Kasie West - A távolság relatív

SAVE OFFLINE

KASIE WEST

A TÁVOLSÁG RELATÍV

A mű eredeti címe: The Distance Between Us First published in the United States of America in 2013 by HarperTeen which is an imprint of HarperCollins Publishers Text copyright © Kasie West 2013 Hungarian translation © Nánási Yvette 2018 Minden jog fenntartva. Kiadta a Menő Könyvek, amely a Manó Könyvek Kiadó Kft. imprint kiadója. Kiadónk az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 2018 1086 Budapest, Dankó utca 4–8. www.menokonyvek.hu Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató Fordította: Nánási Yvette Szerkesztette: Kertész Edina Felelős szerkesztő: Csapody Kinga Olvasószerkesztő: Kótai Katalin Műszaki vezető: Rácz Julianna Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

ISBN 978 963 403 539 8

Candinek, aki elsőként szerette ezt a könyvet

1. FEJEZET

A szemem lyukat éget a lapba. Ezt tudnom kellene. Általában simán meg tudok oldani egy egyenletet, de most képtelen vagyok rájönni, mi a válasz. Megszólal az ajtó feletti csengő. Sietve bedugom a házi feladatomat a pult alá, és felnézek. Egy fickó lép be, fülén mobiltelefon. Ez új. Már nem a mobilozás, hanem a pasi. Persze nem mintha a bababoltba nem járnának férfiak. Vagyis de, nem járnak. Férfiak nem járnak bababoltba. Ritkán látni ott őket. És ha mégis betévednek, akkor általában csak ténferegnek ott valami nő mögött, és borzasztóan zavarban vannak… Vagy unatkoznak. Erre itt egyik sem jellemző. Nagyon is egyedül van, és magabiztos is. Az a fajta magabiztosság árad belőle, amit csak pénzzel lehet megszerezni. Sok-sok pénzzel. Elmosolyodom. A mi kis tengerparti városunkban kétféle embertípus él: a gazdagok, és azok, akik mindenféle dolgokat árulnak a gazdagoknak. Úgy tűnik, hogy ha az embernek van pénze, akkor olyan haszontalan dolgokat kezd gyűjteni, mint például a porcelánbabák. (Persze azt, hogy haszontalan, tilos használni az anyám jelenlétében, amennyiben épp

babákról beszélünk.) A gazdagok mindig nagyon jól elszórakoztatnak minket. – Hogy érted, hogy én válasszak egyet? – kérdezi Gazdag Ficsúr a telefonban. – Nagyi nem mondta meg neked, melyiket szeretné? – Nagyot sóhajt. – Rendben. Megoldom. Zsebre vágja a telefonját, és odaint magához. Igen. Odaint. Ezt a mozdulatot nem tudom más szóval leírni. Még csak felém sem nézett, csak felemelte a kezét, és maga felé billegtette az ujjait. Másik kezével az állát dörzsöli, és közben az előtte lévő babákat tanulmányozza. Elindulok felé, és próbálom felmérni. Az avatatlan szemnek esetleg nem tűnne fel, mennyire árad a gazdagság ebből a srácból, de én felismerem a jeleit, ő pedig csak úgy bűzlik tőle. Ez az egy szerelése valószínűleg többe kerül, mint az én összes ruhám. Nem mintha drágának tűnne. Olyan ruhákról beszélünk, amelyek szándékosan nem mutatják, mennyibe is kerülnek: cargo nadrág rózsaszín, felhajtott ujjú inggel. De az biztos, hogy ezeket a ruhákat olyan helyen vették, ahol nagy hangsúlyt fektetnek az olyasmikre, mint szövéssűrűség meg tripla varrat. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha akarná, az egész boltot felvásárolhatná. Jó, nem ő, hanem a szülei. Elsőre fel sem tűnt, mert a nagy magabiztosságától idősebbnek tűnt, de most, hogy közelebb értem hozzá, látom, hogy fiatal. Talán velem egykorú? Tizenhét. De lehet, hogy egy évvel több. Hogy lehet egy velem egykorú valaki ennyire járatos mások odaintésében? Nyilván egy

életnyi kiváltságosságnak köszönhetően. – Segíthetek, uram? – Csak az anyám hallotta volna ki a hangomban rejlő gúnyt ebből az egyetlen mondatból. – Igen, szükségem lenne egy babára. – Sajnálom, de mind elfogyott. Sokan nem értékelik a humoromat. Az anyám mindig azt mondja, hogy száraz. Azt hiszem, hogy ez annyit tesz, hogy nem vicces, de közben még azt is jelenti, hogy én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy ez vicc. Talán, ha utána mindig felnevetnék, mint az anyám csinálja, amikor a vevőket szolgálja ki, akkor többen díjaznák, de képtelen vagyok rávenni magam. – Nagyon vicces – mondja, de igazából nem tartja annak. Inkább mintha azt szeretné, ha egyáltalán nem is beszélnék. Még mindig nem nézett rám. – Szóval, mit gondol, egy idős hölgynek melyik tetszene közülük? – Mindegyik. Erre megrándul az állán egy izom, és felém fordul. A másodperc töredékéig meglepetés tükröződik a szemében, mintha arra számított volna, hogy egy idős néni áll majd előtte – csakis a hangomat okolhatom érte, mert kicsit mélyebb az átlagosnál –, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ki is mondja az ajkára toluló mondatot: – Neked melyik tetszik? Most erre szabad azt mondanom, hogy „egyik sem”? Eltekintve attól a ténytől, hogy ez a bolt az elkerülhetetlen jövőm, egyben anyám szerelme is. Az övé, nem az enyém. – Eléggé részrehajló vagyok az örökös vinnyogókkal.

– Hogy tessék? Az egyik porcelánbabára mutatok, aminek ajka néma sírásra nyílik, és szorosan behunyja a szemét. – Jobb szeretem, ha nem látom a szemüket. A szem annyi mindent elárul. Az övék azt mondja, hogy „el akarom rabolni a lelkedet, szóval jobban teszed, ha soha nem fordítasz hátat nekem”. Olyan mosoly a jutalmam, ami kicsit elveszi Gazdag Ficsúr arcának kemény, arrogáns élét, és megmutatja, milyen vonzó is valójában. Egyértelműen hasznára válna, ha megjelenése állandó elemévé tenné. De mielőtt még végiggondolhattam volna ezt a mondatot, a mosoly már el is tűnik az arcáról. – Közeledik a nagymamám születésnapja, és nekem kellene babát választanom neki. – Nem tudsz hibázni. Ha szereti a porcelánbabákat, akkor bármelyik tetszeni fog neki. Visszafordul a babákkal teli polcok felé. – De miért pont a vinnyogók? Miért nem az alvók? – Egy békésnek tűnő babára néz, amelynek rózsaszín masni van a szőke hajában, mindkét tenyerét az arca alá teszi, az arca nyugodt. Én is a babát bámulom, és összehasonlítom a mellette lévő vinnyogóval. Annak ökölbe szorul a keze, lábujjait begörbíti, arca kipirul dühében. – Mert ez az én életem: úgy üvölteni, hogy közben nem adok ki hangot. – Oké, ezt valójában nem mondtam ki. Csak gondoltam. Igazából ezt mondtam, miután

megrántottam a vállam: – Mindkettő működhet. Mert ha van valami, amit mostanra megtanultam a vevőkről, az az, hogy nem igazán érdekli őket a véleményed. Ők csak annyit várnak tőled, hogy azt mondd nekik, az ő véleményük helyes. Szóval, ha Gazdag Ficsúr az alvó babát szeretné megvenni nagyinak, akkor ki vagyok én, hogy megakadályozzam ebben? Megrázza a fejét, mintha csak ki akarná űzni belőle a gondolatot, aztán egy másik polcra bök, amelyen a lélekszippantó típusú babák sorakoznak. Azon a lányon, amelyikre mutat, kockás iskolai egyenruha van, és egy fekete skót terrier pórázát fogja. – Szerintem ez is működhetne. Szereti a kutyákat. – Ki? A nagymamád, vagy – a baba előtti táblácskára pislantok, hogy leolvassam, milyen név áll rajta – Peggy? – Az elég egyértelmű, hogy Peggy szereti a kutyákat – feleli, és ajkán megint megjelenik valami halvány mosolyféle. – De most a nagymamámra gondoltam. Kinyitom az alsó szekrényt, hogy előkeressem Peggy dobozát. Kiveszem, majd óvatosan leemelem a lányt, a kutyáját meg a névtáblát a polcról, és odaviszem a kasszához. Vigyázva elkezdem becsomagolni a babát, mire Gazdag Ficsúr megszólal. – Az hogy lehet, hogy a kutyának nincs neve? – Hangosan felolvassa a doboz feliratát. – Peggy és kutyája. – Mert az emberek szeretik, ha a saját kedvencükről nevezhetik el az állatokat. – Komolyan?

– Nem. Fogalmam sincs. De megadhatom Peggy megálmodójának a telefonszámát, ha szeretnéd megkérdezni. – Megvan annak a száma, aki ezt a babát készítette? – Nincs. – Beütöm a pénztárgépbe az árat, aztán megnyomom a fizetés gombot. – Nehéz rajtad elmenni – mondja. És ugyan mi a bánatnak akar elmenni rajtam? Hiszen a babákról beszélgettünk. Odanyújtja a hitelkártyáját, én meg lehúzom. A kártyán ez a név állt: Xander Spence. Ezt most hogy kell ejteni? Xander z-vel, mint Zander, vagy x-szel, mint Xander? Nem fogom megkérdezni. Tényleg nem érdekel. Már így is épp elég kedves voltam. Ha anya itt lenne, e miatt a beszélgetés miatt még ő sem moshatná meg a fejem. Anya ezerszer jobban tudja palástolni a neheztelését, mint én. Még előttem is. De ezt a hosszú évek tapasztalatának tudom be. A fiú telefonja megcsörren. Kiveszi a zsebéből. – Halló! Mialatt arra várok, hogy a pénztárgép kiadja a bizonylatot, kinyitom a kassza melletti fiókot, és beteszem a baba névtábláját a többi, ebben a hónapban eladott babáé mellé. Így nem felejtjük el, hogy melyikből kell utánrendelni. – Igen, találtam egyet. Van egy kutyája is. – Egy pillanatig hallgat. – Nem. Nem kutya. Hanem van egy kutyája. A babának van egy kutyája. – Maga felé fordítja a dobozt, és megnézi Peggy képét, hiszen az igazi Peggy már

a dobozban lapul. – Azt hiszem, csini. – Rám néz, és megvonja a vállát, mintha azt kérdezné, egyetértek-e vele. Bólintok. Peggy határozottan csini. – Igen, az eladólány is jó választásnak tartja. Igen, csini. Tudom, hogy nem rám mondta, hogy csini vagyok, de mégis, ahogy mondta, olyan volt, mintha rólam beszélt volna. A pultra nézek, letépem a bizonylatot, és odanyújtok neki egy tollat, hogy alá tudja írni. Fél kézzel odafirkantja a nevét, én pedig összehasonlítom az aláírását a kártyán lévővel, majd visszaadom neki a papírt. – Nem, nem a… Úgy értem, ő is, csak… Jaj, tudod, hogy értem. Rendben. Nemsokára otthon leszek – sóhajtja. – Igen, persze, miután elmentem a pékségbe is. Majd legközelebb emlékeztess, hogy meneküljek el, amikor az asszisztensednek szabadnapja van! – mondja, és lehunyja a szemét. – Nem úgy értettem. Igen, persze, igyekszem majd jobban megbecsülni a dolgokat. Igen, anya, hamarosan találkozunk. Szia. Odaadom neki a babás zacskót. – Köszönöm a segítséget. – Szívesen. Felkap egy névjegykártyát a kassza melletti tartóból, és megnézi. – „És sok más”? A bolt neve: Babák és sok más. Ugyanazt kérdezi, amit már annyian előtte, miután bejöttek, és nem láttak mást, csak babákat. Bólintok.

– Babák, és sok más baba. Oldalra biccenti a fejét. – Régebben tartottunk karkötőket, plüssállatokat, meg ilyesmit, de a babákat mardosta a féltékenység. Olyan pillantást vet rám, mint aki azt kérdezi: Mondd, te tényleg létezel? Szemmel láthatóan még egyik ilyen kiruccanásán – elmegyek, és megnézem a pórnépet, hogy aztán jobban tudjam értékelni a saját életemet – sem találkozott hozzám hasonlóval. – Hadd találjam ki. A babák azzal fenyegetőztek, hogy elrabolják a lelked, ha nem teljesíted a követeléseiket. – Nem. Azt mondták, hogy ránk szabadítják a régi vásárlóink lelkét. És azt nem hagyhattuk. Felnevet, amivel sikerül meglepnie. Olyan, mintha azon kevesek közé tartoznék, akiknek sikerült volna kiérdemelniük valamit. Rám nem elmosolyodom. Fejemmel a kártya felé biccentek.

jellemző

módon

– Az anyám a babákat kedveli leginkább. Beleunt a plüssegerekbe. – Ráadásul nem engedhettük meg magunknak a többit. Valaminek mennie kellett, és hát a babák nem mehettek. És mivel folyamatosan a csőd közelében állunk (értsd, mindig épp csak annyi pénzünk van, hogy a felszínen tudjunk maradni), nem cseréltük le a bolt nevét és a névjegykártyákat. A kártyára bök az ujjával. – Susan? Ő az anyád? És ez is sok mindent elárul. A kártyán mindössze anyu

keresztneve áll, utána a bolt telefonszáma, mintha az anyám valami sztriptíztáncosnő lenne. Mindig összerezzenek, mikor anyu a bolton kívül odaadja valakinek a kártyáját. – Igenis, uram. – És te ki vagy? – kérdezi a szemembe nézve. – A lánya. Jól tudom, hogy a nevemet kérdezi, de nem akarom megmondani. A legelső, amit megtanultam a gazdagokról, az volt, hogy úgy kezelik a pórnépet, mint valami érdekes, szórakoztató játékot, és hogy soha, de soha nem akarnának tőlük semmit. Nekem jó is ez így. A gazdagok is azok közé tartoznak, akiket inkább csak biztonságos távolból szeretek megfigyelni. És nem keveredem velük. Visszateszi a kártyát, és hátralép pár lépést. – Nem tudod, hol találom Eddie pékségét? – Arra van, két háztömbnyire. De légy óvatos! Az áfonyás muffinjuk át van itatva valami függést okozó szerrel. Bólint. – Értettem.

2. FEJEZET

– Nem, mi nem tartunk Barbie babákat, csak porcelánbabákat – ismétlem már vagy ötödször a telefonba. A nő nem is figyel rám. Csak mondja és mondja, hogy a lánya belehal, ha nem tudja megszerezni neki a tündérkirálynőt. – Értem. Esetleg megpróbálhatná a Wallmartban. – Ott már néztem. Elfogyott. – Még magyaráz valamit, hogy ő már azt hitte, mi bababolt vagyunk, aztán leteszi. Lerakom a telefont, és szememet forgatva Skye felé fordulok, aki nem is látja, mert épp a padlón fekszik, a magasba tarja a nyakláncát, és azt csodálja, hogyan himbálózik a feje fölött. Skye Lockwood a legjobb és egyben az egyetlen barátnőm. Nem mintha a suliban a srácok gonoszak lennének, vagy ilyesmi. Csak meg is feledkeznek a létezésemről. Nem nagy szám, hiszen mindig már ebéd előtt eljövök, és nem veszek részt a programjaikon. Skye pár évvel idősebb nálam, és a szomszéd üzletben dolgozik, ahol rengeteg és sok más-t árulnak. Egy régiségboltban, amit úgy hívnak, hogy Rejtett kincsek, de én csak úgy emlegetem, hogy a Nyilvánvaló szemét. Az emberek imádják azt a boltot.

