Kami Garcia - Légió 1. - Törhetetlen

SAVE OFFLINE

1. FEJEZET

Alvajáró AHOGY A MEZTELEN TALPAM belesüppedt a nedves talajba, nem gondoltam a holttestekre, amik alattam nyugodtak a földben. Elhaladtam már párszor életemben a kicsiny temető mellett, de éjszaka soha nem merészkedtem még a közelébe sem, a rozsdásodó vaskapun belülre pedig végképp nem. Bármit megadtam volna most azért, hogy kívül lehessek. A holdfényben fürdő, kopott sírkövek rádöbbentettek arra, mi is valójában az előttem elterülő mező: egy hatalmas koporsó fűvel benőtt fedele. Egy ág roppant hirtelen, mire megpördültem. – Elvis? – szólítottam a macskámat, szürke-fehér csíkos farkát keresve. Elvis soha nem szaladt el tőlem. Amikor kinyitottam az ajtót, általában megelégedett azzal, ha a bokáim között somfordálhatott. Ma este viszont úgy elinalt, hogy még cipőt sem tudtam húzni, és most nyolc háztömbnyi hajsza után érkeztem a temetőhöz mezítláb. Suttogó hangokat hallottam a fák közül. Megdermedtem. A kapun túl egy kék és szürke Georgetown University melegítős lány haladt el az utcalámpa halovány fényében. Barátai kacagva es botladozva felzárkóztak hozzá, majd együtt haladtak tovább a járdán, és tűntek el az egyik egyetemi épületben. Könnyen megfeledkezett az ember arról, hogy a temető az egyetemi kampusz közepén helyezkedik el. Ahogy haladtam tovább a sírkövek egyenetlen sorai között, a lámpaoszlopok eltűntek a fák mögött, a felhők pedig időnként sötétbe burkolták a temetőt.

Próbáltam nem figyelni a fejemben motoszkáló hangokra, amik azt sürgették, hogy menjek haza. A szemem sarkából valami moccanást láttam: egy fehér villanást. Kutatva végignéztem a sírköveken, amik immár teljes sötétségbe borultak. „Gyerünk, Elvis, merre vagy?” Semmi nem rémisztett jobban a sötétségnél. Szerettem tisztán látni, mi zajlik körülöttem, a sötétség azonban mindent elfed. „Gondolj valami másra!” Ám az emlék előtört, mielőtt megfékezhettem volna… Anya arca hajolt fölém, mikor pislogva felébredtem. A szemében rémületet láttam, ahogy ujját a szájához emelte, jelezve, hogy maradjak csendben. Végigosontunk a hideg padlón, egyenesen a gardróbba. Anya széjjelhúzta a beakasztott ruhákat. – Valaki van a házban – suttogta, miközben kivett egy deszkát a fal borításából, ami mögött keskeny nyílás rejtőzött. – Maradj itt, amíg vissza nem jövök! És meg se pisszenj! Bemásztam a lyukba, anya pedig visszaillesztette a deszkát a helyére. Sohasem vett körül teljes sötétség azelőtt. Az arcomtól pár centire lévő pontra meredtem, oda, ahol a kezem a deszkán nyugodott. De nem láttam a kezemet. Becsuktam a szemem, hogy ne észleljem a sötétet. Hangokat hallottam: megnyikordult a lépcső, valaki elhúzott egy bútort, majd halk suttogás következett. Egyetlen gondolat jelent meg újra és újra a fejemben. Mi lesz, ha anya nem jön vissza értem? Rémületemben, hogy kijutok-e valaha a lyukból, továbbra is a deszkán hagytam a kezem. A saját, ziháló lélegzetemet hallgattam, és biztos voltam benne, hogy bárki járkál is a házban, ő is meg fogja hallani. Kis idő múlva megmozdult a deszka a tenyerem alatt, és a sötét lyukat vékony fénycsík ragyogta be. Anya kiemelt a búvóhelyről, és azzal nyugtatgatott, hogy a behatolók elmenekültek. Csak a szívem

zakatolását hallottam, miközben kivitt a gardróbból, és semmi másra nem tudtam gondolni, mint a rám nehezedő sötétség súlyára. Ötéves voltam, amikor ez történt, de a szűk lyukban töltött idő minden egyes percére élénken emlékszem. Már a gondolatától fojtogatóvá vált körülöttem a levegő. Énem egyik fele azonnal haza akart rohanni, macskával vagy anélkül. – Elvis, cicicc! Valami megmozdult az előttem álló csorba sírkövek között. – Elvis? Az egyik kőkereszt mögött egy alak sziluettje jelent meg. Ijedtemben összerezzentem, és felsikoltottam. – Bocsánat! – szóltam remegő hangon. – A macskámat keresem. Az idegen nem válaszolt egy szót sem. Körülöttem szédítő hirtelenséggel felerősödtek a neszek: ágak ropogtak, levelek zörögtek, a szívem pedig egyre hevesebben vert. Eszembe jutott az a több száz bűnügyi műsor, amiben megoldatlan esetekről beszéltek, s amiket anyával néztem végig. Mind így kezdődött: egy lány egyedül áll valahol, ahol nem szabadna lennie, és épp egy támadásra kész alakkal néz farkasszemet. Hátrébb léptem. A lábam úgy süppedt bele a sárba, mintha lentről egy kéz ragadta volna meg a bokámat. „Kérlek, ne bánts!” A temetőn végigsüvített a szél, és meglibbentette az idegen hosszú hajtincseit a vállán és a fehér ruhája könnyű anyagát a lába körül. Női lábak. Elöntött a megkönnyebbülés. – Nem láttál erre egy szürke-fehér sziámi macskát? Kitekerem a nyakát, ha egyszer megtalálom. Csend. A hold fénye rávetült a lány öltözékére, és ekkor rájöttem, hogy az nem is ruha, hanem hálóing. Ki kóborol hálóingben egy temetőben? Egy őrült. Vagy alvajáró.

Az alvajárókat nem szabad felébreszteni. Igen ám, de nem is hagyhattam őt egyedül az éjszakában. – Hahó? Hallasz engem? A lány nem mozdult. Úgy bámult rám, mintha a sötét ellenére ki tudná venni az arcvonásaimat. Meghatározhatatlan érzés áradt szét a gyomromban. Nem akartam ránézni – bárhová, csak ne a lány szemébe. Tekintetem a kereszt tövéhez vándorolt. A lány mezítláb volt, mint én, és úgy tűnt, mintha a lábai nem is érintenék a földet. Nagyokat pislogtam. Nem voltam hajlandó belegondolni abba, amit láttam. Nyilván csak a holdfény és az árnyékok tréfálkoztak velem. A saját lábfejemre pillantottam, amit sár borított, majd megint a lányéra. Az ő lába halvány volt, és tiszta. Hirtelen fehér folt suhant át előtte, és haladt tovább egyenesen felém. Elvis. Megragadtam a macskát, mielőtt elszaladhatott volna. Elvis dühösen rám fújt, és addig karmolt és tekergett, míg el nem engedtem. A szívem hevesen kalapált, miközben a macska végigszaladt a gyepen, és átbújt a kapu alatti résen. Visszafordultam a kőkereszt felé. A lány eltűnt. A sáros talaj, ahol állt, érintetlen és sima volt. A karmolásokból vér csörgött végig a karomon, mialatt a kapuhoz sétáltam. Igyekeztem elhessegetni a fehér hálóinges lány emlékét. Némán emlékeztettem magam arra, hogy nem hiszek a szellemekben.

2. FEJEZET

Csak egy karcolás VISSZABOTLADOZTAM A JÓL MEGVILÁGÍTOTT JÁRDÁRA, ám Elvisnek megint nyomát vesztettem. Egy hátizsákos srác sétált éppen arra, és furcsállva nézett végig rajtam, miután látta, hogy mezítláb vagyok, és bokáig sár borít. Biztos a beavatáson áteső gólyának nézett. A kezem egészen addig remegett, míg ki nem értem az O Streetre, ahol a kampusz árnyékai véget értek, s helyet adtak Washington fényeinek. Aznap este még Az ördögűzőből ismert lépcsősor tetején pózoló-fotózkodó turisták látványa is megnyugtatóan hatott. Hirtelen úgy éreztem, mérföldekkel hagytam magam mögött a temetőt, s kezdtem kételkedni a látottakban. A lány a temetőben nem volt elmosódott vagy átlátszó, mint a szellemek a filmekben. Pont úgy nézett ki, mint egy normális lány. „Azt leszámítva, hogy lebegett.” Vagy mégse? Lehet, hogy csak a hold fénye miatt tűnt úgy. Talán azért nem lett sáros a lány lába, mert a talaj, ahol állt, száraz volt. Mire a háztömbünkhöz értem, ahol az épületek úgy nyomorogtak egymás mellett, mint szardíniák a dobozban, sikeresen meggyőztem magam arról, hogy tucatnyi magyarázat létezhet a dologra. Elvis a ház bejárati lépcsőjén ejtőzött. Békés volt, és úgy tűnt, unatkozik. Fontolgattam, hogy kint hagyom, hadd tanuljon belőle, de túlságosan szerettem a nyavalyást.

Tisztán emlékeztem a napra, amikor anya megvette nekem. Sírva mentem haza az iskolából, mert aznap ajándékokat készítettünk apák napjára, és én voltam az egyedüli az osztályban, aki apa nélkül nőtt föl. Az enyém kisétált az ajtón ötéves koromban, és soha nem tért vissza. Anya viszont letörölte az arcomról a könnyeket, és így szólt: „Lefogadom, hogy te vagy az egyetlen gyerek az osztályban, aki ma kiscicát kap.” Elvisnek sikerült életem egyik legrosszabb napját az egyik legjobbá varázsolnia. Kinyitottam az ajtót, a macska pedig gyorsan besurrant rajta. – Szerencséd, hogy beengedlek egyáltalán – mondtam. A házban paradicsom és fokhagyma illata terjengett. Anya hangja szűrődött ki az előszobába. – Már vannak terveim erre a hétvégére. A következőre is. Bocs, de mennem kell! Azt hiszem, épp most jött meg a lányom. Kennedy? – Én vagyok, anya. – Elle-nél voltál? Már épp hívni akartalak. Anya akkor tette le a kagylót, amikor megjelentem a konyhaajtóban. – Nem egészen – mondtam. Villámgyorsan végigmért, majd hirtelen kiesett a kezéből a fakanál, és koppanva landolt a padlón, piros szósszal pettyezve be a fehér konyhakövet. – Mi történt? – Semmi bajom. Csak Elvis elszökött, és elég sok időbe telt megtalálni. Anya odasietett hozzám, és megvizsgálta a karmolásnyomokat. – Ezt Elvis művelte veled? Még soha senkit nem karmolt meg. – Biztos megijedt, amikor elkaptam. – Hol jártál? – kérdezte anya a sáros lábamat mustrálva. Lelkiekben felkészültem a szokásos nagybeszédre, amit mindig előadott, valahányszor kimentem a házból sötétedés után. Legyen nálam a mobilom, sehova ne menjek egyedül, maradjak a jól

megvilágított környékeken, és végül a kedvence: „Először sikíts, aztán kérdezz!” Aznap este az összes szabályt megszegtem. – A régi jezsuita temetőben? – A válaszom inkább kérdésnek hangzott. Kíváncsian vártam, mennyire lesz mérges. Anya nagy levegőt vett, a tartása merevvé vált. – Soha nem mennék be éjjel egy temetőbe – válaszolta olyan hangon, mintha már ezerszer mondta volna ezt. Csakhogy nem mondta. – Hirtelen babonás lettél? – kérdeztem. Anya megrázta a fejét, és elfordult. – Persze hogy nem. Nem kell annak lennem, hogy tudjam, az elhagyatott helyek veszélyesek éjjel. Vártam a leckéztetést. Anya viszont ehelyett csak odanyújtott nekem egy nedves törülközőt. – Dörzsöld le vele a lábadról a sarat, aztán dobd ki! Nem akarom, hogy temetői föld kerüljön a mosógépbe. Addig kutatott az egyik konyhafiókban, míg elő nem húzott egy hatalmas ragtapaszt, talán még azokból az időkből, amikor triciklizni kezdtem. – Kivel telefonáltál? – kérdeztem, próbálva témát váltani. – Csak a munkahelyemről hívott valaki. – És az a valaki netán elhívott randizni? Anyám összeráncolta a szemöldökét, és nem nézett fel a karomról. – Nem érdekel a randizás. Egy összetört szív épp elég nekem. – Hirtelen az ajkába harapott. – Úgy értem… – Tudom, hogy érted. Anyám hónapokon át minden éjjel álomba sírta magát, miután apám elhagyott minket. Időnként még mostanában is hallottam, hogy zokog. Miután ellátta a karomat, leültem a konyhapultra, ő pedig folytatta a marinaraszósz készítését. Megnyugtató volt nézni, ahogy főz. A

temetői élmény még távolabbinak tűnt tőle. Belemártotta az ujjbegyét a mártásba, megkóstolta, majd levette a serpenyőt a tűzről. – Anya, kifelejtetted a pirospaprikát. – Tényleg – mondta fejcsóválva, és erőltetetten felnevetett. Anya akár Julia Childdal is versenyre kelhetett volna főzésben, és a marinaraszósz volt a specialitása. Előbb felejtette volna el a saját nevét, mint a titkos hozzávalót. Majdnem szóvá is tettem a dolgot, de a bűntudat végül visszatartott. Anya nyilván épp egy megoldatlan bűnügy áldozataként képzelt el engem. – Felmegyek rajzolni – mondtam, és leszökkentem a konyhapultról. Anyám elgondolkodva bámult ki az ablakon. – Hm… Jó ötlet. Attól majd biztos jobban érzed magad. A rajzolástól valójában sehogy nem éreztem magam. Épp ez volt benne a lényeg. Amíg a kezem a papír felett siklott, minden problémám megszűnt, és egy kis időre valahol máshol jártam, valaki másként. A rajzaimat egy olyan világ ihlette, amit csak én láthattam: élt benne egy fiú, aki lyukas zsákban hordozta a rémálmait, melyek menet közben apránként kihullottak belőle, és egy száj nélküli férfi, aki a sötétben az elromlott írógépe billentyűit püfölte. No, meg ott volt az a rajz, amin épp dolgoztam. Megálltam az állvány előtt, és a vásznon lévő lányt tanulmányoztam. Egy háztetőn ácsorgott, és egyik lába tétován lebegett a mélység fölött. Félelemtől eltorzult arccal nézte a földet. Ruhájának hátából kecses, kékesfekete fecskeszárnyak íveltek ki. A szövet széthasadt, ahol átszakították a szárnyak, amik úgy nőttek ki a lány hátából, mint egy fa gyökerei. Valahol azt olvastam, ha egy fecske fészket rak egy ház tetején, az szerencsét hoz, de ha elköltözik onnan, az balszerencsét jelent. Sok más dologhoz hasonlóan a madár áldás és átok egyaránt lehet, és ezt a fecskeszárnyas lány is nagyon jól tudta.

Egészen addig ő járt a fejemben, amíg el nem aludtam. Vajon milyen lehet, ha valakinek szárnya van, de fél a repüléstől? • Másnap reggel fáradtan ébredtem. Álmomban lebegő, alvajáró lányokat láttam temetőkben. Elvis a mellettem lévő párnán feküdt összegömbölyödve. Megvakartam a füle tövét, mire leszökkent a padlóra. Egészen addig nem másztam ki az ágyból, míg Elle be nem nézett hozzánk délután. Soha nem telefonált a látogatásai előtt. Meg sem fordult a fejében, hogy valaki nem akarja látni. Azóta irigyeltem ezt a tulajdonságát, mióta hetedikben először találkoztunk. Elle az ágyamon feküdt tengernyi cukorkás papír között, és egy magazint lapozgatott, míg én a rajzolóállvány előtt álltam. – Csomóan elmennek ma este a moziba – szólalt meg Elle. – Te miben jössz? – Már mondtam, hogy én itthon maradok. – A miatt a szánalmas srác miatt, aki érettségi után az itteni zséligás, gagyi főiskolai focicsapatban lesz jobbszélső? – kérdezte Elle vészjósló hangon, amit azoknak tartogatott, akik elkövették azt a hibát, hogy fájdalmat okoztak egy számára fontos személynek. Görcsbe rándult a gyomrom. Még hetek múltával is friss volt az emlék. – Nem. Azért, mert nem tudtam aludni. A temetői lányról nem szóltam semmit. Ha megint agyalni kezdek rajta, újabb rémálmokkal teli éjszaka vár rám. – Alszol majd eleget, ha meghaltál. – Elle a padlóra dobta a magazint. – Nem bujkálhatsz a szobádban minden hétvégén. Nem neked kellene szégyenkezned. Beleejtettem a kezemben tartott széndarabot a földön fekvő csalis dobozba, majd megtöröltem a kezem az overallomban.

– Szerintem, ha azért dobnak, mert nem hagyod, hogy a fiúd rólad lessen, elég komoly égés. Már akkor gyanakodnom kellett volna, amikor az iskola egyik leghelyesebb fiúja megkért, hogy segítsek javítani a törijegyén, nehogy kirúgják a focicsapatból. Pláne, mert Chrisről volt szó, a csendes srácról, akit egyik nevelőotthonból a másikba küldtek, és akibe évek óta szerelmes voltam. Mivel nekem a legmagasabb az átlagom történelemből és az összes egyéb tantárgyból, logikus választás voltam számára. Épp csak arra nem jöttem rá, hogy ezzel Chris is tisztában van. Az általános iskola első pár évében az eidetikus memóriám újdonságként hatott mindenkire. Annak idején még fotografikus memóriaként emlegettem ezt a képességemet, és a gyerekek menőnek tartották, hogy pár másodperc alatt meg tudtam jegyezni több oldalnyi szöveget. Idősebb korukban aztán kezdték másképp látni a dolgot, mert rájöttek, hogy tanulás nélkül szerzek jobb jegyeket náluk. Mire középiskolás lettem, megtanultam, hogyan titkoljam el ezt a „tisztességtelen előnyömet”. A többi diák és a szüleik így hivatkoztak rá, amikor a tanáraimnak panaszkodtak miatta. Mostanában már csak néhány barátom tudott róla. Legalábbis én ezt hittem. Chris okosabb volt annál, mint amit gondoltak róla. Sok időt szánt a történelemre… és rám is. Három hét. Ennyi idő telt el, mire megcsókolt, majd újabb kettő, míg a barátnőjének szólított. Egy hétre rá kérdezte meg, hogy leshet-e rólam a félévi dolgozatírásnál. Nem volt könnyű összefutni vele a suliban, és a hülye bocsánatkéréseit hallgatni. „Nem akartalak megbántani, Kennedy, csak nekem nem megy olyan könnyen a suli, mint neked. Az ösztöndíj az egyetlen lehetőségem, hogy elhúzhassak innen. Azt hittem, megértesz.”

Tökéletesen megértettem, és pontosan ezért nem akartam ma este találkozni vele. – Én nem megyek. – Ő nem lesz ott – mondta nagyot sóhajtva Elle. – Meccsük van valahol a csapattal. – Hát, jó. De ha meglátom a lúzer barátait, hazajövök. Elle felkapta a táskáját, és önelégült mosollyal elindult a fürdőszoba felé. – Nekilátok készülődni – felelte. Megpróbáltam kipiszkálni a szenet a körmeim alól. Komoly tisztításra lesz szükség, hacsak nem akarok úgy festeni, mint egy autószerelő. A karomon lévő hatalmas ragtapasztól már eleve úgy néztem ki, mint egy égési sérült. A moziban legalább sötét lesz. A földszinten becsapódott a bejárati ajtó. Egy pillanat múlva anya jelent meg a folyosón. – Itthon maradsz ma este? – Bár úgy lenne – feleltem, fejemmel a fürdőszoba felé intve. – Elle el akar vinni moziba. – És szeretnél is menni? Anya igyekezett hétköznapi hangon beszélni, de tudtam, mi aggasztja. Heteken át brownie-t sütött nekem, és hallgatta, hogy Chris miatt sírok. – Ő nem lesz ott. – Veszélyesnek hangzik – mosolyodott el anya. – Megkockáztatod, hogy szórakozz egyet? – Hirtelen megváltozott az arckifejezése, és komolyabb hangnemben folytatta: – Pénzed van? – Harminc dollár. – A telefonod fel van töltve? – Aha – mutattam ez éjjeliszekrényemre, ahol a töltőre dugott mobilom hevert. – Ital is lesz? – Moziba megyünk, anya, nem buliba. – Ha valaki mégis inni kezdene…

Félbeszakítottam, mert már kívülről fújtam az egészet. – Azonnal felhívlak, te értem jössz, és nincs faggatózás, se büntetés. – Ebben mész? – kérdezte anya, miközben meghúzkodta az overallom pántját. – Nagyon csinos. – Visszatér a lezser stílus – feleltem. – Megelőzöm a divatot. Odasétált a rajzállványhoz, és nagyot sóhajtott. – Gyönyörű kép. – Átkarolt, és fejét az enyémhez hajtotta. – Olyan tehetséges vagy! Én még egy egyenes vonalat sem tudok húzni. Biztos nem tőlem örökölted. A másik lehetőséget fel sem vetettük. Anya a fekete kezemre pillantott. – Eget verő tehetség ide vagy oda, talán lezuhanyozhatnál, mielőtt elmész. – Egyetértek – mondta Elle, aki épp akkor jött vissza a fürdőszobából. Feszülős farmerében és trikójában, aminek egyik pántja stratégiai megfontolásból lazán lehullott a válláról, kettőnk helyett is épp eléggé készen állt az estére. Bárkivel is szándékozott aznap este flörtölni, az tutira észre fogja venni, a moziban ülő többi sráccal egyetemben. Bozontos lófarka és szerény sminkje ellenére Elle-t nehéz volt nem észrevenni. Újabb különbség kettőnk között. Besétáltam a fürdőszobába. Az én elvárásaim sokkal alacsonyabbak voltak magammal szemben. Beértem annyival, hogy kipucoltam a szénport a körmeim alól. • Anya és Elle egymással sugdolóztak, amikor kijöttem a fürdőből. – Na, mi az a nagy titok?

– Semmi – felelte anya, s meglóbált egy bevásárlószatyrot a kezében. – Vettem neked valamit. Gondoltam, hogy szükséged lesz rá. Na, nem vagyok óriási jóstehetség? Felismertem a szatyor oldalára nyomtatott logót. – Az van benne, amire gondolok? – kérdeztem. – Nem tudom – felelte vállat vonva anya. Kivettem a dobozt a szatyorból, és a földre dobtam a fedelét. Fehér papírba csomagolva egy pár fekete csizma volt csatos bőrszíjakkal. Pár héttel korábban csodáltam meg őket egy boltban, amikor vásárolni mentünk. Tökéletesek voltak: szokatlanok, de nem túlságosan. – Gondoltam, remekül illenek majd az egyenruhádhoz – mondta anya, a fekete farmer-kopott póló párosításra utalva, ami a mindennapos viseletem volt. – Bármivel csodásan fognak mutatni. Felvettem a csizmát, és megnéztem magamat a tükörben. – Irtó klassz – bólogatott elismerően Elle. – Fürdőköpeny nélkül szerintem még jobb lesz az összhatás. – Anya meglengetett előttem egy szemceruzát. – És egy kevéske smink még többet dobna rajta. Utáltam a sminket. Számomra olyan, mint az ujjlenyomatok egy bűntény helyszínén. Ha sírt az ember, lehetetlen volt megszabadulni a szeme alatt elkenődött fekete maszattól, ami legalább annyira volt égő, mint mások előtt zokogni. – Ez csak egy mozi, és amikor én csinálom, összevissza kenődik a smink az arcomon. Vagy órákkal később, amit szépen meg is tapasztaltam. – Van rá egy trükk – mondta anya, miközben a ceruzát lengetve elém állt. – Nézz fel! Beadtam a derekam. Reméltem, hogy a folyamat végére inkább közelítek majd Elle-hez, mint egy átlagos lányhoz. Elle átnézett anya válla fölött, és a technikáját figyelte, ahogy ő épp újabb réteg sminket vitt fel az arcomra.

– Ölni tudnék, hogy ilyen szempilláim legyenek, te meg nem tudod értékelni őket – duzzogott a barátnőm. Anya hátrébb lépett, végigmérte a munkáját, majd Elle-re pillantott. – Mit gondolsz? – Gyönyörű – mondta Elle, színpadiasan lerogyva az ágyamra. – Mrs. Waters, ön a legkirályabb. – Aztán itthon lenni éjfél előtt, különben megváltozik rólam a véleményed! – közölte anya, miközben kisétált az ajtón. Elvis bepislantott a szobába az ajtóból. Odasétáltam hozzá, hogy felvegyem. A macska megdermedt, rám meredt, majd megfordult és végigrohant a folyosón. – Mi ütött a Királyba? – kérdezte Elle, kedvenc becenevével utalva a macskára. – Furcsán viselkedik mostanában. Nem részleteztem a dolgot. El akartam felejteni a temetőt és a fehér hálóinges lányt, de nem tudtam kiűzni a fejemből a képet, ahogy a föld fölött lebegett, és azt az érzést sem, hogy nyilván oka van annak, hogy folyton ő jár az eszemben.

3. FEJEZET

Sötétség A HÁZBAN SÖTÉT VOLT, amikor öt perccel takarodó előtt kiszálltam Elle kocsijából. Furcsálltam a dolgot, mert anya mindig megvárta, hogy hazaérjek. Ilyenkor a konyhában lebzselt, míg én lerohantam a hűtőt, és előadtam az estém kissé módosított programját. Most is biztos jót nevetne, ha kiderülne, hogy semmi nem változott az önkéntes száműzetésem után. Elle végigrángatott a mozi előterén, miközben olyan fiúkkal flörtölt, akikkel egyébként soha nem randizna. Ezalatt én esetlenül beszélgettem a többi sráccal. De legalább hamar túlestünk a dolgon, és senki nem hozta szóba Christ. Kinyitottam az ajtót. Még egy éjjeli lámpát sem hagyott égve nekem. – Anya? „Talán elaludt.” Felkapcsoltam a lépcsőnél lévő villanyt. Semmi. Talán áramszünet. „Remek” Koromsötét volt a házban, amitől annyira félni kezdtem, hogy beleszédültem. Megszorítottam a korlátot, és a lépcső tetejére figyeltem, miközben igyekeztem elhitetni magammal, hogy nincs is sötét. Lassan elindultam felfelé. – Anya?

Amikor felértem, hirtelen hideg fuvallat csapott meg, amitől elállt a lélegzetem. A házban jó pár fokkal hidegebb lett, mióta elmentünk a moziba. Nyitva maradt volna egy ablak? – Anya! A lámpák egy pillanatra felvillantak, és hosszú árnyékokat vetettek a keskeny folyosóra. Egyre jobban rettegtem, ahogy anya szobája felé botladoztam. Eszembe jutott a gardrób mögötti sötét lyuk. „Ne gondolj rá!” Tétován haladtam tovább. Anya ajtaja nyitva volt, bent halványsárgán pislákolt a lámpa. A folyosónak ebben a végében még hidegebb volt. A leheletem fehér gőzként gomolygott előttem. Ahogy közelebb lopakodtam, állott, cigarettafüsthöz hasonló szag ütötte meg az orromat. Már az egész testem reszketett. „Van valaki a házban.” Beléptem az ajtón. A látvány, ami fogadott, letaglózó volt. Anya mozdulatlanul feküdt az ágyában. Elvis a mellkasán kuporgott. A lámpa a sarokban úgy villogott, mintha egy kisgyerek kapcsolgatná. A szobában uralkodó dermesztő csendet a macska mély torokhangja törte meg. A hátamon végigfutott a hideg. Ilyen lehet az állati sikoly. – Anya? Elvis hirtelen felém fordította a fejét. Odarohantam az ágyhoz, a macska pedig leugrott a padlóra. Anya feje oldalra billent, fekete haja az arcába bukott. Közben a szobában egyfolytában fel-le kapcsolódott a villany. Rádöbbentem, mennyire merev anya teste, és hogy a mellkasa egyáltalán nem mozog. A nyakára tettem az ujjamat. Semmi. Erősen megráztam a testét. – Anya, ébredj fel!

Könnyek csorogtak végig az arcomon. A kezemet anya arcára csúsztattam. A lámpák villogása megszűnt, halovány derengésbe borult a szoba. – Anya! Megragadtam a vállát, és felültettem. Anya feje a mellkasára bukott. Hátrahőköltem, ő pedig visszazuhant a matracra, és természetellenes módon pattogott rajta. A könnyeimmel küszködve lecsúsztam az ágyról a padlóra. Anya feje különös szögben hevert az ágyon, arccal felém fordulva. Tekintete olyan üres volt, mint egy játék babáé.

Négy héttel később

4. FEJEZET

Sírugrás A HÁLÓSZOBÁM MÉG PONT ÚGY NÉZETT KI, MINT RÉGEN. A könyvespolcok tele voltak vázlatfüzetekkel, törött ceruzákkal és szenes dobozokkal. Az ágyam a szoba közepén állt, akár egy sziget, ahonnan hanyatt fekve nézegethettem a falakra ragasztott posztereket és rajzokat. Chris Berens Lady Day című képe még mindig ott lógott az ajtómon: egy gyönyörű lányt ábrázolt, aki üvegkupolába zárva repült az égbolton. Nem egy éjszakámat töltöttem azzal, hogy történeteket találtam ki az üvegbe zárt lányról. Régebben mindig megtalálta a kiutat. Manapság viszont már nem voltam olyan biztos ebben. Két napom volt arra, hogy mindent összeszedjek és bedobozoljak, ami fontos számomra. A kedvenc dolgaimat, amiktől a sajátomnak éreztem a szobát, amik megmutatták, ki vagyok. Az elmúlt hónapban vagy százszor elhatároztam, hogy most aztán elkezdem végre a pakolást, de végül mindig feladtam. Most olyantól kértem segítséget, aki éppannyira szerette a szobát, mint én. – Föld hívja Kennedyt! Hallottad, mit mondtam az előbb? – Elle feltartotta az egyik vázlatfüzetemet. – A rajzos dobozba tegyem, vagy inkább a könyvek közé? – Mindegy. Ahova gondolod – feleltem vállat vonva. A tükör elé léptem, és elkezdtem leszedegetni a megkopott fényképeket. Az egyik elmosódott közeli volt Elvisről, még cicakorából, ahogy a fényképező lencséjét pofozgatja. Egy másik

anyát ábrázolta, velem egyidős rajta: ujjatlan pólóban mos egy fekete Camarót, és szappanos kézzel integet a kamerába. A csuklóján már akkor ott függött az ezüst karkötő, amit soha nem vett le. Aznap este, amikor anyát halottnak nyilvánították a kórházban, egy nővér átlátszó műanyag zacskóban ideadta a karkötőt. Épp a váróban ültem, ugyanazon a sárga széken, amin az orvos könyörtelen szavait hallgattam: szívroham. A karkötőt most én hordtam, a műanyag zacskót pedig, rajta anya nevével, eltettem a legrégebbi vázlatfüzetembe. Elle felkapott egy képet, ami kettőnket ábrázolta, amint kék vattacukros nyelvünket a kamerára öltjük. – Nem hiszem el, hogy tényleg elmész – mondta. – Nem mintha lenne választásom. De még mindig jobb lesz bentlakásos suliban, mint a nagynénémnél. Anya nemigen beszélt a nővérével, amikor pedig igen, akkor az többnyire marakodással végződött. Nagynéném éppolyan idegen volt számomra, mint az apám. Nem akartam olyan nővel élni, akit alig ismertem, és aki állandóan azt hajtogatná, hogy minden rendben lesz. Azt akartam, hogy áradjon bennem szét a fájdalom, attól talán megedződnék annyira, hogy túléljem ezt az egészet. Lelki szemeimmel láttam, ahogy Lady Day üvegbúrája rám ereszkedik. Csak az enyém üveg helyett acélból készült. Törhetetlen volt. Ezekről persze nem beszéltem a nagynénémnek. Sem akkor, amikor visszautasítottam, hogy hozzá költözzek Bostonba, sem akkor, amikor néhány nappal később egy halom fényes brosúrát terített elém mindenféle bentlakásos iskoláról. Végiglapoztam a füzeteket. Mindegyikben ugyanolyan borostyánzöld épületeket láttam: Pennsylvania, Rhode Island, Connecticut. Végül New York északi környékét választottam, a leghidegebbet és legtávolabbit az otthonomtól. Nagynéném azonnal intézkedett. Úgy tűnt, éppolyan gyorsan szeretne visszatérni a megszokott életéhez, amilyen hamar én

akartam szabadulni tőle. Sikerült rávennem, hogy Elle-nél maradhassak, míg New Yorkba nem költözöm. Erőltetetten integettem neki, amikor a taxija elhajtott a háztól előző nap. A költözés előtt persze be kellett fejeznem a pakolást. Amikor levettem Elvis fényképét a tükörről, kiesett egy másik fotó is a keret alól, és lehullott a padlóra. A képen apám állt egy szürke, viharvert ház előtt, a vállán pedig én ültem, az arcomon széles mosollyal. Olyan boldognak tűntem a képen, mintha soha semmi nem ronthatná el az örömömet. Most eszembe jutott az a komor nap, amikor megtanultam, hogy a mosoly éppolyan törékeny dolog, mint a szív. Aznap korán ébredtem, óvatosan leosontam a földszintre és halkan rajzfilmeket néztem, mint mindig, amikor a szüleim tovább aludtak hétvégén. Épp csokis tejet öntöttem a gabonapelyhemre, amikor hallottam, hogy megnyikordul a bejárati ajtó. Az ablakhoz siettem. Apám háttal állt nekem: az egyik kezében utazótáska volt, a másikban a kocsi kulcsai. Talán elutazik? Apám kinyitotta a kocsi ajtaját, és lehajolt, hogy beszálljon. Akkor látott meg, és hirtelen ledermedt. Integettem neki. Ő is emelte a kezét, hogy viszonozza, de végül nem tette. Ehelyett beszállt az autóba, és elhajtott. Néhány perccel később egy tépett szélű papírdarabot találtam az előszoba asztalán. A macskakaparásszerű kézírás sebhelyként szelte át a papírt. Elizabeth, Te vagy az első nő, akit szerettem, és tudom, hogy te is leszel az utolsó. De nem maradhatok tovább. Mindig is normális életet akartam magunknak és Kennedynek. Szerintem mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlen. Alex

Akkor persze még nem tudtam olvasni, de az agyam lefotózta az írást, megörökített minden egyes betűt. Évekkel később értettem meg, miről szól a levél, és miért ment el apám. A levél miatt sírt minden este anya. De beszélni soha nem beszélt róla. Ugyan, mit mondhatott volna? „Apád azért ment el, mert egy normális kislányra vágyott.” Soha nem ismert volna be nekem egy ilyen kegyetlen dolgot, még akkor sem, ha igaz. Nagyot nyeltem, és eltereltem a gondolataimat a levélről. Így is épp elégszer jutott eszembe. Felkaptam egy tekercs ragasztószalagot. Ekkor Elvis szaladt be a szobába, és az előttem lévő doboz szélére ugrott. Nyújtottam a kezem, hogy megsimogassam, de leszökkent a padlóra, és visszarohant a folyosóra. – Örülök, hogy befogadhatom a dilinyós macskádat, amíg suliba jársz – mondta Elle a szemét forgatva. Gombóc nőtt a torkomban. Olyan érzés volt Elvist ott hagyni, mintha elveszítenék egy részt anyából. Felülkerekedtem a fájdalmon. – Tudod, hogy amúgy nem ilyen. Az állatok nehezen viselik, ha valaki, akit szeretnek… – Még mindig nem bírtam kimondani. – Ha elvesztenek valakit. Elle egy pillanatig hallgatott, majd inkább könnyedebb témát választott. – Szerinted ez mennyi idő még? Pizzát akarok rendelni, mire hazaérünk. Végigpillantottam a félig teli dobozokon és a szobámat tarkító ruhahalmokon. Két nap múlva jön a fuvaros, aki csak felkapja az életem darabkáit, és egy olyan iskolába szállítja őket, amit még csak képen láttam. – Fura lenne, ha ma itt aludnék? – A válaszom, igen – felelte Elle felhúzott szemöldökkel. A falakat bámultam. Ahonnan leszedtem a felragasztott képeket, sok helyen előbukkant a vakolat a tapéta alól.

– Csak még egy kicsit szeretnék itt maradni a szobámban, érted? – Értem, de anyu nem engedné meg. Szánalomra méltó pillantást vetettem Elle-re. – Jó, felhívom, és megmondom neki, hogy Jenéknél alszunk – egyezett bele nagyot sóhajtva. – Igazából egyedül szeretnék itt maradni. – Ezt nem mondod komolyan – felelte elkerekedett szemmel Elle. Nem tudtam, hogyan magyarázzam el neki, de még képtelen lettem volna elmenni onnan. Anya lényének egy része örökké ebben a házban marad. A hozzá fűződő emlékeim legalábbis mindenképp. Amikor csokoládétáblákat tördeltem neki a szuper brownie-jaihoz. Vagy amikor néztem, ahogy lilára festette a szobámat, hogy passzoljon a fal színe a kedvenc plüssállatomhoz. Az ilyen dolgokat nem lehet bedobozolni. – A nagynéném eladja a házat. Valószínűleg ez az utolsó alkalom, hogy a szobámban alhatok. Elle a fejét csóválta, de tudtam, hogy úgyis beadja a derekát. – Akkor én alszom Jennél, és majd azt mondom anyunak, hogy te is velem vagy. – Odasétált a ruhásfiókhoz, és felkapta a nyelvkiöltős fotónkat. Láttam, hogy a kép széle meghajlik a szorításától. – Ezt ne felejtsd itt! – Tartsd meg! – mondtam elcsukló hangon. Könnyek gyűltek a szemébe, majd átölelt. – Annyira fogsz hiányozni! – Még van két napunk. Két nap – egy örökkévalóságnak tűnt. Ölni tudtam volna két óráért, amit az édesanyámmal tölthetek. Miután Elle elment, leszedtem a ragasztószalagot Berens A nagy szökés című képéről. A posztert a szemétbe dobtam, és közben azt kívántam, bárcsak el tudnék szökni a kartondobozoktól, az üres falaktól és attól az élettől, ami teljesen másnak tűnt, mint amilyenre emlékeztem.

• Nyugtalanul aludtam. Az álmaim betörtek a tudatomba. Anya mozdulatlan teste az ágyon. Az üres szemei, ahogy rám szegeződnek. A maró hideg, ami úgy ölelt körül, mint egy nedves törülköző. Az érzés, hogy valami nyomja a mellkasomat. Próbáltam felülni, de túl nagy volt a súly. Úgy éreztem, mintha valaki párnát nyomna az arcomhoz. Vakon magam elé nyúltam, hogy lelökjem, de nem volt ott semmi: csak a levegő, amit nem bírtam beszívni, és a súly, amit nem bírtam lelökni magamról. Nagyokat pislogtam, ismerős dolgot kerestem, ami visszarángathatna a valóságba. Semmit nem láttam, csak egy elmosódott alakot, ami felettem lebegett. „Nem. Rajtam van.” A sötétben egy szempár csillogott. Sikoltani akartam, de nem ment, viszont a mellkasomra nehezedő nyomás erősödött, és a szoba képe egyre homályosabbá vált előttem. Hirtelen zajokat hallottam: csattanás, dobogás a lépcsőkön, emberi hangok. Valaki felkapcsolta a folyosó lámpáját, és végre megláttam, ki rejtőzik a világító szempár mögött. A mellkasomon Elvis kuporgott, nyitott szájjal nézett velem farkasszemet. Próbáltam nagy levegőt venni, de még mindig nem sikerült. Elvis fülei a fejére lapultak, a száját pedig akkorára tátotta, mint egy támadni készülő kígyó. A szoba ajtaja hirtelen kivágódott. – Lődd le! – kiáltotta valaki. Elvis a hang felé fordult. A tüdőmet szinte perzselte a beleáramló levegő. Egy alak állt az ajtóban, kezében valami fekete tárggyal. „Ki…” Az idegen felemelte a karját. „Az egy fegyver?”

Lövés dördült, és a rám nehezedő súly megszűnt. Felültem, és fuldokolva kapkodtam a levegőt. Már nagyon kellett. Sűrű köd ült mindenre, csípte a szememet, ezért gyorsan behunytam. Amikor újra kinyitottam, a rémülettől egy hang se jött ki a torkomon. Az ágyam végénél egy lány lebegett Elvis teste fölött. A sápadt és sovány alak arca tele volt zúzódásokkal és vágásokkal, szőke haja pedig kócos tincsekben hullott a vállára. A fehér hálóing alatt két meztelen lábat pillantottam meg. A lány volt a temetőből. Véreres szemei rám meredtek. Megdermedtem a félelemtől. A kísérteties alak nyakán két lilás folt éktelenkedett: tökéletes lenyomatai a kéznek, ami megfojthatta. A második lövés a lányt találta el, amitől azonnal felrobbant. Apró részecskéi milliónyi porszemként röppentek szét a levegőben, majd eltűntek. Valaki megérintette a vállamat. – Jól vagy? Arca pár centire volt az enyémtől: a fiú olyan idős lehetett, mint én, és fekete viharkabátot viselt. – Ki vagy te? – kérdeztem, s hátrébb másztam az ágyamban. – Lukas Lockhart, ő pedig a testvérem, Jared – felelte a jövevény az ajtóban álló másik fiú felé biccentve, aki zöld terepmintás kabátot viselt, amelynek a mellényzsebére a LOCKHART nevet varrták. A homlokán halvány sebhely húzódott. Mindketten magasak és széles vállúak voltak, bozontos barna hajjal és kék szemmel. Egypetéjű ikrek. A terepmintás kabátos fiú Elvis testéhez lépett. Kezében ezüstszínű szigetelőszalaggal körbetekert pisztolyt tartott. „Ez a fegyver ölte meg a macskámat.” Összerándult a gyomrom, és gyorsan leugrottam az ágyról. – Várj! – kiáltotta az egyik fiú, és utánam eredt.

A folyosó végén lévő ajtó túl messze volt, az üldözőim pedig túl közel. Nem érnék oda. A fürdőszoba viszont csak néhány lépésre volt. Berohantam, becsaptam magam mögött az ajtaját, és kulcsra zártam. A kilincs rövidesen zörögve forogni kezdett. – Én vagyok, Lukas. Segíteni szeretnénk. Nem tudtam józanul gondolkodni. Valami, ami úgy nézett ki, mintha egy halott lány lenne, felrobbant a hálószobámban, én pedig egyedül maradtam a házban két sráccal, akiket nem ismertem. Igaz, megmentették az életemet… „De egyiküknél fegyver van.” – Megöltétek a macskámat – mondtam. – Nem halt meg. Kimenekült az ablakon. – A fiú hangja gyengéd és aggódó volt, de ez csak még jobban nyugtalanított. – A töltényeink folyékony sóból készültek. Eszembe jutott a sűrű köd a szobámban, és felsóhajtottam. – Szóval, semmi baja? – kérdeztem. – A macskád biztos nagyon megrémült, de amikor legutóbb láttam, még élt – felelte a fiú. Könnyek csordultak végig az arcomon a megkönnyebbüléstől. – Mégis, mi szállta meg őt? Borsózni kezdett a hátam, amikor a lány kíntól eltorzult arca és a nyakát övező kék foltok eszembe jutottak. Bárki volt is, valami szörnyűség történhetett vele. Hosszú csend következett, majd az ajtó másik oldaláról suttogást hallottam. – Egy bosszúszellem – felelte végül Lukas. – Akkor jönnek létre, ha valaki erőszakos halállal távozik a világból. Eszembe jutott az este a temetőben és a séta hazafelé, amikor arról győzködtem magam, hogy nem láthattam ott semmiféle lebegő lányt. – Szellem? Mármint kísértet?

– Igen, méghozzá a dühösebb fajtából – hallatszott a másik hang az ajtó túloldaláról. Durvábban hangzott az előzőnél: mintha a gyengédség minden szikráját kiirtották volna belőle. Lukas testvére. Mi is a neve? Jared. – Azt hiszem, láttam már korábban ezt a szellemet. – Hol? – kérdezte Jared aggódva. – Egy hónappal ezelőtt a temetőben, néhány háztömbnyire innen. – Megint suttogást hallottam. – Mit akarhatott tőlem? Mindketten hallgattak egy darabig, majd Lukas válaszolt. – A macskádat használta, hogy kiszívja belőled az életet. A bosszúszellemek általában dühösek vagy zavarodottak a haláluk miatt, ezért támadják meg az élőket. Eszembe jutott a kép, ahogy Elvis anya mellkasán kuporog, és hirtelen rosszul lettem. Nem is szívelégtelenségben halt meg. Éppen csak hogy elértem a vécékagylót, mielőtt elhánytam magam. Az egyik fiú gyengéden kopogtatott az ajtón. – Jól vagy? Anya halott volt, és a fiúk szerint egy dühös szellem ölte meg. Ugyanaz, amelyik velem is végezni akart. – Hogyan került a szellem a macskámba? A kérdés nevetségesnek hangzott, de még élénken emlékeztem a mellkasomra nehezedő elviselhetetlen nyomásra. – Valószínűleg sírugrással. Amikor egy állat átsétál egy sírhely felett, az ott nyugvó szellem beleugorhat egy körre. Ez Jared volt, a fegyveres srác. Elképzeltem, ahogy Elvis átlépked a lány sírján, egy kísérteties kéz pedig előtör a földből, és megragadja bundás lábát. Ez biztos valami vicc. – Nekem ez inkább afféle bárgyú babonának hangzik. – Ez a bárgyú babona majdnem megölt téged – felelte Jared. – Hát, most már jól vagyok – mondtam, és tenyeremet a szememre szorítottam. – Elmehettek.

– Itt nem vagy biztonságban, Kennedy. Velünk kellene jönnöd. Kétségtelen, hogy történt pár fura dolog itt a szobámban, de a két fiú mégiscsak betört a házamba, és fegyverrel a kezükben álldogáltak a folyosón. Az ablak felé fordultam. Odakint már javában hajnalodott, de az utcán még senkit nem láttam. – Nálam van a mobilom – hazudtam. – Menjetek el, vagy hívom a rendőrséget! – Légy szíves… – Már tárcsázok is! Kis idő múlva hallottam, hogy nyikorog a lépcső. Addig nem mozdultam, míg a bejárati ajtó be nem csapódott. A falnak dőltem, és a hálószobám ajtaját bámultam, s közben egyetlen kérdés motoszkált a fejemben. „Honnan tudták a nevemet?”

5. FEJEZET

Zsákutca AKÁRMILYEN HANGOSAN BÖMBÖLTETTEM a Velvet Revolvert, nem tudtam elfelejteni a lány elkínzott arcát és a nyakán éktelenkedő kéznyomokat. Amikor pedig nem őt láttam magam előtt, akkor anya üres tekintete jelent meg előttem, ami még rosszabb volt. Édesanyám a miatt a lány miatt halt meg, de legalábbis valami hozzá hasonló végzett vele. Ezek elől a gondolatok elől rohantam ki a házból, miután a két fiú elment. Órákig kerestem Elvist, de sehol sem találtam. Kételkedtem abban, hogy visszajön a házhoz, már ha egyáltalán élt még. • Így hát a továbbiakban céltalanul furikáztam azon a szombat reggelen. Majdnem felhívtam Elle-t, de mit mondhattam volna neki? „Két srác betört a házunkba, és lelőtt egy szellemet, ami meg akart ölni, és most félek hazamenni. Ja, és említettem már, hogy alapjaiban megrendült a valóságba vetett hitem?” Elle minden reggel elolvasta a horoszkópjainkat, és egyszer két napig otthon maradt, mert egy tenyérjós azt mondta neki, hogy bizonytalan a sorsa. De abban talán még ő sem hinne, hogy egy szellem megszállta a macskámat. Arról is nehezen győztem meg,

hogy nincs szükségem poszttraumás stressz terápiára anya halála miatt. A lámpa pirosra váltott, így egy pillanatra becsuktam a szememet. Most, hogy csökkent az adrenalinszintem, hasogatni kezdett a fejem. Mély levegőt vettem, és próbáltam lazítani, amikor mögöttem hirtelen felharsant egy duda. Kinyitottam a szemem. A lámpa már zölden világított. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy vezessek. Beálltam a legközelebbi parkolóba. Délelőtt fél tízkor a könyvtárnál gyakorlatilag egyetlen kocsi sem állt. Talán itt alhatok egy keveset, gondoltam. Bezártam az ajtókat, de közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valaki vagy valami követ. Próbáltam megfejteni, mit jelenthetnek a hálószobámban látottak, de a szellem, a fegyver és a hangok teljesen összegabalyodtak a fejemben. Csak részletekre emlékeztem abból, amit Jared és Lukas mondtak. „Dühös szellemekről beszéltek. Nem is, bosszúszellemekről. Igen, így nevezték őket.” Két lány sétált el az autó mellett, kezükben egy halom felkészítő könyvvel. Kiszálltam a kocsiból, és követtem őket a könyvtárba. Válaszokat akartam, és ez ideális hely volt kezdésnek. Találtam egy számítógépet, amit épp senki sem használt, és beírtam a keresőbe a bosszúszellemek kifejezést. Többoldalnyi cikket átböngésztem és elolvastam, főleg azokat, amik viszonylag hitelesnek tűntek, és nem hangzottak teljesen őrültségnek. A paranormális esetek kutatói egyöntetű véleményen voltak a bosszúszellem meghatározásában: rosszindulatú lélek, aki az élőket kísérti, és kifejezetten ártani akar nekik. Általában emberölésnek, erőszaknak vagy öngyilkosságnak köszönhették a létüket, és olyan szellemek voltak, akik nem feltétlenül tudták, hogy halottak. Úgy tűnt, nem csupán Lukas és Jared Lockhart hitt ebben az egészben.

Több száz oldalt találtam, ami paranormális jelenségekkel foglalkozott. A jelek szerint több ilyet láttam előző este a szobámban, mint ezek az úgynevezett nyomozók egész életükben, de még így is lehetetlennek tűnt az egész. A sírugrás fogalmát már nehezebb volt felkutatni. Az adott oldaltól függően többnyire a mítoszok, a folklór és a városi legendák kategóriáiba sorolták. Egyes cikkek szerint, ha valaki átsétál egy friss sírhely felett, a benne nyugvó lélek előugorhat belőle, és vámpírrá változtathatja az áldozatot. Más vélemények inkább Jared verzióját támasztották alá, miszerint a szellemek megszállhatják az arra járó embereket és állatokat. Nevetségesnek hangzott az egész, de a biztonság kedvéért nem terveztem rálépni egyetlen sírra sem. Az internet persze nem adhatott választ minden kérdésemre. Ki kellett derítenem, kik is valójában a Lockhart-testvérek, és hogy mit csináltak a házam környékén reggel öt órakor sóval töltött fegyverrel. Először a nevükre kerestem rá. Az egyszerű keresés csak egy halott költőről, egy német családi címerről és egy punk-rock banda dobosáról dobott ki információt. Talán elírtam. Kérnem kellett volna, hogy betűzzék le a nevüket, mielőtt kirúgtam őket a házamból. – Segíthetek? Egy fiatal, lelkesnek tűnő könyvtárosnő állt mögöttem. – Ööö, van arra lehetőség, hogy megtudjam valakiről, hogy a környékbeli iskolákba jár-e? – Az interneten nincs, de az irattárban megpróbálhatod. – Ott mit találok? – Évkönyveket – felelte a könyvtárosnő, és elindult az említett hely felé. A könyvtár hátsó részébe mentünk. A nő kinyitotta az irattár ajtaját, ahol poros iskolai évkönyvek sorakoztak még porosabb polcokon. – Ha segíthetek még valamiben, szóljál nyugodtan! – mondta. – Köszönöm!

Végigfuttattam az ujjamat a bőrborítású, ezüst- és aranybetűkkel díszített kötetek sorain. Azt saccolgattam, mennyi időbe telne mindet végiglapozni. Lukas és Jared legfeljebb pár évvel lehetett idősebb nálam, úgyhogy a tavalyi kötetekkel kezdtem a keresést. Megcsörrent a mobilom. A képernyőn Elle neve jelent meg. Igyekeztem morcosnak és álmosnak hangozni, mint általában, amikor túl korán hívott. – Hahó! – morogtam. – Éhen halok. Reggelizünk valahol? A hangjának hála, valótlannak tűntek az elmúlt hat óra eseményei. – Még rengeteg dolgot kell elpakolnom. – Ellenálltam a kísértésnek, hogy mindent elmondjak neki. Még ha szerintem hitt volna is nekem, az ilyesmit személyesen kellett megbeszélni. – Találkozzunk valahol, amikor elkészültem! „Akkor talán mesélek majd neked arról a szellemről, amelyik meg akart ölni.” – Este kilencig próbán leszek, nem emlékszel? Nem lóghatom el megint, mert a helyettesem tuti lenyúlná a szerepem. – Elle kapta a főszerepet az iskolai musicalben, jó adag paranoiával megspékelve, amikor a helyetteséről volt szó. – Eljöhetnél, hogy a saját szemeddel lásd, mit össze nem nyalizik. – Csábító ajánlat, de kihagyom. Találkozzunk a házatoknál fél tízkor! – Fura a hangod – mondta habozva Elle. – Minden rendben? „Minden zavaros, és teljesen tönkrement az életem, és egyáltalán semmi sincs rendben.” Mély levegőt vettem. – Persze, kutyabajom. – El ne késs! Ez az utolsó éjszakád. Még mielőtt elköszönhettem volna, letette a telefont. Egy kopott, fehér évkönyvet emeltem le a polc tetejéről. Gyorsan átlapoztam a focimeccsekről és a visszalátogató öregdiákokról szóló oldalakat, míg el nem jutottam az osztályfényképekhez.

