt. – Én még szeretnék néhány szót váltani az apátokkal. Te is menj, Will! Addig nézd át a csomagokat, hogy biztosan nem maradt-e bennük folyadék! Will vállat vont, majd megigazgatta magán a táska vállpántját, és elindult May és Clayton után. Luke Terry felé fordult. A fakószürke szempár gyanakvóan és kritikusan szegeződött rá, mint mindig. Luke nem várta ki, hogy belekezdjen a mondókájába, hanem a pillanatnyi csendet kihasználva ő szólalt meg: – Rendben, akkor ne feledkezz meg róla, hogy Maynél mindig legyen allergiagyógyszer, ha állatok közelébe megy! A tablettát nem tudja lenyelni, csak a szirupot. És Willnél is mindig legyen kéznél az EpiPenje, ha kirándultok, vagy olyan helyen vagytok, ahol lehetnek méhek! És nem csak a méhek veszélyesek, hanem a darazsak, lódarazsak és a vadméhek is. Lényegében minden, ami repül és fullánkja van, veszélyt jelenthet… Terry felemelte az egyik kezét, hogy félbeszakítsa a szóáradatot. – Luke, ezt már elmondtad. Nem erről akartam négyszemközt

beszélni veled. – Ó! Hanem miről? – kérdezte Luke fakó hangon, és megpróbálta helyére ráncigálni az ingét, ami felgyűrődött a válltáskája alatt. – Mielőtt elmegyek, szeretnék megtudni valamit. – Terry összefonta a karját a mellkasa előtt, és vett egy mély lélegzetet az orrán át, mielőtt folytatta volna. – Mióta a szeretőd ez az Annie nőszemély? – Micsoda? – szakad: ki Luke-ból, és nem tudta, hisztérikusan sírjon vagy nevessen ezen a képtelenségen. – Hogy a szeretőm? Ezért akarod, hogy Jessie vigyázzon a gyerekekre? Jó ég, Terry! Mi ütött beléd? – Nem várok tőled őszinteséget, de azért hülyének sem kéne nézned. Ha bolondot akarsz csinálni magadból egy férjes asszony miatt, a te dolgod. De tudni akarom, hogy mikor kezdődött. Legalább addig a gatyádban tartottad a szerszámodat, amíg a lányom meg nem halt? – Terry arca bíborvörösre gyúlt, és olyan emelt hangon beszélt, hogy még az öt méterre beszélgető biztonsági őrök is felfigyeltek rá. Luke hitetlenkedve meredt rá, és próbált rájönni, hogy a fenébe gondolhatja azt, hogy neki és Annie-nek viszonya van. Mivel az utazásukat néhány nappal elhalasztották Briannel, Annie egyik este átjött vacsorára, hogy találkozzon a gyerekekkel, és hogy üdvözölje Terryt. Akkor még semmi jele nem volt ennek. Vacsora után Terry és Annie néhány órán át beszélgettek, felidézték az emlékeiket Natalieról, a régi szép időket, amikor még minden rendben volt. Mielőtt elment, Annie szorosan megölelte Terryt, mintha végül sikerült volna barátságot kötniük. Aztán két nap múlva megint átjött, hogy elköszönjön, mielőtt Briannel elutaznak D. C.-be. Luke-ot is megölelte, és talán kicsit tovább szorongatta a vállát, mint szokta, de csak azért, mert tudta, milyen nehéz Luke-nak Terryvel. És utána az üzenetváltások… oké, tényleg sokat írtak egymásnak. – Terry. Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Annie és én sem most, sem régebben, sem soha nem voltunk szeretők. – Luke szinte köpte a szavakat. Valahogy sikerült megőriznie a hidegvérét, a hangja

nem árulta el, milyen sértőnek találja Terry gyanúsítgatását. Terry hevesen zihált. Ha nem csillapodik le, még megüti a guta, és feldobja a talpát, ami ugyan elégtétel lenne Luke-nak, de elrontaná a gyerekek vakációját. Luke gyorsan folytatta, mielőtt Terry kinyithatta volna a száját, hogy olyanokat mondjon, amikre Luke úgy felelne, hogy maga is megbánja. – Annie és én közeli barátok vagyunk, de ezt Natalie akarta így. Soha nem csaltam meg Natalie-t, és soha nem próbáltam rávenni Annie-t arra, hogy legyen hűtlen a férjéhez. – Luke közben arra gondolt, igazából neki nyomósabb okai vannak arra, hogy megkérdőjelezze Natalie hűségét, mint Terrynek arra, hogy az övét. Különben is, ha Natalie-nek gyereke született Andy Garnertől, akkor arról valószínűleg Terry is tudott. Micsoda képmutatás! – És most, ha nem bánod, indulnod kéne. Hacsak nem akarod lekésni a gépedet. Terry kivörösödött arca közben halálsápadt lett. Luke megfordult, és a gyerekek felé indult, megfutamodva a további vádaskodások elől, és hallotta, hogy Terry magában motyog, olyan halkan, hogy egészen biztosan nem akarta, hogy Luke is meghallja: – Mindig tudtam, hogy úgy végzed, mint az apád. Luke lépésre emelt lába megfagyott a levegőben. Mint az apja? Mint egy bántalmazó alkoholista, aki kiölt minden szépséget és ártatlanságot a gyerekkorából? Aki elrabolta tőle az anyját, a húgát és az otthonát? Mielőtt alaposabban átgondolhatta volna, megpördült, Terry pedig a mellkasának ütközött, olyan erővel, hogy az orrnyergéig csúszott fel a bronzkeretes szemüvege. – Ha megtudom, hogy egyetlen árva szót is szólsz a gyerekeknek Walter Samuel Richardsonról, soha többé nem engedem a közeledbe az unokáidat. Elég világos voltam? – Luke remegett a dühtől, és egy hajszál választotta el attól, hogy lefújja az egész floridai utazást. Ekkor Clayton szaladt oda hozzájuk, és megragadta Terry egyik bőröndjének a fogantyúját. Terry mintha észre sem vette volna, még mindig Luke arcába bámult, és dühös tekintete többet mondott minden szónál.

– Nagyi, siess! Will azt mondja, hogy le fogjuk késni a gépet. Luke lenézett a fia izgatott arcára. A jobb pofiján megjelent a kis gödröcske, mint mindig, ha felizgatta magát valami miatt. A dühe azonnal elpárolgott, mint víz a forró sütőplatnin. – Megyünk már, pajti. Senki sem fogja lekésni a gépét. Igaz, nagyi? – Luke szúrós tekintetet vetett Terryre, és kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Ne aggódj, drágám, még rengeteg időnk van! Menj, szólj a bátyádnak és a nővérednek, hogy indulunk! – Oké! – mondta Clayton, és nekiállt elvonszolni a sötétkék bőröndöt, ami valószínűleg nehezebb volt nála. – Viszlát, Luke! – mondta Terry hűvösen, és meg sem próbált ránézni, miközben elsétált mellette. A gurulós bőrönd kerekei átmentek Luke lábujjain. Luke minden porcikájával azt kívánta, hogy Terry képébe vágja, hová menjen és milyen sebességgel, aztán bevágja a kölyköket az autóba, és utána a színét se lássa többé ennek a borzalmas nőszemélynek. Megtehette volna, és meg is tette volna, ha Natalie és a gyerekek nem lettek volna. Így azonban kénytelen-kelletlen visszafogta magát, és elköszönt a gyerekektől. Will és Clayton elég közönyösek voltak, de May úgy zokogott, mintha legalábbis háborúba indulna. Miután Luke megnyugtatta Mayt, rávette magát, hogy udvariasan intsen Terrynek, majd hátralépett, hogy beléphessenek a biztonsági ellenőrzés területére. Sajnos a sor elég rövid volt, ezért jóval gyorsabban jutottak át a fémdetektoron, mint Luke szerette volna, és a röntgenes átvilágítás után összeszedték a holmijukat. Luke megpróbált nem utánuk bámulni, ahogy eltűntek az előcsarnokban a kaput keresgélve. Még az is átfutott az agyán, hogy vesz egy jegyet, és utánuk rohan még egy utolsó ölelésért, amikor pittyent a mobilja. Üzenet Annie-től. Remélem, sima ügy volt a reptéri búcsú.

Luke a mutatóujja hegyével pötyögte be a választ. Még mindig idegesítően lassúnak és kényelmetlennek érezte az üzenetírást.

Luke: A búcsú oké volt. Plusz néhány könnycsepp. Annie: Te vagy May? Haha. Luke: Mindketten. Annie: Terry elment. Gondolj erre! És ne feledd,

holnap

érkezem, és ez azt jelenti, hogy nekivágunk az útnak!

Luke sokat törte a fejét azon, hogyan mondja meg Annie-nek, hogy meggondolta magát, hogy a szembesülés Andyvel és az igazsággal nem a legjobb ünnepi program. Felicity elhívta tűzijátékot nézni július negyedikén. A randijuk óta leveleztek egymással, de Luke-nak nem volt mersze megint találkozni vele, legalábbis addig, amíg Terry is náluk lakott. Ugyanakkor ez a legjobb lehetőség arra, hogy kiderítse az igazságot. És ha Terry továbbra is ilyen erkölcsi magaslatokról fölényeskedik vele, miközben mélyen hallgat a lánya múltjáról, akkor Luke-nak meg kell tudnia az igazat. És hogyan találhatna magának új társat, ha ilyen megszállottan rágódik a múlton? Na ugye. Tehát meg kell tudnia, mi történt Natalie és Andy Garner között, és most kell megtudnia. Luke: Benne

vagyok.

JÚLIUS

19. FEJEZET – HÉ, KÉRSZ EGY EPRES GUMICUKOR-MAKARÓNIT? – kérdezte Annie, és a kezét könyékig a nassolnivalókkal teli papírzacskóba mélyesztette. Már csak húszpercnyire voltak Pentwatertől, és az elmúlt három órában Luke megevett egy fél zacskó perecet, egy nagy doboz csipszet, két nagy tábla csokit, és megivott két liter kólát. Már jó ideje úgy érezte, egyetlen falatot sem képes legyűrni, de Annie újra és újra elővarázsolt valamit a mágikus zacskójából, és megkínálta valamivel, ami ellenállhatatlannak bizonyult. – Kisöpörted az egész rágcsálnivalópultot a boltban, vagy mi? – Luke megpróbált belekukkantani a zacskóba, de a pillantását eltérítette a két szálból sodort gumicukorhuzal Annie kezében. – Tessék, nyisd ki a szád! – Annie meghimbálta a gumicukrot az arca előtt, mire Luke leejtette az állkapcsát. Annie beledugta az édességet a szájába, Luke pedig kettéharapta, majd levette a kezét a kormányról, hogy elkapja a másik felét, még mielőtt az ölébe pottyanna. A mézédes eperíztől hirtelen bevillant a régi vasárnap délutánok emléke a Natalie-ék hátsó kertjében álló fészerről, ahol hangosan csámcsogva falták a gumicukrot, amit Terry „El a mancsokkal, gyerekek!” szekrényéből csórtak el. – Natalie-vel azt csináltuk, hogy leharaptuk mindkét végét, beledugtuk egy doboz kólába, mint egy szívószálat, és úgy ittunk. Általában undorító íze lett tőle a kólának, de nem bántuk. – Hmmmm… undi – horkantotta Annie. – Annyira tetszik, hogy ti gyerekkorotok óta ismertétek egymást! Megmutatod a várost, ha jut rá egy kis időnk? Luke nem különösebben szerette Pentwatert. Tizennégy évig élt ott a szüleivel. Ha becsukta a szemét, máig emlékezett a legjobb bringaösvényekre, és könnyedén fel tudta idézni azokat a napokat,

amikor át lehetett vágni Mrs. Sterling udvarán anélkül, hogy bepanaszolta volna az anyjának. De ha engedett ezeknek az emlékeknek, akkor jött a többi is, például egy kisfiú félelme a súlyos léptektől és a sörösüvegek csörömpölésétől, vagy hogy milyen picikének látszott a kishúga holtan, vérbe fagyva, az anyja karjaiban. Luke megrázta a fejét, mint mindig, ha el akarta űzni a kísértő emlékeket. – Mázlid van, hogy a nyári szezonban megyünk, amikor mindenhol hemzsegnek a turisták, és minden halászhajó a vízen van. Ha elég korán érkezünk, láthatjuk, ahogy a halászok befutnak az aznapi fogással. Amikor Luke apja épp józan volt, ő is egyike volt azoknak a férfiaknak, akik még napkelte előtt elindultak, hogy aztán halbelsőségtől, sörtől és izzadságtól büdösen térjenek haza. Kisebb korában Luke kijárt a kikötőbe, hogy megnézze, ahogy az apja kibelezi és kifilézi az aznapi fogást. Az ujjai fürgén mozogtak, és Luke biztos volt benne, hogy ő sosem lesz képes ilyen hatékonyan dolgozni a kezével. Persze kiderült, hogy ezt nem is kellett megtanulnia. És máig elkerülte a tenger gyümölcsei szekciót a boltokban, mert a szagok olyan emlékeket idéztek fel benne, amikről szerette volna azt hinni, hogy nincsenek is. – Csak szépen sorjában. A Winter Lane 813-ban találkozunk Andyvel, úgy tizenöt perc múlva. Szerinted odaérünk időben? – kérdezte Annie. Néhány mérfölddel korábban hajtottak le az autópályáról, a napsugarak vidáman kergették egymást a kétsávos út felett alagútszerűen összehajló, dús lombok között. Egy nagy, zöld táblán a PENTWATER 5 MI felirat tűnt fel, és egy nyíl. Luke keze megfeszült a kormányon. Már majdnem megérkeztek. Hát tényleg megcsinálta. De még mindig nem döntötte el, hogy mit fog mondani. A legjobban amiatt aggódott, hogy Andy fel sem fogja ismerni, és neki hosszasan magyarázkodnia kell ahelyett, hogy rögtön szembesítené őt a kérdéseivel és a vádjaival. – Persze. Már nagyon közel vagyunk. Nézd, az ott az öreg

MacTarlton-ház – mondta Luke, és rábökött egy meghatározhatatlan formájú, autóroncsokból, lomokból és szemétből álló hatalmas, barna halomra az út mellett. – Mániákus gyűjtögetők voltak, már jóval azelőtt, hogy az a tévésorozat beindult volna a gyűjtögetőkről. – Nagyon jó memóriád van. – Nem annyira. De tizennégy év hosszú idő, és én annyi ideig laktam itt. – De kisgyerek voltál. Szerintem én a felére sem emlékszem annak, ami tizenkét éves korom előtt történt velem. Meg mi sokat költöztünk, szóval szerintem én nem is tudnám felidézni, milyen volt egy kisvárosban lakni. – Miért költöztetek sokat? – Luke gyors pillantást vetett Annie-re. Jobban örült volna, ha az ő történetei kerülnek terítékre a sajátjai helyett. – Katonagyerek voltam. – Annie felhúzta a térdét a mellkasáig, a biztonsági öv megfeszült a vállánál. – Megszoktam. Igazából ahhoz volt nehezebb hozzászokni, hogy egy helyben maradjak, amikor megismerkedtem Briannel. – Vicces. Én pont az ellenkezője vagyok. Én tizennégy és tizennyolc éves korom között költöztem sokat. És nekem az volt nehéz, hogy kisvárosi fiúból olyanná váljak, aki egy bőröndből él. A fákból alkotott alagút hirtelen kiszélesedett, és balról a szemük elé tárult a Pentwater-tó, jobbról pedig a Pentwater-folyó. Luke ujjai remegni kezdtek, ezért erősebben szorította a kormányt, abban bízva, hogy Annie nem vesz észre semmit. Ideje volt rákanyarodni a gyerekkori otthonához vezető útra. Óvatosan vette be a kanyart, gondosan körülnézett mindkét irányba, mielőtt elindult volna. Nagyon igyekezett természetesen viselkedni. – És íme, a Hexagon Ház. Még mindig szállodaként működik. – Luke beleharapott a gumicukorba, addig mélyesztette bele a fogait, amíg a két összesodort szál szét nem vált. Sikerült legyőznie a késztetést, hogy rákanyarodjon a hosszú, kikövezett felhajtóra, ami a sárga, kétszintes, hatszögletű épülethez vezetett. Ő és Annie ihatnának egy limonádét a házat körülölelő teraszon, utána besétálhatnának a

városba vacsorázni, megnézhetnék a naplementét a Pierhead világítótoronyból, és ehetnének egy fagylaltot a Pentwateri Ízek Házában. – Gyerekkorom óta talán hússzor is gazdát cserélt. Natalie és én tizenhat évvel ezelőtt laktunk itt egyszer. – Tizenhat éve nem jártál itt? – Nem volt rá semmi okom, hogy idejöjjek. Natalie szülei elköltöztek, amikor ő egyetemre ment, engem meg nem húzott ide senki és semmi. Legutóbb is csak azért látogattunk el ide, hogy… – Ó, igen. Luke az út közepére festett sárga elválasztó csíkokat bámulta. – Hogy találkozzunk Andyvel. Nehéz volt kimondania a nevét, és Luke a nyelvébe harapott, nehogy ennél többet áruljon el. Luke egyik fele nagyon szeretett volna elbújni a szállodában, beleburkolózni Annie üdítő barátságába. De ha Andyre gondolt, ha felidézte, hogyan nézett Natalie-re, amikor azt hitte, senki sem figyeli, vagy az ujjait, amint hosszasan elidőztek Natalie kezében, ha megérintették egymást, akkor valami fura, ismeretlen féltékenység kavarodott fel benne. Luke kényszerítette a lábát, hogy nyomja meg a gázpedált, és gyorsan maga mögött hagyta a sárga épületet, ahogy a kísértést is, hogy elrejtőzzön benne. – Ó! Ne haragudj, nem akartam ráterelni a szót! – mondta Annie, és beleharapott a gumicukorba, amit addig szórakozottan az ujjai között pörgetett. – Hűűűű! Nézd azokat a halakat! – sikkantotta. Már Pentwater főutcáján gurultak, és Luke lelassított a huszonöt mérföld per órás sebességkorlátozás miatt. Az út bal oldalán két ragyogóan fehér halászhajó állt a dokkban, az egyik magasabb volt, mint Luke háza. És mindkettő sokkal modernebb és elegánsabb volt, mint a régi hajók azokban az időkben, amikor még Luke apja is halászként dolgozott. Egy csapat férfi állt a belezővályú körül a reggeli fogást tisztítva és filézve, körülöttük pedig a vásárlók és turisták csoportja tolongott, akik elbűvölve figyelték a villódzó késeket és az ügyes ujjakat. Nagyon-nagyon rég, még azelőtt, hogy Luke megtanulta volna gyűlölni az apját, gyakran lejárt ide, pontosan ide, és nézte, hogy

dolgozik az apja az egyik burgundivörös pillér mögött. – Az apádnak is ez volt a munkája? – kérdezte Annie. Fogalma sem volt arról, hogy Luke-nak százszor nehezebb Walter Richardsonról beszélgetni, mint Andy Garnerről. – Ja. Halász volt, de egy kis ideig turistahajón is dolgozott. Továbbhajtottak, de az ezüstös haltestek füzérei még sokáig villództak Luke látóterének szélén. – És te is csináltál ilyet? – kérdezte Annie, és hüvelykujjával a háta mögé bökött a válla felett, a kikötő felé. Valójában tízéves koráig az apja tudomást sem vett Luke jelenlétéről. Utána néha megkérte, hogy adjon oda egy-egy szerszámot, vagy utasította, hogy nyissa meg a vízcsapot, mert le akarta öblíteni a pultja környékét. Az egész pavilon bűzlött a halbelsőségtől és apja sörszagú leheletétől, mégis ez volt Luke egyik boldog emléke az apjáról. A nyári szezon végére Luke már profi segítőjévé vált az apjának és a pavilont használó többi halásznak. Gyakran kapott tőlük egy kis aprót, sőt, a legszerencsésebb napokon néhány bankót is. Az apja pedig megveregette a fejét, és bár ragacsos ujjai haltól bűzlöttek, és összemaszatolták a haját, Luke mégsem húzódott el soha. – Csak egyszer – mormolta Luke az emlékek hatása alatt. – Tízéves koromban. Egy reggel, amikor nagyon bőséges volt a fogás, Walter Richardson a vályúhoz hívta a fiát. Luke felkapta az utolsó sörösdobozt a hűtőtáskából, az apjához nyargalt, és átnyújtotta neki a sört. Az apja elvette, majd a mocskos belezőkés hegyével felpattintotta a dobozt, a kifutó hab végigfolyt a karján. – Hé, kishaver! Megpróbálod te is? – kérdezte, és a késével az egyik halra bökött, ami egy kampón lógott Luke mellett, majd nagyot húzott a sörből. – Ideje beletanulnod. Luke soha nem hallotta az apját így beszélni, a hangjában büszkeség volt, és bizakodás. Luke mindennél jobban szeretett volna

az apja kedvére tenni, belebökni a kést a hal hasába, pontos vágást metszeni rajta, majd utálkozás nélkül eltávolítani a még meleg belsőségeket. Megfogta a kést. Ragacsos volt, és súlyosabb, mint gondolta. – Haladjunk sorjában! Először szerezzünk egy halat! Az egyik kisebb lazac megteszi – mondta Walter, és leakasztott a kampóról egy ezüstös halat, majd Luke elé lökte a belezőpultra. A hal üveges szeme vádlón meredt Luke-ra, aki visszanyelte a torkát égető epét. Az apja nagyot húzott a sörből, és mutatóujját a hal kopoltyúja alá döfte. Luke mindig iszonyodott a kopoltyú látványától, ettől a húsos, csiszolópapír-szerű, csápos valamitől, és biztos volt benne, hogy megérinteni még ennél is rosszabb lenne. – Francba! – Az apja dühösen a fémmosogatóra csapott az öklével, és Luke ösztönösen az arca elé emelte a karját, hogy védekezzen, de az apját túlságosan lefoglalta az előtte heverő hal látványa, és észre sem vette Luke mozdulatát. – Glenn nem véreztette ki. A picsába! Így kell elcseszni egy tökéletes halat! Luke látta, hogy a kopoltyúk finoman lüktetnek, mintha a hal még mindig lélegzetért küzdene. A szerencsétlen jószág Luke szeme előtt fulladozott a levegőn. És a lassú haldoklás elrontja a hal ízét. Ha a hal nem lett volna hajszál híján halott, Luke visszadobta volna a tóba, akkor is, ha ezzel magára vonja az apja haragját. Walter vállat vont. – Na jó, akkor ezt hazavisszük. Az anyád nem bánja, ha kicsit rosszabb az íze. És ha rendesen megtisztítod, alig lehet majd érezni. Az anyád szerint te fingod a passzátszelet. Na, fogd meg a kést, és vágd fel itt! – mondta, és mocskos mutatóujjával egy képzeletbeli vonalat húzott a hal kopoltyúja és állkapcsa között. – Egy gyors vágás elég lesz. Luke ujjai rászorultak a kés nyelére, ami csúszkált a kezében az izzadó tenyere miatt. Előrelépett, elszántan arra, hogy az apja utasításait követve felvágja a halat, és kivéreztesse, de amikor a kés hegye hozzáért a hal ruganyos bőréhez, hányingere lett, és meg kellett kapaszkodnia a fémmosogató hideg szélében.

– Gyerünk már, ne szarakodj! – Az apja a kampón lógó két halra pillantott, majd a félig már kiürült kikötőre. A legtöbb halász már egy félórája végzett a zsákmány megtisztításával, és gyorsan jégre tették a halakat, nehogy megromoljanak. – Kínos helyzetbe hozol. Mi vagy te, kislány? Vágd már fel azt a halat, Luke! – morogta Walter. Tényleg nem tűnt nehéznek. Csak annyit kellett volna tennie, hogy kicsit megnyomja a kés hegyét, és már túl is van rajta. A hal megszabadul a szenvedéseitől, az apja büszke lesz rá, Luke pedig elszaladhatna, és elbújhatna valahová… de hiába gondolta végig, képtelen volt megmozdítani a kezét. Az apja lecsapta a pultra a sörösdobozt, amiből kifröccsent a sör, és nagy, aranyszínű tócsába szaladt össze a felszínen. – A francba veled! – Walter kikapta a kést Luke kezéből, beledöfte a hal nyakába, és felvágta a kopoltyújától a szájáig. A kopoltyúk egy utolsó rándulása után a hal mozdulatlanná vált, és vér folyt ki a sebből. Walter megfordult, marokra fogta a kést, és Luke-ra bökött vele. – Ez volt olyan nehéz? – ordította olyan hangosan, hogy a pult közelében lézengő néhány turista feléjük fordította a fejét. De Walter nem vette észre, hogy figyelik, és közelebb lépett Luke-hoz, még mindig felemelt késsel. – Beledöfsz a kopoltyúba, és gyorsan felvágod, így – mondta, és a kés élét Luke állkapcsához nyomta, hogy be is mutassa a mozdulatot. Luke lélegzete elállt, amikor a kés éle belevágott az arcába, és forró vérpatak szaladt végig a nyakán. Szemét akaratlanul is döntötték a fájdalom és a félelem könnyei. Amikor az apja észrevette, vállon taszajtotta Luke-ot, aki elterült a földön. – Az az idióta anyád buzit faragott belőled. Takarodj haza, látni sem bírlak! – Walt! – Egy mély, ismerős hang zengett fel a kikötői pavilonban. Alex Kerks, a Kerks Halbolt tulajdonosa állt Luke fölött. – Hogy képzeled ezt, hát mi a fenét csinálsz? – kérdezte fojtottan kiabálva, és letérdelt Luke mellé. – Nagyon fáj? – A szeme kutatóan futott végig Luke-on. – Jól vagyok – suttogta Luke, és letakarta a sebet az arcán, remélve, hogy Alex nem kérdezi a vérről. – Elbotlottam a vödörben – folytatta,

és a néhány méterre álló szemetesvödörre mutatott, ami túl távol volt ahhoz, hogy láb alatt lehessen. Luke rá sem bírt nézni az apjára, ezért feltápászkodott, és a gallérjába törölte az arcát. Alex sötét szeme Luke tekintetébe mélyedt, arcáról leolvasható volt a kérdés: Luke-nak vajon szüksége lenne segítségre, csak nem tud szólni? És miért falaz az apjának? Mit lehet ilyenkor tenni? – Szaladj haza, és tegyél egy ragtapaszt arra a vágásra! – Alex keményen vállon veregette Luke-ot, aki lenyelte a gombócot a torkában. Tudta, hogy haza nem mehet, mert ha az apja ott találja a ma történtek után, akkor a vágás az arcán semmi ahhoz képest, amit kapni fog tőle. – Majd én segítek az apádnak befejezni a tisztítást – folytatta Alex. – Igen, uram – motyogta Luke a földet bámulva, majd elrohant a 31-es út felé, túl a Vásárcsarnokon, túl Andy apjának ingatlanirodáján és a játékbolton, túl az Izek Házán és a postahivatalon. Amikor befordult a Lowell Streetre, meleg vérpatakot érzett, ami lüktetve ömlött a sebéből, végigfolyt a nyakán, és összegyűlt a kulcscsontja gödrében. Nem lassított addig, amíg a füvet fel nem váltotta a homok, amíg meg nem látta a Pentwater-folyó betontöltését. Akkor sétatempóra váltott. A tornacipője elnehezült, mert telement homokkal, de Luke nem törődött vele. Néhány család heverészett a folyóparton, napernyők alatt. Egy pici gyerek átázott pelenkában homokot szórt az apja lábára egy műanyag vödörből, de csak másodpercekre sikerült eltemetnie, mert az apja mindig megmozgatta a lábujjait, és tönkretette a kisfiú művét. Luke kicsit megszaporázta a lépteit, próbált minél gyorsabban elmenekülni a kisgyerek boldog kacagása elől, mert attól felt, hogy az apa dührohamot kap. A szabadstrandtól fél mérföldnyire állt egy elhagyatott ház, amihez egy majdnem kétszáz jard hosszú lépcsősor vezetett. Luke szeretett felkapaszkodni a lépcső tetejére, és onnan lenézni a folyókanyarulatra, figyelni az ebédjükre vadászó madarakat és a hullámokon ringatózó hajókat. Számtalanszor nézte végig a naplementét is a lépcsőn ülve, a

részeg apja és a zokogó anyja elől rejtőzködve, de mindig hazaindult sötétedés előtt, nehogy eltévedjen. Aznap azonban sötétedés után is ott maradt. Lement a nap, elsötétült a világ, Luke pedig összekucorodott a bütykös falépcsőn, és azon tanakodott magában, hogy vajon hazamehet-e valaha. Végül persze hazament, de csak azután, hogy Granson őrmester zseblámpája és hangja felébresztette. Az őrmester belemondta a walkie-talkie-jába, hogy megtalálta a gyereket. Úgy tűnt, az egész város őt keresi. Alex kirúgta az apját, majd felhívta a rendőrséget, és beszámolt nekik a kikötőben történtekről. A rendőr elvitte Luke-ot egy kórházba, a húsz mérföldnyire lévő Ludingtonba. Két öltéssel összevarrták a sebét, majd hazaengedték az anyja karjaiba. Kirendeltek a családjukhoz egy szociális munkást, aki a következő két éven át minden hónapban meglátogatta őket. És az apja soha többé nem emelt kezet Luke-ra. – Ez az? – törte meg a csendet Annie, és egy szürke, egyemeletes házra mutatott a Winter Lane bal oldalán. Luke huszonkét évvel ezelőtt kilépett azon az ajtón, és megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza. És így is lett. Csak nagyon ritkán merte felidézni mindazt, ami azok között a falak között történt, azt pedig kizártnak tartotta, hogy valaha visszatérjen ide. Akkoriban egy fehér farmház volt piros redőnyökkel és hámló tetőcserepekkel. Jelképe mindannak, amit elvesztett azon a forró, júliusi napon, amikor el kellett mennie innen. A ház most teljesen ártalmatlannak tűnt. Az előző tulajdonosok szürkére vakolták. Habár mostanra valószínűleg többször is tulajdonost váltott. A tető is új volt, az utcára néző ablakokon fehér redőnyök díszelegtek, és épült egy kisebb toldaléképület is az öreg kőrisfa helyére. A vén kőris minden ősszel teleszórta lehullott leveleivel a házat, ezért Luke-ot nem lepte meg, hogy kivágták. De a legnagyobb különbséget a szépen ápolt, zöld pázsit jelentette az előkertben, aminek közepén egy nagy, zöld tábla hirdette, hogy ELADÓ, alatta pedig kövér, fehér betűkkel az állt, hogy GARNER

INGATLANKÖZVETÍTŐ. Luke gyerekkori otthonától jobbra, Natalie-ék egykori háza helyén most egy ormótlan parvenüpalota terpeszkedett. Amikor a 2000-es évek elején fellendült a turizmus a városban, gyakorlattá vált, hogy az ódon családi házikókat lerombolták, és modern palotákat húztak fel a helyükre. Annie pillantása fel-alá járt a két ház között, majd megpihent Luke egykori otthonán. – Nagyon helyes kis ház. Kíváncsi vagyok, hogy állandó lakhely-e, vagy csak nyaralónak használják. – Fogalmam sincs – mondta Luke a fejét csóválva, és leparkolt az autóval a házzal szemközt. – Amikor itt laktam, ez még egy családias, kertvárosi környék volt. – És miért ezt választottad? – kérdezte Annie. Ő hívta fel a Garner Ingatlanügynökséget, hogy időpontot kérjen, de csak azután, hogy Luke átnézte a Winter Lane-i házak listáját. Luke-ot meglepte, hogy a nyaralók és üres telkek között látja viszont régi otthonát. Úgy gondolta, tökéletes helyszínéül szolgál majd a rájuk váró beszélgetésnek. – Ismertem az előző tulajdonosokat – mondta Luke, és nem bírta levenni a szemét a teljesen megváltozott házról. Lehet, hogy ő is olyan, mint ez a ház: ő is annyira megváltozott, hogy az évekkel ezelőtti rossz dolgok mintha nem is vele történtek volna meg. De azért a szíve mélyén érezte, hogy a lelke inkább Natalie-ék régi, lerombolt házára hasonlít, amit újra fel kellene építeni. – Nem is tudom. Gondoltam, jó ötlet, hogy egy ismerős helyen beszélgetünk. Annie végigsimított a haján, majd belebújt a fekete balerinacipőjébe, amit pár perccel indulás után levett. Fekete nadrágkosztümöt viselt sötétkék selyemblúzzal, aminek a színe a Michigan-tavat idézte. Kitekerte a felsőtestét, hogy előkotorja a táskáját a hátsó ülésről, majd a vállára vette, és elővett belőle egy szájfényt. – Szerinted ez az ő kocsija? – kérdezte, miközben végighúzta a szájfényt az alsó ajkán, és a szemével a felhajtott parkoló, ezüstszínű

Mercedes felé intett. – Szerintem igen. – Úgy tűnt, Andy messze maga mögött hagyta az egykori bohém éveket. – Tíz percet késtünk a találkozóról. Biztos ideges, hogy hol vagyunk már. Annie összecsücsörítette az ajkát, és visszapottyantotta a szájfényt a táskájába, majd Luke profilját kezdte tanulmányozni. – Eddig egyszer sem válaszoltál a kérdésemre. Biztosan felkészültél erre? Felkészült? Nem. Luke semmi ilyesmire nem készült fel. De minél többet gondolkozott Annie őrült ötletén, annál biztosabb volt benne, hogy ezt kell tennie. – Ja – mondta Luke, és egy gyors csuklómozdulattal levette a gyújtást, majd kihúzta a slusszkulcsot, és Annie felé fordult. Annie felhúzott szemöldökkel nézett vissza rá, arca lángolt a várakozásteli izgalomtól. Luke még utoljára rámosolygott, mielőtt Annie kiszállt volna az autóból. – Köszönöm! Nélküled sosem vágtam volna bele ebbe. – Még ne köszönj meg semmit! – Annie megszorította Luke vállát. – Öt perc múlva gyere utánam, rendben? – Rendben – bólintott Luke. Ez volt a terv. Annie bemegy, összebarátkozik Andyvel, majd néhány perc múlva Luke is megjelenik, a meglepetés erejével. – Sok szerencsét! Annie megigazgatta a táskája vállpántját, és még néhányszor összepréselte az ajkát, hogy eldolgozza a szájfényt. – Neked is – válaszolta, majd kiugrott a kocsiból, és átsietett az utca túloldalára. Luke nézte, amint bekopogtat az ajtón, aminek kilincsén az ingatlanügynökség lakatja lógott. Egy elmosódott figura ajtót nyitott, és amikor Annie beslisszolt a bejáraton, Luke végre kieresztette a levegőt a tüdejéből. Innen már nincs visszaút.