A tudomány világában Skye lenne a gazdaszervezet, én meg az élősködő. Neki van élete. Én meg úgy teszek, mintha az az enyém is lenne. Más szóval ő tényleg szeret dolgokat – pl. a zenét, az eklektikus vintage ruhákat és a fura frizurákat –, én pedig megjátszom, hogy ezek engem is érdekelnek. Nem mintha utálnám őket. Csak nem is igazán mozgatnak meg. De Skye-t kedvelem, szóval miért is ne lógnék vele? Főleg, mivel fogalmam sincs, hogy én valójában mit szeretek. Nagy sóhajtással odalépek hozzá. – Na, rájöttél már az élet értelmére? Skye elég gyakran használja a boltunk padlóját filozófiai eszmefuttatások helyszíneként (ami csak annyit tesz, hogy „tipródik”, csak sokkal szebben hangzik). Felnyög, és karjával eltakarja a szemét. – Vajon mit tanulnék, ha egyetemre mennék? – Ha rajta múlna, akkor örökké az ajándékboltban dolgozna, de az én-soha-nem-jártam-egyetemre-és-mosttemetkezési-vállalkozó-vagyok apjának nagyon fontos a továbbtanulás. – Mondjuk jajveszékelést? – Ha-ha – feleli, és felül. – Te mit akarsz majd tanulni? Fogalmam sincs. – A filozófiai eszmefuttatások hosszú távú hatásait szeretném tanulmányozni. – Mi lenne, ha inkább a gúnyolódás művészetét választanád? – Meg vagyok győződve róla, hogy abban már elértem

a mesterfokozatot. – Na, de most komolyan, milyen szakot választasz? Ezt a kérdést rengetegszer hallom. – Na, de most komolyan – vagy – Komolyra fordítva a szót – vagy – De tényleg. – Ezeket akkor mondja valaki, ha tényleg választ szeretne kapni valamire. De én nem akarok rá válaszolni. – Ezen még nem igazán gondolkodtam. Feltételezem, hogy majd én is azok közé fogok tartozni, akik egy ideig nem szakosodnak. Skye visszafekszik a földre. – Ja, lehet, hogy én is ezt csinálom majd. És akkor majd az óraválasztásnál talán megvilágosodunk. Hirtelen beszívja a levegőt, és felül. – Mi van? – Együtt kellene járnunk órákra! Jövőre. Te meg én. Az őrült jó lenne! Már egymilliószor mondtam neki, hogy én jövőre nem tanulok tovább. Az anyám ugyan tiltakozni fog (ezért is nem mondtam el eddig neki), de úgy döntöttem, hogy kihagyok egy-két évet, hogy teljes állásban be tudjak segíteni neki a boltban. De Skye annyira boldognak tűnik, hogy inkább csak mosolyogva, semlegesen bólintok. Erre rögtön rázendít egy saját költésű kis nótára. – Caymen és én, majd együtt járunk az órákra. És rátalálunk az igaz útra… – Az ének lassan boldog dúdolásba csap át, és Skye visszafekszik a földre. Az előbb itt járt pár kislány, akik mindent összefogdostak. Anyám állítja, hogy ha az emberek tudják

a babák nevét, akkor könnyebben beléjük szeretnek. Így hát minden egyes baba előtt ott a névtáblája. Most ezek a kis táblácskák totál összevissza állnak, felcserélődtek, vagy írással lefelé hevernek a polcokon. Elég szomorú, hogy fejből tudom, hogy Susie előtt most valójában Bethany névtáblája áll. Nagyon. De nagyon. Szomorú. Megszólal Skye telefonja. – Halló! Nem. A Rémségek Kicsiny Boltjában vagyok. – Így hívja az üzletünket. – Egy kis szünet után folytatja: – Nem tudtam, hogy benézel. – Feláll, és nekitámaszkodik a pultnak. – Tényleg? Mikor? – Elkezdi az egyik ujja köré tekerni a hajtincsét. – Hát, azt hiszem, én eléggé ki voltam ütve akkor. – Skye hangja tökéletesen passzol a nevéhez: könnyed, légies, és ettől minden olyan édesen és ártatlanul hangzik a szájából. – Itt vagy még? – A bababölcsőket és a terítővel letakart asztalokat kerülgetve odamegy a kirakati ablakhoz, és kikukucskál. – Igen, látlak… Itt vagyok, a szomszédban, a bababoltban. Gyere át! – Aztán zsebre dugja a telefonját. – Ki volt az? – A barátom. – A barátod. Ezek szerint végre saját szememmel is láthatom? Elmosolyodik. – Igen, most saját szemeddel is láthatod, miért mondtam igent abban a pillanatban, ahogy randira hívott múlt héten. – Kitárja az ajtót, amitől a csengő gyakorlatilag lezuhan az akasztójáról. – Helló, bébi!

A fiú átkarolja, aztán Skye oldalra lép. – Caymen, ő itt Henry. Henry, Caymen. Nem tudom, lehet, hogy nem nézem elég erősen, de én az égvilágon semmit nem látok rajta. A srác vézna, hosszú, zsíros haja van és hegyes orra. A valami együttes nevével díszített pólója nyakából egy napszemüveg lóg, az övcsatjához egy hosszú láncot erősített, ami leér egészen a térdéig, aztán onnan visszakanyarodik a farzsebéhez. Akaratlanul is kiszámítom, hány lépést kellett megtennie Skye boltjától a miénkig, és hogy ezalatt hányszor csapódhatott a lánc a lábához. – ’zu? – kérdezi a srác. Komolyan. Ezt kérdezte. – Ööö… Semmi? Skye széles mosolyt lövell felém, mintegy azt üzenve: Látod, tudtam, hogy imádni fogod! Ez a lány még egy döglött patkányban is képes lenne meglátni az értéket, én meg még mindig próbálok rájönni, hogy jöhettek össze. Skye szép. Nem a hagyományos értelemben véve szép. Sőt, igazából az emberek először mindig megbámulják, mert megdöbbennek a tépett, rózsaszínre festett végű, szőke hajától, az állába lőtt gyémántszögtől és az őrült ruháitól. De aztán már azért bámulják tovább, mert elképeszti őket az átható, kék szeme, és mert olyan gyönyörű csontozata van, amilyet én még nem láttam. Henry most körbeforog, és a babákat nézi. – Wow, ez állat! – Az, ugye? Elsőre kicsit talán mellbe vágó. Körülnézek. Valóban kicsit mellbe vágó elsőre. A fal

szinte minden négyzetcentiméterét vad színekben pompázó, mindenféle arckifejezésű babák borítják. És mind minket bámul. De nemcsak a falakon vannak, hanem a padló is kész bölcső- és babakocsi-labirintus, amikben szintén hemzsegnek a babák. Tűz esetén nem is lehetne eljutni az ajtóhoz. Csecsemőket kellene félrelöknöm az útból, hogy kimenekülhessek. Ugyan csak műcsecsemőket, de akkor is. Henry odasétál az egyik skót kockás szoknyát viselő babához. – Aislyn – olvassa hangosan a táblán álló nevet. – Nekem is van ilyen ruhám. Meg kellene vennem ezt a babát, és akkor együtt járhatnánk bulizni. – És együtt skót dudáznátok? – kérdezem. Fura pillantást vet rám. – Nem. Én gitáros vagyok a Crusty Toadsban. És hát tessék, meg is van. Megvan az ok, hogy miért lóg vele Skye. Gyengéi a zenészek. De sokkal jobbat is kaphatna egy ilyen fickónál, aki úgy néz ki, mintha ő inspirálta volna az együttes tagjait a névválasztásnál[1]. – Die, készen állsz? – Ja. Die? Na, erre majd később még rákérdezek. – Még találkozunk, Caveman! – röhög fel, mint aki azóta várja, hogy benyöghesse ezt a poént, amióta bemutatkoztunk egymásnak. Azt hiszem, mégsem fogok rákérdezni a Die-ra. Ő is az a fajta pasi, aki azonnal mindenkire beceneveket aggat.

– Szia – kérges varangyos béka – Henry. Abban a pillanatban, ahogy kilépnek a bejárati ajtón, a hátsón át megérkezik anyu. Mindkét karja tele bevásárlószatyrokkal. – Caymen, van még kint pár zacskó, be tudnád hozni őket? – kérdezi egyenesen a lépcső felé tartva. – Csak nem azt mondod, hogy hagyjam itt a boltot? – Hülye kérdésnek hangzik, de ő az, aki annyira ragaszkodik hozzá, hogy ne hagyjuk üresen az üzletet. Először is azért, mert a babák nagyon drágák, és ha egyet is ellopnának közülük, az Nagy Baj lenne. A boltban nincs semmilyen videokamerás megfigyelőrendszer vagy riasztó, mert annak túl sokba kerülne a fenntartása. Másodszor pedig azért, mert az anyám nagyon sokat ad a kiszolgálásra. Amint valaki belép a boltba, egy másodpercet sem késlekedhetem a köszönéssel. – Igen. Kérlek! – feleli lihegve. Az anyám, a nagy jógakirálynő liheg? Csak nem maratont futott? – Oké – mondom még egyszer a bejárat felé pislantva, hogy lássam, nem jön-e épp valaki, aztán kimegyek a hátsó ajtón, és összeszedem a maradék holmit. Amint felérek vele, átlépem a szatyrokat, amiket anyu rögtön az ajtó mögött a földre dobott, aztán leteszem a kezemben lévőket a babaházhoz méretezett konyha pultjára. Tényleg mindent ez határoz meg az életünkben. Mármint a babák. Áruljuk őket. A házukban élünk… Vagy legalábbis egy ugyanakkora házban, mint az övék, ami három aprócska szobából, egy fürdőszobából és egy

miniatűr konyhából áll. Meg vagyok győződve róla, hogy legfőképpen ezek miatt a méretek miatt állunk olyan közel egymáshoz anyámmal. Kikukucskálok a fal mögül, és látom, hogy anyu kiterült a kanapén. – Anyu, jól vagy? Felül, de nem kel fel. – Csak kifáradtam. Nagyon korán keltem ma reggel. Elkezdek kipakolni, beteszem a húst és a fagyasztott almalevet a mélyhűtőbe. Egyszer megkérdeztem anyut, hogy nem vehetnénk-e inkább üveges gyümölcslevet, de azt mondta, hogy az túl drága. Akkor hatéves voltam. És az volt az első alkalom, amikor szembesültem vele, hogy szegények vagyunk. De semmiképpen nem az utolsó. – Jaj, drágám, ne bajlódj a kipakolással! Mindjárt megcsinálom. Nem mennél vissza inkább a boltba? – De, persze. – Kifelé menet azért felteszem a pultra a szatyrokat, amiket az ajtó mögött hagyott, aztán lemegyek. Közben végig azon gondolkodom, hogy emlékszem, hogy amikor ma reggel elindultam iskolába, láttam, hogy anyu még ágyban van. Akkor hogy érti, hogy nagyon korán kelt fel? A vállam fölött hátrapillantok a meredek lépcsőre, és nagy a kísértés, hogy visszamenjek és leleplezzem. De nem teszem. Elfoglalom a helyemet a pénztár mögött, kiveszem az angolházimat, és fel sem nézek, míg meg nem szólal az ajtó feletti csengő.

3. FEJEZET

A legkedvencebb vásárlóm lép be az ajtón. Egy idősebb, de még mindig vicces és éles eszű hölgy. A haja sötétvörös, már-már bíborba hajló néha, attól függően, hogy mikor festette. És a nyakában mindig van egy sál, függetlenül attól, mennyire van meleg odakint. Mostanában az őszi időjárás néha azért indokolja a sálviselést. A mai darab élénk narancssárga, lila virágmintával. – Caymen – mondja mosolyogva. – Jó napot, Mrs. Dalton. – Itt van ma az édesanyád, drágám? – Fent van. Szeretné, ha lehívnám, vagy esetleg én is tudok segíteni? – Rendeltem egy babát, és csak szerettem volna megkérdezni, hogy megérkezett-e. – Hadd nézzek utána – felelem, és előveszem a mappát a pénztárgép alóli fiókból. Elég könnyen rábukkanok Mrs. Dalton nevére, mert nem sok név szerepel azon a listán. És azok közül is a legtöbb az övé. – Úgy látom, hogy holnapra várjuk, de rájuk telefonálok, és megkérdezem, mikor érkezik, akkor nem kell hiába idejönnie. – Telefonálok egyet, és megtudom, hogy a baba másnapra itt lesz.

– Ne haragudj, hogy itt nyaggatlak vele. Az édesanyád már mondta. Csak hát reménykedtem – mondja mosolyogva. – Ez most az unokámnak lesz. Pár hét múlva lesz a születésnapja. – Az klassz. Biztos vagyok benne, hogy imádni fogja. Hány éves lesz a szerencsés kislány? – Tizenhat. – Ó! A szerencsés… Nagylány. – Nem tudom, mi mást mondhatnék, ami nem hangzik sértésnek. Mrs. Dalton elneveti magát. – Ne aggódj, Caymen, van más ajándékom is a számára. Ez inkább arra való, hogy a nagymamája is örüljön kicsit. Egyéves kora óta minden évben vettem neki egy babát. És akárhány éves is lett közben, nehezemre esik felhagyni ezzel a szokással. – Az anyám nagyon is hálás önnek ezért. Mrs. Dalton felnevet. Ő érti a vicceimet. Talán amiatt, hogy neki is kicsit fanyar a humora. – Ő az egyetlen lány, és halálra kényeztetem. – És mi a hagyomány a fiúkkal? – A fenéken billentés. – Szuper kis hagyomány. Szerintem ők is kaphatnának egy babát a születésnapjukra. Lehet, hogy úgy érzik, kimaradnak valamiből. Elneveti magát. – Lehet, hogy teszek vele egy próbát. – Szomorú pillantást vet a pulton heverő mappára, mintha azt remélné, hogy valami varázslat hatására megváltozik, és

már itt is lesz a baba. Aztán kinyitja a pénztárcáját, és kotorászni kezd benne. – És hogy van Susan? A bolt hátsó része felé nézek, mintha anyu pusztán a neve említésére lejönne a lépcsőn. – Jól. Mrs. Dalton elővesz egy kis, piros füzetkét, és elkezdi lapozgatni. – Azt mondtad, hogy holnap délután érkezik? Bólintok. – Jaj, az nem jó. Találkozóm van. – Semmi gond. Majd félretesszük, amíg érte tud jönni. Szerdán el tudja vinni, vagy igazából a hét bármelyik napján. Amelyik a leginkább megfelel. Mrs. Dalton felveszi a pulton heverő fekete tollat, és beír valamit a füzetbe. – Lehet, hogy érte küldök valakit, hogy hozza el. Az jó lehet? – Természetesen. – Úgy hívják, hogy Alex. Leírom az Alex nevet a papírra. – Rendben. Két kezével megfogja a kezem, és megszorítja. – Annyira jó lány vagy, Caymen. Örülök, hogy az anyukád számíthat rád. Gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon ezek az idős hölgyek mennyit beszélgethetnek az anyámmal. Mit tudhatnak a múltunkról? Vajon beszélt nekik az apámról? Tehetős család elkényeztetett gyereke volt, aki

lelépett, mielőtt az anyám még végigmondhatta volna a mondatot, hogy terhes vagyok. Mit csináljunk? A szülei aláírattak anyámmal mindenféle papírokat, amiket nem is értett, és amikben az állt, hogy soha nem követelhet tőle gyerektartást. Adtak neki egy kis pénzt, hogy hallgasson, és ez volt aztán az indulótőke a bababolthoz. Ezért van az, hogy a legcsekélyebb mértékben sem vágyom rá, hogy megismerkedjem az én remekbe szabott apámmal. Nem mintha ő valaha is próbált volna találkozni velem. Oké, lehet, hogy egy kicsit mégiscsak vágyom rá. Csak olyan helytelennek tűnik az egész azok után, amit az anyámmal művelt. Megszorítom Mrs. Dalton kezét. – Jaj, hiszen ismer, tudja, hogy a Világegyetem Legjobb Lánygyermeke címre pályázom! Azt mondják, ha nyerek, bögrét is kapok. Elmosolyodik. – Azt hiszem, már meg is nyerted. Égnek emelem a szemem. Megpaskolja a kezemet, aztán komótosan elindul. Kifelé menet még alaposan megnézi magának a babákat. Visszaülök a székemre, és folytatom az olvasást. Mikor eljön a hét óra, a lépcső felé pislantok – érzésem szerint már vagy ezredjére. Anyu egyáltalán nem jött le. Ez fura. Nagyon ritkán hagyja, hogy én legyek a boltban, ha ő is itthon van. Bezárok, leengedem a redőnyöket, lekapcsolom a villanyt, felmarkolom a postát, és elindulok fölfelé.