Egy egypetéjű ikerpárt nem lesz nehéz észrevenni, gondoltam. Ha kiderítem, melyik iskolába jár Jared és Lukas, talán rábukkanhatok egy e-mail címre vagy telefonszámra. Kicsi volt az esély rá, hogy bármit is találok, de valamit muszáj volt tennem, hogy úrrá legyek ezen a helyzeten, ami teljesen kicsúszott az irányításom alól. Mikor becsuktam az utolsó bőrfedeles kötetet, odakint már sötétedett, ám én semmivel sem tudtam többet Lukas és Jared Lockhartról. Otthon kellett volna maradnom pakolni. Holnap reggel jön a sofőr, és kivisz a repülőtérre. Ezt a tényt még azelőtt tudatosítottam magamban, hogy kiderült édesanyám halálának a valódi oka. • Leparkoltam az egyetlen szabad helyre a házunk előtt, és járva hagytam a motort, míg végig nem hallgattam a The Cure „Inbetween Days” című számának utolsó versszakait. A dal pontosan tükrözte azt, hogyan érzem magam. Csapdába estem a jelen napjai és azon napok között, amikor széthullott az életem. Kimásztam a kocsiból, és hirtelen elszorult a torkom. Hiába volt a barátságos zöld bejárati ajtó és a jól ismert sövény a járda mellett, amikor a házunkra néztem, csak a halott lányt láttam a hálószobámban. „ Vajon jártak más szellemek is a házban? És olyankor is árthatnak, amikor ébren vagyok?” Elfordultam, és próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy belépjek a házba. Az utca túloldalán egy fekete furgon parkolt. Tipikusan olyan volt, mint azok az autók, amikben a sorozatgyilkosok rabolják el az áldozataikat. A sofőr észrevette, hogy őt nézem, és gyorsan elfordította a fejét.

Tudtam, hogy őrültség odasétálni egy idegen autóhoz, de rengeteg egyetemista járt-kelt az utcában, s még egy pszichopata sem rabolt volna el szemtanúk előtt. A biztonság kedvéért megnéztem a rendszámtáblát: AL-0381. A térdem úgy remegett, mint a kocsonya, amikor bekopogtam az ablakon. Az üvegtábla lassan leereszkedett. A volán mögül Jared Lockhart nézett vissza rám. Még mindig a zöld terepmintás kabátjában volt. Bizonyára sokkos állapotban lehettem előző este, mert nem emlékeztem rá, hogy a fiú ennyire jól néz ki. Mélykék szeme és telt ajka volt, ellensúlyozva a durva heget a homlokán, amit feltehetőleg valami csetepaté során szerzett, és ami megakadályozta, hogy szimpla szépfiúnak látszódjon. – Mióta vagytok itt? Nem hittem el, hogy az egész napot azzal töltöttem, hogy megtaláljam őt és a testvérét, miközben ők végig itt üldögéltek a házam előtt. – Egy ideje – felelte Jared vállat vonva. Az anyósülésen ücsörgő Lukas előrehajolt. Egy ezüstérmét forgatott az ujjai között. – Örülök, hogy ezúttal szívesebben látsz bennünket. – Sajnálom, ami tegnap este történt, de még soha nem láttam ilyesmit – mondtam. – Elfogadjuk a bocsánatkérést – felelte Lukas hamiskás vigyorral. – Örülök, hogy időben érkeztünk. Nem igazán tűnt őszintének, de valamiért így is megnyugtatott. – A semmiből bukkantatok fel – mondtam. – Honnan tudtátok, hogy bajban vagyok? Jared a testvérére pillantott. – Hallottuk a sikoltásodat – felelte szemrebbenés nélkül Lukas. – Nyitva volt az ablakod, nem emlékszel?

Hogyne emlékeztem volna! Elkeseredetten küzdöttem a levegőért, éreztem a rettentő nyomást a mellkasomon, majdnem meg is fulladtam. Ám arra nem emlékeztem, hogy sikoltottam volna. Az ikrek titkoltak előlem valamit, és nem értettem, miért. – Ti minden este sóval töltött fegyverrel sétálgattok, és szellemekre vadásztok? Jared fészkelődni kezdett az ülésben. – Ez egyfajta hobbi. „Hobbi?”Úgy beszélt a dologról, mintha csupán egy videojátékról lenne szó, én meg rettegtem bemenni a saját házamba. – És most már biztonságban vagyok? Úgy értem, semmi más nincs a házban, ugye? Jared a homlokát ráncolta, amitől a sebhelye egy pillanatra eltűnt. – Ez két különböző kérdés. Lukas arcáról eltűnt a mosoly. – Jared, el kell mondanunk neki! Veszélyben van. Meghűlt a vér az ereimben. Mi volt még a házban? Más halott lányok szellemei? – Azt hittem, megszabadultatok a szellemtől. – Így is van – felelte Jared a kora esti szürkületbe bámulva. – De küld majd helyette másokat! – Ki? – kérdeztem remegő hangon. Lukas kezében megállt az ezüstérme. – A démon, ami meg akar téged ölni – felelte.

6. FEJEZET

Baljós altatódal – TISZTÁZZUNK VALAMIT! Egy démon bosszúszellemeket uszít az emberekre, hogy az megölje őket? Nehezemre esett elhinni, hogy annál az asztalnál folyik ez a beszélgetés, ahol reggelente a zabpelyhemet ettem. Nem mintha nem merült volna fel bennem sohasem, hogy szellemek esetleg léteznek. Anya halála után főleg elképzelhetőnek tartottam. Előtte azt hittem, hogy majd jó helyre kerül. De az a lehetőség, hogy netán egy bosszúszellem ölte meg, méghozzá a macskámba bújva, teljesen más megvilágításba helyezett mindent. És tessék, most démonokról beszélgettünk. Lukas az asztal másik oldaláról figyelte, hogyan reagálok a hallottakra. – A démon nem akárkire küldi rá a szellemeket. Csak bizonyos személyeket akar megölni. És te köztük vagy. Ennek semmi értelme nem volt. – De miért én? Mióta beléptünk a konyhába, Jared úgy járkált fel-alá, mint egy bekerített vad. Hirtelen megállt, és a testvéréhez fordult. Némán kérdezhette valamiről, mert Lukas végül bólintott, Jared pedig elővett valamit a zsebéből. Megsárgult, gyűrött pergamendarab volt, olyan ramaty állapotban, hogy majd’ szétesett, amikor a fiú kiterítette. Jared elém csúsztatta a pergamenlapot.

– Láttad már ezt?

A lap közepén egy kézzel rajzolt jel volt. Kottatartóra emlékeztetett, aminek a két szára felfelé ívelt, a végükön az ördögfarokhoz hasonló háromszöggel. – Nem – feleltem végül. – Biztos vagy benne? – Jared tekintete szinte belefúródott az enyémbe. Persze hogy az voltam. A három folyamatos vonalból álló egyszerű ábrát nem volt nehéz megjegyezni az én memóriámmal. Ezt persze nem akartam elárulni nekik. Hogy megnyugtassam őket, tovább tanulmányoztam az ábrát. – Egy ilyen jelre biztos emlékeznék. Eláruljátok, mi ez? – Pecsétjel – felelte Lukas, és elővette a zsebéből az ezüstérmét, amivel korábban játszott. Úgy nézett ki, mint egy negyeddolláros, de az ábra más volt rajta. Ujjai egyenletes ütemben jártak fel-alá, ahogy az érme végigtáncolt rajtuk. – Minden démonnak saját pecsétjele van. Olyasmi ez, mint az aláírás. Ennek a segítségével lehet megidézni és irányítani az adott démont. Ez itt Andras pecsétjele. „Ó, már neve is van a démonnak!” Jared a pergamenlap felé nyúlt, és közben véletlenül hozzáért a kezemhez. Úgy rántotta vissza a sajátját, mintha allergiás lenne az emberi érintésre, és gyorsan zsebre vágta. – Hallottál már az Illuminatiról? – kérdezte Lukas.

Ismerősen hangzott a név. Egyike volt azoknak az összeesküvő csoportoknak, akikről a History Channelen beszéltek folyton. – Olyanok, mint a templomos lovagrend, nem? – Mindkét csoport titkos szervezet, csak a templomosok a katolikus egyházért küzdöttek, az Illuminati viszont el akarta pusztítani. Nem kérdeztem azonnal. Igyekeztem értelmezni, amit hallottam, de sehogy sem jöttem rá, mit jelenthet. – És mi közük van a démonhoz? „Ahhoz a lényhez, amiről fogalmam sincs, higgyek-e benne. Ahhoz a lényhez, ami meg akar ölni.” – Megpróbálom dióhéjban elmondani, de csak akkor lesz érthető, ha az elején kezdem. Csendben maradtam, ezzel biztatva Lukast, hogy folytassa. – 1776-ban öt bajor fickó megalapította az Illuminatit. Meg akarták dönteni az akkori kormányokat és egyházakat, hogy egy új világrendet hozhassanak létre. Először a katolikus egyházat vették célba, mert úgy gondolták, kezdetnek megfelelne a pápa meggyilkolása. – Egyszóval, őrültek voltak? – Mondhatjuk – felelte Lukas, és az asztalra támaszkodva előredőlt a székében. – Az egyház válaszként megalapította a saját titkos szervezetét: a Fekete Gerle Légióját. A csoportot öt elbocsátott pap alkotta, akik parancsot kaptak az Illuminati elpusztítására. Elgondolkodtam, vajon Lukas hány ilyen dokumentumfilmet látott. – Miért bocsátották el őket? – Különböző okokból – felelte Lukas egy kelletlen félmosollyal. – Fogalmazzunk úgy, hogy egyikük sem vette túl szigorúan a szabályokat. – Öt ember aligha hangzik légiónak. Jared abbahagyta a járkálást.

– Ez utalás a Bibliára. Jézus egyszer találkozott egy férfival, akit megszállt egy démon, amire Jézus ráparancsolt, hogy mondja meg a nevét. A démon azt felelte: „Légió a nevem, mert sokan vagyunk.”1 – Jared mély hangja hirtelen elhalkult. – Az elbocsátott papok azért nevezték magukat Légiónak, hogy ne felejtsék el, mi ellen küzdenek, és mivé kell válniuk ahhoz, hogy győzzenek. Nem tudtam, hová akarnak kilyukadni az egésszel. – Viszont volt egy probléma – szólalt meg Lukas. – Mivel senki sem ismerte az Illuminati-tagok valódi kilétét, lehetetlen volt megállítani őket. Így a Légió egy grimoárhoz fordult segítségért. – Egy mihez? Lukas egy pillanatig csendben figyelt engem, csak azután válaszolt. – A grimoár egy könyv, ami elmagyarázza, hogyan kell kapcsolatba lépni az angyalokkal, és hogyan lehet megidézni és irányítani a démonokat. A Légió ennek a segítségével idézte meg Andrast. „Angyalok? Démonidézés?” Szótlanul bámultam Lukasra. Odasétált az egyik szekrényhez, és némi keresgélés után elővett egy ottfelejtett kávésbögrét. A csaphoz vitte, megtöltötte vízzel, majd nekem adta. – Tudom, hogy mindez hihetetlenül hangzik… – Hihetetlenül? – Felálltam, és a mögöttem lévő hűtőnek dőltem. A hátamon végigfutott a hideg a fém érintésétől. – Melyik része? Az, hogy a démonok léteznek, vagy az, hogy az egyik meg akar ölni? – Hát, így tényleg ostobaságnak hangzik – felelte Lukas –, de ez az igazság. Mielőtt válaszolhattam volna, a konyhapulton lévő rádió bekapcsolódott. A csatornakereső gomb forogni kezdett, a kijelző mutatója elmozdult a frekvenciák felett, a hangszóróból pedig mondatok és dalszövegek részletei hallatszódtak. 1

Károli Biblia. Márk 5-9.

– Viharjelzés van érvényben… – …villámok cikáznak az égbolton… – …három halálesetről számoltak be… – …tragikus gyilkosságok… – …megváltásra várva… Végül egy Alice in Chains-számnál leragadt az adás, s annak egyik sorát ismételte végeérhetetlenül recsegő zörej kíséretében. – Ain’t found a way to kill me yet2 A rádió zsinórja lelógott a pultról. A készülék nem volt bedugva. – Ain’t found a way to kill me yet… Lukas felém nyújtotta a kezét, és intett, hogy menjek oda hozzá. – Kennedy… A szekrények rázkódni kezdtek, a csap pedig ontani kezdte a vizet. A mosogatóból gőz szállt fel. Jared kiabált, de nem hallottam, hogy mit, csak a baljós üzenetet, ami megállás nélkül ismétlődött a rádióban. – Ain’t found a way to kill me yet… A szemem sarkából fémes villanásra figyeltem fel. A konyhaajtóval szemben, a tűzhely mellett késtároló blokk állt. Nem akartam elvinni, mert vagy egy tonnát nyomott. A fekete nyelű konyhakések mind a helyükön voltak. Egy kivételével. A steak-kés a konyhapult felett lebegett, majd lassan forogni kezdett, s végül a hegyével Lukas felé fordulva megállt. Egy pillanatig mozdulatlan maradt. – Ain’t found a way to kill me yet… A penge hirtelen megindult a levegőben. – Lukas! – kiáltottam. A fiú az utolsó pillanatban félrehajolt, így a kés csak a kabátjának szélét szegezte hozzá az ajtófélfához. 2

„Nem tudjátok még, hogy végezzetek velem.”

Ám ekkor a késtartóból kicsusszant egy másik penge, recés éle végigszántotta a fatömb szélét. – Vigyázz! – kiáltotta Jared felém szaladva. – Ain’t found a way to kill me yet… Közben a konyhamalac is életre kelt, és forró vizet fröcskölt. Egyik karomat az arcom elé emeltem, a másikkal Jared felé tapogatóztam. A második kés mellettem landolt: fém csendült fémen, amikor a penge nekivágódott a hűtőnek. Valaki megragadta a derekamat, és kivezetett a konyhából. Megtöröltem a szememet. Forró víz csorgott végig a nyakamon. Terepmintás anyagot pillantottam meg. Ezek szerint Jared cipelt ki a helyiségből, ő teljesen elázott, s az arca forró vízben úszott, de elszántan haladt tovább. Ujjai úgy fonták körbe a derekamat, mintha semmi nem lazíthatná a szorítását. Lukas a bejárati ajtónál állt, és a kilincset rángatta. – Nem nyílik! – kiáltotta. Visszanéztem a konyha irányába. A maradék tíz kés egyenként kicsúszott a tartójukból, és felsorakoztak a levegőben. Esélytelen lett volna mind elől félreugrani. – Menjetek arrébb! – mondta Jared, és elengedett. Félretolta a testvérét. A kabátjából előhúzta a szigetelőszalagos pisztolyt, és három lövést adott le az ajtóra. Gőz szállt fel a három lyukból, amit a golyók ütöttek a fába. Jared Lukasra nézett, aki azonnal hátrálni kezdett. – Ki kell törnünk! Jared és Lukas nekirontottak a vállukkal az ajtónak, de csak a zsanérok nyögtek fel panaszosan. Megint hátráltak. Ezúttal én is segítettem. Egyszerre rohantunk az ajtónak, és most hallani lehetett a fa ropogását. Éreztem, hogy kizuhanok a bejáraton… A ház előtti járóköveken landoltam, és alaposan felhorzsoltam a tenyeremet. Miután megszűnt a szédülés, visszanéztem a házra.

A szobák ablakaiban úgy villogtak a fények, mintha kísérteties Morse-jeleket adott volna le az épület. – Kennedy! – Jared szemében félelem és pánik tükröződött. Megfogta a kezem, és segített felállni. – Gyorsan a furgonhoz! Lukas már félúton járt a jármű felé. Nem tudtam levenni a szemem a házról, miközben futottam. Az épület életre kelt: lélegzett, felemésztett és elpusztított maga körül mindent. A konyhaablakok szétrobbantak, és szilánkokkal borították be a járdát. Jared felrántotta a furgon ajtaját, és belökött a középső ülésre Lukas mellé. A ház előtt vibrált a levegő, és mint a tenger apály idején, az üveg- és faszilánkok, a cserepes virágok mind megindultak a bejárati ajtó felé. Olyan volt, mintha a ház mindent magába szippantott volna. – Nézzétek, mit csinál! – mondta Lukas elkerekedett szemmel. A természetfeletti erő nem szívott több dolgot az épületbe. Az előszobában viszont úgy kavargott a levegő, akár egy kisebb ciklon. A piszkosbarna forgószélben észrevettem a lábtörlőnket és az egyik futócipőmet. A házban egyre vadabbul villogtak a lámpák. Lukas először Jaredre, majd megint a házra pillantott. – Húzz bele! Jared hevesen elfordította a slusszkulcsot. – Mi történik? – kérdeztem. Hirtelen akkora légáramlat zúdult ki a házból, mintha bomba robbant volna bent. A bejárati ajtó maradványai leszakadtak, és minden, amit az épület magába szívott, hatalmas erővel kirepült belőle. A furgon végre megindult, és elhajtott a járda mellől. Kinéztem a hátsó ablakon. Az utcában sorra nyíltak ki a bejárati ajtók. A házunk egyre kisebbnek tűnt, ahogy távolodtunk tőle. „Tényleg velük megyek?” Igazából ez már rég nem volt kérdés.

Még akkor meghoztam a döntést, amikor rájöttem, hogy nem egy hétköznapi lány vagyok, aki elveszítette az édesanyját. Ez valamikor a fehér ruhás lány, a repülő kések és a házbeli ciklon között történt. Olyan lány voltam, akinek az édesanyját egy természetfeletti erő ragadta el. Gonosz erő.

7. FEJEZET

A Légió – EZ VOLT A LEGDURVÁBB KOPOGÓ SZELLEM, amit valaha láttam – mondta Lukas, miközben utolsó pillantást vetett a ház irányába. Mintha abban reménykedett volna, hogy még egyszer láthatja a jelenséget. – Ez volt az egyetlen kopogó szellem, amit valaha láttál – helyesbített Jared az utat figyelve. Feszültség tükröződött az arcán. – Mindegy. Ennek aztán komoly ereje volt. Úgy beszéltek a dologról, mintha hurrikánról vagy tornádóról lett volna szó, pedig itt nem holmi irányíthatatlan természeti jelenséget láttunk. Amit mi láttunk, az abszolút természetfeletti volt, és ami számomra végképp felfoghatatlan, irányította valami. Jared megjegyzéséből ítélve ők sem voltak szakértők a témában. Magam köré fontam a karjaimat. – Fázol? – kérdezte Lukas, és már vette is le a kabátját. – Nem – feleltem. Mindketten tudtuk, hogy hazudok. December volt, és én a szokásos egyenruhámat viseltem: testhez álló, fekete farmert és egy vékony, szürke pólót. Gyilkolni tudtam volna egy kabátért, de nem akartam, hogy a fiúk rájöjjenek, mennyire elanyátlanodtam. Lukas nem erőltette a dolgot. Lehet, hogy megérezték, milyen elveszett vagyok. Lukas és Jared legalább a válaszok egy részét tudta, én viszont még a kérdéseket

sem ismertem. Az elmúlt néhány óra után túlságosan kimerült voltam még gondolkodni is. Az egyik kezemre támaszkodtam, ami véletlenül lecsúszott az ülésemről, és egy pillanatra Jared ujjához ért. A fiú lepillantott, én pedig gyorsan elhúztam a kezemet, és az ölembe tettem. – Szóval, mi is történt az előbb? – kérdeztem. – Egy kopogó szellem – felelte Lukas. – Mint a filmben? – Neked filmszerűnek tűnt a dolog? – kérdezte biztató mosollyal Lukas. Jared a jelek szerint soha nem mosolygott. Sebhelye és ruházata mellett ez is az egyik olyan jellemvonása volt, ami alapján meg tudtam különböztetni a testvérétől. – Még ha az lett volna sem szeretném újra megnézni. Próbáltam lazítani, de a két fiú közé szorulva ez lehetetlen volt. – Ez a film történetesen egész hiteles volt. A kopogó szellemek olyan paranormális jelenségek, amik energiát szívnak magukba, legyen az elektromos, mechanikai vagy épp emberi, aztán ezt az energiát arra használják, hogy tárgyakat mozgassanak, és komoly károkat okozzanak. Senki sem tudja, mik is ezek a lények valójában, de nem igazi szellemek. Úgy hangzott, mintha Lukas egy paranormális jelenségekkel foglalkozó honlap szövegét ismételte volna el. – Még mindig nem értem, mit keresett egy kopogó szellem a házunkban – mondtam. Mindketten kerülték a tekintetemet. – Egyszer csak megjelentek a hálószobámban, meglövitek a macskámat egy pisztollyal, ami úgy néz ki, mintha egy videojátékból származna, és azt mondjátok, hogy egy démon meg akar ölni. Elmondanátok, mégis honnan tudjátok ti mindezt? – Onnan, hogy a családunk több mint kétszáz éve küzd a démonok seregei ellen – felelte Jared felém fordulva. – Miről beszélsz?

– Andrasnak hatalma van a bosszúszellemek felett, és velük végezteti el azt, amit ő nem tud megtenni: az élők megtámadását és megölését – felelte Lukas. – A Légió megesküdött, hogy megvédi a világot ezektől a támadásoktól. – Mint a szellemvadászok a tévében? – Inkább, mint az ördögűzők – felelte homlokráncolva Jared. – Azt hittem, ők azokon segítenek, akiket megszállt egy démon… vagy ilyesmi. Nem álltam készen rá, hogy még az ördögöt is belekeverjük a dolgokba. Már így is elég nagy őrültségnek hangzott az egész. – A démonok bármit meg tudnak szállni: helyeket, állatokat, még tárgyakat is – magyarázta Jared. – És nem csak a démonok űzik ezt az ipart. A szellemek állandóan beleköltöznek dolgokba. Ahogy a macskádnál is láthattad. Nem akartam erre gondolni. Abban reménykedtem, hogy Elvis az egyik szomszéd kandallója előtt fekszik összegömbölyödve. Lukas gyengéden megszorította a vállamat. – Az ördögűzők kábé olyanok, mint valamiféle természetfeletti rovarirtók – magyarázta. – Ha valahol olyasmit találnak, aminek nem kéne ott lennie, megszabadulnak tőle. A Légiónak ez a hivatása. Létezhet az általuk leírt világ azzal párhuzamosan, amit egész életemben ismertem? Angyalok és démonok? Szellemek, amik azt szállnak meg, amit akarnak? Titkos ördögűző szervezetek? – Azt akarjátok mondani, hogy az egyik ősötök tagja volt a Légiónak? – Ezt a hivatást öröklés útján hagyományozzák egymásra a család tagjai. Mindenki kiválaszt egy utódot, aki a halálakor átveszi tőle a szolgálatot. Így megy ez, amióta az elődeink egy éjszakán véletlenül a világra szabadították Andrast. Egy pillanatig hallgattam. Az ikreket figyeltem: Jared az utat nézte hunyorogva, Lukas a műszerfalon pihentette csizmás lábát. Egyikük sem tűnt őrültnek, és valamennyit csak tudtak arról, hogyan

lehet megszabadulni a bosszúszellemektől. A dolog többi része viszont úgy hangzott, mint egy ősrégi, családi legenda – egy mítosz, amit valaki egykor történelmi tényként értelmezett. Talán a szüleik voltak őrültek? Összeesküvés-elméleteket szőttek, és a fiaikra hagyták tébolyodott világnézetüket? – Van története is a démonnak? Valami, ami megmagyarázza, miért akarnak ártani ezek a szellemek az embereknek? Lukas egy bőrkötésű naplót vett elő a kesztyűtartóból. Nekem legalábbis úgy tűnt, hogy egykor napló lehetett. A kötet széthullóban volt, papírdarabok és szakadt lapok lógtak ki a kopott kötésből. A fiú kinyitotta a könyvet, gondosan visszadugdosta a lapokat a helyükre, majd nekem nyújtotta. – Bár ne lenne több puszta mesénél! – mondta Lukas. A kötet gerince rossz állapotban volt, az írás pedig itt-ott teljesen elkenődött és olvashatatlanná vált. Régmúlt idők megfakult feljegyzései néztek vissza rám a lapokról. – Ez latinul van? – Igen – felelte Lukas, majd az írás alatti, tisztábban kivehető részre mutatott. – Ez itt a fordítása. Konstantin Lockhart 1776. december 13. A grimoár gondos vizsgálata után végül kiválasztottuk a démont, akit a leginkább alkalmasnak találtunk a küldetés teljesítésére: Andrast a Király Kovácsát, aki bizalmatlanságot és ellentétet szít az emberek között. Két napon belül megidézzük Anarel, az angyal segítségével, aki képes őt irányítani, és arra utasítjuk a fenevadat, hogy keresse meg az Illuminatit, és belülről pusztítsa el az egész csoportot. A fekete gerle kísérjen utatokon!

Az oldal többi részét vízfoltok tarkították, a lap hátoldalán pedig pár ismeretlen jelen kívül semmi nem volt. – Van más is? – kérdeztem. – Az enyémben igen – felelte Jared, és elővett egy Lukaséhoz hasonló kötetet a kabátjából, majd az ölembe ejtette. Ez kisebb könyv volt, de ennek is feslett a fekete bőrkötése a borító szélein, és a lapokat ebben is alig tartotta össze valami. A kézírás viszont más volt. Markus Lockhart 1776. december 15. Az óvintézkedések ellenére kudarcot vallott a küldetésünk. A bőrünkön viseltük a démon pecsétjelét, hogy hatalmunk legyen felette, miután megidéztük. Én magam rajzoltam meg a jelet a templom padlóján. Minden vonást hihetetlen pontossággal kellett meghúzni. Bár észrevettük volna, hogy az egyik nem sikerült tökéletesre! Magunkhoz hívtuk Andrast, a démont, de az erőnk nem ért fel a pokolbéli márki hatalmával. Senki se kerekedhetett felül rajta. A démon egyetlen vágya az volt, hogy megöljön minket, és kitárja a pokol kapuját. Egy apró hiba az emberiség összes bűnénél nagyobb gonoszt szabadított a világra. Ostobák voltunk, mert azt gondoltuk, hogy irányíthatunk egy ilyen erős lényt. Még Anarel segítségével sem sikerült, ráadásul most az ő vére is a mi kezünkön szárad. – Nem értem. Andras megölte az angyalt? Alig hittem el, hogy valóban ezt kérdeztem, de a megkopott feljegyzések, a különös, kézzel rajzolt szimbólumok és a megsárgult, ujjnyomokkal tarkított lapok valahogy hihetőbbé tették a történetet. Lukas elernyedt vállal dőlt hátra az ülésben.

– Senki sem tudja. Nekünk csupán feljegyzések töredéke maradt meg a történetről. Annyit tudunk, hogy a Légió rájött, hogyan fékezheti meg Andrast. – De ha egy démon egyszer belekóstol a világunkba, még többet akar belőle. – Jared erősen markolta a kormányt, és sötét tekintettel meredt az útra. – Andras bosszúra vágyik. – Mi van azzal a könyvvel? A grimoárral? Nem lehetne annak a segítségével visszaküldeni oda, ahonnan jött? – Nem tudjuk, mi történt a könyvvel – felelte Lukas. – Abban sem vagyok biztos, hogy segítene, ha nálunk lenne. Andras minden bosszúszellemmel erősebb lesz, amit az uralma alá von. És eltelt kétszáz év, most sokkal nagyobb a hatalma, mint amikor a Légió legutóbb megküzdött vele. – Szóval, szerinted, nem lehet megállítani? Jared megrázta a fejét. – A dolgok mai állása szerint csak a további károkat akadályozhatjuk meg – felelte. – El kell pusztítanunk a bosszúszellemeket, amiket Andras irányít, hogy ne végezhessék el neki a piszkos munkát. Rádöbbentem, mit akarnak mondani. – Úgy érted, hogy ti ketten… Ekkor Lukas félbeszakított. – Konstantin és Markus unokatestvérek voltak, és mindketten választottak utódot, akik átvették a helyüket. Így a mi családunkból mindig két ember volt tagja a Légiónak. Jelenleg ez a két ember Jared és jómagam. Ezt nem mondhatja komolyan, gondoltam. Azok után, amit a házunkban láttam, semmiképp. – A szüleitek hagyják, hogy szellemekre vadásszatok? Nincs alsó korhatár vagy ilyesmi? – A szüleink meghaltak – felelte Jared. Izmai megfeszültek, a hangja viszont az érzelem egy szikráját sem árulta el.

Szavaitól és a halott szülők gondolatától összeszorult a torkom. – Sajnálom – mondtam. – De nem kellene valaki másnak csinálni mindezt? Ez nyilvánvalóan veszélyes feladat. Jared rákanyarodott egy kisebb utcára, amit horpadt fémajtós raktárépületek öveztek. – Senki másra nem számíthatunk. Ez a mi munkánk. – A ti munkátok? Úgy beszélt a dologról, mintha egyszerű pizzafutárok lettek volna. Az élénkkék szemű Lukas rám nézett. – Nekünk ez a dolgunk, Kennedy. Apánk Jaredet, a nagybátyám pedig engem választott. Gyerekkorunk óta erre képeztük ki magunkat. – Valakinek el kell végeznie ezt a munkát – felelte Jared majdhogynem bocsánatkérő hangon. – Ha mi nem vagyunk, te már halott lennél. „Mint anya.” A mellkasom hirtelen összeszorult, és reszketve vettem levegőt. – Állítsd meg a kocsit! – Mi a baj? – kérdezte Lukas. Megragadtam az ülés szélét. A körmeim szinte belemélyedtek a bőrhuzatba. – Kérlek! – Rosszul vagy? – kérdezte Jared, és gyorsan leparkolt az utca szélén. Lukas kiszállt, és nyitva tartotta az ajtót, míg kikászálódtam a mocskos utcára. Hátat fordítottam nekik, és a kátyúkban összegyűlt esőtócsákat bámultam, miközben próbáltam visszafojtani a könnyeimet. – Kennedy? A szemem sarkából Jared terepmintás kabátját pillantottam meg. Remegve felé fordultam. – Anyukámat egy olyan démon ölte meg, amit a ti családotok idézett meg.

Jared úgy meghökkent a szavaimon, mintha pofon vágtam volna. – Nem egyedül a mi családunk tette – felelte a fiú. – A te őseid közül is ott volt valaki.

8. FEJEZET

Bizonyíték HALLOTTAM JARED SZAVAIT, DE NEM TUDTAM ELHINNI ŐKET. „A te őseid közül is ott volt valaki.” Ezt senki nem tudta igazolni vagy cáfolni. Az egyetlen élő családtagom a nagynéném volt. Még ha az őseim közül valaki egy titkos szervezet tagja lett volna is, ezt anya sosem árulta volna el a nővérének. Alig beszéltek egymással, amikor meg mégis sor került rá, mindig összevesztek. Nagyot nyeltem, és nyugodt hangot erőltettem magamra. – Miből gondolod? – kérdeztem. Lukas a testvére mellé lépett. Úgy közelített, ahogy a rémült állatokhoz szokás. – A Légiónak mindig öt tagja van. Egy hónappal ezelőtt, pontosan ugyanazon az éjszakán, mind az öt tag meghalt. Az apánk, a nagybátyánk, a te édesanyád… – Nem csak a te macskád őrült meg – mondta Jared, miközben zsebre dugott kézzel nekidőlt a furgon oldalának. – Szerinted ez vicces? – csattantam fel. – Nem úgy értettem… – Jared homlokráncolva lesütötte a szemét. – Belátjuk, hogy nehéz mindezt feldolgozni, de tudnod kell az igazságot – mondta Lukas. Bólintottam.

– Nem lakunk messze. – Lukas a furgonhoz kísért, én pedig ellenkezés nélkül visszaszálltam. – A házatokba úgysem mehetsz vissza. Egy pillanatig nem szóltam semmit. – Várjatok! Hány óra van? – kérdeztem. – Tizenegy. Miért? Fél tízre beszéltem meg Elle-lel, hogy találkozunk. Biztos elment hozzánk, amikor látta, hogy nem vagyok sehol. Felidéztem, hogy nézett ki a ház, amikor legutóbb láttam: leszakadt bejárati ajtó, kitört ablakok, a konyhafalból kiálló kések. Eszembe jutott, mennyien kiszaladtak a házuk elé, miközben elhajtottunk. A rendőrség valószínűleg Elle előtt ért a házhoz. Nyilván már hívták a nagynénémet, aki azonnal Bostonba akar küldeni repülővel. Ha igaz, amit Lukas és Jared mondott, egy repülőjegy nem mentene meg a bosszúszellemtől. Nem kelhettem útra addig, amíg nem tanultam meg, hogyan védjem meg magam. – Fel kell hívjak valakit – mondtam Lukasnak. – Egy barátnőmmel beszéltem meg találkozót, és már biztos halálra aggódja magát. A fiú elővett egy mobilt a kabátjából, és a kezembe nyomta. – Rólunk nem beszélhetsz – tette hozzá. – Nem akarunk rendőrökkel bajlódni. – Csak annyit mondok neki, hogy jól vagyok – mondtam, mi közben Elle számát tárcsáztam. Az első kicsengésre felvette a telefont. – Halló? – hallatszott a hangja. – Elle… – Kennedy? Úristen! Hol vagy? – Olyan gyorsan beszélt, hogy alig értettem, mit mond. – A házad kész romhalmaz, és… – Elle? Egyedül vagy? – Igen, miért? – Elle szokott magabiztossága hirtelen szertefoszlott. – Senkinek ne mondd el, hogy most velem beszélsz! Érted?

– Igen. Mély levegőt vettem, és igyekeztem higgadtan beszélni, hátha megnyugtatom. – Figyelj, minden oké. Csak valami történt a házunkban. Két srác segített… – Milyen két srác? – sziszegte halkan Elle. – Mindenki téged keres. A házadban rendőrök helyszínelnek, és Elvis az utcán bolyongott, amikor rátaláltam. – Megtaláltad? Jól van? – Igen, jól van a kis nyavalyás, a kocsimban ücsörög. – Elle hangja elvékonyodott. Hallottam, hogy kezd eluralkodni rajta a hisztéria. – A rendőrség parkolójában vagyok. Még azt is tudni akarták, mit ettél az elmúlt két napban. Azt hiszik, elraboltak. – Várj csak! – Elnémítottam a telefont, és Lukashoz fordultam. – A rendőrség azt hiszi, hogy elraboltak. Megmondja nekik a barátnőm, hogy semmi bajom? – Ne! – felelte gyorsan Lukas. – Millió kérdést tennének fel neki, amitől csak bepánikolna, és a végén kikotyogna valamit. Bólintottam, majd visszahangosítottam a telefont. – Elle, senkinek nem mondhatod el, hogy beszéltél velem! Hallottam, hogy Elle szipog. – El akarsz szökni? – kérdezte. – A bentlakásos suli miatt van az egész? Hozzám költözhetsz, ha nem akarsz oda járni. Fájt, hogy így megijesztettem Elle-t. – Nem szököm el. Anya halálával kapcsolatos a dolog. – A szívrohama miatt? Néha az ilyen dolgok csak úgy… – Nem szívrohamban halt meg. A mondat egészen máshogy hangzott így, hogy hangosan kimondtam: igaznak. – Miről beszélsz? – kérdezte Elle pillanatnyi hallgatás után. Lukas intett, hogy siessek. – Mennem kell – mondtam Elle-nek. – Majd hívj vissza! – suttogta elkeseredetten.

– Úgy lesz. Bontottam a vonalat. Azt kívántam, bárcsak velem lenne, de ugyanakkor hálás is voltam, hogy nem így van. Jared beindította a furgont, és elhajtott. Lukas naplója lecsúszott az ülésről. Felkaptam, és végigfuttattam az ujjamat a megviselt borítón. Anyám ezüst karkötője lecsúszott a csuklómra. – Bár lenne nekem is egy ilyenem anyától – mondtam a kötetet nézve. Ő biztos tudná, mit kell tenni ebben a helyzetben. Hiányzott, hogy a konyhapulton üldögélve a suliról és a fiúkról vagy egy olyan rajzomról panaszkodjak neki, amit nem tartottam elég jónak, miközben ő főz. Anyának mindenre volt válasza, vagy ha az nem, legalább egy finom brownie-ja. Lukas visszaigazgatta a kilazult oldalakat a kötetben. – A nagybátyámtól örököltem. A Légió minden tagja feljegyzi a tapasztalatait egy naplóban, amit aztán továbbad annak, aki átveszi a helyét. Édesanyádnak is biztos volt ilyenje. Az ikrek szentül hitték, hogy anya is közülük való volt. Szerintük nem véletlenül halt meg, hanem bosszút álltak rajta, amiért az őseink kétszáz évvel korábban megidéztek egy démont. Nyilván ezért nem akartak egyedül hagyni a házban. – Ő nem lehetett a Légió tagja – mondtam. – Anyukád pontosan úgy halt meg, mint a többi tag, és egy bosszúszellem veled is hasonlóan akart végezni – felelte Jared a tarkóját dörzsölve. – Kell ennél több bizonyíték? Semmilyen bizonyítékom nem volt. Elgondolkoztam, vajon nekik van-e. – Anya neve szerepel valami listában a naplóitokban? Jared fészkelődött kicsit az ülésben, és úgy tett, mintha az útra összpontosítana. – Nincs semmilyen lista – felelte Lukas. – A Légió minden tagja csak egyetlen társa nevét ismeri. A többi háromról nem tudnak

semmit. Ez afféle óvintézkedés, hogy a mostanihoz hasonló esetek ne történhessenek meg. Nem volt lista, sem bármilyen bizonyíték, ami igazolná anya kapcsolatát a Légióval. Ezek ketten most találják ki ezt az egészet, gondoltam. – Anya soha nem említett semmi ilyet. És tegnap dobozoltam be minden cuccát. Nem találtam semmilyen naplót. – Lehet, hogy elrejtette valahová – felelte Jared. – Apánk is azt csinálta. – Jó, de akkor miért nem képzett ki engem? – Lukashoz fordultam, remélve, hogy ő jobban hallgat az észérvekre. – Ti ketten gyerekkorotok óta tudtok erről az egészről, nem? – Nagyjából – felelte Lukas az ezüstérmét pörgetve ujjai közt. – Lehet, hogy édesanyád nem téged jelölt ki utódjául – vetette fel Jared. Fogalma sem volt róla, milyen kegyetlen feltételezés ez számomra. Anya volt az egyetlen családtagom, akire számíthattam. „Mi van, ha volt még valakije rajtam kívül? Valaki, aki jobb nálam?” Nem, nem hihettem el ezt, amikor így is olyan kevés biztos pont maradt az életemben. – Az lehetetlen – mondtam végül. – Anya nem vett részt ebben. A démon biztos tévedett. Lukas feldobta az érmét a levegőbe, majd fürgén elkapta. – Egyedül abban tévedett, hogy minket életben hagyott.

9. FEJEZET

Kötelességek AZ ÚT HÁTRALÉVŐ RÉSZE NYOMASZTÓ CSENDBEN TELT. Nem tudtam összeegyeztetni az életemet azokkal a titkokkal, amik Lukas és Jared meggyőződése szerint a részét képezték. Egész estés maratoni filmnézések és katasztrofális főzésgyakorlatok, amik után rendszerint házi tészta terítette be a konyhát, amit végül nem evett meg senki – ilyesmiket csináltunk anyával. Sosem beszéltünk az őseinkről vagy vallásról. Apám elhagyott, és a közös múltunkat is magával vitte. Semmit sem tudtam róla azon kívül, hogy anyát lesújtotta a távozása. A rokonairól meg még annyit se. Az egyház szintén ismeretlen terület volt számomra. A templom olyan hely volt, ahol a barátaim rostokoltak vasárnaponként, míg én otthon ültem a tévé előtt, csokoládés palacsintát eszegetve. Ha anya valóban egy titkos szervezet tagja volt, amely arra esküdött fel, hogy megvédi a világot a bosszúszellemektől, akkor a világ bizony nyakig benne lehetett a slamasztikában. Három kitáblázatlan utcával később Jared leparkolta a furgont egy szemetes konténer mögött. Fekete tűzlépcsők futottak az ajtók fölött. Az a fajta hely volt, ahol titkos klubokra bukkan az ember. „Miért álltunk meg itt?” Jared egy utazótáskát kapott elő az ülése mögül, majd kiszállt, és nyitva tartotta az ajtót. Beletelt pár másodpercbe, míg rájöttem, hogy rám vár. Kimásztam az autóból, de rosszul becsültem meg a

távolságot a lábam és a padka között, és megcsúsztam. Jared elkapta a karomat, hogy ne essek hasra. – Köszönöm! Gondolkodás nélkül a fiúra mosolyogtam, s mélykék szemében olyasmit láttam, amit korábban nem: gyengédséget. A felfedezés váratlanul ért. Ám a pillanat elmúlt, és Jared szó nélkül elfordult tőlem. Lukas megállt egy fémajtó előtt, és matatni kezdett a kulcscsomójával. Egy raktárépület bejárata, gondoltam. A zár fölé a dobókockához hasonló mintázatban öt fekete pontot festettek, a küszöb előtt pedig vastag fehér csík húzódott végig a földön. Azokra a latyakos felcsapódásokra emlékeztetett, amit a hókotrók okoznak télen. Lukas észrevette, hogy az ajtót szemlélem, és rámutatott a pöttyökből álló jelre. – Az egy quincunx: vudu szimbólum, ami megvédi a helyet. Bólintottam, mintha érteném, amit mond. – Itt tároljátok az értékes dolgaitokat? A fiú furcsállva nézett rám. – Mindenünket itt tároljuk – felelte. Egy pillanat, és rájöttem, hogy értette. Lepleztem a csodálkozásomat. Nem sok embert ismertem, aki raktárban lakik. Lukas az ajtó előtti fehér csíkra mutatott. – Ne lépj a sóra, amikor bemész! A szellemek utálják a kősót. A hálószobámban felrobbanó fehér ruhás lányt tekintve ez enyhe kifejezés volt. Amikor beléptem az épületbe, lélekben felkészültem arra, hogy egy patkányoktól hemzsegő helyen fogunk aludni. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. A padlóból szürke acélgerendák emelkedtek a mennyezet felé, aminek mentén csövek futottak végig. Az épületet hosszában kábel szelte át, amiről hatalmas, fehér lepedők lógtak le, kettéosztva az óriási termet.

A lepedők közötti egyik résen át négy gondosan megágyazott matracot láttam, amiket könyvekkel és ruhákkal megrakott polcok kerítettek körbe. Papírokkal és üdítős dobozokkal borított dohányzóasztal is volt ott, körülötte székek és egy kanapé. A padló remegett az épületben bömbölő zenétől: a The White Stripes „Icky Thump” számának a dallamára sétáltam el a raktár túlsó végébe. A helyiségnek ez a része úgy nézett ki, mintha könyvtár és lakatosműhely keveréke lenne. A fal mellett magas könyvstócok sorakoztak, föléjük pedig térképeket és különös jelekről készült rajzokat ragasztottak. A padló közepére egy rejtélyes alakzat volt festve: egy heptagram, vagyis hétágú csillag, amit kör övezett, a vonalak között más, számomra ismeretlen jelekkel. Beletelhetett pár órájába a rajzolónak, mire egy ilyen hatalmas ábrát ennyire aprólékosan elkészített. Az összes asztalt és egyéb felületet szerszámok foglalták el: fúrók, csiszolók, csavarhúzók és asztali fűrészek, narancssárga hosszabbítok gubancos tömkelege. Az egyik falnál végig fegyvertartó szekrény húzódott. A benne nyugvó puskák nem tűntek szokványos daraboknak. A legtöbb fegyver csöve nem passzolt a többi részéhez: úgy tűnt, mintha valaki különböző puskák alkotóelemeiből rakta volna össze őket. Ez a valaki feltehetőleg az a srác volt, aki épp a munkaasztalnál ült, egyik kezében forrasztópákával, a másikban pedig egy olyan puskával, ami simán megállta volna a helyét bármelyik sci-fiben. A fiú kapucnija árnyékba borította sápadt arcát, így csak egy hosszú, szőke hajtincsét láttam tisztán. A nyakából hatalmas fejhallgató lógott, és annyira belefeledkezett a munkájába meg a dübörgő zenébe, hogy nem vett észre minket egyből. „Milyen idős lehet? Tizennégy?” – Hé, srácok, megjöttetek? – kiabálta túl a zenét, és a homlokára tolta a védőszemüvegét, amitől még fiatalabbnak tűnt. – Figyuzzátok, min dolgozok!

Feltartotta a fegyvert, ami egykor automata géppuska lehetett, most viszont kiálló csavarok és durva hegesztésnyomok éktelenkedtek rajta, a markolat pedig szigetelőszalaggal volt körbetekerve. A szalag bizonyára a srác védjegye volt. „Könyörgök, legyél normális!” Ki hitte volna? A srác úgy rakott össze fegyvereket, mint más autómodelleket. – Le tudnád halkítani? – kiabálta Lukas a hangfalak felé mutatva. – Naná, semmi gond – felelte a fiú, majd hátradőlt, és eltekert egy kapcsolót a lejátszón. Ezután rám vigyorgott, és ledobta a fegyverre hasonlító tárgyat az asztalra. – Szóval, megtaláltátok. „Vajon miről beszél?” Jared letette az utazótáskát a földre, megmozgatta a vállát, majd felvette a puskát, és végigmérte. – Jól néz ki – bólintott elismerően. – Kennedy, ő itt Csuhás – mondta Lukas a fiúra mutatva. – Mérnök, feltaláló, szerelő, meg még nyilván sok más, amiről nem is tudunk. Csuhás megejtett egy huncut vigyort. – Lényegében zseni vagyok, de jobban szeretem, ha ezermesternek hívnak. Lazábban hangzik. Neked mi a szakterületed, Kennedy? – Szakterületem? – kérdeztem. Biztosan nem a melegszendvicseimre gondolt. – Tudod, fegyverek és hadviselés, mint Jarednél, vagy szerelés és mérnöki munka, mint nálam? Miben vagy tuti? Fegyverek és hadviselés? Talán viccelt? A tegnapi este előtt, amikor Lukas és Jared megjelent a szobámban, nem láttam fegyvert közelről. Most pedig tucatjával sorakoztak előttem. Csuhás láthatóan arra várt, hogy elkápráztassam valamilyen képességgel, amivel nem is rendelkeztem. A rajzolást nem tettem volna egy súlycsoportba a fegyverekkel és a mérnöki munkával. – Öhm…

Lukas előrelépett, Csuhás vállára tette a kezét, és gyengéden megszorította. – Ezt majd később! – mondta. – Kennedy biztos kimerült. A házánál összefutottunk egy kopogó szellemmel. – Komolyan? – kérdezte a fiú elkerekedett szemmel. – Mi történt? Ki vele! Lukas beszámolt a történtekről. Csuhás csüngött minden egyes szaván. Az összes részlet érdekelte. Milyen erős volt a szellem? Milyen közel repültek el mellettünk a kések? Teljesen elképedtem a reakcióján. Totálisan lenyűgözték azok a helyzetek, amik másokat, beleértve engem is, halálra rémítettek volna. Jared levett egy fekete szerszámos dobozt a hűtő tetejéről, majd leült a földre, és magához intett. Először tétováztam, de aztán észrevettem, hogy a dobozban kötszerek és hasonlók vannak. – Ő milyen idős? – kérdeztem halkan, Csuhás felé intve. – Tizenöt – hangzott a válasz. – És te? – Tizenhét – felelte Jared anélkül, hogy rám nézett volna. Vártam, hogy ő is megkérdezze tőlem. – Nem akarod tudni, hogy én milyen idős vagyok? – Tudom, hogy egyidősek vagyunk. Bizonyára volt rólam valami aktájuk, tele olyan információkkal, amiket nem akartam volna, hogy tudjanak. Jared egy üveg fertőtlenítőt és kevéske gézt tartott felém. – Mutasd a kezed! Feltartottam, és megmozgattam az ujjaimat. – Semmi bajom. – Valóban? Jared gyengéden megfordította a kezemet, felfedve egy sor véres horzsolást a tenyeremen. Igyekeztem nem törődni a csiklandozó érzéssel, amit az ujjai érintése okozott. A lábára fektette a kezemet, és kiszedegette a bőrömbe ragadt apró kőszemcséket. Olyan finoman

dolgozott, hogy alig éreztem. Ezt nem vártam volna egy olyan sráctól, aki fegyvert hordott és mindent véresen komolyan vett. A hosszú szempilláit bámultam. Bármelyik középiskolában tolongtak volna érte a lányok. Vajon járt suliba, mielőtt meghalt az apja? Meg akartam kérdezni, de úgy gondoltam, túlságosan személyes a kérdés. Főleg most, hogy a kezünk összeért. Úgy döntöttem, inkább másról faggatom ki. – Mire gondolt Csuhás, amikor azt kérdezte, hogy mi a szakterületem? – A Légió tagjai mind szakértők voltak egy bizonyos területen: szimbolika, fegyverviselés, alkímia, matematika és tervezés. Ezeket a szakterületeket minden tag az elődjétől örökölte meg. Pár száz év alatt persze fejlődött egy keveset a tudomány, de a lényeg ugyanaz maradt. – Ez is azt bizonyítja, hogy nem vagyok Légió-tag, és hogy anya se volt az. Én semmihez nem értek, csak a rajzoláshoz, anya pedig gyakorlatilag főzéssel töltötte az idejét. – Próbáltam könnyed hangnemet megütni, mialatt Jared a kezemet kötözte. – Hacsak a szellemek nem buknak a rajzokra vagy a pékárura, akkor rossz lányt választottatok. Jared rátette az utolsó ragtapaszt a tenyeremre, rásimította a hüvelykujjával, majd lassan felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Szerintem jó lányt választottunk. Tudtam, hogy nem úgy értette, ahogy egy átlagos fiú, de attól még úgy hangzott. – Csuhás azt mondta, a te szakterületed a harc és a fegyverviselés – mondtam neki. – Hát, nem is az elsősegélynyújtás, az biztos – felelte a fiú, végigmérve a kezem kötözésére felhasznált tucatnyi ragtapaszt. Úgy tettem, mintha a munkáját mustrálnám. A bőröm még mindig bizsergett az érintésétől. – Mire gondolt Csuhás pontosan? – kérdeztem. – Arra, hogy Jaredet kemény fából faragták.

Lukas sétált hozzánk, megállt Jared előtt, és lenézett rá. Jaredet a jelek szerint feszélyezte a helyzet. Beledobta a maradék ragtapaszt a dobozba, majd felállt, és szó nélkül a munkaasztalhoz ment. Lukas leült a helyére a padlóra. Annyira egyformák voltak, hogy úgy tűnt, mintha még mindig Jared lenne velem. – Mi a te szakterületed? – kérdeztem, megtörve a kellemetlen csendet. – A nyomkövetés – felelte Lukas. – Nem értelek. Lukas felnevetett, és ekkor észrevettem egy apró testi különbséget a két fivér között. Mindkettőjüknek mélykék szeme és hosszú, egyenes szempillái voltak. De amikor Lukas mosolygott, a szeme úgy ragyogott, mint a derült ég. Jared szemében viszont állandóan viharfelhők gomolyogtak. – Amikor valahol felszaporodik a paranormális események száma, az bizonyos jelenségekkel jár: viharokkal, hirtelen időjárásváltozással, valamint az öngyilkosságok és az erőszakos bűncselekmények gyakoribbá válásával. Az én feladatom megtalálni az ezek közti összefüggéseket. Ami általában kórházak, hírállomások és rendőrségek számítógépeinek a meghekkeléséből áll. – Úgy hangzott, mintha Lukas szégyellné magát emiatt. – Nem olyan csúcsszuper tudás, mint a harckészség és a fegyverismeret, de nem választhatjuk meg, mihez kell értenünk. A szakterületünket attól a Légió-tagtól örököljük, aki kiválaszt minket. Lukas lehajtotta a fejét. – Azért a hekkelés is elég király – mondtam. – Kiskoromban apám folyton harcolni tanított. Megmutatta, hogyan kell szétszedni a fegyvereket, és hogyan lehet sótöltényeket készíteni. Azt hittem, engem akar utódjául, de amikor eljött az idő, Jared mellett döntött. Elgondolkodtam, vajon ez lehet-e a Lukas és Jared közötti feszültség oka. Az apa az egyiküket választotta a másik helyett.