20. FEJEZET LUKE MEREDTEN BŰVÖLTE a műszerfal órájának zöld számait. Próbálta elterelni a figyelmét, és a telefonját kezdte babrálni, átpörgette Will üzeneteit és videóit, amiket az elmúlt két hétben küldött. Csak két hét telt el, de Luke-nak már rettenetesen hiányoztak a gyerekei. Minden áldott nap kísértésbe esett, hogy felpattanjon az első floridai gépre, és elalvás előtt jóéjtpuszit adjon nekik. De aztán az is mindig eszébe jutott, hogy nemcsak a gyerekeit látogatná meg, hanem Terryt is. És a reptéri szóváltásuk után annyira hiányzott neki Terry társasága, mint púp a hátára. A kijelző végre tíz óra tizenötöt mutatott. Luke lendületesen kinyitotta a kocsiajtót, még arra sem ügyelt, hogy nem jön-e autó az úttesten, ami elcsaphatná. A bejárathoz vezető út még mindig a régi beton volt, néhány újabb, sötétebb színű folttal. Átugrált a betonlapok illesztésein, és eszébe jutott, hogy gyerekkorában is mindig ezt játszotta. Egy váratlan, boldog emlék erről a házról. Milyen kellemes meglepetés! Amikor végre odaért a fényes, sötétkék ajtóhoz, felemelte a kezét, hogy bekopogjon, de aztán észrevette a kopogtatót. Aranyszínű volt, de itt-ott bronzfoltok ütköztek ki rajta, ahol már lekopott róla a festés. Ismerős volt ez a kopogtató. Ismerős volt ez az ajtó. Senki sem vette a fáradságot, hogy bármit kicseréljen rajta. A fenébe is, ez az ő háza volt, és kizárt, hogy kopogtasson a saját háza ajtaján. Lassan elfordította a gombkilincset, résnyire nyitotta az ajtót, majd átpréselte magát az apró nyíláson, és csendesen becsukta maga mögött. Az előszobában sötét volt, de ki tudta venni, hol találkozik a padlószőnyeg a felcsempézett előszobával. A ház hagymától és potpourritól bűzlött, egyáltalán nem volt ismerős szaga, és a szőnyeg is valami bolyhos, hosszú szálú holmi volt, nem a gyerekkorában megszokott, síkszövött darab. De a plafonra szerelt ventilátor a régi

volt, és a lámpabúrák sem változtak, ugyanazok a rücskös üvegből készült, csészeszerű szerelvények voltak. A konyha felől Annie nőies nevetése hallatszott, amihez hamarosan csatlakozott egy mély, brummogó férfihang is. Luke levette a tekintetét a ventilátorról, és a hangok felé indult. A lába belesüppedt az ismeretlen szőnyegbe, a szíve a torkában dobogott. A konyha a nappali másik oldalán volt. Luke-nak odafelé menet át kellett vágnia az előszobai folyosón, ahonnan a hálószobák is nyíltak. Amikor utoljára járt ebben az előszobában, mindent beborított a vér. A józan eszével tudta, hogy a vérnek már nincs nyoma, mégis elfordította a tekintetét, amíg átvágott a helyiségen. A lába elnehezült, mintha azt üzente volna, hogy azonnal forduljon meg, és meneküljön innen. Aztán meghallotta Andy hangját, és fordult vele egyet a világ. – A ház ideális egy család számára. Kívül-belül felújították. Öt éve kicserélték a csöveket is, a padlószőnyeg szinte vadonatúj, és a beépített készülékek szavatossága sem járt még le. – Ez igen! Ismeri a korábbi tulajdonosokat? – kérdezte Annie. Kicsit zavarban lehetett, nyilván azon tűnődött, hol marad már Luke ilyen sokáig. – Ez egy kisváros, és mindannyian elég jól ismerjük egymást, de újabban sok nem itteni ember vásárol házakat, amiket felújítanak, és utána kiadnak a nyári szezonban. Én itt nőttem fel, és ismertem a családot, akik itt éltek, még azelőtt, hogy kiadásra szánt nyaralót csináltak volna belőle. A gyerekükkel együtt jártam iskolába. – Tényleg? – kérdezte Annie, hangjában érdeklődés csendült, pedig nem is tudta, hogy ez régebben Luke családjának háza volt. – Hát igen. – Andy hangja kissé elmélyült, mintha titkot készülne megosztani. – Nagyon szomorú történet. Az apa alkoholista volt, aki verte a feleségét és a gyerekeit. Aztán egy nap, amikor az asszony terhes volt, az apa részegen dühöngve jött haza, és… Nem! Luke nem volt hajlandó végighallgatni a saját történetét Andy Garner szájából. A lába végre feléledt, és három gyors lépéssel a konyhában termett. Amikor a sarokhoz ért, meglátta Annie-t, aki a

fehér laminált konyhapultnak támaszkodott. Andy előtte állt, a szürke csempés helyiség közepén, drapp öltönyben és méretre készült, kék ingben, amit szépen betűrt a nadrágjába. Egyértelműen nem nőtt egy centit sem a legutóbbi találkozásuk óta, még mindig egy fejjel alacsonyabb volt Luke-nál, de ezen kívül minden megváltozott rajta: a haja, legalábbis ami megmaradt belőle, csinosan volt fodrászolva, a ruhái remekül álltak rajta, és erősen megvastagodott a dereka is, legalább tízkilónyi felesleget cipelt. – Szia, szívem – rikkantotta Annie mézesmázosan –, hát itt vagy! – Kiegyenesedett, és Luke felé intett. És akkor Andy Garner megfordult, kinyújtott karral, kézfogásra készen. Már két lépést is megtett Luke felé, amikor megtorpant. – Luke? Luke Richardson? Nahát, szia! Te meg mi a túrót keresel itt? – Úgy tűnt, Andy örül a találkozásnak. – Meg akarod venni a régi házatokat? Azt hittem, gyűlölöd ezt a helyet. – Lehet, hogy azért akarom megvenni, hogy földig romboljam – vágott vissza Luke, és mélyen benne váratlanul felörvénylett a harag, kitörésre készen. Annie eltolta magát a konyhapulttól, és meglepve bámulta őket. – Ez a te házad? – kérdezte halkan, zavartan, amiért Luke nem árulta el neki korábban. Andy tekintete közben ide-oda járt Luke és Annie között. – Várj csak, újranősültél? – kérdezte. Inkább vádnak hangzott, mint kérdésnek. Luke szinte hallotta a ki nem mondott szót is a mondat elejéről. Máris újranősültél? – Nem. – Luke úgy döntött, hagyja a fenébe a tervet. Nem fogja tűrni, hogy Andy Garner morálisan ítélkezzen felette. – Annie csak egy barát. Andy gyorsan Annie-re pillantott, aki dermedten állt, szorosan karba tett kézzel, halálsápadt arccal. – De ő – intett Andy Annie felé a fejével – azzal hívott fel, hogy a feleséged. Azt mondta, hogy téged Charlie Fairbanksnek hívnak. Mi a fene folyik itt, Luke? Andy hangja dühösen szánkázott fel-alá, és minden barátságos

felhang eltűnt belőle. Luke ösztönösen kihúzta a kezét a zsebéből, felkészült a harcra. Soha nem ütött még meg senkit, de nem fogja hagyni – ebben a házban különösen nem –, hogy Andy Garner váratlanul behúzzon neki egyet. Soha senki sem fogja megütni őt többé ebben a házban. – Beszélnem kell veled – mondta Luke egyszerűen. – És az meg sem fordult a fejedben, hogy felhívj az irodámban? – A vitriolos szarkazmus átsütött Andy professzionális vigécstílusán. Luke egy pillanatra olyannak látta, mint régen azon az udvaron: zsíros, csapzott haj, bő hacukák és szúrós, barna szem. – Mindenképpen személyesen kellett beszélnem veled. – Luke egy pillanatra elhallgatott, hátha Andy mondani akar valamit, de az csak bámult rá merev, gúnyos arccal. Semmi sem utalt arra, hogy sejti, mi következik. – Mesélj nekem a Maranatha Házról, Andy! Beletelt néhány másodpercbe, amíg Andy észrevehetően reagált a Luke száját elhagyó szavakra, de amikor végül megtette, jól látszott, mennyire megrázta, amit hallott. Hosszan és hangosan kifújta a levegőt, és legalább öt centivel kisebb lett, mint egy összetöppedt és megráncosodott lufi. – Natalie megígérte, hogy soha senkinek sem mondja el – lehelte Andy a tüdejében maradt utolsó levegőjével. A kezével eltakarta a szemét, és felsóhajtott, a befelé áramló levegőtől most szakadozva hebegett: – A feleségem nem tud róla. – A hangját átfűtöttek az érzelmek. Rájuk nézett, a szemében pánik tükröződött. – Nem mondod el neki, ugye? Luke szája teljesen kiszáradt. Hát akkor igaz. De hogy lehet igaz? Valahányszor elképzelte ezt a pillanatot, a pillanatot, amikor kiderül, hogy Will nem az első gyermeke Natalie-nek, hogy a felesége hazudott neki a teljes házasságuk alatt… Luke mindig elhessegette a gondolatot. Eszébe jutott, hogy Natalie mindig utálta a tisztességtelenséget. Egyszer, még gyerekkorukban véletlenül két rágógumi pottyant ki a bolt sarkában álló automatából, mire Natalie visszaballagott a kasszához, és adott még negyed dollárt a pénztárosnak. A tulajdonosra

olyan mély benyomást tett a dolog, hogy kifüggesztette Natalie fotóját a pult fölé azzal a felirattal, hogy „A legbecsületesebb vásárlónk”. Natalie soha életében nem hajtott gyorsan, nem csalt a vizsgákon, és soha nem lógott be a moziba. Akkor hogy lehetett képes magában tartani ezt a titkot? Annie, aki még mindig a mosogató mellett álldogált, megköszörülte a torkát. Luke szeme elé vörös köd úszott a dühtől, és képtelen volt egy szót is kinyögni. – Luke – suttogta Annie –, jól vagy? De Luke rá se rántott, minden figyelme Andyre összpontosult, aki még mindig a konyha közepén ácsorgott, a szája elé tett kézzel. Luke tett egy óvatos lépést az egyre zsugorodó férfi felé. – Talán el kéne mondanunk neki – préselte ki a szavakat összeszorított foggal. – Luke! – Annie hangja figyelmeztetően csengett. – Soha nem mondtál olyat, hogy a feleségének is el akarod mondani. Luke ujjai begörbültek, a keze lassan ökölbe szorult, meg akart ütni valamit vagy valakit. Az egész élete úgy telt, hogy udvariasságot és kedvességet kényszerített magára, soha nem engedte senkinek, hogy átállítsa a mélyen benne rejlő kapcsolót, amitől az apjává változott volna át. De most nagyon közel állt hozzá, közelebb, mint valaha, hogy meghajoljon az apja akarata előtt, aki még mindig kísért a gyerekkori emlékeiben, és aki már régen a föld alatt nyugszik. – Szerintem joga van tudni. Andy könyörgőre fogta: – Kérlek, nem teheted! De Luke nem érzett részvétet. – Megfogtad a babát, miután megszületett? Megpusziltad a fejét? És mi van a feleségemmel? Őt megcsókoltad? – Várj, várj! – mondta Andy, és meglazította a gallérját. – Elvesztettem a fonalat. Hogy jön ide Natalie? – Andy kezdett megint felfújódni, az orra olyan közel került Luke vállához, hogy majdnem hozzáért. – Nézd, ha nem érdekel benneteket a ház, akkor jobb, ha távoztok, különben kihívom a zsarukat – mondta, és villámgyorsan

előkapta a mobilját. – Te most komolyan szórakozol velem? – hörögte Luke, és ellenállt a kísértésnek, hogy kiüsse Andy kezéből a telefont. – Mit titkoltatok előlem ti ketten, Andy? Andy felszegte az állát, és lassan megcsóválta a fejét. – Nem hiszem el, hogy Natalie hozzád ment feleségül – motyogta, mintha csak magában beszélne. – Én figyelmeztettem. Totál pszicho vagy, mint az apád. Mielőtt még tudatosulhatott volna, morgó hang tört fel Luke tüdejéből, és végighömpölygött a torkán. A karja magától behajlott és felemelkedett, mint otthon, mielőtt nekirontott volna a bokszzsáknak. Csak egy gyors felütés kéne a jobb kezével, egy gyomros a ballal, és ha ez nem elég, akkor egy ütés a könyökével a hátára, amíg Andy elterül a padlón. Annie gyorsan a két férfi közé penderült, az egyik kezét Luke mellkasára, a másikat Andy vállára tette. Az érintése finom volt, de határozott, és visszarántotta Luke-ot a valóságba. Luke karja az oldala mellé hullott, a keze sajgott, olyan erővel szorította össze az ujjait. Majdnem megütött valakit. Amikor ráeszmélt, a gondolat olyan erővel nehezedett rá, mintha az apja bűnei immár az ő bűnei is lennének. – Állj! – mondta Annie, és keményen vállba bökte Andyt. – Luke, mondd el neki a képet! Mondd el neki! – Milyen képet? És maga kicsoda? – kérdezte Andy, és Annie-re meredt, majd egy nagy lépést tett hátrafelé, és a nő keze leesett a válláról. – Ahogy már mondta, egy barát vagyok – mondta Annie, miközben előrántotta a brosúrát Luke ingzsebéből, majd széthajtogatta. Az egyik lakkozott körmével rámutatott Andy fiatalkori kiadására. Több haj, gigantikus mosoly és Natalie karja a nyaka körül. – Mi ez, Andy? Mondja el nekünk! Meséljen a Maranatha Házról! Mit kerestek ott Natalie-vel, és miért van tele az egész iroda a fényképeikkel? – követelte Annie, és egyik kezét csípőre tette, a másikkal pedig Andy arcába tolta a háromrét hajtott brosúrát.

– Ezt meg honnan szerezték? – kérdezte Andy idegesen. – Luke fia talált egy borítékot, ami a Maranatha Örökbeadástól érkezett, a postabélyegző szerint körülbelül akkor, amikor Will megszületett. És a borítékon Natalie neve állt. – Annie úgy sorolta fel a tényeket, mint a vádpontokat. – És ez vezette el Luke-ot a Maranatha Házhoz. Oké, most maga jön. Andy kinyújtotta a karját, kikapta Annie kezéből a brosúrát, majd hátrált egy lépést, és tanulmányozni kezdte. Megsimogatta a szépiaszínű fényképet, és a szája sarka felfelé görbült, mintha valami boldog emlék jutott volna eszébe. – Nekem Natalie-től nem született gyerekem – mondta Andy még mindig beleveszve a fényképbe –, de van egy lányom. A neve Jill, és Dél-Karolinában él az örökbe fogadó szüleivel, Carol és Jim Fletcherrel. Egyetemista, a Davidsonra jár. Göndör, fekete haja van, mint nekem, és világos szeme, mint az anyjának. – Tessék? – makogta Luke, és a düh bénító köde lassan oszladozni kezdett. Annie észrevette, és ellépett az útjából. – Egy lányod? – Igen. Tavaly találkoztam vele. Natalie segített a nyomára bukkanni, mielőtt… – Andy szavai a torkába szorultak. – Luke, ismered Jill anyját. Nancy Gillinghamnek hívják. – Andy már nem hepciáskodott. – Emlékszel, kettőnk között ült negyedikben. Teljesen belebolondultam a gimiben. Harmadikban ő lett a szurkolólányok vezetője, én pedig hirtelen menő lettem, mert gitározni kezdtem, és néhány hónapig jártunk. És akkor teherbe esett, én meg úgy éreztem, vége a világnak. De Natalie tudta, mi a teendő. Ő mesélt nekem erről a helyről, a felekezetének a lelkipásztora is ott dolgozott, a lányanyaotthonban, vagy minek is hívták akkoriban. Nancy ott lakott, amíg meg nem született a gyerek. Senki nem tudott róla, csak én, a szülei és Natalie. A többi gyerek azt hitte, hogy a nagynénjéhez költözött Indianába. Natalie vitt el kocsival a Maranathába, hogy meglátogassam. Minden évben rendeznek egy adománygyűjtő találkozót júniusban. Idén először mentem el egyedül, Nat nélkül. Andy belenézett Luke szemébe. – Nem tudtam, hogy hazudott neked. Sajnálom. Soha semmi, de

semmi nem történt köztünk. Úgy értem, én szerelmes voltam belé, de ő soha nem csalt volna meg téged. – Andy felnevetett, mintha valami vicceset mondott volna. – Soha nem hittem kettőtökben, de egy idő után feladtam a reményt, hogy elhagy téged, és elkezdtem élni a saját életemet… ami egyébként kurva jó. Andy összehajtotta a brosúrát, és Luke kezébe nyomta, majd elővett egy kopott, fekete pénztárcát a farzsebéből. Az ujját becsúsztatta a hitelkártyatartó alá, előhúzott egy kis méretű fényképet, majd Annie és Luke felé fordította. – Ez a ballagási képe. Jill a tizennyolcadik születésnapján küldte el nekem, és Natalie segített kinyomozni, hogy hol él. Nat azt mondta, olyan, mint Minnie Driver fiatalabb kiadásban. Luke elvette a fényképet, és megfordította. A hátulján nőies kézírással egy név állt – Jill Fletcher –, alatta egy telefonszám. Luke próbálta megjegyezni a számot, mert még mindig nem volt biztos benne, hogy hihet-e Andynek, de nem nagyon jutott eszébe semmi, amiért ne hinne. A lány egyáltalán nem hasonlított Natalie-re, és Luke ebben a pillanatban ébredt rá, hogy a szíve mélyén mennyire rettegett ettől a találkozótól. Átnyújtotta a fotót Annie-nek. – Nagyon szép lány. És egyértelmű, hogy a maga lánya – mondta, és visszaadta a képet Andynek, majd felkapta a táskáját, a fémkapcsok zörögve nekiütődtek a konyhapultnak. – Ideje mennünk – sóhajtotta, és a vállára kapta a táskáját, majd Andy felé fordult. – Köszönjük, hogy szakított ránk időt, Mr. Garner. Nem is zavarjuk tovább. Azzal Annie elszáguldott Andy mellett, aki zsebre vágott kézzel ácsorgott. Luke rábámult az alacsony, kopaszodó, harmincas férfira, akit néhány perce képen akart törölni. Vajon hihet neki? A történetnek az a része, hogy Natalie kihúzta a bajból, nagyon meggyőző volt. Arra is volt magyarázat, hogy miért tartotta titokban a dolgot. Nat sosem szegett volna meg egy barátjának tett ígéretet. – Bocsánatot kérek a félreértés miatt! – mondta Luke, és kinyújtotta a kezét, amit Andy gyorsan megrázott. – Kérlek, ne haragudj rám amiatt, amit az apádról mondtam! – motyogta.

De Luke sokkal jobban haragudott önmagára, mert Andynek akkor, abban a pillanatban sajnos igaza volt. – Nos, mindketten mondtunk olyasmit, amit később megbántunk – mondta Luke. Andy válaszul bólintott, és elindult az ajtó felé, Annie után. Luke átment a nappaliba, és még egyszer utoljára körbenézett. A ház, amiben felnőtt, szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, de a festés és az új tapéta nem volt elég ahhoz, hogy elfedje a falakra tapadt gonosz réteget az előszobában, ahol a húga meghalt. Luke kiverte a fejéből a gondolatot. Ez csak egy ház, semmi több. Mialatt Annie és Andy kényszeredetten csevegett a bejárati ajtó előtt, hogy valahogy elvegyék a helyzet kínos élét, Luke megszámolta, hány lépésre van a konyha az ajtótól. Tizenkettő. Amikor huszonkét éve elhagyta ezt a házat egy gyámügyes társaságában, majdnem kétszer ennyit lépett. Huszonhármat. Akkor sírva hagyta magát a várakozó autóhoz kísérni. Most megkönnyebbülést érzett. – Nem tudom elhinni, hogy ez történt – mondta Annie földre szegezett tekintettel, miközben átvágott a gyepen, amíg Andy bezárta a házat. – Nem ismertelek erről az oldaladról. – Én nem… nem így terveztem – hebegte Luke, és felzárkózott Annie mellé. – Egyébként én ugyanezt elmondhatom rólad. Ahogy közénk léptél, az olyan… bátor volt. Bátor… nem igazán szokta ezt a szót használni Annie-vel kapcsolatban. Néhány hónapja egy szót sem bírt kinyögni, amikor a bárpultos rányomult. Ma viszont erős volt, és határozott, és szembeszállt mindkettejükkel. – Tudom – felelte Annie, és megállt a járda szélén, hogy körülnézzen. Luke-ot a nevetés kerülgette, mert az utca teljesen kihalt volt, ráadásul Mr. Slattery, a helyi közlekedésnáci kierőszakolta a 10 mérföld per órás sebességkorlátozást. Ha még mindig itt él, akkor feljelent mindenkit, aki 12-nél gyorsabban hajt. De nem volt kedve viccelődni, ezért ő is megállt, és úgy tett, mintha gondosan körülnézne a Winter Lane-en. – Amikor egymásnak estetek,

nyilvánvaló volt, hogy Andy többet tud, mint amennyit elmondott nekünk. Valami nem stimmelt. Szerintem kicsit sántít a sztori, szerinted nem? Hogy Natalie lelkipásztora segít Andynek és a barátnőjének? És aztán az a fotó a lányról, aki pontosan úgy fest, mint Andy? – Én sem tudom, hogy mit gondoljak – felelte Luke. Lelépett az úttestre, amikor a háttérben egy központi zár pittyenése hallatszott, Andy kinyitotta a kocsiját. Volt ebben a történetében valami idegesítő. Nem is Nancy, aki a Maranatha Házban bujkált, nem is Andy, aki elhallgatta az egészet a felesége elől, és még csak nem is Natalie, aki segített nekik ebben a szorult helyzetben. Luke kihúzta a kocsikulcsot a zsebéből, és Annie kezébe nyomta. – Mindjárt visszajövök – mondta, és Annie válaszát meg sem várva átvágott az úttesten. Andy már becsatolta magát az ülésbe, az ablakok fel voltak húzva. Épp hátramenetbe tette a sebességváltót, amikor Luke odaért. Nyitott tenyérrel rácsapott az ablaküvegre, de olyan hangosan bömbölt odabent a zene, hogy háromszor is meg kellett ismételnie, mire Andy felfigyelt rá. Amikor végre észrevette, hogy Luke a kocsi mellett áll, leeresztette az ablakot, és Luke-ot megcsapta a légkondicionálóból áradó hűvös légáramlat. – Ööö… elfelejtettél valamit? – kérdezte Andy, szorosan markolva a kormányt. A bal csuklóján lévő arany karkötőről visszaverődött a fény. – Lenne még egy kérdésem. – Luke vett egy nagy levegőt, még mindig zihált kicsit a futástól. Andy nem tűnt türelmetlennek, így Luke szusszant még egy utolsót, majd lehajolt a kocsiablakhoz. – A lelkipásztor, akit említettél, akit Natalie ajánlott… – Andy bólintott, hogy érti. – Hogy hívják? – Hát, nem is tudom, nagyon régen volt. Natalie lépett vele kapcsolatba, amikor Jill után kutattunk. A neve… – vakargatta Andy a kopasz feje búbját –, azt hiszem, Townsend volt. Luke kieresztette a levegőt a tüdejéből, és elmosolyodott. Hülye volt, hogy azt hitte, Andy és Natalie valami nagy örökbe adási

balhéban van benne. Egy seggfej. – Igen, így hívták – folytatta Andy, és elkezdte felhúzni az ablakot. – Neal Townsend tiszteletes, de Natalie mindig csak Neal tiszteletesnek hívta.

21. FEJEZET LUKE MEGNYOMTA A KIKAPCSOLÓ GOMBOT a telefonja oldalán, majd visszatette a farmerja zsebébe. Elég volt ebből, nem nézegetheti folyton azt a nyavalyás profilt. A rendelkezésére álló információmorzsák alapján számtalanszor átkutatta az internetet. Rákeresett Neal Townsend tiszteletesre, dr. Neal Townsendre, dr. Townsendre és az oly ismerős dr. Nealre is. És minden keresés ugyanoda vezetett: a Natalie telefonkönyvében szereplő férfihoz. Balszerencséjére elég kevés információt talált az egykori lelkészből lett egyetemi oktatóról. Egy szemcsés fénykép az Eastern Michigan Egyetem honlapján, egy kurta, láthatóan elavult életrajz, és alatta egy megjegyzés, hogy dr. Neal Townsend docens. A Maranatha Ház rejtélye megoldódott. De ez a Neal még mindig idegesítette Luke-ot. Nem tudta volna megmondani, pontosan miért, de akkor is ez volt a helyzet. Luke egy tébolyult pillanatában még egy háttérelemzést is megrendelt róla, de a pasas egy szent volt. Még gyorshajtásért sem kapták el soha. Luke tekintete Felicity után kutatott a szendvicsezőben. Az volt a terv, hogy esznek valamit, aztán megnéznek egy filmet a moziban, de Luke olyan ideges volt, hogy végül túl korán érkezett. Ez volt a harmadik hivatalos randijuk, nem számítva a fahéjas csigát Felicity irodájában. A második randijuk közepéig Luke nem tudott lelazulni, hiába voltak kettesben Felicityvel. Persze Annie-vel is rengeteg időt töltött együtt, de az… más volt. Luke és Annie már túljutottak a barátságuk „kezdelek kiismerni” és a „láttam már a legrosszabb formádat is” szakaszain. Már ott tartottak, hogy egy álló órán át képesek voltak hallgatni egymás társaságában, és ez egyáltalán nem feszélyezte őket. Emellett az is többször előfordult, hogy egész éjszaka cseteltek, és lényegében a semmiről beszélgettek. Annie volt a bűntársa a dr. Neal digitális

lábnyomát követő hajszában, noha ez a lábnyom lényegében nem is létezett – dr. Neal nyilván az internet előtti korban állt kapcsolatban a Maranatha Házzal. Annie és ő nagyon sokat voltak együtt, noha erre már semmi okuk nem volt a jól sikerült pentwateri kirándulás óta. Brian állása a Tanglewoodnál szinte biztosnak tűnt. Kiválasztottak egy álomházat Virginiában, és megbíztak egy michigani ingatlanügynökséget is. Luke nagyon remélte, hogy Annie-ék várnak a költözéssel még néhány hétig, amíg a gyerekek hazajönnek. Luke próbált nem gondolni a közelgő költözésre, és hálát érzett Annie barátságának minden pillanatáért. A Natalie-tól mostanában érkező levelek nagyon kurták voltak. A kézírása halvány volt, és hevenyészett, mintha már ahhoz sem lett volna elég ereje, hogy rendesen a papírhoz nyomja a tollat. Régebben a levelek a hét csúcspontját jelentették. Mostanában csak szomorú emlékeztetők voltak arról, ahogy Natalie lassan elhalványult, és önmaga üres burkává változott. Pontosan úgy, ahogy írta, amikor a félelmeiről számolt be a kemó első napján. A mai levélen október végi dátum szerepelt. Akkoriban Natalie elkapott egy náthát valamelyik gyerektől, és majdnem belehalt. De aztán hazajött a nappaliban elhelyezett kórházi ágyba, amiről pontosan tudta, hogy a halálos ágya lesz. Aznap csak hat mondatot írt. 294. NAP Drága Luke! Végre hazajöhettem, a kórházból. Eszembe jutott, hogy talán már sosem, látom, viszont ezeket a falakat. Pedig az tűnik helyénvalónak, ha úgy hagyom, el ezt a világot, hogy azok vesznek körül, akiket szeretek. És te csodálatosan jól gondoskodsz mindannyiunkról. Tudom, hogy réges-régen el kellett volna mondanom, neked az igazat. És lehet, hogy már túl késő. Szeretettel: Natalie

Ahogy közeledett a halálhoz, egyre gyakrabban emlegette fel a

titkát. Luke meg volt győződve arról, hogy ha a dolog nem Will-lel és Andy-vel kapcsolatos, akkor csak a rejtélyes dr. Nealnek lehet valami köze ehhez a nagy titokhoz. De Annie már majdnem meggyőzte arról, hogy nem számít, mit rejtegetett előle Natalie. Hogy már egyáltalán nem számít. Felicity kitárta a szendvicsbár nehéz üvegajtaját. Csodásan festett, mint mindig. Göndör tincseit ezúttal egy indiai sállal próbálta megzabolázni, mégis úgy áradtak ki a kendő alól, mint rakoncátlan kis patakok. A fejkendő kék színe nagyon jól illet a nyári ruhája mintájához. – Szia! – intett oda Luke-nak, aki erre hátratolta a székét, és felállt. Felicity odasétált hozzá, majd lábujjhegyre állva átölelte Luke vállát, és egy puszit nyomott az arcára. – Remekül nézel ki. – Luke próbálta felidézni, miket szokás mondani egy randin. – Te is – vágta rá Felicity, és szélesen mosolyogva hátradöntötte a fejét, hogy alaposan megnézze magának Luke-ot, aki nem igazán értette, hogy a póló-farmer kombó hogy nézhet ki remekül. Mondjuk, bekölnizte magát, és talán a szaglási benyomások felülírták a vizuális benyomásokat Felicity fejében. – Rendelhetünk? – kérdezte Felicity. – A film nyolckor kezdődik, már csak egy óránk van. – Persze. Rendeljünk! Igazából éhen halok. Mit érdemes itt megkóstolni? – kérdezte Luke, és a pult felé nézett, amely fölött egy plafonra függesztett tábla hirdette, hogy KÉRJÜK, ITT RENDELJEN! Amikor közelebb lépett, hogy jobban el tudja olvasni a kínálatot, Felicity apró keze a tenyerébe csusszant, és az ujjaik összekulcsolódtak. Luke szívverése felgyorsult, maga sem tudta, hogy az izgalomtól vagy inkább a félelemtől. Ekkor egy kamaszhorda zúdult be az ajtón, és Felicity gyorsan a pult felé tuszkolta Luke-ot, hogy még előttük rendelhessenek. Úgy tűnt, nincs mese, hamarosan döntéseket kell hoznia. A puszik és a játékos kézen fogva sétálás nem lesz elég. Felicity hamarosan igazi kapcsolatot akar, és Luke-nak el kell döntenie, félreteszi-e a leveleket,

és félresöpri-e a kétségeit, hogy új életet kezdjen. Fél órával később egymással szemben ültek, félig üres pattogatott kukoricás zacskók és a szendvicsek kiürült csomagolópapírjai között. Luke-nak nem esett nehezére, hogy vidáman elcsevegjen Felicityvel, de amikor kihörpintette a diétás kóla maradékát, megérkeztek az igazi kérdések. – Na, és mi van az apasági teszttel? Megérkezett az eredmény? – Felicity fesztelenül tette fel a kérdést, és Luke szeretett volna ugyanilyen fesztelenül válaszolni neki. Felicity nem tudott Andyről, a Maranatháról és a pentwateri kirándulásról sem. – Igen, megvan az eredmény. – Tessék? – Felicity előredőlt, és picit elnyílt a szája. – És én is értesültem róla, csak pocsék a memóriám? Vagy épp most érkezett meg? – Néhány napja jött meg. Ne haragudj, hogy nem mondtam, de azt akartam, Will legyen az első, aki megtudja, mi áll benne. Együtt nyitottuk ki, amikor a FaceTime-on cseteltünk – mondta Luke, és érezte, hogy a zsebében megint megpittyen a telefon. Fél kézzel tapogatózott utána, remélte, hogy sikerül elnémítania. Felicity nem vette észre a mozdulatot. Belekortyolt az italába, majd finoman letette a poharát, de nem nyelte le rögtön, egy-két pillanatig még a szájában tartogatta a folyadékot. – Éééééés – kérdezte, és az ajka kis félmosolyra kunkorodott – megtudhatom az eredményt? A telefon megint pittyent egyet. A szabálytalan hangjelzések szöveges üzenetet jeleztek. Ha vészhelyzet lenne, Terry egészen biztosan telefonálna. Luke megpróbálta visszaterelni a figyelmét a beszélgetésükre. – Hát persze. Az van, amire számítottunk. Will 99,999 százalék valószínűséggel az én gyerekem. A telefon megint pittyent, és Luke némán elkáromkodta magát. – Ez nagyon jó. És szerinted Will elfogadja az eredményt? – Tuti. Szerintem a szíve mélyén mindig is tudta. Azt hiszem, a jövő hónapban, amikor hazajön, már sokkal jobban kézben tudom

majd tartani a dolgokat… – Egy újabb pittyenés szakította félbe a mondatot, mire Felicity a könyökére támaszkodva előrehajolt az asztal felett. Az iskolai megbeszéléseken is ezt szokta csinálni, főleg akkor, ha olyan javaslattal állt elő, amit Luke kissé kényelmetlennek érzett. – Luke, nem akarod megnézni a telefonodat? Tényleg nem zavarna. Lehet, hogy az anyósod az – mondta, és kisöpört egy hajfürtöt a szentéből, ami kiszabadult a sálja alól. – Nem igazán. Terry nem tud szöveges üzenetet küldeni, Will telefonja pedig bekrepált, szóval csak egyvalaki küldhet nekem szöveges üzenetet… – de csak fejben fejezte be a mondatot: Annie. Biztosan Annie irkál neki. Kihúzta a telefont a zsebéből, a válla merev volt a feszültségtől. Más esetekben azt felételezte volna, hogy Annie egy szellemes megjegyzést írt arról, hogy végre kivergődtek a technológia sötét korszakából, vagy egy csészében alvó kiscica képét küldte el neki, de most tudta, hogy Luke randizik. Ha Annie az, akkor oka van annak, hogy ilyen kétségbeesetten próbálja elérni. Luke az ujjával legörgette az üzeneteket, hogy lássa, mi áll bennük. Az első annyi volt, hogy: Hívj fel! Továbbgörgetett a következőhöz: Szükségem van a segítségedre. Amilyen gyorsan csak lehet.

Ez meg mit jelenthet? Annie szinte sosem kért segítséget, még akkor sem szólt Luke-nak vagy Willnek, amikor egy konyhai létrán egyensúlyozva próbált elérni valamit a legfelső polcon a kamrában. A következő üzenettől Luke tarkóján felborzolódott a haj: Nagyon félek! Ez az egyszerű mondat emlékek áradatát szabadította el. Vér a szőnyegen, a zokogó anyja, amint a hasát szorongatja, és az apja, amint a földhöz vág egy üres üveget a konyhában, majd kivágtat a bejárati ajtón, és még arra sem veszi a fáradságot, hogy betegye maga után. – Nagyon félek! – ezt mondta az anyja is a tizennégy éves Lukenak, és kinyújtotta felé a kezét. Majd a hajába túrt, a szőke hajtincseket vércsíkok tarkították. Rossz emlék volt. Rosszabb mindennél, amit valaha látott. Honnan jött ez a rengeteg vér? Kereste

az anyja testén a vérző, nyitott sebet, de nem látott semmit. Aztán az anyja megint a hasára szorította a kezét, amikor újabb fájás érkezett, és azt mondta, hogy jön a kisbaba. – Micsoda? – kérdezte Luke, aki közben még mindig az anyja zúzódásait vette számba. – De hát még korai. – A húgod meg fog születni – nyögte az anyja, és egy könnycsepp gördült le vérmaszatos arcán. Luke-ot elöntötte a rettegés. A kisbabának még két és fél hónap volt hátra a megszületésig. De ha most érkezik… mihez kezdjen most? Tébolyultan kotorászott a kulcsok után az asztalon lévő tálban. – Bevihetlek a kórházba. Meg tudom csinálni. – Ne, inkább ne, túl veszélyes – mondta az anyja a fejét rázva. „Ne szólj senkinek!” – ez volt a családi mottó, valahányszor az apja részeg ámokfutásba kezdett, de Luke-nak azonnal Natalie jutott az eszébe. Az ő szülei elég normálisak. Ők biztosan tudják, mi a teendő. – Szólok Mrs. Egartnak. Ő majd segít. Neki is vannak gyerekei. Én nem tudok… én nem… De az anyja arcvonásai megkeményedtek, és a szeme szúrósan szegeződött Luke-ra. – Ne! Őt ne! – mondta, de aztán a fájdalom újabb hullámától feltöredezett a maszk az arcán, és már csak egy sóhajra futotta: – Már senki sem segíthet. – Luke! Luke? Minden oké? – Felicity hangja visszarángatta a jelenbe. Luke újra átolvasta az üzeneteket. Egy pincér lépett az asztalukhoz. – Végeztek? Elvihetem a maradékot? – kérdezte. – Igen, köszönöm – felelte Felicity, de nem vette le a szemét Lukeról és a telefonról. – Hozhatok még valamit? Luke felnézett a srácra. – Nem, semmit. Jól vagyunk. Köszönjük. – A szavainak mágikus

hatásuk volt, mert a pincér lelépett. – Mi történt? – kérdezte Felicity, és olyan intenzíven bámulta a telefont, mintha csak az elszántságától függne, hogy el tudja-e olvasni a benne lévő üzeneteket. Luke nem tudta, mit feleljen. A benne élő riadt védelmező azonnal fel akart pattanni az asztaltól, a kocsihoz rohanni, elszáguldani Annie házához, és addig dörömbölni az ajtón, amíg valaki ki nem nyitja. Ha vér vagy zúzódások várják, ha az ajtót nyitó Annie-nek egy haja szála is meggörbült, akkor maga sem tudta, mit fog tenni. Valószínűleg olyasmit, amit reggelre nagyon meg fog bánni. – Ne haragudj… sajnálom, de azt hiszem mennem kell. – Luke visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, és ellenőrizte, megvannak-e a kulcsai. – Jaj, ne. A gyerekek jól vannak? – Felicity felkapta és a vállára vetette a táskáját, láthatóan úgy gondolta, hogy ő is Luke-kal megy. Luke megrázta a fejét. – Nem, nem a gyerekek. Egy barátom. Szegény nő bajban van… segítenem kell neki. Felicity megdermedt, és felszegte a fejét. – Egy barát? Luke már talpon volt, amikor észrevette, micsoda baklövést követett el. – Jaj, igen, bocs, Natalie legjobb barátnője. Vészhelyzet van. Nem szólt volna, ha nem lenne nagyon komoly a helyzet. – Oké. – Felicity a vállára kapta a táskáját. A hangja kétségekről árulkodott, de Luke-nak nem volt ideje ilyesmikkel bajlódni. Bűntudatosan hátrább lépett az asztaltól. – Köszönöm a randit. Nagyon klassz hely – mondta, és körbeintett a kezével. – És nagyon jól éreztem magam. Nagyon sajnálom, de tényleg élet-halálról van szó. Esőnap a moziban, kárpótlás valamikor? Felicity bólintott, és egy újabb hajfürt szabadult ki a hajpánt szorításából, ezúttal a füle mellett. – Persze. A mozielőadások esetében megszokott az esőnap – felelte Felicity olyan hangon, hogy Luke úgy érezte, soha nem fogja tudni

kárpótolni ezért a moziért. – Legközelebb én hívlak meg, és erről nem nyitok vitát. – Ó, úgy érted, a hármas számú hamburgermenüre? – Hát, ennyire azért nem flancolnék. – Luke próbált rámosolyogni, de a keze már a zsebében volt, és a telefont markolászta. – Vezess óvatosan! – Te is – felelte Luke, majd intett, és a kijárat felé vette az irányt.