Elképesztően jó illatok terjengenek a lakásban. Édes, sült répa és krumplipüré meg mártás illata. Anyu a tűzhelynél állva kavargatja a mártást. Már épp köszönnék, mikor megszólal: – Igen, tudom. És pont ez a probléma. Rájövök, hogy telefonál, így hát bemegyek a szobámba, és elteszem a cipőmet. A folyosó felénél járva még hallom, hogy azt mondja: – Jaj, kérlek! Ők nem azért élnek itt, hogy keveredjenek az átlagemberekkel. Minden bizonnyal a legjobb barátnőjével beszél. Nem is sejti, hány beszélgetését hallgattam már ki így. A szobámba érve lerúgom a cipőmet, aztán elindulok vissza a konyhába. – De jó illata van, anyu – mondom. Ijedtében ugrik egyet, aztán azt mondja: – Caymen épp most jött meg. Mennem kell. – Aztán nevet valamin, amit a barátnője mond. A nevetése úgy cseng, mint valami gyönyörű dallam. A konyha nem szereti, ha egyszerre ketten vagyunk benne, ezért folyton pultsarkokat meg fiókfogantyúkat rak a csípőm és a derekam útjába. Hamar feladom a küzdelmet, hogy mindketten elférjünk, és a pultot megkerülve kilépek a kis étkezőbe. – Bocsánat, hogy nem mentem le hozzád – mondja anyu, miután letette a telefont. – Csak gondoltam, csinálok valami meleg vacsorát. Már nem volt egy ideje. Leülök, és átlapozom a felhozott postát. – Van valami különleges alkalom?

– Nincs. Csak úgy. – Köszi, anyu. – Feltartom az elektromos művek rózsaszín borítékját. Fogalmam sincs, miért pont a rózsaszínt választották a fizetési felszólítások színének. Tényleg ez lenne az a szín, ami leginkább alkalmas arra, hogy tudassa a világgal (vagy legalábbis a levél kézbesítőjével), hogy ezek az emberek megbízhatatlan csődtömegek? Szerintem az okádéksárga sokkal ideillőbb lenne. A borítékon ez áll: negyvennyolc órás figyelmeztetés. – Brrr. Csak ez az egy van? – Úgy néz ki. – Oké. Majd később befizetem online. Tedd csak le a pultra! Fel sem kell állnom hozzá, hogy elérjem a pultot. Az asztaltól még egy karnyújtásnyira sincs. Anyu odahozza a két gőzölgő tányért, és az egyiket leteszi elém. Evés közben beszélgetünk. – Jaj, képzeld, el is felejtettem mesélni, hogy ma volt bent egy srác. – Ó, tényleg? – És magához intett. – Biztosan csak szerette volna valahogy felkelteni a figyelmedet. Folytatom. – És mintha nem tanították volna meg mosolyogni, bár azt hiszem, egy ponton mintha felfelé kunkorodott volna a szája sarka.

– Hát, nagyon remélem, hogy ezeket a gondolatokat megtartottad magadnak – mondja, és lenyel egy falat krumplit. – Nem, természetesen elmondtam, hogy délutánonként mosolyleckéket adsz. Szerintem holnap beugrik. Rám villantja a szemét, de közben rájön, hogy biztosan viccelek, és felsóhajt, bár látom, hogy próbálja leplezni a mosolyát. – Mrs. Dalton megint bejött. Erre a hírre megajándékoz egy igazi mosollyal. – Múlt héten is járt itt. Mindig olyan izgatott, amikor valami babát vár. – Tudom. Olyan cuki. – Megköszörülöm a torkom, és hullámmintát rajzolok a krumplipürémbe, mielőtt anyura néznék. – Bocsánat, amiért magadra hagytalak ma. Csak beszippantott a papírmunka – mondja. – Oké, semmi gond. – Tudod, hogy mennyire segítséged, ugye? Megrántom a vállam.

nagyra

értékelem

– Igazán nem nagy dolog. – Nekem az. Nem tudom, mihez kezdenék nélküled. – Szerintem lenne egy csomó macskád. – Tényleg? Gondolod, hogy macskás nő lennék? Lassan bólintok. – Aha. Vagy lehet, hogy diótörőket gyűjtenél. – Miket? Diótörőket? Nem is szeretem a diót.

a

– Nem kell szeretned a diót ahhoz, hogy legyen egy csomó óriási szájú fababád. – Szóval azt gondolod, hogy nélküled teljességgel más lenne a személyiségem, és odalennék a macskákért és/vagy a diótörőkért? Nélkülem teljesen más lenne az élete. Valószínűleg továbbtanult és férjhez ment volna, és nem tagadták volna ki a szülei. – Nos, igen. Helló! Nélkülem sem humor, sem szeretet nem lenne az életedben! Nagyon, de nagyon szomorú nő lennél. Megint felnevet. – Mennyire igazad van – mondja, leteszi a villáját a tányérjára, és feláll. – Befejezted? – Igen. Felkapja a tányéromat, ráteszi az övére, de azért még látom, hogy alig evett valamit. A mosogatónál gyorsan elmossa a tányérokat. – Anyu, te főztél. Én majd eltakarítok. – Oké, drágám, köszi. Azt hiszem, lefekszem, és még olvasok kicsit az ágyban. Mindössze húsz perc alatt eltakarítok mindent. A szobám felé menet még bedugom a fejem anyu szobájának ajtaján, hogy jó éjszakát kívánjak. Nyitott könyvvel a mellkasán már majdnem alszik. Tényleg nagyon elfáradhatott ma. Lehet, hogy korán kelt, ahogy mondta, hogy sportoljon, vagy mit tudom én, aztán visszafeküdt. Becsukom a könyvet, leteszem az

éjjeliszekrényre, és lekapcsolom a lámpát.

4. FEJEZET

Mikor másnap, iskola után belépek a bababoltba, nagy meglepetésemre egy férfi áll a pultnál. Sötét ruhája, sötét, rövidre vágott szakálla és sötétre barnult bőre van. Igen, itt egyértelműen a sötét az úr. Mintha magából a férfiból áradna. Az anyám mégis kipirulva mosolyog. Mikor megszólal az ajtó feletti csengő, mindketten felém néznek. – Szia, Caymen – mondja anyu. – Szia. – Hát, akkor még találkozunk, Susan – mondja az idegen. Az anyám bólint. A férfi elmegy. – Ez ki volt? – kérdezem, és begyömöszölöm a hátizsákomat a kassza mellé. – Alex? – Ki az az Alex? – Az a fickó, akinek el kell vinnie Mrs. Dalton babáját. – Ja, nem, ez csak egy vevő volt. Ja, vagy úgy. Nézem, ahogy a férfi elsétál a kirakat előtt. Egy negyvenes, egyedülálló pasi mint vevő. Már majdnem ki is mondom, ami a fejemben jár, mikor anyám megszólal. – Örülök, hogy itt vagy. El kell vinnem pár dolgot a

postára még egy előtt – mondja, azzal felkap két dobozt meg egy kupac borítékot, és elindul az ajtó felé. – Ja, Mrs. Dalton babája ott van hátul. – Oké, szia. Nyílik a bejárati ajtó. Felnézek. Kicsit arra számítok, hogy az anyám „vevője” jön vissza, de csak a méla Henry lép be. Nem tudom, hogy azért van-e, mert esetleg megmosakodott, vagy attól, hogy nála van a gitártokja, de most tényleg vonzóbbnak tűnik, mint amilyen egyébként. De mindegy is, hirtelen sokkal érthetőbbnek tűnik, mit láthat benne Skye. – Hahó, Caveman! Ááá! Valószínűleg már el is felejtette az igazi nevemet. – Helló, varangyos béka. Skye nincs itt. – Tudom. Csak reméltem, hogy eljátszhatom neked a számot, amit neki írtam. Jó lenne, ha megmondanád, hogy szerinted tetszene-e neki. – Oké. Persze. Leül a földre, és előveszi a gitárját. Nekidől az alsó szekrénynek, és kinyújtva keresztbe teszi a lábait. A feje fölötti, megvilágított polcokon lévő babák és a mellette álló bölcső miatt úgy néz ki az egész jelenet, mint valami pszichedelikus klip díszlete. Megpendíti a húrokat, aztán megköszörüli a torkát, és énekelni kezd. A szám egész jó, bár súrolja a nyálasság határát. Mikor odaér, hogy Skye nélkül meg is halna, majdnem felnevetek, de sikerül uralkodnom magamon. A dal végére totál megértem, mit lát benne Skye. Szerintem

most még én is álmodozva bámulom. Ezért aztán, mikor valaki tapsolni kezd, és megtöri a dal befejezése után beálló csöndet, elpirulok. Xander áll a bejáratnál. Ma még gazdagabbnak látszik. Tökéletesen belőtt haj, dizájner ruhák és zokni nélkül hordott Gucci bőrcipő teszik teljessé a képet. – Jó szám – mondja Henrynek. – Köszi – feleli Henry, aztán megerősítést várva rám néz. – Ja, tényleg klassz volt. Henry megkönnyebbülve fellélegzik, és leteszi a gitárt. Xander felé fordulok. – Megint ideküldtek egy újabb feladattal – mondja. – Mert ha még egy napot az átlagemberek között töltesz, akkor még jobban tudod értékelni az életedet? – Meg mernék esküdni, hogy legutóbb is valami hasonlót mondtam, de sértődött pillantása alapján úgy tűnik, hogy akkor csak gondoltam. Na, mindegy, úgyis csak vicc volt (nagyjából). Ha nem érti a viccet, az ő baja. – Valami ilyesmi – motyogja. Henry feláll. – A skót baba az enyém, szóval el a kezekkel! Xander magasba emeli mindkét kezét. – Engem hidegen hagy. – Kezd az az érzésem lenni, hogy Xander azt hiszi, hogy Henry nem is a skót szoknyás babáról beszél. De végül is mindegy, hiszen őt hidegen hagyja. Henry elindul az ajtó felé.

– Pénteken, a koncertünkön elénekelem ezt a dalt. Gyere el! A Scream Shoutban játszunk. Tízkor. – A Scream Shout egy tőlünk kábé öt háztömbnyire lévő lepukkant hely, ahol a helyi bandák gyér közönség előtt játszanak kevés vagy nulla pénzért. Néha elmegyünk oda Skye-jal, de nem igazán az én világom. Xander nézi, ahogy kimegy, aztán felém fordul. – A nagymamám küldött, hogy vigyem el a babát, amit rendelt. – A nagymamád? – Kinyitom a könyvet, hogy megnézzem, nem feledkeztem-e meg valamiről. – Katherine Dalton. – Mrs. Dalton a nagymád? – Miért lepődsz meg ezen ennyire? Kinyitom a számat, aztán be is csukom gyorsan. Mert Mrs. Dalton aranyos és két lábbal jár a földön és lenyűgöző… Te meg túl komolyan veszed magad, tökéletesen manikűrözöttek a körmeid, és a ruhád pénzzel van kibélelve (vagy legalábbis én azt hiszem, hogy ettől van olyan szép tartása). – Csak nem tudtam. – Hát, akkor feltételezem, hogy soha nem mesél a briliáns unokájáról. – Csak azt hittem, hogy valami Alexet küld. – Én vagyok Alex. Ó! Ja. Xander. Mint Alexander. – És akkor most Alexnek hívnak, vagy Xandernek? Arrogáns vigyor jelenik meg az arcán, mintha

mondjuk meggugliztam volna. – A hitelkártyád – emlékeztetem rá, hogy legutóbb, mikor itt járt, azt használta. – Ó! Ja, hát Xander vagyok, de a nagyszüleim Alexnek hívnak. A nagyapám után neveztek el, szóval tudod, hogy van ez. Fogalmam sincs, hogy van ez. – Ja, abszolút. – Nos, Susan lánya… – Rákönyököl a pultra, ránéz a kis faalmára, amit évekkel ezelőtt egy vevőnktől kaptunk, és megpörgeti. – Megvan a babám? Felnevetek, mert ez viccesen hangzik. – Igen, megvan. Egy perc. – Kihozom a hátsó szobából a dobozt, és odaviszem a pulthoz. Meglep, hogy anyu nem nyitotta fel, hogy ellenőrizze a babát. Mert szállítás közben néha megrepednek vagy eltörnek, és olyankor a szállítóé a felelősség. Kiveszek a kassza melletti ezüst bögréből egy sniccert, és elvágom a ragasztószalagot. – Csak megnézem, hogy nem amputálták-e valamelyik végtagját az út során. – Oké. Kiveszem a baba dobozát a csomagküldő cég dobozából, és csak pár szárítógolyócskát szórok szét közben, aztán óvatosan kinyitom a fedelét. – Mandy – olvassa fel Xander a doboz tetejére írt nevet. – Mandy jó állapotban van. A nagymamád boldog lesz. Ha jól tudom, a húgodnak lesz. – Nem. Az unokatestvéremnek. Scarlettnek. A baba

pont úgy néz ki, mint ő. Egy kicsit ijesztő. – Az unokatestvéred csipkezoknit és kötött ruhát hord? – Azt nem, de a haja… És az unokatestvéremnek is ilyen ravasz tekintete van. – Tehát az unokatestvérednek fekete bubifrizurája van, és keresi a bajt? – Pontosan! Odatolom neki a dobozt a pulton. – Add át a nagymamádnak, hogy üdvözlöm. – És tudni fogja, hogy ki az, aki üdvözli? – Ezt mindenki tudja. – Úgy tűnik, hogy mindenki, kivéve én. – Előveszi a telefonját, és elkezdi nyomkodni. – Mit művelsz? – kérdezem. – Megmondom a nagymamának, hogy üdvözlöd. A szememet forgatom. – Ez csalás. – Nem tudtam, hogy játszunk – feleli, és megajándékoz a nap első mosolyával, amitől én hirtelen rájövök, nem is baj, hogy ezt általában rejtegeti. Sokkal hatásosabb bármilyen fegyvernél. – Szia, nagyi! Megszereztem a babádat… Igen, és egy ifjú hölgy segített a boltban. Azt mondta, hogy adjam át, hogy üdvözöl… Nem, nem Susan. Elnevetem magam. – A lánya. Sötét haj, zöld szem… Lesütöm a tekintetem. Meglep, hogy tudja, milyen színű a szemem. Az övé barna, arany pöttyökkel. Na, nem mintha észrevettem volna.