Lukas fájdalmas arckifejezéséből ítélve valószínűleg ez volt az egyik fő ok. – Az ilyen információk elemzése bonyolult munkának hangzik. Lehet, hogy az apukád tudta, te jobban értesz ehhez Jarednél – mondtam. – Mintha őt hallanám – felelte Lukas erőltetett mosollyal. – Nem csak az elemzésről szól ám ez. Én is elpusztítottam pár bosszúszellemet. – Ma este nem jeleskedtél benne – hallatszott egy mély, parancsoló leányhang. – A könyveket kéne bújnod, hogy megtaláljuk a Velőt. Egy magas lány állt mögöttünk, összefont karral meredt ránk. – Kívánságod számomra parancs – viccelődött Lukas. Felállt, és engem is felsegített a földről. – Kennedy, ő itt Alara. A lány nem tűnt igazán barátságosnak. Eredeti katonai nadrágot, bőr szerszámos övet és olyan pólót viselt, amin a NEM EJTÜNK FOGLYOKAT felirat díszelgett. De nem ezen ütköztem meg. A lány gyönyörű volt: hosszú, hullámos hajjal, tökéletesen sima, karamellszínű bőrrel és sötét, mandulavágású szemmel áldotta meg a sors. A szemöldökében lévő ezüstkarika még tekintélyparancsolóbbá tette. Alara végigmért. Nyilván olyan kritériumok alapján tett mérlegre, amiknek nem feleltem meg. – Szóval, te vagy a rejtélyes ötödik tag? – kérdezte. – Én nem… – Egy hajszálon múlt – szólt közbe Lukas. – Épp időben értünk oda hozzá. – Így jár az ember, ha macskája van – mondta Alara a szemöldökét ráncolva, amely tökéletesen illett a vonásaihoz. – Tudod, mennyi kultúrában tartják úgy, hogy a macskák ellopják az ember lélegzetét? Fogalmam sem volt róla.

– De milyen gyakran történik meg valójában? – kérdezte lazán Lukas, majd azonnal elsápadt. – Csupán ebben a hónapban? – vonta fel a szemöldökét Alara. – Összesen ötször. Az ujjain összeszámolta a csoport meggyilkolt családtagjait. – Miért volt macskátok, ha egyszer tudtátok, hogy ez megtörténhet? – kérdeztem Lukastól. – A macskák látják a szellemeket, így riasztani tudnak szükség esetén – felelte a fiú. – Egészen mostanáig ez az egész „megöl a macska álmodban” dolog csak egyfajta városi legenda volt. – Neked nem volt macskád? – kérdeztem Alarától. A lány tekintete elsötétült. Kezét a nyakában lógó ezüstmedálhoz emelte. Újabb szimbólum, amit nem ismertem. – A nagyanyám Haitiről származott, így bölcsebb volt ennél – felelte. – Nyilván a nyitott ablakon át mászott be hozzá egy macska. Minél többet tudtam meg arról a láthatatlan világról, ami körülvett bennünket, annál erősebben akartam elfelejteni. Ehhez viszont már késő volt. Sejtettem, hogy amíg rá nem jövök, hogyan győzhetem meg ezeket a srácokat és a démont arról, hogy nem én vagyok a titkos szervezet ötödik tagja, az életem veszélyben van. – Várjunk csak! – szólalt meg Alara elkerekedett szemmel. Úgy tűnt, rájött, mire gondoltam. – Vicceltek, ugye? Akármit mondok, rossz válasz lett volna. – Semmit nem tud a Légióról – felelte helyettem Lukas. – Senki sem mondta el neki. – Te jó ég! – Alara megborzongott. A lány rádöbbent, hogy mi is vagyok valójában. Hogy mi is voltam mindvégig. Egy újabb felelősség.

10. FEJEZET

A Velő LUKAS A DOHÁNYZÓASZTALON HEVERŐ USA-térképet tanulmányozta, míg a többiek a padlón szétterített újságokat böngészték. Épp csak megérkeztem a raktárépületbe, az Alara által sürgetett kutatómunka máris javában folyt. A térkép fölé hajoltam. – Mit is keresel pontosan? – kérdeztem Lukastól. – Látod ezeket? – kérdezte a fiú, miközben néhány pirossal bekarikázott városra és településre mutatott: Johnstown, Pennsylvania, Salem, Nyugat-Virginia, Sugarcreek, Ohio, Wilmington, Delaware, Washington. – Követtem a múlt hónap paranormális eseményeit, és ezeken a helyeken találtam komoly aktivitást. Persze, elsősorban téged kerestünk, de közben rájöttem, hogy összefüggés van a korábban ellenőrzött városok bizonyos eseményei között. Eddig fel sem merült bennem, hogy máshol is kutathattak utánam. – Hogyan jöttetek rá, hol élek? – Feltörtem a helyi rendőrségi szervereket, és összevetettem a paranormális jelenségektől hemzsegő városokat a halálesetekkel. Velünk egykorú srácok után kutattam, akiknek a szülei ugyanazon az estén haltak meg, mint a Légió többi tagja. Amikor ezzel megvoltam, elindultunk kocsikázni. Nem akartam elhinni, hogy ennyi munkát fektettek abba, hogy megtaláljanak.

– És mi a helyzet a sulival? – kérdeztem. Csuhás felnézett az újságból. A fülét lefedte a fejhallgatója. – Én otthon tanultam – felelte. – Észak-Kalifornia oktatási rendszere nem felelt meg az igényeimnek. – Mi Philadelphia egyik zűrösebb környékén éltünk – felelte vállat vonva Jared. – Senkit nem izgatott, ha valaki nem ment suliba. Amúgy sem sok időt töltöttünk Lukasszal a városban, mert folyton apánkkal utazgattunk. – Én egyszerűen meglógtam – válaszolta Alara, miközben kitépett egy cikket az ölében heverő újságból. – A lánysuli totál szívás. Magas szárú bakancsát, szemöldökkarikáját és repedezett, ezüstszínű körömlakkját nézve az a benyomásom támadt, hogy művészeti iskolába járhatott. A rajzolás gondolatától viszketni kezdett a tenyerem. Lukas végigfuttatta az ujját a bekarikázott városok mentén létrejött vonalon. – Szerintem a Velőnek itt kell lennie valahol. – Mi az a Velő? – kérdeztem. – Andras evilági erőtartalékainak a helye. Kábé az ő saját természetfeletti erőműve – magyarázta Lukas. – A démonok attól erősödnek, ha emberi lelkeket szereznek maguknak: vagy az élőkét ideiglenesen, vagy a halottakét végérvényesen. Minél több lélekkel rendelkezik egy démon, annál erősebb. – Andras viszont csapdába esett az ő világa és a mienk között – szólt közbe Csuhás. – Nem tud átjönni hozzánk, így nem tudja megszállni az embereket, vagy a seregébe toborozni az elhunytak lelkét. Be kell érnie azzal, hogy a bosszúszellemeket irányítja. Az ő segítségükkel képes szenvedést okozni és erőszakot kelteni az emberek között. – Ami persze még több bosszúszellemet eredményez – tette hozzá Lukas. Lelki szemeim előtt a hálószobámban látott lányhoz hasonló megkínzott lelkek százai jelentek meg felsorakozva, harcra készen.

Csuhás kicsavarozta és levette egy régi tranzisztoros rádió fedőlapját. – Minél jobban megugrik egy helyen a paranormális esetek száma, annál közelebb van hozzá a Velő. Nagyapám legalábbis ezt mondta. Csuhás abbahagyta a munkát, és a kezét bámulta. Bizonyára a nagyapja helyét vette át a Légióban. Hajlamos voltam megfeledkezni róla, hogy nem csupán én vesztettem el egy szeretett rokonomat. Lukas észrevette, hogy a fiatal ezermester hirtelen elhallgatott, és megborzolta a fiú fejét. Csuhás csapkodva elhessegette, de a szája szélén mosoly bujkált. – Ha megtaláljuk a Velőt, megölhetjük azokat a lelkeket, akiket Andras irányít, és ezzel megfoszthatjuk az erejétől – mondta Jared. – És akkor el is fog pusztulni? – kérdeztem. Mind a négyen összenéztek. – Nem – rázta a fejét Lukas –, de sokkal gyengébb lesz. Megakadályozzuk vele a további károkat, rémlik? Hallgattam, ahogy terveket szőnek, és próbálnak rájönni a jelenségek és a piros körök közti összefüggésekre. A raktár csak egyórányira volt a georgetowni házamtól, de úgy éreztem, mintha világok választanának el tőle. Beszélnem kellett valakivel, aki nem paranormális eseteket tanulmányoz, és nem démonok búvóhelyét keresi. – Lukas, elkérhetem megint a mobilodat? Alara azonnal felnézett. – Senkit nem hívhat fel! – jelentette ki. – Ne aggódj! – Lukas felemelte a kezét, hogy megnyugtassa a lányt. – Csak a barátnőjével szeretne beszélni. – A barátnőjével? – kérdezte elképedve Alara. – Megőrültetek? – Titkosítottam a számom. Kétlem, hogy a barátnője le tudná nyomozni a hívásokat. – És mi van, ha elmondja, hol vagyunk? Alara úgy beszélt rólam, mintha ott sem lettem volna.

– Soha nem tennék ilyet – mondtam –, viszont ha nem hívom fel, tutira keresni kezd. Lukas a kezembe nyomta a mobilját. – Használd nyugodtan! Csak vigyázz, mit mondasz neki! Átmentem a mennyezetről lelógó lepedők másik oldalára, és leültem a hűtő mellé, ahol Jared bekötözte a kezemet. A telefon csak egyszer csengett ki, Elle azonnal felvette. – Halló? Az egész testem elernyedt, amikor meghallottam a hangját. – Én vagyok – mondtam. – Hol vagy? Totál kikészültem ettől az egésztől. Nem tudtam, hol kezdjem. Elle eddig sosem kételkedett bennem, de a démonok említése bárki gyomrát megfeküdte volna. – El kell mondanom neked valamit, de őrültségnek fog hangzani. – Szeretem az őrült dolgokat – felelte Elle. Olyan volt az egész, mint a ragtapaszt letépni a sebről. Jobb volt gyorsan túlesni rajta. – Láttam egy szellemet – mondtam. – Édesanyádat? Egyáltalán nem hangzott meglepettnek. – Nem… – feleltem tétovázva. – Egy halott lány szellemét. Először a temetőben láttam éjszaka, utána meg a szobámban. Arra számítottam, hogy Elle gyorsan elhadarja a depresszió összes tünetét. – Ezért menekültél el otthonról? „Ez kemény dió lesz.” – A szellem ölte meg anyát, és velem is végezni akart. Tudom, hogy agyrémnek hangzik, de így történt. „Kérlek, higgy nekem!” Visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát. – Ez a szellem rombolta szét a házatokat is?

Elle ugyanabban a tárgyilagos hangnemben beszélt, amilyenben a legfrissebb pletykákról faggatott a suliban. A részletekre volt kíváncsi, amiből arra következtettem, hogy hisz nekem. – Szóval, szerinted nem kattantam meg? – kérdeztem. – Láttam a Paranormális találkozásokat – felelte Elle színpadiasan sóhajtva. – Nem vagyok teljesen idióta. A szellem csinálta, vagy sem? – Nem, azt… valami más művelte. – Talán kiástál egy sírt? Elle egyre hangosabban beszélt. Szinte láttam, ahogy a telefonjába kiabál. – Nem egészen értem a dolgot, de a srácok, akik elhoztak, többet tudnak. – Kik ezek a srácok? – kérdezte Elle. Nem akartam sótöltényekkel és titkos szervezetekkel traktálni őt. Már így is elég hihetetlenül hangozhatott ez az egész. – Erőszakos szellemekre vadásznak, és elpusztítják őket. – Mint a szellemirtók? – Inkább, mint az ördögűzők. Matracrugók nyikorgását hallottam, ami azt jelentette, hogy Elle ledőlt az ágyára. – Kérlek, mondd, hogy nem szállt meg egy démon! Majdnem felnevettem. – Nem, jól vagyok, de ezek a szellemek veszélyesek, és szükségem van a srácok segítségére, hogy megszabaduljak tőlük. – Hány srácról is van itt szó? – kérdezte hirtelen érdeklődéssel. – Háromról, de az egyikük még csak tizenöt. – Tudtam, hogy a barátnőm fejében csak úgy cikáznak a gondolatok. – És van itt egy lány is. – Mikor jössz vissza? – Nem tudom – feleltem elszorult szívvel. – Nem mondhatod el senkinek, hogy beszéltünk! Érted? A barátnőm hallgatott.

– Elle! – Tudod, hogy lakat lesz a számon! – válaszolt olyan hangon, mintha megsértődött volna. Alara átlesett hozzám a lepedők között. – Elle, le kell tennem! – Légy óvatos! – mondta könyörögve. – Úgy lesz. Bontottam a vonalat, és a mellkasomhoz szorítottam a mobilt. Azon gondolkodtam, vajon mikor látom legközelebb. Amikor visszatértem a többiekhez, már lefekvéshez készülődtek. Visszaadtam Lukasnak a telefonját, majd nekiláttam megigazgatni az újságpapírok oszlopait. Nem akartam teljesen haszontalannak tűnni. – Tied lehet az ágyam – biccentett Jared a sarokban heverő matrac felé. – Én szeretek a díványon aludni. – Ó, nem kell… – Nekem jó lesz a dívány – ismételte a fiú határozottabban. Túl fáradt voltam a vitatkozáshoz, és eléggé fáztam is. Megdörzsöltem a karomat, hogy felmelegedjek. Csuhás észrevette, és odadobott nekem egy kapucnis pulóvert a polcáról. – Szükséged lesz rá. Ez a hely kész hűtőház – mondta. Miután belebújtam a pulóverbe, és leheveredtem a matracra, úgy éreztem, napok óta most először lazíthatok kicsit, de akkor hirtelen megjelent Jared. Lehet, hogy meggondolta magát, és mégis az ágyában szeretne aludni, gondoltam. Már kezdtem volna feltápászkodni a matracról, amikor a fiú a párnákra mutatott. – Bánod, ha elviszek egyet? – kérdezte. – Persze… mármint dehogyis. Jared felemelte a kezét, amitől felcsúszott a pólója, és felfedett néhány centit a hasából. Elpirultam, miközben odadobtam neki az

egyik párnát. Reméltem, hogy nem vette észre. Egy pillanatig úgy állt ott, mintha mondani akarna valamit, de aztán szó nélkül elment. Éles volt az ellentét közte és a huncutul vigyorgó Lukas között, aki akkor huppant le a mellettem lévő matracra, kezében egy videojátékot szorongatva. Észrevette, hogy őt nézem. – Tetrisz – biccentett a játék félé. – Állandóan ezt nyúzza – mondta a szemét forgatva Alara, aki épp kontyba fonta a haját. – Komoly térérzéket és alakzatfelismerést igényel – felelte Lukas, fel sem pillantva a játékból. – Abban biztos vagyok – hagyta rá gunyorosan a lány. Csuhás nevetett, majd becsukta a szemét. Az elmaradhatatlan fejhallgatója most is rajta volt. Jared végignyúlt a díványon. Úgy éreztem, mintha a fiú és közöttünk olyan mély határ húzódna, amin senki nem juthat át. Elgondolkodtam, vajon mi történhetett vele. Mitől szenvedett ennyire? A falak, amiket maga köré emelt, még az enyémnél is magasabbak voltak. Alara lekapcsolta a villanyt. A Csuhás fejhallgatójából kiszűrődő zenét és a Tetrisz pittyegését hallgattam. Azt kívántam, bárcsak az én gondolataimhoz is lenne kapcsológomb. Egy matracon feküdtem egy raktárépületben, négy emberrel, akiket alig ismertem, és akik viszont a jelek szerint többet tudtak az életemről, mint én magam. Talán édesanyámról is tudtak valamit? A szemem égni kezdett a feltoluló könnyektől. Nem akartam sírni. Ha engedem, lehet, hogy nem tudom abbahagyni, gondoltam. Végül elhalt a zene és a videojáték hangja, és csend borult a helyiségre. Kimásztam az ágyból, és a raktár másik végébe osontam, ahol a fegyverállványok és a lőszeres polcok körvonalai sejlettek a sötétben. Arra emlékeztettek, hogy egyáltalán nem állok készen arra, ami velem történik. Akkor épp biztonságban voltam, de nem maradhattam ott örökké. Mielőtt észbe kaptam volna, könnyek csordultak végig a nyakamon.

Leültem a földre Csuhás munkaasztala mellé, és a térdemre hajtottam a fejemet. Csendben sírdogáltam. Annyira igyekeztem elfojtani a zokogásomat, hogy belefájdult a torkom. – Kennedy? – suttogta valaki a nevemet. Eltakartam az arcomat. – Akarsz beszélgetni? Vagy Lukas, vagy Jared volt. Olyan halkan beszélt, hogy nem tudtam megállapítani. Megráztam a fejemet, amitől a könnyek átszivárogtak az ujjaim között. A fiú leült mellém. Orromat megütötte a só és a réz szaga. – Tudom, milyen nehéz most neked. Teljesen összetörtem, amikor apám meghalt. Fogalmam sem volt, hogyan folytathatjuk mindezt nélküle. Lassan, gyengéden és megnyugtatóan beszélt. Rájöttem, hogy Lukas az. Fájdalmas emlékeket osztott meg velem, hogy megvigasztaljon. – Bárcsak visszacsinálhatnám a dolgot – folytatta tétovázva. – Néhány dolgot megváltoztatnék. Felzokogtam, ahogy levegőt vettem, a fiú pedig gyengéden megérintette a hátamat. – Rám tudnál nézni? – kérdezte. Megráztam a fejemet. Nem tudtam abbahagyni a sírást, és nem akartam, hogy így lásson. – Értem – suttogta olyan közel hozzám, hogy éreztem a leheletét a nyakamon. – Nem hiszem, hogy Luke nélkül átvészeltem volna a dolgot. Megdermedtem. Nem Lukas ült mellettem. Nem az ő keze pihent a hátamon. Jared volt. A fiú, aki alig beszélt, és aki olyan zárkózottnak tűnt. Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott. Egy idő után elapadtak a könnyeim, Jared pedig kézen fogott, és keresztülvezetett a raktáron. Visszatelepedtem a matracára, ő meg némán odasétált a díványhoz. Még mindig éreztem a bőre sós illatát.

11. FEJEZET

Az Okuláris Váltó AMIKOR FELÉBREDTEM, Lukas, Jared és Alara már a térkép fölött görnyedt. Miután néhány órán át újságcikkeket bogarásztam, szokatlan időjárási jelenségekről és megmagyarázhatatlan eseményekről szóló bizarr beszámolókat olvasgatva, megtanultam pár dolgot a paranormális esetekről. Az agyam mindeközben több száz képet betárazott elhagyatott házakról, borzalmas bűnügyi helyszínekről és használtautó-hirdetésekről, amiket természetesen előtte átválogatott és osztályozott. Egy idő után meguntam a Velő utáni kutatást, és felajánlottam Csuhásnak, hogy segítek neki. A fiú elhatározta, hogy megalkotja minden szellemfegyver legnagyobbikát, hogy felkészülten nézhessünk szembe Andrassal. – Fogd meg ezt! – mondta Csuhás, és a kezembe nyomta a forrasztópákát. – Szerintem ez nem… – Abszolút biztonságos. Hacsak be nem kapcsolod. „Mintha tudnám, hogyan kell.” – Komoly tűzerőre lesz szükségünk – jegyezte meg Csuhás, és a naplójában kutatott régi tervrajzok után. Alara elsétált mellettünk: bő nadrágot viselt és szoros trikót, ami fedetlenül hagyta izmos karjait. Lekapott Csuhás polcáról egy doboz süteményt, felületes pillantást vetett felém gyönyörű pillái mögül, majd eltűnt.

– Kedves lánynak látszik – mondtam, miután meggyőződtem arról, hogy már nem hallhat minket. – Aha… Biztos, hogy ugyanarra a lányra gondolunk? Felnevettem. – Neki mi a szakterülete? A megfélemlítésen kívül. – A szellemek elleni védekezés. A nagymamája amolyan vudu papnő volt. Elfelejtettem, hogy is hívják őket. De annak ellenére, hogy ilyen mufurc, Alara nagyon király csaj. „Király és gyönyörű. Remek." – Nézegesd kicsit te is! – intett Csuhás a naplója felé, majd elindult a hűtőhöz. Miközben óvatosan továbblapoztam a kötetben, hirtelen megakadt valamin a szemem. Az egyik tervrajzon egy apró szimbólumot rejtettek el. Láttam már valahol. Csuhás két üdítővel jött vissza. – Ez micsoda? – kérdeztem a vázlatra mutatva. A fiú ránézett a lapra. – Valamilyen látókészülék lehet. – Miért van rajta Andras pecsétjele? – Miről beszélsz? Rámutattam az apró jelre. Csuhás közelebb hajolt a naplóhoz. A következő pillanatban mindkét doboz a padlón landolt és az üdítők kifröccsentek. – Mit műveltek ideát? – kérdezte Lukas, s átdugta a fejét két lepedő között. Csuhás dermedten bámulta a tervrajzot. – Azonnal hívj ide mindenkit! – nyögte ki végül. Kis idő múlva mindannyian odajöttek a munkaasztal köré, és a tervrajzot vizsgálták, ami egy henger alakú eszközt ábrázolt. A kép tetején az Okuláris Váltó név díszelgett. – Egyike nagyapád találmányainak? – kérdezte Jared, miközben áthajolt a vállam felett, és a rajzot tanulmányozta.

Eszembe jutott az érintése a hátamon, és a bőre illata, amit most is éreztem. Előrébb hajoltam, hogy távolabb kerüljek tőle. Csuhás megrázta a fejét. – Ez nem a nagyapám kézírása, maga a rajz pedig nagyon régi. A kép alapján a henger egyik végébe ablakszerű üveglapot illesztettek, az eszköz külső felületére pedig öt kacskaringós jelet véstek. A vázlat négy másik alkatrészt is ábrázolt, négy ezüstkorongot, bennük kék, piros, sárga és zöld színű üveglapokkal. A tervrajz szerint a négy korongot bele lehetett csúsztatni a henger megfelelő vágataiba. – Mi ez? – kérdezte Alara a szemöldökkarikáját csavargatva. – Egy látókészülék – felelte Csuhás. – Ez? De hogy? – kérdezte Jared közelebb hajolva. Csuhás megkopogtatta a hengerábra egyik végét. – Ha belenézel ebbe a végébe, a színes üveglapoknak köszönhetően láthatod az infravörös spektrum különböző rétegeit. Érted, így olyan dolgokat is meglátsz vele, amit szabad szemmel nem. Éppúgy, ahogy az UV-lámpa felerősíti a fehér dolgok színét. – Azt akarod mondani, hogy ez egy dekódoló eszköz? – kérdezte Lukas. „Hogy jutott erre a következtetésre?”

Csuhás rábólintott. – Méghozzá egy igen kifinomult példány, ahhoz képest, hogy az egész mechanikus alkatrészekből áll – felelte. – Ha az ember megfelelő színű tintát használ, gyakorlatilag bármin üzenhet a segítségével, csak a színes korongokkal lehet látni az üzenetét. És ha

valaki eléggé érti a dolgát, egy olyan titkos kódot is kitalálhat, aminek a megfejtéséhez mind az öt elemre szükség van. Lukas hirtelen megdermedt. – Öt elem? – kérdezte elgondolkodva. – Igen… – felelte Csuhás, de Lukas ekkor már a helyiség másik vége felé tartott. – Luke? – kiáltott utána Jared. A testvére rá sem hederített. Éreztem, hogy Jared teste megfeszült mögöttem. – És eddig sosem figyeltél fel erre a vázlatra? – kérdezte Alara. Csuhás a lányra meredt. – Persze hogy felfigyeltem rá, de ebben a könyvben több száz tervrajz szerepel. Mint már említettem, ez nem nagyapám kézírása. Az övé ott van a kép sarkában. – A lap alján a Lilburn szó szerepelt. – A képet valamelyik nagyapám előtti Légió-tag rajzolhatta a naplóba. – De akkor miért ekkora szám hirtelen ez a Váltó, vagy mi? – kérdezte Jared. – Ezért – felelte Csuhás a pecsétjelre mutatva. – Kennedy szúrta ki. Alara és Jared hunyorogva vizsgálta a rajzot, keresték, amit én pár másodperc alatt kiszúrtam. Kis idő múlva döbbenten néztek fel. – Hogy vetted észre? – kérdezte Jared felém fordulva. – Nagyon éles a szemem – feleltem. Nem akartam beszámolni nekik a szupermemóriámról. Csuhás talán királynak gondolta volna, de Alara például tutira haszontalan képességnek tartaná, hacsak nem kell valamikor tesztet írnunk a bosszúszellemek elpusztításából. – Nyilván nem véletlenül szerepel a rajzon a pecsét – mondta Alara. – Bizony ám! – helyeselt Lukas, aki éppen akkor ért vissza. Egyik kezét a vázlatra tette, a másikban pedig a saját naplóját tartotta. – Ezt hallgassátok! „Öt elem. Elválasztattak, míg egy napon újra nem

egyesülnek, és akkor elpusztíthatjuk őt. Míg ez a nap el nem jő, mind rejtve maradnak a démon elől, aki rájuk vadászik. A váltó a kulcs.” A nagybátyám egyszer felolvasta ezt nekem. Ő azt hitte, hogy ez egy metafora, azaz az öt elem a Légió öt tagját jelképezi. Mintha egy kirakó öt darabja lennénk. – De a Váltót is említi – mondtam. Lukas letette a naplóját az asztalra, hogy mi is lássuk. – Itt a váltót kis kezdőbetűvel írták. A nagybátyám biztos azt hitte, hogy egy fogalomra utal. – „Míg egy napon újra nem egyesülnek, és akkor elpusztíthatjuk őt” – ismételte meg lassan Alara a napló szövegét, így próbálva értelmezni. – Mi van, ha… – szólalt meg Lukas a tervrajz fölé hajolva. Olyan erővel szorította meg az asztal szélét, hogy elfehéredtek az ujjai. Végül felemelte a fejét, és ránk nézett. – Szerintem a Váltó egy fegyver.

12. FEJEZET

Ujjnyomok FEGYVER, AMI ELPUSZTÍTHAT EGY DÉMONT. Lassacskán mindannyiunkban tudatosult a szavak jelentése. – De ha a Váltó egy fegyver, miért nem használta eddig a Légió, hogy elpusztítsa vele Andrast? – kérdeztem. – Talán a tervrajz még azelőtt született, hogy rábukkantak a démonra – felelte Csuhás, miközben az asztal mellett járkált odavissza. – Talán! – ismételtem nyomatékosan. Senki nem felelt. Nyilván egyiküket sem érdekelte egy olyan lány véleménye, akinek mindaddig fogalma sem volt a szellemek létezéséről, míg két idegen le nem lőtt egyet a hálószobájában. Alara Jaredhez fordult, várva a reakcióját. – Szerinted tényleg el tudjuk pusztítani Andrast? – kérdezte tőle. – Ha apám itt lenne, azt mondaná… – Mindenre van megoldás – vágott közbe Lukas határozott hangon –, csak meg kell találni. – Mond valakinek bármit is a Lilburn szó? – kérdezte Alara a tervrajz sarkára írt szóra mutatva. – Nem – rázta a fejét Csuhás. – Ki kell derítenünk, ki vagy mi ez a Lilburn – mondta Alara. – Ha létezik a Váltó, meg kell találnunk. – Már rajta vagyok – nyúlt Lukas a laptopjáért.

Pár pillanat múlva felénk fordította a képernyőt, amin egy gótikus kastélyt láthattunk. Az épület egyik oldalán középkori torony magasodott, aminek kőoromzata éles ellentétben állt a ház stílusával. A kép címe az volt, hogy A Lilburn-kastélyban újra kísért a múlt. – Ellicott Cityben van – mondta Lukas, miközben tovább olvasta a cikket. – Egy Henry Hazlehurst nevű fémkereskedő építtette 1857ben. A felesége és a három gyereke mind a kastélyban haltak meg. Egészen 1923-ig nincs írásos feljegyzés szellemjárásról, amikor is az új tulaj egy tűzeset után lebontatta a tornyot, és újat húzatott a helyére. Igen ám, de az új torony teljesen máshogy nézett ki, mint a régi. Csuhás füttyentett egyet. – Nem csoda, hogy beindultak. A szellemek nem rajonganak az építkezésekért. – Az enyhe kifejezés – mondta Lukas, ahogy lejjebb lapozott a cikkben. – Megosztanád velünk is, mit találtál? – kérdezte Jared. – Igen, ha adnál rá egy percet! – csattant fel Lukas. – Nem akarunk újabb hibákat, ugye? Jared háta megmerevedett. A kettőjük között vibráló feszültség olyan volt, mint egy gumiszalag, ami pattanásig feszült. – Talán rám célzol? – kérdezte Jared. – Mit mond a cikk? – vette elejét Alara a vitának. Lukas visszafordult a képernyő felé. – Azt, hogy Lilburn mindig is kísérteties hely volt. Léptek hangja a toronyban, egy baba sírása, játszadozó kislány a folyosókon… tudjátok, a szokásos – mondta. – Ez számít szokásosnak? – kérdeztem. Nekik négyüknek teljesen mást jelentettek a szavak, mint nekem. – Igen, visszamaradó szellemeknél – felelte Csuhás, majd, az értetlenségemet látva, folytatta: – Ez olyasmi, mint az ujjlenyomat. Csak ez energia, ami erőszakos halál után marad vissza az emberből. Van, amikor hang formájában jelenik meg, például lépések zajaként,

van, amikor látható jelenésként. Az utóbbi nem tud kapcsolatot teremteni az emberrel, mert valójában fizikailag nem létező dolog. – Ami most Lilburnben történik, az nem visszamaradó szellemekre utal – mondta Lukas, és a testvére elé tolta a laptopot anélkül, hogy ránézett volna. – Egy héten belül két ember is majdnem meghalt ott – felelte sötét tekintettel Jared. – Az egyikük leesett a lépcsőn, a másik pedig kizuhant az emeleti ablakból. Mindketten azt állítják, hogy valaki meglökte őket, bár egyedül voltak a házban, amikor megtörtént velük. – És ennek a helynek a neve egy lapon szerepel a Váltó tervrajzával mondta Alara. – Szerintetek ez puszta véletlen? A kérdésre mindannyian tudtuk a választ. • Csuhás munkaasztala mögött megint a White Stripes üvöltött a hangszórókból, ezúttal a „Seven Nation Army" szólt. Csuhás a jelek szerint egy egész hadsereg felszerelésére készült. Én egy listán ellenőriztem a szükséges tárgyakat, és minden egyes darabról kifaggattam Csuhást és Alarát. Csuhás odadobott Alarának egy doboz szöget, majd kipipálta a listán. – Ez pontosan olyan, mint amikor kirándulni készülsz, és nem tudod, milyen idő lesz – mondta nekem. Azoknak a tárgyaknak, amiket Alara a táskába pakolt, csak a felét ismertem, és fogalmam sem volt arról, mihez kezdünk majd velük, de elhatároztam, hogy kiderítem. – Gondolom, ezeket súlyosabb vihar idejére tartogatjátok – kérdeztem, felkapva a szöges dobozt. – Vagy hirtelen zuhira. A bosszúszellemtől függ – vigyorgott Csuhás, miközben odanyújtott Alarának egy modern nyílpuskát, amit részben narancssárga szigetelőszalaggal tekert körbe.

– Ezzel lehet szellemeket lőni? Alara gúnyos pillantást vetett rám. Értékelte ugyan, hogy észrevettem Andras pecsétjelét a tervrajzon, de meglehetősen rövid ideig. Minden pillantásával mérlegre tett, mintha azt latolgatná, mekkora árat fizetnek majd a tudatlanságomért. – A szellemek ellen szinte bármilyen fegyver jó, ha megfelelő lőszert használsz. A szokásos töltények nem ártanak nekik, csak felbőszülnek tőle – felelte Csuhás. – Nagypapád tanított meg ezekre? – kérdeztem. – Aha. Ő még egy üdítősdobozt is fegyverré tudott alakítani. – Épp egy bőrkesztyűt mustrált, amiből a bütyköknél tüskék álltak ki. – Ezeket meg kell erősítenem. Alara, fogd csak meg egy pillanatra! – s Alarának nyújtotta a hegesztőpákát. – Meg ne égess! – figyelmeztette a lány. Amíg Csuhás meggyújtotta a hegesztőlángot, addig én végigfutottam a listát: szögbelövő, nyílpuska, vadászfegyver, tüskés kesztyű, szögek, csavarok, töltények, só, elektromágneses érzékelők, elemek, zseblámpák, hegesztőpáka, fejhallgató. A lista utolsó elemén elmosolyodtam, és a serényen munkálkodó Csuhásra néztem. Megfordítottam a lapot, és a kezemben lévő ceruza fürgén dolgozni kezdett. Megrajzoltam Csuhás arcvonalait és a fejére húzott kapucniját. Az elmaradhatatlan fejhallgatója a teste részévé vált a portrén: olyan volt, mint egy őrült, steampunk3 sisak. Jó érzés volt megint rajzolni. Újra önmagam lehettem. Csuhás befejezte a hegesztést, és rám nézett. – Mit rajzolsz? – kérdezte. – Téged – válaszoltam. Néhány vonalat erősebben meghúztam, és befejeztem a portrét. Csuhás a homlokára tolta a hegesztőszemüvegét, és mögém sétált. 3

A steampunk stílus a viktoriánus stílus formáinak, stílusjegyeinek megjelenítése, öltözködésben, irodalomban, zenében, filmben. (A ford.)

– Hű! Ez király! – mondta. Alara is felénk fordult, hogy lássa a rajzot, és láthatóan meglepődött. – Tényleg! – Csomóan jobbak nálam. Odaadtam a fiúnak a rajzot, és a fülem mögé tettem a ceruzát. – Én mindenesetre egyiküket sem ismerem – mondta Csuhás, miközben leszakította a portrét a papírtömbről, és zsebre tette. – Megtartom arra az esetre, ha egy napon híres lennél. Ha ezt egy héttel korábban mondja nekem valaki, a nap hátralévő részére bezárkóztam volna a szobámba rajzolni. Ehelyett egy raktárban bujkáltam és lőszert pakoltam, abban reménykedve, hogy megérem a másnapot.

13. FEJEZET

Hidegfém RÖVIDESEN BESÉTÁLSZ EGY IGAZI KÍSÉRTETHÁZBA. A szürke téglákból épült, kopott, középkori toronnyal díszített Lilburn-kastély inkább emlékeztetett egy elhagyatott várra valamelyik európai útikönyvből, mint paranormális támadások helyszínére. De akár egy démon befolyása alatt álltak a benti szellemek, akár nem, két ember akkor is majdnem meghalt ebben a házban. Úgyhogy ez már több volt térképböngészésnél és fegyverrendezgetésnél. Tekintetemmel végigpásztáztam az emeleti ablakokat, azon morfondírozva, melyikből eshetett ki az egyik szerencsétlen. – Jól vagy? – lépett mellém Lukas. – Persze – feleltem. Ha legalább úgy tettem volna, mintha igaz lenne, talán még én is elhittem volna. – Én hatéves koromban láttam először szellemet – mondta Lukas, és a házat fürkészte, de éreztem, hogy a szeme sarkából engem is figyel. – Egyik éjjel felébredtem, és egy kislányt láttam meg, aki az ablakomnál ült, és macskabölcső játékot játszott. A rávetülő holdfény egyszerűen csak átszűrődött a testén. Eszembe jutott a lány a fojtogatásnyomokkal. – Megijedtél? – Azt hittem, csak álom, de újra megjelent a szobámban. Ugyanott ült és macskabölcsőzött. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre

felemelte a kezeit. Az ujjai között kék zsinór feszült. Aztán megszólalt. – Mit mondott? – „Ügyesen kell fűznöd a zsinórt az ujjaid között ahhoz, hogy elkaphasd az álmaidat. Nem szabad elveszíteni őket, mert nagyon nehéz újra rájuk találni!” Aztán hirtelen köddé vált, mintha ott sem lett volna. Amikor másnap felébredtem, a kék zsinór ott hevert az ablakpárkányon. Tökéletes bölcső alakzatot formált. – Én tutira beleőrültem volna – mondtam elképedve. – Ez a legfurcsább az egészben. Engem nem rémített meg. Csak egy magányos szellem volt, aki megrekedt két világ között. Már akartam mondani neked, hogy nem mindegyik rossz ám. – Lukas kihúzott valamit a zsebéből. Amikor kinyitotta a kezét, gubancos valamit pillantottam meg a markában. Egy szál kék zsineget. – Valami mást is tudnod kell – folytatta a fiú. Nem tudtam levenni a szemem az összegubancolódott madzagról. – Olyan vagyok, mint te, Kennedy. Én is vágyom dolgokra. Olyasmikre is, amiknek semmi köze démonok és bosszúszellemek elpusztításához. – Lukas a kezembe tette a zsinórt, és ráhajtotta az ujjaimat. – Ezzel te is elkaphatod az álmaidat. „Ez nem jelent semmit. Csak látja, hogy totál begyulladtam.” Aztán, ahogy a zsinórt a markomba szorítottam, rájöttem, hogy a macskabölcső nem arra való, hogy elkapjam az álmaimat. Lukas akart megkapni engem. • Amikor Jared meglátta, hogy ketten sétálunk vissza a dombról, egy pillanatra abbahagyta a fegyverek kipakolását. Tekintete hol rám, hol a fivérére irányult. Rá akartam mosolyogni, de elfordult tőlem. Alara megvető pillantást vetett Lukasra. Tisztára úgy reagált, mintha egész éjszaka csavarogtunk volna, most pedig kifordított

ruhában estünk volna be hozzájuk. Hirtelen kellemetlenül éreztem magam, és zavartam simítgattam a pólómat. – Milyen a helyzet odafenn? – kérdezte Alara anélkül, hogy ránk nézett volna. – Olyan minden, mint a képen – felelte Lukas. Alara a földön lévő műanyag tejeskancsóra mutatott, amin a szenteltvíz felirat állt. – Ideadnád? Nem tudtam, hozzám beszélt-e, de azért felkaptam a kancsót. – Kösz! – mondta a lány, miközben megtöltött egy üveget a vízzel. – Ez tényleg beválik? – kérdeztem a vizet nézve. – Az esetek úgy hatvan százalékában. Alara a szerszámos övére erősítette az üveget, ezután módszeresen megtöltötte az öv szabad tokjait sóval, sótöltényekkel és egy fekete filctollal. Azt juttatta eszembe, amikor Elle sminkelte magát tükör nélkül az autóban. – Hányszor csináltad már ezt? – kérdeztem. – Ezekkel a srácokkal? – kérdezte vállrándítva Alara. – Hatszor. Nekem még randiból se volt hat összesen életemben, hacsak nem számítom azokat az eseteket, amikor a fiúimmal tanulás közben smároltam a szobámban. Rengeteg kérdés kavargott a fejemben. A Lilburnben kísértő szellemek vajon úgy néznek ki, mint a megfojtott lány a szobámban? Őket is olyan könnyű lesz elpusztítani? Lukas és Jared összesen egy fegyvert hoztak magukkal, amikor berontottak a szobámba akkor este. Ezúttal négyen voltak, és jóval nagyobb tűzerővel szerelkeztek fel. – Kapd el, Luke! – kiáltotta Jared, és odadobta fivérének a nyílpuskát, amit egy szakadt kartondoboz követett. Lukas szó nélkül felnyitotta a dobozt, és megvizsgálta a benne lévő hegyes lövedékeket. Inkább hosszúkás puskagolyóknak tűntek, mint nyílvesszőknek.

– Klafák, mi? – kérdezte Csuhás. – Hidegfém nyilak. Pár napja készítettem őket. – Mi az, hogy hidegfém? – kérdeztem. – Így nevezik, mert hevítés nélkül formálják meg – felelte a fiú, miközben kinyitotta a szöges dobozt, és megtöltött belőle egy szögbelövőt. – A szellemek utálják a hidegfémet. Elpusztulnak tőle, de legalábbis megégeti őket. Attól függ, milyen erősek. – Értem. – A Csuhás körül heverő szögekre mutattam. – Ez mind hidegfém? – Látom, kezded kapiskálni – válaszolta. Lukas betöltött néhány lövedéket a nyílpuskába, majd teleszórta az egyik zsebét sóval. Eközben felcsúszott az ingujja, a bőrére pedig vékony sóréteg tapadt. Egy sötét foltot vettem észre a csuklóján. – Az tetoválás? – kérdeztem. Csuhás Lukasra pillantott. Lukas látta, hogy a kezét nézem, így gyorsan megigazította az ingujját. – Ez semmi – felelte. – Szóval, mi a terv? – kérdezte Csuhás, miközben átadta Jarednek a szögbelövőt. Jared megtöltötte a kabátja egyik zsebét egy maroknyi szöggel. – Lukas és Alara, ti átkutatjátok a házat, mi pedig a tornyot – mondta. – Hadd találjam ki! Én figyelem majd a paranormális aktivitást – szólt csalódott hangon Csuhás. – Az nagyon fontos dolog – felelte Jared, s ellenőrizte a fegyvere ravaszát. Csuhás a zsebébe tett egy rádiószerű eszközt és egy számológépet. – A kastélyban akarod megcsinálni a matekleckét? – incselkedtem vele. Csuhás kicsit jobb kedvre derült a kérdésemtől. – Ezekre nem lenne szükségem a matekhoz, de sok más dologra jók.

A fiú odasétált Jared mellé. Lukas és Alara már készen állt. – Én kivel megyek? – kérdeztem. Egymásra néztek. Senki nem reagált a kérdésre. Csuhás gyorsan feltette a fejhallgatóját. – Senkivel – felelte végül Jared. – Te itt maradsz. Andras a felelős anya haláláért. Ha létezett olyan fegyver, ami képes volt elpusztítani, akkor nekem segítenem kellett megtalálni. – Veletek megyek. Jared szó nélkül elment mellettem, és eltűnt a furgon mögött. Azonnal utána eredtem. – Azt hiszed, ha nem figyelsz rám, feladom, és szépen megvárlak titeket? Nem érdekel… Jared hirtelen megfordult. – Nem hagyom, hogy bemenj abba a házba! – jelentette ki. – Erről nem te döntesz – feleltem. Jared tekintete elsötétült. – De igen. Ha tényleg van odabent egy bosszúszellem… – Mostanáig arról győzködtetek, hogy ez a sorsom vagy a kötelességem, vagy tudom is én, mim… amivel a szüleitek kényszerítettek benneteket, hogy cseréljétek le a normális életeteket erre. – Meghúzkodtam a kabátját, amitől a zsebében lévő szögek zörögni kezdtek. – Ha tényleg közétek tartozom, nem kellene látnom, mivel állok szemben? A fiú szeme haragosan villogott. – A szüleim nem kényszerítettek semmire. Anyánk tíz perccel a születésünk után meghalt, apánktól pedig csak a kőkemény igazságot hallottuk. Te elmondhatod magadról ugyanezt? Dühömben ráharaptam a szám belsejére. – Nem ítélkezhetsz apámról, sem az életemről – folytatta halkabban a fiú. – Amit csinálunk, rendkívül fontos. Ennek rendeltetése van. Vissza akartam vágni valami megjegyzéssel, ami legalább úgy fajt volna neki, mint az övé nekem, de végül nem voltam rá képes.

Bármennyire is különböztünk egymástól, volt egy közös vonásunk, aminél ritkábbat keresve sem lehetne találni. – Sajnálom! Nem kellett volna ezt mondanom… – mondtam reszkető kézzel. Jared észrevette, és kicsit megenyhült a tekintete. – Nem akartam kiabálni veled. Miért akarsz bemenni oda? Azért, mert számomra ez nem egyszerű vadászat volt a bosszúszellemekre. Ha igazat mondtak a többiek, megtaláltam az utat, amit anya hagyott örökségül; az utat, amit ismeretlen okból eltitkolt előlem. Rengeteg kérdésem volt. Választ akartam kapni rájuk. Anya tényleg tagja volt a Légiónak? És persze a kérdések kérdése, amit alig mertem feltenni magamnak. Valóban közéjük tartozom?

14. FEJEZET

Csodaország JARED FÜRKÉSZŐEN NÉZETT RÁM. Úgy tűnt, mintha látná a félelmet a szememben, amit annyira titkolni akartam előle. – Pontosan azt kell tenned odabent, amit mondok – utasított a fiú. Bólintottam. Túl ideges voltam ahhoz, hogy megszólaljak. Amikor visszamentünk a furgon túloldalához, a többiek már vártak ránk. Valószínűleg az egész beszélgetésünket hallották. Csuhás próbált úgy tenni, mintha valami más foglalkoztatná, Alara viszont egyenesen rám meredt. Jól vagy? tátogta némán Lukas. Bizonytalanul rámosolyogtam. – Egész nap itt fogunk ácsorogni? – kérdezte Alara, és odalépett Csuhás utazótáskájához. Elővette belőle a hidegfém tüskékkel ellátott nehéz bőrkesztyűket, és felhúzta őket. – Menjünk! – mondta Lukas, a vállára kanyarítva a nyílpuska szíját. A szögbelövő után nyúltam. – Nem! – kiáltottak fel egyszerre mind a négyen. – Fegyvertelenül nem megyek be oda. Veszélyes lenne. – Igazad van – mondta Jared. Bemászott a furgonba, és kihozott egy olyan tárgyat, amit még én is felismertem. – Azt akarod, hogy golyóálló mellényt viseljek? – kérdeztem. – Talán lőni fognak rám a szellemek?

– Golyók ellen ez nem sokat ér, bosszúszellemek ellen viszont beválik. Csuhás átalakította. Jared felém nyújtotta a mellényt. Amikor elengedte, a súlyától majdnem leszakadt a karom. – Ez komoly? Ez az izé megvan vagy húsz kiló! – méltatlankodtam. – Kicseréltem a kevlárszövetet hidegfém golyókra – mondta vállat vonva Csuhás. – Kicsit nehezebb lett tőle a mellény. Még finomítanom kell rajta. Leejtettem a mellényt a földre. – Nincs rá szükségem – feleltem, azt kívánva, bár úgy is lenne. • Csuhás kettesével vette a Lilburn-kastély lépcsőfokait. Amikor felért a bejárathoz, meglengette a rádiószerű eszközt az ajtó előtt. – Nem érzékel semmit. – Ő rakta össze azt a micsodát? – kérdeztem Alarától. – Az egy elektromágneses mezőt mérő eszköz – felelte a lány. – Nem ő csinálta, de kicsit módosított rajta. Csuhás semmiben nem bízik, amit nem ő tervezett. – Alara elővette a sajátját: szögletes volt, a tetején számsorral és egy mutatóval. – A szellemek olyan elektromágneses energiát bocsátanak ki magukból, amit mi nem érzékelünk, ezek a kis eszközök viszont igen. – Akkor nekem sem ártana egy. Alara előkapta a zseblámpáját a szerszámos övéből, és tudálékos mosollyal a kezembe nyomta. – Első számú szabály: csak olyan cucc legyen nálad, amihez értesz! Még ha semmi más nem lesz nálam, csak egy műanyag zseblámpa meg az a tudás, amit rissz-rossz horrorfilmekből szereztem, akkor is bemegyek a kastélyba, akár tetszik Alarának, akár nem. Elfordultam, de Alara elkapta a karomat.

– Csak vicceltem – mondta sóhajtva, és a kezembe nyomta a mérőeszközt. – Ha a mutató kileng, jó esély van rá, hogy szellem van a közeledben. Na, ennyit a kiképzésről. Csuhás hátrahajolva szemlélte az épület emeleti szintjeit. – Ez a ház sokkal nagyobb, mint amilyennek a képen tűnt. Komolyan azt hiszitek, hogy itt megtaláljuk a Váltót? – Lehet, hogy nem is itt van – felelte Jared. Lukas közelebb sétált a házhoz. – Itt lesz. Csak meg kell találnunk – mondta. Jared intett Csuhásnak, hogy jöjjön vissza hozzánk, majd rám nézett. – Kennedy, te Csuhással meg velem jössz a toronyba! – Velünk jön – vetette ellen Lukas nyomatékosan. Jared majdnem visszavágott, de aztán megfékezte magát. – Szívességet akartam neked tenni, Luke. Végig dadáskodnod kell majd mellette odabent. Elvörösödtem, és a karcolásokra meredtem, amik az anyától kapott csizmáimon éktelenkedtek. Vajon mennyi időbe telik, mire teljesen tönkremennek? Lukas finoman meglökött a vállával. Kicsit megnyugodtam, majdnem el is mosolyodtam. – Ne is figyelj rá! – mondta a fiú. – Jared mindig sok áldozatot hagy maga után. Vajon ez alatt lányokat értett? A mosoly árnyéka eltűnt az arcomról. – Semmi gond – feleltem. Gyengéden megszorította a karomat, amikor az ajtóhoz értünk. – Maradj mindig mellettem! Ha azt mondom, szaladj ki a házból, azonnal rohansz! Nincs vita, még csak vissza se nézel! Világos? Bólintottam. Az idegeim pattanásig feszültek. Lukas rácsapott a nyílpuska végével az ajtó zárjára. Az azonnal kitárult. A kinti fény bevilágította az állott levegőjű bejárati helyiséget, ahol sűrű por kavargott. Zakatoló szívvel léptem

a házba. Végigpillantottam a lépcső felé vezető elnyűtt, vérvörös szőnyegen. Hirtelen becsapódott mögöttünk az ajtó. Megpördültem. A márványpadlón árnyék sötétlett. Lukas és Alara óvatosan felé araszolt. Arra számítottam, hogy mindjárt rájuk ront egy bosszúszellem, ami a szobámban látott lányhoz hasonlít. Ám az árnyék nem mozdult. Alara még közelebb lépett, majd felnézett, és tekintete egy hatalmas kristálycsilláron állapodott meg. – Azt hiszem, minden oké – mondta. – Bocs! – Ostobának éreztem magam. Lukas bement a nappaliba, ahol félig üres dobozok hevertek egy bársonydívány körül. – Jobb biztosra menni, nem igaz? – kérdezte. Alara a szemét forgatta, majd végighúzta az ujját a lépcső korlátján. – A régi házunkra emlékeztet. Csak az nem volt ilyen mocskos. – Tekintete a foltos, rózsaszín díványra tévedt. – És ilyen rózsaszín. Végigszlalomoztam a dobozok között, miközben egyfolytában a mérőműszerem mutatóját figyeltem. Egy aranyozott keretű tükörben szembetalálkoztam a képmásommal. A meggörbült üveg eltorzult világnak mutatta a szobát. A mutató meg se moccant, miközben követtem a többieket a porlepte könyvtárszobába, ami a lépcsősor másik oldalán volt. Lukas megtorpant az ajtóban. – Ha én el akarnék rejteni valamit, tuti itt dugnám el – mondta. Átvizsgáltuk a polcokat, amik tele voltak könyvekkel és mindenféle furcsasággal: találtunk bogarakat és pillangókat apró dobozkákban, tucatnyi órát, amiknek a mutatói mind ugyanott álltak meg, és jó néhány rézveretes könyvet, amiknek a gerincén az Alice Csodaországban szereplőinek a képei díszelegtek: az egyik magas polcról Fakutya vigyorgott le rám.

Alara pedig leemelt egy könyvet, amin Kalapos szorongatott egy törött teáskancsót. – Vaó, hátborzongató, mi? Nem tudtam, mi nyugtalanított jobban: a régi hógömb, aminek csillogó pelyhei között a Lilburn-kastély miniatűr modellje pihent, vagy a rémült Kalapos képe, aki Csodaország egy törött darabját tartotta a kezében. – Lehet, hogy valami kevésbé feltűnő helyre rejtették – vetettem fel. Alara belerúgott egy üres dobozba. – Nézzünk körül fönt is! Ott történtek a jelentett esetek. – Majd én fedezlek! – lépett elém hirtelen Lukas. A lépcsők meredeken emelkedtek. Elképzeltem, ahogy valaki felfelé lépked, aztán az utolsó lépcsőfokon hirtelen visszalöki egy láthatatlan kéz. Erősebben markoltam meg a korlátot. Amikor Lukas felért, megfogta a kezemet, és segített az utolsó lépcsőfokokon. A keskeny folyosó mentén mindkét oldalon három-három ajtó sorakozott. Közöttük a falakon olajfestmények lógtak. Fodros ruhás hölgyeket és lányokat ábrázoltak. Mindegyikük arckifejezése reménytelenséget tükrözött. A mérőműszer hirtelen pittyegni kezdett. – Érzékel valamit? – kérdeztem ijedten. Lukas készülékén vadul villogott egy piros lámpa, a mutatója pedig oda-vissza imbolygott. Körbenéztem, de semmit nem láttam. – Hol lehet? – Nem biztos, hogy paranormális dolgot észlel – felelte Lukas. – Más jeleket is vesz. Elektromos berendezéseket, kábeleket, olykor még a vízvezetékeket is a falakban. Bármit érzékelhet ezek közül. Alara megtorpant, mi pedig majdnem beleszaladtunk. – Nem hinném, hogy ez a villanyvezeték lenne – mondta. Követtem Alara tekintetét a folyosó végére.