22. FEJEZET AMÍG A SÖTÉTBEN SZÁGULDOTT, Luke próbálta kiverni a fejéből a húga születésének éjszakáját. Volt valami a fényszórók által felszabdalt és a leeresztett ablakon át az arcába harapó esti levegőben, ami arra a nyári éjszakára emlékeztette. Abigail Richardson egy aprócska kislányt szült egy órával azután, hogy azért könyörgött a fiának, ne hívjon segítséget. A koraszülött kislány teljesen be volt kékülve, és olyan aprócska volt, hogy kényelmesen belefért a konyharuhába, amit Luke a konyhából hozott. Olyan picike volt, és olyan fura színű, hogy Luke inkább egy kis játék babának látta, mint gyereknek. Az anyja megkérte Luke-ot, hogy fogja a babát, amíg ő feltakarította a mocskot az előszobában. Nem engedte, hogy a fia segítsen neki. Luke a karjában tartotta a csendes kisbabát, és elképzelte, milyen lenne elevenen, gödrös arcocskával, elképzelte a mosolyokat, amiket soha nem fog látni. Aztán becsukta a szemét, és imádkozott: „Kérlek, Uram, add, hogy ez csak egy rossz álom legyen, kérlek, engedd élni Violetet!” Összepréselt szemhéjjal folytatta az imádkozást, mintha Isten képes lett volna visszaforgatni az idő kerekét négy órával, mintha tehetett volna valamit, hogy az apja ne sebezze meg az anyját és a húgát. Luke anyja levette a vérmocskos ruháit, majd bemászott az ágyba, és maga mellé vette Violetet. Luke könyörgött, hogy menjenek be a kórházba. De épp elég ehhez hasonló beszélgetésük volt már az apjáról ahhoz, hogy tudja, az anyja soha nem menne bele ilyesmibe. Eszébe sem jutott, hogy megkérdezze, mi lesz, ha felkel a nap, és hogyan fogja az anyja megmagyarázni, hogy hirtelen már nem terhes. Igazából már semmire sem tudott gondolni. Amint lekapcsolta a

villanyt az anyja szobájában, és becsukta az ajtót, azonnal a hátsó ajtó felé rohant, csupasz talpa hangosan csattogott a veranda betonján. Kusza gyomok nőtték be a gondozatlan kertet, és a tüskék szúrták a talpát, de Luke nem állt meg. Ki akart jutni a házból, távol akart kerülni a borzalomtól, aminek szemtanúja volt. A kishúga halott volt, és ez az ő hibája. Nem tudta leállítani az apját, és nem tudta meggyőzni az anyját, hogy kérjen segítséget. Hasznavehetetlen, semmirekellő alak. Három másodperc elég volt, hogy odaérjen Natalie-ék kertkapujához. Az ujjai türelmetlenül babráltak a kapu deszkáinak résein át, és végül sikerült kinyitnia a reteszt a túloldalon. Minél távolabb akart kerülni mindentől, amihez az apja valaha hozzáért. Az egyetlen hely, ahol biztonságban érezte magát, Natalie-ék régi, lyukas tetejű fészere volt. Amikor beköltöztek, Natalie apja épített egy másikat, de soha nem szánt rá időt, hogy lebontsa a régit. Amikor a gyerekek megszállták a régi fészert, Mr. Egart rászögelt egy lemezt a lyukas tetőre, és úgy tett, mintha nem lenne ideje lebontani az építményt. Egy festett alumíniumlemez szolgált ajtóként, amit egy szögre tekert drót tartott csukva. Luke keze borzalmasan reszketett, ezért nehezen boldogult a dróttal a sötétben. De amikor végül kinyílt az ajtó, áporodott, forró légáram csapta meg az arcát, és felmelegítette a hűvös nyári szellőt. A biztonság szagát érezte. Gyakran menekült ide otthonról a sikoltozás, kiabálás és önnön tehetetlensége elől. Natalie nem volt a fészerben. Luke tudta, hogy nem lesz ott. A házban aludt, mint minden normális ember. De a szíve mélyén remélte, hogy mégis ott lesz. Gumicukrot rágcsálnának, Natalie összegömbölyödne mellette, és megsimogatná a mellkasát, puszit adna a szája szegletébe, a lehelete eperillatú lenne, és megszűnne körülöttük a külvilág. Luke a sebességhatárt bőven átlépve száguldott hazafelé. Amikor Annie-ék felhajtójához ért, lekapcsolta a fényszórókat, és századjára is

ellenőrizte a telefonját. Többször is hívta Annie-t, aki nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetére sem, és 40 perce, az utolsó üzenete óta semmit sem írt. Felcitytől kettő is jött, az egyikben megköszönte az estét, a másikban arról érdeklődött, hogy mindenki jól van-e. Ezekre majd válaszolnia kell. De egyelőre Annie házának sötét ablakai kötötték le minden figyelmét. Vajon aggódnia kéne? Vagy dühöt kellene éreznie? Mindkét érzelem ott keringett az ereiben, de még nem lehetett tudni, melyik fog győzedelmeskedni. A biztonság kedvéért beütötte a 911-et a telefonjába, majd úgy csúsztatta vissza a zsebébe. Most senki sem fog meghalni azért, mert ő nem mert segítséget hívni. Amikor befordult a sarkon, látta, hogy a bejárati ajtó nincs rendesen becsukva. Pontosan úgy, ahogy egykor a Richardson-ház ajtaja sem. Natalie mesélte, hogy az apja félig nyitva találta az ajtajukat másnap reggel. Luke finoman kopogott az ajtódeszkán, abban reménykedve, hogy Annie előpattan a sötétségből, és mentegetőzni kezd a félreértés miatt. Erősen fülelt, hall-e lépteket vagy hangokat odabentről. De semmit sem hallott, minden csendes volt. – Annie! – suttogta, miközben belökte az ajtót a mutatóujjával. Amikor átlépte a küszöböt, apró, csillogó dolgok ropogtak a cipője alatt. Lehajolt, hogy megnézze, mik azok. Üvegszilánkok. Hosszú, ezüstös üvegdarabok hevertek szanaszét, mintha valaki egy tükröt hajított volna oda az emeletről. – Annie? – kiáltotta újra. Annie soha nem hagyta volna el a házat így, hogy éles üvegszilánkok hevernek az előszobában, és nem hagyta volna nyitva a bejárati ajtót sem. Legalábbis önként nem. Luke elővette a telefonját, kitörölte a 911-et, majd beütötte Annie mobiljának a számát, és a füléhez emelte a telefont. Telefoncsöngés hallatszott, és az emeletre vezető lépcső tetején, a korlát mellett erős, kékes fény kezdett világítani. Luke levette a telefont a füléről, és elindult a fény felé. Az üvegszilánkok hangosan ropogtak a cipőtalpa alatt, de amikor a szőnyeghez ért, a léptei elcsendesültek. A telefon tovább csörgött a kezében. Amikor megszólalt Annie

vidám hangpostafiók-szövege, Luke megszakította a hívást, és újratárcsázott. A fény megint világítani kezdett, és amikor felért a lépcső tetejére, meglátta a telefont. A földön hevert, egy összeroskadt test mellett. Annie. Luke letérdelt mellé, és közel hajolt, hogy hallja, lélegzik-e. Annie élt, de a szeme csukva volt. Úgy tűnt, nincs tudatában Luke jelenlétének. Kinyújtotta a kezét, és óvatosan megérintette Annie vállát. – Annie. Én vagyok az. Jól vagy? – kérdezte, és gyengéden megrázta. Annie szemhéja felpattant, szőke szempilláit kékre festette a feje mellett heverő telefon fénye. – Luke. Hát eljöttél – mondta Annie, de a mosolya félúton elhalt. – Persze hogy eljöttem. Hiszen mondtam, hogy mindig számíthatsz rám. Annie bólintott. Közben újra bekapcsolt a hangpostafiókja, és Annie a combjához préselte a telefont, hogy elhallgattassa. – Mi történt? – kérdezte Luke, és sérüléseket keresett Annie testén, de semmit sem látott a sötétben. – Hol van Brian? A kocsija odakint áll. Annie fészkelődni kezdett, és megköszörülte a torkát. – Odabent van – mutatott a zárt hálószobaajtóra az apró előtér végében. Luke feltette azt a kérdést, ami miatt Annie megutálhatja. – Bántott téged, Annie? – kérdezte, és átölelte a nő vállát. – Igazából nem magam miatt hívtalak, Luke. – Annie hangja száraz és rekedt volt, és még a sötétségben is látszott, hogy a szeme véreres. – Hanem Brian miatt. – Tessék? – Luke hátrahőkölt, és eleresztette Annie-t. Nem azért hagyta faképnél Felicityt, száguldott át a városon, és rontott be Annie házába, hogy Briannek segítsen. – Valami baj van vele. Az utóbbi időben túl sokat iszik. És ma este a garázsnál várt rám, amikor megjöttem a vásárlásból, és tombolni kezdett, mint egy őrült, és olyanokat ordibált, hogy alaposabban kéne

takarítanom, mert csótányok vannak a házban. – Annie megrázkódott, amikor a vádaskodásról beszélt. De Luke még mindig nem látott rá semmi okot, hogy akár csak leszarja Briant, még akkor sem, ha állítólag barátok. Annie az arcára szorította a kezét, és nehezen lélegzett. – Üvöltözött velem, és én már tudtam, mi követezik, úgyhogy elszaladtam, mire ő dobálni kezdett utánam dolgokat. A tükörrel kis híján el is talált. Bezárkóztam a fürdőszobába – hadarta gyorsan, a menekülés ritmusában. – Ő meg verni kezdte az ajtót, és beszakította az egyik táblát – folytatta, és megborzongott. Mi történt volna, ha bejut azon az ajtón? Annie szipogva megtörölte az orrát a kézfejével. – Aztán hirtelen csend lett. Én kijöttem, a ház romokban volt, a bejárati ajtó tárva-nyitva. Azt hittem, elment, hogy kicsit lecsillapodjon. Ezért feljöttem lezuhanyozni, és összeszedni pár holmit a hálóból, hogy ne zavarjam, amikor visszajön, de a szoba ajtaja zárva volt. Egy fogassal kinyitottam a zár nyelvét, de egy fiókos szekrényt tolt az ajtó elé. Csak résnyire tudtam kinyitni. Láttam, hogy az ágyon hever, de azt nem tudtam eldönteni, él-e, vagy meghalt. – Hívnunk kéne a rendőrséget. – Ne! – Annie felpattant, és lefogta Luke telefont tartó kezét. – Nem hívhatjuk őket. Brian is zsaru. Kirúgnák. – De lehet, hogy meghalt. Mi a fontosabb? – Luke felébresztette a telefonját, és begépelte a PIN kódját. Már a küszöbön fel kellett volna hívnia a rendőröket, amikor meglátta az üvegszilánkokat a padlón. Annie két tenyere közé fogta Luke kezét, körmei mélyen belevájtak a bőrébe. – Ha most kihívod a rendőröket, akkor engem ki fog nyírni. – Annie arcán patakzottak a könnyek. Az arca olyan közel volt, hogy jól látszottak a finom, vérvörös karcolások a bőrén, ahol eltalálták a röpülő üvegszilánkok. Reszkető ajkakkal beszélt, és a nyál összegyűlt a szája sarkában. – Megteszi, tudom, hogy megteszi. Luke ösztöne azt követelte, hogy azonnal hívjon segítséget! Túl jól emlékezett arra, hogy mi történt legutóbb, amikor nem tette meg. A

sok éven át tartó bántalmazás nyilvánvalóbb volt, mint egy tátongó seb, de most csak az volt a fontos, hogy Annie megnyugodjon. – Rendben – felelte, eleresztette a telefont, és lefejtette Annie szoros ujjait a kezéről. – Majd én megnézem, mi van vele, te addig maradj itt. – Kicsit oldalra billentette a fejét, hogy egyenesen Annie szemébe nézhessen. – De ha bármi történik, akkor neked kell kihívnod a rendőrséget. Annie úgy szorongatta a telefont a két tenyere között, mintha imádkozna. – Kihívom őket, megígérem! Luke megint megnézte magának Annie-t. – Biztos, hogy jól vagy? – Persze – mondta Annie, és türelmetlenül felhúzta a szemöldökét. – Menj! Luke óvatosan felállt, kicsit imbolygott, amikor a pangó véráramlás ismét megindult a feje felé. Annie teljesen magába fordult, a földön ülve átkarolta a lábát, és a fejét a térdére hajtotta. Észre sem vette Luke botladozását, igazából semmit sem vett már észre. Mindenképpen meg kell majd nézni, hogy megsérült-e, ha végre felkapcsolhatnak néhány lámpát. Luke-nak eszébe jutott, hogy azzal indult az estéje, hogy egy kiadós jóéjtpuszi miatt aggódott. És most egy elbarikádozott szoba felé tart, hogy szembenézzen egy erőszakos emberrel, akinek a munkaköréhez az is hozzátartozik, hogy pisztolyt hord magánál. Bátran a hálószoba ajtaja elé lépett. Az ajtógombról egy fémfogas lógott. Lerángatta róla, a fém hangosan csikordult a fémen, és Luke hevesen összerántjuk a hangtól. Nagy lendületet vett, és benyomta az ajtót, de az csak résnyire nyílt ki, majd megakadt valami kemény dologban. Hát igen, íme a meglepetésfaktor. Jobb lenne gyorsan túlesni rajta. Luke lehámozta magáról a dzsekijét, és maga mögé hajította a padlóra. Nekiveselkedett, és a jobb vállával nyomni kezdte az ajtót. Kicsit engedett. Luke vett egy nagy levegőt, és újra próbálkozott. Egyszer, kétszer, háromszor, amíg sikerült elég szélesre tágítania a rést ahhoz,

hogy bepréselődhessen rajta. Behúzta a hasát, és benyomakodott. A gombjai az ajtófélfának préselődtek, az egyik bele is akadt a reteszbe. Benézett a szobába, megszemlélte az elé táruló látványt. Soha nem járt Annie és Brian hálószobájában, de biztos volt benne, hogy normális esetben nem így szokott kinézni. Az ágy mellett álló éjjeli lámpáról eltűnt a búra, a villanykörte bántóan erős fényt vetett a fekete falra. Balra volt a fürdőszoba, az ajtaja nyitva, a résen át szanaszét hajigált ruhák és törülközők látszódtak, és mintha valaki lerókázta volna a padlót. Jobbra egy kis öltözőszoba nyílt, legalábbis Luke úgy gondolta, hogy az, de nem lehetett benne biztos, mert minden, ami korábban a polcokon feküdt és fogasokon lógott, most egy kupacban hevert a bejáratánál, egy cipőhalom társaságában. Úgy nézett ki, mintha rablók dúlták volna fel a szobát. Vajon mi vitte rá Briant erre az ámokfutásra? De nem volt idő ezen tűnődni. Először is meg kellett nézni, hogy van Brian. Nem halt meg, ennyi legalább biztos volt. Az ágyon hevert egy szál fekete bokszeralsóban, és jól látszott, ahogy süllyed és emelkedik a mellkasa. Két újabb lépés, és Luke már hallotta is a halk hortyogást. Az arca alatt sötét nyáltócsa szívódott be a párnába. Brian keresztben terült el a nagy franciaágyon, és egyértelműen aludt, nem volt halott. De ahogy Luke egyre közelebb ment az öntudatlan emberhez, annál nyilvánvalóbbnak tűnt, hogy nem egyszerűen csak álomba zuhant. Az éjjeliszekrényen a csupasz villanykörte félhold alakú fényfoltot vetett a falra. A lámpa mellett néhány apró tárgy feküdt. Luke először nem tudta kivenni, milyen holmik hevernek a lakkozott felületen. Látott egy kis orvosságos üveget, amin nem volt rajta a gyógyszerész címkéje. A gyenge fényben hunyorogva közelebb hajolt az éjjeliszekrényhez. Néhány szanaszét heverő, élénk színű pirulát látott, és legalább hat üres sörösüveget. Tabletták és alkohol? Nem csoda, ha a fickó teljesen ki van ütve. Ki kell innen menekítenie Annie-t. Majd később foglalkoznak a romhalmazzá vált szobával. – Luke – suttogta Annie az ajtórésen keresztül. – Hogy van? Ezek után, hogy érdekelheti Annie-t, hogy mi van Briannel?

– Jól van. Alszik – mondta, és felkapta az ágy és az éjjeliszekrény közé ékelődő szemetest. Majdnem üres volt, csak néhány használt papír zsebkendő volt benne. Egyetlen mozdulattal belesöpörte az éjjeliszekrényen álló holmikat a fényes, fekete szemeteszsákba. Az üvegek összekoccantak az alján. Luke kiemelte a szemeteszsákot, és összecsomózta. Nem fog segíteni Briannek, de azt sem hagyhatja, hogy véletlenül túladagolja magát. Luke még egyszer körülnézett a szobában. Annie ezt nem fogja tudni egyedül kitakarítani. Segítségre lesz szüksége, talán profi takarítókra. De most nincs idő erre. Biztonságos helyre kell vinnie Annie-t. Haza fogja vinni, magához.

23. FEJEZET – HADD ADJAK VALAMI TISZTA HOLMIT! Kérsz egy pizsamát? – kérdezte Luke, és felkapcsolta a henger alakú előszobai lámpát. Annie összerándult a százwattos izzó erejétől. A kocsiban sötét volt, amikor idefelé autóztak. Amikor Luke meglátta Annie-t az éles fényben, vissza kellett fojtania egy meglepett kiáltást. Mindig szépen fésült haja most kócos volt. A kulcscsontjára és az arca jobb felére vércsíkok száradtak. Biztosan megvágták az üvegszilánkok, amikor Brian utána dobta a tükröt, és az felrobbant. A jobb karján nagy, vörös zúzódás látszott, mintha nekiesett volna valami kemény dolognak. És a szeme, a szeme volt a legrosszabb. Be volt dagadva, és vérben úszott a sírástól. A szeme sokkal jobban árulkodott a fájdalomról, amit ki kellett állnia, mint a véres karcolások és a zúzódások. – Igen, azt hiszem, kéne egy pizsama – mondta Annie, és babrálni kezelte finom anyagból készült blúzán a szakadást. – Dőlj le a kanapéra! Szerzek neked ruhát, és utána készítek valami harapnivalót. Annie bólintott, és kibújt a teniszcipőjéből. Ez volt az egyetlen dolog, amit felkapott, amikor félőrülten kirohantak a házból. Miközben Luke kipréselte magát az ajtórésen át a hálószobából, magára hagyva a félmeztelen és totál kiütött Briant, csak egy dolog járt a fejében: azonnal ki kell menekítenie Annie-t ebből a házból. Annie kábultan vonakodott, de azért nem nagyon kellett erőltetni, hogy végül kilépjen az ajtón. Luke úgy döntött, hogy majd akkor beszélgetnek a drogról és az erőszakról, ha Annie már nem méterekre, hanem kilométerekre lesz Briantől. Luke elindult a lépcső felé, amikor Annie felkapta a fejét, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. – De ne Natalie holmiját, jó? – nyöszörögte. – A te egyik trikód is

megteszi. – Oké – mondta Luke azon tűnődve, nem furcsább-e, ha Annie az ő pólóját veszi fel Natalie egyik pizsamája helyett. Egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy átkutatja May fiókját, hátha talál valami megfelelő holmit, de aztán elvetette az ötletet. A szobába érve előhalászta a legszebb kockás flanelnadrágját, és egy puha, szürke pamutpólót, ami összement, amikor először kísérletezett egyedül a mosással. Nyaranta általában bokszeralsóban aludt, de úgy elöntött, ezúttal valami konzervatívabb hálóruhát vesz fel. Pamutnadrágot és egy pólót, a nagyobb testvérét annak, amit Annie-nek készített össze. – Remélem, ezek jók lesznek rád – mondta, amikor elindult a nappali felé. Annie a kanapén ült neki háttal, és úgy tűnt, nem vette észre, hogy Luke belépett a szobába. Luke letette a ruhákat a konyhapultra, és Annie felé indult, aki a tenyerébe temetett arccal ült, és a vállát rázta a néma zokogás. Luke a hátára tette a kezét, és finoman simogatni kezdte a blúz bordázott anyagán keresztül. – Jól van, semmi baj. Már biztonságban vagy. Annie felemelte a fejét. A szeméből áradó könnyfolyók könnyóceánná álltak össze, az arca csillogott a rávetülő fényben. Reszkető kézzel letörölte az arcát, és kihúzta magát ültében. Luke kivett egy papír zsebkendőt a dohányzóasztalon álló dobozból, a másik keze még mindig Annie lapockái között pihent. Rendszeresen kifogytak a különböző papíralapú termékekből, de Luke arról mindig gondoskodott, hogy legyen otthon elegendő papír zsebkendő. – Kösz – mondta Annie, elvette a zsebkendőt, és megtörölte vele a szemét és az orrát. Gyorsan és felületesen kapkodta a levegőt, és Luke arra gondolt, hogy talán egy rég esedékes idegösszeomlás veszi épp kezdetét. És az utolsó dolog, amit Annie látni akar, az Luke, aki tanúja volt az addigi titok napvilágra kerülésének. – Szólj, ha szeretnél inkább egyedül lenni. Megértem – mormolta Luke. – A pultra tettem a pizsamádat – folytatta, és kicsit visszahúzódott, a keze lecsúszott Annie hátáról. Majd beszélnek

reggel vagy egy hét múlva, vagy amikor Annie már nem érzi magát annyira sebezhetőnek, hogy Luke minden egyes szava fájdalmat okozzon neki. – De azonnal szólj, ha bármire szükséged van! – Luke kiegyenesedett, hogy kimenjen, de Annie két kézzel kapott utána. – Várj! – mondta, és lehúzta Luke-ot maga mellé, miközben odébb csusszant, hogy helyet csináljon neki. – Maradj itt, kérlek! Luke habozott. Annie mindig itt volt, számtalanszor segített neki az elmúlt nyolc hónap alatt. Segíteni akart neki, meg akarta menteni, de minden szó, amit ki kellett volna mondania, csak újabb sebeket tépett volna fel. Annie megszorította a kezét, és Luke-ot már nem érdekelte semmi más. Lezöttyent mellé az üres helyre, és meglepve tapasztalta, hogy Annie nem engedi el a kezét, még azután sem, hogy leült. Ehelyett maga köré kanyarintotta Luke karját, hogy ölelje át. Annie kezét fogni egészen más volt, mint Felicityét. Felicity keze picike volt, puha, és ha megfogta, nyugalommal és a valahová tartozás érzésével töltötte el, ami Natalie halála óta nagyon hiányzott neki. De Annie… az ő hosszú és hűvös ujjai szinte égették a bőrét, érintésük arra késztette, hogy azonnal eressze el, ugyanakkor egy örökkévalóságon át a kezében tartsa őket. A szíve hevesen vert, és minden dobbanással azt kiabálta valaki a fejében, hogy meneküljön innen. – Köszönöm, hogy eljöttél értem. Te vagy az egyetlen ember, akiben képes vagyok megbízni. – Annie hangja egészen elvékonyodott, és megköszörülte a torkát. – Hallottam, hogy Andy mit mondott az apádról. Akkor te is tudod, milyen az, ha bánt valaki, aki szeret. – Úgy mondta, mintha egyetértést várna. Luke ujjai ráfonódtak Annie kezére, és szorosan összezárultak. – Az apám nem szeretett engem – felelte színtelen hangon. – Annie, annak, ami ma este történt, semmi köze a szeretethez. Annie teste megmerevedett. Luke felkészült a védekező támadásra, és gyorsan elhallgatott. – Nem – felelte Annie, és kieresztett egy nagy, reszketeg sóhajt. Luke felkészült a folytatásra. – Szerintem sem – fejezte be Annie, és

Luke-nak dőlt, fejét a vállára hajtotta. Luke hatalmas megkönnyebbülése elmosta a feszengő érzést, amiért Annie hozzábújt. – Elmeséled, hogy mi történt az apáddal? Luke megnyalta az ajkát. Mesélje el? Soha senkinek nem beszélt még erről, csak Natalie-nek, és az is több mint húsz éve volt, a rejtekhelyükön. Valahányszor új nevelőcsaládba került, a szülők megpróbálták kihúzni belőle, hogy mi történt. Persze pontosan ismerték a történetét – benne volt az aktájában –, de valamiért az emberek azt hiszik, hogy jót tesz, ha beszél róla. De Annie-vel más volt. Megtudta a titkát, és úgy volt korrekt, ha ő is elmondja a sajátját. – Hallottad, mit mondott Andy. Részeg volt. Egész életemben részeg volt. Az anyám mindig azt mondogatta, hogy túlságosan szeret minket, ezért kap dührohamokat. Tízéves koromig el is hittem neki. De akkor szöget ütött a fejembe, hogy én vagyok az egyetlen gyerek, aki szünetekben a padon ücsörög, mert még mindig fáj a háta, ahol az apja elverte a nadrágszíjával. Annie ezt hallva összerándult. Luke arra gondolt, vajon Annie tudja-e, milyen érzés, vagy hogy Brian megütötte-e valaha a fiukat. Lehet, hogy ezért nem jött még haza az egyetem kezdete óta. – De amit velem csinált, semmi volt ahhoz képest, amit anyámmal művelt. Késő éjszaka jött haza, ocsmányul beszélt vele, olyan szavakat használt, amiket nem is ismertem. Szerencsés esetben anyám megúszta a gyalázkodással, de ha pechje volt, ha nem rakott rendet, és valamit elöl hagyott, vagy valami rosszat mondott, akkor megütötte. Minden éjjel azért imádkoztam, hogy valaki mentsen meg minket, vagy hogy az Isten csapja agyon az apámat. De sajnos az apámnak továbbra is volt pulzusa. – Luke megcsóválta a fejét, még mindig dühös volt magára, amiért hitt abban, hogy Isten törődik egy gyerekkel, aki csak egy a sok millióból. – De ami még ennél is rosszabb – folytatta a múltba révedve, állát Annie feje búbjára téve –, az egész város tudta, hogy apám veri anyámat. Terry is tudta, nemrég mondta el. Olyan volt, mint egy nagy család, ahol mindenki falazott a dologhoz. Senki sem hívta ki a rendőröket, legkevésbé az anyám. Azt hiszem, sokkal jobban félt attól,

hogy apámat letartóztatják, mint bármiféle fizikai sérüléstől, amit okozhatott neki. Amikor tizennégy lettem, anyám megint teherbe esett. Velem nagyon sokáig vajúdott, és végül sürgősségi császárral születtem meg. Az orvosok azt mondták, hogy a méhe megsérült a műtét miatt, és talán sosem lehet megint gyereke. Violet megfoganása valóságos csoda volt, és amikor felfedeztük, sok minden megváltozott. Az apám nem verte anyámat, kevesebbet ivott, többet volt otthon, és amikor az anyám a hatodik hónapban volt, az apám jelentkezett egy új állásra. Úgy tűnt, a pici Violet érkezése visszazökkent minket a normális kerékvágásba. Egy darabig én is hittem benne, hogy végre olyanok leszünk, mint egy igazi család. – Nem is tudtam, hogy van egy húgod – suttogta Annie. – Mert nincs. – De azt mondtad, Violet a húgod – mondta Annie, az ölébe vonva összekulcsolódott kezüket, és közelebb fészkelődött Luke-hoz. – Igen, az volt – felelte Luke, és előre félt a szavaktól, amiket ki kellett mondania. – De meghalt. – Ó! – sóhajtotta Annie. – Ne haragudj rám, nem kell beszélned erről. Nem kell elmondanod, ha nem akarod. – De el akarom mondani. Azt akarom, hogy tudd, miért aggódtam annyira… érted. Annie nem válaszolt, így Luke folytatta a történetet: – Apám nem kapta meg az állást. Elment a kocsmába, hogy piába fojtsa a bánatát. Ott összefutott Alex Kerksszel, aki a régi munkahelyén volt ellenőr. Alex elkövette azt a hibát, hogy megkérdezte, hogy alakulnak apám dolgai, és azt is megemlítette, hogy hallotta, az anyám megint várandós. Sose tudtam meg, mi történt pontosan, de apám úgy jött el a kocsmából, hogy meg volt róla győződve, hogy anyám fűvel-fával megcsalta, és a gyerek nem az övé. – Soha nem felejtem el, ahogy bevágta maga mögött az ajtót, az egész ház beleremegett – folytatta Luke kínlódva. – Tudtam, azonnal tudtam, hogy megint minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Nem tartott sokáig, kis ordibálás, néhány jól elhelyezett ütés, és egy utolsó, gyors rúgás, mielőtt elrohant volna otthonról. Ennyi elég is volt. A

kishúgom megszületett aznap éjjel a konyhába vezető folyosón. Már halott volt. Luke hatalmas gombócot érzett a torkában. Eddig képes volt szenvtelen, monoton hangon beszélni, mintha csak egy film történetét mesélné el. Annie szorosan hozzásimult, a teste melege átszivárgott Luke pólójának anyagán. – Te is ott voltál? – kérdezte Annie remegve. Luke magán érezte a tekintetét, de próbált nem ránézni, nem akart sírni. – Aha – nyögte, és alig bírta visszatartani az égető érzést a szemében. De folytatnia kell. Annie-nek tudnia kell, milyen hatalmas kockázattal jár, ha marad, amikor menekülnie kellene. – Elrohantam otthonról azután, hogy Violet megszületett. Natalie-ék hátsó kertjében állt egy fészer, ott bújtam el. Másnap reggel Natalie ott talált rám. Az egész város minket keresett, engem és az apámat. – Anyád kihívta a rendőrséget? Luke lassan nemet intett a fejével, és Annie felé fordult, hogy a szemébe nézzen. Annie szeme körül lelohadt a duzzanat, és a szeme fehérje megint olyan volt, mint a porcelán. Az arcár vérvörös vonalak csíkozták, mintha valaki vékony filctollal rajzolta volna őket a bőrére. Az egyik összegubancolódott hajtincsébe egy üvegszilánk akadt. Luke kinyújtotta a kezét, és finoman kibogozta a szilánkot a hajcsomóból. – Nem hívta ki a rendőröket – mondta, és Annie arcát fürkészte, aki a hajából kiszedett üvegszilánkot bámulta. – Natalie apja hívta ki őket. Másnap reggel ő vette észre, hogy tárva-nyitva van a bejárati ajtó. Amikor belépett, hogy megnézze, minden rendben van-e, meglátta a vércsíkot, ami anyám hálószobájába vezetett, és ő találta meg őket, anyámat és a kis Violetet az ágyban. – Szóval akkor ő hívta ki a hatóságokat – mondta Annie, és kivette Luke kezéből az üvegszilánkot. – Az anyád meg volt ijedve? – Nem, Annie, nem volt megijedve. – Nem? – Annie meglepetten Luke-ra nézett. – Halott volt. – Micsoda? – Beletelt néhány másodpercbe, amíg Annie arcán

megjelent a riadt döbbenet. – Elvérzett alvás közben. – Te jó isten! – zihálta Annie, és ledobta a szőnyegre az üvegszilánkot, mintha megvágta volna a kezét. – Mindenki azt hitte, hogy én is meghaltam. De Natalie rájött, hol bujkálok. Belépett az összetákolt ajtón, és megpuszilt, és ez többet jelentett minden szónál. Utána még órákig együtt bujkáltunk a fészerben. A gyerekvédelmisek néhány óra múlva értem jöttek, és soha többet nem tértem vissza abba a házba. – És azt hitted, velem is valami ilyesmi történt? – Annie szeme könnyben úszott, de most nem úgy ömlöttek a szeméből, mint pár órája, amikor rátalált. Ezek a könnyek lassan gyülekeztek a szemhéja alatt, mint egy hűvös és nyugodt tavacska. – Nem attól félek, hogy Brian megöl téged – mondta Luke, de már akkor kételkedett ebben, amikor a szavak elhagyták a száját. – Nem, ez nem igaz. Azok után, amit ma éjjel láttam, baromira félek, hogy elvesztelek. De ami majdnem ugyanennyire megrémít, az az, hogy olyan életed van, mint az anyámnak. Annie lélegzete elszorult, úgy tűnt, egy percig nem tud levegőt venni. Pislogott, és két könnycsepp szaladt végig az arcán, az egyik a felső ajkára hullott. Luke finoman letörölte az ujja hegyével. Annie lehunyta a szemét, és előredőlt, a légzése felgyorsult. Luke eddig sosem vette észre, milyen lágy az ajka, soha nem gondolt bele, milyen lenne, ha az ajkát Annie-éhez préselné, ha a kezével átölelné a derekát, ha magához szorítaná, és többet sosem eresztené el. Jaj, nem, nem, nem! Nem szabad ilyesmikre gondolnia Annie-vel kapcsolatban! Annie házasságban élt, még ha bántalmazó házasságban is, ráadásul ő volt a felesége legjobb barátnője. És Luke egyetlen igaz barátja. Luke elrántotta a kezét, és felpattant. Annie oldalra dőlt, és a fejét majdnem beütötte a kanapé karfájába. Megdörzsölte könnymaszatos arcát, és ijedten felnézett Luke-ra. – Mi a baj? – Későre jár, és biztosan nagyon fáradt vagy. Majd holnap reggel folytatjuk. – Luke meztelen talpa már a konyhakövön csattogott.

Megpaskolta a ruhakupacot a pulton, és azt mondta: – Hát, itt van a pizsamád, és alhatsz May szobájában, ha akarsz. Valószínűleg az biztonságosabb, mint Will tartózkodási helye. – Várta, hogy Annie felnevet, de aztán kicsit késve rájött, hogy a nevetésnek nincs helye ma éjjel. – Beteszek egy fogkefét és egy törülközőt a gyerekszobába. Szükséged van még valamire? Annie felült, és beletúrt a hajába. A haja picit hullámos lett, a tincsek nem egyenesen lógtak a vállára, hanem kicsit felkunkorodtak. – Minden oké – felelte. – De azt hiszem, inkább idelent alszom, ha nem bánod. – Beszéd közben ide-oda ingatta a fejét, hogy megtornáztassa a nyakizmait. Luke nem tudta nem észrevenni a válla és a nyaka kecses ívét. Hogy tudná elhallgattatni ezt az új hangot a fejében? Az egyetlen lehetőség a távolság. Ha egy egész emelet választja el Annie-től, az talán segít. Muszáj, hogy segítsen. Luke fáradt volt, kimerítették az este eseményei. Reggelre minden rendbe jön. Lesz egy szép, meghitt vasárnap reggelük, és majd kitalálják, hogy mi legyen a következő lépés. – Persze, semmi akadálya – mondta, és még egy lépést hátrált, nagyon vágyott már az ágya hívogató biztonságába. – Érezd magad otthon! – Nem azt teszem mindig? – Annie szája sarkában felderengett egy kis mosoly. Felállt, és kicsit megingott, bele kellett kapaszkodnia a kanapé támlájába. – Azt hiszem, fáradtabb vagyok, mint hittem. Annie megkerülte a kanapét. Luke intett neki, és az előszoba felé hátrált. – Holnap reggel találkozunk! – Oké – mondta Annie, és a melléhez szorította a ruhahalmot. Nagyon férfiasnak tűntek Annie rózsaszín pizsamanadrágja és fodros blúza mellett. – Hé, Luke! – Igen? – Köszönöm, hogy elmesélted, mi történt veled. Luke behunyta a szemét. Új érzelem söpört át rajta. Talán a megbánás? Vagy a megkönnyebbülés? – Szívesen – mondta egyszerűen. Nem várta meg Annie válaszát,

gyorsan ellenőrizte, rendesen be van-e zárva a bejárati ajtó, majd rátolta a reteszt is. Miután a retesz nyelve a helyére csusszant, ugyanezt megcsinálta a garázsba vezető ajtóval is. Lehet, hogy nem tudta megvédeni az anyját az apjától, és Natalie-t a ráktól, de az tuti, hogy Annie-t meg fogja védeni, amíg ez alatt a tető alatt alszik. Még egyszer ellenőrizte a zárakat, majd feltrappolt az emeletre. Gyorsan becsukta a hálószoba ajtaját, és az ágy lábánál álló komódhoz sietett. Kinyitotta a felső fiókot, kotorászni kezdett a pólók és alsónadrágok között, és előhúzott egy kazalnyi régi számlát és névjegykártyát. A kupac tetején egy egyszerű, fehér kártya hevert, amit néhány hete kapott postán. Dennis Bormet, TANGLEWOOD BIZTONSÁGI SZOLGÁLAT

24. FEJEZET LUKE EGY RÁNDULÁSSAL ÉBREDT. A nap már magasan járt, és beáradt a hálószoba ablakán, így meg tudta nézni, hány óra. Fél tizenegy. Remek. Elárasztották az elmúlt huszonnégy óra eseményeinek emlékei, és kipattant az ágyból. Annie valószínűleg már ébren van odalent, és azon tűnődik, hol van már Luke. Lerúgta magáról a vékony, kék takarót, és keresgélni kezdte a köntösét. Nagyon régen volt, hogy vette magának a fáradságot, hogy belebújjon, de ez most egyértelműen egy olyan helyzet volt, amely megkívánja a köntösviselést. Végre észrevette a bolyhos, kék anyagot kikandikálni egy halom kimosott és összehajtogatott törülköző alól, amiket vagy két hete nem bírt a helyükre tenni. És akkor megszólalt az ajtócsengő. Az első ember, aki eszébe jutott, Brian volt. Honnan tudja, hogy Annie itt van? Talán nem is tudja, talán csak keresi. Ha ez a helyzet, akkor Luke-nak kell ajtót nyitnia, meg kell akadályoznia, hogy Brian Annie közelébe férkőzhessen. Egy gyors rántással kiszabadította a köntöst a törülközőkupac alól, ami persze ledőlt, és sietve beleerőltette a karját a köntös ujjába. Amikor kinyitotta a hálószoba ajtaját, egy ismerős hang csendült fel az előszobában. Nem Briané, hanem Felicityé. – Jó reggelt, Luke Richardsont keresem. Elnézést, lehet, hogy eltévesztettem a címet. – Egyértelműen Felicity hangja. – Nem, jó helyen jár – hallotta Annie vidám válaszát a lépcső felé menet. A tölgyfa korlát felett Luke jól látta Annie-t, aki szinte elveszett a szürke pólóban és a kockás nadrágban, amit tegnap este adott neki. Éppen szélesre tárta az ajtót, hogy beengedje Felicityt. – Hm, köszönöm. – Felicity hangja felkunkorodott a mondat végén, és tele volt kérdésekkel. – Elnézést, nem értettem a nevét. – Annie vagyok.

– Ó. Annie – mondta Felicity olyan hangon, mintha végül eszébe jutott volna a válasz egy nehéz vizsgán. Luke megköszörülte a torkát, amikor leért a lépcsőn. Meztelen talpán át érezte, hogy a bejárati ajtón beáradó nap átmelegítette a fapadlót. – Szia, te hétalvó – mondta Annie nevetve. Habár tegnap megjárta a poklot, és a kanapén aludt, mégis ragyogóan festett. Luke még sosem látta őt smink nélkül. Az arcbőre olyan finom volt, mint a tejszínhab, és Luke eltűnődött, vajon miért vacakol azzal, hogy vakolatot kenjen rá. Még a karcolások is úgy néztek ki, mintha filctollal rajzolták volna őket a bőrére. – Csak most ébredt fel – magyarázkodott Annie. Felicity nem találta viccesnek a helyzetet. Ujjaival idegesen babrálta a kezében tartott telefon berepedt képernyőjét. A haját szoros lófarokba fogta, keki színű rövidnadrágot és áttetsző, fehér blúzt viselt egy hosszú, fehér póló fölött. Luke tudta, hogy mire gondolhat. A picsába! – Ne haragudj! Nagyon fáradt voltam. – Hosszú volt az éjszaka? – szúrt oda Felicity, tekintete ide-oda járt Annie és Luke véletlenül egyforma pólója között. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek! Nagyon aggódtam, amikor nem válaszoltál egyetlen üzenetemre sem, ezért arra gondoltam, átnézek, hogy a vészhelyzet – a szót nyomatékkal ejtette ki, és közben Annie-t nézte – sikeresen megoldódott-e. De úgy tűnik, jól vagytok, szóval azt hiszem, inkább megyek. – Ó! Óóóó! Maga Felicity. Az iskolai tanácsadó – mondta Annie, és felhúzott szemöldökkel Luke-ra nézett. – Igen. Ő Felicity. Felicity, ő Annie. Ő vigyáz Claytonra, amíg a gyerekek iskolában vannak. – Natalie legjobb barátja – mondta Annie, és kézfogásra nyújtotta a kezét. Felicity röviden megrázta. – Ez az egész nem az, aminek látszik. – Így van – erősködött Luke is, és örült, hogy Annie végre kapcsolt.