– Tizenhat… Kábé – mondja, és közben nagy szemekkel néz rám, azt kérdezve, hogy eltalálta-e. Megrázom a fejem. Nem. – Tizenhét? És fél. – Caymen? – néz rám szemöldökét felvonva. Vállat vonok. – Nos, hát Caymen üdvözöl… Hogy aranyos? Nem tudom, hogy aranyos-e, de valamilyen, az biztos. – Kicsit hallgat. – De én kedves vagyok. Inkább rá kellene rászólnod, hogy legyen kedves. Még a nevét sem volt hajlandó elárulni… Nem, nem azért, mert gonoszkodtam vele. Imádom Mrs. Daltont. Beírom a könyvbe a rendelés átvételének időpontját. Aztán – ki tudja, miért – a korábban odaírt Alex mögé odaírom, hogy -ander. Aztán becsukom a könyvet, és beteszem a pult alá. Xander még mindig figyelmesen hallgatja a nagymamáját. Aztán egy ponton a szemembe néz, és feltartja az egyik ujját. Benyúl a zsebébe, és anélkül, hogy odanézne, előveszi a pénztárcáját, és átnyújtja a hitelkártyáját. – Már ki van fizetve – súgom oda. Bólint, és elteszi a kártyát. A nagymamája mond valamit, amin elmosolyodik. Azzal a mosolyával. Mi van ezzel a mosollyal? Lehet, hogy a tökéletes rendben álló, fehér fogaitól olyan gyönyörű. De az is lehet, másról van szó. Ez a mosoly kicsit ferde, a szája egyik oldala jobban megemelkedik, mint a másik. És néha a felső fogsorával ráharap az alsó ajkára. Ez a

mosoly nagyon önfeledt. Szemben a külseje többi részétől, ami mind olyan, mint valami erőd. – Nos, nagyi, nekem mennem kell. Caymen engem bámul, és feltehetőleg azon gondolkodik, hogy mikor lépek már ki végre az üzletből, hogy folytathassa a munkát. Nagyon fura az ő szájából hallani a nevemet. Ettől rögtön többnek tűnik egy átlag vásárlónál. Olyan, mintha ismernénk egymást. Zsebre vágja a telefonját. – Caymen. – Xander. – Ez most azt jelenti, hogy megnyertem a játékot? – Nem tudtam, hogy játszunk. Felkapja a babát, és arcán megint azzal az alsó ajkat harapó mosollyal hátrálni kezd. – Szerintem tudtad.

5. FEJEZET

Körülbelül egy évvel ezelőtt az anyám elkezdett születésnapi zsúrokat szervezni kislányoknak a bolt hátsó helyiségében. Akkor nagyon nevetségesnek hangzott az egész (még most is annak hangzik), de volt ez a víziója, hogy befejezetlen babákat rendel, és aztán jönnek a kislányok, kiválasztják a ruhájukat, a szemszínüket, a hajszínüket, és aztán hazavihetik a személyre szabott babáikat. Eleinte anyu hagyta, hogy ők fessék meg a szemeket, de az kész horror volt. Így hát most már ilyenkor a kasszánál ülve én festem ki a babák szemét, mialatt anyu bent van hátul, a zsúron, és segít a kislányoknak ruhát és hajat választani. Ha jó napunk van, akár száz dollárt is zsebre tehetünk. De a legtöbb szombaton örülhetünk, ha nullára kijövünk. (Mert az anyám egy lúzer, és megengedi a gyerekeknek, hogy több ruhát válasszanak a megbeszélt háromnál.) Azt hiszem, hogy ma húsz dollárt

kerestünk.

Mindennél jobban szeretném, ha anyu nem vállalna be több szombati bulit. De őt boldoggá teszik ezek a zsúrok – valami hülyeség miatt, hogy a kisgyerekek nevetése, meg minden –, szóval nem nyavalygok. A kislányok nevetgélve, babáikat magukhoz szorítva távoznak, és közben mindent

megfogdosnak a boltban. Az anyám a következő két órát azzal fogja tölteni, hogy kitakarítsa a zsúrszobát – amit régebben még pihenőszobának hívtak. Felnézek, mikor belép Skye, nyomában Henryvel. – Hiányoltunk tegnap éjjel. Próbálok kutatni az emlékezetemben, de hiába. – Miért, mi volt tegnap éjjel? – A bandám koncertje a Scream Shoutban – válaszol Henry olyan hangon, mintha szerinte ez teljesen magától értetődő lenne. – Ja, tényleg. És hogy ment? Skye elmosolyodik. – Írt nekem egy dalt. Henry leteszi a gitárját, aztán lehuppan mellé a földre. – Arra gondoltunk, hogy megismételjük. – Szuper – mondom, miközben átnézem a listát, amit anyu állított össze azokról a babaruhákról, amikből kifogytunk, és kipipálom azokat, amiket már megrendeltem. – Most úgy hangzik, mintha nem lenne lelkes, de tökre az – magyarázza Skye Henrynek. – Ja, tökre – biztosítom szárazan. Henry játszik pár akkordot. – Cavemannek nincs élete – énekli. Hozzávágom a tollamat, de mivel szükségem van rá, odalépek hozzá, és benyúlok a háta mögé, hogy felvegyem. Skye felnevet. – Van élete, Henry. Csak unalmas.

– Hát, ha belegondolunk, hogy az időm felét veled töltöm, Skye, akkor a helyedben jobban meggondolnám, mit mondok. – Cavemannek az élete uncsi – énekli most Henry. – Mert nincs benne semmi buli. – Nem, köszi, nekem jó ez az unalmasság. – Igazából eléggé megszoktam már ezt a monoton életet, és most már maximum hetente egyszer akarom kitépni miatta a hajamat. Skye megigazítja a mellette lévő polcon álló babát. – De most komolyan, Caymen, el kellett volna jönnöd tegnap. Miért nem jöttél? – Mikor értetek haza? – kérdezem. – Nem tudom, talán kettő felé? – Na, hát ezért nem mentem. Ma reggel dolgoznom kellett. – Tisztára mintha már felnőtt lenne – mondja Henry. És téged meg ki kérdezett? – Játssz neki valamit, Henry! Egy igazi számot. – Oké. Mikor Henry elkezd játszani, Skye kikapja a kezemből a papírt, és leteszi a pultra. – Egy kis szünet következik – mondja, és odarángat Henry elé. Míg ő énekel, Skye végigmér. – Ja, valaki kérdezősködött utánad tegnap este. – Hol? – A Scream Shoutban. – Ki?

– Nem tudom, valami pasi, aki úgy nézett ki, mint aki az egész helyet megvehetné. Kinyalva. Szuperfehér fogakkal. Ez valamiért megijeszt. – Xander? Skye megvonta a vállát. – Nem tudom. Nem mondta meg a nevét. – És mit mondott? – Hát, csak hallottam, mikor a mögöttem álló fickóval beszélgetett. Azt kérdezte, hogy ismer-e egy Caymen nevű lányt. Mire a fickó azt válaszolta, hogy nem. Mire megfordultam, hogy szóljak, hogy én ismerlek, már elindult kifelé. – És elment? – Nem, egy ideig még maradt, hallgatta Henry játékát, és rendelt egy üdítőt. Aztán ment el. Xander engem keresett. Nem jó hír. Gazdag Ficsúr és a totálisan mércén túli élete jobb, ha minél távolabb marad tőlem. – Egyedül volt? – Nem. Volt vele egy lány is. Rövid, sötét hajú. Eléggé úgy tűnt, hogy unatkozik. Lehet, hogy az unokatestvére. Vállat vonok. – Ki volt az? – Csak az egyik vásárlónk unokája. – Az egyik gazdag vásárló gazdag unokája? – Igen. – Több gazdag barátunk kellene, hogy legyen. Azzal

magasabb szintre emelhetnénk a szórakozást. – Te meg miről beszélsz? – Henryre mutatok. – Hiszen az már most is abszolút első osztályú. Saját zenészünk is van. – Hé, ti egyáltalán nem is figyeltek oda arra, amit játszom! – panaszkodik Henry. – Bocsánat. Szuperül hangzik, édes. Henry abbahagyja a játékot, és visszateszi a gitárját a tokba. – Caveman, szívességet fogok neked tenni. – Kérlek, ne! – Csak hallgass végig! Össze foglak hozni egy barátommal. És akkor párban járhatnánk – néz Skye-ra. – Tikkel. Ő a Crusty Toads énekese. Skye szélesen elvigyorodik. – Ó, igen, ő annyira menő. Imádni fogod, Caymen. – Tick? Úgy, mint az atka angolul? – Nem, inkább, mint a rángás. Tudod, a tikk – teszi még hozzá, s vadul kacsintgatni kezd, feltételezem, a tikkelést utánozva. – De nem ez az igazi neve. – Nem mondod – felelem. – De, így van. Csak az igazi nevét elfelejtettem. Most komolyan, tökéletesen illenétek egymáshoz. Kedvelni fogod. Felállok, és felveszem a papírt. – Nem. Nem akarok sehová menni. – És egészen biztosan nem akarok vakrandira menni egy olyan pasival, akit Tikknek hívnak, és akiről Henry úgy

gondolja, hogy tökéletesen illene hozzám. – Na, légyszi, légyszi, légyszi! – könyörög Skye a karomat rángatva. – Még csak nem is ismerem a fickót! Ettől olyan szánalmasnak érzem magam. – Ezen változtathatunk. Majd megmondom neki, hogy ugorjon be valamelyik nap, és mutatkozzon be – mondja Henry. Sarkon pördülök, és ránézek. – Meg ne próbáld! – Ez olyan, mint valami kihívás – feleli nevetve. – Nem, nem az, Varangy. Ne csináld ezt! – Nagy baj lenne, ha rátámadnék az egyik babával? – Ne aggódj! Ügyesen csinálom majd. Nem fogom elmondani, hogy járni akarsz vele vagy ilyesmi. – Na, az nagyon jó, lévén, hogy nem akarok járni vele. Skye énekelni kezd: – Szorongá-hás. Henry megint felnevet, és feláll. – Semmi gond, Caveman, nem lesz semmi bajod. Csak légy önmagad! Ne már, hogy most meg jön ez a „Légy önmagad!”duma! Rühellem ezt a mondatot. Mintha Önmagam és Tikk már találkoztak és jól kijöttek volna egymással, ezért hát nekem nem is lenne más dolgom, csak gondoskodnom arról, hogy Önmagam ezúttal is megjelenjen. Annyira logikátlan. – Mehetünk, Die?

– Igen. Még találkozunk! – Skye igazán alattomos mosolyt lövell felém, mire felnyögök. Ez annyira nem kúl. Ideküldenek nekem a boltba egy Tikk nevű fickót, és nem tehetek ellene semmit.

6. FEJEZET

Miután egy hétig minden alkalommal, amikor megszólalt az ajtó feletti csengő, riadtan kaptam fel a fejem, kezdem azt remélni, hogy Skye-nak sikerült lebeszélnie Henryt arról, hogy beküldje Tikket az üzletbe. De aztán hétfő délután csak megtörténik. Egy nagy halom papírt cipelő srác sétál be a bababoltba. Rövid, göndör, fekete haja van és kávészínű bőre. Vastag száját csak még jobban kihangsúlyozza az ajakpiercing. Farmere szárát egy katonai bakancsba gyömöszölte, és egy olyan póló van rajta, amin az áll, hogy Az én bandám menőbb, mint a te bandád. A maga leharcolt módján igazából egész jóképű. Az én ízlésemnek kicsit talán túlságosan is menő. Azon gondolkodom, hogy vajon Skye miért nem ezzel a sráccal jár? Hozzá sokkal jobban illene. – Helló – szólal meg. A hangja érdes, mintha most ébredt volna, vagy mintha kaparna a torka. – Henry azt mondta, hogy hajlandóak lennétek kirakni a következő koncertünk szórólapját. – Biztos vagyok benne, hogy az idős hölgyek imádnának egy rockkoncertet – felelem. Összeráncolja a szemöldökét.

– Hát, Henry azt mondta, hogy… – Elhallgat, amikor meglát egy mózeskosárban heverő porceláncsecsemőt. – Lehet, hogy rossz üzletbe jöttem. – Nem. Minden oké. Tedd csak le ide! Odajön, letesz egy kupac szórólapot a pultra, aztán végigmér. Nyilván tetszik neki, amit lát, mert azt mondja: – Eljöhetnél – és a szórólapokra bök. A papíron egy varangyos béka látható, ami mintha közelebbi ismeretséget kötött volna egy nyerges vontató hűtőrácsával. Ezt meg ugyan ki tervezte? A varangy hasán ez áll: Crusty Toads, a szórólap alján meg: Péntek este tíz órakor a Scream Shoutban. Már a nyelvemen van valami csípős megjegyzés a szórólapról, de aztán leállítom magam. – Jó, megpróbálok benézni. – Ez úgy hangzik, mintha igazából azt mondanád, hogy ez lenne a legutolsó dolog, amit csinálnál – mondja, és olyan hevesen pislog, hogy rögtön beugrik, miről is kapta a becenevét. – Én vagyok az énekes. Ettől most több kedved van jönni, vagy épp ellenkezőleg? Elmosolyodom. – Talán kicsit több. – Mason vagyok – mondja. Ez azért sokkal jobb, mint a Tikk. – Caymen. Könyörgöm, ne kezdj el becézni! – Örülök, hogy megismerhettelek, Caymen. Öt pont.

– Akkor mennyi esélyem van, hogy találkozunk péntek este? Megint a szórólapra nézek, aztán vissza rá. – Elég sok. Megpiszkálja az ajakpiercingjét. – Mondd meg az idős hölgyeknek, hogy oltári buli lesz. – Megmondom. Már épp indulna, amikor megjelenik anyu a hátsó ajtón át. Tikk megáll. – Jó napot! – mondja. – Anyu, ő itt Mason. Mason, az anyám, Susan. – Örülök, hogy megismerhetem, Susan. – Én is örülök – feleli anyu, és a plafon felé mutat. – Caymen, fent leszek, ha kellek, el kell intéznem pár hívást – mondja aztán. A válla görnyedt, és felfelé menet megkapaszkodik a lépcsőkorlátban. – Minden rendben? – Igen… Én csak… De jól vagyok. Nézem, ahogy felmegy, aztán visszafordulok Masonhöz. Megkocogtatja a pulton lévő szórólapokat. – Pénteken találkozunk! – mondja, aztán int egyet, és kisétál az ajtón. A számat harapdálva nézem a lapon lévő varangyos békát. Szükségem lesz valami új ruhára vagy egy új frizurára. Valami újra. Meggyőződöm róla, hogy senki nem közelít a bolt felé, aztán bemegyek anyu irodájába, hogy megnézzem, megírta-e már a fizetési csekkemet. Az

íróasztal fiókjában, egy borítékban szokta hagyni. Nem nagy összeg, és már vagy egymilliószor mondtam neki, hogy hülyén érzem magam, amiért ad fizetést, de ő ragaszkodik hozzá. A jobb oldali fiókban ott a mérlegkönyv, tele számlákkal és papírfecnikkel. Kiveszem, és a végére lapozok, mert már számtalanszor láttam, hogy onnan szokta elővenni a csekkemet. De nincs ott semmi. Már épp becsuknám a könyvet, amikor megakad a szemem valamin. Végigfutom az oldalt, és megállok az utolsó számnál: -2253. Ez sokkal több, mint amennyit költeni szoktunk havonta. Tudom, mert néha én adom össze a számlákat. A szívem vadul ver, és a lelkiismeret-furdalástól elakad a lélegzetem. Itt kutatok a fizetésem után, miközben anyu meg sem engedheti magának, hogy fizetést adjon nekem. Csődbe jutottunk. Nem is csoda, hogy anyu olyan nyúzott mostanában. Lehet, hogy el fogjuk veszíteni az üzletet? Egy másodpercre átfut a fejemen, milyen is lenne az életünk a bababolt nélkül. És abban az egy másodpercben szabadnak érzem magam.