A szőnyegen egy sárga selyemruhás kislány ült, és egy porcelánbabával játszott. Kócos, szőke haja leért egészen a földig. Amikor felkelt a földről, az alakja vibrálni kezdett, mint a régi tévék képe. A babát maga mögött húzva felénk sétált. Tiszta, fehér bőre élesen elütött a szobámban lebegő hulláétól. – Játszani jöttetek? – kérdezte a lány. Szemei élénken csillogtak a kíváncsiságtól. Lukas próbált volna maga mögé húzni, de moccanni sem bírtam. – Persze – válaszolta óvatosan Alara. – Milyen játékokat szeretsz? A gyermek Lukast fürkészte, kék szeme elidőzött a fiú csuklóján. Úgy tűnt, mintha többet látna ott Lukas csupasz bőrénél. Sárga ruhájának széle lobogott, pedig nem volt huzat. Az alakja újra vibrálni kezdett, és ezúttal valaki másnak az arca tűnt fel az övé mögött. Aszott bőrű, karmolásoktól csúfított arcú öregasszony üveges szemei meredtek ránk. Egy pillanattal korábban még fényes, aranyszőke haj zúdult a kislány vállára, most viszont fénytelen, ősz tincsek lógtak rá. A lány felemelte a babát, aminek a fejét zsinór tartotta. A gyermek arca helyett újra az öregasszonyé villant fel, miközben a jelenség még magasabbra emelte a törött játékot. – Azokat a játékokat szeretem, amikben a hozzátok hasonlók úgy végzik, mint a babám.

15. FEJEZET

Lány sárga ruhában A REJTÉLYES EREDETŰ FUVALLAT FELERŐSÖDÖTT, amitől a kislány haja lobogni kezdett. Fényes bőrcipellőiben lassan felénk indult, maga után húzva a babát. A gyermek Lukasra mutatott. Haragtól fűtött hangja éles ellentétben állt ártatlan vonásaival. – Tudom, mit akartok! A süvöltő szél körbeölelte a lányt. Kócos, szőke haja az arca előtt lobogott. – Nem akarunk semmit – mondta Lukas, miközben Alarával együtt hátrálni kezdett. – Kennedy, menj ki a házból! Hallottam a szavait, de a testem nem reagált rá. Mi van, ha a szellem feldühödik, ha megmozdulok? – Nem adom oda a babámat! – rikoltotta a szellem. – Nem akarjuk elvenni a babádat – felelte Alara, és kezét a nyakából lógó ezüstmedál köré zárta. – Hazugság! – sikoltotta a lány. – Tudom, kik vagytok! Szólt nekem, hogy el fogtok jönni! Lukas felemelte a nyílpuskát, és Alara válla felett célba vette a szellemet. – Menj! – kiáltott rám. Botladozva hátráltam pár lépést. A gyermek mosolya ördögi vigyorrá torzult. A teste újra vibrálni kezdett, és megint az öregasszony alakja bukkant elő.

A festmények hirtelen lerepültek a falakról, és a nehéz képkeretek Lukas hátán törtek szilánkokra. A fiú karjával a fejét védve térdre rogyott, nyílpuskája a földre esett. A szőnyeget rögzítő szögek kiszakadtak a helyükről, és apró késekként záporoztak ránk. – Hé! – szólalt meg Alara, kesztyűs kezével a lányra mutatva. – A pokolba veled és a babáddal! A bosszúszellemnek elkerekedett a szeme. Ruhája vadul lobogott a körülötte tomboló szélörvényben. Lukas feltápászkodott, megragadta a nyílpuskát, és újra célba vette a jelenést. A lövedék sebesen suhant a levegőben, és eltalálta a szellem vállát. A baba kicsúszott a kezéből, és széttört a padlón. A lány a játék darabkáira meredt, majd kitátotta a száját, és embertelen sikoltást hallatott, ami az egész folyosón visszhangzott. Egy faasztalka hirtelen elmozdult a fal mellől, és sebesen felém csúszott. Az idő lelassult, a körülöttem zajló eseményeket szürreális képsorozatként észleltem. Alara sikoltott… Lukas felém ugrott… A faasztal széle a hasamnak csapódott… Fa recsegését hallottam, ahogy a hátam nekivágódott a lépcső korlátjának. Éreztem, hogy zuhanok, láttam magam felett a sima, fehér mennyezetet. – Kennedy! Egy kéz erősen megragadta a bokámat, a testem pedig nagyot rándult és nem zuhant tovább. Veszélyes magasságban lengtem a padló felett, amin szétszóródtak a széttört korlát darabjai. A bokámon erősödött a szorítás, s éreztem, hogy valaki felemel. A testem az emelet padlójára simult, majd Lukast pillantottam meg, ahogy fölém hajolt. – Lukas! – kiáltotta Alara sürgetően, mire a fiú talpra ugrott. Oldalra fordultam, és megláttam Alara csizmáit, mögöttük pedig a közeledő szellem fehér cipellőit.

A sárga ruhás lány Lukasra mutatott. – Eltörted a babámat! Az öregasszony arca villant fel újra a kislányé mögött, és a szellem a levegőbe röpült. Alara Lukas elé lépett, és hátrahúzta a karját: ökölbe szorított kezén a kesztyűjéből hidegfém tüskék meredtek előre. Megvárta, hogy a lány a feje fölé érjen, és teljes erőből gyomron vágta. A bosszúszellemnek kidülledt a szeme, a száját sikolyra nyitotta, de egy hang sem jött ki a torkán. Testének körvonalat egyre életlenebbé váltak, ahogy ott lógott Alara kesztyűs ökléről, éppúgy, mint egy törött baba. Lukas immár harmadszorra célzott a nyílpuskával, és újra lőtt. A lövedék megint a szellem vállát találta el, amitől most a jelenés millió darabra robbant, és semmivé foszlott. Aztán minden elsötétült. • – Kennedy! Hallasz engem? – kérdezte a fölém hajoló Lukas. – Mondj valamit! Lassan kitisztult a szoba homályos képe, és visszatértek az elmúlt percek emlékei. Nagy nehezen felültem. Lukas a hátamra tette a kezét, hogy támogasson. A szemében tükröződő riadtság helyét átvette a megkönnyebbülés. – Csak óvatosan! – mondta. – Jól vagyok. – Dehogy vagy jól. – Hol van Alara? – kérdeztem. – Elment megkeresni Jaredet és Csuhást – felelte. A fiú megcsóválta a fejét. Csak úgy áradt belőle a feszültség. – Amikor zuhanni kezdtél, azt hittem…

– Hallgatnom kellett volna rád, és kimenni. – Nem tudtam, hogyan kérhetnék elnézést, amiért majdnem megölettem magunkat. – Tudom, hogy ez az egész nagyon fontos. Lukas finoman megnyomta a hátamat. – Nem ezt akartam mondani. A Váltónak egy darabkája sem érte volna meg azt az áldozatot… – Várjunk csak! – vágtam közbe. – Találtatok valamit? – Aha. Egy olyan színes üvegkorongot, amit a tervrajzon láttunk Csuhás naplójában. – Lukas a széttört porcelándarabokra pillantott, amik a padlón hevertek. – A babában volt elrejtve. – És a többi hol lehet? – Nem tudom. – Lukas felcsúsztatta a kezét a hátamon, és megszorította a villámát. – Tudsz járni? Bólintottam, bár nem voltam biztos a dologban. A hátam úgy fájt, mintha megtaposták volna. – Adj egy percet! – mondtam. Lukas szétterítette a kabátját a földön, majd összegyűjtötte a baba maradványait, és a közepére szórta őket. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – El kell égetnünk ezeket. Ha nem pusztítjuk el a szellemek maradványait, később visszatérhetnek. Ugyanez vonatkozik a személyes tárgyaikra. Amint végzett, összefogta a kabát sarkait, és kis csomagot formált belőle. Egy kézzel átkarolt és fölsegített. A keze a pólóm aljához csúszott, és hozzáért a bőrömhöz. – Várj csak! Ott maradt egy. – Apró, háromszög alakú porcelándarabra mutattam, amibe egy műanyag szemet ágyaztak. – Valami van rá írva. Lukas felkapta a porcelántöredéket, de közben egy kézzel továbbra is szorosan átkarolt. Megfordította a darabkát, amin az állt: Millicent Avery, Middle River, Maryland. – Szerinted ez mit jelent? – kérdeztem.

– Talán a baba készítőjének a neve – felelte Lukas. A kezembe nyomta a porcelándarabot, én pedig a zsebembe csúsztattam. Ahogy a fiú lesegített a lépcsőn, a mellkasához támasztottam a fejem, és a szívverését hallgattam. Az egyenletes dobogás hangja megnyugtatott, és elvonta a figyelmemet fájdalmasan sajgó izmaimról. Hirtelen újra felébredt bennem a félelem. „Mi van, ha nem a kislány volt az egyetlen szellem a házban?” A lépcső aljához érve nyitva találtuk a bejárati ajtót. A kintről beszűrődő fény visszaverődött a poros csillárról, és megcsillogtatta a padlót. Eszembe jutott róla a hógömb, amibe a Lilburn-kastély miniatűr mását zárták, és ami egykor gyönyörű lehetett. Megkönnyebbültem, amikor végre kiértünk a házból. Jared bukkant fel a ház sarkánál. Elénk sietett, nem várta meg, hogy leérjünk a lépcsőn. Szinte füstölt a méregtől. Alara és Csuhás alig tudott lépést tartani vele. Ekkor döbbentem rá, hogy Lukas még mindig a derekamat fogja. Szédültem ugyan, de gyorsan elhúzódtam a fiútól. – Mi történt? – kérdezte Jared, dühösen Lukasra meredve. – Egy kislány bosszúszellemével találkoztunk odabent… – kezdte Lukas, de a bátyja félbeszakította. – Alara azt mondta, hogy Kennedy majdnem meghalt miattad! – kiabálta. Már-már úgy hangzott, mintha érdekelné a hogylétem. – Nem ezt mondtam – szólalt meg Alara, és csodálkozva nézett Jaredre. Lukas keze ökölbe szorult. – Veled talán nagyobb biztonságban lett volna? – kérdezte. – Mindketten tudjuk, hogy mindig a saját bőrödet mented először. Jared úgy hőkölt hátra, mintha a fivére megütötte volna. Alara közéjük lépett. Feltartott egy ezüstkarikát, ami kék üveglapot foglalt magába.

– Ezt tartogassátok későbbre! Meg kell találnunk a Váltó többi részét. Jared nem moccant. Lukas leejtette a kabátját a földre, amiből előbuktak a törött baba maradványai. – Ezeket el kell égetni. – Erre ráírtak valamit – mondtam, miközben előhalásztam a porcelánszilánkot a zsebemből. Csuhásnak adtam. – Srácok? – szólalt meg a fiú a tenyerén fekvő tárgyat nézve. – És ha történt volna vele valami? – szegezte a kérdést Jared a fivérének. – Négyen nem tudjuk ezt megcsinálni. Pár pillanat csend következett, ami elég volt, hogy ráébredjek a szavak jelentésére. Jared nem az irántam érzett felelősség miatt bukott ki. Én csupán eszköz voltam számára. Fittyet hányva a fájdalomra, ami a hátamban izzott, elcsörtettem Jared mellett. – Srácok! – kiáltotta Csuhás. – Mi az? – kérdezte Jared, a fiú felé fordulva. A porcelándarab még mindig ott volt Csuhás kezében. – Ez a nagyapám kézírása – felelte.

16. FEJEZET

Vonaltörés ALUDNI AKARTAM, de nem tudtam kiverni a fejemből az elmúlt pár nap eseményeit, és azt, amit Jared mondott a Lilburn-kastély előtt. Tudtam, hogy Lukas és Jared azért mentette meg az életemet, mert azt hitték, én vagyok a hiányzó ötödik Légió-tag, meg hogy közéjük tartozom. Azt is tudtam, hogy amikor beültem velük a furgonba, még nem hittem ebben az egészben. De akkor is beszálltam melléjük, mert Jareddel, Lukasszal, Alarával és Csuhással ellentétben én teljesen egyedül voltam. Ők számíthattak egymásra, és menedéket találtak az összetartozás láthatatlan védőfala mögött. Én is tartozni akartam valahová, hogy ne egyedül kelljen szembenéznem a való világ és a lelkem démonaival. Mostanra bebizonyosodott, hogy ez lehetetlen. Kizárólag magamra számíthattam. Halkan kimásztam az ágyamból, odaosontam az ablakhoz, és a párkányra könyököltem. A háztetők felett telihold ragyogott az égen. Anya jutott eszembe róla. Mindig azt mondta, hogy a hold ilyenkor megtelik kívánságokkal, és ha az enyém is közéjük kerül, akkor holdfogyatkozáskor talán valóra is válik. Lehet, hogy nem kívántam eddig semmit eléggé.

Még egyszer kinéztem az utcára, majd levettem a könyököm a párkányról. Fogtam a csizmáimat, és a lepedők közötti átjáró felé lopakodtam. Pár lépésre voltam a kijárattól, amikor valaki megszólalt mögöttem: – Hová készülsz? Jared Csuhás munkaasztalánál ült egy gyér fényű viharlámpa társaságában. „Naná, hogy ébren van. Nyilván soha nem alszik.” Belebújtam a csizmáimba, és odamentem hozzá. Az asztalon Csuhás naplója hevert, a Váltó tervrajzánál kinyitva. Jared a válaszomat várta. Vonásai szinte túlviláginak tűntek a lámpa fényében. – Elmegyek – feleltem végül. A fiú homlokán ráncok jelentek meg. – Erre magamtól is rájöttem. Megtudhatom, miért? – Nem tartozom közétek. – Éreztem, hogy összeszorul a mellkasom. – Erről ma mind meggyőződhettünk. – Mert rögtön elsőre győztél le egy bosszúszellemet? – Nem, hanem mert majdnem megölettem magam, és Lukasnak és Alarának is baja eshetett volna miattam – feleltem. Jared véreres szemei rám szegeződtek, és ezúttal nem engedték el a tekintetemet. – Azt hiszed, te vagy az egyetlen, akit megtámadott egy bosszúszellem? A hangja elmélyült. Mélyebb lett, mint máskor. Mélyebb, mint a fivéréé. – Miért, nem így van? – Nem. És nem is te leszel az utolsó. – Jared megdörzsölte az arcát. – Egy démon vadászik ránk. Ötünknek össze kell fognia. „Ötünknek.” A szavai ismét fájtak. – Igen, ezt ma elég egyértelművé tetted.

– Miről beszélsz? Úgy tűnt, nem érti, mire gondolok. – Egyetlen dolog miatt érdekel a sorsom, azt hiszed, én vagyok a Légió ötödik tagja, akit eddig kerestetek. Igyekeztem higgadtan beszélni, de a bennem fortyogó harag minden szavamból érezhető volt. – Kennedy, sajnálom, ha… – Ne! – szakítottam félbe, feltartva a kezemet. Nem vágytam a szánakozására. Vissza akartam kapni a régi életemet: anyát, Elle-t, bárkit, aki törődött velem. – Ne fecséreld rám az idődet! Inkább keresd meg azt, akire valóban szükségetek van! Jared felállt az asztaltól, és elém lépett. – Nem hiszem, hogy fecsérelném veled az időmet – mondta. Minden, amit eddig próbáltam magamba fojtani, hirtelen előtört belőlem. – Én nem vagyok olyan, mint ti! Anya egy szót sem szólt nekem erről az egészről, és a családomból senki nem hagyott rám semmit. „Kivéve a magányt, amit apámtól kaptam, amikor elhagyott minket.” Jared közelebb lépett, és olyan mélyen a szemembe nézett, hogy megborzongtam. – Ez még nem jelenti azt, hogy nem vagy közénk való. Hogy mondhatnám el neki, hogy a saját apám úgy sétált ki a házunkból örökre, hogy még csak el sem búcsúzott tőlem? Jared kék szemei az enyémet fürkészték, de mintha nem is rám, hanem a lelkem legmélyére nézett volna. Kíváncsi voltam, vajon mit láthat bennem. – Talán csak ezt akarod hinni, hogy ne kelljen tovább keresnetek – feleltem halkan. – Engem akarsz meggyőzni erről, vagy magadat? – kérdezte Jared, továbbra is a szemembe nézve. Szünetet tartott, mintha alaposan megfontolná, amit mondani akar. – Egyedül a Légió képes

megállítani Andrast. Ha tényleg el akarsz hagyni minket, legyél nagyon biztos magadban, mert rengeteg ártatlan élet múlhat rajta. „Most már mások életéért is felelős lettem?” A sajátomra is épp elég nehéz volt vigyáznom. Mielőtt válaszolhattam volna, kiáltások törték meg a csendet. A raktár másik feléből érkeztek. Jared azonnal odarohant. A lepedők másik oldalán Lukas, Csuhás és Alara a fémkeretes ablak elé gyűlt, ami folyamatosan zörgött. A vastag csavarok, amikkel rögzítették, kitekeredtek a helyükről, és egymás után potyogtak le a betonpadlóra. Lukas rányomta a tenyerét a keretre, hogy a helyén tartsa. – Nem tudom, mi történhetett. Besóztuk az ablakpárkányt is, de valami megtörte a vonalat. Ugyanaz az ablak volt, amin alig egy órája kifelé bámultam az éjszakába. „Valami megtörte a vonalat.” Lassan felemeltem a karomat. Csuklótól könyökig fehér, vékony porréteg fedte a bőrömet. Jared is észrevette, és közelebb húzott magához, hogy megnézze. Megérintette az apró sókristályokat, majd lesöpörte őket a karomról. Mintha azt várta volna, hogy előbukkanjon valami a só alól. – Nem tudtam… – El kell mennünk innen. Most! – szakított félbe Jared, majd halkabban folytatta, hogy csak én halljam, amit mond. – Erről egy szót se! Majd én elrendezek mindent. Alara friss sócsíkot akart húzni az ablakpárkányra, de Jared kikapta a zsákot a kezéből, és ledobta a földre. A szürke betont beborították az apró, fehér kristályok. – Semmi értelme. Andras hamarosan rájön, hogy itt bujkálunk – mondta Jared, majd Lukashoz és Csuháshoz fordult. – Pakoljatok össze! Elmegyünk.

– Ahhoz előbb épségben ki kell jutnunk innen – mondta Alara, és elviharzott mellettem. Az ablakkeret a frissen leszórt só ellenére is tovább rázkódott. Lehet, hogy semmi nem tudott bejutni az épületbe, de valaminek odakint mégis egyértelműen ez volt a szándéka. Jared próbálta a helyén tartani a keretet, de azt már csak néhány rozsdás csavar tartotta a falban. Az ablak másik feléhez akartam menni, de Jared a lepedők felé biccentett. – Csuhásnak segíts! – mondta. – Magunkkal kell vinnünk mindent, amit csak bírunk! Tétováztam. Egy csavar kirepült a vaskeretből, és végiggurult a padlón. Elfutottam. – Alara, jól jönne a segítség! – kiáltotta Jared. A lány, kezében egy rozsdamentes acéltálkát tartva, azonnal felbukkant a lepedők közötti átjáróban. Egy marék sötétzöld, sárszerű anyagot mert ki a tálkából, és X-et húzott vele az ablakra. Elhaladtam Lukas mellett, aki könyveket és ruhákat dobált a hátizsákokba. Meg sem álltam Csuhásig. A munkaasztalán két utazótáska hevert, a fiú pedig a fegyverektől és szerszámoktól a hulladékfémig mindent beléjük hajigált. Levettem néhány dolgot a polcokról, de nem tudtam, mit kéne magunkkal vinni. Szöges dobozokat, lőszert vagy inkább szerszámokat? – Ez egy újabb kopogó szellem? – kérdeztem. Csuhás a fejét rázta, amitől a szemébe hullottak szőke hajtincsei. – Nem tudom. Meg akarod várni, hogy kiderüljön? Üvegcsörömpölést hallottunk, aminek a hangját visszaverték a falak. Jared rontott át a lepedők között Lukasszal és Alarával. – Induljunk! – kiáltotta. Felkaptam az egyik táskát, és szaladtam az ajtó felé. Csuhás megragadta a másikat, de a rántástól elszakadt a szíja, így a benne

lévő csavarhúzók és a lőszer kiborult a padlóra. A fiú letérdelt, és próbált annyit felkapni belőlük, amennyit kézben elbírt. A raktár másik feléből fémes nyikorgást hallottunk, hangosabb volt, mintha száz csavar koppant volna egyszerre a földön. Alara gyorsan körbenézett a helyiségben. – Nem jutunk ki időben! – Hozzátok a tartályt! – Csuhás otthagyta az elszakadt táskát. Jared leakasztott a falról egy piros poroltót. – Háromra – bólintott Lukasnak, aki a kijáratnál állt. – Egy, kettő, három! Lukas feltépte az, ajtót, Jared pedig kirohant, és sűrű, fehér felhőbe burkolt körülöttünk mindent. Pár másodperc múlva mindannyiunkat beterített a ragadós oldat. – Be a furgonba! – Lukas szó szerint behajított a járműbe. Jared elhajtott az épület mellől, Csuhás pedig letörölte a sóoldatot az arcáról. – Ez pöpec volt. Csinálok majd még párat ezekből – mondta Csuhás, miközben előhalászott valamit az egyik elázott táskából. – A hegesztőpákám legalább itt van. Sosem tudhatod, mikor kell valamit meggyújtani. Átkaroltam a térdemet, hogy enyhítsem a reszketésemet. Több esélyem nem lesz éjszakai szökésre, se Elle-hez, se a nagynénimhez, se abba a hülye bentlakásos suliba, amit még csak nem is láttam. A démon mar kétszer ram talált, és nyilván nem adja fel. Figyeltem, ahogy a távolodó raktár egyre kisebbé válik. Néhány másodperc leforgása alatt hihetetlenül messzinek tűnt. Egy újabb hely, ami többé nem biztonságos. Létezik meg vajon biztonságos hely a világban?

17. FEJEZET

Middle River – EGY CSOMÓ CUCCUNK OTT MARADT, a fegyverekről és a lőszerről nem is beszélve – mondta Csuhás, aki velem szemben ült a furgon rakterében, és a táskájában kutakodott. A közlekedési lámpák villogó fényeiben még fiatalabbnak látszott. – Készíthetsz majd újakat – felelte Lukas, nem túl meggyőzően. – A szerszámaim és a munkaasztal nélkül aligha. A bűntudat nehéz kőként nyomta a lelkemet. Bocsánatot akartam kérni a többiektől, de Jared időnként lopva rám nézett a visszapillantó tükörben, némán emlékeztetve, hogy egy szót se szóljak. Biztos megvolt rá az oka. Még egy dolog, amit nem értettem. Akárcsak a piros karikákat a térképen és a sócsíkokat. A mellettünk elsuhanó sötét utcákat néztem. Teremtett lelket sem láttam pár srác kivételével, akik egy italbolt törött táblája alatt cigarettáztak. A kabátjuk koszos és szakadt volt, arcuk nyúzottnak tűnt. Valószínűleg elszöktek otthonról. Mint én. Alara kinyitotta az egyik hátizsákot, amit Lukas cipelt ki a raktárból menekülés közben. – Nagyanyám naplója szerencsére itt van, az általa ismert varázslatok és mágikus védőjelek leírásával. Csak hát, a hozzájuk szükséges növényeket és anyagokat nehéz lesz pótolni. Mágnesérc és tengeri kagyló aligha kapható a vegyesboltban.

– Nem mehetünk vissza – jelentette ki Jared. – Csuhás készít majd új fegyvereket, a többi cuccot meg előbb-utóbb beszerezzük. – Úgy érted, beszerzem – felelte Alara bosszúsan. – Végül is te vagy köztünk a gazdag gyerek – kacsintott a lányra Lukas –, de nyugodtan kiveheted azt a húszast a pénztárcámból. – Nem futószalagon érkezik hozzám sem a pénz – felelte Alara. – Minden hónapban egy adott összeget kapok. Eszembe jutott, hogy a Lilburn-kastély az otthonára emlékeztette Alarát. Ott azt hittem, hogy a házban lévő régiségekre és a csillárra gondol, nem magára a kastélyra. – Hegeszteni nem lehet csak úgy akárhol – csóválta a fejét Csuhás. – Ne aggódj, találunk új búvóhelyet! – mondta Jared, és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, de látszott rajta, hogy őt is kétségek gyötrik. – Nem hallgathatnánk valami zenét? – kérdeztem. A kocsiban mindenki felnyögött. – Ne kezdjétek! – felelte fejcsóválva Jared. – Gyerünk, játszd le Kennedynek a kedvenc CD-det! – mondta vigyorogva Lukas, majd hátrafordult, mintha a testvére legsötétebb titkát árulná el nekem. – Komolyan beszélek, tényleg CD. – Na és? – Jared oldalba bökte fivérét. – Ez egy régi furgon. – A CD meg pláne az. Lukas megnyomott pár gombot a műszerfalon, amitől azonnal 80as évekbeli zene bömbölt a hangszórókból. Ismerős volt a dallam. – Ez filmzene? – kérdeztem. Mindannyian felnevettek. Jared a szabad kezével próbálta lehalkítani a zenét, de valahányszor letekerte, Lukas háromszor olyan hangosra állította. – Állítsd le! Bevérzik tőle a fülem! – panaszkodott Csuhás. Lukas végül engedte, hogy Jared kikapcsolja a lejátszót, de még Alara sem állta meg a dolgot nevetés nélkül.

– Egy ősrégi, béna film, Az elveszett fiúk betétdala – mondta a lány. – Igenis jó film! – vágott vissza elvörösödve Jared. Csuhás megköszörülte a torkát, és igyekezett felnőttes hangon beszélni, amiről a régi matektanárom jutott az eszembe. – Igen, srácok, sőt, én azt hallottam, hogy a zenéje is jó ám! – nyekeregte. – Szerencséd, hogy nem tudok hegeszteni – mondta a fiúnak Jared. Bosszúsnak akart látszani, de a szája sarkában mosoly bujkált. Csuhás ledobta a hegesztőpákáját a mellettem lévő ülésre. Az eszköz markolatába bele volt égetve a neve. – Nem ez a valódi neved, ugye? Azóta foglalkoztatott a kérdés, amióta először hallottam, hogy hívják. – Nem – vigyorgott a fiú. – Ez is a kis vicceink egyike. – Még egy vicc? Nem biztos, hogy többet el tudok viselni – feleltem. – Ez kivételesen jó poén – szólalt meg Lukas. – Amikor először láttam a srácot fegyvert tákolni, megjegyeztem, hogy ez elég szokatlan szakterület egy pap leszármazottjának. Még ha elbocsátott papról is van szó. Csuhás a fejére húzta a kapucniját. – Én pedig azt feleltem, hogy a bosszúszellemek elleni fegyverek készítése már önmagában vallás, aminek én vagyok a főpapja. Szerencsére nekem nem tilos a csajozás. Mindannyian felnevettünk. Olyan volt, mintha mostanáig visszatartottuk volna a lélegzetünket, ám hirtelen ismét normális srácokká váltunk – akik épp hazafelé furikáznak, hogy kifosszák a hűtőt. Ehelyett viszont mind arra vágytunk, bárcsak találnánk egy helyet, amit otthonnak nevezhetünk. •

Csuhás a kék üvegkorongot a szeme elé tartva átlapozta a naplóját, hátha titkos üzenetekre bukkan. – Te látsz valamit? – kérdezte tőlem. Semmit nem láttam. Ki se kellett mondanom, Csuhás úgy is tudta. Baltimore környékén, egy kis étteremben üldögéltünk. Két gofri és egy csésze enyhén fahéjas kávé után sikerült kissé magamhoz térnem. Lukas az eperturmixát kevergette egy szívószállal. – Azt hiszem, rosszul leszek – mondta. – Mégis, mit vártál? – kérdezte Alara a szemét forgatva. – Tejturmixot iszol reggelire. – Kéred a maradékot? Lukas a lány elé tolta a poharat. Alara úgy méregette a turmixot, mintha motorolajból készült volna. – Tudod, hogy nem eszem rózsaszín kaját. – Allergiás vagy az eperre? – kérdeztem. – Nem, csak szimplán nem eszem meg semmit, ami rózsaszín – felelte Alara lazán, mintha ez magától értetődő lenne. – Miért nem? Alara rám nézett, majd beleszórta a kávéjába az immár vagy tizedik cukroszacskó tartalmát. – A családom szerint a rózsaszín a halált jelképezi. Inkább ennék meg egy patkányt. – Alaposan megcukrozva, mi? – kérdezte Csuhás a lány kávéjára mutatva. Jared egyedül üldögélt a pultnál, és kifelé bámult az ablakon. Láthatóan úgy elmélyedt a gondolataiban, hogy nem észlelt semmit a külvilágból. Kíváncsi voltam, miért ül ott egymagában, miért húzódik félre tőlünk, mintha ő lenne a kívülálló közöttünk. Jared észrevette, hogy figyelem, de továbbra is kifelé bámult. Odasétáltam a mellette lévő üres székhez. – Leülhetek?

– Parancsolj! – felelte a fiú. Összegöngyölt kabátját az ölében szorongatta. Egy kis ideig egyikünk sem szólt. A csend áthidalta a köztünk lévő szakadékot. – Ez az egész az én hibám – mondtam végül. – Nem – tiltakozott Jared. Az ablak felé fordultam. A bűntudattól összeszorult a gyomrom. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy a szemébe nézzek. – A raktárban biztonságban voltatok, amíg én meg nem jelentem. – Sosem vagyunk teljes biztonságban – felelte Jared, miközben előredőlt, és a térdére könyökölt. – De legalább volt hol aludnotok. Felelősnek éreztem magam mindenért, ami történt. Még anya haláláért is. Mi van, ha én vezettem el hozzá azt a démont, ahogy a bosszúszellemeket is a raktárhoz? Jared megdörzsölte a szemét, és én rádöbbentem, mennyire fáradt. Az a fajta nyúzottság látszott az arcán, ami nem csupán alváshiányból ered, hanem egy olyan tehertől, amitől nem szabadulhat az ember, és nem oszthat meg másokkal. – Egyikünk sem szólt neked, hogy az ablakpárkányokat is lesóztuk. Én tehetek az egészről. – Jared előrehajolt, és lehorgasztotta a fejét, így már nem láthattam az arcát. – Nem először fordul elő. – Hogy nem szóltál róla? – Nem… – A fiú a tarkójához emelte a kezét, mintha egy láthatatlan támadótól akarná megvédeni magát. – Felejtsd el! Jared a kávéjáért nyúlt, amitől felcsúszott a pólója ujja. A felkarján madarat ábrázoló tetoválást pillantottam meg. Nem holló volt, vagy sólyom, pedig egy olyan embertől, mint Jared, ilyeneket vártam volna. De ez a madár majdhogynem törékenynek tűnt. – Az micsoda? – kérdeztem a tetoválásra mutatva, és közben véletlenül hozzáértem a bőréhez. A fiú azonnal elrántotta a karját.

Fel akartam állni a székből, hogy leplezzem a zavaromat, de Jared megfogta a csuklómat, és szinte könyörgően nézett rám. Úgy járta át a testemet a forróság, mintha jókora adrenalinlöketet kaptam volna. Megdöbbentem, mert ismerős volt az érzés. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor Chris fogta meg a kezemet: csak arra tudtam gondolni, hogy a bőre az enyémhez ér, amitől tisztára összezavarodtam. Emiatt nem jöttem rá hamarabb, milyen ember valójában. Megvoltak a maga lelki hegei és sebei, és neki hála én is gazdagodtam néhánnyal. Többet nem akartam szerezni. Jared még mindig a szemembe nézett és a csuklómat fogta. – Ez egy fekete gerle – felelte halkan. – A papok azért választották ezt a madarat, mert ritka, nagyon kevés van belőle, akárcsak a Légió tagjaiból. Emellett a gerle az egyetlen madár, amivé az ördög nem tud átalakulni, és így a démonok se. Az arcomat figyelte, várta, hogy mit felelek minderre. Visszaültem a székre, a csuklóm pedig kicsúszott a kezéből. – Szóval, te hiszel az ördögben? – kérdeztem. – Nem számít, én mit hiszek – felelte habozva Jared. – Ő biztos hisz bennünk. Mertem remélni, hogy ez megint csak egy olyasfajta régi bölcsesség, amit az apja hagyott rá, és nem olyan, amit a saját bőrén tapasztalt. – Segítetek nekünk, vagy mi lesz? – kiáltott ránk Csuhás az üres étterem másik végéből. Lukas felénk pillantott. Csalódottnak tűnt, és gyorsan elfordult. Feltámadt bennem a bűntudat. Nehéz volt két tűz között az ikrekkel, főleg, mert az egymáshoz való viszonyuk állandóan változott. Egyik pillanatban vállvetve küzdöttek a paranormális jelenségek ellen, a másikban pedig egymást marták. Jared visszajött velem az asztalhoz, ahol a többiek ültek, és csendben helyet foglalt mellettük.

Alara már nem a sértő megjelenésű eperturmixra koncentrált, hanem a törött porcelándarabot vizsgálgatta. – Middle River. Valahol tutira láttam már ezt a nevet. – A lány átlapozta a naplóját, és végül rábukkant egy oldalra, aminek a sarkába megsárgult újságcikk volt beragasztva. A szöveg felett egy virágmintás ruhájú nő és egy kisfiú kopott fényképe állt. – Nem hiszem el. Nagyanyám vagy százszor elmesélte ezt a történetet, de soha nem említette sem a nőnek, sem a helynek a nevét. Csuhás áthajolt Alara válla felett. Ő volt az egyetlen, akit a lány ennyire közel engedett magához. – Milyen történetet? – Egy gazdag orvosról szól, akinek viszonya volt a birtokán dolgozó cselédlánnyal – felelte Alara. – Hat-hét évvel később a fazon egyszer részegen tért haza, és mindent bevallott a feleségének. A nő totál bekattant, és a kúthoz rángatta a cselédlány kisfiát. Az anyja próbálta megmenteni a gyerekét, de az orvos felesége belökte a kútba. A fiú nem tudott úszni, ezért az anyja utánaugrott. A zuhanástól a nő kitörte a nyakát, a fiú pedig megfulladt. A cikk szerint a halott cselédlány neve Millicent Avery volt. – Szerinted a Váltó egyik darabja ott lesz elrejtve? Lukas először szólalt meg azóta, hogy Jareddel visszaültünk az asztalhoz. Csuhás Lukas elé tolta az eperturmixot. – A nagyapám Alara nagymamájával tudott kapcsolatba lépni a Légióból. Ha ő hagyta hátra ezt a nyomot a kastélyban, akkor logikus, hogy olyan helyre vezet a porcelándarab, amit Alara nagymamája is ismert. – Ők barátok voltak? – kérdeztem. Alara megrázta a fejét. Hosszú, sötét fürtjei a vállára hulltak. – Nem, az információáramlás egyirányú a Légión belül. Csuhás nagyapja tudta nagyanyám nevét, fordítva viszont nem így volt. Nagyanyám egyedül Lukas nagybátyjával tudott kapcsolatba lépni.

– A nagybátyánk csak az apánkat ismerte a Légión belül – tette hozzá Lukas. – Apa pedig csak az eltűnt ötödik taggal tudott volna kapcsolatba lépni. Ő volt az egyetlen, aki két Légió-tagot is ismert: a fivérét és a te édesanyádat. Fejben feltérképeztem az ismeretségek vonalát: Csuhás nagyapja Alara nagyanyját ismerte, ő Lukas és Jared nagybátyját, ő az édesapjukat, aki az ötödik tagot, aki pedig Csuhás nagyapját. Hirtelen rájöttem, miért volt annyira fontos a rejtélyes ötödik személy. Nemcsak erősebb lett tőle a Légió, de általa vált teljessé az információs lánc. – De ha a nagymamád és Csuhás nagypapája nem voltak barátok, miért Middle Riverben rejtette volna el a korongot? – kérdeztem Alarától. – Nagyinak volt egy péksége El Portalban, amikor még Floridában laktunk. Néha kapott leveleket. Mindegyik kódolt üzenet volt, feladó nélküli borítékban. Ezeket mindig hátravitte a műhelyébe, ahol a védőjelein dolgozott, és ott dekódolta őket. Lehet, hogy Csuhás nagyapja küldte neki a cikket Millicent Averyről. Így üzenve, hogy a korong ott van elrejtve. Próbáltam elképzelni magam, ahogy azok szerint a titkok és szabályok szerint élek, amikhez ők négyen annyira hozzászoktak. Jared és Lukas számíthattak egymásra, de mi lehetett a helyzet Alarával és Csuhással? Vajon nekik voltak barátaik odahaza? Alara rábökött az újságkivágásra. – Nagyanyám rengetegszer elmesélte ezt a történetet. Azt mondta, hogy egy jó anya mindig megvédi a gyermekét. – Lehet, hogy Millicent most valami mást védelmez – mondtam. – Tudjátok, mit jelent, ha nála van a Váltó egyik alkatrésze, ugye? – kérdezte fejcsóválva Csuhás. – Hogy a kútban lesz – felelte Lukas. – Akkor jobb, ha mihamarabb útnak indulunk. Alara rádobott egy szalvétát a rózsaszínű turmixra.

– Támogatom az ötletet – suttogta Jared, a falra erősített tévé felé bólintva. A reggeli műsor hangerejét levették ugyan, de a képernyő alján futó narancssárga üzenet tisztán kivehető volt. „SÁRGA RIASZTÁS – KENNEDY WATERS, 17 ÉVES. UTOLJÁRA GEORGETOWNI OTTHONÁNÁL LÁTTÁK.” A tévéből az évkönyvbeli fényképem mosolygott rám. A fülemet hegyezve figyeltem a bemondóra. – Kennedy Waters tizenhét éves, százhatvanöt centi magas, ötvenöt kilós, hosszú, barna hajú és barna szemű lány. Utoljára november tizenharmadikán látták Georgetownban, az O Street-i otthonánál. A képernyőn egy remegő kamera képét láttam, ami végigpásztázta az utcánkat, majd elidőzött az udvarunk maradványain. Mindenhol rendőrök voltak, a háttérben piros-kék lámpák villogtak. Jared a kezembe ejtette a furgon kulcsait, és némán az ajtóra mutatott. Ezután odasétált a pulthoz, és rendelt egy kávét a pincérnőtől, hogy elterelje a figyelmét, amíg én kislisszolok az étteremből. A furgon első üléséből figyeltem, ahogy Jared egy olyan nővel flörtölt, aki az anyja lehetne, miközben Lukas kényelmes tempóban összeszedte a naplókat. Alara felvette a fekete bőrkabátját, Csuhás pedig visszatette a hátizsákjába a csavarhúzóit és egyéb kütyüit. Ha nem ismerem őket, azt gondoltam volna, hogy négy átlagos gimist látok, akik suliba menet beugrottak az étterembe egy kávéra. Egy srácot – akiről senki nem tudott semmit, mert senkit nem engedett közel magához; egy ifjú zsenit – aki három osztályt ugrott egyszerre, mert olyan jól ismerte a függvényeket; egy lányt – akivel minden fiú randizott volna, de senki nem merte leszólítani; és végül egy cuki pofát – aki úgy nézett ki, mint a szomszéd srác, csak éppen túl sok titoknak volt a birtokában. Tudtam, hogy mindezek igazak is, meg nem is rájuk nézve. Ők négyen valami nagyobbnak a részei voltak.

Amikor kisétáltak az étterem üvegajtaján, úgy gondoltam, hogy talán valóban közéjük tartozom.

l8. FEJEZET

Egy jó anya AZ ELHAGYATOTT BIRTOK néhány mérföldre volt Middle Rivertől. Szögesdrót kerítés vette körbe, amit egy sor göcsörtös nyírfa törzséhez szögeztek hozzá. A házhoz vezető földutat rozsdás lánccal lezárt kapu torlaszolta el. Bárki lakott is itt egykor, nem igazán szerethette a látogatókat. Lukas felnyitott egy rekeszt a furgon padlójában. Csuhás műanyag kötelet és egy elektromágneses mérőműszert, Lukas pedig egy drótvágót kapott ki belőle. Azok után, hogy Csuhás eddig mindenhová magával hurcolta a hegesztőpákáját, már meg sem lepődtem a dolgon. Alarának sikerült a drótvágóval kinyitnia a kaput. Jared ledobta a láncot a földre, a lány pedig hozzá hajolt, és a fülébe súgott valamit. A fiú rám pillantott. – Biztonságosabb lesz mindenki számára – mondta Alara kicsivel hangosabban. – Mi lesz biztonságosabb? Egyértelmű volt, hogy rólam beszélnek. – Szerintem jobb lenne, ha te itt maradnál – felelte keresztbe tett karral Alara. Eszembe jutott a Lilburn-kastély, ahogy csak dermedten álltam, amikor Lukas rám parancsolt, hogy szaladjak ki a házból. – Tudom, hogy elkövettem pár hibát… – Pár hibát? – csattant fel Alara. – Tegnap este majdnem meghaltunk miattad!

Elszorult a torkom. Alara rájött, mi történt. – Miről beszélsz? – kérdezte Lukas a lánytól. Alara nem vette le rólam a szemét. – Szerinted ki kente szét a sócsíkot az ablak előtt? – kérdezte a fiútól. Azt kívántam, bár nyelne el a föld, de megérdemeltem Alara szidalmait. Eszembe jutottak Markus sorai Jared naplójából, amikor arról írt, hogy egyetlen elhibázott vonal elég egy démon szabadon eresztéséhez. A tudatlanságom a többiek életébe kerülhetett volna. A milliónyi haszontalan kép és szöveg ellenére, amiket az agyam az évek alatt elraktározott, nem találtam a megfelelő választ. – Nem tudhatta – szólalt meg Jared, mielőtt felelhettem volna. – Véletlen volt. – Meg kellett volna… Nem folytathattam, mert Jared közbevágott: – Én mondtam Kennedynek, hogy ne szóljon a dologról. Nem lett volna értelme. „Miért véd engem?” Lukas nekidőlt a furgon oldalának, és a fivérét nézte. – El kellett volna mondanod. A titkok veszélyesek. Lukas hangjában volt valami, amit akár fenyegetőnek is lehetett venni. Jared nem felelt. – Na-nagyon sajnálom – nyögtem ki végül. – Mi évek óta képezzük magunkat, Kennedy pedig csak pár napja tud erről az egészről – mondta Csuhás a vitázók közé lépve. – Idővel bele fog jönni. – Nézzetek csak rá! – Alara úgy beszélt rólam, mintha gyanúsított lennék. – Ő focimeccsekre való, nézőnek, műanyag pohárral a kezében. Lukas odament a lányhoz, és gyengéden megszorította a vállát. – Véletlen volt az egész – mondta.

Alara lerázta magáról a fiút, majd farkasszemet néztek, míg némán megegyezésre nem jutottak. A lány egy szót sem szólt, miközben elindultunk a birtok kapuja felé. Még akkor is csendben volt, amikor átléptük a földön heverő szétvágott láncot, ami úgy kanyargott a porban, mint egy újabb csík, amihez nem szabad hozzáérnem. Figyeltem, ahogy előttem baktattak a domboldalon. Vajon hány hibát hajlandóak még megbocsátani? És vajon mennyit fogok még elkövetni? Lukas lelassított, míg fel nem zárkóztam hozzá. Leszegett fejjel haladtam mellette. – Ne aggódj Alara miatt! – mondta Lukas. – Pár nap, és a fegyvereiteket cserélgetitek egymással. Majdnem elmosolyodtam. Lukas kissé előrehajolt, hogy jobban lássa az arcomat. – Csak nem elmosolyodtál? – kérdezte. Ezúttal valóban úgy történt. Hirtelen megpillantottuk a domb tetején álló, omladozó kőházat. Az épület olyan volt, mint egy üres csigaház, ami a semmi közepén árválkodik. – Ijesztő, mi? – kérdezte Lukas. – Miért, a vérszomjas kislány és a törött babája nem volt az? – Igaz. De ezzel a hellyel kapcsolatban valami nyugtalanít. – Talán az, hogy itt embereket öltek meg – mondta Alara a domb tetejéről. A távolban ott várt ránk a kút. Inkább hasonlított egy tündérmese illusztrációjára, mint kettős gyilkosság helyszínére. – Megnézem – mondta Jared, de Lukas megelőzte. – Majd én – mondta fivérének. Végiglépdelt a kiszáradt gyepen. Visszatartott lélegzettel néztem, ahogy áthajolt a kút peremén. Aztán hátrébb lépett, és meglengette a mérőműszert a kútkáva töredezett kövei körül. – Nem érzékel semmit – mondta végül.

Körbeálltuk a nyílást. A sötét vizet övező kövek körkörös mintában tekergőztek. Elképzeltem, milyen lehet beleesni a kútba, majd megpróbálni kimászni belőle úgy, hogy csak a csúszós kiszögellésekbe lehet kapaszkodni. Lehetetlen vállalkozás, főleg egy kisfiú számára. – Hol rejthette el a nagymamád a korongot? – kérdezte Jared Alarától. Nagyot nyeltem, mert előre sejtettem, mi lesz a válasz. – Ismerve őt, odalent lesz – felelte a lány a kútba bámulva. – Miért rejtették a rokonaitok ilyen veszélyes helyekre az alkatrészeket? – kérdeztem. – Nyilván tudták, hogy előbb-utóbb fel kell kutatnotok őket. – Nem feltétlenül – felelte Csuhás, miközben beleejtett egy követ a kútba, hogy kiderítse, milyen mély. – Lehet, hogy azt tervezték, hogy egy napon ők maguk gyűjtik össze megint a Váltó darabjait. Vagy fel akartak készíteni, de nem volt rá idejük. Arra tutira nem számítottak, hogy mind ugyanazon a napon halnak meg. Van benne logika, gondoltam. Alara kioldotta a szerszámos övét. – Ha könnyen elérhető helyre rejtették volna el őket, Andras is játszva hozzájuk férhetne – mondta. – Sok szellemet hajtott már igába. – Jól van – mondta Jared. – Ki megy le érte? – Megőrültél? – kérdeztem. Még ha azt nem is vettem számításba, hogy már két ember meghalt odalenn, a kút akkor is halálos csapdának tűnt. A lyuk láthatóan tágult lefelé haladva, a szája viszont alig volt szélesebb a vállamnál. Ki tudhatta, mi rejtőzik a víz alatt? Minden bizonnyal csontok. – Szerinted Csuhás nagyapja csak úgy véletlenül firkantotta bele ennek a helynek a nevét abba a babába, amiben megtaláltuk a másik korongot? – kérdezte Jared, miközben levette a kabátját, és a földre dobta.

– Te nem férsz bele – mondta a szemét forgatva Alara. – Túl szűk a káva. – Majd én! – szólalt meg Csuhás, és már csomózta volna a kötelet a derekára. – Felejtsd el! – torkolta le Jared, és egy rántással leszedte a kötelet a fiúról. – Miért? Mert nem vagyok olyan erős és gyors, mint a csapat többi szuperhőse? Csuhás fejhallgatója még mindig a nyakából lógott, ami nem segített az összképen. – Ilyet senki sem mondott – mondta Lukas. Rá akarta tenni a kezét Csuhás vállára, de a fiú elhúzódott tőle. – Nem is kell – felelte Csuhás ingerült arckifejezéssel. – Hányszor akartok még hátrahagyni? Amikor veletek megyek, mindig Jared mellett kell maradnom, hogy vigyázhasson rám. – Mert túl értékes vagy – mondta Lukas. – Nem veszíthetünk el téged. – Mind értékesek vagyunk. De ti azt hiszitek, hogy én csak egy kölyök vagyok, aki képtelen vigyázni magara. Csuhás hangjából sütött a reménytelenség. – Majd én lemegyek – mondta Alara, miközben összefogta a haját. – Te klausztrofóbiás vagy – felelte sóhajtva Lukas. – Félúton pánikrohamot kapnál, és elájulnál. Alara újra lepillantott a kút mélyére. – Nincs más választásom. Csuháson és Kennedyn kívül én vagyok az egyetlen, aki átfér a kút száján. Éreztem, hogy kihűl a bőröm. Nem akartam lemászni azon a szűk résen át abba a lyukba, ami valószínűleg egy bűzös vízzel teli verembe vezetett, ahol két ember is meghalt. Jared lehajolt, hogy felkapja a kabátját. – Hagyjuk a fenébe! – mondta türelmetlenül. – Menjünk!

– Inkább elmész a korong nélkül, csak nehogy próbálkozzak? – kérdezte csalódottan Csuhás. – Megyek én – mondtam bizonytalanul. – Jó vicc – felelte gúnyosan Alara. – Úgy nézel ki, mint aki azonnal elokádja magát. Lukas egy pillanatig méregetett, mintha azt latolgatná, hogy lemehetek-e. Csuhásnak ez már sok volt. – Komolyan azt fontolgatod, hogy ő próbálja meg helyettem? – kérdezte a mérnökzseni. – Csak nemrég tanulta meg, hogyan használja az elektromágneses mérőt! Jared és Lukas szavak nélkül beszéltek. – Rendben – mondta végül Jared, és odadobta Csuhásnak a kötelet –, de pontosan azt kell csinálnod, amit mondok! – Azt teszem, amit mondasz, meg amit nem. Csuhás villámgyorsan levette a zöld-fekete edzőcipőjét és a kapucnis pulóverét, mielőtt Jared meggondolhatta volna magát. Lukas a dereka köré kötötte a kötél másik végét, Jared pedig megragadta a kötelet a fivére és a kút közé eső részen. Alara egy hosszú hidegfém rudat nyújtott Csuhásnak. – Ha itt végeztünk, fel kell találnod egy puskát, amit a víz alatt is el lehet sütni. – Úgy lesz – mondta a fiú, majd átlendítette a lábát a káván, és leereszkedett az üregbe. Amikor már majdnem teljesen leért, mosolyogva felnézett ránk. Ekkor bukkant elő a víz alól a göcsörtös, aszott kéz.

19. FEJEZET

Fekete víz A BŰZÖS VÍZ ALÓL FELTÖRŐ KÉZ megragadta Csuhás bokáját, és elrántotta a kút falától. A fiú szeme elkerekedett a rémülettől. Ijedten felkiáltott, majd elnyelte a testét a víz. Szörnyű dologra döbbentem rá. „A szellemek meg tudják érinteni az embereket.” Csuhás feje egy pillanatra feltört a fekete víz alól. Kétségbeesetten kapálózott, mielőtt újra visszamerült volna. – Tennünk kell valamit! – kiabáltam. Jared átvetette a lábát a káván, hogy lemásszon, de a válla túl széles volt, nem fért át a nyíláson. Alara megragadta a fiú pólóját, és kirángatta a kútból. – Vigyázz innen! Így nem tudok rálőni. A lány néhány sólövedéket eresztett a vízbe, eredménytelenül. Csuhás feje újra felbukkant a hullámzó víz alól. A nyaka köré csontos kar fonódott. A fiú mellett egy nő feldagadt, zúzódásoktól csúf arca jelent meg. A bőrén úgy folyt le a koszos víz, mintha fekete könnyek ömlöttek volna a szeméből. A nyaka eltörhetett, mert a feje rendellenes szögben billent oldalra. – Távozz a kutunkból! – visszhangzott a nő rekedtes hangja. – Millicent! – kiáltott le Alara az üregbe. – Tudom, mi történt a kisfiaddal. Tudom, mit tettek vele.

Jared és Lukas nagyot rántott a kötélen, de ketten is kevesek voltak egy olyan szellem erejével szemben, aki szemtanúja volt a gyermeke meggyilkolásának. A jelenés egyre erősebben szorította Csuhás nyakát. A fiú köhögve-fulladozva kapkodott levegő után. – Nem hagyom, hogy mást is elvegyetek tőlem! – sziszegte a szellem. Csuhást egy poshadt szennyvízzel teli gödörben fojtogatták. Egyedül én segíthettem rajta. Nem volt idő gondolkodni. Nem akadályozhatott meg sem a sötétség, sem a mélység, sem a vérszomjas szellem. A karom köré tekertem a kötelet, és átvetettem a lábam a kútkáván. Jared megragadta a csuklómat, és villogó szemmel rám meredt. – Mit művelsz? – kérdezte. Most nem úgy féltem, mint amikor Csuhást a vízbe rántották. Most magamat féltettem. – Csuhás mindjárt megfullad. Mondd el, hogyan állíthatom meg a szellemet! A fiú hörgését és vergődését hallva feljött az epe a számba. Millicent felpillantott rám a kút mélyéről. A szemét fehér hályog borította. – Elvették tőlem, ami az enyém volt – hörögte. – Most én veszem el tőletek, ami nektek kedves! A szellem átfogta aszott kezével Csuhás nyakát. A körmei belemélyedtek a fiú húsába, ahogy újra a víz alá rántotta. – Jared, engedj, hadd menjek utána! Kiszabadítottam a csuklómat a markából, és elkezdtem leereszkedni a kútba. – Várj! – mondta Jared, és felém nyújtott egy hidegfém rudat, amilyet Csuhás is magával vitt. – Ha ezzel leszúrod a szellemet, elpusztul. Megfogtam a rúd másik végét, de a fiú még nem engedte el.