Felicity keresztbe rakta a jobb lábát a háta mögött. Ez volt az első alkalom, hogy Luke tűsarkú nélkül látta. A lábán egy olcsó tangapapucs volt, és ettől szokatlannak és nagyon sebezhetőnek tűnt. – Csőtörés volt nálunk, és mindent elárasztott a víz. A férjem – Annie habozva ejtette ki a szót – rendőr, és nem tudott hazajönni, hogy segítsen, ezért hívtam Luke-ot. Nagyon sajnálom, hogy tönkretettem az estéjüket. – Annie rácsapott Luke karjára. – Hé, legközelebb szólj, ha randid van. Luke nem volt biztos benne, hogy ez a játékos lökdösődés helyénvaló-e ebben a helyzetben. De legalább a beszélgetés hangneme megváltozott. Felicity megint Annie-re nézett, a pillantása hosszasan időzött rajta. A kamaszok stiklijein edződött, mindentudó tekintettel méregette őket. – Nem szükséges magyarázkodnia – mondta, és begyömöszölte a telefonját a csípőjén billegő válltáskájába, majd előhúzott egy kulcscsomót. Láthatóan nem vette be a sztorit. – Jobb, ha megyek. Jó étvágyat a reggelihez. Isteni illata van a szalonnának. Luke annyira feszengett a kínos helyzetben, hogy addig észre sem vette az ínycsiklandó illatot. Felicity hátraarcot csinált, és elindult a behajtón álló zöld Nissan felé. – Menj utána! – sürgette Luke-ot Annie, és a szemével Felicity után intett – Nyomás! Luke leejtette a vállát, maga sem tudta, hogy valóban Felicity után akar-e menni. Nem akarta megbántani a nőt, azt pedig nagyon nem akarta, hogy a következő tanév kínos feszültségben teljen. Ugyanakkor abban sem volt biztos, hogy akar-e viszonyt kezdeni vele. De Annie vállba bökte, és fejével az ajtó felé intett. – Jól van – mondta Luke, és kirohant az ajtón, Felicity nevét kiabálva. A nő megállt, de nem fordult meg. – Csak hadd menjek el, oké? Nincs rá semmi jogom, hogy megbántva érezzem magam. Két és fél randink volt eddig, néha megfogtuk egymás kezét, és egyszer kicsit kényszeredetten megöleltük egymást. Fényévekre vagyok attól, hogy a barátnőd

legyek. Nincs jogom ítélkezni fölötted – mondta a táskája bőrszíját igazgatva. A legprofesszionálisabb tanácsadói hangját használta. De ettől a hűvös helyzetelemzéstől Luke csak még rosszabbul érezte magát. – Annie tényleg csak egy barát, esküszöm. – Aha. – Felicity megfordult, és felnézett Luke-ra. Zöld szeme csillogott. – De azonnal rohantál, amikor hívott. Nagyon aggódtam érted, Luke. Egyetlen üzenetemre sem válaszoltál, sem tegnap éjjel, sem ma reggel. Eszedbe jutott egyáltalán, hogy felhívj? Luke kinyitotta a száját, de képtelen volt összerakni egy értelmes mondatot. Megnézte az üzeneteit, mielőtt Annie-t hazahozta magához, de miután beléptek az ajtón, egyszer sem vette elő a telefonját. Felicitynek igaza volt. Annie első kétségbeesett üzenete óta csak és kizárólag ő járt a fejében. – Igen. Pontosan erről beszéltem – mondta Felicity, és megemelte zuhatagként leomló lófarkát, mintha érezni akarná a szellőt a nyakán. Aztán eleresztette, és megint a táskáját kezdte babrálni. – Szerintem nem állsz készen arra, hogy kilépj Natalie árnyékából. És ez az árnyék most Annie. – Nagyon kedvellek, Felicity. Imádom, ahogy a gyerekekkel bánsz a suliban, és mindig megnevettetsz, ha együtt vagyunk. – Luke elvörösödött, úgy érezte, hogy a száját elhagyó szavak valami zűrzavaros katyvasszá állnak össze. – De – vágott közbe Felicity, hogy ne Luke mondja ki a következő szavakat – még nem állsz készen. Luke nagy nehezen intett a fejével. – Nem. Még nem. – Nem. Szerintem sem. – Kinyújtotta a kezét, és finoman megszorította Luke karját. – Majd hívj fel, ha úgy érzed, felkészültél egy új kapcsolatra. Talán megint megpróbálhatnánk. – Úgy lesz. – Luke is megszorította Felicity kezét, majd útjára engedte. Nézte, ahogy a nő elsétál, és nem érzett késztetést, hogy visszatartsa. Luke megvárta, amíg Felicity elhajt, és csak utána ballagott vissza

a házba. A nap erősen melegítette a vállát a köntösön keresztül, a vékony póló a felsőtestéhez tapadt az izzadságtól. Annie-é két számmal kisebb volt, de még így is úgy lógott rajta, mintha egy kislány felvette volna az apja pólóját. Annie. Zavarba ejtő volt, hogy a gondolatai azonnal visszatértek hozzá. Mintha az utóbbi időben az élete egyetlen pont körül forgott volna, de még nem tudta, hogy ez a gravitációs erő barátságos vonzása, vagy egy veszélyes örvény. Csak azt tudta, hogy ki áll a spirál középpontjában. Átlépte a küszöböt, és elmosolyodott, amikor megérezte a légkondicionálóból áradó hűvös szellőt és a szalonna illatát. Nem tudta eldönteni, hogy ez Natalie „árnyéka” volt-e, ahogy Felicity mondta, vagy valami új és igazi érzés kezdete. De ez a reggel nem megfelelő időpont arra, hogy ilyesmiken törje a fejét. A mai nappal elérkezett az idő, hogy kimenekítse Annie-t a bántalmazó kapcsolatából, és nagy megkönnyebbülést érzett, hogy Annie végre megengedi neki, hogy megtegye. – Kérsz reggelit? – kérdezte Annie a konyhából. Amikor belépett, Annie már két tányérral a kezében állt, mindkettő megpúpozva szalonnával, pirítóssal és rántottával. Letette a két tányért a pultra, két szék elé. – Nem is tudtam, hogy van itthon szalonna – mondta Luke, és leült az egyik székre. Annie egy nagy pohár narancslevet tolt elé. – És narancslé. Elmentél bevásárolni? – Persze, ebben a pazar ruhakölteményben – mondta Annie, és végigmutatott a buggyos hacukáján. – Na nem. Minden a hűtőből való. Még nem járt le a szavatossági idejük, megnéztem. A narancslé sűrítményből van, a fagyasztóban volt. Emlékszel? Néhány hete kitakarítottam a hűtőt, tudom, mi hol van benne. Luke a villájára tűzött egy adag rántottát, és a szájába lapátolta. Az első falat után a gyomra dühösen megkordult. Már vagy tizenhat órája nem evett, és az étel íze felébresztette az ízlelőbimbóit, amitől csak még éhesebbnek érezte magát. Mire Annie felmászott mellé a másik székre, Luke tányérja már félig üres volt.

– Na? Sikerült elrendezni a dolgot Ms. Masonnel? – Azt hiszem, hitt nekem, amikor azt bizonygattam, hogy nem lobog köztünk a perzselő szerelem lángja. – Luke próbálta elviccelni a dolgot. – De úgy döntöttünk, hogy egy ideig nem találkozunk. Annie szemöldöke felszaladt. Az egyiken egy karcolás húzódott végig keresztben, ezért másként gyűrődött fel, mint a másik. – Tessék? És miért? Luke letette a villáját. – Úgy véli, hogy még túl korai, és hogy nem állok még készen ilyesmire. – Luke az étellel megpakolt tányérjára meredt, és eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor Annie náluk járt, és elkészített egy késői reggelit. Natalie temetésének másnapján. – Talán igaza van. – Mmm. – Annie szája tele volt pirítóssal, és úgy tűnt, ez nagyon kapóra jött neki, mert nem kellett kimondania, mit gondol a dologról. Luke bekapott még egy falat tojást, és csendben eszegettek tovább. Olyan sok megbeszélnivalójuk lett volna, de Luke nem tudta, hol kezdje. Meg akarta kérdezni, hogy akkor most mi legyen. Átmennek Annie-ékhez, és összepakolják a holmiját? Vigye el egy bántalmazott nők számára fenntartott védett házba, vagy inkább keressenek egy szállodát? Esetleg töltsön el még egy éjszakát itt, a kanapén? És ő? Milyen érzés lesz Brian szemébe nézni most, hogy tud… mindenről? Ekkor Annie telefonja csöngeni kezdett, megrepesztette a csendet, és megszakította Luke gondolatait. A hangot letompította a kanapé egyik párnája, ahová beszorult. Annie felpattant, a villáját a pultra ejtette, a gránitlapra tojásdarabkák hullottak. Aztán már a kezében is volt a telefon, és a kijelzőjére bámult. – Ő az? Annie bólintott. Persze hogy Brian volt. Ki más miatt sápadt volna el ennyire? Gyorsan megnyomott néhány gombot, és elnémította a csengést, majd a kanapéra hajította a telefont. Arcát reszkető tenyerébe rejtette, a válla hevesen rázkódott. Luke ellökte magát a pulttól, és utána indult, meztelen talpa nesztelenül lépkedett a csempézett padlón. Annie ugrott egyet, amikor

Luke átölelte. Amikor megérezte az érintését, felé fordult, arcát Luke vállába fúrta, átölelte, és a kezével kis köröket rajzolt Luke hátára, Luke karja pedig önállósodott, védelmezőn köré fonódott, és szorosan magához vonta Annie testét. Nagyon fura érzés volt megint ilyen közel lenni valakihez. A testi közelség, Natalie-t kivéve, mindig kínos és kényelmetlen érzést keltett Luke-ban, de Annie-t nagyon jólesett a karjában tartani. Annie könnyei átáztatták a pólóját, és felszívódtak az anyagba, mint az eső a tavaszi földbe. Luke finoman végigsimított Annie hátán, szerette volna megnyugtatni, szerette volna átvállalni a fájdalmát. – Ha megint hív, majd én felveszem – mondta, és egy puszit nyomott Annie feje búbjára. – Soha többé nem kell beszélned vele. Annie karja elernyedt, és lehullott Luke hátáról. Luke-ot kínos forróság öntötte el, és csöngeni kezdett a füle. Túl messzire ment, túlságosan sietett. Túl könnyen érintette meg, túl rámenősen próbálta megnyugtatni. Megköszörülte a torkát, hátralépett, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a lábujjait, nem mert Annie arcára nézni. – Hazamegyek – mondta Annie. – Ezzel a hívással jelezte, hogy úton van ide. – Tessék? – pislogott döbbenten Luke. Annie a flanelnadrág zsebébe tette a telefont. – Kidobtam a ruháimat. Teljesen tönkrementek. Maradhatnak ezek rajtam, amíg hazaérek? – kérdezte, és a kölcsönkapott ruhájára mutatott. Luke eleresztette a füle mellett Annie kérdését. – Vissza akarsz menni? – kérdezte. Annie karba tette a kezét, és idegesen huzigálta a pólója ujját. – Csak egy ostoba balhé volt. Brian… nem érzi túl jól magát mostanában. Ő… – Gyógyszerekkel tömte tele magát, Annie. Láttam. Tabletták és pia. Ne falazz neki tovább! – Az alkohol az oka. Tudom. Ha iszik, kifordul magából. És a pirulákat azért veszi be, hogy lecsillapodjon. De el fog járni kezelésre. Megígérte. – Annie egy szürke cérnaszálat csavargatott az ujja körül,

amit a póló szegélyéből húzott ki. – Soha nem emelt kezet rám, amíg Matt el nem költözött. Luke alig kapott levegőt. Egy „csodálatos férjből” nem lesz egy csapásra „kegyetlen bántalmazó”, ilyen nincs. De nem akart vitatkozni, nem akart tiszta vizet önteni a pohárba, mert ha Annie csak egy kicsit is hasonlít az anyjára, akkor a leplezés sokkal könnyebb számára, mint az igazság. Sokkal egyszerűbb volt megbékíteni a férjében lakó szörnyeteget, mint megölni. – Annie – mondta, és nagyon vigyázott, hogy a hangjában ne legyen ítélkezés –, hogy kaphatna kezelést, ha nem akarja, hogy bárki tudjon a problémájáról? – Nem tudom… Én csak… nem látok más megoldást – mondta Annie, és hunyorogva felnézett Luke-ra. – Hát hova mehetnék? – Egy védett házba – vágta rá Luke. – Vagy elvihetlek valahová, messze tőle. Elbújhatnál. Vagy… – Nem lehet – mondta Annie, és tétován meglendítette a karját. – Rám találna. Te is tudod, hogy képes rá. – És ez mióta ok arra, hogy olyasvalakivel maradj, aki bánt téged? – Luke kijött a béketűrésből, és úgy fogta a fejét, mintha egy matematikai probléma megoldását keresné. – Te ezt nem érted – vágott vissza Annie. – Nem értheted. Ami közted és Natalie között volt, az nekem sose volt, érted? Nekem nem volt senkim, aki szeretett, aki dédelgetett. És én idővel megtanultam együtt élni ezzel. Ha most elmegyek veled, akkor soha nem áll le. Bántana engem, bántana téged, bántaná a családodat. És ezt nem hagyhatom. Luke a fejét csóválta, képtelen volt elhinni, amit hallott. Érezte, hogy kezdi elönteni a pánikszerű düh. Teljesen elvesztette az önuralmát, és előrelendült. Finoman, de határozottan megragadta Annie karját, aki felnézett rá, a szeme tágra nyílt, inkább a meglepetéstől, mint a félelemtől. – Nem mehetsz vissza! Nem engedem! – Luke hangja elfulladt. – Nem kell így élned. Annie kerülte a pillantását, és Luke tudta, hogy úgy építi fel a

védvonalait, ahogy az emberek a torlaszokat az ablakaik elé, amikor közelít a hurrikán. Annie megrázta a fejét, hajtincsei az arca körül repkedtek. – Hadd segítsek! – könyörgött Luke, az egyik kezével eleresztette Annie karját, és kisimított egy nedves, kócos hajtincset az arcából. Néhány hajszál a szempilláiba akadt, amelyek nyirkosak voltak az arcát szántó könnyektől. – Hadd segítsek neked, ha már az anyámon nem tudtam segíteni. – Én nem az anyád vagyok – felelte Annie keserűen, és a szája sarka legörbült. Luke ellökte a kezét. Ennyi volt. Annie elmegy, bármit mond is Luke, nem fogja meggondolni magát. Ekkor csengettek. Annie megrándult, és vadul körbenézett, a szeme kitágult a rettegéstől, mintha bomba robbant volna fel a közelében, és nem a csengő szolid bim-bamja szólalt volna meg. Meglódult az ajtó felé, kikerülte Luke-ot, akinek még épp sikerült elkapnia az ujjai végét. – Hívj fel, ha kész vagy elhagyni! – Luke a karcsú ujjakat nézte, a barackszínűre lakkozott körmöket, és egy szaggatott sóhaj tört fel a mellkasából. Túl sokáig fojtotta el a fájdalmat, amit gyerekkora óta hordoz magában. Túl sok kínt és szenvedést fojtott el az élete során. Nem, nem lesz több tettetés. – De addig ne keress minket, kérlek! – Jól van. Legyen így, ha ezt akarod! – Annie elrántotta a kezét, és Luke-ra meredt. Már teljesen a hárító üzemmódban volt, Luke nem férkőzhetett közel hozzá. – Isten veled, Luke! – Isten veled, Annie! – suttogta Luke. Annie kiment az előszobába, és nem nézett vissza. Luke lerogyott a kanapéra, és a fülére szorította a tenyerét, próbálta kizárni a beszűrődő hangokat, a nyíló bejárati ajtót és Brian puhatolózó sziáját.

25. FEJEZET LUKE FEKÜDT AZ ÁGYBAN, és azon tűnődött, hogyan juthatott idáig. Egyedül egy üres házban, egy üres ágyban a tizenhetedik házassági évfordulóján. Natalie elment. A gyerekek elmentek. Felicity elment. Annie elment. Az elmúlt héten újra és újra lejátszotta a lejében Annie búcsúját. Az emléke kísértette őt a munkahelyén, a megbeszéléseken. Kísértette a szokatlanul üres házban, az visszhangzott a falakról. Azon töprengett, hol rontotta el, mit kellett volna másképp csinálnia. De minden egyes forgatókönyvnek ugyanez lett a vége, Annie soha többé nem állt szóba vele. Így viszont legalább Luke döntése volt. Annie távozása után néhány órával Luke összeszedte a bátorságát, hogy elővegye a névjegykártyát, amit előző este ásott elő a fiókból. Dennis Bormet, a férfi, aki a biztonsági átvilágítás ügyében hívta Brian leendő munkahelyéről. Szorongva, de eltökélten tárcsázta a kártyán lévő számot. A telefon kicsöngött, egyszer, kétszer, háromszor. Luke már azon kezdett gondolkozni, milyen üzenetet hagyjon, ha a postafiók jelentkezik, amikor Bormet felvette. – Halló? – Halló! – vágta rá Luke automatikusan. – Öööö… – Megköszörülte a torkát, és próbálta felidézni a mondókáját, amit korábban gondosan összerakott. – Tudom, hogy ki maga, ha ez kicsit megolajozza a dolgot – zsörtölődött Dennis Bormet, mintha Luke valami fontos tevékenység közben zavarná. Luke csak most jött rá, hogy vasárnap délután van. – Luke Richardson vagyok, néhány hete beszéltünk Brian Gurrella őrmesterről… Ön hívott a biztonsági átvilágítás ügyében, ugye? – Mmm-mgen, és? – Bormet evett. Egyértelmű volt, hogy épp eszik valamit. Luke felidézte a sebeket Annie lábán és arcán, majd arra gondolt,

hogy Brian ezúttal túlment minden határon, és rendületlenül folytatta: – Sajnos vissza kell vonnom a korábbi ajánlásomat. Azóta új információk kerültek napvilágra, és én… – Luke elakadt. Rájött, hogy nem elegánsan, hanem kamaszos éretlenséggel fogalmaz. Eddig betartotta a játékszabályokat, és lám, hova jutott vele. Mély levegőt vett, és hadarni kezdett. – Brian Gurrella alkoholista. Nem tudom, hogy ezt vizsgálták-e, vagy számít-e egyáltalán, de azt hiszem, nem árt, ha tudják. Dennis Bormet sokáig nem válaszolt, és Luke már azt hitte, letette. A füléhez préselte a telefont, úgy hallgatózott, és nyeldeklést hallott, meg egy elfojtott böfögést. – Milyen bizonyítéka van Gurrella őrmester állítólagos alkoholizmusára? – Luke papírzörgést hallott a háttérből, és hacsak nem kartonlap vastagságú szalvéták voltak, akkor végre sikerült felkeltenie Bormet érdeklődését. – Láttam, amikor teljesen ki volt ütve. Én… én láttam néhány címke nélküli tablettát is és… – Luke habozott, hogy beszéljen-e Annie sérüléseiről. – És erőszakos cselekedeteknek is láttam a nyomait. Eltört bútorok, üvegszilánkok szanaszét. Dennis Bormet hosszasan hallgatott, és kínos csend telepedett a két férfira. Luke felismerte a kihallgatási technikát még azokból az időkből, amikor az anyja haláláról kérdezték. A hosszú szünetek arra késztetik az embert, hogy további információkkal töltse meg a csendet. – Mr. Richardson, szeretném ezt részletesebben is megvitatni önnel. Felhívhatnám hétfő reggel, és jegyzőkönyvbe vehetném a beszélgetésünket? – A „jegyzőkönyvbe vétel” azt jelenti, hogy felveszi a beszélgetésünket? – Így van, uram. De szigorúan bizalmasan kezeljük. Soha senki sem fogja megtudni, hogy beszélt velünk. Luke beleborzongott a veszély és a bosszú érzésébe. Ha elmondja az igazat, akkor talán nem veszik fel Briant. És akkor Annie itt marad, biztonságban, néhány sarokra tőle. Ha Brian megint bántani próbálja,

akkor segítséget kér Luke-tól, aki igenis ki fogja hívni a rendőrséget. – Örömmel beszélgetek önnel holnap reggel. Elnézést kérek, amiért hétvégén hívtam. Luke lenyomta a piros gombot, és diadalmasan az ágyra hajította a telefont. Képzeletben gratulált önmagának, ám hirtelen egy kellemetlen gondolat merült fel benne: nem csak azért csinálta, hogy Annie-nek segítsen. Azért csinálta, hogy Annie ne menjen el. Luke egy vállrándítással hessegette el a bűntudatot. Lehet, hogy nem színtiszta önzetlenségből hívta fel az ürgét, de ettől függetlenül nem volt helytelen lépés. Másnap reggel Luke hosszas beszélgetést folytatott Bormet-vel, amíg munkába hajtott. A rákövetkező nap Bormet főnökével tárgyalt. És utána nem volt más dolga, mint várni. A telefonnal a kezében aludt, biztos volt benne, hogy Annie inkább előbb, mint utóbb felhívja, és kétségbeesetten a segítségét kéri. Luke nem tudott sem visszaaludni, sem kimászni az ágyból. Pedig hamarosan fel kell kelnie, és be kell jelentkeznie, legalább a látszat kedvéért, hogy tényleg dolgozik itthon. Ma nem akart elmenni otthonról. Tudta, hogy érkezni fog egy levél Natalie-től. És az egész az esküvőjük napjáról fog szólni. Jól ismerte Natalie-t, tudta, hogy részletesen le fogja írni, ahogy az esküvő előtti este közösen fogalmazgatták a fogadalmuk szövegét, és éjfél után döbbentek rá, hogy elérkezett az esküvő napja, és Luke bizony látta a menyasszonyt a templomba vonulás előtt. Voltak a gyászának olyan mélypontjai, amikor csak ezek a levelek tartották benne a lelket, ezek miatt bírt ki néhány újabb napot Natalie nélkül. De ha elképzelte, hogy élete legboldogabb napjáról fog olvasni, akkor azt érezte, hogy még keservesebb lesz a szembesülés a jelenlegi nyomorúságos helyzetével. Végül a hólyagja, és nem a gyomra parancsolta ki az ágyból. Aztán a zuhanyozó jelezte, hogy ideje lenne visszatérnie az ápolt és jó szagú emberek világába. Luke addig súrolta a bőrét, amíg égni nem kezdett, aztán odaállt a bepárásodott tükör elé, és azon gondolkozott, lekapargassa-e az egynapos borostát a képéről, vagy hagyja úgy, ahogy van. Natalie mindig azért könyörgött, hogy hagyja kicsit

megnőni. Bedugaszolta a mosdót, és elővett egy vadonatúj borotvát a kád borítása mögé épített, tisztán csillogó, műanyag tartódobozból. A tároló félig üres volt Natalie szépítkezős cuccai nélkül. A mosdó közben megtelt vízzel, és Luke elzárta a forró vizet. Ekkor egy halk ding-dong hallatszott a földszintről, amit hangos dörömbölés követett. – A picsába! – Luke-nak nem szerepelt az aznapi tervei között, hogy látogatót fogadjon. Amikor elült a lenti a zaj, Luke a még mindig gőzölgő vízzel teli mosdó fölé hajolt, belemerítette a kezét, és némi habozás után az arcára fröcskölte a túlhevített vizet. A csengő megint megszólalt. Luke felsóhajtott, kirántotta a dugót, letette a mosdó szélére, és kivett egy félig nedves törülközőt a szennyestartóból, hogy megszárítgassa az arcát. Kiráncigált egy elvékonyodott pamutpólót az ágyból, megszokásból felmarkolta a telefonját, és lesietett a lépcsőn. Épp csak a fejét tudta beledugni a pólóba, amikor megint felhangzott a dörömbölés. A szabad kezével feltépte az ajtót. A küszöbön egy magas, vékony, főiskolás srác állt hatalmas, fekete keretes hipszterszemüvegben, és a karjában egy kék kerámiavázát dajkált, ami legalább két tucat tulipánnal volt telezsúfolva. – Ó, jó reggelt, maga Luke Richardson? – A srác egy sárga kézbesítési igazolásról olvasta fel a nevét. – Igen – felelte Luke, és szélesre tárta az ajtót, hunyorogva a kora délelőtti napfényben. – Ez a küldemény érkezett önnek. Parancsoljon – mondta a srác Luke kezébe nyomva a vázát, majd széthajtogatta a sárga papírt, és egy tollat húzott elő a füle mögül. – Kérem, írja alá! Ott, az alján. – Ööö… hogyne. – Luke ügyetlenkedni kezdett a vázával és a telefonjával. – Kérem, várjon egy percet, amíg leteszem ezeket! A kézbesítő srác megvonta a vállát, a mellzsebére tűzött névtábla meggyűrődött, csak annyi látszott belőle, hogy KAL. Luke a könyökével arrébb tolt egy nagy kupac levelet a komódon, hogy helyet csináljon a vázának. A vastag porcelán hangosan koppant a fán,

és egy királykék boríték esett ki a virágcsokorból. Akárki küldte is a virágokat, azonos azzal a személlyel, aki a leveleket postára adja. Luke nem vesztegette az időt arra, hogy megbecsülje a boríték vastagságát, és kitalálja, hány oldalból áll a levél, hanem azonnal visszarohant a bejárati ajtóhoz. – Na, már alá tudom írni! – mondta. A srác bénázott egy kicsit az igazolással, de Luke uralkodott magán, és nem rántotta ki a kezéből a papírt. Amikor Kal végre odaadta, Luke átfutotta a gyűrött, sárga lapot, maga sem tudta, hogy pontosan mit keres rajta. Kézbesítési cím: Or la n do Dr iv e 9317 Vir á g csok or : Két tuca t tulipá n Fizetés: Készpén z

És akkor meglátta a lap alján a nevet, kicsit elkenődve, mintha régimódi indigóval másolták volna le. Fela dó: N . Town sen d

A nevet áthúzták egy egyszerű X-szel, és mellette az állt: N év telen .

A virágok. A levelek. Ez az egész… mindez a híres-nevezetes „dr. Neal” mesterkedése. Luke ezt azóta tudta, valahol az agya hátsó szegletében, amióta meglátta Neal nevét Natalie telefonjában. És egy hebehurgya virágárusnak hála most bizonyítékot is szerzett róla. A tollat tartó keze ökölbe szorult. Miért? Miért olyan fontos szereplője ez a férfi Natalie életének? Miért bukkan fel Natalie életének minden szegletében és zugában? Ki a fene ez a fickó? A düh, ami elől egész életében menekült, és ami mindig a zsigereiben tanyázott, most utat talált a karjába és a nyakába, és Luke ütni akart.

– Öööö… ott írja alá – mondta Kal, és hanyagul a lap aljára bökött. Luke már emelte a tollat, hogy aláírja, de aztán eszébe jutott valami. – Kaphatnék erről egy másolatot? – kérdezte, és levette a tollat a papírról. Ha aláírja, Kal már nem lesz érdekelt abban, hogy segítsen neki. – Engem csak akkor fizetnek ki, ha visszaviszem ezt a papírt… rajta a maga aláírásával. – Kal zsebre vágott kézzel várt, zsíros, barna haja a szemébe lógott. – De lefotózhatja a telefonjával, ha akarja – tette hozzá. Hát persze. A telefonja. Luke a magasba tartotta a lapot, ráfókuszált a telefon kamerájával, és boldogan hallotta az éles kis kattanást, amikor elkészült a felvétel. Végre valami bizonyíték. Miután ellenőrizte, hogy a fotó elég élesre sikerült-e, aláírta a papírt, és Kal kezébe nyomta. – Köszönöm – mondta, és visszalépett az előszobába, majd becsukta az ajtót. A telefonnal készített fénykép elég volt, minden egyes sort tisztán ki lehetett olvasni. Luke a virágokra meredt. A csokorba egy apró, négyszögletes üdvözlőkártya volt beletűzve, rajta idegen kézírással ez állt: Július 30. Luke, boldog házassági évfordulót. Örökké szeretni foglak. Szeretettel: Natalie

– Hazug disznó! – suttogta Luke. Mert az volt. Natalie hazudott neki. Mert bármit is rejtegetett előle dr. Neal segítségével, az valami olyasmi volt, amiről éveken, talán évtizedeken át hazudott Luke-nak. – Hazug! – mondta megint, ezúttal hangosan, a hangja visszhangot vert az előszobában. A helyiség hirtelen vörös ködbe borult, és Luke légzése felgyorsult, mintha futott volna. Felkapta a tulipánokkal teli vázát, minden egyes boldog virágszirom egy-egy gyönyörű hazugságra emlékeztette, amikkel Natalie etette. – Hazug! – ordította.

A hideg porcelánváza hirtelen égetni kezdte a kezét. Ránézni sem bírt többé a csokorra. Engedett a bensejében dühöngő szörnyetegnek, és a vázát, a csokrot, az egész mindenséget a falhoz vágta. A porcelán hangos csattanással visszapattant a falról, és milliónyi apró, türkizkék darabkára robbant szét a padlón. Víztócsák, virágok és üvegtörmelék lepte el a padlót, mint a vér. – A picsába! – kiáltotta Luke, és rácsapott az egyik asztalkára. A térde összecsuklott, és elterült a földön. Mi történt vele? Ki ő valójában? Hol van az az élet, amiről ő is, és mindenki más is azt hitte, hogy tökéletes? Eltörött. Mint az a váza. És annak az embernek, az apjának egy benne lakozó darabkája, aki ellen olyan sokáig küzdött, kezdte átvenni az irányítást. A víz végigfolyt a padlón, és egy kisebb patak lassan kúszott a levél sarka felé, amit Luke véletlenül leejtett. Luke mohón bámulta, meg akarta állítani a vizet, hogy megmentse a borítékot, de azt is látni akarta, ahogy a levél elázik és tönkremegy. Amikor a víz elérte Natalie bontatlan levelének a sarkát, Luke kinyújtotta a kezét, készen arra, hogy megmentse, elolvassa, majd a kisasztalán álló dobozban rejlő levélkupac tetejére tegye. Nem! Luke visszagörbítette a tenyerébe az ujjait, feltápászkodott, és hátat fordított a pusztításnak. Hagyta, hogy Natalie szavai vízbe fúljanak.

AUGUSZTUS

26. FEJEZET LUKE MEGRAGADOTT EGY ÚJABB ADAG RUHÁT a gardróbszobában, köztük a virágosat, ami a húsvéti fotókon volt Natalie-n, és a zöld selyemruhát is, amit a hajókiránduláson viselt. Addig rángatta a ruhákat, amíg egy csattanó hang kíséretében le nem estek a vállfákról. Közben megint eltört egy. Luke nem törődött vele, a lábánál már így is egy csomó törött vállfa hevert. A háta mögött egy hatalmas, fekete szemeteszsák állt, az a fajta, amibe a kerti hulladékot szokta gyűjteni. Vett egy újabb nagy lélegzetet a száján át, próbálta nem érezni Natalie illatát, kényszerítette magát, hogy tanuljon meg élni nélküle. Már csak két ruha volt hátra, és utána jöhettek a cipők. Ha egy zsák megtelt, felkerült a tetőtérbe. Luke eredetileg azt tervezte, hogy az egészet odaadja egy jótékonysági szervezetnek, de amikor elkezdte lejegyezni az adomány tételeit, rájött, hogy képtelen lenne túladni Natalie holmiján. Nem azért, mert abban bízott, hogy Natalie visszatér, még csak nem is valami érzelgős okból, hanem mert May kinyírta volna, ha megteszi. Így marad a tetőtér, amíg May elég idős nem lesz ahhoz, hogy ő maga nézze át a cuccokat. A tetőtérben fojtogató volt a hőség. Mire Luke átküzdötte a hat darab emberméretű zsákot a csapóajtón, csuromvizes lett, és a pólója a hátára tapadt. Ideje szünetet tartani, és ideje szembenézni azzal is, amit egész álló nap kerülgetett – pontosabban, amit már két napja kerülgetett. Feltekerte a leereszthető létrát, és visszatolta a helyére, majd megtörölte az arcát a pólója aljával. Ezek után letrappolt a földszintre, és bevonult a konyhába, így nem kellett ránéznie a törött vázára és a bejárat előtt hervadozó virágokra. Kotorászni kezdett a mosogató alatt, elővett egy szemeteszsákot, egy pár sárga gumikesztyűt és néhány törlőrongyot. A megváltás ezen eszközeit a szívéhez szorítva megacélozta magát, és belépett az előszobába, ahol békésen hevertek dühkitörése áldozatai. A kék

porcelánváza tömzsi cserepei beterítették a padlót. Luke az alagsorba vezető ajtónál kezdte, térdre ereszkedett, az ízületei hangosan ropogtak. A tenyere azonnal izzadni kezdett a sárga gumikesztyűben, miközben egyenként felszedegette a cserepeket, és bedobálta őket az üres szemeteszsákba. A porcelándarabkák összekoccantak a zsák alján, és Luke elképzelte, hogy egy térbeli kirakóssal játszik. Valahányszor bedobott egy újabb cserepet a szemetesbe, megpróbálta kitalálni, vajon melyik részét alkothatta a vázának. Mire az utolsó cserepek is belekerültek a lottyadt zsákba, már szinte teljes volt a képzeletbeli váza a fejében. Csak egyetlen darabka hiányzott. Luke körülnézett a helyiségben a kóbor cserép után kutatva. A padló, a lépcső, a bejárati ajtó – sehol semmi. Aztán meglátta. A vaskos, türkiz és fehér cserépdarabka Natalie elpusztult levelének időközben megszáradt és felkunkorodott borítékja alól kandikált elő. Luke a papírnégyszög felé nyargalt, és megpróbálta félresöpörni az útból, de az makacsul beakadt a padlódeszka egyik résébe. Megint letérdelt, és a sarkánál fogva addig ráncigálta a borítékot, amíg el nem szakadt. A padlón ott feküdt a kirakós utolsó, kék darabkája, kissé ragacsosan a borítéktól. Luke óvatosan felcsippentette a cserepet a gumikesztyűs ujjaival, és a fény felé tartotta. Igen, ez volt a hiányzó darab. Elégedetten beledobta azt is szemeteszsákba. Épp a váza maradványai után akarta hajítani az elázott levelet is, amikor valami megragadta a tekintetét. Néhány szó kikandikált a szakadt boríték alól. „Ez volt a mi kis titkunk…”

Luke letette a pultra a cserépdarabokkal teli zsákot, és óvatosan megvizsgálta a borítékot. Ezúttal nem szánt időt arra, hogy alaposan szemügyre vegye a levelet, és megbecsülje az oldalak számát. Egyszerűen csak feltépte a borítékot. Gyorsan átfutotta az évfordulós köszöntőket és szépelgéseket, és tekintete oda ugrott, ahol először esett szó a másik évfordulójukról. Ma jó napom volt, és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy megírjam, ezt a levelet. Nagyon félek attól, amit írni fogok, de mielőtt meghalok, el kell mondanom, hogy nekem milyen volt az a nap. Szeretném, ha le lenne írva

mindaz, amit aznap átéltem, így talán megérted, hogy miért döntöttem úgy, ahogy. Az apám délelőtt tízkor talált rá az anyádra és a húgodra a szüleid franciaágyában. Öt percen belül két rendőr érkezett a házatokhoz, húsz perc múlva megjött a mentő, és negyvenöt perc múlva befutott a halottkém is. A rendőrök azt hitték, hogy te is meghaltál, és egy órán keresztül én is azt hittem. A rendőrök, hozzánk is bejöttek, és arról faggatták az apámat, hogy mit látott. Nem tudták, hogy hallom őket, pedig hallottam. Az anyád és az újszülött búgod meghaltak. Te és az apád pedig eltüntetek. Olyan sok lehetőséget vitattak meg, hogy egészen beleszédültem. Aztán megtalálták apád kocsiját a világítótoronynál, és én majdnem elhittem a gyilkosság/ öngyilkosság forgatókönyvet. Tudtam, hogy hol van a kedvenc helyed – az elhagyatott Ganister-házhoz vezető lépcsősor tetején. Leóvakodtam a lépcsőn, és a hátsó ajtón át kisurrantam a házból. Lassan dél körül járt az idő, tűzött a nap, a levegő párás volt, és forró, majdnem 40 fok volt. Biztonságban éreztem magam, ezért átrohantam az udvaron, a fészer felé. Ott volt bent a túlélőcsomagom, édességek az anyám kredencéből, kekszek, egy fél üveg mogyoróvaj és két vagy három doboz narancslé. Gyorsan beslisszoltam az ajtón, mielőtt bárki észrevehetett volna a házból. A fészerben olyan forróság volt, mint az iskolai kazánházban. A kezemmel körbetapogattam a falakat, és próbáltam felidézni, hogy hová tettem a csomagomat. De nem találtam meg. Téged találtalak meg. A sarokban kuporogtál, egy törött deszkalap mellett, a fal résén át egy vakítóan fehér fénysugár hullott a kezedre. A kezedet, a karodat és a mellkasodat rászáradt vér borította, és olyan mozdulatlan voltál, hogy egy pillanatig azt hittem, halott vagy. Amikor kinyújtottam a kezem, hogy megérintselek, nem tudtam, mire számítsak, hogy merev és hideg leszel-e, vagy meleg és eleven. Remegő kézzel megérintettem a mellkasodat, és óriási megkönnyebbülés volt, amikor éreztem, hogy meleg. Még a szívverésedet is ki tudtam tapintani a pólód anyagán keresztül. Az érintésemtől felpattant a szemhéjad, és azt kérdezted: „Natalie, te vagy az?” „Luke! Te élsz!” – kiáltottam, és végigsimítottam a homlokodon, sérülést keresve. Te végignéztél a kezeden, a karodon, a hasadon, a lábadon, és mintha meglepődtél volna, hogy még mindig hozzád tartoznak. „Igen” – mondtad. A hangod majdnem csalódott volt. „Élek.” „Azt hittem, meghaltál.”Belegondolni sem mertem, hogy mit hittem az elmúlt egy órában. Hozzád hajoltam, és az ajkamat a tiédhez préseltem. Korábban is csókolóztunk már, volt néhány smárolós szeánszunk abban a fészerben, de ez most más volt. És ezt te is érezted. Az első csók lágy volt, és gyengéd, mint egy köszönetnyilvánítás, hogy még életben vagy. De a következő már erősebb volt, és vadabb, mintha attól félnél, hogy mindjárt elmenekülök, és csak így tarthatnál vissza. Pedig én nem akartam elmenni. „Szeretlek” – suttogtam, amikor áthúztad a blúzomat a fejemen.