7. FEJEZET

A szobám falán lógó, hosszú tükörbe bámulok. Hiába hátrálok, akkor sem látom magam teljesen. A szobám túl kicsi hozzá. Kiegyenesítettem a hajam, felvettem a legjobb farmeremet, egy fekete pólót és a lila bakancsomat. Semmi új nincs rajtam. Sokat őrlődtem azon, hogy talán mégsem jó ötlet elmennem. Mostantól számítva nyolc óra múlva fel kell kelnem, hogy készülődjek a munkára. Bűntudatom támad, mert már tudom, milyen rosszul áll a bolt. Úgy érzem, mintha nem tettem volna eleget. Vagy századszor is elmondom magamnak, hogy nem kell sokáig maradnom. Csak megmutatom magam, és már el is jövök. Anyu elsétál az ajtóm előtt, aztán visszatolat. – Azt hittem, hogy már el is mentél. – Nem, és nem is megyek, ha szükséged van rám. – Caymen, jól vagyok. Na, menj már! Csodálatosan nézel ki. Miközben megteszem az öt háztömbnyi utat a Scream Shoutig, nézelődöm. Old Town úgy néz ki, mint egy westernfilm díszlete. Minden üzlet portálját függőleges deszkázat vagy vörös tégla borítja. Egyes boltokra még lengőajtót is szereltek. A járda macskakőből van kirakva. Már csak a vízszintes póznák hiányoznak, hogy ki

lehessen kötni a lovakat az üzletek elé. Helyette csak széles utca van, amire átlósan parkolójeleket festettek. Az óceán több háztömbnyire van innen, de ha csendes az éjszaka, akkor hallom a zúgását, az illatát pedig mindig érezni lehet. Nagy levegőt veszek. Két üzletnyire a bababolttól van egy táncstúdió. Meglepődve látom, hogy ilyen későn még égnek benn a fények. A szélesre tárt ablakokon át a sötét utca felől minden olyan élesen látszik, mintha moziban lennék. Van bent egy lány, kábé velem egykorú, és ott táncol a tükörfal előtt. Teste méltóságteljes mozdulataiból látszik, hogy már évek óta táncolhat. Elgondolkodom azon, vajon hogy lehet, hogy egyesek már úgy születnek, hogy tudják, mit akarnak csinálni az életben, miközben másoknak – mint például nekem – fogalmuk sincs róla. Nagyot sóhajtok, és folytatom utam a klub felé. A Scream Shout tele van helyiekkel. Felismerek pár embert az iskolából, és odabiccentek nekik. A színpad alig nevezhető színpadnak. Inkább csak amolyan roskatag emelvény. Körülötte a teremben össze nem illő asztalok, az egyik falnál pedig a bárpult. Annyira sokan vannak, hogy szabályosan alig találom meg Skye-t. – Helló – köszön, amikor csatlakozom hozzá. A haja ma extra rózsaszín, amitől egészen szürkének érzem magam mellette. – Szia. Milyen nagy ma a tömeg. – Tudom. Annyira klassz. Úgy tűnik, jó benyomást tettél Tikkre, mert épp most kérdezte, hogy szerintem eljössz-e.

Fejével a színpad oldalán álló ajtó felé int. Gondolom, ott készülődik az együttes. – Muszáj így hívnunk? – Még nem döntöttem el, mit gondolok Masonről. De valamit biztosan gondolok, különben nem lennék itt, és mondanék le az alvásról. – Igen, muszáj, Caveman. – Légyszi! Legalább te ne, Die! Elneveti magát. – Tudom, elég rettenetesek, mi? De azon mindig röhögnöm kell, amikor Varangynak hívod Henryt. – És egyébként hogy alakulnak a dolgok Varanggyal? – Elég jól. – Skye annyira lojális. Henrynek valami nagyon otrombán szörnyű dolgot kell ahhoz művelnie, hogy szakítson vele ezen a ponton. Már nem mintha bármi ilyet is tenne. Ha eltekintünk attól, milyen förtelmesen oszt beceneveket, Henry rendben van. Visszafordulok a színpad felé, várva, hogy jöjjenek a zenészek. – Gondolom, ma este teljesen odaleszel érte, mert itt fog rocksztároskodni neked. – Az tuti – mosolyodik el Skye. – Te pedig őrült szerelembe esel Tikkel, mert az ő hangja meg olyan, mint a méz. Igaza van. Már legalábbis a mézes résszel kapcsolatban. Amint Mason énekelni kezd, többé le sem tudom venni róla a szemem. A hangjában van valami lágy reszelősség, amitől azonnal ringatózni kezdek a ritmust követve. Csak az hoz ki a transzból, amikor meghallom,

hogy Skye mellettem kuncogni kezd. – Én szóltam – mondja, amikor ránézek. – Mi? Csak hallgattam a zenét. Udvariatlanság lenne nem hallgatni. Megint felnevet. Mikor véget ér az utolsó szám, Mason leugrik a színpadról, és a többiekkel eltűnik valahol hátul. Henry jön ki elsőként, és egy ideig ott enyelegnek Skye-jal az orrom előtt. Durva. De miért vágyom hirtelen arra, hogy nekem is legyen kivel enyelegnem? Én jól megvagyok egyedül. Gyakorlatilag mesteri szintre vittem. Most akkor mi változott? Eszembe jut Xander ajakharapós mosolya. Nem. Megrázom a fejem, hogy elűzzem a képet. És mikor már biztos vagyok benne, hogy ha nyálmintát vennék Skye szájából, akkor Henry DNS-ét találnám csak benne, megszólalok: – Oké, ennyi elég. Skye nevetve elhúzódik Henrytől, aki úgy tesz, mintha csak most vette volna észre, hogy én is ott vagyok. Ja, vagy úgy. – ’zu? – kérdezi, és odahajol a bárhoz, hogy kérjen egy jeges vizet. Elveszi, aztán próbálunk asztalt találni. Nincs üres hely, így csak a sarokban állva beszélgetünk. Végül Mason is megjelenik, és egyik karját a nyakam köré fonja. A pólója csöpög az izzadságtól, amivel csaknem sikerül semmissé tennie az éneklése rám gyakorolt hatását. – Hé, Caymen, hát eljöttél. – Itt vagyok.

– És milyenek voltunk ma este? – Egész jók. – Hoztál magaddal idős hölgyeket is? – kérdezi, és úgy néz körbe, mintha erre lenne reális esély. – Majdnem. Jönni akartak, de az utolsó pillanatban lemondták. Azt hiszem, a belvárosban valami metalbanda játszik. – Melyik? – kérdezi Henry, mire Mason harsányan elneveti magát. – Csak viccelt, te idióta – mondja aztán. – Ne nevezz idiótának! – Akkor ne viselkedj úgy! Henry duzzog. Skye azt mondja: – Nem vagy idióta, bébi. – Aztán megint nyalni-falni kezdik egymást. Ááá! Most komolyan. – Kérsz valamit inni? – kérdezi Mason, és az egyik megüresedett asztalhoz kísér. – Igen, köszönöm. Leülök. Két üveg sörrel tér vissza. Az egyiket felém nyújtja. Feltartom a kezem. – Ja, én nem iszom. Tizenhét vagyok. – Na és? Én meg tizenkilenc. – Az anyám mindig azt mondja, hogy tizennyolc éves korom előtt bármikor jogában áll megölnie. – Az anyám mindig azt mondja, hogy ha kellemetlen helyzetbe kerülök, mindenért okoljam őt. Be szokott válni. – Mason elneveti magát. – Oké, nem gáz. – Leül mellém.

Egy percig nézem, ahogy iszik, aztán megszólalok: – Szerzek egy kis vizet. – Ja! – pattan fel újra. – Ülj csak vissza! Hozom. Nézem, ahogy elmegy, és nem tudom eldönteni, hogy vajon azért vagyok-e izgatott, mert az együttes frontemberével beszélgetek, vagy Mason miatt érzek így. Mikor aztán a bárnál két lány lép oda hozzá, és ő elkezd velük beszélgetni, rájövök, hogy az előbbiről van szó. Végül is alig ismerem. Ettől aztán rettenetesen sekélyesnek érzem magam. A pultos odaadja Masonnek a jeges vizemet, de ő folytatja a társalgást. Hirtelen felállok. Mennem kell. Holnap korán kell kelnem. Odamegyek Skye-hoz és Henryhez, és megkocogtatom a barátnőm vállát. – Hahó, én elmegyek. Elhúzódik Henrytől. – Várj! – Körülnéz, és meglátja Masont. – Ne, ne menj el! Mindig rárepülnek a csajok. Nem tehet róla. – Nem miatta aggódom. Nem ezért megyek haza. – Legalábbis erről szeretném meggyőzni magam. – Csak reggel dolgoznom kell. Hamarosan találkozunk. Elindulok, hogy elköszönjek Masontől, amikor hallom, hogy Skye azt mondja: – Várj, elkísérünk! Ahogy elmegyünk Mason mellett, odaintek neki, és azt tátogom: –Szia. De Skye hangosan odaszól: – Hazakísérjük Cayment.

Mason int, hogy várjak, aztán udvariasan biccent a vele szemben álló lánynak, és véget vet a beszélgetésnek. Leteszi a bárpultra a jeges vizet, amit nekem rendelt, és már ott is terem mellettem. – Én is jövök. Skye és Henry mennek elöl, halkan beszélgetnek. Mason a vállamra teszi a karját. Hamar megtapasztalhattam, hogy ő az a fogdosós fajta srác. Egy háztömbnyi ideig csak hallgatunk. – Nem tudtam, hogy ilyen korán elmész – szólal meg végül. – Igen. Holnap reggel dolgoznom kell. – Jövő héten megint játszunk. Nem tudom eldönteni, hogy most meghívott-e, vagy csak cseverészik, így hát csak bólintok. – Köszi – mondom, mikor odaérünk a bolthoz, és előveszem a zsebemből a kulcsokat. Mason felém hajol, és mivel meg sem fordult a fejemben, hogy – bármilyen fogdosós fajta is – megpróbál majd megcsókolni, meg mert tanúk is vannak, nem lépek hátra elég gyorsan, és szinte sokkol, amikor az ajka az enyémhez ér. Meglepően puha. – Ó, hát, izé… Hűha – mondom, és elhúzódom tőle. Ő nem hátrál, és a szemembe néz. – Köszi, hogy eljöttél. Füstös hangjától hevesebben kezd dobogni a szívem, és ezúttal a saját reakciómon döbbenek le. – Oké, majd találkozunk.

Skye úgy mosolyog rám, mintha ez lenne a világ legizgalmasabb dolga. Én meg csak el akarok menekülni onnan.

8. FEJEZET

A bolt nem nyit ki kilenc előtt, de szombat reggel hatkor a szemem mégis mintegy óraütésre kipattan. Próbálok visszaaludni, de a testem nem engedelmeskedik, így hát egy ideig csak a plafont bámulom, és a tegnap estén merengek. Mi történt? Mason tényleg megpróbált megcsókolni? Vagy csak én fordultam épp felé, amikor pedig csak meg akart volna ölelni, vagy mi történt? Az agyam mindenáron szét akarja szedni és aztán újra összerakni a tegnap este eseményeit, hogy végre értelmet nyerjenek. Aztán két logikus magyarázattal áll elő. Egy: véletlen baleset volt, csak Mason túl kedves, és nem akarta kimondani. Vagy kettő: nagyon barátságos, mindenkit meg szokott csókolni. Na, most, hogy már két észszerű magyarázatom is van, sokkal jobban érzem magam. Csak azt remélem, hogy egy ideig nem futunk össze. Egy órán keresztül próbálok visszaaludni, de amikor nem sikerül, kimászom az ágyból, és elmegyek zuhanyozni, mielőtt még az anyám elfoglalná a fürdőszobát. Farmert és pólót veszek fel, és a lábamat a szőrös, fekete papucsomba bújtatom. Vizes hajjal elindulok a rendelési listáért, amit lent felejtettem, hogy

fel tudjam vinni a számítógépre. Még egyszer összevetem az anyutól kapott listával. Még mindig van vagy egy óránk nyitásig, azaz lesz elég időm elkészülni. Zsebre vágom a listát, és elindulok a számítógép felé. Mielőtt még elérném a lépcsőt, kopogást hallok a bejárati ajtó felől. Önkéntelenül is a nedves hajamhoz kapok, és az agyam rögtön azt feltételezi, hogy Mason jött. Ez a forgatókönyv egyik általam kigondolt magyarázattal sem passzol össze. Túlzóan gyengéd hajlamú rocksztárok nem szoktak beállítani az emberhez másnap reggel. Még nem is vagyunk nyitva, így hát a redőny is le van még eresztve a kirakaton. Nem kell ajtót nyitnom. Egy másodperccel később megszólal a bolti telefon. Masonnek nincs meg az üzlet száma, ugye? Vagy Skye adta volna meg neki? Felveszem, mielőtt még anyu elérhetné fent. – Halló, itt a Babák és sok más. – Egy héttel ezelőtt valaki figyelmeztetett, hogy ne vegyek Eddie áfonyás muffinjából, de én mégis vettem. És erre most hajnalok hajnalán csillapíthatatlan vágyat érzek iránta. Annyira megkönnyebbülök, amikor rájövök, ki hív, hogy valami fura nevetés/sóhajtás kombó tör ki belőlem, aztán gyorsan megköszörülöm a torkom. – Mert függőséget okozó anyagot tesznek bele. – Most már hiszek neked. Elmosolyodom.

– Na, beengedsz? Elég hideg van itt kint. Adok belőle. Az ajtó felé kapom a pillantásom. – Azt hiszem, hogy erre a muffinra még a nevedet is ráírták… Ja, nem, bocs, ez az én nevem. – Én… – Nem akarod, hogy kihűljek, ugye? – kérdezi. – Nem hinném, hogy elég hideg van ott ehhez – felelem, és papucsomban az ajtóhoz csoszogok, kinyitom, és tartom, hogy Xander be tudjon jönni. – Szia. – A hangja ott visszhangzik a még mindig a fülemre szorított telefonban. Leteszem. Olyan rég nem láttam, hogy már el is felejtettem, mennyire jóképű… És gazdag. De a gazdagság úgy árad belőle, mint a kinti hideg levegő, amit magával hoz, amikor besétál. Visszazárom az ajtót, és felé fordulok. Eddie pékségének barna zacskóját tartja a kezében, és két fedeles műanyag poharat. – Forrócsoki – mondja, és kicsit megemeli a jobb kezében lévő poharat. – Vagy kávé – teszi hozzá, és megemeli a bal kezében lévőt is. – Mindkettőből csak egy kis kortyot ittam, szóval nekem mindegy. Cuki. Lehet, hogy a gazdagság valami fertőző betegség. A jobb kezére mutatok. – Forrócsoki. – Gondoltam, hogy te egy forrócsokis lány leszel. Elveszem tőle az italt, és próbálom nem észrevenni, hogy közben mennyire remeg a kezem. Mert az azt jelentené, hogy ő csak úgy a nagy semmiből beállít

hozzám, és én meg máris megzavarodom. Végigsiklik rajta a pillantásom. Idegesít, hogy Xander már ilyen kora reggel ilyen… Éber. Ha az éjszaka közepén látnám, borzas hajjal, és álomittas szemekkel, vajon akkor is ilyen tökéletesen nézne ki? – Ahogy bámulsz, az bármely srácot elbizonytalanítana. – Nem bámulok. Csak megfigyelek. – Mi a különbség? – A megfigyelés célja, hogy adatokat gyűjtsünk, és abból egy elméletet gyártsunk vagy valami következtetésre jussunk. Oldalra biccenti a fejét. – És milyen elméletet gyártottál? Hogy legalább egy lépéssel megelőzöd a normális embereket. A rózsaszínes ujján lévő nagy, fekete gyűrű nekikoccan egy hintaszéknek, ahogy megfordul, hogy körülnézzen a sötét üzletben. Felvonom a szemöldököm. De lehet, hogy kettővel. – Hogy te korán kelő típus vagy. Úgy szorítja kétoldalt a testéhez a karját, mintha azt mondaná: most lebuktam. – Én is megfigyeltem ám valamit. – És mit? – Hogy nagyon nedves a hajad. Ó! Hát, ez igaz. – Ja, de nem szóltál előre. Az én külsőm nem tökéletes rögtön ébredés után. – Nem úgy, mint egyeseké.