– Vigyázz magadra! – Ez kérés volt, nem parancs. A kút körülbelül félúton kezdett szélesedni. Óvatosan ereszkedtem a vízbe, mert tudtam, hogy Csuhás valahol alattam van. Nem lehetett megállapítani, milyen mély a víz: az államig belemerültem a nyálkás mocsokba, de a lábam még mindig nem ért le a kút aljára. Vakon tapogatóztam Csuhás után. Ekkor valaki megragadta a derekamat. A víz alól hirtelen előtört Csuhás feje. Elkékült arccal köhögte fel a tüdejébe került vizet. Sikerült közelebb húznom anélkül, hogy elmerültem volna. – Csuhás! Hallasz engem? A fiú csak bólogatni bírt. Ekkor hideg kéz ragadta meg a lábamat, a nyakamon pedig töredezett hajtincsek simítottak végig. – Én is hallak – suttogta a szellem a fülembe. Magam mögé szúrtam a fémrúddal, de akadálytalanul hasította a vizet. „Honnan tudhatom, mikor találom el a szellemet? Vajon szilárd a teste?” Millicent marokra fogta a hajamat, és nagyot rántott rajta, amitől kiesett a rúd a kezemből. Próbáltam elkapni, de hátrahúzta a fejemet. Csuhás kiabált valamit, de nem hallottam Millicent hörgésétől és a fülemben zakatoló vértől. Mocskos víz zúdult a számba, amikor hirtelen elmerültem. A felszínt hullámzó világként láttam magam felett, alakjai hol eltorzultak, hol eltűntek. Fogyott a levegőm. Igyekeztem leküzdeni az ösztönös késztetést, hogy lélegezzek, de kudarcot vallottam, és a tüdőm megtelt vízzel. A hirtelen nyomástól úgy éreztem, mintha megütöttek volna. Millicent egyik karját a nyakam köré fonta, a másikkal pedig lenyomta a fejem. A testem az övébe ütközött. Fentről hangok visszhangoztak.

A gondolataim értelmüket vesztve kavarogtak a fejemben, a látásom homályosodott… Ekkor a szellem hirtelen elengedte a nyakamat. Vadul a felszín felé iramodtam. A kútkáva felől érkező fény egyre erősebbé vált, míg végül a fejem kibukkant a vízből. Az izmaim összerándultak, ahogy ösztönösen kipréseltem a tüdőmből a vizet. Kétségbeesetten szívtam magamba a levegőt. – Kennedy? – hallottam Csuhást. A pólóm nyakánál fogva tartotta a fejemet a víz felett. Maga mögé húzott, hogy megkapaszkodhassak a kút falában, de a kezem folyton megcsúszott a nyirkos köveken. Köhögve kapkodtam levegő után. A szellem keze újra előbukkant a víz alól. Hosszú körmeivel végigkaristolta a köveket, ahogy felém közeledett. Csuhás a feje fölé emelte a karját. A kezében megcsillant egy hegyes, keskeny végű valami, amivel fürgén a szellem nyakába szúrt. Millicent felsikoltott kínjában, aztán szétrobbant, éppúgy, mint a lány a szobámban. Koszos víz záporozott mindkettőnkre. Csuhás rákötötte a kötelet a derekamra, és szorosan meghúzta, hogy magához láncoljon. – Jól vagy? – Azt hiszem – feleltem. A torkom égett, a szavak szinte égették a hangszalagjaimat. – Hogy állítottad meg? – Volt a zsebemben egy hidegfém lövedék, amit még Lukas nyílpuskájához készítettem. Kétszer kellett ledöfnöm vele, hogy felrobbanjon. – A fiú láthatóan rendkívül büszke volt magára. – Nem hiszem el, hogy utánam jöttél. Ízig-vérig Légiós húzás volt. – Megmentetted az életem – mondtam. Élénken emlékeztem, milyen volt a tüdőmbe áramló víz, a nyomás és a szellem keze a torkomon. – Elvégre főpap vagyok, nem? – felelte vigyorogva Csuhás. – Felhúzunk titeket – hallatszott fentről Lukas remegő hangja.

„Vagy Jaredé?”A hullámzó víz visszhangjától és saját zihálásunktól nehéz lett volna megmondani. – Először Kennedy menjen! – szólalt meg Csuhás. – Meg kell találnom a korongot. Összerándult a gyomrom a gondolatra, hogy akár csak egyetlen pillanattal tovább maradjak a mocskos vízben, de az életünket kockáztattuk, hogy megtaláljuk a Váltó alkatrészét, és nem akartam Csuhást egyedül hagyni a kútban. – Én is maradok – jelentettem ki. – Mindketten feljöttök! – hangzott fentről az utasítás. – Adjatok egy percet! – kiáltott fel Csuhás, majd végigfuttatta az ujját a csúszós kőfalon. – Ellenőrizd a repedéseket! – mondta nekem. Mire végigtapogattuk a kőfalat, a lábam teljesen elzsibbadt a hideg víztől. Csuhás még le is merült párszor, de semmit nem talált. – Lehet, hogy a korong valahol fent lesz a kútkáva környékén – mondtam. – Kezd kékülni a szád – felelte Csuhás. – Jobb lesz, ha tényleg felmegyünk. – Újracsomózta a kötelet, hogy biztosabban tartson minket, úgy egyméternyi távolságot hagyva kettőnk között. – Jól van, húzhatjátok! – kiáltott fel Lukasnak. Néztem, ahogy Csuhás megindult a szürke égbolt felé. Lassan én is emelkedni kezdtem. Éreztem, ahogy a mocskos víz végigfolyik a karomon. Már az egész testem a víz fölött lebegett, amikor aprócska kéz fogta meg a bokámat. Lehetetlen, gondoltam. Láttam, ahogy Millicent felrobbant. Ekkor azonban eszembe jutott valami. Nem ő volt az egyetlen, aki a kútban halt meg. Először úgy tűnt, mintha a kisfiú szelleme a felszínen állna, de a lábfeje elmerült a vízben. A hullámok úgy nyaldosták a bokáját, mintha a kútban csak pár centis lenne a víz. – Várjatok! – mondta halkan.

A kisfiú elengedte a bokámat, majd a másik kezével a zsebébe nyúlt, és egy iszapos ezüstkorongot húzott elő belőle. Éppakkora volt, mint amit a Lilburn-kastélyban találtunk. – Eresszetek vissza! – kiáltottam a többieknek. – Szó sem lehet róla! – felelte Lukas fentről. Láttam a fiú fekete kabátját a kút pereménél. Húzott egy nagyot a kötélen. – Eloldom a csomót! – fenyegetőztem. Lukas tétovázott, majd néhány centivel lejjebb eresztett bennünket. – Még egy kicsit! – mondtam, miközben a szellem felé nyújtottam a kezemet. A kisfiú a tenyerembe ejtette a korongot. – Eddig nekünk kellett őriznünk, de nem akarok itt maradni a mami nélkül. Félek a víztől – mondta. – Ne mondd el neki, hogy odaadtam! – Nem fogom – válaszoltam. A kisfiú rám mosolygott, majd köddé vált. Lukas átsegített a kút peremén, és leoldotta rólam a kötelet. Miután az utolsó csomót is kibogozta, a keze egy kis ideig a derekamon maradt. – Halálra rémisztettél minket, ugye, tudod? – Sajnálom – suttogtam. Jared néhány lépéssel a fivére mögül nézett minket. Egy másodperc töredékéig találkozott a tekintetünk. Azt kívántam, bárcsak bátrabb lennék. Nem olyasféle bátorságra vágytam, ami ahhoz kell, hogy valaki lemásszon egy kútba, hanem olyanra, aminek köszönhetően meg merném tenni, amit abban a pillanatban akartam. Oda mernék rohanni Jaredhez, hogy átöleljem, megfeledkezve minden másról. Ennyire bátor viszont nem voltam, és valójában nem is akartam semmit sem érezni Jared iránt. Tudtam, milyen könnyen fájdalmat okozhat egy olyan srác, mint ő.

Lukas a pólója szélével letörölte a koszt az arcomról. Vele biztonságban éreztem magam ebben a világban, amiből semmit nem értettem, Jared viszont folyton kétségeket ébresztett bennem. Pont, mint az imént. Arcomat elöntötte a forróság. Kíváncsi voltam, vajon Lukas észrevette-e. Talán azt gondolta, hogy ő az oka a zavaromnak? – Na, láttad, hogy elintéztem azt a bosszúszellemet? – kérdezte Csuhás Jaredtől. – Nem mondhatod, hogy nem voltam állati nagy! Jared elfordította tőlem a tekintetét. – Ja, de inkább állat, mint nagy – felelte a fiúnak halvány mosollyal. – Jó, persze. Csuhás levette a pólóját, s magára húzta a száraz pulóverét. Az elmaradhatatlan kapucni újra a helyére került. – Tessék – mondtam, Csuhás kezébe nyomva a korongot. – Na, ez már döfi! – vigyorgott a fiú. Alara gyengéden megfogta a karomat. – Jól vagy? – kérdezte. Egy pillanatig szóhoz sem jutottam. Olyan volt, mintha barátok lennénk. Nem vártam volna tőle ilyen gesztust. Hiszen ő ki nem állhatott. Megdörzsöltem a nyakamat, hogy megszabaduljak Millicent fojtogatásának emlékétől. – Nem tudtam, hogy a szellemek meg tudnak érinteni minket – mondtam. – Annyira valódinak tűnt! – Nem mindegyikük képes rá, de a nő a kútban teljes testi jelenés volt. Némelyik olyan valódinak látszik, mint te vagy én – felelte Alara. – Akkor honnan lehet tudni, hogy szellemek? – kérdeztem. Alara mögém lépett, és segített kifacsarni a hajamból az undorító kútvizet. – Néha egyáltalán nem lehet – válaszolta.

– A csudába! – szisszent fel Csuhás a csuklóját rázva. – Azt hiszem, megvágtam magam. Ám a helyzet sokkal rosszabb volt. Amikor felhúzta a pulóvere ujját, láttam, hogy éles vonalak jelennek meg a csuklóján. Olyan volt, mintha egy láthatatlan penge karcolná bele a mély, de mégsem vérző vonásokat a bőrébe. – Te jó ég! – mondtam elképedve. Úgy tűnt, Csuhás újabb paranormális támadás áldozata lett. Ekkor Jared megszorította a fiú vállát. – Most kapod meg a bélyeget – mondta elégedetten. Miről beszélt Jared? És miért volt mindenki ilyen nyugodt, amikor egy láthatatlan erő vonalakat vésett Csuhás húsába? – Valaki elmagyarázná, mi történik? – kérdeztem a fiú csuklójára mutatva. – Mielőtt a Légió alapító tagjai megidézték Andrast, a bőrükbe vésték a démon pecsétjeiének a részeit, hogy hatalmuk legyen felette – mondta Lukas. – Így akarták irányítani Andrast. Amikor a Légió egyik tagja meghal, a pecsétjele arra a személyre száll át, aki átveszi a helyét. – És Csuháson eddig miért nem látszott? – A bélyeget ki kell érdemelni. Csak azután jelenik meg, ha az ember elpusztít egy paranormális jelenséget – felelte a fiú, ámultan bámulva a jelet a csuklóján. – Én még mindig nem szereztem meg. – Alara bosszúsan csavargatta a karikát a szemöldökében. – Meg fogod – bökte meg a lányt a könyökével Lukas. – Talán ha egyszer legyűrsz egy rózsaszín turmixot. – A bélyegeink együtt Andras pecsétjelét fogják megformálni – mondta Csuhás. – Hogyan? – kérdeztem. Jared felhúzta a kabátja ujját, és Lukas is úgy tett. Csuklójuk alsó felén sima és tiszta volt a bőr. Csuhás is feltartotta a karját. Ahol egy

pillanattal korábban mély barázdák húzódtak, mostanra teljesen begyógyult a bőr. – Hová lettek a vágások? – kérdeztem, megragadva Csuhás karját. – Figyelj! – mondta Jared, majd bólintott Alarának. A lány egy marék sót vett ki a zsebéből. A fiúk odanyújtották neki a kezüket, ő pedig beledörzsölte a bőrükbe a fehér kristályokat. Másodpercek múlva megjelentek a csuklójukon a vonalak, olyan feketén, mintha a vágásokban tinta futott volna. „Ez meg hogy lehetséges?” Tanulmányozni kezdtem a fiúk bőrébe mélyedő alakzatokat. Egyik ábra sem hasonlított a démon pecsétjeiére mindaddig, amíg be nem hajlították a kezüket: az ikrek egymás mellé tették az alkarjukat, Csuhás pedig hozzányomta a tenyerét Jaredéhez. Az így létrejött, L formájú alakzaton megjelent a pecsétjel háromötöde. Egy perc múlva a fekete vonalak újra eltűntek. – Azt mondtad, te még nem szerezted meg? – kérdeztem Alarától. – Még nem – felelte a lány, miközben lesöpörte a kezéről a sót. – A nagyi féltett mindentől. De biztos nem én szerzem meg utoljára közülünk. – Emiatt tényleg nem érdemes aggódnod. Aznap majdnem megint sikerült megöletnem magam. Egyértelmű volt, hogy nem állok még készen egy bosszúszellem elpusztítására. – Még mindig nem hiszed el, hogy közénk tartozol? – kérdezte Csuhás, miközben kirázta a vizet a hajából. Egy tizenöt éves gyerek mentette meg az életemet, akit alig ismertem. Ránéztem Csuhásra, és kimondtam az egyetlen lehetséges választ. – Nem tudom, mit higgyek.

20. FEJEZET

Fénysugár CSUHÁS LETÖRÖLTE A KORONGRÓL AZ ISZAPOT. Az ezüstkarika közepén vörös üveglap csillogott. Én a földön ücsörögtem a vizes ruháimban. Lukas rám terítette a kabátját. Ezúttal túlságosan fáztam ahhoz, hogy büszkeségből visszautasítsam a felajánlást. – Vissza kéne mennünk a furgonhoz, különben halálra fogtok fagyni – mondta Alara. Miután Csuhással majdnem megfulladtunk, a kőkemény lány gondoskodó anyává változott. Ám a jelek szerint a fiú nem vágyott pátyolgatásra. – Még nem. A következő koronghoz vezető nyomnak valahol itt kell lennie. – Hol? Talán ott lent? – kérdezte az addig fel-alá járkáló Jared, és a kútra mutatott. – Szerinted? – vonta fel a szemöldökét Csuhás. – Ezzel még csak ne is viccelj! – Alara játékosan meglökte a fiú vállát. Lukas lepillantott a kútba. – Egyikünk sem mehet le oda még egyszer. – Lehet, hogy a házban van a nyom? – kérdeztem. – A Lilburn-kastélyban a korong és az üzenet ugyanoda volt elrejtve – felelte kétkedve Csuhás. – A ház pedig elég messze van a

kúttól. – Ámulattal forgatta a kezében a korongot. – Bárki is tervezte a Váltót, egy zseni volt. Ahogy Csuhás tovább vizsgálta az alkatrészt, a kútkáva oldalán hirtelen megvillant valami. – Láttátok? – mutattam a szürke kövekre. – Mit? – kérdezte Csuhás, miközben megfordult. – Én igen – mondta Lukas, majd a korongra mutatott. – Forgasd meg újra! Csuhás lassan pörgetni kezdte az üvegkorongot. Valami ismét felvillant a köveken, ugyanott, ahol korábban. Mintha egy fluoreszkáló kép lett volna. Csuhás közelebb hajolt a kútkávához, a korongot a szeme elé tartva. A vörös üveglapon át betűket fedezett fel, amik úgy néztek ki, mintha sötétben világító tintával írták volna őket. – Ilyen nincs… – mondta elképedve Csuhás. DIBBUK DOBOZ, SUNSHINE – Mi az a dibbuk doboz? – kérdeztem. – Ne is kérdezd! – felelte Alara. – Várjatok, ez ismerős nekem! – Lukas járkálni kezdett a kút előtt. – Apám mesélt erről egyszer egy történetet. – Na, ki vele! – mondta Csuhás. – Egy zsidó hiedelem szerint, ha valaki szörnyű bűnöket követ el, a lelke nem talál nyugalmat a halála után, és kihasad a testéből – magyarázta Lukas. – Ezt az otthontalan lelket hívják dibbuknak, ami egyetlen dologra vágyik: egy új testre, amit megszállhat. Apám mesélt róluk párszor, de akkor még nem láttam az összefüggést. – Az előbb egy történetről beszéltél – szólt közbe Alara. Lukas bólintott. – Igen. Egy lengyel nőről szól, aki a második világháború után bevándorolt az országba. Egy bárszekrényen kívül semmi mást nem hozott magával. A szekrényt a varrószobájában tartotta, és dibbuknak

nevezte. Soha senkit nem engedett be oda, és azt kérte a rokonaitól, hogy a halálakor temessék el vele együtt. A bökkenő az volt, hogy a rabbi ezt nem engedélyezte, így végül egy árverésen eladták. – Én nem emlékszem erre a történetre – mondta Jared a fivérének. – Úgy tűnik, apa nem mondott el neked mindent – felelte Lukas érezhető éllel. Jared nem felelt, így a testvére folytatta a történetet: – Szóval, egy fickó megvette a bárszekrényt, és az egyik rokonának ajándékozta, aki néhány nap múlva visszaadta neki. Sorra passzolta a családtagjainak, de mindenki visszavitte. Végül összehívta őket, hogy kiderítse, mi rejlik a dolog mögött. Úgy tűnt, mindenki ugyanazt tapasztalta: a szekrény folyton kinyílt, és úgy bűzlött, mint egy vécé, és akinek a házában volt, annak rémálmai lettek, amikben egy idős asszony összeverte őket, és amikor felriadtak, a testük tényleg tele volt zúzódásokkal. – Most csak ugratsz minket, ugye? – kérdezte Csuhás, miközben félresimította vizes haját. Legalább nem csak én gondoltam úgy, hogy a történet totál őrültségnek hangzik. – Nem ugrat – szólalt meg Alara –, én is hallottam erről. – És a legfurcsábbat még nem mondtam – folytatta Lukas. – Mindegyikük látott egy alakot a házukban, amíg náluk volt a szekrény. Végigfutott a hátamon a hideg. Ráadásul Lukas mesélés közben a kút előtt járkált, amiben Csuhással majdnem megfulladtunk, amitől valahogy még nyugtalanítóbban hangzott a történet. – És mi lett a szekrénnyel? – kérdeztem. – A fickó túladott rajta – felelte vállat vonva Lukas. – Csak ennyit tudok. Alara odament a kútkávához, és a vörös korongon keresztül megvizsgálta a köveket. – Szerinted itt ugyanarról a dibbukról van szó? – A lány hangja majdhogynem izgatottnak tűnt. – Nem tudom – felelte Lukas. – Lehet, hogy egy másikat találunk. Mindenesetre úgy tűnik, egy dibbukról van szó.

Nem találtam kifejezetten kellemesnek a gondolatot, hogy több ilyen szellemek által megszállt szekrény létezik a világban. Jared megnézte a világító betűket. – És mi ez a Sunshine? Talán valakinek a vezetékneve? – Nem – mondtam. Végre kivételesen én is tudtam valamit. – Az egy város, nem messze innen. Régen évente párszor elutaztam Sunshine-ba, hogy az ottani művészboltban bespájzolhassak egy gyönyörű árnyalatú vörös festékből. Csuhás a vizes farmerja zsebébe csúsztatta a korongot. Véresen, sebekkel és horzsolásokkal tarkítva visszacammogtunk a furgonhoz, készen arra, hogy levadásszunk egy szellemet, ami valahol Sunshineban lebzselt egy bárszekrényben. Mindannyian kimerültünk, és egyikünk sem akart a furgonban aludni. Az izmaim szinte égtek az úszástól, és minden lélegzetvételnél szúrt a mellkasom. Csuhás sem festett sokkal jobban. Még a fejhallgatójából bömbölő zene sem tudta ébren tartani. – Ha hotelben akarunk aludni, találnunk kell egy bankautomatát – szólalt meg Alara a Jared melletti ülésen. – Kevés a pénzünk. – Nekem egy vasam sincs – súgtam Lukasnak. – Nem gond – felelte a fiú. – Alara minden hónapban kap pénzt. Jared leparkolt egy bank előtt, a lány pedig kiszállt a furgonból. Elnéztem, ahogy a bő nadrágjában meg a bakancsában odasétált a bankautomatához. – Ez komoly? Havonta kap apanázst? – Soha ne ítélj meg egy lányt a piercingjeiről! – felelte vigyorogva Csuhás. Jared a rádiócsatornák között váltogatott, amikor ismerős dal ütötte meg a fülemet. – Várj csak! – mondtam. – Hagyd itt! – szólalt meg Lukas velem egyszerre.

„Just lookin’for shelter from the cold and the pain Someone to cover, safe from the rain… ”4 – Ismered ezt a számot? – kérdeztem döbbenten Lukastól. A többség nem ezt a Foo Fighters-számot szerette legjobban. A „Home” csendes, alig hallható suttogás volt csupán egy ordítástól hangos világban. Lukas szégyenlősen elmosolyodott. – Ez a kedvencem – felelte. Az arcomat melegség öntötte el, és hirtelen úgy éreztem, mintha valami személyeset osztottunk volna meg egymással egy emberekkel teli, zsúfolt helyiségben. Amikor anya halála után meghallottam ezt a számot, azonnal magával ragadott. Legalább százszor végighallgattam. Olyanná vált számomra, mint egy himnusz vagy egy csendes ima. Lukasnak mi járhat a fejében, amikor meghallja ezt a dalt? Vajon beült már egyszer is csak azért az autójába, hogy újra és újra átélje az élményt, amit a szám jelent neki? Meg akartam kérdezni tőle. Úgy nézett rám, mintha ő is kíváncsi lenne valamire velem kapcsolatban. Ekkor Alara hirtelen kinyitotta a furgon ajtaját, s megtört a pillanat varázsa. – Minden oké? – kérdezte Jared. – Nem – felelte kábán Alara. – Miért, mi baj? A lány egy pillanatig némán bámult maga elé. – Csak háromezer dollár van a számlámon – felelte végül. „Csak háromezer dollár?” – Néhány hét múlva megint utalnak, nem? – kérdezte vállat vonva Jared. 4

Csak menedéket keresek fájdalomtól, hidegtől / és valakit, hogy megvédjen az esőtől…”

– Nem érted? – rázta a fejét Alara. – Pénzt vettek le a számlámról. És egyedül a szüleim férnek hozzá. Hacsak fel nem törte valaki. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Csuhás, s levette a fejhallgatóját. – Ez egy üzenet – felelte Alara, majd kiszállt a furgonból, és tárcsázni kezdett egy számot. – Fel kell hívnom őket. A lány a kocsi előtt járkált telefonálás közben, és mérges arckifejezéséből ítélve a beszélgetés nem éppen békés mederben folyt. Ahogy Alara a szája elé tartotta a készüléket, hogy szemből kiabáljon bele, Elle jutott eszembe, aki pontosan ugyanezt tette, amikor valami stiklin kapta a fiúit. Nagyon szerettem volna, hogy velem legyen. Elképzeltem, milyen lenne, ha Elle és Alara találkozna. Vajon egymásnak feszülne a két vaslady, vagy megállíthatatlan, gúnyolódó energiabombaként egyesítenék az erejüket? Lukas figyelte, ahogy Alara a telefonba ordibál. – Ez nem hangzik valami jól – morogta. A lány visszaszállt a furgonba, és füstölögve becsapta az ajtót. Csuhás óvakodva előrehajolt. – Mi történt? – kérdezte. – A szüleim azt akarják, hogy menjek haza. Azóta próbálkoznak ezzel, mióta a nagyi meghalt. Anyám szerint még nem vagyok elég képzett. – Alara felnevetett. – Mintha tőlük bármit is tanulhatnék. Egyikük sem tagja a Légiónak. Mégis, mit képzelnek, mit adhatnának tovább nekem? Jared meglepettnek tűnt. – Erről eddig miért nem szóltál? – kérdezte. A lány az indítókulcshoz nyúlt, és elfordította. – Mert eszem ágában sincs visszamenni hozzájuk. •

Egy motel parkolójában álltunk meg. A szálló irodája felett repedt, villogó felirat jelezte, hogy van meg szabad szoba. A járda tele volt üres sörösdobozokkal. – Egyetlen éjszakát maradunk – mondta Csuhás. – Csak kibírjuk valahogy. Alarára nézve nem is lehetett volna rosszabb. A parkoló felé nyíló szobák ajtói mind rózsaszínűek voltak. A lány dacosan keresztbe tette a karját. – Nem alszom rózsaszín ajtajú szobában. Erre nem fogtok rávenni. – A furgonban is alhatsz, ha úgy jobb – mondta Lukas, majd kiszállt, és elindult az iroda felé. Mire visszajött, Csuhásnak sikerült rávennie Alarát, hogy legalább nézze meg a szobát. Amikor Lukas kinyitotta az ajtót, hirtelen megtorpant. – Azt hiszem, nem az ajtó lesz a legfőbb bajod, Alara. Az apró szoba falait ugyanarra az émelyítő rózsaszín árnyalatra festették. – Ki van zárva – mondta Alara a fejét rázva, s közben hátrálni kezdett. – Inkább aludnék egy tizenharmadik emeleti szobában. Csuhás végül sikeresen becsalogatta a lányt. – Ne aggódj, én megvédelek ettől a vérszomjas színtől! A szoba gyakorlatilag teljesen üres volt: két franciaágy állt benne felemás ágyneművel, egy lerobbant tévé kerekes szekrényen, valamint egy szemetes, amit jó ideje nem ürítettek ki. Még egy olcsó tájkép sem függött a tragikusan kopár falakon. – Ez undorító – mondta fintorogva Alara. – Van ágy, amin alhatunk. – Csuhás lehuppant a tarka ágytakaróra. – Ez a lényeg. – Igen, de csak kettő – jegyezte meg a lány, majd felém intett. – A miénk az egyik. – Ennek a fele pedig az enyém – mondta Csuhás. – Elvégre ma majdnem megfulladtam.

– Jó ideig hallgathatjuk még ezt, ugye? – kérdezte élcelődve Alara. – Hát, erre a válaszom az, hogy igen. – A zuhanyzóra is lecsaphatnál – mondta a lány. – Jobban bűzlesz, mint Kennedy. Jared és Lukas egymás mellett álltak az ajtónál. Nem túl gyakran láttam az ikreket ilyen közel egymáshoz: ugyanazok a széles vállak, telt ajkak, álmos szemek és hosszú szempillák. Miután Csuhás lezuhanyozott, a többiek engem szavaztak meg a második legkoszosabbnak. A bőrömre rászáradt a kútvíz mocska, a ruháim pedig még ennél is rosszabb állapotban voltak. – Kennedy! – szólalt meg mögöttem Lukas. Egy összegöngyölt valamit nyújtott felém. – Van egy tartalék pólóm, ha szükséged van rá. Arra nem is gondoltam, mit veszek magamra zuhanyzás után. – Kösz! – mondtam. A felhorzsolt bőrömmel hozzáértem Lukas kötéltől kidörzsölt tenyeréhez. A vér és a sebek ellenére gyengéd volt a tapintása. Amilyen ő maga. El tudtam képzelni, amint a „Home”-ot hallgatja, amit mindketten szeretünk, és közben halkan suttogja a dalszöveget, ahogy én is, amikor elveszettnek éreztem magam. Becsuktam a fürdőszoba ajtaját, és háttal nekidőltem. A helyiségben gőz kavargott, amiért hálás voltam. Nem akartam látni az összekócolódott hajamat és a koszos arcomat. A friss sebeimet viszont látnom sem kellett, hogy érezzem őket. Mindegyik égett a forró víztől, ahogy a zuhany alatt gubbasztottam, s vártam, hogy a lábamról lefolyó koszos víz végre tiszta legyen. Eszembe jutott, hogyan fojtogatott Millicent, és az, amikor a tüdőm megtelt a kút vizével. Ezek az emlékek végül kiűztek a zuhanyzóból. Belebújtam Lukas pólójába, és megkönnyebbülve láttam, hogy leér egészen a térdemig. Az még jobban megnyugtatott, hogy annak idején nem hallgattam Elle-re, amikor azt javasolta, hogy cseréljem

le a fiús alsónadrágjaimat „csinibb” fehérneműre, aminek a hátulján az ostoba rózsaszín felirat díszelgett. Amikor végre kinyitottam a fürdő ajtaját, úgy éreztem, mintha mindenki átlátna a pólón. – Nem bánjátok, ha lekapcsolom a villanyt? – kérdezte Csuhás, a fülére téve fejhallgatóját. „Hála az égnek!” A póló alját húzkodva gyorsan az ágyhoz siettem. A textil véres lett a kezemtől. A sebek, amiket a házunk előtti esésnél és a Millicent szellemével való küzdelem során szereztem, újra vérezni kezdtek. Mire megfordultam, hogy felkapjak egy törülközőt a fürdőszobából, Lukas már be is ment a helyiségbe, és bezárta az ajtót. Eluralkodott rajtam a fáradtság, ahogy az ágy szélén ülve arra vártam, hogy a fiú végezzen a zuhanyzással. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, meg-megbillent a fejem. Hirtelen megnyikordult a fürdőszoba ajtaja, én pedig felugrottam, és félálomban odatántorogtam. Lukas meztelen lábbal és felsőtesttel sétált ki a fürdőből. Nem volt más rajta, csak a farmernadrágja. Törülközővel dörzsölte a haját, amiből még csorgott a víz, végig a mellkasán. Nem tudtam, hova nézzek, így a foltos szőnyeg egy tisztább pontjára meredtem. – Kellene egy törülköző a kezemre – mondtam. – Hadd nézzem! – felelte Lukas. Közelebb lépett, és gyengéden megfogta a csuklómat. A farmerje hozzáért a lábamhoz. – Nem nagy ügy. Próbáltam nem törődni a ténnyel, hogy egy helyes srác előtt álldogálok, ráadásul az ő pólójában. – Nincs komoly bajod – felelte Lukas. Elengedte a kezemet, én pedig beléptem a vakítóan világos fürdőszobába.

Lemostam a sebeket a kezemen, majd betekertem őket kéztörlővel. Amikor kinyitottam az ajtót, Jareddel találtam szemben magam. Egy tiszta, összegöngyölt pólót tartott a kezében. Akaratlanul eszembe jutott, hogy nézett ki Lukas félmeztelenül, és most próbáltam a fivérét is úgy elképzelni. A szívem hevesen vert. Újra megkerestem a tiszta foltot a szőnyegen. Attól tartottam, hogy Jared azonnal kitalálja, mire gondolok, ha a szemébe nézek. A fiú kicsit hátrébb lépett, hogy kijöhessek a fürdőből. – Örülök, hogy jól vagy – mondta csendesen, majd becsukta maga után az ajtót. Ott álltam a sötétben, és a kettőnk közötti meghatározhatatlan kapcsolaton töprengtem. Lefeküdtem az ágyra Alara mellé, és a zuhanyból folyó víz hangját hallgattam. „Ne gondolj rá!” – Kennedy? – bökött oldalba Alara. – Igen? – Kösz, hogy lementél a kútba Csuhás után! Bátor dolog volt. Váratlanul értek a dicsérő szavak. – Mindenki így tett volna – feleltem. – De csak akkor, ha közénk való. Volt valami a hangjában, amitől szinte én is elhittem, hogy igaz, amit mond. – Nehéz a Légió tagjának lenni? – kérdeztem. Alara egy pillanatig nem szólt semmit. – Sok mindent fel kell adni miatta – felelte végül. – Igen, a sulit, a barátaidat… – A családomat – mondta a lány. Erre nem számítottam. – Azt hittem, a nagymamád nevelt fel.

– Tízéves koromban költöztem hozzá – felelte Alara. – Azelőtt Miamiban éltem a szüleimmel, az öcsémmel és a húgommal. – Miért költöztél hozzá? Tudtam, hogy elég személyes a kérdés, de úgy éreztem, Alara beszélni szeretne. Meg aztán hiányoztak azok az esték, amikor Elle és én sokáig fenn maradtunk, és megosztottuk egymással a titkainkat. – A szüleim tudták, hogy még azelőtt Légió-tagnak választják egyikünket, mielőtt megtanulunk járni, és azt is, hogy vagy én leszek az, vagy a húgom, Maya. Nagyanyám mindenképpen lánynak akarta továbbadni a szaktudását – mondta Alara a plafonra meredve. – És végül téged választott? – Nem egészen. Nagyi még fiatalkorunkban magával akarta vinni egyikünket, hogy amit tanít, minél ösztönösebb tudássá váljon, de a szüleim egyre csak halogatták a dolgot. Végül nagyanyám határidőt adott nekik. Amikor eljött a döntés napja, tudtuk, hogy a nagyi úton van hozzánk, és hogy az egyikünket magával viszi. Maya és én az előszobában ültünk egy zöld bársonydíványon. Anyánk ostoba taftruhákat adott ránk, mintha partira készülnénk. A szüleim és a nagymamám a dolgozószobában próbálták eldönteni, hogy melyikünk menjen el. Amikor végre kijöttek, anyám zokogott. A nagyi ráparancsolt, hogy ő válasszon közülünk. Valójában a választás csak látszat volt – folytatta nagyot nyelve Alara. – Maya nem volt elég erős. Túl sok lett volna neki az az élet és a Légió. Belehalt volna. Így hát azt hazudtam nekik, hogy én akarok menni. Szó szerint könyörögtem, hogy engem válasszanak. Próbáltam elképzelni a helyzetet. Milyen érzés lehet arra várni, hogy vajon el kell-e hagynom az anyukámat vagy sem, majd végül önként vállalni az elszakadást? – A szüleidnek biztos nagyon nehéz volt elengedniük—mondtam. – Úgy adtak oda nagyanyámnak, mint egy kölyökkutyát – felelte Alara. – És apám most azt gondolja, hogy csak úgy itt hagyom a Légiót, és hazamegyek, mert ő azt mondja. Mintha semmit sem számítana, amit itt csinálok.

Eszembe jutott apám, ahogy az autója mellett állt, és engem nézett a konyhaablakban. Tudta, hogy többé nem jön vissza. Vajon látta rajtam, mennyire kétségbeestem, ahogy elhajtott a ház elől? Vajon érdekelte egyáltalán? Apám lelépése nem tűnt sokkal különbnek annál, mint ha valakit odaadnak másnak. Tudtam, milyen teljesen összetörtnek lenni, amikor mindenki más boldog körülöttem. – Sajnálom – mondtam. – Én nem – mondta Alara nagyot sóhajtva. – A húgom nem erre a szerepre született, én viszont igen. – Attól még bátor dolog volt, amit érte tettél. – Ahogy az is, hogy lemásztál abba a kútba. – A kezembe adott valamit. – Tedd el! Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem. A sötétben alig tudtam kivenni, mi az, de akkor a motel villogó feliratának a fénye rávetült a tárgyra. Alara kerek ezüstmedálja volt, amit mindig a nyakában hordott. Ilyen közelről már ki tudtam venni a fémbe vésett jelet, úgy nézett ki, mintha vasvillák és nyilak álltak volna ki a közepéből.

– Eshu kezének hívják. Megvédi a viselőjét a gonosztól. Talán segít neked életben maradni.

– Köszönöm! – mondtam. A nyakamra csatoltam a láncot a medállal, és azt kívántam, bárcsak eszembe jutott volna valami értelmesebb válasz. Alarát néhány perc múlva elnyomta az álom. A sötétbe bámultam. A fürdőszoba ajtaja alatti résen át fénysugár szűrődött ki. Elmerengtem azon, hogyan tudna Jared az érzelmeimbe tiporni. Mennyi fájdalmat tudnék még elviselni, mielőtt végleg megtörnék?

21. FEJEZET

Sunshine MÁSNAP REGGEL ELMENTÜNK EGY ÉJJEL-NAPPALIBA, hogy reggelit és elemet vegyünk. Alara mindegyikünknek adott öt dollárt. Csuhás azonnal az édességes polcokhoz iramodott, és felmarkolta az összes görögdinnyés savanyúcukrot. Mire én odaértem, már a chipseknél tartott. Nem szerettem túlzottan az édességet, de amikor kicsi voltam, apám munkából jövet mindig hozott csokoládét. A kabátja zsebéből előhalászta a csokit. A piros csomagoláson a 100 GRAND felirat állt nagy fehér betűkkel. Ki akartam nyitni, de tudtam, hogy nem szabad. – Mindjárt vacsora – mondtam apámnak. – Ma fordított nap van – felelte. – Ez azt jelenti, hogy most a desszertet eheted meg először. – Kibontotta a csomagolást, és a két csokirúd közül nekem adta az egyiket. Aztán egyszerre haraptunk bele az édességbe. A piros csokipapír örökre az emlékezetembe égett, mint megannyi más dolog, amit nem tudtam az agyamból kiradírozni. Most mindennél jobban vágytam egy ilyen csokira. Épp azon tanakodtam, vajon jó ötlet-e reggel kilenckor degeszre tömni magam csokoládéval, amikor észrevettem, hogy a pénztáros srác engem néz. Tekintete hol rám, hol a pulton lévő tévé képernyőjére irányult, amiben épp a fekete-fehér évkönyvbeli fotómat mutatták.

A sor vége felől Jared sétált felém, háttal a pénztárosnak. Mozdulatlanul meredtem a polcokra. „Kérlek, ne mondj semmit!” Jared pár lépés után eltakart a pénztáros elől. – A srác a pultnál felismert. Sétálj tovább! – súgtam a fiúnak, szándékosan kerülve a tekintetét. – Találkozzunk az iskola mögött, ami mellett idefele eljöttünk! A pénztáros nem vette le rólam a szemét. Jared továbbment, és megállt a sor végén lévő kávéautomatánál, aminél Lukas és Csuhás épp műanyag poharakat töltöttek meg kávéval. A fiú mondott nekik valamit, majd felnevettek és lökdösni kezdték egymást. Amikor Alara meghallotta Jared kacagását, azonnal felé fordult, és olyan feszülten figyelte, mintha vészjelzést adott volna le. A pénztáros felemelte a telefon kagylóját. Lukas ekkor erősen meglökte a fivérét, a poharak pedig leestek, és a kávé szétömlött a padlón. – Mit műveltek ott hátul? – kérdezte a pénztáros, majd felpattant a székéről, és végigsietett a soron. A telefonkagyló ott hevert a pulton. – Nagyon sajnálom – mondta Lukas, és felmarkolt egy tucat szalvétát a közeli adagolóból. – Feltakarítjuk. – És ki is fizetitek! Még épp hallottam, mit mond a pénztáros, amikor az üzlet ajtaja becsukódott mögöttem. Átmásztam a bolt mögötti konténeren, és végigmentem a főúton egészen az általános iskoláig. Igyekeztem kerülni a forgalmasabb helyeket, arra az esetre, ha a pénztáros esetleg mégis úgy döntött volna, hogy kihívja a rendőröket. Az iskola épülete mögött leültem egy padra, és füleltem, hallok-e közeledő szirénákat. Ha a boltos tényleg felhívta a rendőrséget, vajon megmondják a nagynénémnek, hogy nincs semmi bajom? Lehet, hogy nem kedveltem őt, de mégiscsak felajánlotta, hogy költözzek hozzá, miután meghalt az édesanyám, és ezt valahogy illett

volna viszonoznom. Ha máshogy nem, legalább egy üzenettel, hogy nem egy árokban fekszem holtan. Többször is fontolgattam, hogy felhívom, de ha a rendőrség azt hiszi, hogy elraboltak, a nagynéném telefonját is biztos lehallgatják. Eldobható mobiltelefonnal talán félrevezethettem volna a rendőröket, de abban már nem voltam biztos, hogy egy démont is megtévesztene. A bosszúszellemek így is megtaláltak a raktárépületben. Több hibát nem akartam elkövetni. Szirénákat végül nem hallottam, csak az avar ropogását egy pár bakancs alatt. – Kennedy? – Itt vagyok – feleltem. Jared körbepillantott a játszótéren, és amikor meglátott, aggodalmas arckifejezése hirtelen mosolygóssá vált. – Hajszálon múlt – mondta. – Az nem kifejezés. – Jared mögé néztem. – Hol vannak a többiek? – A furgonban. Úgy gondoltam, gyanút keltene, ha négyen bóklásznánk errefelé. – Jared leült a pad másik felére. – Honnan tudtad, hogy a boltos srác felismert? – Nagyon nézte a tévét, aztán engem. Nyilván meglátta benne a fotómat – feleltem. Jared előredőlt, a térdére támaszkodott, majd rám nézett. Meg akartam érinteni a sebhelyet a szeme fölött, és megkérdezni, hogy szerezte. – Talán jobb lenne, ha legközelebb a furgonban maradnál – mondta. – Nem tudom, képes leszek-e még egyszer egy ilyen színjátékra. – Pedig elég meggyőző voltál. Szerintem pályát tévesztettél. Jared arcáról hirtelen eltűnt a mosoly, és elhallgatott. – Sajnálom – mondta végül. – Mit? – kérdeztem. – Biztos azt kívánod, bárcsak ne lennél a része ennek az egésznek.

Olyan elveszettnek tűnt! Ellenálltam a kísértésnek, hogy átkaroljam, és belélegezzem bőrének sós-rezes illatát, amit akkor is érezni lehetett rajta, amikor épp nem vérzett, csak legbelül, a lelke. El akartam mondani neki, milyen magányos vagyok, és mennyire szükségem lenne valakire. Szerettem volna, ha tudja ezt, és megannyi más dolgot is rólam, de képtelen voltam szavakba önteni. Vagy nem engedtem meg magamnak. – Nem így van – mondtam végül. – Ugyan már – mondta Jared, miután az ajkába harapott. – Megvolt a saját életed: suli, barátok, talán egy fiú is. Ennél biztos jobb volt. Vajon tényleg ezt gondolta? Hogy szó nélkül otthagynék egy tökéletes életet? – Ha lenne fiúm, már felhívtam volna. Nem hagyom el csak úgy azokat, akik fontosak nekem. – Nem úgy értettem… – Hanem? Ha azt érted jobb alatt, hogy elvesztettem az édesanyámat, és fel kellett adnom az egész addigi életemet, hogy elköltözzek egy bentlakásos suliba, amit sohasem láttam… – Megremegett a hangom. – Akkor igen, jobb élet lett volna. Jared komor tekintete hirtelen ellágyult. Az, hogy így megnyílt előttem, gyönyörű és ijesztő is volt egyszerre. Kezét lassan arra a helyre csúsztatta a padon, ahol az enyém is nyugodott. Elakadt a lélegzetem, amikor ujjait az enyéim közé fonta. A szívem nagyot dobbant. Jared megszorította a kezemet. – Bárcsak… Ekkor a játszótér túloldalán megzörrent a drótkerítés: Lukas mászott át rajta. Gyorsan visszahúztam a kezem. Jaredé a padon maradt. Úgy éreztem, mintha az ujjaink még mindig egymásba fonódnának. •

Sunshine nem volt épp napfényes hely. A fiúk bementek a városba, hogy körülnézzenek, Alara és én pedig a furgonnál maradtunk, hogy átböngésszük a naplókat, hátha találunk valami nyomot a dibbuk dobozokkal kapcsolatban. Alara egy cirkalmas jelhez lapozott a saját könyvében. Az ábra egy körből állt, hétágú csillaggal a közepén. A belsejében és a kör vonala mentén ismeretlen nyelven írt szavak álltak. Ugyanezt a jelet láttam a raktárhelyiség padlójára rajzolva.

– Ez micsoda? – kérdeztem a képre mutatva. – Az Ördög Csapdája. A Goetiából származik: az az egyik legrégebbi még létező grimoár. Ha egy démon belép ebbe a körbe, nem tud többé kijönni onnan. – Alara végigfuttatta az ujját az ábra mentén. – Ha a vonalak elég precízek, ez a jel akár meg is ölheti a csapdába esett démont. Alatta újabb ábrát láttam, amit két egymásra merőleges, cirkalmas végű vonal alkotott.

A kép alatt a Miray la felirat állt. – Ez franciául van? – kérdeztem. – Haiti kreol – javított ki Alara. – Azt jelenti: a Fal. – Úgy működik, mint az Ördög Csapdája? – A Fal csak magához bilincseli a démonokat – rázta meg a fejét a lány. – Csapdába ejti őket, de nem tudja elpusztítani. Ilyenkor azt neked kell megtenned. Az Ördög Csapdájára meredtem. Azon gondolkoztam, vajon anya látott-e valaha ilyesmit, és közben próbáltam összeegyeztetni azt a nőt, aki a rosszabb napjaimon mindig brownie-t sütött nekem, azzal az asszonnyal, aki korábban a Légió ismeretlen tagja volt. – Semmi új – mondta Alara, és becsukta a könyvet. – Remélem, a srácok szerencsésebbek lesznek. Nézőpont kérdése, mi lenne most szerencse, gondoltam. – Neked viszont szerencsénél jóval többre lesz szükséged. – Ezt hogy érted? – kérdeztem. Alara bemászott a furgon rakterébe, ahonnan egy szigetelőszalagos pisztollyal és egy maréknyi sótölténnyel tért vissza. – A legtöbb ember csak az élők ellen képes megvédeni magát. Most megtanítalak, hogyan állj ki a halottakkal szemben is.

Mielőtt aznap reggel eljöttünk a motelből, Alara kölcsönadott néhányat a tartalék ruháiból, mivel az enyéimnek csatornaszaguk volt. Így a rajtam lévő nadrágja zsebeit sótöltényekkel és hidegfém szögekkel tömtem tele. – Feljebb fogd meg a markolatot! – mondta Alara, és elvette tőlem a pisztolyt, hogy megmutassa, hogy tartsam. – Így könnyebben tudsz célozni. – Értem – feleltem. A lány visszaadta a fegyvert. Úgy fogtam meg, ahogy mutatta, majd mély levegőt vettem. Meghúztam a ravaszt. A sólövedék a talajba csapódott, úgy egy méterre attól a fától, amire céloztam. – Legközelebb próbálj meg nyitott szemmel lőni! – mondta sóhajtva Alara. Egyórányi gyakorlás után kezdtem belejönni a dologba. Eltaláltam többek között néhány védtelen fát és egy halálra rémült mókust. Már a fűben ültem, és a csizmáimat tisztogattam egy ronggyal, amikor a furgon másik oldala felől kavicsropogást hallottam. A jármű végében Csuhás bukkant fel. Élénk narancssárga, CINDY ÉTTERME feliratú kapucnis pulóvert viselt. – Hiányoztam? – kérdezte a fiú. Csuhást Lukas és Jared követte, kezükben két műanyag pohárral és egy rózsaszín kartondobozzal. – Szolid szín – mondtam a pulóverre mutatva. – A boltban csak ez volt meg egy NASCAR-os pulcsi. Mellesleg nem az én képemmel vannak teli az újságok – felelte Csuhás. – A tévé, nem az újságok – helyesbítettem, mintha ez lényeges momentum lett volna a körözésem szempontjából. – Egészen mostanáig – mondta Lukas, és felém dobta a helyi lapot. Az oldalon, ahol szét volt hajtva, az én fényképem és a feltételezhető elrablásom részletei álltak. – Ne aggódj! – mondta Csuhás, miközben leült mellém a földre. – Azon az oldalon szerepelsz, ahol egy kilencvenhat éves néniről írnak,

aki úgy nyert a lottón, hogy megjátszotta a macskája születésnapját. Szerintem senki nem a rólad szóló hírre fog rácsobbanni. – Hoztunk ajándékokat – mondta Lukas. Odaadta Alarának és nekem a poharakat, Jared pedig felnyitotta a dobozt. Kávé és fánk: mennyei illatuk volt. – Remélem, a dobozban semmi nem rózsaszín – mondta Alara, miközben felnyitott néhány cukros tasakot, és beleöntötte a tartalmukat a kávéjába. A furgon hátuljához sétáltam, és beledobtam a pisztolyt az egyik utazótáskába. – Helló! – Lukas állt mögöttem. – Nem akartam így utánad lopakodni, csak oda szerettem volna adni ezt neked. – Benyúlt a kabátja belső zsebébe, és egy papírtömböt húzott elő. – Tudom, hogy te nem kaptál naplót az édesanyádtól, de gondoltam, talán szeretnél elkezdeni egyet. Vagy rajzolhatsz is bele, ahogy akarod. Csuhás szerint jó vagy benne. A papírtömbért nyúltam, és közben hozzáértem Lukas kezéhez. Volt valami közöttünk, de nem olyasmi, mint amit Jared iránt éreztem. Próbáltam az igéző kék szemek és a telt ajkak mögé látni, hátha megtalálom Lukas igazi valóját. Eszembe jutott, hogy valahányszor a közelében vagyok, biztonságban érzem magam, és hogy olyan könnyedén kínálja fel a barátságát másoknak, mint egy egyszerű mosolyt. – Csak ilyen volt az éjjel-nappaliban, de szerzek neked rendes naplót is, ha lesz rá alkalom – mondta a fiú. – Nem kell, ez tökéletes – feleltem, és magamhoz öleltem a papírtömböt. – Hiányzik a rajzolás. – Felágaskodtam, és megöleltem. – Köszönöm! Lukas a derekamra csúsztatta a kezét, és közelebb húzott magához. Belélegeztem a bőre illatát: olyan volt, mint az erdő friss eső után. Az arca az enyémhez ért. – Szívesen – mondta.

A papírtömböt is az utazótáskába tettem, majd visszamentem Lukasszal a furgon másik oldalára. Jared nem nézett felénk, maga elé meredt a földre. – Kiderítettetek valamit? – kérdezte Alara, miközben újabb két tasak cukrot öntött a kávéjába. – Ezt hallgassátok! – mondta Csuhás. Kettétört egy cukormázas fánkot, és az egyik felét egészben befalta. – Van a városban egy régi bűvészbolt. Valami fura fazon volt a tulaj. Az éttermi pincérnő szerint a fickó folyton utazott, és mindenféle bizarr cuccokat szerzett az üzletébe. – Utálom a bűvészeket – jegyezte meg fintorogva Alara. – Csak egy fokkal jobbak a pantomimeseknél és a bohócoknál. Csuhás a szájába tömte a fánk másik felét. – A jelek szerint nem csak te utálod őket – folytatta csámcsogva a fiú. – Két héttel ezelőtt holtan találták a fickót. Amikor megkérdeztük, hogyan halt meg, a pincérnő azt felelte, hogy olyan szörnyű volt, hogy képtelen beszélni róla. – Jól kisegített bennünket – mondta Alara, majd kivett egy fánkot, óvatosan, nehogy hozzáérjen a rózsaszín kartonhoz. – Említett a pincérnő esetleg egy dobozt? – Nem – rázta a fejét Csuhás –, de annyit azért mondott, hogy eltartott egy ideig, mire felfedezték a holttestet. – Különös – mondta felélénkülve Alara. – Nem annyira – felelte Lukas. – Senki nem ment be az üzletbe, mert bűzlött a macskapisitől. – Talán véletlen egybeesés – mondtam. Jared visszadobta a dobozba az érintetlenül hagyott fánkját. – A fickónak nem voltak macskái – felelte.

22. FEJEZET

A szekrény AZ ÜZLET KIRAKATÁT VASTAG PORRÉTEG FEDTE. Az üveg mögött egy tucat hétköznapi tárgy sorakozott: olcsó fekete cilinderek, poliészter köpenyek, egy rozsdás madárkalitka műgerlével, ezüstszínű karikák és egy fából készült hasbeszélő baba. Az ajtót leragasztották rendőrségi szalaggal, és a ZÁRVA felirat díszelgett rajta. Fényes nappal betörni elég rizikós húzás lett volna, de a döntéseink többsége eddig sem volt éppen veszélytelen. Jared az üzlet mögötti utcában parkolt le, remélve, hogy senki nem figyel fel ránk. Csuhás feltörte a zárat egy dróttal. Az ajtó feltárult. Ammónia orrfacsaró bűze csapott meg bennünket. – Ezt nem gondoljátok komolyan – mondta öklendezve Alara. – Én gázmaszk nélkül be nem megyek ide. – Ahogy akarod – felelte Jared, és belépett az ajtón. A beszűrődő napfény több tucat telepakolt dobozt, ládát és fémpolcot világított meg a poros levegőjű helyiségben. Csuhás felkapcsolta a lámpákat. Hatalmas raktárhelyiség tárult a szemünk elé, amiben még több kacat volt. – Ez a fickó nagy gyűjtögető lehetett – mondta a fiú. Az egész hely olyannak tűnt, mintha Pandóra szelencéjébe kerültünk volna: úgy gondoltam, jobban tennénk, ha nem bolygatnánk a titkait.

Hogy megnyugtassam magam, megszorítottam a farmerom derekába dugott szögbelövő markolatát. – Nekem nem úgy tűnik, hogy ennek az alaknak lett volna bárszekrénye – mondtam. Lukas felborított egy kukát, ami játék babák különböző részeivel volt tele. A halomból apró, hússzínű karok és lábak álltak ki. – Nem csak szekrény lehetett – mondta. – Valaki mérjen! Már nem sokáig bírom – morogta Alara, orrával a könyöke hajlatába bújva. Nem sokáig tartott, mire rájött, hogy mégis tévedés volt bejönni a vizelettől bűzlő bűvészboltba. Ahogy az elektromágneses mérőért nyúltam, beütöttem a könyököm valami keménybe. Mögöttem hatalmas varázsszekrény magasodott. Bíborvörös ajtaja hátoldalán egy tátott szájú, támadásra kész kígyó festménye kanyargott törött tükrök és az ajtóra ragasztott színes üvegdarabok között. – Srácok… Ez itt kicsit nagyobb, mint egy bárszekrény – mondtam. Csuhás és Jared elindult felém. A mérnökzseni a mérőműszerére meredt. – Remélem, a benne lakó valami nem ilyen méretes. A készülék szinte kiakad tőle. Jared a szemembe nézett, amitől hevesebben vert a szívem. Ám hirtelen megváltozott a fiú arckifejezése. Rájöttem, hogy már nem engem néz. A hátam mögé meredt. – Kennedy, fuss! – kiáltotta. A szekrényből előtörő hideg levegő erejétől a padlóra zuhantam. A fuvallat átsüvített felettem, és Alara előtt alakot öltött. Hófehér bőrű, fekete zúzódásokkal csúfított férfi felsőtestét láttam meg. Nem az egész volt emberi.