„Mindig szeretni foglak” – felelted a nyakamat és a vállamat puszilgatva, amíg én próbáltam lehámozni rólad a vérfoltos trikót, hogy közel férkőzhessek hozzád, és meg nyugtassalak. Ügyetlenül összekapaszkodtunk a sötétben, és számomra megszűnt a külvilág azon a négy falon túl. Amikor lefektettél a földre, nem bántam, hogy telemegy piszokkal a hajam, és nem érdekelt, hogy a fészer bepállott fűcsomóktól és izzadságtól bűzlött. Semmi mást nem akartam, csak veled lenni, örökre, szerettem volna elfeledtetni veled mindazt, ami történt, szerettem volna eggyé válni veled. Soha nem bántam meg, hogy azon a napon veled együtt vesztettem el a szüzességemet. A szerelmeskedésünk nem tartott túl sokáig. Amikor vége lett, összegömbölyödtem, és hozzád bújtam. A bőrödön vörös foltok virítottak. Az életem során milliószor felidéztem azokat a perceket, és az utóbbi időben különösen sokszor. Az életed romokban hevert, és a pusztulás közepén együtt rátaláltunk egy csodálatos pillanatra, és abban a fészerben megvalósítottuk azt, amire egyetlen mágus és varázsló sem képes: megállítottuk az időt. „El sem hiszem, hogy az anyám végül felhívta a rendőröket” – mondtad álmatag hangom. Felültem, a karod még mindig a derekam köré fonódott. Te még nem is tudtad, mi történt. „Luke” – mondtam, és megint megcsókoltalak. Az ajkam egyszer már bevált, talán megint sikerrel járok, gondoltam. „A rendőröket az apám hívta fel.” Mélyen a szemedbe néztem, és azért imádkoztam, hogy olvasd ki a tekintetemből az igazságot, mert akkor nekem nem kell kimondanom. „Francba! Miért csinálta? Az anyám totál ki fog bukni!” Te is felültél, és belebújtál a pólódba, aztán a cipőd után kezdtél kotorászni, de végül rájöttél, hogy mezítláb menekültél ide. Én is felvettem a blúzomat, eligazgattam a rövidnadrágomat. Kértelek, hogy lassíts, nyugodj meg. Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a karodat, de te ellöktél. Át akartam ölelni a válladat, próbáltalak megállítani, hogy hagyd abba, ne kotorássz olyan eszeveszettem a holmid után. Felmordultál, és leráztad magadról a karomat, és elindultál az ajtó felé. Felpattantam, és elálltam az utadat. „Natalie, állj félre az útból! Mennem kell. Ha apám megtudja, amikor visszajön, bántani fogja anyát.” Hozzám beszéltél, de nem néztél a szemembe. Megkértelek, hogy maradj. Visszatoltalak, próbáltalak rávenni, hogy figyelj rám egy kicsit, de ahelyett, hogy megnyugtattalak volna, ahelyett hogy kiráncigáltalak volna abból az eszeveszett ködből, amiben elmerültél, gyengéden markoló kezem beindított benned valamit. Hátrahőköltél, az arcod eltorzult a dühtől. Ez az arc ismeretlen volt számomra, ahogy az az ember is, aki mögötte bújt meg. Számomra te az a srác voltál, aki még egy szentjánosbogarat sem bántana, de abban a pillanatban valaki mássá változtál át – egy férfivá, aki képes megütni egy nőt. Amikor a kezed az arcomba csapódott, nekem már sokkal jobban fájt az, hogy félreismertelek. A szememet elfutották a fájdalom és az elárultatás könnyei. A

tenyeremet az arcomra szorítottam, oda, ahol égett a bőröm a pofontól, és hátraléptem. Nem próbálkoztam tovább, már nem akartalak visszatartani, de te nem mozdultál. Az arcod ellágyult, kék szemedben megcsillant a tető egyik résén bekandikáló fénysugár. Ez volt az igazi arcod, az igazi szemed, én mégis összerándultam, amikor felém nyújtottad a kezed. Bocsánatot kértél, és úgy bámultad a kezedet, mintha legszívesebben levágnád. De én nem sajnáltalak meg. Én nem fogom úgy végezni, mint az anyád. „Az anyád meghalt!” – köptem feléd a szavakat, és háttal az egyetlen kijárat felé araszoltam. Úgy néztél rám, mintha én is pofon vágtalak volna. De nem érdekelt. Bántani akartalak. „Bizony. Halott.” Kinyitottam az ajtót, és a kora délutáni hőség úgy csapott arcon, mint egy hűvös szellő. Próbáltál vitatkozni, de elfulladt a hangod. Én kihasználtam a lehetőséget, és el akartam, szaladni. Te könyörögtél, hogy ne menjek, kinyújtottad a kezed, és elkaptad a karomat. Az érintésed már nem kellemes borzongást okozott – inkább megijesztett. Elrántottam a karomat. „Hozzám ne merj érni!” – hörögtem, és olyan gyorsan hátráltam, hogy majdnem elestem. A nevemen szólongattál, és odaugrottál, hogy segíts, de én kitértem, és még jobban eltávolodtam tőled. Valahogy sikerült kipréselnem a szavakat: „Menj haza, Luke! Menj haza!” És berohantam a házunkba. Az arcomat a tenyerembe temettem, és a szobámban kerestem menedéket. Néhány óra múlva az anyám feljött, és elmondta, mi történt. Az anyád meghalt, elvérzett, az apádat letartóztatták, és téged meg elvisznek a gyerekvédelmisek. Kérdezte, hogy akarok-e még egyszer utoljára találkozni veled, mielőtt elvisznek egy másik államba, egy távoli rokonodhoz. Erre én meg dörzsöltem azt a sajgó pontot az arcomon, és annyit mondtam: „Nem.” Soha senkinek sem beszéltem a mi kis titkunkról, arról a mágikus pillanatról a fészerben, és a rákövetkező erőszakos pillanatról sem. Eleinte olyan mérges voltam, hogy örültem, hogy elmentél. De minél tovább éltem nélküled, annál inkább ráébredtem, milyen különleges dolog volt kettőnk között. Voltak más fiúk, nem sokan, de azért néhányan. De soha egyiküket sem tudtam igazán szeretni, mert még mindig veled volt tele a szívem. És nem tudtalak kiűzni onnan, bármilyen elszántan próbálkoztam is. Amikor hat évvel később találkoztunk, én megint szeretni akartalak, megint bízni akartam benned, de rettegtem, hogy megint átváltozol azzá a szörnyeteggé, akit a fészerben láttam. Megfogadtam magamban, hogy ha csak egy pillanatra is feltűnik, azonnal sarkon fordulok, és elhagylak. De soha nem tért vissza. Rájöttem, hogy te sokkal jobb ember vagy, mint az apád, és az, hogy tudtam a démonokról, amikkel küzdesz, csak még szeretni valóbbá tett a szememben. És mielőtt meghalok, valamit tudnod kell. Megbocsátottam neked. Szeretlek, és szerencsés vagyok, hogy te vagy a gyerekeim apja. De Luke, ha te nem is vagy az apád, azért engem aggaszt az a forrongó düh, amit magadba zársz, a bokszzsák az alagsorban, aggódom, amiatt, hogy meg tudsz-e küzdeni a gyásszal és azzal, hogy egyedülálló apuka leszel…

Hátravolt még egy teljes teleírt oldal, de Luke letette a levelet. Képtelen volt tovább olvasni. Natalie tényleg ennyire kegyetlen, hogy arra kényszeríti, élje át élete legborzalmasabb pillanatát? Luke az egész életét megváltoztatta amiatt, ami aznap kettejük között történt a fészerben. Megtanulta féken tartani a szörnyeteget, és egészen mostanáig le is volt béklyózva. Egy egész életen át tartó boldogság nem volt elég Natalie-nak? Még mindig vissza akar vágni? Ez tényleg az lenne, aminek látszik? Kicsinyes bosszú? Luke a markába fogta és összegyűrte a levelet, kis gombócot formált belőle, majd célzott, és a nyitott szemetesbe hajította, aztán kifeszített tenyérrel rácsapta a fedőt. Nem kell több levél. Elég volt.

27. FEJEZET LUKE VISSZATÉRT A FÉLIG ÜRES GARDRÓBBA . Arra számított, hogy a látvány elégedettséggel tölti majd el, de csak a megbánásra és a veszteségekre emlékeztette. Fejben felsorolta mindet, és képzeletben a vállfákra akasztotta őket, apránként feltöltve a szekrényt. Nem, ez így nem mehet tovább. Ha folyton a megbánni való hibákon rágódik, akkor csak újabbakat követ el. Ki kell töltenie valamivel az üres helyet Natalie szekrényében. Az ujjait végigfuttatta néhány vállfán, majd könnyed mozdulattal leemelt három elegáns inget, két nadrágot és egy kissé porosnak tűnő kardigánt, és az üres rúdra akasztotta őket. Így, ni, máris sokkal jobban néz ki – mondta magában némi elégtétellel. A gardrób sarkában az egyik lambéria kicsit ferdén állt. Lehet, hogy véletlenül belerúgott, amikor pánikszerűen kirámolta a ruhákat. Csodás. Egy újabb tétel a teendői listáján. Most, hogy Natalie ruhái már nem voltak útban, sokkal könnyebben fel tudta mérni a kárt. Luke lehajolt, és a sérült deszka felé mászott. Közelebbről még jobban kivehetőek voltak a feketés kopásfoltok és a horpadások a mögötte lévő gipszkarton borításon. Megpróbálta az ujjaival visszatuszkolni a lambériát a helyére, hogy elfedje a sérült gipszkartont. De a léc engedett, és a kezében maradt. Luke dermedten tartotta a fadarabot, és farkasszemet nézett a lambéria mögött feltáruló üreggel. Mi a…? – gondolta. A falhoz támasztotta a lambériadarabot, és végigfuttatta a kezét a gipszkarton egyenetlen széle mentén. Az ujjai szinte azonnal valami tömör tárgyba ütköztek. Mivel nem látott bele az üregbe, csak reménykedni tudott, hogy nem valami szerves dolgot érintett, például egy mumifikálódott egeret, vagy más, hasonlóan undorító dolgot. De bármi is volt az, be volt ragadva, és makacsul ellenállt a ráncigálásnak. Luke lehúzta a tartórúdról a legközelebbi

vállfát ingestül, mindenestül. Kigombolta a sápadtkék és fehér mintás ing legfelső gombját, és a nyaknyílásán keresztül kicibálta a vállfát. Tökéletes. Kicsit mélyebbre hajolt, szinte már hason feküdt, és betuszkolta a vállfa laposabbik végét az üregbe, majd feszegetni kezdte a bent lévő dolgot a padlószőnyeg széle mentén. A tárgy ellenállt, de Luke nem adta fel. Végül egy nagy puffanással egy gesztenyebarna, négyszögletes holmi esett ki a falban tátongó üregből, körülbelül akkora, mint egy képeskönyv. Luke felkapta a díszes, kemény fedeles, gyűrűs iratrendezőt. Ez meg mi a fene? Műanyag lapok lógtak ki belőle, és a kötés kicsit megviselt volt a sarkoknál. Megforgatta a mappát, az elejét keresve, majd rábámult az üres, cím nélküli fedélre, és remegő kézzel kinyitotta. Nem volt címlap, és nem volt semmiféle szöveges utalás sem arra, hogy mit tart a kezében. Az első oldalon csak egy kivágott újságcikket látott, ami a Mallory Witling-ügyről számolt be. Mallory Witling. A név ismerős volt valahonnan. Luke kutatni kezdett az emlékezetében, próbált rájönni, hol hallotta ezt a nevet. Ó, igen, akkor, amikor Natalie arra a kurzusra járt. Pszichológiára vagy valami ilyesmire. Igen, már biztos. Akkor írt egy szemináriumi dolgozatot erről a lányról. Talán ez a mappa a kutatásaiból maradt meg. A cikk fejlécén egy majdnem húsz évvel korábbi dátum állt. Ő és Natalie az előző évben érettségiztek. A cikket egy újságból vágták ki, és nem egy netes írás nyomtatott változata volt. Fura. A hároméves Mallory Witling nyomtalanul eltűnt lansingi otthonából. A szülei, Mark és Eva Witling kétségbeesetten könyörögtek segítségért, és díjat ajánlottak fel a nyomravezetőnek. Az újságkivágás nem mondott túl sokat Luke-nak. Csak annyit tudott az egész történetről, amit egy bűnügyeket bemutató tévéműsorban látott. Natalie szinte kényszerítette, hogy nézze meg, mert az is kapcsolódott a kutatásaihoz. De ezen kívül Luke szinte semmire sem emlékezett az Witling-ügyről, kivéve talán néhány homályos részletet.

Lapozott egyet, és egy újabb újságcikket talált. Ez egy héttel későbbi volt, és újabb információról számolt be: „eltűnt és valószínűleg halott”. A rendőrség vért talált Mallory párnáján és ágyneműjén, és a nyomkövető kutyák szagot fogtak Eva Witling kocsijában. A következő oldalon Eva Witling hazugságvizsgálatának eredményéről számoltak be. Csúnyán elbukott rajta, és nem sokkal később ügyvédet fogadott. Utána egy beszámoló következett arról, hogy a nőt letartóztatták. Minden oldalon újabb újságcikkek újabb adalékokkal: a nő kifizette az óvadékot, a férj bement a rendőrségre, és bemutatta a felesége ellen szóló bizonyítékot, a házaspár elvált, a rendőrség exhumáltatta Diane, az idősebb Witling gyerek holttestét, akiről a halottkémi vizsgálat során kiderült, hogy etilén-glikol mérgezésben halt meg. Az első három-négy oldal után Luke gyorsan átpörgette a naplót, és csak a cikkek vastagon szedett címét olvasta el. Az oldalak súlyosan puffantak lapozgatás közben. Végül elérkezett az utolsó oldalhoz. A cikk címe ez volt: „ÉLETFOGYTIGLAN”. Luke, akit már teljesen magába szippantott a kis Mallory Witling története, mohón rávetette magát a szövegre. Amikor Eva Witlinget szembesítették Diane halottkémi vizsgálatának eredményével, elfogadta a vádalkut. Bűnösnek vallotta magát mind Mallory, mind Diane meggyilkolásában. Az ügyvédei elmegyógyintézeti elhelyezését kérték börtön helyett, azt állítva, hogy Eva helyettesítő Münchausen-szindrómában szenved. Leszögezték, hogy Eva nem akarta megölni a lányait, csak meg akarta betegíteni őket annyira, hogy kórházba kelljen szállítani őket, és Eva a figyelem középpontjába kerülhessen. Csak a figyelem után sóvárgott, nem a lányok kínzása volt a célja. Eva azt vallotta, hogy mindkét esetben véletlen túladagolás történt, és nem szándékos gyilkosság. A bíró azonban nem volt együttérző, és a tárgyalás végén kijelentette, hogy nem lehet véletlen balesetnek nevezni azt, hogy folyamatosan fagyállóval mérgezte a lányait. Eva fegyházban letöltendő életfogytiglanit kapott, ahonnan legkorábban húsz év múlva szabadulhat. Csak azért úszta meg a halálbüntetést, mert vádalkut kötött.

Nagyon durva történet volt. Luke még egyszer átpörgette az oldalakat, valami nyomot keresett, ami megmagyarázza, miért vált a felesége az ügy megszállottjává, és hogy miért rejtegette ezt az iratrendezőt a lambéria mögött. Lansing. Nincs túl messze Pentwatertől, de azért nem is szomszédos vele. Lehet, hogy Natalie ismerte a családot. Vagy talán ismerte a gyerekeket, mielőtt meghaltak. Luke egy hangos csattanással becsukta a mappát. Ekkor egy papírlap vitorlázott le a földre az iratrendezőből. Valószínűleg az egyik cikk mögé volt becsúsztatva az egyik lefűzhető műanyag tasakba. A lap három részbe volt hajtva, és vastag, kissé hivalkodó papírból készült. Sokkal drágább papírból, mint azok a spirálfüzetből kitépett lapok, amikre Natalie a leveleit írta. Luke nem tudta, mire számítson, amikor széthajtogatta. Írógéppel írt levél volt, egy oldal hosszú. Kedves Natalie! Nagyon nehéz szívvel írok neked. Ezzel megszegem az ügynökség szabályait, de még soha nem történt ehhez fogható az ügynökség történetében, és talán nem is léteznek az ilyen esetekre vonatkozó szabályok. Éveken át segítetted a szervezetünk munkáját, és támogattad a szülés előtt álló bentlakóinkat, és én most úgy érzem, nincs más választásom. El kell mondanom az igazat arról, hogy mi történt a kislányoddal.

Luke újraolvasta a szót: „kislányoddal”. A levelet Will születése előtt egy hónappal keltezték, a dátum ugyanaz volt, mint ami a Maranatha borítékon állt, Luke jól emlékezett rá. Vagyis nem Mayről van szó. Aztán Andy kislánya jutott eszébe, akit állítólag Nancy szült. Lehet, hogy mégis Natalie lánya volt? Luke folytatta az olvasást. Amikor nyolc évvel ezelőtt örökbe adtad az újszülött kislányodat, megbíztál bennünk, Neal tiszteletesben, Mariában és bennem, hogy találunk neki egy meleg és szerető otthont. És mi azt hittük, hogy találtunk. Esküszöm, hogy mindent a protokoll szerint csináltunk, hűségesen tartottuk magunkat a szabályokhoz. A család elvesztette a gyermekét, aki öröklött rendellenességben szenvedett, és mivel attól féltek, hogy a következő gyermekük is örökölné a

betegséget, inkább az örökbefogadás mellett döntöttek. Átmentek minden szűrőn és vizsgán, jártunk az otthonukban, és tizennyolc hónapon át türelmesen vártak egy kisbabára. Úgy véltem, a kislányod jó helyre kerül, de soha életemben nem tévedtem ekkorát. És hátralévő életem minden napján cipelni fogom a döntésem nyomasztó terhét. Talán hallottál már a kicsi Mallory Witlingről, aki eltűnt, és valószínűleg meghalt. Megszakad a szívem, hogy azt kell mondanom, Mallory a te kislányod volt. Egy mappában összeszedtem a nyomozás és az ítélet részleteit, ha szeretnéd jobban megismerni az ügyet. Csak egyetlen vigasszal szolgálhatok: Eva Witling már börtönben van. Egészen addig nem bírtam rávenni magam ennek a levélnek a megírására, amíg be nem bizonyosodott a bűnössége. Apró vigasz lehet számodra, de talán mégis az. Soha nem beszélhetek veled erről a levélről. Az állásommal játszom, amiért túlléptem a hatáskörömet, és most, hogy ilyen körülmények között vesztettük el a kicsi Malloryt, még inkább érzem, milyen hatalmas felelősséggel jár a munkám. El akarom kerülni, hogy megint ilyesmi történjen. Ha rajtam múlik, soha nem is fog. Örömmel várunk téged és Andyt az idei, nyári összejövetelünkre, de nagyon megköszönném, ha ezt a levelet bizalmasan kezelnéd. Nem szeretném, ha Andy aggódna a kislánya miatt. Ezután a szerencsétlen és szomorú veszteség után mindent megteszek, hogy még alaposabban ellenőrizzük az örökbe fogadó szülőket, és változtatni fogok az elhelyezési eljáráson is, ha eljön az ideje. Minden jót kívánok neked: Christina Stephani

Luke gyors fejszámolást végzett, összeadta az éveket és a hónapokat. Mallory háromévesen tűnt el. A levelet Will születése előtt egy hónappal írták. Ez azt jelenti, hogy Natalie csak tizennégy éves volt, amikor a kislánya megszületett. Az első gyerekét elsős gimnazista korában szülte. Luke kezéből kihullott a flancos papírlap, a hátán egy izzadságcsepp szaladt végig. Hirtelen túl szűknek érezte az öltözőszobát, mintha a falak összenyomnák, mintha ki akarnák szorítani belőle az életet. Mindent ott hagyott, ahol volt, és kitámolygott a szűk térből, fuldokolva a felismeréstől: hát ez volt Natalie titka! Akkor és ott a fészerben, amikor esetlenül átevickéltek a szeretkezés fázisain, miközben Luke a szenvedélybe menekült a vesztesége elől, és Natalie így próbálta lecsillapítani és megnyugtatni – az az alkalom nemcsak kettejük első szeretkezése volt, hanem életük első szeretkezése is. Tényleg gyereket csináltak azokban a

kétségbeesett pillanatokban? Nehéz volt elképzelni, de így minden a helyére került: Andy, a Maranatha Ház, azok a fényképek, a titkok, és főleg az, hogy Terry miért gyűlöli ennyire… Végül is felcsinálta a tizennégy éves lányát. És Ms. Stephani a Maranathából, aki összeállított egy részletes mappát a titkos kislánya eltűnéséről, a nyomozásról, a bírósági eljárásról és az ítéletről. Luke megérzése helyes volt. A nő sokkal többet tudott, mint amennyit elmondott. Luke megpróbálta felidézni a sötét hajú kislány szemcsés fényképét az újságcikkekből. Vajon hasonlított Mayre? Olvasás közben nem nézte meg alaposabban a mosolygós kislány képét, nem nézte meg, és így nem tudta, milyen volt az első gyereke. Nem tudhatta meg, milyen érzés volt, amikor Mallory először rúgott egyet Natalie hasában, nem láthatta, milyen volt a szeme színe, amikor megszületett. De legalább azt kiderítheti, hogy milyen volt a mosolya, hogy göndör volt-e a haja. Luke hátradőlt a szőnyegen, amit kikoptatott az öltöző ajtaja, és megragadta az iratrendezőt. Utána befészkelte magát a kedvenc helyére, az ágy mellé, és megint átnézte az oldalakat. Ezúttal lassan és nagy odaadással. Amikor elérkezett Mallory első fényképéhez, felemelte és kartávolságra tartotta magától a mappát. Mallory nagyon hasonlított a kicsi Willre, sötétek voltak a színei, és hatalmas, ragyogó szeme volt, mint Natalie-nek. Miért kell ezt a gyönyörű, pici lányt is hozzátennie a veszteségei listájához? Miért nem engedte Natalie, hogy együtt gyászolják el, ahelyett hogy Luke egymaga jöjjön rá az igazságra? És egy kérdés továbbra is megválaszolatlanul maradt: kicsoda valójában Neal professzor vagy tiszteletes?

28. FEJEZET – APUCI – SUTTOGTA CLAYTON, a lélegzete Luke szemhéját csiklandozta. – Aaaaapuuuuciiiii – énekelte. – Apuci! Ma van a szülinapom! Ébresztő! Kelj már fel! Luke kinyitotta a szemét, és a mosolygó, négyéves arcocskába nézett. Vagyis majdnem négyéves. – Sajna nem ma van, pajti. Majd pénteken. – Luke elkapta és meghúzkodta Clayton két ujjacskáját, és egy pillanatra eltűnődött, hogy lehetnek már ilyen kora reggel ragacsosak. – Kettő. Még két nap. – Jaj már! – Clayton felhuppantotta magát az ágyra. Ha rajzfilmfigura lenne, akkor a „jaj már” lenne a kedvenc szavajárása. – Hát már sosem jön el? – Már csak kettőt kell aludnod, és itt van. Ne aggódj, észre sem veszed, és már meg is érkezett! – mondta Luke, és finoman megcibálta a kisfiú égnek meredő tincseit. Átnyalábolta Clayton derekát, és szorosan magához ölelte. Amikor a karjában tartotta a gyerekeit, érezte, hogy milyen sokat nőttek az elmúlt hat hétben. Keserédes érzés volt az arcukba nézni. Maga sem tudta, mennyire hiányoztak neki, és minden apró változásuk arra emlékeztette, hogy nem láthatta felnőni a kicsi Malloryt. Felidézte a pillanatot, amikor megpillantotta a gyerekeit a reptéren. Terry vette magának a bátorságot, és lenyírta May és Clayton haját, amíg Floridában voltak. Clayton haját sikerült olyan rövidre vágnia, hogy a fején meredező tejfölszőke sörtéktől majdnem kopasznak tűnt. Maynek bubifrizurát vágott, a tincsek bronzbarnára sült vállát verdesték, és eltűnt a hosszú hajfürt is, amit szopogatni szokott. Néha azért elkapott egy-egy tincset, ha felzaklatta valami, például amikor leszállás után kiléptek a reptéri váróterembe. Luke nézte, ahogy May elmegy a biztonsági őr mellett, és egy hajtincset

cibál a füle mellett, mintha sürgetni akarná a növekedését. Terry a legszebb ruhájukat adta a gyerekekre az utazáshoz, mintha még mindig az ötvenes években lennének, amikor illett kiöltözni a repüléshez. A srácok csinosak voltak, és napbarnítottak, de kicsit hülyén festettek a nyakig begombolt ingükben és a szövetnadrágjukban a többi utas között, akik kényelmes farmert és melegítőnadrágot viseltek. De Mayjel más volt a helyzet. Ő úgy nézett ki, mint egy virág egy gyomos kertben. A haja sima volt, és szépen fésült, még a hosszú utazás után is, és mintás ruháján a kék virágok minden lépésénél finoman bólogattak. A szeme felragyogott, amikor felnézett, és a tekintete találkozott Luke pillantásával, és az arcán hatalmas mosoly terült el. Elhajította a vállára vetett, kopott Disney táskáját, és inaszakadtából rohanni kezdett Luke felé, majd a karjába vetette magát. Soha többé nem szabad ilyen hosszú időre elengednie őket. A házat gyerekekkel kell megtölteni. – Mutasd meg, milyen nagy fiú vagy már! – sürgette Luke Claytont. – Menj, öltözz fel, és utána lemegyünk megnézni, hogy mit csinált Terry, minek van ilyen csodás illata! Luke beleszagolt a levegőbe. Nem tervezett semmit Terryvel, amíg náluk volt, és nem döntötte még el, hogy számon kérje-e rajta a titkot, amit ő és Natalie rejtegettek előle. És persze az is lehet, hogy Terry nem is tudja, hogy Mallory Witling Natalie gyereke volt. Márpedig ha nem tudja, hogy az első unokája meghalt, akkor Luke nem akart az az ember lenni, aki megmondja neki. Kezdte megérteni, hogy Natalie-nek miért volt egyszerűbb titkolóznia őszinteség helyett. Vicces, de Terry nem kérdezte meg, hogy maradhat-e. Bejelentette, mikor akar visszautazni, majd a pulthoz masírozott, és megvette a jegyét visszafelé anélkül, hogy Luke-kal megvitatta volna a dolgot. Luke eltűnődött, mi lehet az oka a maradásának. Talán nem tudja

elviselni, hogy elváljon a gyerekektől. Vagy talán azt nem tudja elviselni, hogy a gyerekek visszatértek az apjukhoz. – Tudom már! A kalózos pólómat veszem fel! – rikkantotta Clayton, és végigvergődött az ágyon, aminek csak az egyik fele volt megvetve. – Jó ötlet – kiáltott utána Luke, pedig Clayton már harmadik napja hordta egyhuzamban ugyanazt a pólót. De ráhagyta Terryre, majd ő kezd vele valamit, ha akar. – Azért vegyél fel tiszta alsógatyeszt, rendben? – Clayton azonban már becsapta maga mögött a szobája ajtaját, és nem hallotta az utolsó szavakat. Luke hallgatta Clayton tappancsának halk és szapora dobogását a másik szoba felé, majd amikor becsapódott az ajtaja, nagyot sóhajtott, és az arcán szétolvadt egy mosoly. Egyszerűbb volt az élete, amíg egyedül volt – kár lenne álszenteskedni. De legalább volt egy jó következménye is Terry jelenlétének: Luke nem hagyhatta el magát. Mostanában csak a hálószobájában és néha a kocsiban dédelgethette a tébolyát. Például mindennap elhajtott Annie háza előtt, megnézte, ége a villany, figyelte, hogy van-e mozgás az ablakok mögött, és azt latolgatta, mennyi ideje nyírhatták le a füvet. Ma, amíg ő a munkahelyén lesz, Terry elviszi Claytont orvoshoz, és ezzel lehetőség nyílt arra, hogy May dédelgetett álma valóra váljon: Jessie átjön vigyázni rá. Nagyon régen, a gyerekek elutazása előtti napon látták utoljára Jessie-t. Márpedig hat hét nagyon hosszú idő, főleg, ha korábban mindennap találkoztak. Luke lassan kikászálódott az ágyból. A lába hevesen tiltakozott, még mindig dühös volt a két nappal korábban rákényszerített futás miatt. Luke sosem volt egy futóbajnok. Utoljára az iskolában futott hosszú kilométereket, mostanában meg csak a szokásos szaladgálás volt a munkahelyi baseballcsapatban. Az alagsorban függő bokszzsákkal és a súlyzókkal tartotta magát formában, de az utóbbi időben állandóan nyugtalan volt, és nem érezte jól magát a bőrében. Mindig azt hitte, hogy megkönnyebbül attól, ha püföl valamit, de ez mostanában inkább csak fokozta a dühét ahelyett, hogy enyhítette volna. Aztán egyik éjjel, amikor épp odalent edzett, és a bokszzsákot

ütlegelte, eszébe jutott, hogy Annie milyen felszabadultnak tűnt futás közben. Ő is érezni akarta azt a felszabadultságot. De egyelőre úgy tűnt, hogy a felszabadultság érzését megelőzi a fájdalom érzése, legalábbis az első néhány hétben. Luke felráncigálta az alsógatyáját, ami bő volt rá, talán a futás miatt, talán azért, mert nem evett valami sokat, amikor a gyerekek nem voltak vele. Igazából már kezdtek lötyögni rajta a ruhái. Átsántikált a szobán a gardrób felé, amikor eszébe jutott, hogy az üres. Valahogy rossz érzés volt belépni abba a kis szobába, ezért az ablak melletti sarokban halmozta fel a ruháit. A legtöbb tiszta volt, noha elég gyűrött. A ruhakupac tetején a tegnapi nadrágja hevert, még mindig befűzött derékszíjjal, és csak az egyik szára alja volt kicsit gyűrött. Ez megteszi. Jessie némi tétova kopogtatás után lépett be a házba, és olyan volt, mintha mindig is ide tartozott volna. Jó néhány hónapig eltartott, amíg rá lehetett venni, hogy kopogtatás nélkül lépjen be, de Luke ragaszkodott hozzá, hogy felejtse el ezt a formalitást. Legalább ugyanennyi ideje győzködte, hogy szólítsa Luke-nak Mr. Richardson helyett, de elég sovány sikerrel. – Szia, Jessie, gyere be! – Luke épp a táskája fölé hajolt, ellenőrizte, hogy eltette-e a tervezeteket, amiket hazahozott a munkából. May biztosan nem hallotta az ajtót, mert ha hallotta volna, akkor már azelőtt Jessie nyakában lett volna, hogy az átlépi a küszöböt. – Nagyon örülök, hogy újra látlak. Kellemesen telt a nyár? – Luke kiegyenesedett, és vidáman Jessie-re pillantott. A lány sötétkék, derékban karcsúsított Mamma Mia! pólót, egy tengerészkék, pöttyös szoknyát és fehér balerinacipőt viselt. Amióta Jessie volt a bébiszitter, Luke sosem látta rajta kétszer ugyanazt a pólót. És majdnem kísértésbe esett, hogy egyszer elmenjen egy musicalre. Jessie ma otthon hagyta a hátizsákját, furcsán mutatott nélküle. Ehelyett egy picike táska volt csak nála, alig nagyobb, mint egy

képeslap, amit hanyagul a vállára vetett. Fáradtnak tűnt, az arca kicsit felpüffedt, és Luke napbarnított gyerekeihez képest kifejezetten sápadt volt, mintha a tél közepén járnának, nem pedig a nyár vége felé. A ruhái olyanok voltak, mint régen, de valami nem stimmelt. Luke csak ácsorgott, a keze tele volt a nejlon lefűzőtasakokba bújtatott tervezetekkel, de túlságosan lekötötte a figyelmét az új Jessie ahhoz, hogy átnézze őket. – A nyár unalmas volt, mint mindig – mondta Jessie erőtlenül nevetve. – És elmentél néhány jó musicalre? Úgy hallottam, hogy múlt hónapban az Oroszlánkirály ment Chicagóban. Láttad? Jessie lábujjai segítségével kibújt a cipőjéből. – Nem, most nem. – Micsoda? Azt hittem, ki nem hagynál egy jó kis musicalt egyenesen a Broadwayről. – Luke szerette ugratni Jessie-t a mániájával és a Broadwayjel. – Megemeljem a fizetésedet? Boldogan hozzájárulnék az utazási keretedhez. – Ja, nem… csak túl sok dolgom volt… az interjúkkal. Nem volt rá időm. – Máris túl sokat dolgozol, pedig még munkába sem álltál. – Luke tettetett csalódással csóválta a fejét. – Nem is tudom, részt akarok-e venni ebben. Jessie kipréselt magából egy mosolyt. Luke-ot hirtelen aggodalommal töltötte el halálsápadt ajka, a szája sarkánál húzódó finom, vörös berepedezések, a hatalmas, fekete karikák a szeme alatt. – Szóval akkor… – Luke nem akart tapintatlan lenni, pedig Jessie nagyon vacakul nézett ki. – És mikor kezdődik a munka, Miss Fraga? – kérdezte Jessie-t az iskolában használatos nevén. A lány megkérte, hogy adjon róla referenciát, amikor állást keresett. Körülbelül egy hónapja jó hírekkel hívta fel: állást kapott a helyi általános iskolában. Megígérte, hogy továbbra is szakít időt a gyerekekre, de Luke tudta, hogy ez nem fog menni. Senki sem lenne képes tartani ezt a tempót, különösen nem, ha pályakezdő tanító. Már el is kezdett másféle terveket kovácsolni. Ha Terry elmegy, akkor Clayton elkezd napközis

iskola-előkészítőre járni, May átkéri magát az egész napos rendszerbe, Will pedig… nos Will már elég idős, és tud vigyázni magára, hacsak Luke nem tűnik el napokra. – Igazából végül nem fogadtam el azt az állást – mondta Jessie, és a telefon méretű táska úgy csúszott ki a kezéből, mintha mázsányi súlya lett volna. – És a vezetéknevem igazából nem Fraga. Azt csak az iskolában használtam. Azt hittem, Natalie… elmondta. – Jessie megingott, a légzése felgyorsult. Vagy elhányja magát, vagy elájul, Luke nem is tudta, melyikre számítson. – Hú, de szédülök – mondta Jessie, és a kezét a szeméhez emelte, mintha attól nem érezné úgy, hogy forog vele a világ. – Jessie! – Luke közelebb lépett a lányhoz. – Le kellene ülnöd egy kicsit. – A nevem igazából… – folytatta Jessie elmosódott hangon, és a teste ide-oda imbolygott. Luke elhajította a tervezeteket, és a karjánál fogva elkapta Jessie-t, mielőtt elesett volna, homlokkal neki a korlátnak. – Jessie? – kiáltotta May odafentről. Biztosan meghallotta, ahogy Luke lába hatalmasat dobbant a padlón, amikor vagy másfél métert ugrott, hogy elkapja Jessie-t. – May! Kerítsd elő a telefonomat! – ordította Luke. Jessie szeme vadul forgott az üregében, és halkan motyogott. Luke nem értette, mit. – Jessie! Kétségbeesve paskolgatta az arcát, és nem tudta, hogy csak a vércukra esett-e le – az ilyesmi Will-lel is előfordult néha –, vagy annál komolyabb a helyzet, annyira súlyos, hogy szüksége lesz az orvosi karkötőre a lány csuklóján. – Jessie! – szólongatta. – Hívja az apámat! – motyogta Jessie félig már öntudatlanul. Felemelte a csuklóját, majd a szeme fennakadt, és visszasüllyedt az üregébe. A lépcső tetején May sikoltozni kezdett a telefonnal a kezében. – Jessie! – sikította May, és levágtatott a lépcsőn, olyan zajt csapva, ami inkább illett volna egy elefántcsordához, mint egy kislányhoz.

– Mi folyik ott? – kiabálta Terry a konyhából. De amikor belépett az előszobába, és meglátta Luke ölében az ájult Jessie-t, a szája elé kapta a kezét, és majdnem olyan élesen felsikoltott, mint May. – May, add ide a telefont! – Luke türelmetlenül kinyújtotta a kezét. Muszáj felhívnia valakit, aki megmondja, mit tegyen, hogyan segítsen Jessie-n, aki már öntudatlan volt, és ijesztően nehezen lélegzett. May átadta neki a telefont, és Luke beütötte a számot. Aztán eszébe jutott, hogy megfordítsa Jessie karját, így könnyebben leolvashatta a karkötőjéről az adatokat, amiket a diszpécser kérdezni fog tőle. Jessie karja puha és ernyedt volt, egy alvó kisbabáé, pedig Jessie minden volt, csak nem egy békésen alvó kisbaba. Amíg a telefon kicsöngött, Luke gyorsan elolvasta, mi van az orvosi karkötőre írva. JESSIE TOWNSEND KRÓNIKUS VESEELÉGTELENSÉG PENICILLINALLERGIA Értesítendő: NEAL TOWNSEND, 734-555-4673 Townsend? Luke megint megnézte a karkötőt. Ez meg hogy… lehet? – Farmington Hills, segélyhívó központ. Mi a vészhelyzet jellege? – kérdezte egy női hang a telefonban. Jessie dr. Neal lánya. A gondolat úgy dörömbölt Luke fejében, mint egy faltörő kos. Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon a diszpécsernek, de egy hang sem jött ki a torkán. Nagyot nyelt, és újra próbálkozott. Semmi. Egyszerűen képtelen volt rávenni az agyát, hogy elszakadjon a gondolattól. Jessie dr. Neal lánya. – Apu! – visította May Jessie élettelen teste mellett térdelve. – Segíts neki! Nem halhat meg! Nem halhat meg! – Halló! – mondta a női hang. – Vészhelyzetben van? Jessie teste ívbe feszült, és rángatózni kezdett, a görcsök végigvonultak rajta, elérték a térdét, aztán a padlót, a falakat… Ez itt Jessie. Luke-nak tennie kell valamit!