Ekkor valami felismerésféle suhan át az arcán, és megvárom, míg ki is mondja. A válla fölött az üzlet hátsó része felé néz. – Te itt laksz? – Igen, fönt van egy lakás. – Na, most zavarban vagyok. – Szóval, ha nem tudtad, hogy itt lakom, akkor miért kopogtál be már nyitás előtt? – Mert azt feltételeztem, hogy korábban kell bejönnöd, hogy mindent előkészíts a nyitásra. – Na, itt elkélt volna egy kis megfigyelőkészség. Elneveti magát. – Fogalmad sincs róla, mennyi rémálmot okoznak a porcelánbababoltok. Az évek során álmaimban rengetegféle módon gyilkoltak halálra angyali tekintetű babák. – Ez tényleg… Morbid. Felnevetek. – Na, és mit keresel itt? – Jöttem Eddie-hez. Hát nem nyilvánvaló? És mivel te szoktattál rá a méregre, gondoltam, az a minimum, hogy osztozunk a terhen. – Szereted nézegetni a babákat, nem igaz? Szinte már hiányoznak, amikor nem vagy itt. Megajándékoz eggyel az igencsak szűkmarkúan osztogatott mosolyai közül. – Igen, szörnyen hiányzik ez a hely, amikor nem vagyok itt. Leteszem a telefont a pultra, két kezemet a meleg

bögre köré fonom, és elindulok hátra a raktár felé. Jön utánam. Leülök a régi kanapéra, és a lábamat felteszem a dohányzóasztalra. Leteszi az Eddie-féle papírtáskát a lábamhoz az asztalra. Leveszi a dzsekijét, és leül mellém. – Na, Caymen… – Na, Xander? – Mint a szigetek. – Mi van? – A neved. Caymen. Mint a Kajmán-szigetek. Ez lenne anyád kedvenc helye, vagy miért? – Nem, az csak a harmadik. Van egy bátyám, Paris és egy nővérem, Sydney. – Hűha – mondja, aztán kinyitja a zacskót, kivesz belőle egy muffint, és odaadja. A tetején cukorszórat csillog. – Tényleg? Óvatosan kicsomagolom a sütit. – Nem. – Várj! Most akkor nincsenek is testvéreid, vagy vannak, csak nem így hívják őket? – Egyke vagyok. – Mondjuk, főleg azért, mert házasságon kívül születtem, és semmi kapcsolatom nincs az apámmal. Vajon egy ilyen vallomástól elrohanna? Valószínűleg. És akkor miért nem mondtam ki hangosan? – Ezt feljegyzem: Caymen igen jó szarkazmusban. – Ha esetleg valami hivatalos feljegyzést készítesz, akkor szeretném, ha a „nagyon” szót kicserélnéd arra, hogy „kivételesen”.

Felragyog a szeme, és elmosolyodik, olyan halványan, hogy a mosoly tulajdonképpen el sem ér az ajkáig, de azért mégiscsak azt jelenti, hogy szórakoztatónak talál. Az anyám mindig azt mondta, hogy a fiúkat elriasztja a szarkazmusom. – Rendben, te jössz – mondja. – Miben? – Hogy kérdezz. – Oké… Hát… Gyakran kényszerítesz lányokat arra, hogy beengedjenek a házukba? – Soha. Általában maguktól hívnak be. – Hát persze. Hátradől, és harap egyet a muffinjából. – Nos, Ms. Megfigyelő, mi volt az első benyomásod rólam? – Már akkor, amikor először jöttél be a boltba? – Igen. Ez könnyű. – Hogy arrogáns vagy. – Tényleg? De miből gondoltad? Most ezen tényleg meglepődik? – Azt hittem, hogy én jövök a kérdezésben. – Tessék? – Hát nem ez a játékszabály? Hogy mindketten kérdezünk? Várakozásteljesen néz rám. Rájövök, hogy nincs kérdésem. Vagy talán túl sok van. Mint például, hogy: miért van itt igazából? Mikor jön rá arra, hogy én nem

közülük való vagyok? Egyáltalán miért is kezdett el pontosan érdeklődni irántam? Már ha érdeklődik. – Befejezhetem a reggeli készülődést?

9. FEJEZET

– Nem. Oké, én jövök. Miért gondoltad rólam, hogy arrogáns vagyok? A pólóján lévő gyűrődést bámulom, ami egyértelműen azt mutatja, hogy kivasalták. Ki vasal pólót? – Odaintettél – mondom, felidézve az első találkozásunkat. Barna szeme felém villan. Még a szemében lévő arany pöttyökről is a gazdagsága jut eszembe. – Hogy mit csináltam? – Maradj itt! Én leszek te. – Elsétálok a raktár túlsó feléig, és úgy teszek, mintha bejönnék az ajtón, fülemhez szorítva a mobilomat. Téblábolok kicsit, a falat bámulom, aztán felemelem a kezem, és magamhoz intem. Várom, hogy elnevesse magát, de mikor felé nézek, az arcán megbántottság tükröződik. – Jó, lehet, hogy kicsit túloztam – mondtam, pedig nem is. – Ilyennek láttál? Megköszörülöm a torkom, és lassan visszamegyek a kanapéhoz. – Na, és te a matekzseni vagy, vagy inkább a focibajnok?

– Hogy tessék? – A nagymamád szokott néha dicsekedni. És most azon gondolkodom, hogy te melyik unoka vagy. – Az, amelyik nem nagyon csinált semmit. A papucsos lábammal eltolom kicsit az asztalt. – Ugye tudod, kivel beszélsz? – Tudom. Caymennel. A szememet forgatom. – Úgy értem, hogy én vagyok a még-soha-nemcsináltam-semmit koronázatlan királynője, szóval biztos vagyok benne, hogy ebben túlteszek rajtad. – Mi az, amit nem csináltál meg, pedig szeretted volna? Megvonom a vállam. – Nem tudom. Igyekszem nem gondolni rá. Tökéletesen elégedett vagyok az életemmel. Szerintem a boldogtalanság a be nem teljesült elvárásokból fakad. – Tehát minél kevesebbet vársz az élettől… – Nem. Nem így értem. Csak próbálok boldog lenni, és nem vágyom arra, hogy többet kapjak. – Hát, legalább ebben egyre jobb vagyok. És amikor olyan emberek vannak körülöttem, mint ő, az folyton arra emlékeztet, hogy mennyi minden hiányzik az életemből. Megeszi a muffinját, aztán a zacskóba dobja a papírját. – És ez működik? Boldog vagy? – Többnyire. Felemeli a műanyag poharát, akarna mondani. – Ez az, ami számít, nem?

mintha

köszöntőt

Bólintok, és visszateszem a lábamat a dohányzóasztalra. Ahogy megmozdulok, megzörren a zsebemben a rendelési papír. Kiveszem. – Mennem kellene. Még van egy kis dolgom nyitás előtt. – Rendben. Persze, nekem is mennem kell. – Habozik egy kicsit, mintha még mondani akarna valamit. Felállok, mire ő is, felveszi a dzsekijét. Kikísérem a bejárati ajtóhoz, és kinyitom neki. Mikor elmegy, rádöbbenek, hogy a kis kérdezz-felelek játékunkkal mennyire keveset is tudtunk meg egymásról. Fogalmam sincs, hány éves, hová jár iskolába, vagy hogy miket szeret csinálni. Vajon szándékosan kerültük ezeket a kérdéseket? Lehet, hogy azért tettünk fel mindenféle nevetséges, lényegtelen kérdést, mert valahol tudtuk, hogy nem is igazán akarjuk megismerni a másikat? Megnyom egy gombot a kulcsán, és az üzlet előtt álló, ezüstszínű, luxus sportkocsi pittyen egyet. Már önmagában ez az autó eléggé megválaszolja azokat a kérdéseket, amiket feltehettem volna neki. Nem is kell többet kérdeznem. Kinyitja az ajtót, rám villant egy olyan mosolyt, és meghallom a hangom: – Végzős vagy? Bólint. – Hát te? – Én is. – Felemelem a kávés poharamat. – Köszi a reggelit. – Szívesen. Bezárom az ajtót, és belülről nekidőlök. De miért? Jó pár percbe beletelik, mire végre ellököm magam, és

elindulok fölfelé. Anyu a fürdőszobában van, így hát odahúzok egy széket az öreg számítógépünkhöz, és elkezdem online felvinni a rendeléseket. – Nem a telefon csörgött az előbb? – kérdezi anyu, amikor egy törölközővel a vizes haját dörzsölgetve bejön az étkezőbe. – De. Felvettem. – Ki volt az? – Csak azt akarta tudni valaki, hogy mikor nyitunk. – És ez az első alkalom életemben, hogy hazudok az anyámnak. Mi mindent elmondunk egymásnak. Meglepődöm. Azt kellett volna mondanom, hogy az a Xander nevű srác volt az – igen, szándékosan Xander néven fut –, akinek vasalva van a pólója, és ékszert visel. Az vicces lett volna. Az anyám úgy tett volna, mintha meg lenne sértve. És viccelődhettünk volna azon, hogy Xander valószínűleg havonta kétszer nyíratja a haját. Anyu levágta volna az udvarias jobb, ha nem keveredünk a hozzá hasonlókkal beszédét. Én meg egyetértettem volna vele. Most is egyetértek vele. Hát, akkor vajon mi miatt nem ezt mondtam? – Be tudnád fejezni ezt a rendelést, anyu? A hajam totál megőrül, ha nem kerítek gyorsan egy hajszárítót. – Igen, persze. – Köszi. Bezárkózom a fürdőszobába, és a szememre szorítom a kezem. Akkor vajon mi miatt nem ezt mondtam? Lojalitásból.

Nem akartam, hogy az anyám rosszakat gondoljon róla. Valahogy ennek a pasinak sikerült kimásznia abból a dobozból, amibe azokat az embereket zártam, akiket nemkívánatosnak minősítettem (és ezt egy alkoholos filccel még a dobozra is ráírtam), és valahogy más lett. És most, legnagyobb bosszúságomra valami lojalitásfélét érzek Xander Spence iránt. Ezen sürgősen változtatnom kell.

10. FEJEZET

Hétfő reggel búcsút intek anyunak, és kinyitom a bolt ajtaját. Elindulok az iskola felé, aztán pár házzal lejjebb észreveszek egy ugyanolyan sportkocsit, amilyen Xandernek is van. Lehajolok, hogy benézzek az ablakán, és mikor felegyenesedem, Xander ott áll az autó másik oldalán. Ugrom egyet. Átnyújt egy forrócsokoládét, és belehörpint a poharába. Megnézem a poharat, ugyanolyan, mint a tegnapi. – Csak akkor kérem, ha már ebbe is beleittál – mondom, mert nem vagyok hajlandó megkérdezni, hogy mit keresel itt? Mert akkor még azt gondolhatná, hogy érdekel. Elveszi a poharamat, beleiszik, aztán visszaadja. Annyira meglepődöm, hogy vette a gúnyolódásomat, hogy önkéntelenül is felnevetek. – Azt hiszem, Luiginál csütörtök esténként tartanak foglalkozásokat azoknak, akik függővé váltak Eddie muffinjától. De ha az nem működne, úgy hallottam, gyógyszer is van rá. – Attól tartok, még nem állok készen, hogy feladjam ezt a függőséget – feleli. Vetek rá egy oldalpillantást. Ugye még mindig a

muffinokról beszélgetünk? – Sajnálom. – És most kin van a sor, hogy kérdezzen? – szegezi nekem a kérdést. – Rajtam – vágom rá, pedig fogalmam sincs. De inkább kérdezek, mint hogy válaszolnom kelljen. – Oké, mi lesz az? – Van fiútestvéred? – Tudom, hogy lánytestvére nincs, mivel a nagymamája azt mondta, hogy csak egy lányunokája van, Xander pedig már említette, hogy ő az unokatestvére. – Igen, két bátyám van. Samuel huszonhárom, most végzett a jogon. – Melyik egyetemen? – A Harvardon. Hát persze. – A másik bátyám, Lucas húszéves, és nem itt tanul. – Ezek egész normális nevek. – Normálisak? – Hát, semmi Chet vagy Wellington, vagy ilyesmi. Felvonja a szemöldökét. – Ismersz akár egy Wellingtont is? – Természetesen nem, de gondolom, te igen. – Nem, igazából nem. – Hm – hümmögök. – Oké, én jövök. Mosolygok, de közben ideges is vagyok. Nagyon szeretném, ha én mondhatnám meg, mit kérdezzen.

Akkor elkerülhetném azokat a kérdéseket, amikre nem akarok válaszolni. – Kontaktlencsét hordasz? – Mi van? Ez a kérdésed? – Igen. – Nem, nincs kontaktlencsém. Miért? – Mert még soha nem láttam ilyen zöld szemeket, mint a tiéd, és azt hittem, hogy esetleg színes kontaktlencséd van. Elfordulok, hogy ne lássa, hogy mosolygok, és magamban átkozom, amiért el tudja hitetni velem, hogy különleges vagyok. – Neked van? – Természetesen én nem hordok kontaktlencsét. Gondolod, hogy szándékosan barnára színezném a szemem? – Ezektől az arany pöttyöktől inkább borostyánsárgának tűnik. – Legszívesebben fenéken billenteném magam, amiért ezt mondtam, főleg mikor látom, hogy széles mosolyra húzódik a szája. – Hát, én itt lennék – mutatok a jobb oldalon álló, régi iskolára. Hetvenöt évvel ezelőtt építették, és bár építészetileg szép, és nem viselte meg az idő, azért ráférne egy kis felújítás. Alaposan megnézi a sulit. Feszengek, azon gondolkodom, mi járhat a fejében. Meg azon, hogy vajon miért érdekel, mi járhat a fejében. Ő valószínűleg a város két magániskolájának egyikébe jár. Igen, itt ilyen sok

gazdag ember él. Pont elég ahhoz, hogy két magániskola is legyen ebben a kis, tengerparti városban. Aztán megint rám néz. – Később találkozunk. – A későbbet úgy érted, hogy itt leszel tizenkettőkor, hogy hazakísérj? Mert nem tudom, el tudlak-e viselni kétszer egy nap alatt. Nagyot sóhajt. – És a nagymamám még azt mondja, hogy aranyos vagy. – Aztán összeráncolja a homlokát. – Nektek délben vége a sulinak? – Hát, nem mindenkinek, de igen, én délben megyek haza. – Miért? – Hát… – Az üzlet felé intek. – Elengednek a munka miatt. Elkerekedik a szeme. – Korábban eljössz az iskolából, csak hogy az üzletben dolgozz? – Nem nagy ügy… Az én ötletem volt… Engem egyáltalán nem zavar, hogy be kell segítenem. – Összevissza beszélek, mert igazából, valahol mélyen igenis zavar – nem is kicsit –, szóval abbahagyom a mentegetőzést, és befejezem: – Most jobb, ha megyek. – Oké. Szia, Caymen. – Sarkon fordul, és elindul az autója felé, még csak hátra sem néz. – Caymen! – szólít meg Mr. Brown, amikor pár perc késéssel megérkezem a természettudomány-órámra.