A fejét mintha kopaszra borotválták volna, a gerince pedig olyan élesen türemkedett ki a hátából, mintha a bőre túl szűk lett volna neki. A gerinc végénél a szellem emberi vonásai ki is merültek. Deréktól lefelé sűrű, tejszerű füstből állt. Mozgásra bírtam a lábaimat, de megbotlottam a földön heverő kacatokban. A dibbuk felfigyelt a zörejre, és felém fordult. A számra szorítottam a kezem, hogy fel ne sikítsak. A két sötét üregbe néztem, ahol a szellem szemének kellett volna lennie. A jelenés Alara felé nyújtotta a kezét, aki úgy emelkedett fel a földről, mintha a dibbuk telekinetikus erővel mozgatná. A lány felsikoltott, a szellem pedig a falnak csapta őt. A feje nekikoccant a betonnak, majd a teste ernyedten zuhant a padlóra. Jared Alara felé szaladt, de a dibbuk őt is a levegőbe emelte anélkül, hogy hozzáért volna, és a fémpolcok közé hajította. – A pokolba veled! – kiáltotta Lukas, majd célzott, és sótöltények sorozatát eresztette a dibbuk felé. A lövedékek átsuhantak a szellem holtsápadt mellkasán, és a padlóra hulltak. A falak mentén gyorsan Alarához botorkáltam. A lánynak sikerült felülnie, de még kába volt, amikor odaértem hozzá. – Jól vagy? – kérdeztem. – Nagyon erős – mondta. Éreztem a hangjában a kétségbeesést. A rettenthetetlen lány, akit korábban olyan félelmetesnek találtam, most éppolyan sebezhetőnek tűnt, mint bármelyikünk. Lukas és Csuhás a padlón szétszórt műanyag babavégtagok között heverő Jared mellett térdelt. „Meg se moccan.” Csak egyetlen módon lehetett segíteni rajta. – Alara, hogyan pusztíthatjuk el a szellemet? – kérdeztem. A dibbuk nevetése vészjóslóan visszhangzott a teremben.

A jelenés hirtelen Lukas és Csuhás felé fordult, akik egyszerre emelkedtek a levegőbe. Egy pillanatig egy helyben lebegtek, majd háttal nekicsattantak a falnak, félúton a padló és a mennyezet között. Testük megindult a plafon felé, könyökük és válluk pedig nekiütődött a fémpolcok sarkának. – Alara, gyorsan mondjad, mit tegyek! – kérleltem. A lány először a dibbukra, majd rám nézett. – Csapdába kell ejtenünk a szekrényben, és fel kell gyújtanunk – felelte. – De hogyan? – Egy csapdajellel – mondta Alara nagyokat pislogva. – Olyannal, amit a naplódban láttam? Tökéletesen emlékeztem az ábrára. – A Fal a legegyszerűbb – bólintott a lány –, de a naplóm nélkül nem tudom megrajzolni, és ha nem húzok meg minden vonalat úgy, ahogy kell, akkor semmit nem ér ellene. Lukas egy tucat doboz társaságában a betonpadlóra zuhant, nem messze eszméletlen fivérétől. Próbált felülni, de úgy tűnt, nincs teljesen magánál. – Fordulj fel! – kiáltotta a szellemnek a vadul kapálózó Csuhás, aki még mindig a falnak volt szegezve. A dibbuk válaszként hátravetette a fejét, és démoni kacajt hallatott, ami úgy hatott rám, mintha ezer tű szurkálná a bőrömet. – Meg tudom csinálni – mondtam Alarának. – Emlékszem, hogy néz ki a jel. – Ha csak egy hibát is ejtesz… – felelte fejcsóválva a lány. A Fal vonásai olyan élesen jelentek meg lelki szemeim előtt, mintha magát a naplót néztem volna. – Fotografikus memóriám van. Nem fogom elhibázni. – Ez komoly? – kérdezte Alara. – Abszolút – bólintottam. A lány elővett a szerszámos övéből egy fekete filctollat, és a kezembe nyomta.

– Elterelem a figyelmét, de gyorsnak kell lenned – mondta. – Aztán, ha kész vagy, majd valahogy becsalom a szekrénybe. A dibbuk közben ahhoz a falhoz ment, amelyikhez hozzászegezte Csuhást. Anélkül, hogy egy ujját is mozdította volna, rongybabaként rángatta a fiút ide-oda a falon. A szekrényhez futottam. Amikor beléptem, a szemem könnybe lábadt az ammóniaszagtól. A kígyó szája csak néhány centire volt tőlem. A fogait tükörszilánkok alkották. Ekkor észrevettem valami mást is: a hüllő szeme két ezüstperemű zöld üvegkorong volt. Apró szálkák szúródtak a körmeim alá, ahogy lefeszítettem az egyiket a helyéről. A félhomályban épp olyannak tűnt, mint az a korong, amit a porcelánbabában találtunk. A baj csak az volt, hogy a másik üveglap is hajszálpontosan ugyanúgy nézett ki. Mindkettőt a zsebembe csúsztattam, és hátranéztem. Alara a kezébe vett egy szenteltvizes üveget, ami eddig az övére volt erősítve, és a saját fejére öntötte a tartalmát. „Ez a terve?” Bezártam a szekrény ajtaját, és teljes sötétség borult rám. Másodperceken belül éreztem, hogy tör föl bennem a pánik: eszembe jutott, mennyire szorongtam ötéves koromban abban a sötét lyukban anyám gardróbja mögött, azt várva, hogy visszajöjjön értem. „Nem maradhatok itt.” A fülemben lüktetett a vér, de ekkor hangosabb zajra lettem figyelmes: egy nagy csattanásra. Vajon ez Csuhás volt? Vagy Lukas? Alara? Felidéztem, ahogy Jared a földön hevert, és belesajdult a szívem. Mi van, ha orvosra van szüksége? „Mi van, ha…” A szekrény ajtajának a zsanérjai között volt egy aprócska repedés, amin keresztül halvány fénysugár vetült a csizmámra, de nem volt elég helyem ahhoz, hogy lehajoljak, és rárajzoljam a jelet a bútor

aljára. A tetején kellett megcsináljam, ami azt jelentette, hogy vakon kell dolgoznom. „Honnan fogom tudni, ha esetleg hibázok?” – Csuhás! Lukas! Jól vagytok? – kiabálta kint Alara. A szekrény fala kissé eltompította a hangját. – Igen – felelte valaki. – Vigyétek ki innen Jaredet! – mondta határozottan a lány. – Nem hagyunk itt titeket! – felelte Lukas hasonló eltökéltséggel. – De igen, ha meg akarod menteni a testvéredet! – vágott vissza Alara. – Szép kislány, csúnya lélek. Ez a hang nem Lukasé volt, hanem a torz és gonosz teremtményé; a szörnyűséges lényé, ami egy ember bőrét húzta magára. Gyorsan dolgoztam, hagytam, hogy az agyam vezesse a filctollat. Meghúztam az első vonalat, a másik kezemet pedig a közepére helyeztem, hogy tudjam, hol kell metszenie a rá merőleges csíknak. A hátsó utcára nyíló fémajtó hirtelen becsapódott. Valakinek sikerült kijutnia. Talán mindhármójuknak. De ha az ajtó bezáródott, akkor vissza sem tudnak jönni. Most már csak egyedül én segíthettem Alarának, így hát arra összpontosítottam, amiben mindig is a legjobb voltam; arra a képességemre, amit korábban inkább átoknak tartottam. A kezem, ami eddig szinte magától dolgozott, az utolsó tollvonás után végre megállt. Kilestem a résnyire nyitott ajtón, épp akkor, amikor a dibbuk rárontott Alarára. Ahogy a szellem hozzáért a lány vizes bőréhez, hirtelen fehér gőz csapott fel, a jelenés pedig hátrahőkölt. Gyorsan el kellett csalnom a dibbukot Alarától, egyenesen be a szekrénybe. Kivágtam az ajtót. – Hé, itt vagyok! – kiáltottam. – Az ocsmány szekrényedben! A dibbuk azonnal felém fordította fekete szemüregeit. – Kifelé onnan! – hörögte. – Kennedy, ne! – kiabálta Alara.

A szellem felém iramodott. „Ne mozdulj, amíg be nem ér a szekrénybe!” A bútor nyitható hátlapja felé nyúltam, de nem voltam elég gyors. Az ütközéstől kiszállt belőlem a szusz. Émelyítő érzés lett úrrá rajtam: mintha vonaglana bennem valami, és ki akarna jutni a hátamon keresztül. A dibbuk tekergőzött bennem. Olyan volt, mintha több száz kígyó szorult volna a testembe. Nekivetettem a hátamat a szekrénynek, amitől kinyílt a titkos ajtó. Arccal előre a betonra zuhantam. Négykézláb igyekeztem minél távolabb kerülni a bútortól, de aztán megfordultam, és rájöttem, hogy már nem kell menekülni. A dibbuk csapdába esett. Valahányszor megpróbált kijutni a szekrényből, a végtagjai vadul megrándultak. – Mit tettél, te ronda lélek? – kérdezte. Alara felém futott. Hosszú lábaival könnyedén átszökkent a felborult bűvészeszközökön, amik az igazi nagy mágia mellett jelentéktelennek tűntek. A zsebébe dugta a kezét, majd előhúzott egy öngyújtót, és a lángját a szekrény korhadt falához tartotta. Hamar lángra kapott, és gyorsan terjedt a tűz a bútoron. – Ki kell jutnunk innen – mondta Alara, és az ajtó felé lökdösött. A lassan elszenesedő trükkös szekrény hamuja olyan volt, mint a hámló bőr. Időközben a tűz átterjedt a szekrényről a mögötte lévő falra. – Menj! – lökött maga elé Alara. A hátsó utcára vezető ajtó már csak néhány lépésre volt tőlünk, amikor a tűz fényében remegő árnyak közül hirtelen előlibbent egy szellem, és elállta az utunkat. A halott bűvész arcát mély karmolásnyomok borították. Úgy nézett ki, mintha egy vadállat támadta volna meg. Testéből több helyen egész húsdarabok hiányoztak, de a sérülései javát elfedte elnyűtt bársonyöltönye.

Hirtelen eszembe jutott, hogy mennyire feszült a dibbuk bőre a kitüremkedő csigolyáin. Mintha nem a sajátja lett volna. A gondolattól összerándult a gyomrom. Alara hitetlenkedve csóválta a fejét. – Próbáltam elrejteni – szólalt meg a bűvész szelleme. – A szekrény volt az egyetlen hely, amiről azt gondoltam, hogy ott senki nem fog rátalálni. Nem akartam, hogy újra kiszabaduljon. – A szellem a lángoló bútordarabra nézett, ami ezúttal önmagát tüntette el, nem pedig a benne rejtőző bűvészt. Egykori gazdája hirtelen ránk mutatott. – Legyetek… Előrántottam a nadrágom derekából a szögbelövőt, meghúztam a ravaszt, és hidegfém szögek tucatját eresztettem a szellem testébe. A bűvész apró, lila bársonydarabkákra robbant, amik szanaszét rebbentek körülöttünk a levegőben.

23. FEJEZET

Bélyegek A FURGON MÁR ELHAGYTA A HÁZTÖMB FELÉT, amikor a bűvészboltból fekete füst szállt fel, és a távolból meghallottuk a szirénák harsogását. Jared a jármű hátuljában feküdt. Az ölemben tartottam a fejét. A fiú felém fordult, karjai a derekam mellett hullottak a földre. Félresimítottam a haját zúzódásokkal teli arcából. A szemhéja kissé megremegett, fájdalmában felszisszent, és közelebb húzott magához. Megmarkolta a pólóm hátát, és közben ujjaival végigsimított a bőrömön. Néhányat pislogott, majd kinyitotta és felém fordította mélykék szemeit. Tekintete zavarosnak és kifejezéstelennek tűnt. – Kennedy? – motyogta Jared, és közben próbált felülni. – Mi történt? – Jól fenékbe billentettek, az történt – szólalt meg Csuhás, és levette fejhallgatójának egyik felét a füléről. Lukas egy elhagyatott benzinkúthoz kormányozta a furgont, majd ő maga is bemászott a jármű hátuljába. – Jól vagy? – kérdezte fivérétől. Felmutatta három ujját. – Hányat látsz? – Kilencet – felelte Jared, félrelökve Lukas kezét. – Na, mondjátok már el, mi történt! Alara mindannyiunkat megelőzte a válasszal. – Kennedy megrajzolta a Falat a szekrény belsejében, és csapdába ejtette vele a dibbukot – mondta.

– Honnan tudtad, hogy néz ki az a jel? – kérdezte Jared. – A naplómban látta – felelt helyettem a lány. – És így meg tudtad jegyezni? Mindig nehéz volt beszélni az embereknek a képességemről. A memóriám elkülönített a többiektől: olyan volt, mint egy fal, amit nem tudtam áttörni. – Eidetikus memóriám van… – Más szóval fotografikus – szólt közbe Alara. – Mindent megjegyez, amit lát, és… – Mindent azért nem – helyesbítettem. – Főleg képeket és számokat. – Ugyan már! – legyintett a lány a szabadkozásomra. – Gyakorlatilag egymagad intézted el azt az izét. Én csak kicsit megpörköltem szenteltvízzel, de a többi a te érdemed. Hallottam Alara szavait. És nehezen fogtam fel, hogy rólam beszél. – Kicsit túlragozod a dolgot. Ezeket viszont sikerült megszereznem – mondtam, és kinyitottam a kezemet, hogy láthassák a két zöld üvegkorongot. – Erről beszélek – mondta mosolyogva Alara. – Én csak néztem a műsort. Fura volt hallani, hogy dicsér. Azért, hogy lemásztam Csuhás után a kútba, talán érdemeltem némi elismerést, de azt bárki megtette volna. A Fal megrajzolása már egészen más tészta volt. Ahhoz kellett valami plusz. Szakértelem. Végre sikerült bebizonyítanom, hogy értek valamihez. Csuhás elvette a korongokat, és a fény felé tartotta őket. – Kettőt is találtál? – kérdezte. – Sötét volt a szekrényben, és ugyanolyannak tűntek, úgyhogy mind a kettőt elhoztam – feleltem. – Nem hiszem, hogy sokat segítenének – szólalt meg Lukas. – A következő alkatrészhez vezető nyom már bizonyára hamuvá égett.

– Igazad van – mondta Csuhás, a korongok köré zárva ujjait. – Eddig minden nyom valahol az üveglapok környékén volt elrejtve. – Nem mindegyik – vetette ellen Alara. – A Váltó tervrajzát és a Lilburn szót a te naplódban találtuk. Az enyém egy részét titkos kóddal írták. Kell itt lennie valaminek… A lány hirtelen felszisszent, és felhúzta a kabátja ujját. – Te jó ég! – mondta. Bőrébe vékony vonalak vájták bele magukat, éppúgy, mint Csuháséba, amikor elpusztította Millicent szellemét. A vonások kanyarogtak, és az egyik olyan háromszögben végződött, amit Andras pecsétjelén is láttam. A tűz, amit Alara lobbantott fel a bűvészboltban, nyilván már teljesen elégette a trükkös szekrényt, és elpusztította a dibbukot. A lány a zsebébe nyúlt, kivett belőle egy kevéske sót, és bedörzsölte vele a csuklóját. A vékony vájatok lassan fekete vonalakká sötétedtek. A többiek is felhúzták a kabátujjukat, és Alara az ő bőrükbe is sót masszírozott. A fehér kristályok, akár az üvegkorongok, olyan titkokat fedtek fel, amit szabad szemmel nem lehetett látni. Egymás mellé helyezték a csuklójukat, hogy összeálljon a pecsétjel, aminek már csak egyötöde hiányzott. „Mindjárt megjelenik rajtam a bélyeg.” Mindaddig nem is tudatosult bennem, mennyire vágyom rá. Része akartam lenni Jaredék és persze anya titokzatos világának, hogy végre tényleg közéjük tartozzak. Nem emlékszem, mikor gondoltam meg magam ez ügyben. Talán amikor a Lilburn-kastélyban Lukas megvédett, vagy a kútban, amikor Csuhással megmentettük egymás életét? Vagy amikor Alara engedte, hogy emlékezetből rajzoljam meg a Falat? Vagy talán még ezek előtt, amikor majdnem mindenüket elvesztették egy baklövésem miatt, mégsem hagytak magamra? Lehet, hogy a miatt a sok röpke pillanat miatt történt, amik a White Stripes, a kék madzag, a vudu medál és Jared pillantásai körül összpontosultak.

Lassan felhúztam a felsőm ujját. „Vajon fájni fog?” – Lássuk! – mondta Lukas. A többiek még mindig egymás mellett tartották csuklójukat, és várták, hogy az ötödik Fekete Gerle is csatlakozzon hozzájuk. Megfordítottam a csuklómat, hogy mindannyian láthassuk a mágikus úton alakot öltő vonalakat. A bélyegnek nyoma sem volt. Jaredék értetlenül nézték a karomat. Én is tanácstalan voltam. – Várjatok! – szólalt meg Csuhás. – Alara bélyege pár másodperce jelent csak meg, Kennedy pedig az üzletből kifelé jövet lőtte le a szellemet. Az legalább öt perccel azután történt, hogy a dibbuk elpusztult a tűzben. Adjatok még neki egy kis időt! Alara a szemembe nézett. A tűz semmiképp nem égethette el már azelőtt a szekrényt, hogy lelőttem a bűvész szellemét, és kimenekültünk az épületből. – Nem vagyok közétek való – mondtam, és visszahúztam a ruhám ujját a karomra. – Miről beszélsz? – kérdezte zavartan Lukas. – Kennedy hamarabb ölte meg a bosszúszellemet, mint én a dibbukot – felelte helyettem Alara. A földre szegezte a tekintetét, mintha az ő hibája lenne az egész. Azt kívántam, bárcsak nyelne el a föld. Ehelyett viszont kivágtam a furgon ajtaját, kiugrottam és futásnak eredtem. Minden lépés közelebb vitt az igazsághoz. Nem arra születtem, hogy megvédjem a világot a démontól, ami megölte édesanyámat, és nem én vagyok a hiányzó láncszem, akinek a segítségével a Légió elpusztíthatta őt. Félúton jártam a parkolóban, amikor valaki megragadta a karomat. Megpördültem, és Jared nézett vissza rám. A tekintetéből kétségbeesés sugárzott. – Bocs, hogy így megrántottalak! – mondta.

Mondani akartam, hogy nem haragszom, és hogy milyen jó lenne valaki, aki átölel, míg az a rengeteg fájdalom, ami összegyűlt bennem, szerte nem foszlik. „Valaki, aki soha nem enged el.” Ám képtelen voltam mindezt kimondani. Jared viszont mintha így is értette volna. Egyik ujját az övem csatjára kulcsolta, és magához húzott, tekintete az enyémbe fúródott. Az volt az érzésem, hogy a szemembe nézve látja minden félelmemet, amit el akartam titkolni. „Te valóban látsz engem?” A szeméből azt olvastam ki, hogy igen. Még közelebb húzódott hozzám, és átkarolt. A mellkasára fektettem az arcom. A fiú keze a hajamhoz csúszott, és hüvelykujjával cirógatni kezdte a nyakamat. Elfelejtettem, hogy kell lélegezni, gondolkozni vagy bármi mást csinálni. Egy dolgot tudtam csak: Jaredet ölelni. – Nem én vagyok, akit kerestek – mondtam. – Mindvégig te voltál – suttogta a fülembe Jared, arcát az enyémhez érintve. Az arcomon végiggördült egy könnycsepp. – Nem muszáj vigasztalnod. – De én így akarom. – Miért? Mindent elhibázok, és csak nehezítem a dolgodat… Ráharaptam az ajkamra, azt kívántam, bár ne mondtam volna semmit. Jared elhúzta a fejét az enyém mellől, de a kezét a tarkómon hagyta. – Azt hiszed, megnehezíted a dolgomat? – Tudom, hogy így van – feleltem. Megint a fülemhez hajolt. – Csak annyiban, hogy aggódom érted – suttogta. – Nem kell felelősnek érezned magad miattam – mondtam nyers hangon. Jared végigfuttatta az ujját az arcomon, ott, ahol a könnycsepp lecsordult rajta.

– Nem is azért teszem – felelte. Gondolkodás nélkül kinyitottam a tenyeremet, és a mellkasára tettem. Éreztem, ahogy a kezem alatt (amin sehol semmi bélyeg) lüktet a szíve. – Legtöbbször még csak rám se nézel – mondtam. – És legtöbbször csak rád gondolok – felelte Jared. – Jared… Megmarkoltam a pólóját. Jared arca hirtelen elkomorult, és hátrébb lépett. – Nem lett volna szabad ezt mondanom. Hiba volt – szólalt meg. Egy pillanatig fel sem fogtam a szavait. Azok után, hogy utánam szaladt, átölelt és azt mondta… „Hiba volt.” Rám értette. Én voltam hiba. Nem először hallottam ezeket a szavakat. A nyakamat, ahol egy perccel korábban Jared keze pihent, elöntötte a forróság. Valahol máshol akartam lenni. Bárhol, csak ne ez előtt a fiú előtt, akinek nem kellettem. Jared a kezem után nyúlt, de elhátráltam. Nem akartam, hogy megint hozzám érjen. – Kennedy, te ezt nem érted… Nagyot nyeltem, és próbáltam visszanyerni a hangomat. Nem akartam, hogy Jared tudja, mekkora fájdalmat okozott. – Nincs is mit érteni ezen – feleltem. Elfordultam tőle, de Jared megint elkapta a karomat. – Nem úgy értettem, ahogy hangzott. Tudom, mire vágyom – mondta, majd az ajkába harapott, és leszegte a fejét –, de az soha nem lehet az enyém. – Miért nem? Jared kék szemei újra rám néztek. Láttam, hogy tombolnak benne az érzelmek. Lassan elengedte a kezemet.

– Mindig mindent elrontok, és ennek általában a hozzám közel állók látják a kárát. – Jared zsebre dugta a kezét, és maga mögé biccentett. – Kérdezd csak meg Lukast! Megkövültén álltam, és néztem, ahogy Lukas és Csuhás közeledik felénk. Lukas arcáról eltűnt a mosoly. Szemében düh és féltékenység villant, amikor meglátta, milyen közel áll Jared hozzám. Nem tudhatta, hogy milyen óriási szakadék húzódik közöttünk. Úgy tűnt, Csuhást mindez nem foglalkoztatta. – Biztosan tudjuk, hogy közénk való vagy, Kennedy – mondta. – Azt hiszem, arra is rájöttünk, miért nem jelent még meg rajtad a bélyeg. „A bélyeg.” Jared elutasítása miatt egy pillanatra elfeledkeztem arról, hogy maga a világ is megtagadott. – Még utána kell járnunk ennek-annak, hogy biztosra menjünk – mondta Csuhás, de alig figyeltem rá. Jared kerülte a pillantásomat, Lukas pedig a fivérére meredt. Idővel aztán felfogtam Csuhás szavainak a jelentését. – Várjunk csak! Ti nem is tudjátok, hogyan működnek ezek a bélyegek? – kérdeztem. – A családjaink nem részletezték nagyon a dolgot – felelte Csuhás, miközben fel-alá járkált a betonon. – Kábé annyit tudtunk meg tőlük, hogy amikor elpusztítunk egy bosszúszellemet, megjelenik rajtunk a bélyeg. – Világos… Akkor tudatosult bennem, mennyire szeretnék közéjük tartozni, amikor minden esélyem odalett. Lukas elhaladt Jared mellett, és mellém állt. – Sok mindenről nem beszéltek nekünk. Például a Váltóról meg arról, hogy a Légió egyik tagjának nyoma veszett. Bizonyára ez is egy ilyen rejtély lesz.

Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor még úgy tűnt, ők négyen csak kitalálják azokat a dolgokat, amiken végül keresztülmentünk. A rokonaik biztos nem sejtették, hogy ugyanazon a napon fognak meghalni, és hogy ennek köszönhetően a Légió öt tizenévesből fog állni, akiknek a suliból kell ellógniuk, hogy megvédhessék a világot egy démontól. – Gyere vissza velünk a furgonhoz! – mondta Lukas, gyengéden vállon lökve. – Elmagyarázzuk, miért nem jelent meg rajtad a bélyeg. Olyan magabiztosnak tűnt! „De mi van, ha téved?” Alara nyitott ajtónál, a furgon végében üldögélt, térdén a naplójával. – Elmondtátok neki? – kérdezte, amikor odaértünk hozzá. – Még nem – felelte Csuhás, és lehuppant a lány mellé. Nagyon izgatottnak tűnt. – Na, figyeljetek! Rajtam akkor jelent meg a bélyeg, amikor elpusztítottam Millicent szellemét a kútban, méghozzá azzal a lövedékkel, amit én készítettem, igaz? Lukas azonnal vette a fonalat. – Az enyém pedig azután jelent meg, hogy elintéztem azt a fehér ruhás hölgyet, akinek hónapokig követtem a nyomát. – Rajtam pedig akkor jött elő a bélyeg – mondta Alara a piercingjével babrálva –, amikor a szenteltvízzel védekeztem a dibbuk ellen, aztán meg tűzzel elégettem. – De a Falat én rajzoltam – mondtam. – Úgyhogy én is segítettem megölni. – Az nem számít – felelte Csuhás. – A dibbuk a tűz miatt semmisült meg. Gondolj bele! Nálam ott volt a lövedék, amit én készítettem, Lukasnál a nyomkövetés, Alaránál a védő… – Kezdem kapiskálni – vágott közbe felélénkülve Jared. – Örülök, hogy te legalább igen – mondtam neki. – Neked nem a fegyverekkel kapcsolatos a szakterületed – folytatta Csuhás. – Azért nem jelent meg rajtad a bélyeg, mert egy szögbelövővel lőtted le a bűvész szellemét.

– Még mindig nem értem. – Te hogy szerezted meg a bélyeget? – kérdezte Csuhás Jaredtől. A fiú megfogta a csuklóját, ahol a láthatatlan vonalak húzódtak. – Hidegfém nyárssal – felelte. – Satuba fogtam egy szellem fejét, és belevágtam a rudat a mellkasába. – Tőled nem is vártunk volna kevesebbet – mondta Alara a szemét forgatva. „Talán mégis közéjük tartozom.” – De nekem nincs szakterületem – mondtam. – Most viccelsz? – kérdezte Alara. – Emlékezetből rajzoltad meg a Falat. Az eidetikus memóriám nem tűnt igazán hatékony fegyvernek a démonok elleni harcban. – Ráadásul az ilyen szimbólumok megrajzolásával lehet kapcsolatot teremteni az angyalokkal és a démonokkal, vagyis megidézni és irányítani őket – mondta Csuhás. – Jól rajzolok, de megidézni semmit nem tudok, nemhogy angyalokat vagy démonokat. – Akkor mázlid van – felelte Csuhás rám pillantva –, mert megidézned nem kell a bosszúszellemet. Csak el kell pusztítanod.

24. FEJEZET

Az egyetlen A KÁVÉZÓ ELŐTT ÁLLDOGÁLTAM, és néztem, ahogy Lukas fizet a pincérnőnek a pultnál. A furgonban töltött éjszaka után ölni tudtam volna azért, hogy belesüppedhessek az egyik benti bőrfotelba. A kávézó viszont kicsi volt, és mivel alig ötven mérföldre voltunk Sunshine-tól, úgy véltük, elég nagy az esélye, hogy valaki felismerjen a hírekből. A járdán álldogálni még mindig jobb volt, mint a furgonban gubbasztani. Csuhás és Jared ébredés után egyből bement a városba bevásárolni, Alara pedig a naplókat böngészte, hátha rábukkan egy nyomra, ami elvezet a Váltó újabb darabjához. Úgy húsz percig olvasgathatott, amikor kijelentette, hogy kávéra van szüksége, mi pedig azonnal útnak indultunk Lukasszal. Örültünk, hogy a naplókon kívül valami mással is foglalkozhatunk. Lukas karton italtálcával a kezében lépett ki a kávézóból, és az egyik gőzölgő poharat nekem adta. – Ez a tiéd – mondta. – Kösz! – Belekortyoltam az italba. – Kértél bele fahéjat? – Emlékeztem, hogy úgy szereted – felelte vállat vonva Lukas. Hát persze hogy emlékezett. Lukas elindult vissza a furgonhoz, én pedig felzárkóztam mellé. – Minden oké? – kérdeztem tőle.

– Mármint ahhoz képest, hogy majdnem meghaltunk, és felgyújtottunk egy boltot? – felelte halovány mosollyal. – Mi a baj? Haragszol rám? Lukas kivette a zsebéből az érméjét, és mielőtt megszólalt volna, párszor végigpörgette az ujjain. – Nem haragszom. Csak csalódott vagyok. Nem hittem volna, hogy Jarednek lesz esélye nálad. Nem olyan vagy, mint azok a lányok, akik bele szoktak zúgni. Görcsbe rándult a gyomrom. „Vajon hány lányról lehet szó?” Éreztem, hogy elpirulok. Megszaporáztam a lépteimet, abban reménykedve, hogy Lukas nem vette észre a zavaromat. – Kennedy! – kiáltotta, majd elkapta a karomat, és akkorát rántott rajta, hogy úgy éreztem, kiszakad a vállamból. Autókürt harsant és kerekek csikorogtak. Lukas visszahúzott a járdára. A lendülettől nekiütköztem a mellkasának, ő pedig átkarolt. Annyira megrémültem, hogy egy pillanatig mozdulni sem mertem. Gyengéden eltolt magától, és kartávolságból végigmért. – Jól vagy? – kérdezte. Bólogattam. A kávém leesett a földre, és szétfolyt a betonon. – Hülye voltam – mondta fejcsóválva Lukas. – Nem kellett volna ezt mondanom. – Nem te vagy a hülye – feleltem. Lukas a fülem mögé fésülte a hajamat az arcomról. – Nem akarom, hogy bajod essen. Nem bírtam a szemébe nézni. – Ne aggódj! – feleltem. – Vigyázok magamra. A fiú ezüstérméje a járdán hevert. Lehajoltam, és felkaptam. Most először tudtam közelebbről is megvizsgálni. – Apámé volt – mondta Lukas. – Ez az egyetlen dolog, amit rám hagyott, nem Jaredre.

Gerlét ábrázolt, ami egy ötágú gallyon ült. Az érme szélén egy mondat állt, de számomra idegen nyelven íródott. – Olaszul van – segített ki Lukas. – Azt jelenti: „A fekete gerle kísérjen utatokon.” Megfordítottam az érmét, hogy a másik felét is megvizsgáljam. Pontosan ugyanúgy nézett ki. • Egy újabb kávézói látogatás után végre visszaértünk a furgonhoz. Jared a kocsi orrán ült, és Csuhás társaságában nézegette a szatyor tartalmát, amit egy sportszerüzletből hoztak. – Jó ideig voltatok távol – szólalt meg Jared, amikor meglátott minket. Nem sikerült lepleznie az élt a hangjában. – Már azt hittem, valaki megint felismert, Kennedy. – Beszélgettünk – vetettem oda a fiúnak, miközben elsétáltam mellette. – Mi pedig rátok vártunk. – Jared igyekezett közömbös hangon beszélni, de nem igazán sikerült neki. – Alara talált valamit, és egyszerre akarja mindannyiunknak elmondani. A lány a fűben ücsörgött, előtte pedig a többiek naplói hevertek. Mire jutottál? – kérdezte tőle Csuhás. – Nézzétek csak! Alara kinyitotta Jared naplóját egy olyan oldalon, ami különféle betűkkel volt tele, itt-ott hézagokkal. – Ez mindig is benne volt – mondta sóhajtva Jared. – Régi titkosírás. Minden szóból, amit leírsz, kihagysz egy betűt. Nehéz feltörni, mert a szavakat mind egybe kell írni, ezért nem könnyű rájönni a logikájára. Lukas egyszer már megpróbálta. – És mi van, ha nem is kell rájönni a logikájára? – kérdezte Alara. A szája sarkában sejtelmes mosoly bujkált. – Más módját nem látom a feltörésének – mondta Csuhás a lap fölé hajolva.

A lány feltartotta az egyik zöld korongot, amit a bűvészboltban találtunk. – Én is így voltam vele, de aztán eszembe jutott, hogy azt mondtad, a színes üveglapokkal látni lehet az infravörös spektrum különböző rétegeit? Gondoltam, megnézegetem velük a naplóinkat, hátha rajtuk keresztül rábukkanok valamire. Alara végigcsúsztatta a zöld korongot a lapon, és a hiányzó betűk egytől egyig láthatóvá váltak rajta. Bár minden szót egybeírtak, a betűk most már tisztán kivehetőek voltak. – Úgy tűnik, ez az igazi – mondta Alara, miközben feltartotta az üveglapot. Lukasnak leesett az álla. – Hozzatok papírt! – mondta. Alara diktálni kezdte a betűket, Lukas pedig leírta őket. A lap perceken belül megtelt, de még mindig volt mit lejegyezni. – Na, mi a szöveg? Csuhás áthajolt Lukas válla felett, hogy láthassa a lapot. Fejhallgatójából épp a „No Sleep Till Brooklyn” üvöltött a Beastie Boystól. A fiú a zene ütemére bólogatott, miközben Lukas vonalakat húzott az egyes szavak közé. – Nézzétek! – mondta, amikor végzett, és felénk fordította a szöveget. DEREK / LOCKHART ODA REJTETTÜK AHOL SOHA SENKI NEM MERNÉ KERESNI / ŐRZŐJE KEZÉBEN VAN, KI E VILÁGOT SOHA NEM HAGYJA EL / HA EZT OLVASOD A FELADATOD AZ MINT MINDIG / EMLÉKEZZ AZOKNAK A PÉLDÁJÁRA AKIK A HALOTTAK KIFOSZTÁSÁRA VETEMEDTEK / A KEGYELET SZÍVÉBŐL SENKI NEM SZERZI MEG / A FEKETE GERLE KÍSÉRJEN UTADON

– Biztatóan hangzik – ironizált Alara, miközben néhány tasak cukrot szórt a kávéjába. – Ti hallottatok már a Kegyelet Szívéről? – kérdezte Csuhás. – Egy hely neve lehet – mondta Lukas, majd előkapta a mobilját, és keresni kezdett rajta. – Biztos vagy benne? – kérdezte Alara, a kávéját kavargatva. – A többi nyom is helyekre utalt. Tessék, van is pár találat – felelte Lukas. Már nem figyeltem rájuk. Nem tudtam kiverni a fejemből az üzenetnek azt a részét, amit egyikük sem tartott különösebben fontosnak. „Emlékezz azoknak a példájára, akik a halottak kifosztására vetemedtek! A Kegyelet Szívéből senki nem szerzi meg.” • – A rendőrség holtan talált egy öttagú családot, miután a szomszédok lövéseket hallottak a házból – recsegett a hírolvasó hangja a rádióból. – Montgomery megyében ez a harmadik többszörös gyilkosság az elmúlt két hétben. Montano rendőrfőnök ma reggel úgy nyilatkozott, hogy ilyen mértékű erőszakra még nem volt példa. A rémült lakosság keresi a magyarázatot a történtekre. Egy órán belül ez volt a második híradás, ami erőszakos bűncselekményről számolt be. Lukas kikapcsolta a rádiót. – Vagy közeledünk a Velőhöz, vagy egy rakás bűnöző döntött úgy hirtelen, hogy azon a környéken tombolja ki magát. Jared kanyargó, félreeső erdei úton kormányozta a furgont. – Remélem, tényleg ott lesz a következő korong, ahol te mondod – szólt Lukashoz. – Kétszáz mérföldön belül az egyetlen Kegyelet Szíve nevű hely ez a gyermekotthon – felelte a testvére. – Abból ítélve, ami ott történt, csak ott rejthették el.

Csuhás felfordította a sportboltból származó szatyrot, és egy tucat pisztoly esett ki a furgon padlójára. – Nyugi, jól bevásároltam – mondta a fiú. – Valaki komolyan eladta ezeket neked? – kérdeztem. Csuhás még ahhoz sem tűnt elég idősnek, hogy lottót vehessen. – Paintball pisztolyok – felelte, miközben feltartott egy fekete, katonai modellt. – Rövid hatótávú, lézerirányzékos. – Ezután egy csomag szürke, műanyag lövedéket bontott ki. – Ezeket pedig festék helyett szenteltvíz és párlófű keverékével töltöm meg. – Csak ha felkaptál belőle egy üveggel, amikor elmenekültünk a raktárból – mondta Alara, miközben megvizsgálta az egyik golyót. – Használhatunk helyette mást is? Alara felemelt egy ezüst dupla csövű pisztolyt, ami remekül illett a körömlakkjához. – A kősó és a szegfűszeg is megteszi. Elűzik a szellemeket – felelte. Csuhás előrehajolt Jaredhez. – Megállhatnánk egy piac és egy szerszámbolt közelében? Szükségem van kinyomó pisztolyra, gyújtósra és hajlakkra. Tudod, csak néhány apróság. – Talán lakásfelújításra készülsz? – incselkedett Alara. – Valami olyasmi – mondta Csuhás, majd nekikezdett egy fegyver tervrajzához. • Csuhás már a tizedik ezüstszínű flakont dobta a bevásárlókocsiba. A vegyesboltban voltunk, ahol a fiú a tervéhez szükséges anyagokat szerezte be, de részleteket nem árult el nekem. – Mégis, mit kezdesz ezzel a rengeteg hajlakkal? Igyekeztem halkan beszélni, és vigyáztam, hogy az arcom rejtve maradjon a Csuhástól kapott pulóver hatalmas kapucnija alatt.

– A feltalálók soha nem árulják el a titkaikat – felelte a fiú, miközben kihúzott egy sort a bevásárlólistájáról. – Azt hittem, ez csak a bűvészekre igaz. – Ránk is érvényes a szabály – mondta Csuhás, majd az egyik polcról felkapta feltalálói arzenáljának legfőbb kellékét: néhány tekercs szigetelőszalagot. – Vegyünk még egy kis szegfűszeget? Alara korábban már vett egy kosárra valót, és a furgonhoz vitte, hogy Lukasszal feltöltsék a paintball lövedékeket. Jared ezalatt elugrott egy szerszámboltba olyan kinyomó pisztolyért, ami megfelelt a Csuhás által előírtaknak. A listán lévő egyéb dolgokat mi vállaltuk. – Vehetünk még – mondta vállat vonva Csuhás. – Alara dohányt is kért. Dobozosat. Ezt inkább nem firtattam. Továbbtoltam a bevásárlókocsit, Csuhás pedig beledobott néhány csomag gyújtóst. – Azt mondtad, Észak-Kaliforniában nőttél fel, ugye? – kérdeztem. – Igen, Berkeley közelében. – A szüleiddel éltél? Alara története után csak remélni mertem, hogy nem az a gyakorlat Légiós körökben, hogy a nagyszülők csak úgy elrabolják az unokáikat, hogy kiképezzék őket. Csuhás az ujjain számolgatta a kosárban lévő dolgokat, hogy megtudjuk a végösszeget. – A szüleim meghaltak autóbalesetben, amikor hároméves voltam. Nagyapám nevelt fel – válaszolta. – Sajnálom. – Nem nagyon emlékszem anyámra és apámra, de nagyapa sokat mesélt róluk. Végigsétáltunk a gabonapelyhes soron. Csuhás felkapott egy doboz mályvacukrost.

– Erről egy szót se Alarának! – mondta. – Nincs rajta a listán. A piros doboz láttán eszembe jutott, amikor édesanyám először húzott elő egy ilyet a szatyrából a konyhánkban. Keresztbe tett lábbal ültünk a nappaliban. Anya kitöltötte a gabonapelyhet egy hatalmas üvegtálba, majd felém nyújtott egy kisebb tálkát. – Most kiszedjük belőle az összes színes mályvacukrot, és a te tálkádba tesszük, jó? – És aztán? – kérdeztem. Anya felnevetett, és a számba adta az egyik mályvacukrot. – Aztán mindet megesszük – felelte. – Kennedy? Csuhás a sor felénél járt, amikor észrevette, hogy lemaradtam. – Bocs! Mire van még szükségünk? – kérdeztem. A fiú újra számolni kezdett a kezén. – Dohányra, üvegpucolóra, novéna gyertyára, gyufára és zsiradékra. – Zsiradékra? – Igen. A rozsdaoldás egyik legolcsóbb formája. Magamban megfogadtam, hogy soha többé nem eszek semmit, ami zsiradékot tartalmaz. Elgondolkoztam, vajon mit rak össze mindebből Csuhás. – Nem tudom elhinni, hogy mindezt a nagyapádtól tanultad – mondtam. – Mindent tőle tanultam – felelte a fiú, miközben kinyitotta a piros dobozt, és kikapott belőle pár szem mályvacukrot. Engem is megkínált, de fejcsóválva visszautasítottam. – Magántanuló voltam. A nap egyik fele az állami tanterv turbósított változatáról szólt, a másik fele pedig gépészmérnökségről, fizikáról és légiós dolgokról. Csuhás cseppet sem hasonlított azokra a magántanulókra, akiket otthon ismertem. Azok még mindig az elmúlt 2 évtized tévésorozatainál voltak leragadva. Az én sulimban Csuhást biztos a haladó osztályokba tennék, bár ő valószínűleg inkább a

gördeszkásokkal lógott volna, nem pedig a mintagyerekekkel. Simán elképzeltem, ahogy a fejhallgatójával a fülén a folyosókon álldogál, hétvégenként pedig bulikon lemezlovaskodik. – Szóval, mindig is tudtad, hogy egyszer a Légió tagja leszel? – Aha. Egyke vagyok, az unokatesóim pedig sík hülyék. Nagyapa azt sem engedte volna nekik, hogy elemet cseréljenek a távirányítóban. Csuhás megrázta a dobozt, hogy újabb színes mályvacukordarabkákra bukkanjon. – Bárcsak én is úgy nőttem volna fel, hogy tudom az igazat a küldetésemről! – mondtam. – Már ha egyáltalán van mit tudni róla. Csuhás megtorpant. – Az igazság nézőpont kérdése – felelte. – Lehet, hogy édesanyád el akarta mondani, csak meghalt, mielőtt megtehette volna. Szerettem volna elhinni, hogy valóban így volt. Csuhás újabb marék mályvacukrot dobott a szájába, majd elmosolyodott. – Szóval, Jared, mi? – kérdezte. – Tessék? Próbáltam értetlennek tűnni. – Megértem, ha nem akarsz beszélni róla – felelte vállat vonva Csuhás. – Hidd el, nincs miről beszélni! – Senki más nem tud róla, ha emiatt aggódsz. Én sokkal jobb megfigyelő vagyok a többieknél, amit a kiváló taníttatásomnak és az egyedülálló intelligenciámnak köszönhetek – jelentette ki gunyorosan. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el a Jared iránti érzéseimet, vagy hogy egyáltalán elmagyarázzam-e. – Nem érdeklem igazán Jaredet – mondtam, miközben a futószalagra tettem a bevásárlókocsink tartalmát. – Biztos vagy ebben? – kérdezte Csuhás. Féltem, hogy esetleg tévedek.

– Nincs más választásom. Nem akarok még jobban szétesni – mondtam. – Lehet, hogy ezzel nem vagy egyedül – felelte megértő pillantással Csuhás.

25. FEJEZET

A Kegyelet Szíve A KŐÉPÜLET ELŐTTI ROZSDÁS TÁBLÁBÓL EGYÉRTELMŰ VOLT, hogy jó helyen járunk: KEGYELET SZÍVE GYERMEKOTTHON. A vaskapu mögötti udvaron nagyra nőtt a gaz, az egészet patkányok lakta repkény borította, ami felkúszott az épület repedezett kőfalán. Azokat az ablaktáblákat, amik nem törtek ki teljesen, sötét porréteg lepte. A rozsdás játszótéri szerkezetek és a korhadt, kettéhasadt fűzfa látványa inkább börtönre, mint gyermekotthonra emlékeztette az embert. Az öreg fa mellett kopott szövettel borított könyv hevert. Felkaptam, és lesöpörtem a koszt a borítóról. A titkos kert. A könyv láttán elszorult a torkom, a kötet pedig kiesett a kezemből. Kilazult lapjai szétszóródtak a földön. Apám akkor olvasta fel nekem ezt a mesét, amikor még kicsi voltam ahhoz, hogy megértsem. De a címre emlékeztem, és azóta sem voltam hajlandó elolvasni. – Kennedy? – kérdezte aggodalmas arccal Lukas. – Mi a baj? Egy pillanatig a könyvre meredtem, majd továbbhaladtam. – Semmi – feleltem. Jared kiosztotta a felszerelésünket. – Óvatosnak kell lennünk – mondta. – Sok gyerek halt meg odabent, és néhánynak valószínűleg még itt kószál a szelleme.

Az egyik koszos ablaküveg közepén apró tenyérlenyomat árválkodott. – Mitől haltak meg? – kérdeztem. – A cikkek szerint agyhártyagyulladás-járvány tört ki köztük – mondta Lukas, miközben a vállára kanyarította az egyik paintball puska szíját. Jared mindegyikünknek adott egy adóvevőt és egy csomag elemet. Ezeket is a sportboltban szerezhette. – Csuhás kicsit módosított rajtuk, hogy el tudjuk érni egymást. Persze csak addig működnek, amíg kitartanak az elemek. – De hát, ez jó sok elem – jegyeztem meg, miközben a nadrágom zsebébe tettem a tartalék csomagot. Csuhás leszedte az elektromágneses érzékelője hátlapját, és kicserélte benne az elemeket. – A szellemek elszívják a környezetükből az energiát, és ez az elemekre is vonatkozik – felelte. – Ha csak féltucatnyi van belőlük odabent, akkor hamar lemerülünk. – Lukas, te menj Csuhással és Alarával, és ellenőrizzétek az emeleti szintet! – mondta Jared, miközben megtöltötte fekete paintball puskáját. – Kennedy és én a földszintet és a pincét fésüljük át. Húszpercenként jelentkezünk az adóvevőkön. Ha az nem működne, fél óra után találkozzunk a főbejáratnál! Mindenki felkapta a felszerelését, Lukast leszámítva. – Miért veled megy Kennedy? – kérdezte. Jared nem vette a lapot. – Mit számít, kivel megy? – Ha tényleg nem számít, akkor jöjjön inkább velünk! – Ja, mert múltkor sem esett rajta egy karcolás sem, amikor te vigyáztál rá – vetette oda Jared Lukasnak, majd hátat fordított neki. – Menjünk! – intett nekem. – Aha, veled nyilván semmi baja nem esik majd – felelte mérgesen Lukas. – Te aztán soha nem baltázol el semmit.

Jared megtorpant, az arca pedig elfehéredett. Lukas nyilván valami konkrét dologra utalt. Az ikrek közé léptem. Nem akartam, hogy levegőnek nézzenek. – Ne beszéljetek rólam úgy, mintha itt se lennék! Nagylány vagyok már. Nem Lukas tehet arról, ami történt. Jared elcsörtetett a gyermekotthon repedezett betonlépcsői felé. Lukas utána sem nézett. – Gyere, induljunk! – mondta nekem. – Most inkább vele megyek – mondtam, miután Jared hallótávolságon kívül ért. – Nem mehet be egyedül ilyen dühösen. Nem tudna figyelni, és az veszélyes lehet. Lukas kicsit elszomorodott, de azért mosolyt erőltetett az arcára, és a fülem mögé fésülte egy hajtincsemet. – Légy óvatos! – mondta. – Úgy lesz. Jared Csuhással és Alarával a bejáratnál várt ránk. A korhadt faajtó túl volt már fénykorán, így könnyen bejutottunk rajta. – Majd találkozunk! – szólt vissza nekünk Csuhás a lépcsőről, Lukast és Alarát követve. A földszinten sötétség uralkodott, amit csak itt-ott tört meg a koszos üvegtáblákon áthatoló napfény. A nappaliban nem volt más, mint egy molyrágta, sárga kanapé, amit üres sörösdobozok és cigarettacsikkek vettek körül. Hirtelen egy patkány szaladt keresztül a szobán, amitől úgy megugrottam, hogy beleütköztem Jaredbe. – Bocs! – motyogtam. A fiú bekapcsolta a zseblámpáját, én pedig követtem őt a konyhába. A foltos mosogató feletti kis ablakot jó évtizednyi mocsok borította. Ez volt a helyiség egyetlen fényforrása. A padlót borító linóleumlapok úgy kunkorodtak fel, mint az égett papír széle. A résnyire nyitott kamraajtóhoz lopóztunk, ami ugyanolyan koszos és romos volt, mint a ház többi része. A csizmám hegyével kissé meglöktem.

Az ajtó nyikorogva kitárult. Ledermedtem. – Jared… A földön koszos, barna hálóingben egy kislány üldögélt, felhúzott térdét átkarolva. Nagy, barna szemei szenvedést sugároztak. Keresztülnézett rajtam, mintha nem is látna. Lassan ringatta magát előre-hátra, törékeny kis teste szinte eltűnt a ruhája ráncai alatt. Az eddigi jelenésekkel ellentétben a kislány alakja életlen és ködszerű volt. Lassan hátrálni kezdtem. A kislány zavartalanul bámult valahol mögöttem egy pontot. – Visszamaradt kísértés – mondta Jared, s megfogta a könyökömet. – Egy halott után itt maradt energia. Nem tud bántani. – Attól még nem akarok barátkozni vele – feleltem. Bosszúszellemet ugyan nem találtunk az épület falain belül, de a gyermekotthon a nélkül is tele volt kísértetekkel, akik mind az itt történt szörnyűségek maradványai voltak. Ez világosan látszott rajtuk. Jared benyitott egy másik kamraajtón. Feszülten vártam, arra számítottam, hogy egy másik gyermek elveszett lelkét találjuk bent. Ám a helyiséget több raklapnyi műanyag csomaggal pakolták tele a padlótól a mennyezetig. Jared lehajolt, és lesöpörte a port az egyik csomag borításáról. Amikor elolvastam a feliratát, hányingerem támadt. Kutyakaja. Konzervdobozok tucatjai tornyosultak a kamrában. Rengeteg. Elég akár ötven kutyának is. „Vagy ötven gyereknek.” Jared belerúgott a konzervtoronyba. – Apám mindig azt mondta, hogy sem a szellemek, sem a démonok tettei nem érnek fel azzal a gonoszsággal, amit az emberek művelnek egymással. – A fiú felkapott egy horpadt konzervdobozt, és a falhoz vágta, amitől barna moslék csapódott szét a tapétán. – Mostanáig nem hittem neki.

Jared adóvevője recsegni kezdett. – Itt Csuhás. Jól vagytok? – Ja, minden oké – felelte Jared a készülékbe. – Találtatok valamit odafenn? – Még nem. Húsz perc múlva megint jelentkezünk. Jared nadrágja hátsó zsebébe csúsztatta az adóvevőt. – Nézzünk körül a pincében! – mondta. Alig vártam, hogy végre kiérjünk a konyhából. Gyűlöltem a gondolatát is annak, amire itt rájöttünk. Minél hamarabb meg kellett találnunk a Váltó következő darabját, hogy elmehessünk ebből a házból. A pinceajtót az emeletre vezető lépcső alatt találtuk meg. Két nehéz retesszel zárták be, amiket elég magasra tettek ahhoz, hogy egy gyermek ne érje el őket. El sem tudtam képzelni, milyen félelmetes lehet, ha valakit bezárnak egy pincébe. A szívverésem felgyorsult, amikor Jared kinyitotta az ajtót. A régi falépcsők eltűntek a pince végtelen sötétjében. Jared a zseblámpája fényében igyekezett kikerülni a törött lépcsőfokokat. – Maradj mellettem! – mondta. – Oké! Eszem ágában sem volt egymagam kóborolni odalenn. A lépcső alján csak pár lépésnyire láttunk a sötétben. Gondolkodás nélkül megfogtam Jared kezét. Féltem, nehogy elveszítsük egymást. Egy folyosó húzódott előttünk, ami inkább alagútra hasonlított. – Szerintem ez egy szobához vezet – mondtam. Jared rávilágított a falakra, és a látványtól megborzongtam. Gyerekes rajzok sorakoztak végig a folyosó oldalán, lent az aljánál. Négyzet alakú házikók háromszög tetőkkel, mellettük pálcikaemberekből álló családok. Ezeket aztán sokkal baljósabb jelenetek váltották fel: síró gyerekek, akikre vicsorgó, borotvaéles karmú szörnyetegek támadtak rá.