– Igen, a bébiszitterem elájult. Veseelégtelenségben szenved. Rángatózik, azt hiszem, rohama van. – Luke-nak túl kellett ordítania May esdeklését és Terry zokogását. Will a konyha és az előszoba közötti ajtóban állt, és maga mögé húzta Claytont, megpróbálta elrejteni előle a látványt. Az arca eltorzult a sokktól. – Küldjenek egy mentőt, kérem! – könyörgött Luke, és abban a pillanatban egy cseppet sem érdekelte, hogy Jessie kinek a lánya.

29. FEJEZET LUKE A KOCSIJÁBAN ÜLT, és próbálta megemészteni a történteket. Egy heves mozdulattal ráadta a gyújtást. Feltekerte a légkondit, és izzadt arcát a ventilátor elé tartotta. A kiáramló levegő melegebb volt, mint a kinti augusztusi szél, nyilván a járó motor és a motorházra tűző nap forrósította fel. Amikor a perzselő légáram végre megadta magát a hűtőrendszernek, Luke behunyta a szemét, és hagyta, hogy a mesterségesen lehűtött levegő apró, szúrós széllökései kifújják a zavaros gondolatokat a fejéből. A mentő épp most száguldott el a kórház felé, és Terry épp most fejezte be a beszélgetést Jessie apjával, Neal Townsenddel. Majd a kórházban találkoznak. May is jönni akart, de Luke tudta, még túl kicsi ahhoz, hogy lássa a sok szörnyűséget, ami egy sürgősségi osztályon történik. Ráadásul az is kétséges volt, hogy Jessie eljut-e élve a kórházba. Amikor a mentősök megnézték a karkötőjét, megkérdezték, jár-e dialízisre, szed-e valamilyen gyógyszert, és pontosan melyik kórházban kezelik. De Luke minden kérdésre csak a fejét rázta, és azt hajtogatta: „Fogalmam sincs.” Közben Terry végre elérte Nealt telefonon, és átadta a készüléket a mentősöknek, aztán beterelte a hisztérikus Mayt és a sokkos Claytont a konyhába, hogy ne lássák, amint a mentősök lenyomnak egy csövet Jessie torkán, amin keresztül levegőt pumpálnak a tüdejébe. Jessie elvesztésének gondolata majdnem elég erős volt ahhoz, hogy kiverje Luke fejéből a másik gondolatot: Jessie Neal lánya. Luke beletaposott a gázpedálba. Nem akarta, hogy Jessie egyedül legyen a kórházban, amíg az apja megérkezik. És Luke különben is épp elég időt töltött már a Botsford Kórházban ahhoz, hogy a második otthonának érezhesse. Amikor elhajtott a Garden Grove Általános Iskola mellett, ahol Natalie egykor tanított, kissé lassított, és megnézte a régi

osztályterme ablakait. Valahányszor Natalie erre hajtott a gyerekekkel, mindig elmesélte nekik, hogy miről szólnak a rajzok, és lelkesen beszámolt arról is, hogy melyik rajzot melyik tanítványa készítette. Luke egy kis grimasszal vette tudomásul, hogy még nem kezdődött el a tanítás, és az ablakok üresek, ráadásul be vannak fedve valami barna csomagolópapírral, hogy ne lehessen belátni a tantermekbe. Az üres ablakokat látva átjárta a bánat, ezért észre sem vette, hogy a háta mögött piros és kék fények villannak fel. A francba! Pont egy gyorshajtási bírságra van még szüksége ezen a remek napon. Minél előbb be kell érnie a kórházba. Jobbra tekerte a kormányt, lehúzódott a járda mellé, és a vezető oldali tükörbe bámulva előhalászta a tárcáját a zsebéből. Az egyenruhás rendőr kiszállt az autójából, és fürge léptekkel Luke kocsija felé indult. Luke előhúzta a jogosítványát, és idegesen dobolt vele a kormányon, amíg a rendőr odaért az ablakához. Tényleg, az ablak. Megnyomta az ablakemelő gombját, és egészen addig tartotta, amíg az ablak teljesen le nem gördült. Talán ezzel is megspórolhat néhány másodpercet a közúti ellenőrzésből. A rendőr a kocsitól néhány lépésnyire megállt, a keze az oldalfegyvere markolatán pihent. Luke-ot eddig csak kétszer bírságolták meg, mindkét esetben gyorshajtásért. Mindkét esetben azonnal elismerte, hogy valóban túllépte a megengedett sebességet. Azok a bírságolások körülbelül negyedóráig tartottak, és bár a végén rövidebb lett egy százassal, kapott néhány büntetőpontot, és némileg megemelkedett a biztosítása, mégis az udvarias együttműködés tűnt az egyetlen járható útnak. – Elnézést kérek, ha esetleg túl gyorsan hajtottam, őrmester. A barátomat mentővel viszik a kórházba, és én… én is próbáltam minél gyorsabban odaérni. Igazán nem akartam… – Luke zavarba jött. Gyorshajtás egy iskola környékén? Hát igen, a büntetés benne van a pakliban. – Az egyik hátsó lámpája össze van törve – vágta el Luke magyarázkodását a rendőr. – Volt balesete mostanában? – Nem, és nem is tudtam róla. Talán valaki belém tolatott parkolás

közben, én meg nem jelentettem be a kárt. – Luke az oldaltükörbe pislogott, hátha meglátja a sérülést, de persze nem látott semmit. – És igazat mondtam a barátomról. Minél gyorsabban be kellene érnem a kórházba. Bírságoljon meg gyorsan, ha akar. – Olyan gyorsan eljuttatjuk a kórházba a barátjához, amilyen gyorsan csak lehet. A jogosítványt és a biztosítási kártyát legyen szíves – mondta a rendőr a legcsekélyebb együttérzés nélkül. Luke átnyújtotta a jogosítványát, és közben leolvasta a rendőr névtábláját: J. RABOLD. Rabold őrmester a napszemüvege fölött bámult Luke-ra. – Elnézést, de észre sem vettem, hogy eltört a lámpám. Az első dolgom lesz megcsináltatni – mondta Luke, de a rendőr arca továbbra is kifejezéstelen volt. – Ó, a biztosítási kártya a kesztyűtartóban van. Kiveszem. – Gondosan ügyelve arra, hogy a keze jól látható legyen, Luke a kesztyűtartó felé nyúlt. Ujjait beleakasztotta a fogantyúba, és meghúzta. Kicsit be volt szorulva, ezért rángatni kezdte. A fogantyú megmoccant, mégsem nyílt ki. Luke a rendőrre mosolygott a válla felett, és megint megpróbálta kinyitni, ezúttal még erősebben rángatta. A retesz végre engedett, és egy hangos kattanással kinyílt a kesztyűtartó ajtaja. A padlóra papírlavina zúdult. Luke döbbenten hátradőlt. A kesztyűtartóban mindig rend szokott lenni, de most a tartalma kiborult, és minden szanaszét szóródott az ülésen és a kocsi padlóján. Az ülésen egy fehér alapon kék és szürke használati utasítás, egy fülhallgató és egy kisebb mappa hevert, benne a biztosítási kártyával. De volt ott más is, amit nem ismert fel: négy-öt darab gyógyszeres fiola. – Mi a fene? – káromkodta el magát Luke, egy pillanatra megfeledkezve a rendőrről. Előrehajolt, felvette az egyik fiolát, és a benne lévő színes pirulákra bámult. Emlékeztették valamire… olyanok voltak, mint… – Uram, meg kell kérnem, hogy tegye azt le, és azonnal szálljon ki a gépjárműből! – mondta a rendőr, a hangja kizökkentette Luke-ot a zavaros gondolataiból, majd hátralépett, és Luke jogosítványát a mellényzsebébe csúsztatta. – Persze, semmi gond. – Luke ledobta a fiolát, és kiegyenesedett

ültében. Megdöbbentette a rendőr viselkedésében beállt változás. Óvatosan kinyitotta az ajtót, nehogy az őrmester megijedjen a váratlan mozdulattól. A rendőr keze még mindig a fegyvere markolatán volt, és jelvénye kicsit meggyűrődött, ahogy a kocsija felé hátrált. Amikor Luke kiszállt a kocsijából, a rendőr intett, hogy álljon meg. – Tegye a kezét a kocsi tetejére, legyen szíves! – mondta, és a kocsira mutatott. Az arca még mindig merev volt, az ajka vonallá préselődött. – Tessék? De miért? – kérdezte Luke, és fejben végigpörgetett minden létező szabálysértést, amiben bűnös lehet. Világos, hogy egy törött hátsó lámpa nem válthat ki ilyen bánásmódot. De azért követte a parancsot, és összerándult, amikor a tenyere az árforrósodott kocsitetőhöz ért. A rendőr mögé lépett, és lábfeje gyors mozdulatával terpeszbe igazította Luke lábát, akinek a cipőtalpa hangosan megcsosszant az aszfalton. Ezután a rendőr végigsimította Luke karját, lábát, mellkasát és felsőtestét. Úgy tűnt, elégedett a motozás eredményével, majd megragadta Luke bal vállát, és egy fémbilincset kattintott a csuklójára. – Hát ez meg mi a…? Be kell mennem a kórházba. Jessie nagyon rosszul van. Nekem muszáj… – Luke a nyakát tekergette, próbált a rendőr szemébe nézni. – Várjunk csak! Én most le vagyok tartóztatva? – Nézzen előre! – mordult rá a rendőr, és Luke másik karját is a háta mögé csavarta, majd arra is rákattintotta a bilincset, olyan szorosan, hogy a fém mélyen a bőrébe vágott. Ezután a könyökénél fogva megfordította Luke-ot, és a kocsinak lökte. – Uram, van valami mondanivalója azokról a gyógyszeres fiolákról, amik kiestek a kesztyűtartóból? Rendelkezik érvényes recepttel? Ha idehozatok egy kutyát, hogy szaglásszon körbe, mit fogunk még találni az autójában? Luke szíve hangosan zakatolt, és a szája annyira kiszáradt, hogy szinte egy szót sem bírt kinyögni. – Esküszöm, hogy sosem láttam még azokat a fiolákat. Én… nekem fogalmam sincs, hogy kerültek oda – makogta. – Ahhha. Akkor nem bánja, ha alaposabban körülnézünk a

kocsijában, igaz? – Bár a mondat nem úgy hangzott, mint egy engedélykérés, Luke mégis bólintott. Nem volt semmi rejtegetnivalója, főleg drogok nem. – Hogyne, nézzenek csak körül! – Vajon mi történt volna, ha nemet mond? Még agresszívebb motozás? Beleértve a testüregeit is? Luke beleborzongott a gondolatba. Semmit nem tudott azokról a fiolákról, de egészen biztosan valami félreértés. Biztosan Natalie gyógyszereinek a maradéka, hiszen végtelen mennyiségű orvosságot írtak fel neki. Ha majd átkutatják a kocsiját, kiderül, hogy hatalmas félreértésről van szó, és nevetnek egy nagyot az egészen. – Üljön le! – mondta a rendőr a járdaszigethez vezetve Luke-ot, és utána mondott valamit a vállára erősített adóvevőjébe. – Rakja keresztbe a lábát! – adta ki a következő utasítást, és Luke eleget tett a kérésének. Örült, hogy a kocsija többé-kevésbé elrejti a bámészkodó tekintetek elől. Három rendőrautóval később Luke kocsiját bevontatták az őrsre, hogy sokkal alaposabb kutatásnak vessék alá, Luke-ot pedig őrizetbe vették. Luke a rendőrautó hátsó ablakán át nézte, ahogy elhagyják a zöld-fehér útjelző táblát, ami az otthona felé vezető utat mutatta. Otthon… ott van Terry, ott vannak a gyerekek, valamennyien a hívására várnak a sürgősségi osztályról, hogy híreket kapjanak Jessieről. És persze hazavárják. De Luke nem ment a kórházba, és egyáltalán nem ment haza. Épp egy rendőrőrs felé tartott.

30. FEJEZET M INDEN EMBERNEK EL KÉNE TÖLTENIE EGY NAPOT A BÖRTÖNBEN – gondolta Luke. A csuklója még mindig sajgott a bilincstől. Az egész helyzet ijesztő volt, és megalázó. Ha valaha eszébe jutott volna megszegni a törvényt, ez az élmény egészen biztosan visszariasztotta volna. Még csak néhány órája volt bent, legalábbis ennyire becsülte. Behozták és kezelésbe vették, ujjlenyomatot vettek tőle, lefényképezték, meztelenre vetkőztették, majd átesett egy megalázó motozáson, és vért is vettek tőle a drogteszthez. Az órákon át tartó és egyre inkább eldurvuló procedúra után végül berakták egy zárkába. Azt mondták, másnap reggel vádat emelnek. Luke nem volt biztos benne, de valószínűleg drogbirtoklásért és feltételezett terjesztési szándékért. Miután hosszasan bizonygatta, hogy semmit sem tud a kocsijában talált tablettákról, Luke-nak végre megjött az esze, és lakatot tett a szájára. Senki sem hitt neki. Ügyvédet kell szereznie, és meg kell tudnia, hogy van Jessie, aztán tudatnia kell a családjával, hogy nincs semmi baja. Vagyis fel kell hívnia Terryt. Nagyon rossz érzés volt, hogy Terry segítségét kell kérnie. Néhány mondatban vázolta, hogy mi történt, és megkérte, szerezzen egy ügyvédet. Nem számít, mennyibe kerül. Natalie életbiztosítása majd fedezi a költségeket, és talán még az óvadékra is futja belőle. Még egy fillért sem költött el belőle, és most az volt a legfontosabb, hogy minél előbb kikerüljön a fogdából. Egyértelmű volt, hogy Terry egy szavát sem hiszi, de szó szerint ő volt az egyetlen ember, akitől segítséget kérhetett. És remélte, hogy gyorsan talál egy ügyvédet. Nagyon gyorsan. Az egyetlen jó hír az volt, hogy Jessie eljutott a kórházba, és az állapota stabilizálódott. Terrynek csak két perce volt, hogy gyorsan beszámoljon róla, mielőtt megszakadt a vonal az ősrégi, pénzbedobós

telefonon. Luke annyit tudott kihámozni a kétperces beszélgetésből, hogy Jessie-nek teljesen leállt a veséje, ahogy azt az orvosai megjósolták. A múlt hónapban hetente háromszor járt dialízisre, és az állapota gyorsan romlott. May másnap meg akarja látogatni a kórházban. A gyerekeket most mindenképpen meg kell kímélni attól, hogy a börtönben ülő apjuk miatt aggódjanak, ezért azt találták ki, hogy amíg lehet, titokban tartják előttük a dolgot. Remélhetőleg örökre. Jelen pillanatban az volt a harmatgyenge fedősztori, hogy Luke-nak egy égetően sürgős munkahelyi ügyben kellett váratlanul elutaznia. Will persze nem vette be. Amikor véget ért a telefonbeszélgetés, egy rendőr visszakísérte Luke-ot a rendőrkapitányság hátsó részén lévő cellába. Ami legalább üres volt. Egy padlóhoz csavarozott pad futott körbe a falak mentén, és a sarokban állt egy piszoár. És persze voltak rácsok is, hideg, piszkosfehér fémrácsok. Nem lehetett megbecsülni sem, hányszor festhették át, de legalább húsz rétegben állt a festék azokon a részeken, ahonnan folyamatosan hámlott. Luke szomorú volt, és végtelenül kimerült. Az időt csak a helyiség másik végében lévő kicsi, négyszögletes ablakon érkező fényből tudta megbecsülni. Kint már sötét volt, a parkoló sárga fényei kísérteties árnyékokkal töltötték meg a cellát. Nagyon nehéz volt számon tartani az idő múlását óra és telefon nélkül, de valószínűleg már éjfél körül járhatott. Aludnia kellene, de a cellát egyértelműen nem pihenésre tervezték. Vagy a padon próbál aludni, vagy kinyújtózik a földön, más választás nem volt. Luke egy pillanatig azt mérlegelte, hogy levegye-e a cipőjét, úgy mégis kényelmesebb lenne, de aztán belegondolt, mi minden lehet a padlón, és a lábujjai azonnal viszketni kezdtek. Végigdobta magát a hátsó falnál álló padon. A rácsok árnyéka mintát vetett a plafonra, és Luke megpróbált értelmes formákat látni beléjük. Sokszor játszottak ilyet Will-lel és Mayjel, csak felhőkkel. És az is igaz, most nem boldog nyuszikat és kajla télapókat látott, ezek a képek sokkal sötétebbek voltak. A sarokban volt egy beázás, és a foltból meg a rávetülő árnyékokból egy idős nő arca bontakozott ki. A

cella ajtaja fölött egy nagy árnyékpaca terült el a plafonon, ami egy vértócsára emlékeztetett. Luke az arcára szorította a karját, és eltakarta a szemét, próbálta legyűrni a közelben motoszkáló pánikot. Most mit fog csinálni? Módot kell találnia arra, hogy bebizonyítsa, semmi köze ehhez az egészhez. Különben elvesztheti az állását, a házát, a gyerekeit – mindent, ami még megmaradt neki. Annyi mindenesetre biztos, hogy egyetlen jó dolog azért van abban, ha valakit letartóztatnak: kiderül, hogy mi a legfontosabb az életében. Azon a napon, amikor felfedezte a kapcsolatot Jessie és dr. Neal között, elérkezett élete elképzelhető legborzalmasabb pillanata. Egy cellában ücsörögve, a bilincstől sajgó csuklóját dörzsölgetve és rémisztő képeket álmodva a plafonra, hirtelen címeres ökörnek érezte magát, amiért a megszállottjává vált dr. Nealnek és azoknak a leveleknek. Ha Neal segített örökbe adni Natalie és Luke gyerekét, ha fedezte ennek a gyereknek a halálát, ha emiatt volt olyan szoros kapcsolata Natalie-vel, ha Natalie a házába telepítette Neal lányát, mint egy kémet… Luke-ot már egyáltalán nem érdekelte. Natalie halott volt, míg Luke élt. Még egy ok arra, hogy a gyerekeiért éljen, és ne egy halott nőért, még akkor sem, ha ez a nő volt az egyetlen ember a világon, akit képes volt feltétel nélkül szeretni. A gyerekek sokkal többet érdemelnek, mint az apjuk gyászát és fájdalmát. Natalie életének utolsó estéjén Luke bevonszolta az antik fehér kanapét a nappaliba, és Natalie kórházi ágya mellé tolta. Az előző éjszakák java részében egy széken aludt mellette, de Natalie bűntudatot érzett emiatt. Amikor Luke elhelyezkedett az ódon kanapé kemény párnái között, Natalie felé nyújtotta a kezét. – Fogod a kezem ma éjjel? – kérdezte. Luke pedig megfogta a törékeny kezet, ujjaival megszámolta a bőrét átszúró csontocskákat a kézfején. – Jaj de jó így! – sóhajtotta Natalie, és egy könnycsepp gördült le szempillátlan szeme sarkából. A könnycsepp leszaladt

legújabb ráncainak apró vájataiban, amelyek akkor keletkeztek, amikor elvesztette a védelmező zsírréteget az arcáról. Luke szerette megcsókolni ezeket a ráncokat, és azt képzelte, hogy együtt öregedtek meg. – Olyan messze vagy, bújj ide mellém! – mondta Natalie, és a karjánál fogva maga felé húzta Luke-ot, aki óvatosan bemászott mellé az ágyba. Natalie megpróbált az ágy szélére húzódni, de nem tudott, túl gyenge volt már, és egészen kifulladt az erőfeszítéstől. – Majd én – suttogta Luke a fülébe, és ajka Natalie arcát cirógatta, majd óvatosan felemelte, és néhány centivel arrébb tette a testét. – Köszönöm – suttogta Natalie. Mindig mindenért hálás volt, amit Luke tett. Nem kell mindent megköszönnöd! – akarta ordítani Luke, de végül nem tette, mert nem Natalie-re volt mérges, hanem arra, hogy fájdalmai vannak, és hogy haldoklik. – Szeretlek, Nat – mondta inkább, az orrát Natalie nyakába fúrva, és átölelte a derekát. – Tudom, tudom. – Natalie Luke hátát veregette, a gyerekeket szokta így megnyugtatni. Luke akkoriban rengeteget sírt, pedig próbálta elfojtani a könnyeit. Azt akarta, hogy a Natalie-vel töltött utolsó percei boldogok legyenek, hogy a gyerekek egy derűs elválásra emlékezzenek. De aznap éjjel nem akart úgy tenni, mintha boldog lenne. Néha eltűnődött azon, hogy talán valami ősi ösztön súgta-e meg neki, hogy a felesége már a halál mezsgyéjén jár. – Ez most olyan, mint gyerekkorunkban. Már csak a pattogatott kukorica és a gumicukor hiányzik. – Natalie kínlódva vett egy mély levegőt, Luke pedig gyorsan elhúzta a karját. – Fájdalmat okoztam? – Dehogy! – Natalie megfogta a kezét, és visszatette a hasára. – Szeretem érezni a kezedet. Hiányzik az érintésed. Hiányzik a csókolózás. Hiányzik… minden hiányzik. – Natalie megpuszilta Luke homlokát. – Szeretném visszapörgetni az időt, és újra végigcsinálni az egészet. Szerinted újrakezdhetnénk? Van ennek értelme? Luke próbált úgy tenni, mintha a torkából feltörő zokogás nevetés

lenne, de úgy hangzott, mintha fuldokolna. – Újra végig akarod csinálni? Ha ez egy videojáték lenne, törölném a memóriát, és akkor kezdhetnénk elölről az egészet. – Luke Natalie köré gömbölyödött, próbált olyan nagy felületen hozzáérni, amennyire csak lehetett. – De akkor elveszítünk mindent, minden szintet, amit teljesítettünk, és minden zsetont, amit megszereztünk. Én benne lennék, és te? Natalie nem válaszolt azonnal, és Luke már azt hitte, elaludt. Minden este altatót vett be, ami segített neki álomba menekülni a fájdalom elől, és valószínűleg most kezdett el hatni. – Nem – tört ki belőle hirtelen. – Nem kezdeném elölről, ha azzal elvesztenénk az összes emlékünket! – Natalie lélegzete a mellkasában rekedt, és a kulcscsontja fel-alá járt, ahogy kipréselte magából a szavakat. – Csak ennyi marad utánam. Emlékek. Luke nem bírt válaszolni. Már az is fájdalmat okozott, hogy elképzelte az életét Natalie nélkül, miközben a karjában tartja… hát hogy tudna lélegezni nélküle akkor, ha már két méterrel a föld alatt fekszik? – Nem fogunk elfelejteni – nyögte ki végül. – Nem tudok felejteni. – Remélem, hogy tévedsz – Natalie hangja hirtelen megkeményedett – a halállal kapcsolatban. Azt akarom hallani tőled, hogy még találkozunk, hogy az együtt eltöltött évek nem voltak hiábavalók. – Az arcával hátratolta Luke lejét, és egymás szemébe néztek. Natalie szeme még mindig mélykék volt, ez volt az egyetlen dolog, amit nem változtatott meg a kemoterápia, a rák és a közelgő halál. Luke nem hitt a halál utáni életben, már nagyon régen nem, de amikor belenézett ebbe a ragyogó szempárba, amit először kisfiú korban látott, ami a palacsintát kunyeráló May és a rajzfilmeken kuncogó Clayton arcából is visszanézett rá, akkor képtelen volt bevallani, mit gondol. Szerette annyira Natalie-t, hogy hazudjon neki. – Megint találkozni fogunk. Megígérem… – Luke a szájához emelte Natalie ernyedt kezét, és végigcsókolta az ujjait. – Megígérem. – Mmmmm…. köszönöm, Luke – mondta Natalie, és lehunyta a szemét, a teste lassan sodródott az alvás felé. – Hamarosan megint

találkozunk– sóhajtotta, majd megadta magát az altatónak és a kimerültségnek. Luke várt egy kicsit, megbizonyosodott róla, hogy tényleg elaludt, aztán legördült a kórházi ágyról, felkapta a kedvenc gyapjútakaróját, elterült a kanapén, és hetek óta először mély és egész éjszakán át tartó álomba merült. Amikor másnap reggel felébredt, a nap már besütött a nappali függönyein keresztül, és Natalie halott volt. Luke aludt, amikor Natalie az utolsó lélegzeteket vette. – Hé! Talpra, látogatója érkezett! – üvöltötte egy hang, elűzve Luke emlékeit. Megtörölte a szemét, nem akarta, hogy ezen a helyen bárki is meglássa a könnyeit. A félhomályos cellában hunyorogva próbálta kivenni, hogy ki lehet az, aki meglátogatja őt a fogdában az éjszaka közepén. Egy egyenruhás őrmester állt a cellaajtónál. Luke megdörzsölte a szemét, és végre felismerte a férfit. Brian Gurrella. – Luke, jól vagy? – kérdezte Brian, és felemelt egy tálcát, amin szalvétába csomagolt szendvics, egy alma és egy gyümölcsleves dobozkának tűnő valami feküdt. – Meghoztam a vacsorádat. Én magam készítettem össze. Luke nem volt éhes, pedig a reggelije óta nem evett semmit. De azért felkelt, és a rácshoz lépett, hogy átvegye Briantől a fémtálcát. – Kösz! – mondta, és letette a tálcát a padra, de nem nézte meg alaposabban, hogy mi minden van rajta. Csak az járt a fejében, hogyan kerülhetne ki innen, hogy visszamehessen a családjához. Visszament az ajtóban álló Brianhez, aki figyelmesen tanulmányozta őt. – Elmondod, hogy mi történt? – kérdezte Brian, és a hüvelykujját a nadrágszíjába akasztotta. Az arcán most nem a megszokott vidám kifejezés ült. Nem. Most úgy nézett ki, mint egy vérbeli zsaru, aki egy gyanúsítottat hallgat ki. – Fogalmam sincs. Tényleg. Volt egy törött hátsó lámpám, ezért lekapcsoltak, én lehúzódtam, de utána… én nem is értem, mi történt. – Luke még közelebb lépett az ajtóhoz, és az ujjait a rácsra kulcsolta. – Neked mit mondtak?

Brian hátrált egy lépést, mintha Luke veszélyt jelentene rá. – Nem lenne tanácsos megvitatnom veled a vádat. Úgy hallottam, hogy jön az ügyvéded. Szóval ez most nem hivatalos. Csak beszélni akartam veled, mint férfi a férfivel. – Nem, ez így nincs rendben. Én nem csináltam semmit. – Luke a rácshoz préselte az arcát. – Kérlek, áruld el, hogy mit mondanak! – Rendben – mondta Brian, és kisimított egy gyűrődést az egyenruhája mellrészén. – Azt állítják, hogy drogot találtak a kocsidban. Tablettákat. És hogy fiolákban voltak, terjesztésre készen. – De én még csak nem is láttam azokat a kibaszott tablettákat – morogta Luke, és olyan erővel szorította a rácsot, hogy szinte elhitte, hogy kitépheti őket a helyükből. – Sajnos azt kell mondanom, Luke, hogy mindenki ezt a nótát fújja – mondta Brian, és megcsóválta a fejét, mint aki maga sem tudja, hogy mit higgyen. – Soha nem fordult még elő velem, hogy valaki bent ült abban a cellában, és azt mondta: „Ó, persze, én csináltam.” Érted már, miért olyan nehéz hinni neked? – Nehéz hinni nekem? Te most hülyéskedsz velem? Tíz éve vagyunk barátok. Szinte alig iszom, illegális szereket pedig egyáltalán nem szedek. Kérlek, mondd már, hogy tehetsz valamit az érdekemben! – Ha idegenek gyanúsítják ilyesmivel, az egy dolog, de hogy Brian, a feleségverő, alkoholista, droghasználó Brian teszi ugyanezt, az már gyomorforgató volt. – Várj, tisztázzuk ezt a dolgot! – mondta Brian, és az ajtóhoz lépett, az arcuk szinte összeért a rács két oldalán. – Szükséged lenne valakire, aki ismer téged, aki már régóta a barátod, hogy szóljon néhány jó szót az érdekedben? Erre számítasz, ezt várod tőlem? Luke úgy érezte, egy fekete lyuk formálódik a bensejében, ami magába szippant minden reménysugarat. Brian megtudta, hogy felhívta Bormet-t. Eleresztette a rácsot, és hátrálni kezdett. Hát erről beszélt Annie, amikor azt mondta, ha Luke segít neki, akkor Brian őt is kicsinálja. Azok a tabletták nem Natalie megmaradt gyógyszerei voltak. Brian csempészte oda őket. – Nem volt nehéz összerakni. Annie-t a te házadban találtam meg.

Átment hozzád, és összebeszélt mindenféle hülyeséget, te meg hittél neki. – Brian átdugta a karját a rácson, és összecsapta a két tenyerét a túloldalon. – Aztán egy héttel később elrepülök D. C.-be, ahol az a hír fogad, hogy a jelentkezésemet törölték, és valaki más kapta meg az állást. Nem vagyok mérnök, de azért tudom, mennyi egy meg egy. Jól megbasztad a feleségemet, aztán jól kibasztál velem. – Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem. Én próbáltam segíteni neked. Jó ajánlást adtam rólad, de… – Luke belemarkolt a hajába, és képtelen volt Brian szemébe nézni. – De te megütötted Annie-t. – Nem, nem! Ez nevetséges! – Brian belerúgott a rácsba. – Annie kicsit labilis, erre már te is rájöhettél volna. – Labilis? Te vagy a leglabilisabb ember, akit ismerek! – Hát, a húszéves rendőri munkám alapján nehéz lenne elhinni – mondta Brian még mindig ijesztő higgadtsággal. – Senki sem fog hinni neked. Miért neked szólt volna Annie, és nem valaki másnak, aki tényleg segíteni tudott volna rajta? Mondjuk, egy rendőrnek? – Tudom, hogy te tetted! – kiáltotta Luke, Brian félhomályban kirajzolódó, sötét alakjára meredve. Volt valami önelégült magabiztosság Brian tartásában, ahogy a rácsoknak dőlt, és ahogy élvezte Luke kifakadását ahelyett, hogy bedühödött volna. – Eltörted a hátsó lámpámat, becsempészted a drogot a kocsimba, aztán névtelenül leadtad a fülest, engem meg lekapcsoltak. Luke megragadta a tálcát, kinyitotta az ételbeadó nyílást az ajtón, és kilökte rajta, egyenesen Brian hasa felé. – Nem vagyok éhes! Brian oldalt lépett, és a tálca hangos csattanással a földre esett. Csendben figyelték, ahogy az alma a betonfal felé gurult, majd nekiütközött és megállt. Brian ajkán halovány mosoly fodrozódott, miközben kihúzta magát, majd hangosan szusszant egyet. – Ez egy tökéletesen megalapozatlan és pofátlan hazugság. Nyilván kínodban találsz ki ilyeneket. – Hogy vagy képes… – Luke reszketett az elfojtott dühtől. – Én így mindent… elveszthetek.

– Lehet, hogy korábban kellett volna gondolnod rá – korholta Brian. Úgy hangzott, mint egy „ami a szívén, az a száján” rendőr egy ócska szappanoperából. Féltérdre ereszkedett, és elkezdte összeszedegetni a tálcát és a szétszóródott ételt a földről. Felállt, lehámozta a nejloncsomagolást az összenyomódott szendvics sarkáról, és jóízűen beleharapott. – Mmmm… – csámcsogta teli szájjal, – Nagyon finom! – A kurva anyádat! – hörögte Luke, és rárontott Brianre, a karját átdugta a rácson, a fém mélyen a hónaljába vágott. Brian cuppogott, és megcsóválta a fejét. – Ejnye-bejnye. Hát miért nem szóltál, hogy te is kérsz? – Visszacsomagolta a szendvicset, és a cellába hajította, mintha egy kutyának dobott volna el egy botot. – Úgy látom, hogy szereted a maradékomat – mondta, majd lesöpört néhány morzsát a makulátlan egyenruhájáról, és megtörölte a szája sarkát a hüvelyk- és mutatóujjával. A tálcát még mindig a kezében tartotta. – Remélem, kellemesnek találod majd az itt-tartózkodásodat. – Ne! – ordította Luke. – Gyere vissza! Ezt nem teheted! Nem teheted! Brian halk nevetésének és a külső ajtó csapódásának hangja végigremegett Luke csontjain. Térdre esett, majd a hátára dőlt. Hát ennyi volt. Holnap meghal, vagy ha nem, akkor is véget ér az élete, elveszít mindent, ami még fontos számára. Natalie esetében ráfoghatott mindent a rákra… de ez a halál csak és kizárólag az ő hibája. Luke ütni kezdte a hideg betonpadlót. Egyszer, kétszer és még egyszer, és megint, amíg a fájdalom égetni nem kezdte a tenyerét, az ujjait és a csuklóját. Ebből a csapdából nem volt kiút. Egész életében arra törekedett, hogy ne legyen olyan, mint az apja, mégis ugyanott végezte, ahol ő: a börtönben. Újra megütötte a padlót, és felkészült egy újabb fájdalomhullámra, de… semmi sem történt. Nem érzett fájdalmat, csak zsibbadtságot. Rendben – gondolta magában. Ha valahogy át akar vergődni a holnapi napon és a letartóztatása dominóhatásain, zsibbadtnak kell

maradnia. Zsibbadt kezét a mellkasára, a másikat pedig a földre fektette, és hagyta, hogy a betonpadló hűvöse átszivárogjon a bőrén. Feküdt a sötét csendességben, és engedte, hogy a reménytelenség és a düh ismét felépüljön benne. A szeme előtt élénk részletességgel megjelent az anyja, a húga és Natalie képe. Amikor a bensejét felszántó bánat és zavarodottság lassan irányíthatatlanná és elviselhetetlenül fájdalmassá vált, megint belevágott a padlóba. Egyszer, aztán újra, és megint, várva a kínt, ami elvezeti a semmibe.

31. FEJEZET LASSAN JÖTT ÁLOM A SZEMÉRE, de amikor végre elaludt, akkor mély volt, és nagyon pihentető. Amikor a nap elég magasra emelkedett ahhoz, hogy bekandikáljon a fönt elhelyezett ablakokon, és a meleg, nyár végi napsugarak végigcirógatták az arcát, Luke megmoccant. Belepislogott a napfénybe, és néhány pillanatig nem tudta, hol van, és mit keres ott. Aztán megérezte a fájdalmat a kezében. Az ujjai bedagadtak, és merevek voltak. Az oldalára hengereden, hogy ne bántsa a szemét a nap, és a gyomra hangosan megkordult. A visszaalvás tűnt a legjobb menekülési útnak a valóság elől, de az agya már éber volt, és gyorsan kavarogtak benne a lehetséges végkifejletek. Remélhetőleg Terry már talált egy ügyvédet, és utána… Oké. Fogalma sem volt, hogy mi lesz utána. De bármilyen váddal álljanak is elő a tárgyaláson, az még mindig jobb lesz, mint ücsörögni ebben a kriptaszerű cellában, az időnkívüliségben lógva. Hangos csikorgás hallatszott a fogda ajtaja felől, mintha épp elfordulna a zár nyelve. Luke felpattant a zajra, mint egy zombi. Bekattant a menekülési ösztön, és hátrálni kezdett, minél messzebb akart kerülni a cellaajtótól, ha esetleg Brian tért volna vissza, hogy újra hergelni kezdje. Nem veszítheti el megint az önuralmát. Nem sok kellene hozzá, hogy a jelenlegi szörnyű helyzete katasztrofálissá váljon, és egy rendőr megtámadása pont elegendő lenne. A kezére bámult. A csuklóján még mindig látszott a bíborvörös csík, amit a bilincs okozott. Magára erőltette az alárendelődés és a bűntudat arckifejezését. Nem árt néhány jópontot szerezni addig, amíg megérkezik az ügyvédje, akinek majd beszámol a tegnap esti beszélgetésről Briannel. Kulcs fordult a zárban, és az ősrégi ajtó kitárult, megviselt sarokvasai hangosan nyikorogtak. Luke felpillantott a szorosan összekulcsolt kezéről. Nem Brian volt az, hála a magasságosnak. Egy

alacsony, idősödő és pocakosodó rendőr lépett be a cellájába. Fehér egyenruhát viselt, a váll-lapján több párhuzamos aranycsík futott. Szorosan mögötte egy jóval fiatalabb, kopaszra borotvált fejű rendőr lépkedett, kissé pacuha egyenruhában. Luke lassan leült a padra. Csak semmi hirtelen mozdulat. – Mr. Richardson, ön szabadon távozhat – mondta az idősebb, valószínűleg a rendőrkapitány, és átnyújtott Luke-nak egy áttetsző zacskót, nagyon hasonlót ahhoz, amit Natalie kapott, amikor elhagyta a kórházat. – Minden vádat ejtettünk ön ellen. – Elnézést, hogy mondta? – Luke idegesen köhécselt, nem tudta eldönteni, higgyen-e az öreg rendőrnek, vagy ez megint csak Brian újabb mocskos kis trükkje. – Szabadon engedjük. Minden vádat ejtettünk – ismételte meg a rendőr tárgyilagosan, minta a kijelentése nem kiáltott volna legalább két tucat kérdés után. – Kérem, kövesse Miller őrmestert, ő majd minden eligazítást megad önnek – folytatta, majd megrázogatta a zacskót Luke orra előtt, és közben egyszer sem emelte fel a pillantását a szépen kisuvickolt cipőjéről. Luke-nak nem volt túl sok tapasztalata a rendőrség munkájával kapcsolatban, de annyit tudott, hogy itt most valami nagyon fura dolog történik. De szabadságot ajánlottak neki, és hülye lett volna nem elfogadni. Bár még mindig gyanakodott egy kicsit, azért átvette a zacskót, és átvetette a vállán. – Miller, kísérje fel Mr. Richardsont! – mondta a főrendőr, majd hátraarcot csinált, a cipője sarka hangosan megcsikordult, amikor megpördült rajta. – Igenis, uram! – vakkantotta Miller. Luke megnézte magának a fiatal rendőrt, figyelte, hogy lesi a főnöke minden lépését, ahogy az kisétált a cellából, aztán a fogdából, és utána hogyan kezdi el cibálni a zubbonya ujját, mintha legalábbis ki szeretné nyújtani egy kicsit az anyagot. – Jöjjön, Mr. Richardson! Ideje hazamenni. Haza. Előző éjszaka arra kényszerítette magát, hogy lássa be, soha többé nem térhet haza. Most meg kitárják a cella ajtaját, és szabadon engedik. Luke a kijárat felé indult, minden lépése visszhangot vert a

kopár cellában. Kényszerítette magát, hogy lassan és kimérten lépkedjen, mert félig-meddig még mindig azt hitte, hogy ez az egész valami csapda. De nem volt az. Luke követte Miller őrmestert a felvételi irodába, ahol lefényképezték, átkutatták a ruháit, ordibálva utasítgatták. Amikor Miller megkínálta fánkkal és narancslével, Luke már kezdett arra számítani, hogy hirtelen beront egy csomó ember, és nevetve bevallja, hogy ez igazából egy kandi kamerás műsor. – Köszönöm – mondta Luke, és kivett egy csokimázas fánkot a mályvaszínű dobozból. Túl éhes volt ahhoz, hogy visszautasítsa. A rendőrőrsön zajlott az élet, dacára annak, hogy a fogda immár üresen állt. Egyenruhás rendőrök hemzsegtek az előtérben, a folyosón két férfi kocogott RENDŐRSÉG feliratú pólóban, kezükben félig üres vizespalackkal. Az egyik kihallgatószoba ajtaja be volt csukva, és fölötte égett a „ne zavarjanak” lámpa. Ezeknek az embereknek ez csak egy sima péntek reggel volt, épp elkezdődött a munka. – Menjen oda Janice-hez! – mondta Miller, és egy ablakra mutatott a váróterem egyik sarkában. – Én meg hozok önnek kávét. Hogy szereti? Luke sietve legyűrte a fánkot, kicsit csalódottan, hogy nem nyammoghat rajta tovább. – Ööö… feketén, legyen szíves! Kösz! Luke odasétált Janice ablakához. Egy idősebb nőre számított tüsire nyírt hajjal és mogorva kedéllyel. Ehelyett egy mosolygós, huszonéves nő fogadta, akinek hosszú haja olyan szépen volt befonva, hogy még May is megirigyelte volna. – Mr. Richardson? – kérdezte Janice olyan hangon, mintha legalábbis a Starbucksban szólította volna oda, mert elkészült a lattéja. – Igen – sóhajtotta Luke. Minél előbb ki akart kerülni innen, és haza akart menni a családjához. – Alá kell írnom valamit? – Bizony. Ezt a nyomtatványt, ami arról szól, hogy minden holmiját hiánytalanul visszakapta. Át tudná nézni gyorsan, hogy mindene megvan-e?