– Elnézést, beleakadtam egy tüskés sövénybe, és ki kellett szabadítanom magam – mondom, és ez valahol még igaz is. – Bár messze neked vannak a legkreatívabb kifogásaid, most nem ezért szóltam. Az osztálytársaim már hozzáláttak a kísérlethez, és én is nagyon szeretném már elkezdeni. Úgy látom, hogy most valódi vegyszereket is használunk. Mr. Brown biztos észreveszi, hogy nézem őket, mert azt mondja: – Csak egy perc az egész. Vonakodva odamegyek az íróasztalához. Elém tol egy csomó papírt. – Erről az egyetemről beszéltem neked. Matematikára és természettudományra specializálódtak. Felmarkolom a papírokat. – Ja, igen, köszönöm. – Már év elején megtanultam, hogy sokkal jobb, ha nem ellenkezem a tanárokkal, amikor a továbbtanulásról van szó, mintsem hogy nekiálljak elmagyarázni, hogy egy ideig még nem megyek egyetemre. Bevágom a papírokat a hátizsákomba, és a helyemre baktatok. Év elején páratlanul voltunk az osztályban. Mr. Brown megkérdezte, ki vállalná önként, hogy egyedül dolgozzon. Feltettem a kezem. Jobb szeretem egyedül végezni a kísérleteket, így legalább nem szúrják el nekem. Sokkal könnyebb így, hogy nem függök senkitől. Másnap reggel megint ott vár a bolt előtt. Hanyagul egy lámpaoszlopnak dől, mintha egész életünkben együtt

mentünk volna suliba. Belekortyol a forrócsokoládémba, aztán átnyújtja, és elindulunk. Iszom egy kortyot. Leforrázza a torkom. Ez így nem lesz jó. El kell tűnnie, hogy visszatérhessek a régi életemhez, és tovább gúnyolódhassam a hozzá hasonlókon. Hogy ne várjam minden reggel. – Nos, Mr. Spence, ezek szerint a legidősebb bátyád ügyvéd, a másik pedig valami flancos egyetemre jár. Számodra mit tartogat a jövő? – Én kicsit olyan vagyok, mint te. – Már melyik univerzumban? Azt hiszi, hogy viccelek, és felnevet. – Azt várják, hogy vegyem át a családi bizniszt. – És miért gondolod, hogy emiatt hasonlítunk? – Ott dolgozol, ott élsz, besegítesz… Szinte biztos vagyok benne, hogy az anyád úgy gondol rád, mint az esetleges utódjára. Én már rég beletörődtem ebbe. De most, hogy valaki más szájából hallom, valami megmozdul bennem. – Nem fogom örök időkig én vinni a bababoltot. – Akkor lehet, hogy itt az ideje ezt jelezned is neki. SOS. – Ez ennél sokkal bonyolultabb – felelem. Nem mehetek el csak úgy, és csinálhatok valami mást. Anyu függ tőlem. – Abszolút megértem. Most rajtam a sor, hogy nevessek. Kizárt, hogy abszolút meg tudná érteni a helyzetemet. Az életmódja elég egyértelműen mutatja, hogy ha ő dönt úgy, hogy hátat

fordít a családi vállalkozásnak, az túl fogja élni. Az ő családja számlái továbbra is be lesznek fizetve. Korlátlan lehetőségeket tartogat számára a jövő. – Te mit szeretnél csinálni? – kérdezi. – Még nem tudom. Szeretem a természettudományokat, de hát azzal mit kezdhetnék? – Mert ahhoz az kellett volna, hogy úgy nőjek fel, hogy elhiszem, van választási lehetőségem. – Miért pont te? – Hogy miért pont én? – Igen. Miért neked kell átvenned a céget? Miért nem a bátyáidnak? – Mert én még nem csináltam semmit. Nem derült ki rólam, miben vagyok jó. Ezért apám választott helyettem. Azt mondja, sok mindenben jó vagyok, ami azt jelenti, hogy én leszek majd a cég arca. Ezért világgá küldenek. – Mi ez a családi cég? Oldalra biccenti a fejét, mintha azt mérlegelné, hogy komolyan kérdezem-e. – A Road’s End. Próbálok rájönni, mit jelent ez a mondat. – Van egy szállodátok? – Valami olyasmi. – Hogy érted, hogy „valami olyasmi”? Most vagy igen, vagy nem. – Ötszáz van belőlük. – Oké. – Összesen. – Ó! – Kezdem felfogni. – Mind a tiétek… – Szentséges

ég! Ez a srác nemcsak gazdag, hanem IGAZÁN GAZDAG. Egész testemben megfeszülök. – Igen. Engem meg arra nevelnek, hogy egy nap átvegyem az egészet. Ahogy téged is. Ahogy engem is. – Gyakorlatilag ikrek vagyunk. – Addigra már odaérünk az iskolához. Szóval ezért kezdett velem lógni? Meg akarom mondani neki, hogy ha azt hiszi, hogy a – hasonló – élethelyzetünk miatt valami összeköt minket, akkor ezt gondolja át újra. De képtelen vagyok kimondani, és nem tudom eldönteni, azért-e, hogy az ő érzéseit kíméljem, vagy azért, hogy az enyémeket. – Hát, még találkozunk… – Most én vagyok az, aki elmegy, és hátra sem néz.

11. FEJEZET

Amióta az eszemet tudom, most először fordul elő, hogy egyszerre két vásárló van a boltban. Mármint úgy értem, hogy két külön csoport, akik nem együtt érkeztek, és mindkettőjüknek segítenem kell. Nem vagyok valami jó a gyerekekkel. Talán ez az igazi oka annak, hogy a szülinapi bulik alatt a szemfestő részlegbe száműztek. Így hát anyu, anélkül, hogy konzultálna velem, elindul a kislány és az anyukája felé, én meg odalépek a középkorú nőhöz. – Jó napot. Segíthetek? – Igen. Pár hónappal ezelőtt jártam itt. Lehet, hogy megvan már hat hónapja is, már nem emlékszem, és volt itt egy baba. Mikor elhallgat, azt mondom: – Ennek utána kell néznem. Nem szeretjük, amikor a babák csak úgy besétálnak a boltba. Ímmel-ámmal felnevet. Inkább hasonlít valami ideges kuncogásra. – Igen, tudom, hogy egy kicsit pontosabban kellene fogalmaznom. – Végigsétál a hátsó fal mentén, és alaposan megnéz minden egyes babát. Megyek utána.

– Ha le tudná írni, hogy nézett ki, akkor felsorakoztathatnám a gyanúsítottakat. – Sötét, göndör haja volt, a bal orcáján volt egy kis gödröcske. A nő épp saját magát írja le. Gyakran megesik, hogy az emberek olyan babába szeretnek bele, amelyik pont úgy néz ki, mint ők. Jobban megnézem a nőt, próbálom kitalálni, hogy melyik babánk hasonlíthat rá. – Tina – mondom végül. – Ülő baba volt? – Igen – feleli a nő boldog mosollyal. – Igen, azt hiszem, Tinának hívták. – Itt kell lennie valahol. Mindjárt utánanézek. – Az üzlet sarkába megyek, ahol legutóbb láttam Tinát, de nincs ott. – Hadd nézzem meg hátul. – Szinte mindig azonnal utánrendeljük a jól eladható babákat. A raktár egyik fala tele van polcokkal, amiken akkora dobozok sorakoznak, amikben épp elfér egy baba. Mindegyik aljára rá van írva a lakója neve. Olyan, mintha lenne egy saját porcelánbaba-temetőnk. A polc közepén meglátom Tina nevét. Odahúzom a létrát, és kiveszem a dobozt. Nagyon könnyűnek tűnik. A padlón kiszedegetem a szállításhoz használt szárító golyócskákat, és már látom is, miért. Nincs benne baba. Ez fura. Egy másodpercig zavartan állok, nem tudom, mit csináljak, aztán visszamegyek az üzletbe, és félbeszakítom anyu beszélgetését. – Bocsánat, anyu, beszélhetnénk egy percre? Feltartja az ujját, és amikor befejezte a beszélgetést,

bejön velem a kassza mögé. – Mi a baj? – Hátramentem, hogy kihozzam Tinát a dobozából, de úgy tűnik, Tinát elrabolták. – Ja, igen, bocsánat. Eladtam még valamikor. Elfelejtettem betenni a névtábláját a fiókba. – Ja, jó. Csak megijedtem. Megmondom a vevőnek, hogy megrendeljük – mondom, és elindulok. – Caymen – szól utánam halkan anyu. – Igen? – Nem próbálnád meg inkább eladni azt, ami a polcon van, mielőtt rendelnénk egy másik babát? Bólintok. Természetesen. Ennek sokkal több értelme van, mint annak, ami az elmúlt öt percben történt. Anyu el akarja adni a raktáron lévő babákat, mielőtt újakat rendelne. Jó ötlet, ha ki akarunk mászni a csávából. Igazából egészen megkönnyebbülök, hogy van valami terve, hogy mit kezdjen a könyvelésben szereplő nagy, piros számmal. – Sajnálom – mondom a nőnek. – Tina másnál talált otthonra, de vannak más babáink, amik nagyon hasonlítanak rá. Hadd mutassam meg a kedvencemet. – A „kedvenc” azért elég relatív. Annyit jelent csupán, hogy ezt a babát tartom a legkevésbé zavarba ejtőnek. A nő nem harap rá. Miután megmutogattam neki öt, Tinához hasonló babát, szemmel láthatóan elszomorodik. A hangja remeg, arca elsötétül.

– Én nagyon szeretném Tinát. Nem tudnám valahogy megrendelni? Van esetleg katalógusuk? Az anyám épp most köszön el az ő vásárlójától, és odalép hozzánk. – Segíthetek valamiben? – Volt egy babájuk, amit nagyon szeretnék megvenni, de elfogyott. – Tina – emlékeztetem anyut. – Caymen nem mutatta meg a többi babánkat? – De, csak azok nem jók. – Van valami, ami miatt Tina ennyire sokat jelent önnek? – Igen. Amikor kicsi voltam, az édesapám vett nekem egy babát. Amikor kamasz lettem, a babát elajándékoztuk. Aztán elveszítettem az édesapámat. Amikor pár hónapja megláttam Tinát, rájöttem, mennyire hasonlít az én régi babámra. Akkor nem vettem meg, de nem tudtam kiverni a fejemből. Én tényleg nagyon szeretném azt a babát. – Könnyek csordulnak ki a szeméből. Gyorsan letörli őket. Elfordítom a fejem, annyira zavarba jövök. Vagy lehet, hogy másról van szó. Lehet, hogy csak féltékeny vagyok, hogy valaki ilyen közel állt az apjához, és még most is, miután elveszítette, már attól elérzékenyül, ha csak rá gondol. Ha nekem eszembe jut az apám, csak ürességet érzek. Anyu megpaskolja a karját. – Meg tudom érteni.

Tényleg meg tudja érteni? Az anyámat kitagadta az apja. Erre gondolna, miközben a nőt vigasztalja? Vajon sokszor eszébe jut? Vagy ő is – mint ahogy én – próbálja az agya leghátsó zugába száműzni a vele kapcsolatos gondolatokat, és reméli, hogy soha nem szabadulnak ki onnan, főleg nem mások jelenlétében? – Részvétem – folytatja anyu. – Néha az ilyen apró dolgok tudják a maguk egyszerű módján visszahozni azt, aki fontos volt számunkra. – Felém int, és azt mondja: – Caymen néha akadékoskodik, de biztos vagyok benne, hogy megrendeli önnek a babát. Szerintem még egy kis kedvezményt is tudunk adni rá. Látom, én lettem a bűnbak. De én elviszem a balhét. Inkább az aggaszt, hogy úgy tűnik, anyu nem gondol bele az anyagi helyzetünkbe. Ez az üzlet már rég csődbe ment volna, ha én nem akadályoztam volna meg abban, hogy túl nagy kedvezményeket adjon a vásárlóknak, vagy hogy a kislányok túl sok ruhát válasszanak. – Persze – mondom. – Hadd mutassam meg a katalógusunkat, hogy biztosak lehessünk benne, hogy ugyanarról a babáról beszélünk. – Előremegyek, aztán azt mondom: – Előleget kérünk, mielőtt leadjuk a rendelést. – Semmi szükségünk rá, hogy megrendeljük a babát, a nő meg ne jöjjön érte. Amint a nő elment, anyu elővesz. – Caymen. – Tessék? – Nem hiszem el, hogy fél órát töltöttél el azzal a

vásárlóval anélkül, hogy megkérdezted volna, miért akarja azt a babát. Caymen, mi törődünk az emberekkel. Túl sok ideig éltem olyanokkal, akik csak magukkal voltak elfoglalva, ahhoz, hogy aztán az én lányom legyen az, aki nem törődik másokkal, még ha csak idegenekről van is szó. Nem kerülte el a figyelmemet anyu nem túl leplezett beszólása az apámra, de felháborított az általánosítás. Nem lehet, hogy a pénznek semmi köze nincs ahhoz, hogy viselkedett vele az a pár gazdag ember, akikhez köze volt? – Te mondtad, hogy próbáljak megszabadulni azoktól a babáktól, amik itt vannak. – De nem az érzései árán. – Az érzések semmibe nem kerülnek. A babák viszont igen. Halványan elmosolyodik, aztán végigsimítja az arcomat. – Drága kislányom, egy nap talán rájössz, hogy az érzések a legdrágábbak a világon. És ez a hozzáállás okozza majd az üzlet vesztét. Később, a szobámban ülve folyton ez a mondat jár a fejemben. Az érzések a legdrágábbak a világon. Mit jelentsen ez? Vagyis értem, hogy mit jelent, de neki mit jelent? Az apámról beszélt? Vagy az övéről? Előveszem a Szervdonor feliratú jegyzetfüzetemet a szekrényem legfelső polcáról, keresek egy üres oldalt, és beleírom anyu mondatát. Ebbe írok minden, apámmal

kapcsolatos információt. Valójában egész sokat tudok róla: a nevét, a lakcímét, még azt is, hogy néz ki. Kíváncsiságból rákerestem a neten. Egy nagy, New York-i ügyvédi irodában dolgozik. De az, hogy tudunk dolgokat valakiről, még messze nem jelenti azt, hogy ismerjük is. Szóval ebbe a jegyzetfüzetbe írom mindazt, amit anyu mondott az apámról. Nem valami sok. Fiatalkorában ismerte meg, rövid kapcsolatuk volt, hamar véget ért. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon anyu ismerte-e egyáltalán. Nem sok kérdésemre tudott válaszolni, ezért egy idő után felhagytam a faggatózással. De időről időre elejt valamit, amit nem szeretnék elfelejteni. Olyan dolgokat, amik segíthetnek megismernem… Őt? Magamat? Már a gondolat is felbosszant. Mintha arra lenne szükségem, hogy az apám teljes ember legyen. Magára hagyta az anyámat. Hogy akarhatnék hasonlítani rá? De racionális vagyok meg praktikus, és ha egy nap úgy alakul, hogy meg kell keresnem, akkor minél többet akarok tudni róla előtte. Becsukom a könyvet, és újból aláhúzom a címét. Az ember soha nem tudhatja, mikor kell neki egy új vese, vagy ilyesmi. Ezért vezetem ezt a jegyzetfüzetet. Ez az egyetlen oka.

12. FEJEZET

Másnap reggelre sem javul a hangulatom. Mindig rosszkedvű leszek, ha eszembe jut az apám. És abból, hogy hátul megtaláltam azt az üres dobozt, rájöttem, hogy még sokkal nagyobb bajban vagyunk, mint eddig gondoltam. Eddig kicsit abban reménykedtem, hogy csakúgy, mint máskor, most is csak kicsit túlléptük a keretet. Most már tudom, hogy nem erről van szó. De attól, hogy az anyám SAJÁT KÖLTSÉGÜNKRE megrendelte azt a babát, még valamire rájövök. Lehet, hogy az anyámba nem szorult elég üzleti érzék ahhoz, hogy kihúzzon minket az anyagi csávából. Lehetséges, hogy csak hónapok választanak el attól, hogy hajléktalanok legyünk? Érzem a felelősség súlyát a vállamon, de nem tudom, mit kezdjek ezzel a pluszteherrel. Felkapom a hátizsákom, és kilépek az üzletből. Hideg a levegő, csípi az arcom. A háztömb felénél Xander jelenik meg a jobb oldalamon, és átnyújtja a már megkóstolt italomat. Élvezem, ahogy a meleg simogatja a számat és a torkomat. Nem akarom elhinni, hogy egész héten együtt sétáltunk el a suliig. Nagyot kortyolok, hogy elrejtsem a képemen szétterülő vigyort. – Jól vagy?