A folyosó valóban egy hatalmas szobába vezetett. A levegő egyre hidegebb lett, amitől borzongani kezdtem. Erősebben szorítottam Jared kezét, a büszkeségemet a bátorságommal együtt a pincelépcső tetején hagytam. A terem végében egyetlen árva villanykörte pislákolt, aminek hunyorgó fénye rövid villanásokban tárta elénk az épület titkát. Két sorban álltak előttünk az alumíniumágyak végében, amiken vékony matracok és megnyúlt vászonszíjak voltak. Gyerekek. Legalább húszan. Négy és tíz év közöttiek lehettek. Sovány, beteges kinézetük volt, és mindannyian foltos, hosszú alsóruházatot viseltek. Mivel pár centisre vágták a hajukat, nehéz volt megkülönböztetni a fiúkat a lányoktól. A szemük élénken csillogott a pislákoló fényben, ami olyan hatást keltett, mintha élnének. Az arcukkal nem stimmelt valami: természetellenes és erőltetett vigyor ült mindegyikén, mintha az arcizmaik lemerevedtek volna. Csak a szemükből tükröződött érzelem. – Forduljunk meg lassan! – suttogta Jared. – Kimegyünk, amerről jöttünk. – Már nem tudunk – feleltem. A mögöttünk álló két gyerekre mutattam. Kíváncsian néztek minket. Az arcuk ugyanolyan torz volt, mint a többieké. Az idősebb gyermek védelmezőn szorongatta a kisebbik kezét. Egy acélszürke és egy élénkkék szempár meredt ránk. Jared közelebb húzott magához. A nagyobbik gyerek felemelte vékony karját. Csontos könyöke hajlatában egy infúziós tűt vettem észre. A gyerek a terem másik végébe mutatott, ahol a többiek időközben felsorakoztak. – Vajon mit akarnak? Jared maga mögé húzta a kezemet, hogy közelebb álljak hozzá. – Valami történt itt – mondta. – Meg akarják mutatni, hogy végre megnyugvást találjanak. A gyermek még mindig a terem vége felé mutatott.

– Szerinted tegyük azt, amit kérnek? – kérdeztem. – A gyerekek szellemei kiszámíthatatlanok, de nincs más választásunk. Nagyon sokan vannak. Ha felzaklatjuk őket… – Akkor menjünk – bólintottam. Nehezemre esett hátat fordítani a félig gyermek, félig szellem jelenségeknek. Végig a Lilburn-kastélyban látott sárga ruhás kislány járt a fejemben, aki teljesen ártatlannak tűnt, mielőtt az életünkre tört. Egyre közelebb jutottunk a pislogó villanykörtéhez, ami halovány fénybe borította a helyiséget. Az ütött-kopott ágykeretek mindegyike mellett infúziós állvány volt, az üres matracokon pedig olyan szorosra húzott vászonszíjak, mintha egykor embereket szögeztek volna hozzá az ágyakhoz. A falakra megsárgult újságkivágásokat ragasztottak. Végigfutottam a vérfagyasztó szalagcímeket: „Hét gyermek meghalt egy nyugat-virginiai gyermekotthonban, Felmentették a testvérpárt, akik megmérgezték a szüleiket, mert éveken át kínozták őket, Elbocsátották a harkeni ápolót, aki halálos injekciót adott betegének.” Nem bírtam tovább olvasni. Visszafordultam, és végignéztem a reménykedő gyerekeken, akik némán felemelték a karjukat. Minden kicsi könyökhajlatból infúziós tű állt ki. Az egyik soványabb gyermek borostyánsárga üveget adott a kezembe, amin nagybetűkkel az állt: SZTRICHNIN. Jared megdörzsölte az arcát. – A sztrichnin izomkárosodást okoz… – Ahogy kimondta a szavakat, a gyerekek szeme elkerekedett. – Megmérgezték őket. Hányinger kerülgetett. – És az itt dolgozók megúszták az egészet? – Nem – felelte Jared. A szeme csak úgy szikrázott a dühtől. – Apám szerint a gonosz tettek bizonyítékait el lehet tüntetni, de sosem nyomtalanul. Nyilvánosságra hozzuk ezt az egészet. A mögöttem álló másik gyerek a többiek felé sétált, majd intett, hogy kövessük őt.

Odaértünk az utolsó ágyhoz. Mögötte felrepedezett a fal, mintha valaki megpróbált volna átjutni rajta. Egy átjáró méretű lyuk volt benne. Lehetett látni a fal favázát és a mögötte lévő téglaréteget. Bárki is kezdte el bontani a falat, nem sikerült befejeznie. Hirtelen egy hang ütötte meg a fülemet. Először alig hallatszott, de aztán egyre erősödött. – Ez nem… – De, kaparászás – felelte Jared. A hang a falból jött. A körülöttünk álló gyerekek szétrebbentek, és elbújtak az ágyaik mögött. A lyukból egy alak mászott elő. Egy fiú. Idősebbnek tűnt a többi gyereknél, talán tizenhárom-tizennégy éves lehetett, nehéz volt megállapítani, de az biztos, hogy messze társai fölé magasodott. A szemei kifejezéstelenek voltak, az arca éles vonású. Egy kőtörő kalapácsot tartott a vállán. Közelebb lépett hozzánk. A ruháját por és betondarabok borították. – Esküszöm, próbáltam kijutni innen, de túl vastag a téglafal. – A fiúnak remegett a hangja, véreres szeme megszállottságot sugallt. – Én maradtam itt egyedül. Vajon úgy gondolta, hogy még életben van? – Apám mérges lesz, ha megtudja, hogy lejöttetek ide. Meg fog büntetni – motyogta maga elé, miközben fel-alá járkált. – Apád nincs itt – felelte Jared. – Nem kell miatta aggódnod. A fiúnak összeszűkült a szeme. – Az idegenek hazudnak. Ha vigyázok arra, amit itt hagyott, visszajön értem. Megígérte. Biztos a többi gyerekre utalt. Talán neki kellett őriznie őket, míg az őrült apja meg nem ölte mindet? Jared célra tartotta a félautomata paintball puskát, majd maga mögé húzott engem, és lőtt. A szellem hirtelen eltűnt, és a lövedékek

a falon loccsantak szét. A barnás szenteltvíz csíkokban csörgött le a padlóra. Egy kar fonódott a nyakamra, majd valaki egy vékony, hegyes dolgot nyomott a fülem alatt a bőrömhöz. Egy fecskendőt. A tű minden lélegzetvétellel egyre erősebben nyomódott a bőrömbe. Elképzeltem, ahogy a fecskendő átüti a bőrt, és megtölti a testemet a méreggel, ami valószínűleg a teremben lévő összes gyermekkel is végzett. – Rám lőttél! – mondta a fiú rémisztő hangon. Jared eldobta a fegyverét, ami végigcsúszott a betonpadlón lévő lábnyomokon. – Sajnálom! Ne bántsd őt! Megteszem, amit akarsz – mondta. – Meg kell védenem – mondta a szellem. A tű vészesen közel volt ahhoz, hogy a húsomba hatoljon. – Csak úgy szabadulhatok innen. – Ki tudunk vinni – kérlelte Jared a fiút. – Ahhoz már túl késő – suttogta a szellem a fülembe. A lehelete jéghideg volt. Előrébb tolt, de a szorításán nem engedett. – Mozgás! Jared lassan hátrálni kezdett, de közben végig engem nézett. A fiú még jobban megszorította a nyakamat, majd fejével az omladozó lyuk felé biccentett. – Befelé! – mondta. Jared tétovázás nélkül belépett a sehová sem vezető nyíláson. Vártam, mi történik, és közben imádkoztam, hogy a tű át ne szúrja a bőrömet. Eltelt egy másodperc, majd még egy. A fiú hirtelen nagyot lökött rajtam, és beestem a sötét lyukba. Jared magához húzott. Csapdába estünk a faszerkezetben, ami szűkebb volt, mint egy telefonfülke, és mögöttünk a puszta téglafal húzódott. – Semmi bajod – mondta Jared, és a derekam köré kulcsolta a kezét.

Épp akkor néztem fel rá, amikor arckifejezése megkönnyebbülésből rémületbe váltott. Hirtelen megpördített, és a hátam nekicsapódott a tégláknak. Most a nyílás felé néztem, Jared pedig ott állt előttem, közém és a dühös szellem közé ékelődve. – Mi a fenét… – kérdeztem volna, de akkor egy deszka csapódott a nyílásra, majd következtek a szögek. – Lezárja a lyukat! Összeszorult a torkom. A sötétség, az emlékek és a rettegés mind egyszerre rohantak le. Szédülés kerülgetett. Újabb deszka került a nyílásra. – Ne! Rácsaptam a kezem a falemezre, és teljes erőmből nyomni kezdtem. A deszka minden kalapácsütéstől megremegett. Jared is megfordult. Néztük, hogyan tűnik el csíkonként a hatalmas terem. A többi szellemet már nem is láttam. Egyedül a villanykörtét és a kalapács fejét pillantottam meg olykor egy röpke pillanatra. Jared püfölni kezdte az ökleivel a deszkákat, de azok meg sem moccantak. – Nem kéne ilyen erősnek lenniük a szögeknek – mondta. A kalapács újra lecsapott odakint. A hangról eszembe jutott, amikor a raktárhelyiség ablakának a csavarjai maguktól kitekeredtek, és Lukas meg Jared együttes ereje sem volt elég ahhoz, hogy a keretet a helyén tartsák. Talán a fiú szelleme erősítette meg a szögeket? Újabb deszka csapódott a többi mellé, amivel az utolsó fénysugár is eltűnt a lyukból. A kalapács újra és újra nagyot csattant a fán. Számoltam a szögeket. Huszonhét darab. Ennyi volt a deszkákba ütve, amikor az utolsó is a helyére került. Csapdába estünk.

26. FEJEZET

A fal mélyén BE VAGYUNK ZÁRVA! BE VAGYUNK ZÁRVA! BE VAGYUNK ZÁRVA! Hallottam, hogy kiabálok, de nem tudtam, hogy mit, mert a fejemben kavargó gondolatok minden mást elnyomtak. Újra anyám gardróbja mögött lapultam, rémülten és magatehetetlenül. Egymás után rohantak meg az emlékek. Minden irányban nehéz, fojtogató sötétség vett körül. Zihálva lélegeztem. Cédrus és molyirtó szagát éreztem. A tenyerem sima fafelületet érintett, ahogy a falakat tapogattam. Megint csapdába estem. A deszkákat karmolásztam, amitől szálka ment a körmöm alá és felszakadt a bőröm. A fájdalomra fittyet hányva püfölni kezdtem a léceket, reménykedve, hogy az egyik csak megadja magát. Hallottam, hogy Jared ugyanezt teszi mellettem. Látni alig láttam őt. – Hogy jutunk ki innen? – visszhangoztak a szavaim a szűk lyukban. – Túl erősek a szögek – felelte Jared. – Biztos a szellem ereje tartja őket a helyükön. A fiú felhagyott a deszkák ütlegelésével, és felém fordult. Átkarolta a nyakamat, és magához húzott. – Nem lesz semmi baj – mondta. Magabiztosnak akart tűnni, de túl közel álltam hozzá, hogy higgyek neki: szíve még az enyémnél is vadabbul vert.

A mellkasára fektettem a fejemet, és hallgattam a lélegzését. Szívéhez hasonlóan a tüdeje is szaporán mozgott. A fiú hirtelen a fülemhez hajolt. – Nem hagyom, hogy bármi történjen veled. Ígérem, megtalálom a kiutat. Mély levegőt vettem. Fejem még mindig a pólóján nyugodott. – Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani! – mondtam. Az arcomra tette a kezét, és a hüvelykujját az állam alá téve felemelte a fejemet. – Tudnod kell, hogy soha nem tennék ilyet – felelte. Bólintottam, de túlságosan féltem ahhoz, hogy bármit is biztosan tudjak. – Add csak az adóvevődet! – kérte Jared. – Az enyém elveszett, amikor a halott fiúra lőttem. Kihalásztam a zsebemből a készüléket, és kettőnk közé tartottam. Jared egyik karja a vállamon maradt, a másikkal elkezdte az adóvevőt nyomogatni. – Lukas? Csuhás? Alara? Hall engem valaki? Újra és újra megnyomta rajta a gombot, és megismételte a hívást. – Egy falban vagyunk. Itt biztos nincs vétel. – Becsuktam a szememet, és igyekeztem visszafojtani a könnyeimet. – Nem baj – felelte Jared. – Ha nem térünk vissza időben a bejárathoz, a keresésünkre indulnak. Megráztam a fejemet, amitől könnyek csordultak végig az arcomon. – Nem akarom, hogy értünk jöjjenek. – Miért nem? Ha a többiek is lejönnek a pincébe, bajuk eshet. Rengeteg szellem volt idelent, és ki tudja, hogyan reagálnának ezek a gyermekek, akik annyi borzalmon estek át, ha fenyegetve éreznék magukat. A kalapácsos fiú is olyan jámbor lélek lehetett egykor, mint fiatalabb társai. Jared mellkasához nyomtam az arcom, és nagyokat lélegeztem.

– Kennedy, te sírsz? – kérdezte Jared. Kiegyenesedett, és valószínűleg próbált rám nézni, de a vaksötétben nem láthatott. – Nem – feleltem. Jared szorosan átölelt, és az állát a fejem búbjára tette. – Nagyon sajnálom! Hagynom kellett volna, hogy Lukasszal menj. – Nem tudhattad előre, hogy ez fog történni. Jared reszketve levegőt vett. – Ő a jobb kettőnk közül. Én mindent elrontok, bármiről legyen is szó. – De te mindenkit megvédesz – mondtam, és a mellkasára tettem a kezem. A fiúnak elakadt a lélegzete. A törhetetlen fal, ami ez idáig a lelkét védte, most hirtelen összeomlott. – Komolyan ezt gondolod? – kérdezte. – Ha tudnád az igazságot, nem mondanád ezt. Óriási hibát követtem el. Nagyobbat, mint most. – A fiú zihálva vette a levegőt. – Rosszabbat bárminél. Felnyúltam, és megérintettem nedves arcát. – Annyira nem lehetett rossz… – mondtam. Jared elkapta a csuklómat, és megszorította. – De az volt. És én is az vagyok. Ha tudnád, mit tettem, nem akarnál még hozzám érni sem, vagy a közelemben lenni. A fiú teljesen összetört. Ahogy korábban én is annyiszor. – Ez nem igaz. Bármi is történt… – Megöltem a szüleinket! – kiabálta Jared. – Az édesanyádat, az apámat, mindenkit! Az én hibám, hogy meghaltak! Még mindig mellettem akarsz maradni? Hallottam a fiú szavait, de nem értettem őket. – Miről beszélsz? Nem tudhattad, ki az anyám. – Nem, de tudni akartam. – Jared a kezemhez nyomta az arcát. Még mindig a markában tartotta a csuklómat. – Meg akartam találni a Légió összes tagját. Úgy gondoltam, együtt erősebbek lesznek,

ahogy az a naplókban is meg volt írva. Nem hittem apámnak, aki figyelmeztetett, hogy Andras kitartóan vadászik a Légióra, és hogy túl veszélyes lenne csoportosulniuk. Így hát egyedül kezdtem kutatni utánuk. Kihallgattam apám és a nagybátyám beszélgetéseit, és összevetettem a tőlük hallottakat azokkal a dolgokkal, amiket apám mondott nekem. Ha nem lett volna két rokonom is Légió-tag, biztos nem sikerült volna, de végül mindegyikükre rábukkantam. Még édesanyádra is, pedig az ő nyomára senki más nem akadt rá. – Hogy csináltad? – A nagybátyám kutatni kezdett az eltűnt Légió-tag után. Egy napon azt mondta apámnak, hogy sikerült kiderítenie, hogy az illető nő, és Washington környékén lakik a lányával. Átkutattam az íróasztalát, és rábukkantam a nő nevére… meg a tiedre. – Hová akarsz kilyukadni? A hangomat távolinak és elmosódottnak hallottam. Mintha a szavaimat valaki más ejtette volna ki, aki épp csak fültanúja a beszélgetésünknek. Jared könnyei végigfolytak a kezemen. – Írtam egy listát a tagok nevéről. Meg akartam mutatni apámnak, de másnapra halott volt. Mindannyian meghaltak. Hirtelen mi lettünk a Légió. „Ő tehet róla, hogy meghalt anya? Tudtam, hogy igazat mond, de képtelen voltam haragudni rá. Jared apja eltitkolt előle valamit, ő pedig fényt akart deríteni a dologra. Én is hányszor kerestem apám levelét, amit pedig tisztán láttam magam előtt, valahányszor becsuktam a szemem? Miután elhagyott minket, anyám soha nem engedte, hogy újra megnézzem a papírt, de ettől csak még elszántabb lettem. Jared helyében biztos én is ezt tettem volna. Az egész testem rázkódott a zokogástól. Nem bírtam tovább leplezni, sem megfékezni az érzelmeimet. Jared elengedte a csuklómat, és próbált arrébb húzódni tőlem, de a szűk lyukban ez lehetetlen volt.

Semmilyen távolság nem maradt köztünk. Sem a fal mélyén, sem máshol. – Tudom, hogy soha nem fogsz megbocsátani nekem – mondta Jared. – A saját testvérem is utál. Minden egybevágott. Az ikrek között húzódó feszültség, a felszín alatt fortyogó düh… Többről volt itt szó annál, hogy az apjuk Jaredet választotta utódjául, vagy hogy mit éreznek irántam. – Sajnálom. Bár visszacsinálhatnám – suttogta rekedtes hangon. – Semmi másra nem vágyom, csak hogy veled lehessek, de nem érdemlem meg. – Tessék? – Sajnálom… – Nem – feleltem fejcsóválva. – Utána. Jared megdermedt, majd a fejem mellett a deszkákra tette a két kezét. Nem láttam őt a sötétben, de éreztem, hogy engem néz, ahogy sírok, ő tényleg látott engem: azt a valakit, akit annyira igyekeztem elrejteni a világ elől, és akiből jobb embert akartam faragni. – Semmi másra nem vágyom, csak hogy veled lehessek – mondta lassan. Az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem a leheletét és bőrének sós illatát. – Kennedy, te mire vágysz? A kérdés némán lebegett közöttünk. Majd’ megszakadt a szívem. Nem bírtam kimondani a választ, pedig hányszor ismételtem már el a fejemben. – Nem számít – feleltem végül. – Nekem igen – mondta Jared mély, őszinte hangon. – Azt akarom, hogy fontos legyek. Olyan, akit nem hagynak el csak úgy az emberek. Jared a hüvelykujjával végigsimított az ajkamon. – Hogy tudna téged bárki is elhagyni? „Valaki már megtette.” Hirtelen megtört bennem valami, és zokogni kezdtem. Jared gyengéden megemelte az arcomat, és az ajka az enyémhez simult. Nem csók volt. Hanem egy lélegzet. Szívdobbanás.

– Te olyannak látsz, amilyennek mutatom magam, de annak köze sincs ahhoz, amilyen valójában vagyok – mondtam. Ajkaink alig távolodtak el egymástól. – Akkor engedd, hogy téged lássalak! – suttogta a fiú. – Nem lehet – feleltem hüppögve, és közben a fejemet ráztam. – Miért nem? – A fiú homloka az enyémen nyugodott. – Mert attól félek, hogy nem találok vissza önmagamhoz, ha egyszer elhagysz. A szavak elhagyták a számat, mielőtt megfékezhettem volna magam. Fel sem merült bennem, hogy ennyire fájdalmas lesz kimondani őket. Jared keze a nyakamra csúszott, és végigsimított a hajamon. – Nem hagylak el. – Idővel mindenki megteszi – feleltem. Jared átkarolt, és olyan erősen szorított, mint még soha senki. Olyan erősen, hogy elfeledtem, hol vagyunk, és hogy valaki más szeretnék lenni. Abban a pillanatban csak önmagam akartam lenni. A lány, akit Jared ölel. Erre a pillanatra vágytam. – Nem tudom, hogy lenne képes téged bárki is elhagyni – suttogta Jared. – Hogy tudna bárki is megbántani téged? „Volt már rá példa.” – Arra vágyom… – kezdte habozva Jared. – Megcsókolhatlak? Lábujjhegyre álltam, ajkam az övéhez simult. Közelebb húzott magához. Testünk szinte egybeolvadt. Elakadt a lélegzetem, ahogy az ujjai a nyakamat cirógatták. Finoman ráharaptam az alsó ajkára, ő pedig még hevesebben csókolt. Egyikünk sem gondolt arra, hogy talán soha nem jutunk ki onnan. Szorosan Jaredhez simultam. Kezem a háta és a deszkák közé szorult. – Kennedy – suttogta rekedten Jared, miközben a pólóm alatt a derekamhoz ért.

Éreztem a melle lüktetését és annak a rengeteg dolognak a súlyát, amit csókokkal nem fejezhettünk ki egymásnak.

27. FEJEZET

Kint REMEGNI KEZDETT A FAL TÚLOLDALA. „A szellem újabb szögeket ver a deszkákba?” A remegés erősödött, majd az egyik fadarab hirtelen megmozdult. Hátrébb húzódtam, amikor Jared mögül fényár özönlött a sötét lyukba. – Jól vagytok? – hallatszott Csuhás hangja. A nyílás felé fordultam. A vakító fénytől hunyorognom kellett. Jared rám nézett. Arca véres volt a sebes kezemtől. Lukas a nyílás előtt állt, kezében az eltávolított deszkával. Az arckifejezése megváltozott, amikor észrevette, hogy fivére a derekamat fogja. – Semmi bajunk – felelte Jared, és zavarában hátrébb lépett. – Szabadítsátok ki Kennedyt! Lukas és Csuhás egyenként szedte le a deszkákat, amíg elég nagy nem lett a rés ahhoz, hogy kimásszunk rajta. Amikor kijutottam a lyukból, Alara azonnal átkarolt. Felszisszentem, mire gyorsan elengedett. – Te jó ég, Kennedy! – mondta. – Nézd a kezeidet! Nem akartam látni őket. Arra akartam gondolni, ahogy hozzáértek Jared arcához, és letörölték a könnyeit, nem pedig arra, hogy a deszkákat feszegették. – Hogy találtatok ránk? – kérdeztem.

A termet törött világító rudak borították zöld fénybe. Alara az ágyak felé mutatott. A gyermekek szellemei a helyiség közepén gyűltek össze, kivéve azt a fiút, aki bezárt minket a falba. Gyanús volt, hogy nem láttam sehol, holott a kőtörő kalapács ott hevert az egyik ágy lábánál. – Megmutatták, hol vagytok – felelte Alara. – Köszönöm! – mondtam a várakozó arcok felé fordulva. Vajon nyugalmat lelnek végre? Elborzasztott a gondolat, hogy ezen a mészárszéken kell maradniuk. – Mi történt a legmagasabbal? – kérdeztem. Csuhás feltartotta a szögbelövőjét, ami hidegfém lövedékekkel volt megtöltve. – Elintéztem – mondta. – Megtaláltátok a korongot? – kérdezte Jared, miközben lehajtott fejjel nekidőlt a falnak. – Nem volt odafenn semmi, csak patkányok és üres sörösüvegek – felelte Alara. – Nem mehetünk el, amíg meg nem találjuk – mondta Jared. Tekintete a falban tátongó nyílásra tévedt. – Ezek után főleg nem. – Ha el akarnátok rejteni valamit ebben a házban, hol dugnátok el? – kérdezte Csuhás fel-alá járkálva. – Idelent – feleltem azonnal. – Nem sokan keresgélnének itt túl sokáig. – Szerinted bánnák, ha körülnéznénk? – kérdezte Csuhás a szellemekre pillantva. – Nem hiszem – válaszolta Alara a gyermekek ártatlan arcát nézve. Jared megdörzsölte az arcát. Most, hogy tudtam, mekkora teher nyomja a szívét, minden mozdulatából bűntudatot olvastam ki. •

Egy tömeggyilkosság helyszínén bizonyítékokat gyűjteni nehezebbnek bizonyult, mint gondoltam, főleg úgy, hogy az áldozatok ott sertepertéltek körülöttünk. Én a terem jobb oldalán kukkantottam be a vékony matracok alá, Alara ugyanezt a helyiség másik felében tette. Jared és Lukas repedések és rejtekhelyek után kutatott a falak mentén, két magasabb gyermek kíséretében. Csuhás a padlón ült, egy tranzisztoros zsebrádióval a kezében. Csapatnyi szellem vette körbe. – Kedved támadt zenét hallgatni? – kérdeztem. – Épp ellenkezőleg – felelte a fiú. Addig állítgatta a rádiót, míg egyenletes zörej nem jött belőle, aminek a hangját aztán teljesen feltekerte. – Mit csinálsz? – Figyelj és tanulj! – mondta mosolyogva Csuhás, és előkapott a zsebéből egy számológépet. – Te tényleg mindig magadnál hordod azt a micsodát – mondtam. – Zseniknél megszokott műveleti eljárás – felelte a fiú. Bekapcsolta a kalkulátort, majd hozzányomta a rádióhoz, amitől hangosan felsípolt. – Számológépekkel mindenféle kütyüt össze lehet rakni. Körülnéznél, akad-e itt esetleg egy kis ragasztószalag? Az egyik ágy mellett egy tálcán találtam egy tekercs piszkos sebtapaszt. Ilyet használtak az infúziós tűk rögzítésére is a gyermekek karján. Viszolyogtam a tekercstől, úgyhogy gyorsan odadobtam Csuhásnak. – Ez jó lesz? – kérdeztem. – Aha. Lukas is odalépett hozzánk, hogy megnézze, min dolgozik a fiú. – Mit csinálsz? Csuhás feltartotta a szerkezetet. – Íme! Ámuljatok, ti tudományos analfabéták! – mondta, majd előkapott néhány szöget a zsebéből, és a számológéphez tartotta őket. A rádió mély hangon búgni kezdett. – Amit a kezemben láttok, az egy fémdetektor.

– Ugye, most viccelsz? – kérdezte Lukas. – Nem láttad a kis bemutatómat? Csuhás felállt a padlóról, a szellemek pedig szétrebbentek, hogy biztonságos távolságból figyelhessék az eseményeket. A fiú kisétált a terem ajtaján, majd visszatért, és lassan végigpásztázta az egész helyiséget. Minden alkalommal, amikor elhaladt egy fémtálca vagy egy infúziós állvány mellett, a rádió búgni kezdett. Bár Csuhás találmányainak többsége futurisztikus tudományos kiállításra szánt ketyerékre emlékeztetett, mindegyik tökéletesen működött. A szellemeket teljesen megbabonázta a szerkezet. A rádió néhány percenként váratlanul átállítódott. – Elszívják az elektromos energiát – mondta elkerekedett szemmel Alara. – Ne már, srácok, dolgoznék! – mondta Csuhás a szellemeknek, miközben az utolsó ágyat is megvizsgálta a fémdetektorral. Miután semmi gyanúsat nem talált, a falban tátongó nyílásra pillantott. – Odabent is körülnézzünk? Már a gondolatba beleborzongtam. A rádió hirtelen újra jelzett. Az ágy végénél, ahol Csuhás épp állt, hevert a kőtörő kalapács. – Ennyit a tudományról – mondta a fiú. Felkapta a kalapácsot, és a tenyerére csapott vele. – Vajon le tudnám cserélni a fejét hidegfémre? Úgyis eléggé kilazult. – Talán mert ezzel szögelt be minket a fiú a falba – közöltem epésen. Nem akartam, hogy az a kalapács a fegyvertárunk része legyen. Csuhás lecsavarta a fejét, ami nagyot koppant a földön, és megrepesztette a betont. – Ez egy jel – mondta Alara, és felkapta a fémtömböt. A nyíláshoz lépett. Épp be akarta hajítani a lyukba, amikor hirtelen megtorpant. – Csuhás? – szólalt meg bizonytalanul. A fiú elvette tőle a kalapácsfejet, és közelebbről megvizsgálta a kör alakú vágatot, amibe a nyél illeszkedett. Egy nagyobb lemezt

talált benne, aminek a közepén hosszú vágás húzódott. Csuhás eltávolította a lemezt a csavarhúzójával, és a kalapács fejében henger formájú üregre bukkant, a belsejében egy ezüstszélű koronggal. A fiú felfordította a fémdarabot, és a sárga üveglap belepottyant a tenyerébe. – Hogy tudta valaki ezt a kalapácsba rejteni anélkül, hogy a gazdája darabokra szedte volna? – hüledezett Alara. – Lehet, hogy az illető adott valamit cserébe. A szellemek szeretnek alkudozni. Jared felvette a földről a kalapács nyelét, amibe számok voltak belevésve. – Szerintetek ezek mit jelentenek? – kérdezte. – Úgy néz ki, mintha mateklecke volna. 39.9/59082-80.7420296 Lukas kikapta a testvére kezéből a farudat, és megvizsgálta a számokat. – Koordináták – mondta. – Szerinted a Váltó utolsó darabjához vezetnek? – kérdezte Alara. – Igen – felelte Lukas, megszorítva a szálkás kalapácsnyelet. – Ha sikerül megtalálnunk az utolsó darabot és a Velőt, elpusztíthatjuk Andrast. – Menjünk innen! Csuhás odaadta a fémdetektort az egyik gyermeknek, aki miután elkapta, elsietett vele. Amikor végigsétáltunk az ágyak között, láttuk, hogy a gyerekek Csuhás szerkezetével játszanak. Egy részük talán most először látott játékot. Elhaladtunk a rémisztő falfirkák mellett, majd fellépdeltünk a törött lépcsőfokokon. Azon gondolkodtam, vajon hány ártatlan embert menthetett meg a Légió az évek során, majd erről újabb kérdés jutott eszembe. Az ártatlan szellemeket vajon ki mentette meg?

28. FEJEZET

Florida-víz5 A BEJÁRATI LÉPCSŐN ÁLLDOGÁLTAM. Abban reménykedtem, hogy így talán elkerülhetem, hogy hármasban maradjak Lukasszal és Jareddel. Csuhás és Alara abban a pillanatban eltűnt, ahogy felértünk a földszintre. A fiúnak eltökélt szándéka volt, hogy kiderítse, mit mutatnak a koordináták, a lány meg valami befejezetlen dologról motyogott. A kezemre néztem. A körmeim alatt szénpor helyett szálkák és kosz éktelenkedett. A művészek mindig nagy gondot fordítanak a kezükre. Akkor ez vajon mit árul el rólam? Milyen áldozatot kell még vállalnom a Légióért? A házból veszekedés tompa hangja szűrődött ki. Mivel nem akadt egy bosszúszellem se, akivel Lukas és Jared küzdhetett volna, nyilván egymással marakodtak. Hallottam, ahogy becsapódik egy ajtó, majd mondatfoszlányok ütötték meg a fülemet. – Mindketten tudjuk, hogy nem érdekel téged igazán – kiabálta Lukas. – Csak meg akarod szerezni magadnak… Görcsbe rándult a gyomrom. Nem igazán tudtam, mit érzek Lukas iránt, de az biztos, hogy kedveltem. És nem szerettem volna fájdalmat okozni neki. – Lukas, én nem akartam, hogy ez történjen… 5

A Florida Water egy 19. században kikevert amerikai kölni, amit bizonyos utalások alapján vudu szertartásokhoz is használtak.

– Ahogy apánk halálát sem? – Lukas fájdalommal és dühvel átitatott szavai az egész házban visszhangoztak. – Te is tudod, hogy az véletlen volt – felelte csendesen Jared. – Nálad minden véletlen, mert soha nem gondolsz másra, csak magadra! Az ajtóhoz hajoltam, és azon morfondíroztam, vajon kinyissam-e. – Kennedy lesz a következő áldozatod? – kérdezte Lukas a fivérétől. – Megint be akarsz menni? – Alara épp a bejárati lépcsőkön lépdelt felfelé, vállán egy vászontáskával. – Várj! – mondtam, de már késő volt. Mielőtt megállíthattam volna, benyitott az ajtón. A meglepett testvérek Alara felé fordultak, s mögötte megláttak engem. Leszegtem a fejemet, reménykedve, hogy nem jönnek rá, milyen sokat hallottam a beszélgetésből. – Netán olyasmit szakítottam félbe, amit jobb is félbeszakítani? – törte meg a csendet Alara. Jared a falnak vetette a hátát, és zsebre vágta a kezét. – Mire készülsz? – kérdezte Lukas a lány táskájára mutatva. – A nagyanyám nem hagyta volna, hogy a gyermekek szellemei egy ilyen borzalmas helyen maradjanak – felelte Alara, és megindult befelé. – Megpróbálom felszabadítani őket, hogy nyugalomra lelhessenek. – Képes vagy rá? – kérdeztem, s tétován a nyomába eredtem. – Nem biztos – mondta Alara, miközben elhaladt Lukas és Jared között. – A nagyinak egyszer sikerült, és láttam, hogy csinálta, de nincsenek nálam a hagyományos kellékek. Szerintem egyes dolgokat helyettesíteni is lehet. – Miért nem tűntek el a gyermekek, mint a kisfiú a kútban? – kérdeztem. Az a szellem elillant ebből a világból. – Néha nem tudják, hogyan menjenek tovább. Eltévednek, és segítségre van szükségük, hogy megtalálják az utat.

– És te leszel a túravezetőjük? – kérdezte a homlokát ráncolva Lukas. – Inkább az utazási ügynökük – felelte Alara. Előhúzott a táskájából négy csomag dohányt. – Ha segíteni akartok, hát, szükségem lenne egy vödörre. • A szellemek körülállták Alarát, aki épp egy csomag dohányt szórt a vödör vízbe, amit aztán kézzel megkevert. – Le kell mosnunk ezzel a padlót, hogy megszabaduljunk a negatív energiáktól, különben a loák nem jönnek el a szellemekért – mondta a lány. – Azok mik? – kérdeztem. – A loák a szellemvilág közvetítői. Egy részüknek az a dolga, hogy az eltévedt lelkeket a másvilágra vezessék – felelte Alara, miközben a karja konyákig belemerült a vödörbe. – Addig nem jönnek ide, amíg meg nem tisztítjuk ezt a termet. – És ezzel a löttyel tervezed ezt megtenni? – kérdezte Jared, szemügyre véve a barna vizet. – A Florida-víz a legjobb padlótisztító, hacsak nem akad a furgonban bergamottolaj, rózsavíz, neroliolaj és még hét egyéb hozzávaló, ezzel kell beérnünk. – Odanyújtott Jarednek egy nedves rongyot. – Pucolásra fel! Lukas fel-alá járt a pince lépcsőjén, hogy újratöltse a vödröt a konyhában Alarának, míg a lány ki nem fogyott a dohányból, és a padlót tisztának nem nyilvánította. A fiú se Jaredhez, se hozzám nem szólt egy szót se. Észrevette, hogy őt nézem, de a szokásos játékosságának a nyoma sem volt az arcán. Alara egy kicsi novéna gyertyát tett a terem közepére, és meggyújtotta. A gyerekek egy része törökülésben kuporgott a földön, és lenyűgözve nézték a lányt. – Valamit fel kell ajánlanunk a loáknak – mondta Alara.

A huzat nélküli ágyakra, az infúziós állványokra, az árva villanykörtére és a gyerekek koszos arcára pillantottam. Semmi értékes nem volt odalenn. Lukas és Jared a zsebeikben keresgéltek, de a só és a fegyverek nem tűntek ideális ajándékoknak. Nekem csupán egyetlen értékes tárgyam volt. Reszkető kézzel levettem a csuklómról anyám ezüst karkötőjét, és odaadtam Alarának. Ruhaszakadás hangját hallottam a hátam mögött. Amikor megfordultam, Jared épp letépett valamit az apjától kapott kabátjáról. A gyertya mellé ejtette a fehér szövetdarabot, amin a vezetékneve állt. – Nem hiszem, hogy ennyi elég lenne – mondta fejcsóválva Alara. Egy kisebb gyermek talpra szökkent, és eltűnt az egyik ágykeret mögött. Amikor visszatért, koszos kis csomagot nyújtott át Alarának. Az elejére két kicsi kör volt rajzolva, és egy darab infúziós vezetékkel volt körbetekerve. Egy baba, amit ágyszíjból készítettek. Alara szeme csillogott a gyertya fényében, ahogy kinyitotta a naplóját, és olvasni kezdett egy olyan oldalról, amit haiti kreol, vagyis a loák nyelvén írtak. A gyermekek figyelmesen hallgatták. A lány ezután a következő oldalra lapozott, amin a Zsoltárok könyvének 136. fejezete állt. Halk hangon folytatta a felolvasást, így csak egy-egy sort értettem a szövegből. „Aki nagy csodákat művel egyedül; mert örökkévaló az ő kegyelme… Hatalmas kézzel és kifeszített karral; mert örökkévaló az ő kegyelme… És megszabadított minket elleneinktől; mert örökkévaló az ő kegyelme…6

6

Károli Biblia, Zsoltárok könyve 136.

A gyermekek szellemei kettesével-hármasával szertefoszlottak. Végül nem maradt más a padlón, csak a szövetdarab, az ezüst karkötő és a baba. Visszamentünk a földszintre. A bejáratnál járkáltam fel-alá, és próbáltam számba venni a házban történt változásokat. Egy részem ki akarta nyitni a kamraajtót, hogy lássam, eltűnt-e a kislány szelleme, de tudtam, hogy ő csak egy halovány maradvány. Így inkább azokra a gyermekekre gondoltam, akiknek a lelke végre megnyugvásra lelt. Jared a rozsdás körhinta közepén állt, és a kapun túlra meredt. Ehhez a házban egyetlen gyermek sem lett volna elég magas. Onnan, ahol én álltam, olyan volt, mintha az egész világot fekete rácsok fednék. Vajon az itteni gyerekek láttak bármit is ezen a börtönön kívül? Talán most már a világ más részeit is bejárhatják. – Amikor kicsi voltam, szuperhős akartam lenni, hogy megvédhessem az embereket a rosszaktól – szólalt meg Jared. – De téged még egy halott gyerektől sem tudtalak megóvni. – Ha arra gondolsz, ami ma történt… – Meghalhattunk volna, Kennedy. Hirtelen becsapódott mögöttem a bejárati ajtó. – És ez kinek a hibája? – kérdezte Lukas, miközben a fivére felé vágtázott. – Tényleg most akarod ezt megbeszélni? – kérdezte Jared. Lelépett a körhintáról, amitől az lassan forogni kezdett. – Tudni akarom, hány embernek esik még baja miattad. Talán Kennedyt is meg akarod öletni? Az idő mintha lelassult volna, ahogy Lukas Jared felé lódult. Elrugaszkodott, és a fivérére vetette magát, amitől mindketten földre zuhantak. Gurultak keveset a porban, és birkózni kezdtek. Jarednek sikerült először talpra állnia. Megragadta Lukas derekát, a levegőbe emelte, majd földhöz vágta, és rátérdelt a karjaira. Épp leértem a lépcsőkön, amikor Jared orrba vágta Lukast. – Hagyjátok abba! – kiáltottam.

Jared rám nézett. Másodpercnyi figyelmetlensége elég volt, hogy Lukas kiszabadítsa az egyik kezét, és torkon ragadja. – Sem Jared, sem én nem tehetünk arról, ami a pincében történt – mondtam. Mindannyian tudtuk, hogy nem csupán a falban rekedésre utaltam. Lukas eleresztette a testvére nyakát, Jared pedig köhögve arrébb kúszott. – Nyugi, Lukas, nálad a pont – mondta. Lukas felállt, a kabátujjával letörölte az arcáról a vért, és elsétált tőlünk. Letérdeltem Jared mellé. Konokul leszegte a fejét. – Igaza van – mondta. – Hogy érted? – kérdeztem. – Egy hajszálon múlt, hogy életben maradtunk. Nem akartam arra gondolni, hogy milyen volt csapdába esni a falban. – Semmi bajunk nem esett – feleltem. – Mert Lukas megmentett bennünket – mondta Jared. Nem volt hajlandó rám nézni. – A többiek is segítettek neki. – Lukas így is, úgy is megtalált volna téged. Ő az, aki megvédi az embereket. – Jared egy pillanatra elhallgatott. – Én megölöm őket. – Ne mondj ilyet! Véletlen volt. A fiú felemelte a fejét. Sötéten meredt maga elé. A szeme könnyektől csillogott. – Öt ember meghalt, és ebben semmi véletlen nem volt. Tudtam, hogy veszélyes, amit csinálok, de nem hagytam abba. Elvezettem hozzájuk Andrast. – Jared a falnak támasztotta a fejét. – Nem akarom, hogy a következő baklövésemnek te legyél az áldozata. Úgy éreztem, egy pillanatra megáll a szívem. – Mit akarsz ezzel mondani? – tettem fel a kérdést, bár tudtam a választ. Jared a lábánál lévő gazokat és a kiszáradt füvet bámulta.

– Fontos vagy számomra… – De nem annyira, hogy ki is tarts mellettem. – Ezt te nem értheted. Ökölbe szorult a kezem. – Három óra – mondtam. – Tessék? – kérdezte Jared. – Ennyi időbe telt, mire elhagytál engem. Amikor valaki fontossá vált a számomra, mindig elképzeltem, hogy hagy majd el: a szavakat, amikkel elválik tőlem, az érzéseket, amiket az elvesztése gerjeszt bennem. Úgy gondoltam, ha felkészülök rá, könnyebb lesz elviselni, amikor tényleg megtörténik. Tévedtem. – Kennedy… – mondta Jared, de feltartottam a kezemet, hogy elhallgattassam. – Lássuk, mennyi időbe telik, hogy elfelejts – feleltem.

29. FEJEZET

Az engedetlenség fiai NÉMÁN BÁMULTAM KI A FURGON ABLAKÁN. A kalapács nyelén talált koordináták felé haladtunk a kanyargós mellékutakon. Próbáltam belefeledkezni a rajzolásba, hátha ki tudom verni a fejemből, hogyan ölelt Jared a fal mélyén, és hogy milyen rövid idő alatt lemondott rólam. Egy szót sem szóltunk egymáshoz azóta, hogy faképnél hagytam a gyermekotthon épülete előtt. Nem volt már mit mondanom neki. A Maryland állam határát övező erdőket rajzoltam le. A vidéket leégett téglaházak tarkították, amiket hatalmas tölgyfák árnyékoltak be. Egyes kísértetmesék szerint egykor boszorkányok laktak ezekben az épületekben, amiket velük együtt gyújtottak fel a helyiek. Az emberek azt gondolták, hogy a kiégett romokat kísértetek lakják. Nehezen hittem el, hogy mi még ezeknél is kísértetiesebb helyre igyekszünk épp. Lukas az út java részét azzal töltötte, hogy weboldalakat böngészett a telefonján. Így legalább nem kellett a testvéréhez szólnia. Amikor pedig elment a térerő, a térképet tanulmányozta. Egy vonallal összekötötte az összes piros kört. Jared a rádiócsatornák között keresgélt, de a hangszórókból csak recsegés jött. – Errefelé biztos nincs vétel – nézett fel Csuhás a tervrajzából, ami egy kis tartályokkal megtöltött csövet ábrázolt.

– Talán mert a világ végén vagyunk, sőt, mindjárt le is esünk róla – szólalt meg Alara. Jared továbbtekerte a rádiót, és végre egy hírolvasó hangját hallhattuk. – A lövöldözés ma délelőtt, negyed tizenkettőkor történt egy moundsville-i áruházban. Az elkövető három emberrel végzett, valamint kettőt megsebesített, majd kilépett az üzletből, és a rendőrökre lőtt. A tettes életét vesztette az összecsapásban, a rendőrök közül senki nem sérült meg. – Egyre közelebb járunk – mondta Csuhás. – Én valami mást is találtam. – Lukas feltartotta a térképet. A frissen meghúzott vonalon belül itt-ott kék keresztek voltak. – Elmondanád, mit kéne látnunk? – kérdezte Alara. – A körök jelzik azokat a helyeket, ahol az elmúlt hónapban megnőttek az erőszakos cselekmények. Ezekben a városokban kutattunk Kennedy után – mondta Lukas, miközben végighúzta az ujját a vonalon. – Keresztekkel azokat a helyeket jelöltem meg, ahol megtaláltuk a Váltó darabjait. – Mindegyik a piros vonalon belül van – mondta döbbenten Csuhás. – Es ez mit jelent? – kérdezte Alara. – Szerintem a Velőnek is ezen a területen kell lennie – felelte Lukas –, és ha valóban így van, közelebb vagyunk Andrashoz, mint gondoltuk. – Meg kell találnunk az utolsó alkatrészt – bólintott Alara. Másik hírolvasó szólalt meg a rádióban. – Még mindig tart a tornádóriasztás Nyugat-Virginia keleti részében, ahol tegnap két forgószél söpört át, romba döntve három lakóházat és egy művelődési házat. A Nemzeti Meteorológiai Szolgálat keresi a jelenség magyarázatát… – Úgy nézem, pont arra haladunk – mondta Csuhás. – Vagy talán már oda is értünk – felelte Alara, miközben a távolban gyülekező fekete felhőket nézte.

• MOUNDSVILLE, NYUGAT-VIRGINIA NÉPESSÉG: 9 835 Jared az útszéli táblát nézte. – Már csak pár mérföld. A fiú először szólalt meg, mióta elhajtottunk a gyermekotthon elől. Az út hirtelen elkanyarodott, az ég pedig egyre sötétedett. De ennek köze sem volt a felhőkhöz. – Mondjátok, hogy csak képzelődöm! – szólalt meg Alara, miközben előrehajolt, és kinézett a szélvédőn. Varjak százai sorakoztak a telefonkábeleken és a fák ágain, és ezrével köröztek a levegőben. Alara nem bírta levenni a szemét a madarakról. – Fekete zápor – mondta. – Így hívják azt, amikor ennyi varjú sereglik egy helyre. – Mert fekete lesz tőlük az ég? – kérdezte Csuhás. – Mert pont ugyanolyan természetellenes – felelte a lány. Közeledtünk ahhoz a helyhez, ami felett a legtöbb varjú körözött. Látnom sem kellett a kiírást ahhoz, hogy tudjam, Nyugat-Virginia állami börtöne felé haladunk. A gótikus homlokzatot magas kőfalak vették körül. Az épület inkább hasonlított katedrálisra, mint börtönre. Egyedül a gyepen tekergő szögesdrót utalt arra, hogy az épületben nem papok, hanem gyilkosok laktak egykor. – A koordináták a falon belülre mutatnak – mondta Lukas a boltíves bejárat felé mutatva. – Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg fejcsóválva Alara. – A nagyi szerint a varjak képesek felhozni a gonosz lelkeket az alvilágból.

Figyeltem, ahogy a sötét ég a madarak szárnycsapásainak ütemére hullámzik. – Akkor ezen a helyen rengeteg gonosz lélek lakhatott – mondtam. – Lehet, hogy még mindig itt vannak. Leálltunk a furgonnal, és felsorakoztunk a betonfal előtt. Egy átjárószerű rés fölé az ELÉG BÁTOR VAGY? feliratot pingálták. A nyílás a Kegyelet Szíve pincéjében lévőre emlékeztetett. Az átjárót azoknak a neve övezte, akik elfogadták a kihívást, és bemerészkedtek a börtön területére. Ez bizonyára egyfajta bátorsági próba volt az itteni kisváros lakói szemében. Le mertem volna fogadni, hogy Elle belevinne ebbe a kalandba. A zsebembe nyúltam, és ellenőriztem, van-e nálam elég a szenteltvízzel és konyhai fűszerekkel töltött paintball lövedékekből, és hogy eltettem-e a filctollamat, arra az esetre, ha megint csapdába kéne ejtenem egy szellemet valamelyik vudu jellel. Alara meredten bámulta a varjak seregét. Úgy tűnt, mintha valami mást is látna a madarak fényes tollán és csillogó szemén kívül. – Rossz érzésem van – mondta. – Nem csoda – felelte Csuhás, és megnézte, mennyi elem és lőszer van a pulóvere zsebében. – Épp egy börtönbe tartunk, ahol több száz bűnöző halt meg. Ez bőven elég, hogy valakinek rossz érzése legyen. – Szerinted nem kéne bemennünk? – kérdezte a lány. – Szerintem a nagyapám Andras miatt halt meg, és őt a Váltóval tudjuk elpusztítani – válaszolta a fiú. – Nem megyek el innen az utolsó darab nélkül. Csuhás sokkal idősebbnek tűnt, mint pár nappal korábban, amikor először találkoztam vele. Alara utolsó pillantást vetett a falon innen elterülő világra, majd követte Csuhást a lyukon át. – A fekete gerle kísérjen utunkon – mondta. Mielőtt Lukas is átmászott volna a nyíláson, visszanézett rám. A szeme tele volt kérdésekkel. Azóta agyalhatott rajtuk, mióta leszedte

a léceket a gyermekotthon pincéjében a lyukról, és meglátott a testvére karjaiban. Meghoztam egy döntést, azok között a falak között, és azt már nem tudtam visszacsinálni. És lehet ugyan, hogy rosszul döntöttem, de ezt akkor sem mondhattam el Lukasnak, miközben Jared iránt így éreztem. – Kennedy! Nem fordultam a hang felé. Jared a vállam fölött nekitámasztotta a kezét a betonfalnak. A nyakamon éreztem a forró leheletét. – Beszélnünk kéne, mielőtt bemegyünk oda – mondta. – Eleget beszéltünk – feleltem, majd átcsusszantam a repedésen, anélkül, hogy visszanéztem volna Jaredre. Nem engedhettem meg, hogy újra összetörje a szívem. Lukas a fal másik oldalán várt. Felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen kiegyenesedni. Még csak rá sem néztem a testvérére, amikor ő is átért. Keresztülsétáltunk a beton kosárlabdapályán. Egyedül ez a felület törte meg az udvar kiszáradt fű és szögesdrót alkotta összképét. – Merre van? – kérdezte Csuhás. – Északkeletre – felelte Lukas az épület távolabbi vége felé mutatva. – Tudnunk kéne valamit, mielőtt bemegyünk oda? – kérdeztem. „Azon kívül persze, hogy egy kísértet lakta börtönbe masírozunk be.” – Több mint ezren haltak meg ebben az épületben – felelte Lukas, aki az út alatt alaposan utánajárt a hely történetének. – Több ember került itt villamosszékbe, mint bárhol máshol az államban. Ehhez hozzájönnek azok a fegyencek, akik öngyilkosok lettek, vagy egymást nyírták ki. – Az elég komoly halottas lista lehet – jegyezte meg Csuhás, aki épp az előttünk lévő masszív kétszárnyas ajtót vizsgálta. – És itt még az a hat ember, akit Ivan Sattrand ölt meg.

– Az ki? – kérdezte Jared, miközben az egyik törött piknikasztalon egymást csipkedő varjakat figyelte. – Néhány honlapon említették, hogy Moundsville-nek saját sorozatgyilkosa volt – felelte Lukas. – Eleget hallottam – szólalt meg Alara legyintve. – Ez a hely egy paranormális aknamező. Vigyázzatok, hova léptek! Nem hittem volna, hogy egyszer látni fogom egy börtön belsejét. A vékony, téglalap alakú ablakok nem sok fényt engedtek az épületbe, amiért titkon hálás voltam. Nem akartam tisztábban látni a betonpadlón sötétlő foltokat. Egy dolog volt tudni, hogy itt emberek haltak meg, és más látni a bizonyítékot. A keskeny folyosó végén egy A BÖRTÖNBLOKK feliratú ajtót találtunk tárva-nyitva. Mögötte négy emelet magasan cellák sorakoztak. A falakat és a mennyezetet drótháló fedte, amitől a terem hatalmas ketrec benyomását keltette. A padlót szemét, tépett ágyhuzatok és narancssárga ruhafoszlányok borították. Valami pislákolt a helyiség másik végében: egy elmosódott férfialak élénk narancssárga overallban. Felmosórongyot tolt a padlón. Hirtelen felnézett, mintha meghallott volna valamit. Egy pillanat múlva másik homályos alak zuhant át a legfelső emeleti korláton. A felmosórongyos férfi némán felkiáltott, és próbálta védeni magát, de a zuhanó alak összezúzta. Mindketten eltűntek, ám egy másodperc múlva a férfi újra a betonpadlót mosta. A szörnyű jelenet végtelenítve ismételte önmagát. – Visszamaradt kísértetek? – kérdeztem, megszorítva Csuhás karját. – Tessék, már kész profi vagy! – felelte a fiú. Tudtam, hogy a két férfi nem több, mint visszamaradt energia (koszos, segítségért könyörgő kéznyom egy ablaktáblán), a zuhanás látványától mégis zakatolni kezdett a szívem. Követtem Lukast a börtönblokk északi végében lévő ajtóhoz. Talpunk alatt üres cigarettásdobozok és égett papír ropogott. Az ajtó

egy folyosóra nyílt, ami, mint kiderült, a börtön gyomrában tekergő betonlabirintus része volt. Lukas könnyedén rátalált az épület északkeleti sarkára. A mosószobában ipari méretű gépek sorakoztak az egyik fal mellett, mellettük néhány kerekes szennyestartó. A rozsdás, fehér mosógépek alatt újabb vérfoltok feketéllettek. Alara behunyta a szemét, és végigfuttatta a kezét a falon. – Szerintem a Váltó nem itt lesz – mondta. – Mióta tudsz te ilyesmit megállapítani abból, hogy megérinted a falakat? – kérdezte kétkedve Lukas. – Csak megérzés – felelte a lány. – Én azért örülnék, ha mégis átkutatnánk a szobát – mondta Lukas, miközben benézett az egyik mosógép mögé. Alara a szemét forgatva nyitotta ki az egyik szárítógép ajtaját. Úgy tűnt, mióta megszerezte a bélyegét, sokkal gyakrabban hagyatkozott a megérzéseire. Csuhás is merészebb lett a sajátja megjelenése óta. Vajon a bélyeg változtatta meg őket, vagy ők változtak meg a bélyeg miatt? Jó lett volna megkérdezni tőlük, de hirtelen irigység támadt bennem, így végül nem tettem. – Nincs itt semmi – mondta Jared. – Fel kellene mennünk az emeletre. A folyosó végén láttam egy lépcsőt felfelé. – Forró nyomon vagyunk – mondta Csuhás, ahogy rálépett az első fém lépcsőfokra. – Én viszont megfagyok – feleltem. A leheletem fehér gőzként kavargott a levegőben. A hőmérséklet minden lépcsőfokkal csökkent, és amikor felértünk az első emeletre, arra is rájöttem, miért. A mosószoba felett egy ablak nélküli, fehér ajtó volt, ami fölé pirossal Siralomház feliratot festettek. – Szerintetek ez mit jelent? – kérdeztem, miközben a karomat dörzsöltem.