Luke az ujjaival szétfeszegette a zacskó villámzárját, és kinyitotta. Benne volt a telefonja, a tárcája, Natalie egyik régi levele és néhány toll. Valószínűleg meg kellene néznie, megvannak-e a hitelkártyái és a készpénze, de nem akart időt vesztegetni rá, még mindig félt, hogy a rendőrök hirtelen meggondolják magukat, és visszapakolják a cellába. – Minden megvan, úgy tűnik – felelte, és kivett a zacskóból egy tollat. Janice egy pontozott vonalra mutatott a nyomtatvány alján. Luke gyorsan átfutotta a szöveget, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem egy vallomást akarnak-e aláíratni vele. Miután kiderült, hogy nem, elégedetten odakanyarintotta az aláírását. Janice átvette a nyomtatványt, és ellenőrizte, jó helyen írta-e alá. – Úgy tűnik, minden rendben van. Lefoglaltuk a kocsiját, és beletelik egy-két napba, amíg vissza tudjuk szolgáltatni, de Miller őrmester intéz önnek egy fuvart. Majd felhívom, ha megérkezett. Luke úgy érezte magát, mint aki átesett Tükörországba, ahol a világ a feje tetején áll. Miller kávét hoz és fuvart intéz, Janice segít neki, hogy visszakapja a lefoglalt kocsiját. Tegnap este rettegve érkezett meg ide, és mindenki megfélemlítően viselkedett vele. Valami megváltozott az elmúlt tizenkét órában. De vajon mi? – Hát, köszönöm – mondta Luke, és tétován intett Janice-nek. – Itt van a kávéja. – Miller tűnt fél a háta mögött, kezében egy ártalmatlanul gőzölgő csészével. Luke átvette tőle, a másik kezében még mindig a félig megevett fánkot szorongatta. – Velem jönne, kérem? – mondta Miller. A rendőrkapitányság dupla üvegajtaja már csak néhány méterre volt tőle. A lába szinte viszketett, annyira szeretett volna kirohanni rajta, de valamit még ki kellett derítenie. Megköszörülte a torkát, a szája még mindig tele volt fánkmorzsákkal. – Szóval akkor minden vádat ejtettek? És törlik az aktámat is? Nem lesz szükségem ügyvédre, vagy ilyesmi? – Pontosan így van. Ez egyfajta… – Miller a nyakát tornáztatta. – Mi úgy mondanánk, hogy „félreértés” történt. – Hirtelen kihúzta

magát, kidüllesztette a mellét, és hivatalos hangra váltott. – Sajnos nem nyilatkozhatok egy folyamatban lévő ügyről. – Oké, rendben van. – Luke belekortyolt a kávéba. Forró volt, és nagyon erős. Visszatartott egy köhögést. Talán később mégis megbízást ad egy ügyvédnek, hogy derítse ki, mi a fene történt itt. Miller elébe ment a további kérdéseknek. – Kérem, kövessen – mondta, és oldalt fordult, hogy a testével eltakarja, milyen kódot üt be az ajtó melletti számzárba. Egy halk sípolás után a zár kinyílt, és Miller őrmester szélesre tárta az ajtót. – A fuvarja odakint vár önre. – Hú, hát köszönöm! – mondta Luke. Nem nézett az őrmester szemébe, amikor kirohant mellette az ajtón, és próbálta nem észrevenni a fal mellett álló kopott székeket, és a sarokban ülő recepcióst, aki mintha neki integetett volna… vagy Miller őrmesternek? Luke nem akarta kideríteni, melyik az igaz. Amikor kirontott az ajtón, azonnal mellbe vágta a hőség. Elfelejtette megnézni odabent, hogy hány óra van, de biztosan legalább dél körül járhatott. Két harapással elintézte a kezében tartott fánkot, majd az üres szalvétát és a még teli kávéspoharat is belehajította az ajtó mellett álló magas, kék szemetesbe. A fánkot csócsálva körülnézett a parkolóban, egy rendőrautót keresett, vagy esetleg Terryt az egyterűvel. Két nagy rendőrségi csatahajót látott – az egyik határ valószínűleg akkor sem indult volna el, ha valaki megérkezik a kulcsaival –, és egy kék Honda Accordot. Mellette egy karcsú nő állt bő, kék blúzban és szűk farmerben, a feje lehajtva, épp a telefonját babrálta. Luke csalódottan felsóhajtott. Senki nem jött érte. A telefonja valószínűleg lemerült, vagyis vissza kell mennie, hogy onnan telefonáljon. Remek. A nevét hallotta. A kocsi mellett álló szőke nő felnézett a telefonjáról, és intett neki. Luke szíve nagyot dobbant. Annie volt az. – Luke! Hé, te ott! – kiáltotta a parkoló másik végéből. Luke szeretett volna odarohanni hozzá, a karjába kapni, elmondani neki, hogy milyen borzasztóan hiányzott, de hát egy rendőrségi parkolóban álltak, ahol a férje dolgozik, a férje, aki megpróbálta bemártani Luke-

ot. Végül nem szaladt oda, és nem kapta a karjába, de azt már nem bírta megállni, hogy ne válaszoljon neki. – Annie? – ordította. – Mit keresel itt? – Még egyszer körülnézett – Te vagy a fuvarom? Annie nem várta meg, amíg Luke a kocsihoz megy. Minden erejét és futási képességét latba vetve odarohant hozzá az aszfalton, és Luke dereka köré fonta a karját. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Luke karjának időbe telt, amíg kapcsolatot talált az agyával. Finoman átkarolta Annie vállát, de a szemét nyitva tartotta, hátha Brian kijön a parkolóba. De amikor sajgó teste megérezte Annie meleg és eleven közelségét, amikor a haja az arcát csiklandozta, megfeledkezett minden elővigyázatosságról. Az izmai megfeszültek, és erősen magához szorította szinte beborította Annie-t az ölelésével. – Hiányoztál – mondta Annie, és Luke hatalmas megkönnyebbülést érzett, amiért a nő mondta ki elsőnek. – Fogalmad sincs arról, hogy te mennyire hiányoztál nekem – válaszolta, és alig bírt ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne puszilja Annit feje búbját. Eszébe jutottak Brian vádjai, amiket a cellában vágott a fejéhez, és kényszerítette magát, hogy eressze le a karját. – És? Mi van Briannel? – kérdezte, és hátrált egy lépést, a karját összefűzte a mellkasa előtt. – Annyira sajnálom, hogy belerángattalak a családi drámámba: Nem gondoltam volna, hogy Brian képes… ilyesmire – mondta Annie, és tétován a rendőrség és a kocsik felé intett. – Várjunk csak, te tudtad, hogy ő mártott be? – Nem volt nehéz rájönni. Azóta dühös rád, amióta eljött értem a házadhoz. És utána, amikor kiderült, hogy nem kapta meg azt az állást… – Annie hangja elfulladt. Luke nagyon félt, hogy Annie hogyan fogja befejezni a mondatot. – Maradjunk annyiban, hogy elég rossz volt – folytatta, és megdörzsölt egy foltot a csuklóján. Luke csak most vette észre a gipszet. – A picsába! – szűrte ki Luke a fogai között. – Bántott téged, ugye? – megfeledkezett arról, hogy tartania kellene a távolságot, és óvatosan megfogta Annie begipszelt kezét. – Én csak segíteni akartam. Annyira

sajnálom! – Hékás. Nem te törted el. Hanem ő. – Nem én. De tudtam, hogy ez lehet a vége. – Luke végigsimította a hüvelyujjával Annie tenyerét. – De önző voltam. Nem akartam, hogy elmenj. – Hát, mindenesetre bejött. – Annie eltolta Luke kezét, és a kocsi felé intett. – Megígértem Terrynek, hogy elviszlek a kórházba. Ők ott vannak Mayjel. Tőlük tudom, hogy mi történt. – Igen, az jó lenne. Épp oda tartottam, amikor ez történt. De várj egy kicsit! – Luke megérintette Annie könyökét, és nem engedte, hogy a kocsi felé forduljon. – Mit fog szólni hozzá Brian? – kérdezte, és küzdött, hogy a Brian iránt érzett keserű gyűlölete ne szivárogjon át abba, amit Annie iránt érez. Mert azért elég fura egy helyzet… az éjszakát egy cellában tölti, ahonnan az a nő szabadítja ki, aki annak a férfinak a felesége, aki oda juttatta. Annie kulcsot tartó keze megdermedt a levegőben. – Luke, Briant letartóztatták. – Micsoda? – Le fogják csukni, jó hosszú időre – mondta Annie olyan meggyőződéssel, ami nem volt jellemző rá. – Szállj be a kocsiba, útközben mindent elmesélek! Annie a kocsihoz sétált, és kinyitotta a központi zárat. A szél belekapott a blúzába, a bő ujjak csapkodtak a teste körül. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha repülne.

32. FEJEZET Luke a hátsó ülésre hajította a zacskót, és bemászott a vezető melletti ülésre. Annie közben begyújtotta a motort, és amint Luke becsapta az ajtót, máris tolatni kezdett, egészséges keze keresztezte a begipszeltet, ahogy a kormányt forgatta. Brian vajon tényleg börtönbe kerül? – Elmondod végre, hogy mi folyik itt? – kérdezte Luke, és Annie felé fordult az ülésen, amíg annyira ki nem csavarodott a teste, hogy a biztonsági öv belevágott a nyakába. Türelmetlenül várta a magyarázatot, válaszokat akart, minél előbb, de megint együtt ültek a kocsiban, és ez a közös kirándulásukra emlékeztette Luke-ot, amikor olyan közel érezte magához Annie-t. – Feldobtam Briant – felelte higgadtan Annie, mintha legalábbis nem ez lett volna élete legbátrabb cselekedete. – Már hetek óta gyűjtögetem ellene a bizonyítékokat. Azt terveztem, hogy felhasználom őket, ha megint kezet emel rám – mondta, és felemelte a sérült csuklóját. – De aztán Terry felhívott, és arra kérte Briant, hogy szerezzen egy jó ügyvédet. És elég volt egyetlen pillantást vetni Brian arcára, hogy tudjam, ő áll a letartóztatásod mögött. És akkor összeszedtem mindent, és ma reggel az volt az első dolgom, hogy bementem a rendőrségre. – És rögtön hittek neked? – kérdezte Luke. Elég meglepőnek tűnt, tekintetbe véve a húszévnyi rendőri szolgálatot. – Hát, nem ment könnyen. – Annie megcsóválta a fejét, tekintetét az útra szegezve. – Behozták Briant kihallgatásra, én meg engedélyt adtam rá, hogy átkutassák a házat. Aztán megtalálták a tablettákat, némelyiken még rajta volt a bizonyítékraktár címkéje. És akkor elkezdtek komolyan venni. És végül az is kiderült, hogy Brian mártott be téged. – Hát, pedig meglehetősen elégedettnek tűnt tegnap éjjel, amikor bejött hozzám. Azt hitte, hogy jó hosszú időre kivont a forgalomból.

– Jesszusom! Bement élvezkedni? És bántott? – Annie pillantása végigsöpört Luke-on. – Nem. Semmi bajom. – Luke lejjebb ráncigálta a kezén az inge mandzsettáit. A saját maga okozta sérüléseket túl kínos lett volna megmagyarázni. – Nyíltan nem ismert be semmit, de burkoltan célozgatott rá. – Hát, mindenesetre jól ráfaragott a kihallgatáson. Az ügyvédem belehallgatott kicsit. Amikor szembesítették Briant az ellene szóló bizonyítékokkal, már nem próbálta tagadni a birtoklást. De azzal magyarázta, hogy a drogok nem saját használatra kellettek. Azt mondta, azért vette őket kölcsön, hogy bemártson téged amiatt, mert… – Annie zavarba jött, habozott. – Mert lefeküdtél a feleségével. – Annie indexelt, és háromszor is körülnézett, hogy tényleg üres-e a kereszteződés. Luke, Annie zavarával mit sem törődve, felnyihogott. – Hm-hm. Gondolom, a többi rendőr úgy vélte, ez nem elégséges indok arra, hogy valaki megdézsmálja a bizonyítékraktárt. Brian nyilván meg volt győződve arról, hogy a hosszú szolgálati ideje miatt kihúzzák a slamasztikából. Luke hatalmas megkönnyebbülést érzett, amiért a rendőrök minden bűntényt elítélnek, függetlenül attól, hogy ki követte el. – Hát nem. És komoly az ügy. Nagyon nagy bajban van. – Annie a fejét ingatta beszéd közben, mintha rossz híreket kellene közölnie. – Olyan sok bizonyíték van ellene, hogy nem kerül ki egyhamar a börtönből. – Annie hangja kissé felerősödött, már-már önelégültnek tűnt, de a szeme párás volt. – Legalábbis remélem. – Olyan elképesztően bátor voltál! – Luke új szemmel kezdte nézni Annie-t. Hiszen megmentette őt. Neki köszönheti a szabadságát, és azt is, hogy Brian a rácsok mögé került. A hosszú, bántalmazással teli évek után az adott neki erőt a kilépésre, hogy ezzel megmenthet valaki mást. Vajon az miért nem volt elég, hogy önmagát mentse meg? Annie erősebb volt, mint Luke valaha – fellázadt a bántalmazója ellen, és felszabadította magát. Egy hős volt. – Mindenben segíteni fogok neked. Soha többé nem kell

négyszemközt maradnod vele. Megígérem – mondta Luke. Finom pír futott fél Annie arcára, és megránduló szája sarka egy kis mosolyt rejtegetett. Luke nagyon boldog volt, hogy Annie visszatért az életébe. – Tudod, mit mondott Natalie a nekem írt levelében? – Abban, amit meglengettél az orrom előtt, majd közölted, hogy soha nem olvashatom el? – Ja-ja – cincogta Annie. – Még csak nem is hallottam semmiféle levélről – ugratta Luke. Kilenc hónapja nem érezte magát ilyen könnyűnek. Eltűnt a megszállottság, már nem vágyott rá, hogy rávesse magát Natalie akármelyik vagy mindegyik levelére. Boldogan leélné a további életét anélkül, hogy meglátna felvillanni egy kék borítékot, amikor összeszedi a postát. – Akarod tudni, mi állt benne? Csak mert rólad is írt egy csomót. Annie közben megint jobbra kanyarodott, be abba az utcába, ahol egy nagy bevásárlóközpont állt, meg egy elég tisztességes kínai étterem, ahonnan Luke be szokta szerezni a tojásos tekercset Natalienek. Már nagyon közel jártak a kórházhoz. – Csak ha el akarod mondani. – El akarom mondani – mondta Annie, és a szeme sarkából Lukera sandított. Közben megérkeztek a kórházhoz, és bekanyarodtak a parkolóba. – Akkor csupa fül vagyok. A parkoló majdnem teljesen üres volt. Annie beállt egy nagy, kék, szögletes építmény mellé, leállította a motort, és Luke felé fordult. – Rengeteget mesélt a gyerekekről, az életről, olyan dolgokról, amik nektek kettőtöknek nagyon sokat jelentettek. De a levél végén két dolgot is mondott. – Annie felemelte a begipszelt kezét, és egyet mutatott az egyik ujjával. – Egy: hogy többet érdemlek annál az életnél, mint amit élek. – Tűnődő pillantása a gipszre esett, és leeresztette a kezét. – És kettő: hogy lehetnék a barátod. Nem csak egy sima barát. Hanem közeli. Legjobb barát. Luke Annie kezére tette a tenyerét, és a nő ujjai azonnal az övéi

köré kulcsolódtak. Összeszedte a bátorságát, és ránézett. Annie szeme szinte áttetsző volt, mint a tengeri üveg, Alex Kerks tartott ilyeneket az irodájában, amikor Luke apja még neki dolgozott. Alex üvegei homályosak voltak, de Annie szeme kristályosan ragyogott a könnyektől. – Szóóóóóóval… – húzta el Luke játékosan a szót. – Azt állítod, hogy Natalie kényszerített rá, hogy barátkozz velem? – Nem! – Annie rácsapott Luke kezére, és úgy tett, mintha mérhetetlenül megdöbbent volna. – Először azt hittem, arra kér, hogy viseljem gondodat. De később, a pentwateri kirándulásunk után rájöttem, hogy azért akarta, hogy barátok legyünk, mert… – Annie habozva az ajkába harapott. – Mert nekem is szükségem van rád. A vallomás ott lógott a levegőben, és Luke úgy lélegezte be, mint az oxigént. Egész végig bűntudata volt, önzőnek érezte magát, amiért rászorult Annie-re. De a tudat, hogy a kapcsolatuk valójában szimbiotikus, és hogy erre Natalie már jóval azelőtt rájött, hogy ők ketten felismerték volna… nos, emiatt majdnem megbocsátott minden titkot, amit a felesége rejtegetett előle. Luke felsóhajtott. – Azt hiszem, be kéne mennem – mondta, és az ötemeletes téglaépület felé biccentett. – Te is jössz? – Sajnos nem tudok – mondta Annie az indítóban lógó slusszkulcsot babrálva. – Will vigyáz Claytonra, és megígértem neki, hogy megszabadítom, és elmehet a futóedzésre. – Vagy úgy… Jó, persze – mondta Luke. Pedig el akarta mesélni, hogy Jessie dr. Neal lánya, és szerette volna, ha Annie mellette van, amikor először néz szembe a férfival, de Annie olyan gyorsan mondott nemet, hogy Luke-nak nem volt ideje elmondani mindezt. – Szóval, akkor a lényeg. – Annie teljes testével Luke felé fordult. – Te… nagyon fontos vagy nekem. És ha én is fontos vagyok neked egy icipicit, akkor mi, együtt… – Annie az ujjaival is mutatta, hogy Luke és ő – szóval szerintem remekül működnénk – fejezte be a mondatot, majd finoman beharapta az arcát, amitől reményteli mosolya még bizonytalanabbá vált. És Luke tudta, hogy Annie-nek

igaza van. Egyértelműen bele tudna szeretni. – De? – kérdezte, és tudta, mi következik. – De… – Annie mosolya feltöredezett. – De én még nem állok készen egy új kapcsolatra. És szerintem te sem. – Én nem akarok elsietni semmit. – Luke megnyalta az ajkát, és remélte, Annie nem fog frászt kapni attól, amit mondani fog. – De azért nem kéne távol tartanod magad tőlem. Már így is túl sokat voltunk egymás nélkül, nem? Annie a kormánykerék bőrborítását piszkálgatta. – Hát, egyhamar nem szabadulsz meg tőlem, az biztos – mondta, majd Luke-ra szegezte a mutatóujját. – És mielőtt elbíznád magad, a gyerekeidet találom ellenállhatatlannak, nem téged. – Ó-ó! Ne feledd, pontosan tudom, hogy mikor hazudsz. Annie megpróbálta visszatartani a vihogást, de nem bírta. Luke megfogadta, hogy számtalan okot fog adni arra, hogy Annie vihogjon, kuncogjon vagy hahotázzon. És eszébe is jutott erre egy remek lehetőség. – Holnap van Clayton szülinapja. Szerintem senki sincs bulizós hangulatban, legalábbis amíg ki nem derül, hogy van Jessie, de torta azért lesz. Velünk tartasz? – Igazából Terry már meghívott, még ez előtt a cirkusz előtt – válaszolta Annie, és fintorogva legyintett egyet. Próbálta leplezni a hirtelen rátörő szomorúságot, de Luke azért észrevette. – De én nemet mondtam. Luke bólintott, és igyekezett megérteni a döntését. Annie gyászol. Másként és más okból, mint Luke, de azért igazi gyász volt ez is. – Oké. De üzenj, ha mégis meggondolod magad! – Úgy lesz. Matt hazajön a hétvégére D. C.-ből. – Tényleg? Ez nagyon jó hír. Nem volt itthon már vagy… – Már több mint egy éve – fejezte be Annie a mondatot. – Amikor elutazott az egyetemre, azt mondta, addig nem jön haza, amíg Brian is itt lakik. Ezt nem mondtam el neked. – Annie szeme megint bepárásodott, az ajka remegni kezdett, mintha mindjárt kitörne belőle a zokogás. Aztán a szája elé kapta a kezét, mintha hányni akarna. –

Annyira szégyellem magam! Briant választottam a fiam helyett. Totál el vagyok cseszve. – Hé! – Luke megfeledkezett a láthatatlan határvonalról, amit képzeletben felhúzott kettejük közé, és átölelte Annie vállát. – Én meg a halott feleségem leveleinek a bűvöletében éltem. Szerintem ebben a kocsiban én viszem el a pálmát a legelcseszettebb alak kategóriában. – Elég fura egy verseny ez, hallod. – Hát, nem vagyunk egy kifejezetten normális pár, igaz? – Nem. – Annie Luke kezére fektette az arcát. – Távolról sem. Csendben ültek néhány pillanatig. Annie arca finoman Luke kezéhez nyomódott, és Luke képtelennek érezte magát arra, hogy elvegye a kezét a válláról. Csak néhány pillanatig tartott, néhány lélegzetvételnyi ideig, majd Annie felsóhajtott, kiegyenesedett, és megtörte a varázst. Annie társasága olyan ismerősen megnyugtató volt, hogy Luke sokkal nehezebben szakadt el tőle, mint várta. Még egyszer utoljára megszorította Annie vállát, majd kényszerítette magát, hogy vegye el a kezét, és szedje össze a holmiját a hátsó ülésről. Amikor a feje bekerült a két első ülés támlája közé, az arca csak pár centire volt Annie-étől. A karcolások, amiket három hete meg akart csókolni, begyógyultak, már csak halvány, fehér hegek látszódtak az arccsontján és a szemöldöke fölött. Mielőtt átgondolhatta volna, Luke előrehajolt, és ajkát Annie arcához szorította. Csak egy pillanatig tartott, ami még arra sem volt elég, hogy kipuhatolja a bőr textúráját, vagy megérezze a sampon illatát, de ennyi is elég volt. Hátradőlt, kikapcsolta a biztonsági övét, és kinyitotta az ajtót. – Holnap beszélünk. – Holnap – mondta Annie is, és integetett, amikor Luke becsapta a kocsi ajtaját maga után. Luke hosszú, magabiztos léptekkel haladt a kórház bejárata felé. Lehet, hogy tévedett, amikor azt mondta Natalie-nek, hogy soha többé nem lesz képes szeretni senkit. Azt kellett volna mondania, hogy soha senkit sem fog úgy szeretni, mint őt.

Úgy lépett be a kórház üvegezett ajtaján, hogy le volt merülve a mobilja, és fogalma sem volt, hol fekhet Jessie. Egy barátságosnak tűnő, gömbölyű arcú nő ült az információs pult mögött. Ő biztosan útba tudja igazítani, de vajon mi vár rá, ha belép a szobába? Mit fog mondani dr. Nealnek? A gyereke halálos betegen fekszik az ágyban. Talán nem ez a legjobb alkalom arra, hogy összebalhézzon vele. Jessie kedvéért hülyének fogja tettetni magát, majd úgy tesz, mintha sosem hallott volna dr. Neal Townsendről, akinek azt köszönheti, hogy a lánya egy sekély sírban fekszik valahol.

33. FEJEZET A PULT MÖGÖTT ÜLŐ NŐRŐL KIDERÜLT, hogy pont olyan segítőkész, mint amilyennek látszik. Jessie a negyedik emeleten feküdt, a 482-es szobában. Rövid liftezés és némi útbaigazítás után Luke ott állt az ajtó előtt, és a gesztenyebarna táblácskára bámult, amin fehér számok álltak. 482. Hát megérkezett. Azt remélte, hogy hangokat hall majd kiszűrődni az ajtó mögül, mondjuk, May bugyborékoló nevetését vagy Terry monoton zsémbelését, és akkor tudni fogja, hogy jó helyen jár. De semmit sem hallott, leszámítva a szívmonitor zúgását és egy sarokban álló, ormótlan gépezet szörcsögését, meg csendet. Csak össze kell szednie a bátorságát, és be kell lépnie a szobába, ahol az ismeretlen várakozik rá. Luke megfogta a fényes, nikkelezett kilincset, és szélesre tárta az ajtót. Egy csinosan berendezett, egyágyas kórházi szoba tárult a szeme elé. Az ágyban egy kissé püffedt lány aludt, aki Jessie korábbi önmagára emlékeztetett. A bőre annyira ráfeszült a testére, hogy Luke megérinteni sem merte, mert attól félt, ha rossz helyen nyúl hozzá, még kipukkad. Az ágy végében álló széken ott ült dr. Neal, a szeme csukva, a keze szorosan összekulcsolva. Csak a szája mozgott egy picit, mintha magában imádkozna. Neal nagyon hasonlított az egyetemi honlapon lévő fotójára – szépen nyírt, mákos szakáll és sűrű, őszülő haj. A szeme alatt sötét karikák, és olyan fakó arcszín, hogy majdnem olyan betegnek nézett ki, mint a lánya. Luke megpróbálta utálni, de ott és akkor képtelen volt úgy nézni Nealre, mint arra az emberre, aki a gyerekét egy mentálisan labilis némber gondjaira bízta, aki aztán bántotta, vagy talán meg is ölte. De nem is azt az embert látta benne, aki egy bonyolult és fájdalmas tervet vitt végbe Natalie bizalmasaként és bűntársaként. Csak egy apát látott, akinek beteg a gyereke. A szembesítés várhat, amíg Jessie jobban nem lesz. Mivel Jessie aludt, Maynek és Terrynek pedig hűlt helye volt,

Luke kihátrált a szobából. Keresni akart egy nővért, aki talán segíthet megtalálni a lányát és az anyósát. Tett egy lépést hátrafelé, majd még egyet, aztán nekiütközött a falnak. A könyökébe éles fájdalom nyilallt, és Luke fojtottan elkáromkodta magát. A fájdalommal küszködve a kilincs után kotorászott, amikor dr. Neal megdörzsölte a szemét. – Izé. Jó napot! – mondta. Luke halkan átkozódott magában. Úgy érezte, képtelen oldottan hogyvagykázni azzal az emberrel, aki minden gondolatát kitöltötte az elmúlt hónapokban. De most egy légtérben voltak, nem volt visszaút. Abban reménykedett, hogy May és Terry gyorsan visszaérnek, és kihúzzák a csávából. – Izé, üdvözlöm, maga biztosan Jessie apja. – Luke ledobta a zacskót az ajtó mellé, és kényszerítette magát, hogy megint közelebb menjen az ágyhoz. – Én Luke Richardson vagyok. – Ó, igen. – Neal kiegyenesedett ültében, és lesimította a haját. – Maga hívta ki a mentőket, igaz? Az anyja levitte Mayt a büfébe tízóraizni. – Az anyám? – Nagyon fura érzés volt, hogy valakit az anyjának néznek, különösen Terryt. – Ó, Terryre gondol. – Luke még két lépést tett Neal felé. – Ő a feleségem anyja. Vagyis a volt feleségem anyja… mármint az anyósom. – Úgy tűnt, nehezére esik értelmes mondatokat formálni. Talán a kialvatlanság tette, vagy az elmúlt huszonnégy óra érzelmi megrázkódtatásai miatt, vagy csak az, hogy Neal az volt, aki… de Luke úgy érezte, szinte kifordult magából. – Nos, nagyon örülök, hogy megismerhetem, Luke. A nevem Neal – mondta, s ültéből kicsit megemelkedve kézfogásra nyújtotta a kezét. Luke elfogadta, gyorsan és határozottan megrázta, majd megint hátralépett. Azon tűnődött, meddig kell még az eszméletlen Jessie-vel és a barátságos Neallel egy szobában maradnia. Körbepillantott a szobában. Egy rozoga, szürke szék állt Jessie ágya mellett. Neal felpattant a saját székéből, és megkerülte az ágyat. Luke leült a megürült székre, ami még mindig meleg volt Neal testétől. Nyomasztó érzés volt. Ebből a szögből jobban látszott, milyen állapotban van Jessie. Luke megszámolni sem tudta volna,

hányféle cső és szerkezet van rákapcsolva a testére. Majdnem rosszabb volt a látvány, mint amikor ájultan hevert az előszobában. A lány betegsége fájdalmas valósággá vált. – És hogy van Jessie? – kérdezte Luke, és ostobának érezte magát. Nyilvánvaló, hogy nagyon rosszul van. Neal megdörzsölte a halántékát. – Nem túl jól. – Kissé elszorult a torka beszéd közben. – Veseátültetésre lenne szüksége. Különben csak hetei vannak hátra, talán egy hónapja. Én nem akartam elhinni…. nem akartam elhinni, hogy ilyen gyorsan összeomolhat. – Annyira sajnálom! – Luke küszködött, kínlódva kereste a szavakat. Neal nemrégiben vesztette el a feleségét, és most az egyetlen gyereke is haldoklik. – Csodálatos kis teremtés. Én… a gyerekeim… mi mind nagyon aggódunk Jessie-ért. – És akkor Luke azon kapta magát, hogy kimondja azt a mondatot, amit ő maga is megszámlálhatatlanul sokszor hallott. – Ha van bármi, amiben segíthetek, kérem, csak szóljon. Natalie iskolai ismerősei vagy az adminisztrátor kollégák szájából üresen kongtak ezek a szavak, mint suta és nem túl meggyőző kísérletek arra, hogy enyhítsenek a fájdalmán. De most megértette – akkor mondjuk ki ezeket a szavakat, amikor nem lehet segíteni, csak segíteni akarni. Luke felkészült, hogy valami a sajátjához hasonló választ kap – „Köszönöm, majd szólok”, vagy „Megbirkózunk vele, köszönöm” –, de Neal semmit sem mondott. Csak bólintott, és a szakállát simogatta, mintha azon gondolkozna, milyen küldetést bízhatna rá Luke-ra. – Luke… én… Ööö… én nem így akartam elmondani magának. Súlya volt ezeknek a szavaknak, és Luke-ban olyan érzést keltettek, mint amikor gyerekkorában esőfelhőket látott gyülekezni a Michigan-tó partja fölött. Valami jönni fog, látta, hallotta, érezte a levegőben. És nem volt sok választása. Vagy menedéket keres, vagy lecsap rá a vihar. – Neal! Tudok róla – vágott közbe Luke. – Hmmm? – Neal kiegyenesedett, mintha most ébredt volna egy

mély álomból. – Tudok róla, – Luke jelentőségteljes pillantást vetett Nealre, de az mintha nem vette volna a lapot, ezért folytatta. – A levelek. Tudom, hogy maga küldte őket. Tudom, hogy Natalie tanára volt. Tudok a Maranatha Házról is. És tudok… – Nem akarta kimondani a nevet, nem mondta ki hangosan azóta sem, hogy megtalálta azt az iratgyűjtőt, de már nem hagyhatta abba, muszáj volt kimondania. – És tudok Malloryról is. – Tud Malloryról? – Neal Jessie-re pillantott, mintha meg akarna győződni arról, hogy tényleg alszik. Ujjaival babrálni kezdte a feszes lepedőt a matrac sarkán. – És hogy jött rá? A szánalom, ami megértővé tette és lecsillapította Luke-ot, múlóban volt. A levelek, a virágboltból rendelt váza, a Luke első gyerekének életéről és haláláról szóló részletes beszámolók abban a masszív iratgyűjtőben – Natalie árulása mindezek dacára sem volt valóságos mindaddig, amíg Neal meg nem erősítette ezzel az egyszerű kérdéssel. – Hát, nem Natalie-től, az egyszer biztos – felelte Luke, és érezte, hogy elönti a keserűség. – Megtaláltam a régi főnöke, Ms. Stephani levelét. Abból elég világosan kiderült minden. Neal eleresztette a lepedő sarkát, és szétterpesztett ujjakkal simogatni kezdte rajta a gyűrődéseket. – Ó, igen, Christina és az ő lelkiismerete. Natalie mesélt nekem arról a levélről, de azt hittem, nem tartotta meg. – Hát, márpedig megtartotta, én pedig megtaláltam. És magával mi van, Neal? És a feleségével? Én csak annyit tudok, hogy a maguk áldásos tevékenysége nélkül a lányom még mindig élne. – Luke érezte, hogy ágaskodni kezd benne a düh, a düh, amit annyira szeretett volna elfojtani. – Rendben, ezt megérdemeltem. – Neal bólintott, nemcsak a fejével, hanem az egész testével, majd felnézett, tekintete Luke szemét kereste. – Igaza van. Pocsék döntést hoztunk. Eva Witling nagyon beteg nő volt, és mi nem vettük észre. De mentségünkre szóljon, hogy az orvosok, a nővérek, a nyomozók, a barátai és még a családja sem

vett észre semmit. Senki sem gyanított semmit. Senki. – Rendben – mondta Luke. – Elismerem, nem tudhatták. De ha már titkokat tárunk fel, talán mesélhetne egy kicsit arról is, hogy milyen volt a kapcsolata a feleségemmel. – Szerettem őt – felelte Neal egyszerűen. A szavak szinte perzselték Luke dobhártyáját. Úgy érezte, legyőzték, és a dühe elszállt. Azt hitte, hogy majd meg akarja ütni Nealt, vagy legalább üvöltözni fog vele, de a vallomás pillanatában Luke csak megkönnyebbülést érzett, amiért végre megtudta az igazat. – És mióta? – préselte ki magából a kérdést, és közben azt számolgatta, hogy Natalie hány éven át élhetett kettős életet. – Félreértett. Nem úgy szerettem. – Ne hazudozzon nekem, kérem! – könyörgött Luke. Hirtelen végtelenül kimerültnek érezte magát, nem vágyott vitára, csak arra, hogy hazamenjen és lefeküdjön. – Nyilvánvaló, hogy titokban kapcsolatban álltak. Szóval, mióta? – Huszonhárom éve. – De akkor még csak tizennégy volt! – Luke kiabálva kezdte, de kényszerítette magát, hogy lehalkítsa a hangját, hátha Jessie hallja őket a gyógyszeres bódulatban is. Lehunyta a szemét, és dörzsölni kezdte az orrnyergét. Hogyhogy nem jutott eszébe egy pedofil lelkész? – Azt hiszem, jobb, ha megyek. – Az isten szerelmére, ne! Ne! Félreértett! – Neal felemelte a kezet, mintha védekezne, majd ütögetni kezdte a homlokát, mintha a keze a megfelelő szavakat csalogatná elő. – Natalie lelkipásztora voltam, aztán a tanára, és végül a barátja, de soha nem voltam a szeretője. És téved. Hosszú évekig, mondom, évekig nem is láttam Natalie-t, aztán egymásba botlottunk az egyetemen. Ez az egész az ő ötlete volt, nem az enyém. – Nos, akkor, tiszteletes úr. – Luke úgy ejtette ki a titulust, hogy az felért egy váddal. – Akkor talán meg tudja magyarázni azt az egyetlen dolgot, amire nem sikerült rájönnöm. Miért hazudott nekem Natalie? – Luke szemét könnyek felhőzték el, és a torka annyira elszorult, hogy

már csak egyetlen rövid kérdést volt képes kinyögni. – Miért küldette magával azokat a leveleket ahelyett, hogy ő maga mondta volna el az igazságot? – Nem így terveztük… – Igen, tudom, ez nem volt benne a tervükben. De hát ez történt, és így történt. Miért ez a sok ködösítés és megtévesztés? Talán valami bűnt követtem el? Vagy félt tőlem? – Ez a lehetőség volt a legfájdalmasabb. Natalie az egyik levelében az anyuja halálának napjáról írt, és arról, hogy a miatt a pofon miatt tartotta magát távol Luke-tól hat éven keresztül. Lehet, hogy tényleg azt hitte, jobb lesz, ha csak a halála után mondja el az igazat. – Natalie-nek jó oka volt rá. – Neal megcsóválta a fejét, majd a combjára csapott, és felkelt a székből. – Nem az volt a terv, hogy én mondom el magának ezeket a dolgokat, de hát Natalie nem tudhatta, hogy így alakul – mondta, és az alvó Jessie-re mutatott. – Számítottam rá, hogy végül eljön a kórházba, ezért elhoztam magammal… arra az esetre, ha esetleg tudunk beszélni. – Neal az éjjeliszekrényhez lépett, és kihúzta az egyik fiókot, ami halk súrlódással kinyílt. Kivett belőle egy kék színű borítékot, és Luke kezébe nyomta. – Megtalálja benne a válaszokat. A borítékon most is, mint mindig, Luke neve állt, de a hátuljára is volt írva valami: „Vége.” A vastagsága alapján csak egy-két oldalas lehetett, kevesebb, mint amire Luke számított. Amikor kinyitotta, kiderült, hogy miért. Ez is gépelt levél volt, kétoldalas, szimpla sorközzel. – Maga gépelte le neki? – kérdezte, és azon tűnődött, hihet-e egy levélnek, ami nem Natalie saját kezével íródott. Neal bólintott. – Igen, én. Túl gyenge volt már, de el akarta mondani magának a teljes igazságot. És csak legépeltem, amit diktált, erre megesküszöm, Luke. Volt korábban is néhány géppel írt levél. Biztosan azokat is Neal gépelte le. – Ezt a halála egyéves évfordulójára kellett volna postáznom.

Natalie úgy gondolta, egy év elég lesz, hogy felkészítse magát arra, hogy… – Neal félbehagyta a mondatot. – De amikor az anyósa felhívott Jessie miatt, és hogy maga épp a kórházba tart vele, már tudtam, hogy a határidőt meg kell változtatnom. Csak olvassa el! Luke-nak nem volt ínyére a gondolat, hogy bármit is Neal javaslatára tegyen, de már épp eleget várt, hogy kiderüljön az igazság. És merő dacból nem akarta elodázni a dolgot. Tekintete visszatért a sűrűn teleírt oldalra, a csinos, fekete betűkre, és olvasni kezdett. A VÉGE Drága Luke! Hát, elérkeztünk a végéhez. Az utolsó búcsúmhoz. Mára kiderült, hogy nem húzom már soká, és most el fogom neked mondani azt, amit mindig is el akartam, a házasságunk teljes ideje alatt majd’ meghaltam (és ez most nem egy idióta szóvicc), hogy elmondhassam neked, mert jogod van tudni. Ne haragudj rám, amiért nem mondtam el korábban. Eleinte úgy akartam meghalni, hogy magammal viszem a sírba a titkomat, és mire meggondoltam magam, amikor úgy döntöttem, hogy jogod van tudni, már csak néhány hónapom volt hátra. És nem akartam megmérgezni az utolsó hónapjaim emlékét veszekedéssel. Valószínűleg gyáva vagyok, de remélem, egy nap majd megérted, hogy miért nem mondtam el korábban. Hát akkor tessék, itt az én nagy titkom. Volt egy kisbabám, Luke. Kettőnknek volt. Kis híján tizenöt éves voltam, amikor megszületett. Csak egyszer láttam őt. De az a sok-sok órányi fájdalom, az a sok-sok hónapnyi megbánás és kínos pillanat mind elszállt, amikor a lányunk arcába néztem. Olyan gyönyörű volt, és olyan rengeteg haja volt, hogy attól féltem, valami mutáns! Belenéztem a szemébe, elmondtam neki, hogy nagyon szeretem, és hogy a papája is nagyon szereti. Elmondtam neki, hogy túl fiatalok vagyunk, és nem tudjuk felnevelni, és hogy te nagyon messze élsz tőlünk. Két puszit adtam neki, egyet tőlem kapott, egyet tőled. És aztán átadtam őt Mrs. Townsendnek a Maranatha Házban. Ott laktam, ez egy anyaotthon és örökbeadási ügynökség. Imádkoztam, hogy a kislányunk biztonságban és boldogságban éljen. A szívembe zártam őt, és azért imádkoztam, hogy találjon egy új otthont, és csodálatos szülőket, akik szeretik és felnevelik, amire akkor én nem voltam képes. Oké, de miért nem meséltem neked róla, amikor újra találkoztunk az egyetemen? Hát, ez egy jó kérdés. Több okom is volt rá. Már elmúlt ötéves, volt neki anyukája és apukája, úgysem kaphattuk volna vissza, és ki tudja, mit szóltál volna ahhoz, hogy apa vagy. Azt mondtad, nem akarsz gyereket, mert attól félsz, hogy olyan leszel, mint az apád. Őszintén szólva emiatt én is aggódtam egy kicsit, ha belegondolunk, hogy mi történt abban a fészerben. Amikor végre pontosan tudtam, hogy milyen vagy, és milyen nem vagy, már házasok voltunk. Amikor teherbe estem Will-lel, elterveztem, hogy a születése után azonnal

elmondok neked mindent. De szörnyű híreket kaptam. Kiderült, hogy a kislányunk hároméves korában „eltűnt” otthonról, és feltételezhetően meghalt. Emlékszel a Mallory Witlingesetre, aminek szinte megszállottja voltam? Mallory a mi kislányunk volt. Igazából nem is lakott túl messze tőlünk. Csak itt, Lansingben. Nekem fogalmam sem volt róla az érettségim évében, hogy az a copfos kislány a hírekből a mi kislányunk. A szülei jelentették be az eltűnését, akik egy reggel arra ébredtek, hogy üres a rácsos ágya, a párnája véres, és Mallorynak hűlt helye. Hatalmas erőkkel kezdték keresni a kislányt, az egész város összefogott, hogy megtalálják. De ahogy haladt előre a nyomozás, Mr. Witling fura vádakkal állt elő a feleségével kapcsolatban. Aggódott amiatt, ahogy az első kislányukkal bánt, aki négy évvel korábban halt meg. Exhumálták Mallory nővérének testét, és a boncolás során kiderült, hogy Mark Witlingnek igaza volt. A felesége, Eva Witling egy ritka elmebajban szenvedett, aminek a neve helyettesítő Münchausenszindróma. Megbetegítette a lányát, valószínűleg lassan és folyamatosan mérgezte, hogy felhívja magára a kórházi személyzet, a barátok és a család figyelmét. Az első gyerek halálával kapcsolatos bizonyítékokkal és Mark Witling segítségével sikerült kicsikarni egy beismerő vallomást, és Eva Witling börtönbe került. Dióhéjban ennyi ez a borzalmas bűntett. Be akartam menni a börtönbe, a képébe akartam üvölteni, hogy még csak nem is a saját gyereke volt, de végül nem tettem. Inkább munkába fojtottam a bűntudatomat, és a szépen gyarapodó családunkra koncentráltam. Csodálatos évek voltak. És akkor jött a rák, én meg elhatároztam, hogy megszerzem a mesterfokozatot. Először vissza akartam menni Miamiba, hogy ott fejezzem be az egyetemet, de az nem fért volna bele a költségvetésünkbe, ezért rákerestem, hogy a közelben milyen lehetőségeim vannak. És akkor bukkantam rá dr. Neal Townsend fotójára, aki a michigani egyetemen volt docens, és azonnal felismertem – ő volt a lelkipásztor a Maranathában, és az ő felesége segített Mallory elhelyezésében. És hirtelen nem érdekeltek többé a programok, a szakmai színvonal, még a tandíj sem. Csak azt tudtam, hogy találkozni akarok vele. Az én régi lelkipásztorom az első matematikai módszertan óráján semmi jelét sem adta annak, hogy felismert volna. Huszonvalahány évvel és három gyerekkel később már alig hasonlítottam arra a tizennégy éves kislányra, akit az anyaotthonban ismert meg. Aztán láttam, hogy egy lánnyal beszélget az előcsarnokban, és volt abban a lányban valami, ami megragadta a figyelmemet. Valahogy dr. Neal másként nézett rá, mint a többi hallgatóra, és a leányzó meg szinte pattogott, amikor beszélgettek. Nagyon ismerősnek tűnt. Ezért a nyomába eredtem. Igen, elment az eszem, teljesen rákattantam, de nem érdekelt. Én is elkezdtem ugyanabba a tanulószobába járni, ahol ő szokott ücsörögni és olvasgatni. Lassan összebarátkoztunk, és hamarosan kiderült, hogy ez a lány, Jessie, dr. Neal lánya. Megkíméllek, és nem mesélem el, hogy milyen titkos ügynököket megszégyenítő rafinériákhoz folyamodtam, de az a lényeg, hogy dr. Neal, ahogy a tanítványai hívják, és én barátok lettünk. Az egész úgy kezdődött, hogy megmentett Tifftől. Végül, amikor megkaptam a rettenetes diagnózist, összeszedtem minden bátorságomat, és elmondtam neki az igazat. Cserébe ő is elmondott valamit, amit a szívem mélyén mindig is sejtettem. A kislányunk nem

halt meg. Dr. Neal aznap mesélte el nekem Jessie történetét. Az egész Mr. Witlinggel kezdődött. Neal azt mesélte, hogy a férfi egy reggel váratlanul feltűnt a Maranatha lépcsőjén, karjában a hároméves, pizsamás Malloryval. Maria, dr. Neal felesége épp a recepciós pultnál dolgozott. Mallory beteg volt, nagyon beteg, a veséje súlyosan károsodott az etilén-glikoltól. Mr. Witling felfedezte, hogy a felesége rendszeresen fagyállót csepegtet Mallory gyümölcslevébe. Mark Witling könyörgött, hogy vegyék vissza a gyereket, mert csak itt lehet biztonságban a feleségétől. Maria nemet mondott, megpróbálta rábeszélni Mr. Witlinget, hogy menjen haza, hívja ki a rendőröket, és vigye kórházba a nagybeteg kislányt. De aztán ránézett az elkínzott Malloryra, belegondolt, hogy neki nem születhet saját gyereke, és meghozott egy döntést, ami vagy fél tucat más életre volt hatással. Kivette az apja karjából Malloryt, és bevitte a Maranathába. Amikor elmesélte Nealnek, mi történt, az először nem akart részt venni benne. De Maria könyörgött, hogy adjon neki egy-két napot, amíg kitalálja, mi legyen Mallory sorsa, nevelőszülőkhöz adják-e, vagy állami gondozásba. A beteg Mallory épp kettejük között aludt az ágyban, amikor berobbant a hír: eltűnt egy kislány a michigani Lansingből. A hírekben aprólékosan beszámoltak a párnán talált vérről, a gyerekszoba betört ablakáról és az odavezető sáros lábnyomokról. Úgy tűnt. Mark megrendezett egy gyerekrablást. Ez egy új helyzet volt, és dönteniük kellett. Hamis örökbefogadási papírokkal megtarthatják a gyereket, és gondoskodhatnak róla testileg, lelkileg, érzelmileg. Vagy visszaadhatják a családjának, ahol az anyja módszeresen mérgezte, az apja pedig nem volt elég erős ahhoz, hogy kiálljon érte és megvédje. Szóval megtartották. Évtizedeken át hazudtam neked, és nagyon féltem, hogy meggyűlölsz. Féltem, hogy a benned rejlő düh átveszi a hatalmat fölötted és a családunk felett. Plusz az önző részem úgy akart meghalni, mint a te imádott feleséged. Azt akartam, hogy a közös életünket gyászold el, és ne azt az életet, amit akkor élhettünk volna, ha korábban elmondok neked mindent. Nem bántam meg, hogy örökbe adtam a kislányunkat. Helyes döntés volt, ha számításba vesszük az életkorunkat és a körülményeinket. Nem bántam meg azt sem, hogy titkolóztam előtted. Sajnálom, de ez a helyzet. De nem tagadhatom meg tőled Jessie-t. Neal azt mondta, hogy segíteni fog. Tudom, hogy néhány levelem nagyon fel fog zaklatni, de remélem, más leveleimben megnyugvást találsz majd. Tudom, hogy nem hiszel abban, hogy még létezem. Szerinted az én időm lejárt ezen a sártekén, de tévedsz. Ezekben a levelekben tovább élek. Jessie semmiről sem tud, leszámítva azt, hogy örökbe fogadott gyerek. Rád és az apjára hagyom, hogy eldöntsétek, mikor és mennyit mondtok el neki. Ha valaha elmondod neki, hogy te kije vagy valójában, hogy én kije voltam valójában, hogy ő kicsoda valójában, akkor kérlek, mondd meg neki, hogy nagyon szeretem – és add oda neki a leveleimet is. Örökké szeretni foglak: Natalie

– Jessie? – kérdezte Luke, és most meg sem próbálta visszatartani a

könnyeit. Mindig úgy érezte, hogy a lány ismerős valahonnan. A levél többi része, a hamis örökbefogadás, a hazugságok és a titkok már egyáltalán nem érdekelték. Úgy tudta, hogy a lánya meghalt, és most kiderült, hogy él. – Igen – mondta dr. Neal, aki közben megint leült az ágy mellé, és fogta a lánya a kezét. – Jessie a maga vér szerinti lánya. A magáé és Natalie-é. – Hogy ő micsoda? – kérdezte Terry metsző hangon a küszöbön állva, majd betette maga mögött az ajtót. Szerencsére May nem volt vele. Luke dermedten ült a székén az ágy végében. Hála az égnek, Neal válaszolt helyette. – Bocsásson meg, hogy nem árultam el! – mondta, és Luke-ra pillantott. – Egyikőjüknek sem – tette hozzá. – És igen, Jessie az unokája. Talán a feleségemre jobban emlékszik, mint rám. Maria Townsend. Akkoriban sokkal fiatalabbak voltunk. Terry keze a teste mellett lógott és remegett, a léptei lelassultak. – Maga fogadta örökbe? Maga és Maria? – Igen, így van. – Neal esdeklő pillantást vetett Luke-ra, hogy ne fecsegje ki a titkot, amit épp most tudott meg. Aztán felállt, és Jessie ágya mellé támogatta a szédelgő Terryt. – Ő jelentette számunkra a legnagyobb örömet az életben. – Nagyon sokat kutattam utána. – Terry nem bírta levenni a szemét Jessie-ről. – De a Maranatha Ügynökségnél elhajtottak, ezért összespóroltam annyit, hogy megbízzak egy magánnyomozó irodát. Amikor elvesztettem az én édes kislányomat… – Terry felsírt. – Amikor elvesztettem Natalie-t, úgy éreztem, hogy meg kell találnom őt, mert Natalie talán benne is tovább él, mint a többi gyerekében. És most rátaláltam. – Ő is kereste magukat – mondta Neal reszkető szájjal. – Nem igazán volt nagy a család, csak én és az anyja. Maria halála után néhány évvel meg akarta találni a vér szerinti szüleit. Elmondhattam volna neki, talán el kellett volna mondanom, de egyre rosszabbodott az állapota, és valahogy sosem éreztem úgy, hogy megérett rá az idő. – Jóságos ég, hogy mennyire beteg! – Terry Nealre bámult, szeme

kitágult a pániktól. – De nem fog meghalni, ugye? Én nem is tudom, mit csinálok, ha meghal. Luke összerándult Terry tapintatlansága miatt. Jessie halálát emlegetni Neal előtt nagyon kegyetlen dolog volt. – Nem lehet tudni. A veséje végleg felmondta a szolgálatot. Dialízissel tartották életben, de a testét nagyon megviselte a kezelés. Igazából új vesére lenne szüksége. – Jaj, ez a szegény kislány – mondta Terry, és az ágy végébe állt, majd letérdelt, és megfogta Jessie kezét. – Én tartottam őt utoljára a karomban, mielőtt elvitték. Én… igen… már látom is. May és Clayton keveréke, és talán van benne egy kevés Clara néniből is, nem gondolod? – Terry Jessie füle mögé simított egy kóbor hajtincset, és Luke-ra nézett. – De igen – mondta Luke. Egészen belekábult a titok leleplezésébe, Terry boldog örömébe és Neal bűntudatába. És ami a legrosszabb, a gyerek, akiről azt hitte, hogy meghalt, most a szeme előtt haldoklik. – Ööö… Terry, May hol van? – kérdezte, és jelentőségteljesen az ajtóra pillantott. May nem tudhatja meg. Még nem. Jessie pedig egyáltalán nem tud róla. – Lent van az előtérben, épp elbűvöli az ápolószemélyzetet – legyintett türelmetlenül Terry. – Milyen kisbaba volt? May elég nyűgös volt, Will meg egy kis angyal. Neal szóra nyitotta a száját, és Luke-ot nagyon érdekelte, mit fog mondani, tekintve, hogy csak hároméves kora óta neveli Jessie-t. De ekkor kopogtattak az ajtón, és egy középkorú orvos lépett be fehér köpenyben, vastag keretes szemüvegben, kezében egy fém irattartóval. Terry a szemét törölgette, még a szemüvegét is levette, hogy jobban hozzáférjen, majd Neal segítségével felkászálódott. – Mr. Townsend, válthatnék önnel néhány szót? Az orvos arca merev volt, és kifürkészhetetlen. Jelentőségteljesen Luke-ra és Terryre nézett, a pillantása udvariasan távozásra szólította fel őket. Luke értette a célzást, és felállt. – Gyere, Terry, menjünk, hadd beszélgessenek bizalmasan! – Luke Terry mellé lépett, és kinyújtotta a kezét. – Menjünk, keressük meg

Mayt! – Terry láthatóan erősen vonakodott, pillantása ide-oda járt Neal és az orvos között, de végül elindult az ajtó felé, mit sem törődve Luke kinyújtott kezével. – Igen, ez jó ötlet. – Úgy tűnt, összeszedte magát annyira, hogy normálisan tudjon beszélni. – A nővérkék meghívták Mayt, hogy pár percig „segítsen” nekik a nővérpultnál. Amikor kiléptek a félhomályos szobából a ragyogóan világos folyosóra, Luke megpróbált nem tudomást venni Terry dünnyögéséről, miszerint neki mint Jessie nagyanyjának joga lett volna bent maradni a szobában, és hogy Natalie halála óta ő áll a legközelebb ahhoz, amit anyapótléknak lehetne nevezni. Ehelyett inkább Neal és az orvos lehalkított hangú beszélgetésére fülelt. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, Luke biztos volt benne, hogy hallotta a „gyógyíthatatlan” és a „szervátültetés” szavakat.

34. FEJEZET LUKE ÚJRA ÁTSZÁMOLTA A LEVELEKET. Ötvenhat, ötvenhét, ötvennyolc… igen, ötvennyolc levél, tele Natalie-vel, a szavaival, a történeteivel, a reményeivel. Óvatosan egy nagy méretű cipősdobozba tette őket, időrendben, egyiket a másik után. Az egész reggele a levelek kényszeres számolgatásával telt. Arra gondolt, hogy jobb ötlet ezekkel a levelekkel elütni az időt a kórházi várószobában, mint mindenféle magazinok olvasgatásával. Ilyen lehetett, amikor még nem engedték be az apákat a szülőszobába. A várakozás elviselhetetlen volt. Amikor Neal bekukkantott a szegényesen bútorozott helyiség ajtaján, ami az ember által valaha létrehozott legkényelmetlenebb székekkel volt berendezve, Luke visszacsúsztatta a dobozra a ragyogó narancssárga tetőt. Itt az idő. – Nincs sok ideje, talán tíz-tizenöt perce, mielőtt érte jönnek, de talán ennyi is elég, hogy nagy vonalakban elmondja neki, amit akar. – Neal ide-oda kanyargott a láthatóan egyforma folyosókon. Az ember könnyen eltévedt a Detroiti Általános Kórházban, ami sokkal nagyobb és félelmetesebb volt, mint a helyes kis Botsford Kórház. Nealen aznap egy zöld kórházi köpeny volt, Luke nem tudta, miért, de annyira nem érdekelte, hogy megkérdezze. A köpeny sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint Luke keki színű vászonnadrágja, és nyakig begombolt, galléros inge. Arra gondolt, hogy neki is kérnie kéne egy ilyen köpenyt. Két újabb kanyar és két újabb nővérpult után – Luke megesküdött volna, hogy ugyanazok voltak –, Neal hirtelen megtorpant, és Luke felé fordította az arcát. – Szeretnék köszönetet mondani. Tudom, hogy mostanában nem én vagyok a szíve csücske, de… én nagyon tisztelem magát. És remélem, hogy egy nap majd barátok lehetünk.

Neal kézfogásra nyújtotta a kezét, de Luke csak bénultan bámulta, és nem rázta meg. Hónapokig kutatott ez után a férfi után, és mindenféle történeteket agyalt ki arról, hogy ki ő, és hogy miért volt olyan fontos Natalie-nek. De a valóság túltett Luke legvadabb fantazmagóriáin is. És ez a férfi felnevelte és szerette Luke vér szerinti gyerekét, egy orvosi ellátásra szoruló gyereket, akit be akartak lökni ugyanabba a rendszerbe, amin Luke is átvergődött kisfiú korában. Óvatosan egyensúlyozva a dobozzal, határozottan kezet rázott Neallel. Talán ott még nem tartott, hogy kedvelje ezt az embert, de azért udvariatlanságot sem érdemel tőle. – Ez Jessie szobája. Én idekint várok, amíg megjönnek – mondta Neal, és egy nagy fémajtóra mutatott, ami elég széles volt ahhoz, hogy kényelmesen ki lehessen rajta tolni a tolószékeket és a hordágyakat. – Hacsak nem akarja, hogy én is jelen legyek. – Nem – vágta rá Luke, talán egy kicsit gyorsabban, mint ahogy azt az udvariasság megkívánta volna. – Szerintem megoldom egyedül. – Sok szerencsét! – mondta Neal, és kinyitotta előtte az ajtót. Luke a mellkasához szorította a levelekkel teli dobozt. A szoba kisebb volt, mint Farmington Hillsben. Jessie szeme nyitva volt, de azért láthatóan megerőltető volt számára, hogy felé fordítsa a fejét. Luke azóta nem látta Jessie-t, hogy elolvasta Natalie vallomását. A lány arca püffedt volt, és ernyedt, de Luke szívében mégis felkavarodott valami, egy érzés, ugyanaz, amit akkor érzett, amikor először látta meg Willt, Mayt és Claytont. Az érzés, hogy ez itt az ő gyereke. Leült egy üres székre Jessie fejénél. – Mr. Richardson. Vagyis… Luke… Üdv. – Jessie hangja elhaló volt, és a keze erőtlen üdvözlésre emelkedett. – Szia, Jessie! Hogy vagy? – Luke elakadt, és a Jessie testéből kilógó csövekre nézett, meg az ágya mellett zümmögő masinákra. – Hülye kérdés volt. Ne haragudj! Jessie nevetni próbált, de csak egy fájdalmas mosoly telt tőle. – Már sokkal jobban érzem magam. – Remélem is! – Luke letette a dobozt a széke alá, a földre, és azon

tűnődött, vajon lesz-e elég bátorsága ahhoz, hogy mindent elmondjon a lánynak. – A gyerekeknek nagyon hiányzol. És, ööö, May azt mondta, hogy a műtét után ki akarja festeni a lábkörmödet, ha már fogadhatsz látogatókat meg minden. – Alig várom. – Jessie száraz, kicserepesedett alsó ajka finoman megrándult. – Apád elmondta, hogy miért vagyok itt? – Nem igazán – felelte Jessie, és alig láthatóan nemet intett a fejével. – Hát, lesz ez az operáció, és apád úgy gondolta, hogy még előtte kellene megtudnod, hogy… – Jaj, ez így nagyon durva volt. Neal győzte meg Luke-ot, hogy még az operáció előtt beszéljen Jessie-vel Natalie-ről, mert volt egy halvány esély arra, hogy a lány meghal a műtőasztalon. Luke úgy döntött, máshonnan közelít. – Szóval, tudod, a donor. Apád elmondta, hogy ki ő? Egy újabb alig hallható nem. – Ő a vér szerinti anyád rokona, Jessie. Igazából az anyai nagyanyád. – A… a vér szerinti anyám? – Jessie küszködött, hogy felüljön, a lélegzése még szaggatottabbá vált. – Maga megtalálta? A Jessie szemében felragyogó remény abba a pontba döfött bele, ami még mindig sajgott Natalie hiányától. Hogy fogja elmondani ennek a beteg kislánynak, hogy a vér szerinti anyja is a rák áldozata lett, mint Maria Townsend? – Ő talált rád, nem én. Tavaly, az egyetemen. És nagyon összebarátkoztatok. Nagyon szeretett téged. – Az orvosi masinák kijelzőin villogó fények elhomályosultak, ahogy Luke szemét elfutották a könnyek. És akármilyen rosszul volt is Jessie, azonnal megértette. Az ő szeme is bepárásodott, és az álla reszketni kezdett. – Natalie… Natalie volt az anyukám? – Jessie válla remegni kezdett, és Luke finoman átölelte, attól tartott, ha Jessie túlságosan felzaklatja magát, akkor az egyik masina riadóztatni kezd. – Natalie volt az anyukám – ismételte meg Jessie, de ezúttal

kijelentés volt, nem kérdés. Aztán az arcvonásai összegyűrődtek. – De miért nem mondta el nekem? Nekem… olyan sok kérdésem lett volna. És együtt lehettünk volna egy kis ideig. Lehettünk volna… – Jessie nem bírta befejezni a mondatot. Luke felsóhajtott. – Tudom. Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, és igyekszem mindegyiket megválaszolni. De az apád sokkal többet tud, mint én. – Várjunk csak, az apám tudta? Egész végig tudta? – Luke-nak eszébe sem jutott, hogy Jessie esetleg nem örül a leleplezésnek. – Ne haragudj! Nem tudom. Én magamtól jöttem rá. Nekem nem… – És mi van a vér szerinti apámmal, ő is meghalt? Apu addig halogatta a dolgot, amíg mindenki meghalt? – Jessie, a vér szerinti apád nem halt meg. És az apád azt tette, ami szerinte a legjobb volt neked. Kérlek, ne légy rá mérges! Én csak látni akartalak az operáció előtt. És szerettem volna elmondani, hogy… – Ez nehezebb volt, mint elárulni Natalie kilétét. – Én vagyok a vér szerinti apád. – Micsoda? – Jessie arca eltorzult. – Maga és Natalie? De hát akkor…. nagyon fiatalok lehettek. – Jessie elnémult, és vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta volna. – És akkor May a húgom? Van egy húgom? – Igen. Van egy húgod, és két öcséd, akik imádnak, és akik betegre aggódják magukat miattad. És a nagymamád, Terry, ő a donor. Az ő veséjét kapod meg. – Te jó ég, én… el sem tudom hinni… – Jessie kipislogta a könnyeket a szeméből, mert a karja túl gyenge volt ahhoz, hogy azzal törölje le őket. Luke kihúzott egy zsebkendőt az éjjeliszekrényen álló dobozból, és megtörölgette Jessie arcát. – De azért ez jó hír, nem? – Naná, szerintem is nagyon jó hír. Bárcsak Natalie elmondta volna, mielőtt meghalt! Annyira jó lett volna megölelni őt úgy, hogy tudom, hogy ő a mamám! – Igen, egyetértek. – Luke összehajtogatta a zsebkendőt, és letörölgette az utolsó könnycseppeket az arcáról. Jessie szeme

majdnem leragadt, és ez Luke-ot az álmos, elalvás ellen küzdő Claytonra emlékeztette. A levelek talán várhatnak. – Akkor irány a műtő! Légy erős! És ha kikerülsz innen, amikor a megkímélt állapotú veséd működni kezd, majd együtt kitöltjük a fehér foltokat. Rendben? – Rendben – suttogta Jessie, és a homlokát Luke tenyerébe támasztotta. – Mr. Richardson? Luke felnevetett. – Jessie, azt hiszem, most már tényleg ideje lenne Luke-nak szólítanod. Jessie cserepes ajka halvány kis mosolyra rándult. – Luke – kezdte elölről, és Luke meghallotta Natalie hangját a suttogás regisztereiben. – Ha nem jövök vissza… szerinted vár rám? A mennyországban, úgy értem. – Fogalmam sincs. Nem tudom, hogy… – Luke habozott, várt a válasszal. Hazudnia kellene, ahogy hazudott Natalie-nek is. Meg kell nyugtatnia a gyerekét, mert erre vágyik. Ekkor kopogtattak az ajtón, majd beözönlött egy csomó ember, meg sem várva a választ. Utoljára Neal lépett be. Elérkezett az idő. Luke kinyitotta a száját, de még mindig nem tudta, mit mondjon a lányának, akit talán most lát utoljára. Nem hitt a mennyországban, talán Istenben sem. De akkor megint eszébe jutottak Natalie levelei, és nem tudta elhinni, hogy örökre eltűnt. Egyszer már rátalált a lányukra. Talán újra sikerülni fog neki. Áthajolt az ágyrácson, az arca hozzáért Jessie nyirkos hajtincseihez. – Ha van bármiféle módja annak, hogy Natalie rád találjon, akkor sikerülni fog neki. Tudom, hogy igen. Luke felállt, és kipislogta a könnyeket a szeméből, még mielőtt Neal észrevehette volna. – Itt az idő. – Neal Luke mellé lépett, és nézték, ahogy a kórházi személyzet kihúzkodja a drótokat, lejjebb eresztik az ágyat, és lehajtják az ágyrácsokat. – Sikerült elmondania, amit akart? – Igen, azt hiszem. – Luke kisimított egy tincset Jessie arcából, ugyanazzal a gyengéd mozdulattal, ahogy a gyerekeivel csinálta, amikor még kisbabák voltak, majd hátrább lépett, hogy az ápolók

jobban hozzáférjenek az ágyhoz. – De a levelekről nem beszéltem neki. – Luke Jessie-re nézett, aki a hatalmas felfordulás ellenére is alig bírt ébren maradni. Túl fogja élni. Luke tudta. Muszáj, hogy túlélje. – Majd holnap odaadom őket neki. Luke hátramaradt, engedte, hogy a nővérek, orvosok és Neal is előtte menjenek ki a szobából, majd felkapta a cipősdobozt, és a hóna alá csapta. Némi bolyongás, több rossz forduló és zsákutca után a betegszobák labirintusán át végül visszatalált a váróba. A széke még mindig szabad volt, Luke lehuppant rá, és az ölébe vette a cipősdobozt. A sivár, székekkel keretezett helyiségben ülve hirtelen déjà vu érzése támadt. Mintha Natalie halála óta egyfolytában egy várószobában ücsörögne – várt a levelekre, várt az utasításokra, várta, hogy szomorúságon kívül mást is érezzen, várt arra, hogy May felszabadultan, bűntudat nélkül mosolyogjon, várta, hogy Will végre úgy érezze, a családhoz tartozik, várta, hogy Clayton végre az anyja telefonja nélkül aludjon el, várta, hogy Annie békére leljen. Kicsit lejjebb csúszott a széken, és becsukta a szemét. Jó néhány óráig nem történik semmi, nem érkeznek hírek. Addig pihenhet egy kicsit. És holnaptól nem lesz több várakozás. Holnaptól új élet kezdődik.

K Ö S Z Ö N E T N Y I LV Á N Í T Á S Először is köszönetet kell mondanom mindenkinek a Szarkóma Szövetségnél. Nagyon sokan osztjátok meg velem a küzdelmeiteket. Ti tudjátok, milyen érzés az ismeretlen jövővel szembesülni. Nagy harcosok vagytok, az én hőseim. Külön köszönöm azoknak a harcosoknak, akik eltávoztak, és a családtagjaiknak, akik továbbra is segítik azokat, akik még küzdenek. Köszönöm nektek, Beth H. Levy Feigenblatt, Ellen McCaffrey, Kate Caruso, Christopher Hecknauer, Mark A. Cohen, Doug Haro, Peter Tomaras, Glenys Perry, Jenny Miller, Jim Markey, Vanessa Sandré és Amy Heiter. Köszönöm a csodálatos és „háromdimenziós” íróklub tagjainak: Joanne Osmondnak, Paulette Swannek, Kelli Swofford Nielsennek, Mary Rose Lilának és Deb Brooksnak. Egész hónapban várom a találkozóinkat. Biztonságot és kényelmet nyújtotok számomra, megoszthatom veletek az írással kapcsolatos gondjaimat, és fejlődhetek köztetek. Nagyon szeretek veletek dolgozni, és osztozni az írás iránt érzett szenvedélyetekben. És a virtuális támogatói csoportom – Dennis Maley, J. S. Hughes, Natasha Raulerson, Jimmy Cearlock és Kalinda Knight –, ti tartjátok bennem a lelket, amikor úgy érzem, egy sort sem bírok leírni. A szavak utáni hajsza és a szavak körüli vita, a konstruktív kritikák és az agymenések során mindig az jár a fejemben, hogy az írásnak nem kell magányos tevékenységnek lennie. Natalie Selbe, miattad kezdtem el írni ezt a regényt. Köszönöm, hogy együtt ötletelsz velem az őrültebbnél őrültebb cselekményszálakon, hogy mindig készen állsz az olvasásra, és hogy ragyogó visszajelzéseket adsz. Mihez kezdenék nélküled? Szeretném megköszönni író barátomnak, Lauri Fairbanksnek, aki nagyszerű író, és még annál is jobb ember. Együtt indultunk el erre az

utazásra. Köszönöm, hogy mindig rajta tartasz engem is a teendőid listáján. Igazi belevaló nő vagy. Mallory Crowe írónő, nagyszerű példája vagy a kemény munkának és az elhivatottságnak. Köszönöm neked, hogy mindig megtalálod a megfelelő szavakat, és hogy jól kezeled az éjszakai üzeneteimet meg a hajnali pánikrohamaimat. Megérdemled mindazt az örömöt és sikert, amiben részed van és lesz. Köszönöm ügynökömnek és barátomnak, Charlie Donleának. Hogy a túróba lehet ekkora mákom, hogy találtam egy másik StringerLit szerzőt az otthonom közelében? Többször is átlendítettél a mélyponton. Köszönöm, hogy mindig utánam nyúltál, és mindig elérhető voltál. És még sok kézirat, közös ebéd és pánikszerű e-mailváltás vár ránk a jövőben. És J. S. Hazzard – neked köszönhetem, hogy őszinte és hiteles tudok maradni, és ezt nagyon szeretem benned. Köszönöm, hogy az vagy, aki. Köszönöm az én drága és tehetséges kritikusomnak, Maura Jortnernek – te mindig fölé és mögé látsz mindennek. Olyan sok csodálatos dolgot csinálsz egyszerre, hogy kezdem azt hinni, valami szuperhős lehetsz… vagy van egy tökéletes klónod. Köszönöm a Lake Union-i szerzőcsoportnak, beleértve Gabriella Van den Heuvelt és Thom Kephartot is. Kincset érő háttérmunkát végeztetek. Komolyan, srácok, fantasztikusak vagytok. Köszönöm a második szememnek és felelős szerkesztőmnek, Nancy Brandweinnek, hogy segítettél magasabb szintre emelni ezeket a történeteket. Végtelenül hálás vagyok a meglátásaidért és a javaslataidért. És köszönöm az olvasószerkesztőmnek, Cheri Madisonnak, hogy azzal a csodálatosan éles szemével kiszúrt olyan részleteket, amiken az én homályos tekintetem átsiklott. Danielle Marshall, a szerkesztőm és lelkes támogatóm, nem is tudod, hogy az elkötelezettséged és a tehetséged milyen mérhetetlenül inspirálóan hat rám. Nagyon szerencsés vagyok, hogy társam voltál ebben a vállalkozásban. Az én csodálatosan tehetséges ügynököm, Marlene Stringer –

olyan sokat tanultam tőled! Őszintén mondom, hogy neked köszönhetem, hogy a valóra vált álmomban élek. Köszönet a kemény munkádért és az elkötelezettségedért. Az tartotta bennem a lelket, hogy olyan nagyon szeretted a történeteimet. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta Wreckage című regényemet. Köszönöm mindenkinek, aki üzenetet hagyott a Facebook-falamon, írt a Twitteren, vagy küldött egy kedves e-mailt. A tudat, hogy a világban vannak olvasók, akik engem akarnak olvasni, megrendítő és felpezsdítő. A barátaim és a családom… Aszta! Csak ennyit mondhatok. Körém sereglettetek, bátorítottatok, támogattatok és velem örültetek. Én vagyok a legnagyobb rajongótok. Nem tudom eléggé megköszönni nektek, amiért elviseltétek, hogy folyton könyvekről, kiadókról és az írás hullámvölgyeiről beszélek. Köszönöm a nővéremnek, Elizabeth Rendának, hogy elolvasod a szövegeket, remek visszajelzéseket adsz, és azt is, hogy eljöttél velem egy írókonferenciára, pedig nem is vagy író. Köszönöm a bátyáimnak és a szüleimnek, hogy megállás nélkül velem kérkedtek, és ezzel meglehetősen zavarba hoztok. Érzem, hogy szerettek. A gyerekeim – hát, kifogtatok egy olyan anyát, aki az írásból él. Most úgy gondoljátok, hogy ez tök menő, és én nagyon örülök ennek. Remélem, hogy mindig kreatívak maradtok, és mindig használni fogjátok a képzeleteteket. Köszönet a szeretetetekért, az öleléseitekért és a türelmetekért. Csodálatos kis emberkék vagyok, és én mindennap hálás vagyok, hogy figyelhetem, amint felnőtök. És a férjem, Joe. Ez egy nagy, vicces kaland, és boldog vagyok, hogy együtt éljük át. Köszönöm, hogy mindig felvidítasz, ellátsz rágcsálnivalóval, koffeinnel és szívből jövő nevetéssel, ha épp arra van szükségem. Szeretlek.

EMILY BLEEKER tanárnő volt, aki akkor szeretett bele az írásba, amikor kreatív írás kurzust tartott a diákjainak. Miután leküzdötte a rák egy ritka fajtáját, összeszedte a bátorságát, és közzétette a történeteit. Első, debütáló regényének címe Wreckage. Az immár teljesen egészséges, „titkos író” Emily négy gyermekével és főként civakodással tölti a napjait, miközben cselekményvázlatokat talál ki, és a fejében létező emberek történetét írja le. Jelenleg Chicago kertvárosában él a családjával. Az írónővel a www.emilybleeker.com oldalon lehet kapcsolatba lépni.