– Ebben a szobában tartották a villamosszéket – felelte Csuhás. – Egyes börtönökben a kivégzéseket külön épületben rendezték, amit általában siralomháznak hívtak. – Nézzétek csak! – szólalt meg Alara, és a mellettünk lévő szürke vasajtóra mutatott, amire szintén ráírtak valamit. Ivan Sattrand – Biztos ez volt a cellája – mondta Lukas. – Ki ez? – A börtön sorozatgyilkosa. Háborús hős volt, de elítélték, amikor holtan találták a lányt, akivel egy bárban találkozott. Sattrand váltig állította, hogy nem ő ölte meg, de az esküdtszék nem hitt neki, így életfogytiglant kapott. Néhány hét múlva hullani kezdtek a fegyencek a börtönben: volt, akit a zuhanyzóban szúrtak le, másokat az udvaron vagy álmukban fojtottak meg. Sattrand az összes gyilkosságot magára vállalta, pedig egyetlen szemtanú sem volt. – Egy sorozatgyilkos, akinek bűntudata van? – kérdezte a szemöldökét felvonva Alara. – Ki tudja? – felelte Lukas, majd a folyosó végén lévő fehér ajtó felé bólintott. – Mindenesetre a bent lévő villamosszékben végezte. Sattrand cellája pont a siralomházzal szemben volt. Ha a férfi kinézett a szobaajtaja kicsi, négyzet alakú ablakán, azt a helyiséget láthatta, ahol az élete véget ér. Jared belesett a fémajtóba vágott ablakon, majd hirtelen megdermedt. – Ilyen nincs – mondta elképedve. – Mi az? – kérdezte Alara, és odatolakodott az ablakhoz. Jared kinyitotta a zárat, és a nehéz ajtó nyikorogva kitárult. Bár a cella teljesen üres volt, nem éreztük annak, mert az összes fal egymásba folyó szavakkal, képekkel és ábrákkal volt telefirkálva. A szédítő zűrzavar közepén viszont kirajzolódott egy kép, ami elkülönült a többitől. A Váltó.

Pont úgy nézett ki, mint ami a Csuhás naplójában volt, de egyértelműen valaki más rajzolta. Csuhás befurakodott Jared mellett a cellába, és megállt a hatalmas rajz előtt. Felemelte a karját, és a Váltó tervrajza elé tette a kezét, anélkül, hogy hozzáért volna a sima betonfalhoz. – Lehetetlen – nyögte ki végül. – Talán a börtönben Sattrand rábukkant a Váltó utolsó darabjára – vetette fel Lukas. Az eszköz fő alkotóeleme a henger volt, amibe a négy üvegkorongot kellett illeszteni. – De honnan tudta, hogy néznek ki az üveglapok? – ellenkezett Csuhás. – Ezen a tervrajzon egyben van a Váltó. – Fogalmam sincs – felelte fejcsóválva Lukas. Ahogy a falakat néztem, az agyam automatikusan rögzítette az összes jelet és ábrát. Tekintetem végül a Váltó rajza fölött állapodott meg az ismétlődő mondaton, amiről azonnal tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni: AMA LÉLEK MOST AZ ENGEDETLENSÉG FIAIBAN MUNKÁLKODIK. – Ez a fickó cseppet sem volt becsavarodva, mi? – szólalt meg Alara, miután ő is elolvasta a feliratot. – Ez idézet a Bibliából – mondta Jared a falat tanulmányozva. – Igazából úgy szól: „Ama lélek szerint, mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik.”7 A mondat az ördögre utal. Ő az a bizonyos munkálkodó lélek. A démonokkal is épp elég bajunk volt már. Nem akartam tudni, kik is valójában az engedetlenség fiai.

7

Károli Biblia, Efézusi levél 2:2

– A cikk valami mást is említett Sattrandről – mondta tétovázva Lukas. – A börtönigazgatónak azt vallotta, hogy ő csak egy katona, aki utasításokat követ. – És szerinted maga az ördög parancsolt neki? – kérdeztem enyhe éllel, nem tudva leplezni a megrökönyödésemet. – Én inkább egy bizonyos démonra tippelnék – felelte Lukas. – Egy olyan démonra, aki nem akarja, hogy megtaláljuk a Váltót. A nehéz fémajtó hirtelen megnyikordult, és bevágódott mögöttünk. Egy magas férfi bámult ránk tágra nyílt szemekkel. Úgy nézett végig rajtunk, mintha betörésen kapott volna. A feje kopaszra volt nyírva, halvány szeme pedig majdhogynem eltűnt sovány arca árnyékaiban. A homlokát sötét, égett csík keresztezte. Testem minden egyes izma arra biztatott, hogy meneküljek, de nem volt hová futnom. Nem bírtam levenni a szemem az előttünk álló alakról. – Túl régóta küzdök ebben a háborúban ahhoz, hogy most veszítsek – szólalt meg Ivan Sattrand. Még most is az a narancssárga overall volt rajta, amit a halálakor viselt. – Nincs háború – mondta Lukas nyugodt hangon. – Nincs mit elveszteni. Mindannyian tudtuk, hogy ez nem igaz. A szellem ellépett az ajtó elől, amin egy másik felirat állt: NEM TUDJÁTOK, HOGY MELYIK ÓRÁBAN JÖN EL A TI URATOK! – Feláldoztam az életemet, hogy megvédjem. Ne mondd nekem, hogy nincs mit elveszteni! – mondta a szellem Lukasra mutatva. Itt van a börtönben.” Gyorsan körbenéztem a cellában. Ott nem lehetett volna elrejteni egy konzervdoboz méretű hengert.

– Én derék katona vagyok – mondta Sattrand, miközben kihúzta magát. – Mindenkit megállítottam, aki megpróbálta ellopni. Veletek sem lesz ez másként! Csuhás célra emelte a paintball puskáját. Egy egész sorozatot leadott, a lövedékek szétrobbantak Sattrand mellkasán. A falakat beterítette a szétfröccsenő szenteltvíz, só és szegfűszeg keveréke. Azt vártam, hogy a szellem szétrobban, de ehelyett csak villant egyet az alakja, majd eltűnt. – Miért nem pusztult el a lövedékektől? – kérdeztem a földön heverő szét repedt golyókat nézve. – Sattrand erősebb a szokványos bosszúszellemeknél – felelte Lukas, majd végigsimított a falakon, repedések után kutatva. – Meggyengítették ugyan a golyók, de nem tudom, mennyire. Meg kell találnunk a Váltó utolsó darabját, mielőtt visszatér. – Itt nem lehet – mondta Jared. – Minden fal tömör betonból készült. – Akkor hol van? – kérdeztem. Alara a nyitott ajtóban állt, és a cellából kivezető irányba nézett. – Azt hiszem, tudom – mondta.

30. FEJEZET

Siralomház CSUHÁS KINYITOTTA A FOLYOSÓ VÉGÉN LÉVŐ FEHÉR AJTÓT. A szoba közepén álló emelvény tetejére durván faragott, vastag karfájú szék volt csavarozva. Úgy nézett ki, mintha egy halott ember trónja lenne. A támlára vastag bőrpántokat erősítettek, amikkel a fegyencek felsőtestét rögzítették a székhez, a karfáról és a széklábakról pedig párnázott bilincsek lógtak. A középkori kinézetű fejtámlához egy tekergőző fekete kábel csatlakozott, valamint egy fémpánt, ami pont olyan vastag volt, mint az égésnyom Sattrand fején. Alara tartotta a távolságot az emelvénytől. – Szerintetek akadt a halálraítéltek között ártatlan ember? – kérdezte. – Nem tudom – felelte Lukas, miközben szemügyre vett egy sor kapcsolót, ami felett a VIGYÁZAT – MAGASFESZÜLTSÉG felirat állt –, de az biztos, hogy mindannyian szörnyű kínok között haltak meg. A kapcsolók melletti falra végig rovátkákat véstek. Valaki számolta, hány ember végezte a villamosszékben. – Talán mind megérdemelték a szenvedést – szólalt meg Jared. Most sokkal inkább emlékeztetett arra a fiúra, aki a találkozásunk estéjén betörte a hálószobaajtómat, és kevésbé arra, akit a falba rekedve megcsókoltam.

A szobában hirtelen mormogás hallatszott. A hangok túl messziről jöttek ahhoz, hogy a szavakat megértsük, de a falak mélyéről beszűrődő vad kaparászás zaja félreismerhetetlen volt. – Szép munka, Jared – mondta Lukas, miközben sót szórt a szék lábai köré. – Jó tudni, hogy nem csak az élőket, de a holtakat is fel tudod bosszantani. A kaparászás egyre hangosabbá vált, majd hirtelen abbamaradt, amitől kísérteties csöndbe borult a helyiség. Csuhás hátrált egy lépést, és nekiütközött a kapcsolótáblának. – Mind szörnyetegek vagytok – szólalt meg egy testtelen hang immár valahol a szobában. – Ezt mondták nekünk, mielőtt bekapcsolták az áramot. Alara testét hátrarántotta egy láthatatlan erő. A lány a villamosszékbe zuttyant. A bilincsek kinyíltak, majd gyorsan rácsukódtak Alara csuklójára és bokájára. A bőrszíjak kígyózva körülvették a mellkasát, és teljesen mozgásképtelenné tették. – Állítsátok le! – sikoltotta. Jared és Lukas megpróbálta lerángatni a lányról a pántokat, de azok nem engedtek. – Hagyd őt békén, Ivan! – kiabálta Csuhás. – Nem Ivan vagyok – felelte kacagva a hang. Arcok jelentek meg a teremben egyesével, amik aztán teljes testi jelenésekké változtak. A helyiségben narancssárga overallos férfiak öltöttek alakot. Az ő fejük is kopasz volt, és Sattrandéhoz hasonló égésnyom húzódott a homlokukon. Ők voltak a maradványai azoknak az embereknek, akik abban a székben haltak meg, amiben épp Alara ült. Egy férfi, akinek a szemét sötét karikák övezték, a villamosszék elé lépett. – Van még valami mondanivalód? Ezt mindenkitől meg kell kérdezni, mielőtt bekapcsolják az áramot. – Ez a törvény – bólogatott egy szürke szemű szellem.

– Eresszétek el – mordult fel Jared, és felemelte félautomata paintball puskáját –, különben pörkölök rajtatok még egy sort! Lukas is célra tartotta saját fegyverét. Egy sebhelyes arcú bosszúszellem, akinek a nyakára a tizennyolcas szám volt tetoválva, elvigyorodott. – Rajtunk má’ nincs mit pörkőni, csak a barátotokon. Jared és Lukas tüzet nyitott. Szenteltvíz, só és szegfűszeg halálos keveréke fröccsent szét minden töltény után a siralomház falán, míg az ikrek ki nem fogytak a munícióból. Két bosszúszellem ugyan felrobbant, de vagy féltucatnyi még mindig állta a sarat. Csuhás és én is felemeltük a fegyvereinket. Mielőtt meghúzhattam volna a ravaszt, valami hirtelen kirántotta a kezemből a pisztolyt. Körbenéztem, hol lehet a homályos jelenés vagy tán csak félig testet öltő szellem, de semmit nem láttam. Csuhást is megfosztották a fegyverétől, ami az enyém mellett lebegett a levegőben. A pisztolyok megpördültek, és ránk irányultak. Aztán hirtelen elfordultak, és a falba vésett rovátkákra tüzeltek. Amikor kifogyott a fegyverekből a lőszer, mindkettő a lábunk elé zuhant. – Ezt a széket egy fegyenccel készíttették el. Szerintetek ez nem gonoszság? – kérdezte a karikás szemű szellem, aki újra megjelent előttünk. – Azt mondják, hogy aki ebben a börtönben hal meg, annak a lelke örökre itt marad, nem számít, fegyenc vagy sem. Nincs mennyország, se pokol, csak Moundsville. – A szellem rátette a fémpántot Alara fejére. – Lássuk, a barátotok vajon kijut-e innen! Alara felsikoltott, Ivan Sattrand pedig hirtelen megjelent mellette, a lány szájára szorította a kezét, és csitítóan a szája elé tartotta a mutatóujját. Alara feje előtt sorra felvillantak a fegyencek arcai: először a karikás szeműé, utána a tetovált nyakú szellemé, majd sok más társuké. A férfiak, akiket egykor a székbe kötöztek, és fémpántot tettek a fejükre, szédítő körtáncot jártak a lány előtt. Úgy jajgattak és vonaglottak kínjukban, mint a lekötözött Alara.

Jared és Lukas a villamosszék felé rohant. – Én nem tenném a helyetekben – szólalt meg a tetovált nyakú szellem, és felkattintotta a kapcsolókat. – Semmi gáz – mondta Csuhás –, ebben az épületben egyáltalán nincs áram. A bosszúszellem kissé oldalra döntötte a fejét, és elgondolkozott. – Ki mondta, hogy szükségünk van áramra? – kérdezte. Az összes szellem a kapcsolótáblára nézett, amin a kijelzők egyenként felvillantak. „Te jó ég!” Az utolsó kijelző fénye viszont csak pislákolt, nem gyulladt ki teljesen. – Sattrand! – kiáltotta a tetovált nyakú. – Több kakaóra van szükségünk. Indítsd be a lenti generátort! Sattrand először Alarára, majd ránk nézett. – Aztán egyikőtök se menjen sehova! Mindenki sorra kerül. A férfi eltűnt, hátrahagyva a többi szellemet. Körülnéztem a szobában, hátha találok valami menekülési útvonalat. Észrevettem, hogy Csuhás a pulóvere alá nyúl, és előhúzza a szerszámboltból szerzett kinyomó pisztolyt, ami lila színű, olcsó hajlakkos flakonokkal volt betöltve. „Mire készül?” A fiú célba vette a szerkezettel a szellemeket, meghúzta a ravaszt, mire a pisztoly elejéhez drótozott flakonok lángra lobbantak. Fegyvere alkalmi lángszóróként működött, ami némi hajlakk, szigetelőszalag és mérnöki zsenialitás eredménye volt. A szerkezetből hatalmas lángcsóva tört elő, amivel Csuhás végigperzselte az egész hosszanti falat. A lángoktól hamuvá foszlottak a kíntól eltorzult arcú fegyencek, majd eltűntek nyomtalanul. Odarohantam Alarához, letérdeltem a szék elé, és elkezdtem kiszabadítani a lábát a makacs bőrpántokból.

– Gyerünk! – kiabálta Alara, vadul feszegetve béklyóit. Arcát könnyek áztatták. – Szedj ki ebből az izéből! – Azt csinálom – feleltem, miközben a bokapántokkal matattam. Alara abban a pillanatban kiugrott a villamosszékből, amikor sikerült az utolsó bilincset is kinyitnom. Én viszont továbbra is a szék alját néztem. Amit egy fadarabbal rögzítettek az emelvényhez. Egy henger alakú fadarabbal. Valaki vágatot vésett a fahengerbe. A késnyomok halványak, de jól kivehetőek voltak. Lehetetlennek tűnt, amire gondoltam, de meg kellett bizonyosodnom arról, hogy nem tévedek-e. Visszafojtottam a lélegzetem, és belenyúltam a vágatba. A fahengerről levált egy álburkolat, ami mögött valami ezüstösen csillant. Ivan talán egy őrült ötlettől vezérelve a kivégzése eszközében rejtette volna el a Váltó hengerét? Ujjaim ráfonódtak a fémtárgyra, ami olyan sima és egyenletes felületű volt, mint az üveg. Pont úgy nézett ki, mint Csuhás naplójában. A külsejére különös, kör alakú jeleket véstek, a rajta lévő nyílásokba pedig láthatóan az üvegkorongokat lehetett becsúsztatni. Lukas észrevette a kezemben lévő hengert. Az arcán bámulat és megkönnyebbülés rajzolódott ki. – Megtaláltad! – mondta. – Még ki is kell jutnunk innen – mondta Jared az ajtó felé fordulva. – Sattrand azt mondta, visszajön – mondta Csuhás. – Lehet, hogy elkapna minket, mielőtt kijutnánk innen. El kell pusztítanunk. – De hogyan? – kérdezte reszkető hangon Alara. A válasz lassan kirajzolódott a fejemben, éppúgy, ahogy egy fénykép alakjai a sötétkamrában. – Tudom, mit kell tennem, de el kell vonjátok a szellem figyelmét – mondtam. – Miről beszélsz? – kérdezte Jared, és megfogta a karomat.

– Nincs időm elmagyarázni – feleltem. Tudtam, hogy úgysem egyezne bele, ha elmondanám, mit tervezek. – Megbíztok bennem? A kérdésnek súlya volt: ők sokszor kérdezték ugyanezt tőlem, mióta megismertem őket. Ezúttal én akartam hallani a választ. Mindannyian bólintottak. – Bízom benned – mondta Jared –, de… – Akkor nyernetek kell nekem egy kis időt – feleltem. – Ezeket vidd magaddal! – Csuhás a kezembe nyomta az üvegkorongokat. – Biztos, ami biztos. – Nem – mondtam, és próbáltam visszanyomni a fiú kezét. – Hé, nem bízol bennem? – kérdezte hamiskás mosollyal, de közben nagyon is komolyan. Elvettem a korongokat, és zsebre vágtam őket. – Oké, nyerünk neked egy kis időt! – bólintott elégedetten Csuhás, majd Alarához fordult. – Vissza kell ülnöd a villamosszékbe. – Megőrültél? – kérdezte rémülten botladozva a lány. – A közelébe nem megyek annak az izének! – Nyugi, kikötöm a kábeleket – felelte Csuhás, és a könyökénél fogva a székhez vezette Alarát. Én eközben elindultam az ajtó felé…

31. FEJEZET

Az Ördög Csapdája A FOLYOSÓ VÉGÉN LÉVŐ SZÜRKE FÉMAJTÓ FELÉ ROHANTAM. Az épületben én voltam az egyetlen ember élők és holtak közt, aki be akart kerülni egy cellába – ráadásul egy elmebeteg sorozatgyilkos zárkájába. De csak egyetlen módon lehetett Sattrandot elpusztítani, és ha már bevállaltam, szükségem volt a meglepetés erejére. Meg nagyjából nyolc percre. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy megrajzoljam azt az ábrát, amiből Sattrand nem tudja kivarázsolni magát. Az Ördög Csapdáját. Miközben beléptem a cellába, magam elé képzeltem a bonyolult jel vonalait: ötágú csillag egy körben, az egy hatágú csillagon belül, amit újabb kör övez. Előttem volt a szimbólum minden vonala, alakzata és a számomra ismeretlen szavak minden betűje. A négyszögletű szoba meglehetősen kicsi volt. Ha elég nagyra rajzolom az ábra külső körét, akkor mind a négy falat érinti, és egyedül a helyiség négy sarka maradna védtelenül. Ivannek mindenképp a Csapdába kell érkeznie, amikor belép az ajtón. „De hogy csaljam be ide?” A kérdés azonban másodlagos volt, míg meg nem rajzolom a jelet. A folyosó másik vége felől kiáltásokat hallottam. Rajzolni kezdtem. Gyorsan dolgoztam az agyamnak arra a részére hagyatkozva, ami megjegyezte a papírpénzek minden egyes részletét,

ahogy azt is, hogy az óvodai csoportképemen melyik gyerek hol helyezkedett el. Az emlékezetem utasításain kívül minden hangot kizártam az elmémből. „A kör mentén hét név szerepelt: Szamael, Rafael…” A szavak tökéletes kört alkottak. Olyan könnyedén rajzoltam le az ismeretlen jeleket, mintha már százszor megtettem volna. Ugyanakkor óvatos is voltam, mert élénken emlékeztem Jared naplójának arra a bejegyzésére, ami Andras megidézésének az estéjéről szólt. „És ha hibát ejtek a jelben?” A gondolattól egy pillanatra ledermedtem, de ekkor a folyosó végén kivágódott a fémajtó. Reszkető kézzel elvégeztem az utolsó simításokat az ábrán. – Hol vagy? – kérdezte egy izgatott hang. Ivan volt az. „Hogy rejthetném el előle az Ördög Csapdáját addig, amíg bele nem lép?” Tekintetem az ajtóba vágott négyszögletes ablakra tévedt. Reméltem, hogy a szellem még nem járt olyan közel a cellához, ahogy a hangjából sejtettem. Az ablak csupán húsz centi széles volt. Ha a nyílás elé állok, Ivan nem láthat semmit kintről az arcomon kívül. Remegő térddel odabotladoztam az ajtóhoz, kezemben a Váltó utolsó darabjával. Sattrand végigviharzott a folyosón. – Itt vagyok! – mondtam, miközben kinéztem az ablakon, és feltartottam a fémhengert. Fél méter sem lehetett köztünk, amikor a szellem átsiklott a fémajtón. Az egyik sarokba hátráltam, amit az Ördög Csapda ábrája nem fedett le. Ivan a padlóra nézett, és rájött, hogy a kör közepén áll. Arcán ugyanaz a rémület tükröződött, amit azok a fegyencek mutattak, akik a villamosszékbe kötözött Alara előtt járták a körtáncot.

A szellem felém rugaszkodott, de ahogy ujjai a kör határához értek, egy természetfeletti erő visszataszította az ábra közepére. – Mit műveltél? – kiabálta. – Azt hiszem, mindketten tudjuk a választ – feleltem, miközben a sarokban kuporogtam, és a mellkasomhoz szorítottam a fémhengert. – Kennedy! – kiáltotta Jared és Lukas, akik a folyosón rohantak a cella felé. Sattrand az ajtóra nézett, mire az zörögve becsapódott, majd a retesz nagyot csattanva bezáródott. Hallottam, ahogy a többiek nekivetik magukat a fémajtónak. Lukas arca jelent meg a kis ablakban. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan. – Igen – feleltem. Felcsúsztattam a hátamat a falon, míg ki nem egyenesedtem. Mivel a kör egészen a falakig elért, könnyebben csapdába tudtam csalni Ivant. Csakhogy most ugyanez miatt én sem tudtam kimenekülni a cellából. – Ne mozdulj! – mondta Lukas. – Ha belépsz a körbe, a szellem árthat neked. Maradj ott, és az Ördög Csapdája majd elpusztítja. Elvileg. „Elvileg?” Úgy hangzott, mintha Lukasék nem lennének ebben egészen biztosak. – Mennyi időbe telhet? – kérdeztem. – Nem tudom – felelte a fiú. „Mi lesz, ha Sattrand addig kiszabadul a körből?” A szellem nem figyelt Lukasra. A kezemben lévő hengerre mutatott. – Vissza kell tennetek a helyére, különben ártatlanok halnak meg. Ezt mondta nekem. – Ki? – kérdeztem. – Aki megkért rá, hogy rejtsem el. – A démonra gondol! – kiabálta Lukas az ajtó túloldaláról.

Ivan térdre ereszkedett. Olyan görnyedten kuporgott ott, mintha nem bírta volna már tartani magát. A jel miatt immár másodjára tapasztalta meg a halált. – Egy nő bízta rám – mondta. – Azt mondta, megbocsátást nyerhetek, ha elrejtem. Bebizonyíthatom vele, hogy a nyomorult életem mégiscsak ér valamit. Vajon miről beszélhetett? – Hazudik! – Azonnal felismertem Jared hangját. – A bosszúszellemek éppolyan hazugok, mint a démonok. Sattrand tekintete elkomorodott. – Hat embert öltem meg ebben a börtönben azért, hogy megvédjem a henger titkát, és a villamosszék volt érte a jutalmam. Ez nem hazugság. Tegyétek vissza oda, ahol megtaláltátok, különben ezeken a falakon kívül is szenvedni fognak miatta! Hirtelen Jared arca jelent meg a kis ablakban. – Ne hallgass rá! – kiabálta. – Tudja, hogy a Váltóval elpusztíthatjuk Andrast. A szellem szeme elkerekedett rémületében. – A Váltó nem elpusztítja Andrast, hanem felszabadítja – felelte. – Mit mondtál? – Ha összerakjátok a Váltót, megnyílik a kapu. Ivan lassan beszélt, minden szót külön kihangsúlyozva. – Hazugság! – kiabálta Alara a folyosóról. A szellem lesoványodott arcára rettegés ült ki. Újra megpróbált rám támadni. Nem volt időm elfordulni, így a szemem láttára csapódott a Csapda védőfalához. A teste úgy rángott, mintha elektromos kerítésnek szaladt volna neki. A szimbólum ereje újra visszadobta, és az oldalán csúszott vissza a kör közepére. – Kennedy, rakd össze a Váltót! – kiáltotta Csuhás. – Ha el tudja pusztítani Andrast, talán Sattranddal is végez. – Megvárom, amíg… – Nem adja fel! – szakított félbe a fiú. – Mi lesz, ha talál egy gyenge pontot a körben?

Remegő kézzel kutattam a zsebemben a korongok után. Keresztbe tett lábbal letelepedtem a földre, és az ölembe tettem a négy üveglapot. Belecsúsztattam az első korongot a megfelelő foglalatba. A hengerbe vágott jelek egyike hirtelen felvillant, és tiszta, hófehér fénysugár tört elő belőle, ami a padlóra vetítette a jel cirkalmas vonásait. Az oldalán fekvő Ivan kinyitotta a szemét. – Az életemet áldoztam, hogy megvédjem – mondta. – Mindhiába. – Nem áldoztad fel az életedet! – csattant fel Jared. – Kivégeztek, mert gyilkos vagy. Az egész testem remegett. – Inkább nektek kellene összerakni – kiáltottam a többieknek. – Én itt maradok, amíg az Ördög Csapdája nem végez vele. „Már ha egyáltalán megtörténik." – Kennedy, túl közel vagy a körhöz – könyörgött Lukas. – Ne adj neki esélyt arra, hogy kiszabaduljon, és elvegye tőled a Váltó darabjait! A következő koronggal küszködtem egy kicsit, mire rájöttem, hogy rossz foglalatba próbálom beletuszkolni. Mindegyik üveglap csak egy bizonyos vágatba illett bele. A második jelből is a korábbihoz hasonló fény tört elő. Ivan odakúszott a kettőnket elválasztó vonalhoz. Szinte karnyújtásnyira feküdt tőlem a földön. – Embereket öltem ebben az épületben. Gonosz embereket, akik megpróbálták megtalálni a Váltó darabjait, hogy a démon szolgáinak adhassák őket. Megesküdtem rá, hogy őrizni fogom. Egymás szemébe néztünk, és én még jobban a falhoz lapultam. Próbáltam távolabb húzódni a szellemtől, ami persze lehetetlen volt. Remegő kézzel felemeltem a következő korongot, ám a henger véletlenül kiesett a kezemből. A Váltó az Ördög Csapda széle felé gurult.

Gyorsan utánakaptam, és ezzel egy időben Ivan is felém rugaszkodott. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a szellemnek sikerül kidugnia a kezét a körből, vagy hogy a henger begurul hozzá. Ivan viszont újra nekicsapódott a természetfeletti védőfalnak, nekem meg pont ugyanakkor sikerült elkapnom a fémhengert. A szellem visszarepült a kör közepére, én pedig elhúztam a Váltót a fekete jel szélétől. – Kennedy! – kiabálta Jared az ajtón dörömbölve, de meg se mozdultam. Úgysem mehettem volna sehova. Visszakuporodtam a sarokba, és belecsúsztattam a hengerbe a harmadik korongot. A félköríves jelből is fénysugár tört elő. Ivan teste villogni kezdett. Arca a hideg padlón feküdt, amit bizonyára nem érzett. – Kudarcot vallottunk – mondta. – Mindannyian. – Kik? – Ne szólj hozzá! – könyörgött Jared. – Csak rakd össze a Váltót! – A szellemek, akik a darabjait őrizték – felelte Sattrand. Ott volt a kezemben az utolsó korong. Annyit kellett volna csak tennem, hogy belecsúsztatom a megfelelő foglalatba, de nem ment. Minden kétségem feléledt anya múltjával, a Légióval és a bennem bízó négy fiatallal kapcsolatban. „Mi lesz, ha rosszul döntök?” – És ha mégis igazat mond? – kérdeztem. – Ne hagyd, hogy félrevezessen! – mondta Jared, a nyílás pereméhez nyomva a homlokát. – Te is láttad a naplókat. Tudod, mi áll bennük. Lukas odébb lökte fivérét, és az ablak elé állt. – Ő egy bosszúszellem, aki egy démonnak dolgozik. Nem bízhatsz meg benne! Bennünk bízz! Alara is az ablak elé férkőzött. Arcát könnyek áztatták. – Együtt kell végigcsinálnunk – mondta.

– Közénk tartozol – kiáltotta valahonnan a lány mögül Csuhás. Elegem volt a félelemből. Bízni akartam ezekben a srácokban, akik olyan sokat jelentettek nekem, és akik hittek bennem. – Kennedy, kérlek! – Jared a szemembe nézett, látta a könnyeimet. – Szükségünk van rád. Nekem is. Az ember nem választhatja meg azt, aki valóban látja őt. Aki szavak nélkül is tudja, hogy érzed magad. Aki egyetlen pillantásával képes megnevettetni vagy megríkatni. Akit hatalmas szerencse megszerezni, és a legnagyobb balszerencse elveszíteni. Én épp egy ilyen emberre néztem: arra a fiúra, akivel kapcsolatban mindez igaz volt, és még több is. Reszkető kézzel felemeltem az utolsó korongot. Ivan alakja egyre homályosabbá vált. Úgy pislákolt, mint a csonkig égett gyertya lángja. Az üvegkorong belekattant a fémhengerbe, és a negyedik jel is felvillant. Sattrand egy utolsót pislogott. – A fekete gerle kísérjen utatokon! – sóhajtotta. Megdermedtem. A szellem darabokra robbant. A Váltó úgy felforrósodott, hogy égette a kezemet, de Ivan utolsó szavai annyira megdöbbentettek, hogy szinte nem is éreztem. „A fekete gerle kísérjen utatokon!” A henger kiesett a kezemből, és ahogy végiggurult a padlón, a cellát vakító fény töltötte be. Eszembe jutott a többi szellem. A kislány a kastélyban, aki elszántan védelmezte a korongot rejtő babáját. Millicent a kút mélyén, aki azt mondta nekünk: „Nem hagyom, hogy mást is elvegyetek tőlem!” A bűvész szelleme, aki azt állította, mielőtt elpusztítottam, hogy ő meg akarta őrizni a korongot. A tucatnyi halott gyermek szelleme a gyermekotthonban, és a fiúé, aki a kalapácsot hordta, amibe a negyedik üveglapot rejtették, és

aki azt mondta: „Ha vigyázok arra, amit itt hagyott, visszajön értem.” És most itt volt Ivan Sattrand, a sorozatgyilkos, aki annak a villamosszéknek az aljába rejtette a fémhengert, amiben végül az életét vesztette, és aki ismerte a mondatot, amit csak a Légió tagjai használtak. Lehet, hogy a szellemek tényleg a Váltó titkát védték, vagy Andrasnak nagyobb volt a hatalma, mint gondoltuk? Vagy Ivan egy Légió-tagtól hallotta a jelmondatot, és egyszerűen csak elismételte? Most, hogy a szaktudásomat használva elpusztítottam a szellemét, nehéz lett volna ezt megkérdezni tőle. „A szaktudásomat használva.” A só kiszóródott a zsebemből és az ujjaim közül, ahogy előszedtem egy marékkal, és a csuklómra dörzsöltem. Már láttam magam előtt, ahogy a pecsétjei utolsó részlete megjelenik rajtam, és ahogy a társaimmal egymás mellé tesszük a kezünket, kirakva a teljes jelet. „Vajon milyen érzés lesz közéjük tartozni?” Hogy biztosra menjek, az Ördög Csapdájára pillantottam. A körben semmi nem maradt Sattrandból, még egy árva porszem sem. És kétség nem fért hozzá, hogy én végeztem a szellemmel. „De tényleg sikerült csapdába csalnom egy bosszúszellemet?” Vártam, hogy a bélyeg belekarcolja magát a bőrömbe. Reménykedtem, hogy nem fog fájni. Kintről ismerős hangok ütötték meg a fülemet, miközben a karom fölé hajoltam, és a könnyeim rápotyogtak a tökéletesen sima bőrömre.

32. FEJEZET

A pokol tüze A FALON HIRTELEN MEGJELENT EGY REPEDÉS, és kígyózva kettészelte a Váltó ábráját, miközben a valódi szerkezet oda-vissza gurult a padlón. Próbáltam felvenni, de majdnem leégette a bőrt az ujjhegyeimről. A szoba úgy megremegett, mintha a mennydörgés ereje esett volna csapdába a négy fal között. Talán ez a szörnyűséges hely magától összeomlik, és akkor soha nem kell elhagynom Ivan celláját, és az elé a négy ember elé állnom, akik azt hitték, hogy több vagyok, mint ami. – Kennedy? Felhúztam, és átkaroltam a térdemet. Vártam, hogy vajon az épület hagyja abba hamarabb a remegést, vagy én. Fémes kaparászást és nyikorgást hallottam: a többieknek sikerült kinyitni az ajtó reteszét. Jared felsegített a földről. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Ki kell jutnunk innen. Némán felé fordítottam a karomat. Bélyegtelen csuklómat még mindig vékony sóréteg fedte. Jared szép vonásai zavartságot tükröztek. Lukas és Alara is odalépett hozzánk, miközben én még több sót dörzsöltem a bőrömre. Semmi. Jared arca fájdalmas fintorba torzult. Lukas végigsimított a bőrömet fedő són. – Nem értem – mondta. – Kennedy rajzolta meg az Ördög Csapdát. Ő pusztította el Ivan szellemét. Mindannyian láttuk.

– Az én bélyegem sem jelent meg azonnal – mondta Alara. – Adjatok neki időt! – Sattrand szelleme nincs többé – feleltem, és igyekeztem nyugodt hangon megszólalni. – Valamit elrontottunk – rázta a fejét a lány. „Ezúttal nem.” – Talán… – szólalt meg Jared. – Nem vagyok közétek való – szakítottam félbe. Jarednek elakadt a lélegzete, majd megfogta a kezemet. – Kell lennie valami más… Egy pillantással beléfojtottam a szót. – Egyetlen magyarázat van erre, és mindannyian tudjuk, mi az – mondtam. A padló megremegett, és a plafon közepén hatalmas repedés jelent meg. Jared közelebb húzott magához. Ujjaink még mindig összefonódtak. Szinte összeért a testünk, ahogy lenézett rám. – Nem számít – jelentette ki. Újra azt a fiút láttam magam előtt, akit a fal mélyén: azt, aki átölelt, és bevallotta a legféltettebb titkát. Azt, akiben bízhattam. – Mindketten tudjuk, hogy igenis számít – feleltem fejcsóválva. Lukas a padlón görgő Váltó után nyúlt. – Ne érj hozzá! – kiáltottam. A fiú abban a pillanatban visszarántotta a kezét, ahogy hozzáért a fémhez. – Mi az ördög? – kérdezte elképedve. Alara körbetekerte a hengert a kabátjával, és megpróbálta úgy felemelni, de a Váltó a ruha anyagán is átsütött, így a lány elejtette. – Túl forró – mondta. – Mennünk kell! Most! Jared az ajtó felé lökte a többieket, engem pedig maga mögött húzott.

Csuhás kővé váltan állt a cella előtt. A fiú arca falfehér volt. Megfogta Jared karját, majd bezárta a nehéz zárkaajtót. Betondarabok hullottak a fejünkre, de egyikünk sem törődött vele. Az Ivan Sattrand nevét hirdető felirat betűi, amiket korábban az ajtón láttunk, most maguktól átrendeződtek. andras itt van – Mozgás! – kiáltotta Lukas. A fiú Alarával a lépcső felé rohant, a nyomukban Csuhással. Ahogy a földszint felé rohantunk, a korlát egyre vadabbul rázkódott. Hirtelen megcsúsztam, és bevertem a térdemet az egyik fém lépcsőfokba. Jared felsegített, és együtt szaladtunk át a börtönblokkon. Körülöttünk fülsiketítően zörögtek a cellák rácsai. Mindenfelé szellemek alakjai villogtak, akiket nyilván a hirtelen támadt zaj ébresztett fel. Mivel egyikük sem volt teljes testi jelenés, akadálytalanul át tudtunk futni rajtuk. Minden alkalommal, amikor átsuhantam egy szellemen, az a gyomorforgató érzésem támadt, hogy egy hideg kéz ér a tarkómhoz. Lukas ért ki elsőként a börtön előtti udvarra, ahol nem kellemes délutáni napfény fogadott bennünket, hanem sötétség. A fekete ég úgy hullámzott és lüktetett, mintha élne. Egy hirtelen villámlás ezernyi fekete, verdeső szárnyat világított meg, amik eltakarták a napot. Varjak százai keringtek a fejünk felett. Fekete zápor sötétítette el az eget, és a jelek szerint nem akart egyhamar felszakadozni. Alara megtorpant, és meredten bámulta az eget. Kiabált valamit, majd hirtelen rohanni kezdett. Az ezernyi szárny csapkodásától és a mennydörgés zajától semmit nem hallottam. Úgy tűnt, eljött a világ vége, és a fekete szárnyak alkotta ég mindjárt ránk szakad. „És ez az egész az én hibám.”

Már nem jártunk messze a furgontól. A jármű tetején és a szélvédőn varjak tucatjai ültek. Amikor Lukas kinyitotta a hátsó ajtókat, a madarak felrebbentek, és csatlakoztak a saját légiójukhoz az égben. Csuhás átkutatta az utazótáskákat, és előkapta belőlük az elektromágneses érzékelőket. Lerakta őket egymás mellé a furgon padlójára, és mindegyiket bekapcsolta. Azonnal kiakadt az összes mutató a paranormális túlterheléstől. A szerkezetek sípoltak, a fényük vadul villogott. Úgy nézett ki tőlük a padló, mint egy flipperjáték. – Ez azt jelenti, hogy van valami a járműben? – kérdeztem, és a szívem csak úgy zakatolt. – Nem – felelte Csuhás, miközben kinézett a szélvédőn a kinti sötétségbe. – Kintről érzékelnek valamit. A készülékek fényei egyre vadabbul villogtak. Mintha egy időzített bomba ketyegett volna előttünk. – Mi történik? – Fogalmam sincs – rázta a fejét Csuhás. Az érzékelők hirtelen felrobbantak. A furgon faláról kábelek és műanyagdarabok verődtek vissza. A karommal védtem a fejem. Éles, repülő szilánkok karistolták fel a bőrömet, míg a törmelék le nem hullott a padlóra. Alara arcán vékony vércsík jelent meg. Fájdalmasan felszisszent, de kezével nem a sebéhez, hanem a csuklójához kapott. Csuhás egy pillanatra zavartnak tűnt, majd levegő után kapkodva rázni kezdte a kezét. – Ég a bőröm! – mondta. – Az enyém is – bólogatott Lukas. Jared felhúzta a kabátujját. A bélyeg vonalai, amik normális esetben csak a sós dörzsöléstől jelentek meg, most tisztán látszódtak a csuklóján. Ezúttal viszont a vonalak nem feketék voltak. A bélyeg fehéren izzott, a fiú bőre pedig vörösen duzzadt a vonások körül.

Lukas, Alara és Csuhás is megfordította az alkarját. Az ő bélyegjeik is ugyanúgy festettek. Meg sem kellett néznem a csuklómat ahhoz, hogy tudjam, bélyegtelen maradt. Alara rázogatva próbálta lehűteni a bőrét. – Mit jelenthet ez? – kérdezte. Mind tudtuk a választ, de egyikünk sem akarta kimondani. – Igazat mondott – szólaltam meg végül. Ivan Sattrand. A szellem, aki óvni próbált bennünket saját magunktól. – Nem – mondta Lukas az arcát dörzsölve. – A naplókban az állt… – Vagy a naplók tévedtek, vagy mi értettük félre őket – feleltem elhaló hangon. – Nézz csak ki! Szerinted olyan eszközt raktam össze, amivel megmenthetjük a világot, vagy olyat, ami a pusztulását okozza? Igazi zápor kopogott a furgon tetején. Az eget fekete varjúseregek, felhők és ki tudja, még mi borította. – Nem te tehetsz róla – suttogta Jared, és hüvelykujjával végigsimított a tenyeremen. – Együtt hoztuk meg a döntést. A cellában nem volt más rajtam kívül. Én raktam össze a Váltó darabjait. Nem számít, hogy a többiek biztattak rá vagy sem. Én hoztam meg a döntést. Lehetetlen volt felsorolni, hány szempontból vallottam kudarcot, és erre a kinti pusztulás volt a bizonyíték. A kiszabadított gonosz mindenki karjába beleégette a jegyét, csak az enyémbe nem. Én nem voltam közéjük való. Egy pillanat leforgása alatt rászabadítottam a világra azt a démont, aki ellen a többiek ősei évszázadokon át védték a világot, és akinek a pusztulásáért a családjaik az életüket áldozták.

33. FEJEZET

Fekete gerle A VIHAR ÉS A MADARAK HANGJÁT, valamint a furgonban uralkodó kibírhatatlan csendet hirtelen szirénák zavarták meg. Kék és piros villogás tört át a sűrű sötétségen: rendőrök, mentőautók, vagy mindkettő, de az biztos volt, hogy egyre közelednek. – Menekülnünk kell – mondta Csuhás, miközben minden keze ügyébe akadó dolgot a táskákba rámolt. Alara segített neki. A börtönhöz csak egyetlen út vezetett, így ha arra próbálunk kimenni, amerről jöttünk, mindenképp a hatóságokba botlottunk volna. Amikor Lukas megint kinyitotta a hátsó ajtókat, kövér esőcseppek záporoztak a furgonba. Az egyre közeledő színes villogáson kívül semmi mást nem láttam. – Ha szétválnánk, északra induljatok! – mutatott Jared a börtön irányába. – Pennsylvania nincs messze. Keressétek meg az államhatárhoz eső második legközelebbi várost, ott találkozunk! Alara és Csuhás futásnak eredt. Lukas utánuk akart eredni, de a testvére elkapta a kabátját. – Vidd magaddal Kennedyt! – mondta Jared. – Veled biztonságban lesz. Az ikrek egymás szemébe néztek: ketten egy egészet alkottak, és egyszerre erősítették és gyengítették egymást. Egyikük sem szólt, de a pillantás, amit egymásra vetettek, minden szónál többet mondott mindkettőjüknek.

– Te gyorsabb vagy – felelte végül Lukas a fejét rázva. Láttam Jareden, hogy kétségek gyötrik. – Nem akarok még egyszer hibázni – mondta. – Mindannyian hibázunk – válaszolta Lukas, majd behátrált az esőfüggönybe, és eltűnt a sötétségben. Jared megfogta a kezemet, és futásnak eredtünk. Lépteink hatalmas pocsolyákban csattogtak, a vérem a fülemben lüktetett. Az égen villámok cikáztak. Arra az estére gondoltam, amikor anya meghalt. Akkor nagyon féltem, és egyedül éreztem magam. Most is hasonló volt a helyzet. Egyetlen perc leforgása alatt elvesztettem az esélyét annak, hogy elpusztítsam a démont, ami megölte anyát. Ráadásul ki tudja, hány ember életét kockáztattam a tettemmel? Ezrekét? Milliókét? Jared váltig állította, hogy nem számít a bélyegem hiánya, de én tudtam, hogy ez nem így van. És ezt előbb vagy utóbb a többiek is belátják majd. Odaértünk a börtön széléhez, vagy legalábbis ahhoz, ami az épületből maradt. Úgy nézett ki, mintha egy gyermek rakta volna össze építőkockákból, aztán a játék végeztével szétrombolta. A szirénák egyre hangosabbak lettek, és a piros-kék fények szinte már a nyakunkon voltak. „Nem tudunk időben elmenekülni.” – Gyerünk! – mondta Jared. A legnagyobb sötétség felé igyekeztünk. Próbáltam lépést tartani a fiúval, de a föld sártengerré vált a lábunk alatt, én pedig állandóan csúszkáltam. Jared úgy szorította a kezemet, mintha azzal meggátolhatná, hogy elessek. A talaj emelkedett. A könnyed lejtőt a zuhogó eső megmászhatatlan akadállyá változtatta. Újra elvesztettem az egyensúlyomat. Vizes kezem kicsúszott Jared markából, és elestem. Beütöttem a vállam, és valami tüskésbe ütköztem. Olyan fájdalom járta át a bokám és a vádlim, mintha kések százai szúrták volna át a bőrömet. Elrántottam a lábamat, amitől még

jobban belém fúródtak az apró tüskék. Üvegszilánkokba csúsztam volna? A villámlás fényében ezüstszínű valamit pillantottam meg a lábam körül tekergőzni. Szögesdrót volt. Próbáltam kiszabadulni belőle, de a drót csak még jobban a lábam köré tekeredett, a tüskék pedig még mélyebbre fúródtak a húsomba. Ráharaptam a szám belsejére, hogy ne sikítsak a fájdalomtól, amitől eleredt a vérem. Jared letérdelt mellém. Az arcáról ömlött az esővíz. – Jól vagy? – kérdezte. Becsuktam a szemem, és igyekeztem nyugodt maradni. – Azt hiszem. – Ennyit tudtam csak kinyögni. Jared félresimította sártól csatakos hajamat az arcomról. – Ne mozogj! – mondta. Próbálta lefejteni a lábamról a drótot, de a fémfogak makacsul belém vájták magukat, és a fájdalomtól szinte lángoltak az idegeim a hátamban. Feljajdultam, és megragadtam a fiú karját. – Semmi baj, itt vagyok – suttogta csitítgatva. Valahol nem messze egy autó kerekei fékeztek a sárban, majd ajtó csapódott. Nem maradt sok időnk. Megint villámlott. Jared keze vérben ázott, ahogy próbált kiszabadítani a körém fonódott ezüstszínű szögesdrótból. A börtönök jó okkal használtak ilyesmit. A sötétben egy drótvágó vagy isteni csoda kellett volna ahhoz, hogy kiszedhessen a makacs csapdából. Megfogtam Jared kabátjának a gallérját, és közelebb húztam. Az arcomon éreztem a forró leheletét. – Tovább kell menned – mondtam. – Nem hagylak itt – felelte elcsukló hangon. – Hallgass rám! Rólam mindenki azt hiszi, hogy elraboltak. Mi viszont épp most romboltunk le egy börtönt. Ha velem maradsz, biztos letartóztatnak.

– Nem érdekel – felelte a fiú. – Engem viszont igen. – A tenyerem közé fogtam az arcát, és magam felé fordítottam a fejét, bár a sötétben alig láttuk egymást. – Nem bírnám elviselni, ha miattam kerülnél bajba. „Pedig már bajban is vagy miattam. Ahogy az egész világ. Jared a homlokomnak támasztotta a fejét. A mozdulattól újra belenyilallt a fájdalom a lábamba, és rosszullét fogott el. Jared végigsimított ujjaival az arcomon, amitől egészen másfajta kín ébredt a szívemben. – Nem szabadott volna ellökjelek magamtól – mondta. Csak arra tudtam gondolni, hogy megvédjem. Az, ami a Kegyelet Szíve előtt történt köztünk, nem változtatott az iránta táplált érzelmeimen. Úgy gondoltam, hogy semmi sem változtatna. – Nem számít… – Hadd mondjak valamit! – szakított félbe Jared. – Féltem, és még most is félek – suttogta. – Olyan, mintha te ismernél. Olyan dolgokat látsz meg bennem, amit senki más. – A fiú megrázta a fejét. – Nem fogalmazok jól. – Szerintem pedig igen – feleltem, és megérintettem a szeme feletti sebhelyet. – Eddig semmi nem volt valóban az enyém, és mostanáig ez nem is érdekelt igazán. – Jared egy pillanatig habozott. – Tudom, hogy te nem vagy az enyém… De szeretném, ha úgy lenne. Valahol a közelben csizmák csattogtak a sárban. „El kell küldenem innen Jaredet.” Végigsimítottam az ajkain. – Ha Ivan szelleme igazat mondott, ma este szabadjára engedtem egy démont. Gondolj azokra az ártatlan emberekre, akiknek Andras árthat! Rá kell jönnöd, hogyan lehet őt megállítani! Én képtelen vagyok rá. Nem vagyok a Légió része. Meg kell tenned, különben sosem tudnék megbocsátani magamnak. Ez persze hazugság volt.

Semmiképp sem bocsátom meg magamnak azt, ami történt. Ha viszont Jared azt hiszi, hogy segíthet nekem és annak a milliónyi embernek, akiket akaratlanul is veszélynek tettem ki, akkor talán hajlandó lesz itt hagyni engem. – Még mindig fontos vagyok neked? – kérdezte Jared. Éreztem, hogy engem figyel a sötétben. – Mi nem vagyunk egymáshoz valók. Nem tartozom közétek – mondtam. A fiú ajka az enyémhez ért. – Válaszolj a kérdésemre! – suttogta. – Igen, fontos vagy – feleltem elakadó lélegzettel. – Nem számít, hogy rajtad van-e a bélyeg vagy sem. Nem kell többnek lenned annál, ami vagy. – Jared olyan hévvel csókolt meg, ami csak az enyémhez volt mérhető. Egy pillanatig semmi más nem létezett a világon kettőnkön kívül. A fülemhez hajolt. – Te így vagy jó nekem. – Megnézem a nyugati oldalt! – kiáltotta egy hang az esőben. Kezemet Jared arcára tettem, próbáltam megjegyezni minden vonását. – Kérlek, menj! – mondtam neki. – Esküszöm, megtalállak – suttogta. – Én… – Menj! – Finoman ellöktem magamtól. Jared habozott. Becsuktam a szememet, és hallgattam, ahogy a zápor végül elnyeli a léptei hangját. „Sikerülni fog neki.” A fájdalom alábbhagyott a lábamban, és helyette zsibbadtság lett úrrá rajta. Magamban számoltam a másodperceket, remélve, hogy sikerül elég messzire jutnia. Ekkor egy zseblámpa fénye vetült az arcomra. – Ide! Találtam valakit! – Egy rendőrtiszt guggolt le mellém. – Minden rendben lesz, hölgyem. Nem feleltem. Arra vártam, hogy elnyeljen a heves záporeső. Magam elé képzeltem Jared arcát.

Vajon sikerül őt valaha is elfelejtenem? Vagy most egy olyan képet rögzített az agyam, amire tényleg emlékezni akartam? Ott hevertem a sárban, miközben a rendőrök próbáltak kiszabadítani a szögesdrótból. – A mentő elakadt a viharban, de gondoskodni fogunk önről – mondta az egyik férfi. – Már találkoztunk ilyesmivel, nem igaz? A másik rendőr felszisszent, ahogy a drót tüskéje a kezébe vágott. – Pár perc alatt kiszabadítjuk. Rendbe fog jönni a lába – nyugtatgatott. „És mi lesz a többi részemmel?” Újra és újra megkérdezték a nevemet: amikor a lábamat kötözték, amikor beletekertek egy szúrós gyapjútakaróba, amikor a rendőrautó hátuljában ültem. Előbb-utóbb persze maguktól is rájöttek volna, hogy hívnak. Az autó reflektorainak fényében azt figyeltem, ahogy kövér esőcseppek záporoznak a romos börtön ablakaira, amikor hirtelen mozgást vettem észre az épület tövében. Valaki volt ott. Jared. Csak néhány méterre volt tőlem, de valójában végtelen távolság választott el minket. „Megtalállak.” Az ígéret nem neki szólt, hanem magamnak. Megint sikerült elveszítenem mindent: azokat a dolgokat, amiknek engedtem a kísértésének, és azokat, amiknek annyira vágytam a beteljesülésében. Már csak egyetlen dologban lehettem biztos. Nem arra születtem, hogy megmentsem a világot. Az én sorsom az volt, hogy elpusztítsam. Bár Jaredből nem láttam többet a teste körvonalánál, mindaddig őt néztem, amíg a rendőrtiszt be nem szállt az autóba, és a jármű sárban pörgő kerekekkel el nem indult. Nem láttam már a börtönt, sem az utat: egyedül Jared arca lebegett a szemeim előtt. Elmerengtem, vajon látom-e még valaha. És hogy elkísér-e utamon a fekete gerle?