Felé fordulok, és látom, hogy gyanakodva méreget. – Tessék? Ja, persze. – Csak mert máskor rögtön gúnyolódsz, amint kilépsz az ajtón. Ezek szerint már ilyen jól ismer? – És én vagyok a napi abúzusadagod? – Igen. – Köhög egyet. – Oké, új játék. Vagy kihívás, ha szeretnéd. – Hallgatlak. – Nem tudod, mihez kezdj az életeddel. Én sem tudom, mihez kezdjek az enyémmel. De azt mindketten tudjuk, hogy nem akarunk babákkal vagy szállodákkal foglalkozni. – Ez eddig rosszul hangzik, de követlek. – Szóval arra gondoltam, hogy én majd én kitalálom, mi a te jövőd, és fordítva. – Ööö, tessék? – Ki kell találnom, hogy mit szeretnél csinálni. – Hogyan? – Természetesen úgy, hogy mindenfélét kipróbálunk. Ha akarod, hívjuk karrier-tanácsadásnak. Én szervezem az elsőt. Holnap egykor. Légy készen! – Holnap szombat. Nem kell teniszezni menned vagy ilyesmi? – Mi van? Nem. Utálom a teniszt. Körülnézek. – Lehet, hogy jó lenne, ha halkabban mondanál ilyeneket. Nem akarod, hogy kirúgjanak a klubból, ugye?

– Most próbálod megúszni az első karriernapunkat? – Szombatonként dolgozom. – Akkor lehet, hogy itt az ideje jelezned, hogy nem erre vágysz. Felidézem magamban a hátsó pulton álló naptárunkat. Eszembe jut, ahogy anyuval kitöltöttük a hónap elején, ahogy mindig csináljuk. – Van egy szülinapi zsúr foglalásunk. Kizárt, hogy magára hagyjam az anyámat. – De talán a buli után… Nem szól semmit, csak felvont szemöldökkel néz rám. Egyre nehezebb a vállamra telepedő teher, és elfog a düh. Miért én felelek az anyám boltjáért? Miért nem dönthetek a jövőmmel kapcsolatban? – Oké, akkor holnap egykor. Eljön a szombat, és én még egy szót sem szóltam anyunak arról, hogy el akarok menni. A dühöm nem tartott sokáig, és mostanra bűntudattá szelídült. Az anyám ki van készülve, a bolt a csőd szélén. Nem ez a legmegfelelőbb alkalom a lázongásra. De vajon lesz valaha is megfelelő alkalom? Egy délután azért még csak nem fogja romba dönteni a boltot… Legalábbis remélem. A naptár megerősíti: holnap tíztől délig születésnapi buli lesz. Ez tökéletes. Tudok segíteni, és időben kész leszek, hogy elmehessek Xanderrel. Hogy elmehessek Xanderrel. Randizni. Ez randi? Próbálok nem mosolyogni, de az arcom nem engedelmeskedik. Ezért gyorsan emlékeztetem arra, hogy Xander azt mondta, ez egy

karriernap, és ez hat. Anyu hátul készíti elő a zsúrt, én meg a boltra vigyázok. Tudom, hogy beszélnem kellene vele, de húzom az időt. Mardos az a bűntudatféleség. Senki nincs az üzletben, így hát végigmegyek a rövid folyosón, és nézem, ahogy anyu kirakosgatja a kis babaruhákat az asztalra. Megfordul, hogy felvegyen egy újabb adagot, és meglát. – Helló! – Átnéz a vállam fölött. – Kellek? – Nem. Csak meg akartam kérdezni, hogy nem kell-e segítenem. – Akkora nyúlbéla vagy, Caymen! – Megvagyok. Ott van az összes festék, ami kell a babaszemekhez? – Igen. – Akkor azt hiszem, készen vagyunk. – Oké – mondom, és elindulok előre, de aztán erőt veszek magamon, és visszafordulok. Anyu már megint pakolászik. Sokkal könnyebb úgy beszélnem, hogy háttal van nekem. – Ööö… Egykor elmennék egy barátommal, ha nem gond. Felegyenesedik, felém fordul, és megtörli a kezét. Tizenhét éven keresztül mindig megvártam a zárást, és csak utána szerveztem programokat. A nyitvatartáshoz igazítottam az életemet. Mindezt csak azért, hogy ne lássam a csalódott arcát, ha megkérdezem, hogy elmehetek-e. De amit most látok az arcán, az sokkal rosszabb: ez a kimerültség. Látom a szemöldöke közötti ráncon, és azon, ahogy lefelé görbül a szája. De a hangján nem érezni, amikor azt mondja: – Persze, Caymen. Jó

szórakozást! Mit csináltok Skye-jal? – Nem Skye-jal megyek. Hanem… Egy iskolai barátommal. Még nem állok készen rá, hogy elmagyarázzam, miért szállok szembe mindazzal, amit képvisel, meg minden mással, amivel mindig is egyetértettem, csak hogy elmehessek a Gazdagok királyával. Anyunak most igazán nincs szüksége több stresszre. Egyébként is, mi értelme lenne, ha Xander pár hét alatt úgyis betelik, hogy lássa, hogy él a többi ember? Rám un, és továbbáll, újabb izgalmakat keresve. Anyu újra munkához lát. – Egykor.

13. FEJEZET

Amikor a kislányok megérkeznek, hátrairányítom őket, és anyut nem is látom addig, amíg el nem kezdi kihordani hozzám a babákat, és meg nem mondja, melyiknek milyen színű szem kell. Minden energiámmal azon vagyok, nehogy túlmenjek a babaszemek berajzolt vonalán, miközben zöld meg fekete festéket kenek rájuk. Valaki barna szemet kért, így hát felviszek egy réteg sötétbarna festéket. Aztán kinyomok egy kis aranyat a műanyag tálkára, és előveszem a legkisebb ecsetet. Erősen koncentrálva kis arany pöttyöket festek a barna részbe. Megszólal az ajtó feletti csengő. Összerezzenek, és véletlenül arany csíkot húzok a baba pupillájába. – A fenébe! – sóhajtok fel. – Kicsit korábban ideértem – mondja Xander, amikor meglepődve felnézek. A kassza fölötti óra fél egyet mutat. A bulinak már fél órája vége kellene hogy legyen. Nem is vettem észre, hogy már ilyen késő van. Ha észrevettem volna, hátramentem volna, és megsürgettem volna őket, ahogy szoktam. Xander közelebb jön, ujjával megdörzsöli az arcát. – Van valami az arcodon. Talán festék?

– Ó! Igen. – Megtörlöm az arcomat. – Még mindig ott van. Közelebb jön. Ráébredek, hogy még mindig a kezemben van az ecset, az aranypöttyös szemű baba pedig előttem ül a pulton. – Vigyáznál a boltra egy percre? – kérdezem, aztán leugrom a székről, felkapom a babát, és választ sem várva elindulok hátra. – Anyu, csúszásban vagytok. – Tessék? Tényleg? – Összecsapja a tenyerét. – Ideje befejeznünk, lányok. – A válla fölött rám néz. A pillantása a bocsánat és a hiszen ismersz keveréke. És ismerem is, úgyhogy elnevetem magam. – Elkészült a baba? – Felkapja a pultról az elektromos melegítőt, hogy megszárítsa a szemét. Lenézek a kezemben tartott babára. – Igen. Jaj, várj! Nem. Összemaszatoltam. Megnézi a baba szemét. – Milyen csini – mondja. A pupillát átszelő arany csík mintha direkt lenne ott, mint valami csillámlás. – Szerintem hagyd így. – Oké – mondom, és odaadom neki a babát. – Itt a barátom. – Anyu a hírre körülnéz a helyiségben. – Nem indulok el addig, amíg a lányok el nem mentek, de hagyj itt mindent, majd elpakolok, amikor visszajöttem. Segítek. – Rendben. Visszamegyek a boltba. A hátam mögött hallom, ahogy anyu azt mondja: – Na, akkor most öltöztessük fel a

babákat! Mikor kiérek, Xander megint a névjegykártyánkat tanulmányozza. – Nincs benne semmi rejtett üzenet – mondom neki. Leteszi a kártyát. – Nincs mobilotok. – Ezt a kártya árulta el? – Letisztogatom a festékeket, rájuk zárom a fedelet, aztán papírtörlőbe tekerem az ecseteket, hogy majd hátul lemossam őket. Hátranézek a vállam felett. Remélem, hogy anyu nem jön előre. Azon gondolkodom, hogy kérhetném meg Xandert, hogy menjen ki anélkül, hogy lebuknék. – Soha nem láttam a kezedben, nincs négyszögletű dudor a farmered zsebénél, és nem adtad meg a számát. – Egyre jobb megfigyelő vagy. Bár nem hinném, hogy az utolsó megállapítás alátámaszthatja az elméletedet. – Beteszem a festékeket egy műanyag edénybe. – Mindjárt visszajövök. Miért nem vársz meg az autóban? Meg sem mozdul. – Nem tart sokáig. Mindjárt itt vagyok. – Oké. Megvárom, amíg elindul az ajtó felé, aztán hátraviszem az ecseteket a zsúrszobában lévő mosogatóhoz, elmosom, és beteszem őket egy befőttesüvegbe száradni. A lányok a holmijukat szedegetik, és összehasonlítgatják a babáikat. Előremegyek, hogy kikísérjem a csoportot, és amikor kikanyarodom az eladótérbe, látom, hogy Xander még

mindig ott áll. Megtorpanok. A gyerekek belém ütköznek. Xander mosolyogva nézi, ahogy a gyerekek ott nyüzsögnek a lába körül. Gyorsan sarkon fordulok, és a kislányokat kerülgetve próbálom elállni a kilátást anyu elől. – Mi a baj? – kérdezi. – Azt hiszem, az egyik gyerek itt felejtette a dzsekijét. – Oké. Hozom. Az egyik kislány megáll Xander előtt. – Úgy nézel ki, mint a Ken babám – mondja, és felnéz rá. – Tényleg? – kérdez vissza Xander. A kislány bólint. – Tudod, te hogy nézel ki? – Leguggol mellé, és előveszi a telefonját, de addigra már odaérek hozzá. Megragadom a karját, és kirángatom az ajtón. – Mennünk kell. Felmordul. – Caymen, épp az egyik kislánnyal beszélgettem. – Aki tisztára gyagya volt. – Köszi szépen. – De tényleg, sokkal jobban hasonlítasz Derekre, a barna hajúra, mint Kenre – mondom, és a kocsijához vezetem, aztán azt mondom: – Mindjárt visszajövök. Mire visszaérek a boltba, anyu már előrejött. – Nem láttam bent dzsekit. – Valószínűleg félreértettem. Bocsánat. – Semmi gond – sóhajtja. – Vidám kis buli volt. A

szülinapos kislány végig a babáját ölelgette. – Úgy tűnt, hogy jól szórakoztak – mondom, idegesen toporogva. – Ja, a barátom már vár. Később találkozunk, jó? Sietve elindulok az ajtó felé. – Hé, Picasso! – kiált utánam anyu. Megállok, mert azt hiszem, hogy meglátta kint Xandert, és kérdőre akar vonni. Lassan felé fordulok. – Festékes az arcod – mondja, aztán megnyalja a hüvelykujját, és elindul felém. – Ne merészeld! – kiáltom, és megtörlöm az arcomat. Felnevet. – Jó szórakozást! – Köszi, anyu. Bocsánat, hogy magadra hagylak. – Minden oké, Caymen. – Köszi. Mikor kiérek, Xander már az autójában ülve a rádiót piszkálja. Megcsap az új bőr illata. Xander kocsijában több gomb és kijelző van, mint amennyit életemben láttam. Kikapcsolja a rádiót, amikor becsatolom az övemet. – Szóval azt állítod, hogy ha lenne mobilod, akkor sem adnád meg a számát? Beletelik pár másodpercbe, míg rájövök, hogy az előbbi beszélgetésünket folytatja. – Én ezt nem mondtam. Én csak azt mondtam, hogy az az állítás nem támasztja alá az elméletedet. Lehajtja az előttem lévő napellenzőt, és kinyitja rajta a

tükröt. – Még mindig festékes az arcod. – Ujjával végigsimítja az arcomon a festékcsíkot. Egy pillanatra elakad a lélegzetem, amikor az ujja a szükségesnél egy kicsit tovább időzik a bőrömön. – Hülye festék, makacskodik – mondom, és elfordítom a fejem, hogy jobban lássam a kék csíkot. Addig dörzsölöm, míg el nem tűnik. Xander kinyitja a kesztyűtartót, és kivesz egy bőrkesztyűt. Nem tudom megállni nevetés nélkül, amikor felveszi. – Mi van? – Van autóskesztyűd. – Na és? – Vicces. – Viccesen imádni való? Megrázom a fejem. – Hát, ha úgy akarod. Párszor felbőgeti a motort, aztán kikanyarodik az útra. – Miért van az az érzésem, hogy nem akartad, hogy találkozzam az anyáddal? Azt hittem, nem vette észre. De úgy tűnik, mégis feltűnt neki. – Mert tényleg nem akartam. – Hát, ez megmagyarázza az érzést. – Ö… eléggé… Mondjuk úgy, hogy kell egy kis idő, mielőtt találkoztok. – Valószínűleg ötven év elég lesz. – Biztos vagyok benne, hogy kedvelném.

Elnevettem magam. – Nagyon is. Megáll egy kereszteződésnél, és átenged három élénk színű kabátos nőt az úton. – Várj! Csak nem azt akarod mondani, hogy ő nem kedvelne engem? Még soha nem találkoztam olyan anyukával, aki ne kedvelt volna. A kesztyűs kezét bámulom. – Mindig van egy első alkalom. – Egy ideig a mellettünk elsuhanó kirakatokat nézem, aztán megszólalok. – Hová megyünk? – Majd meglátod. – Tizenöt perccel később megállunk a Road’s End Hotel előtt.

14. FEJEZET

– A szállodátokba jöttünk? Szinte biztos vagyok benne, hogy nem szeretnék szobalány lenni, ha nagy leszek – mondom, amikor Xander áthajt a parkolón. – Szerintem akkor sem lehetnél, ha szeretnél. Nagyon kemény munka. Már készülök valami gunyoros visszavágásra, de túlságosan is meglep, amit mondott, és nem jut eszembe semmi. Leparkolja az autót, és kiszáll. Követem. – Ez most nem szállodai dolog. Leszámítva, hogy a hotel lesz a háttér. – A KELLÖGEM-hez? – kérdezem rekedt hangon. – Mi van? – Soha nem láttad A ragyogást? – Nem. – Jack Nicholson? Ahogy lassan megőrül? – Nem. – Pedig nem lenne rossz ötlet, ha már a családodnak van egy csomó szállodája. Ajánlom. Egy hotelben játszódó horrorfilm. Nagyon ijesztő. – Nem értem, milyen ögem kell? – Az a megöllek visszafelé – magyarázom, és még hozzáteszem: – Dumm, dumm, dumm.

Már megint azzal a te-tényleg-ilyen-vagy pillantással néz rám. – Ijesztően hangzik. – Az is. Meg kell nézned azt a filmet. Még akkor is, ha utána soha többé nem mered betenni a lábad egy szállodába sem. Meg kell nézned. Odalöki a kocsikulcsát a bejáratnál álló személyzetnek, aztán kinyitja az ajtót. A szálloda előtere lenyűgöző. Luxus bútorok, óriási növények, fényes padló… Az egész sokkal nagyobb, mint a mi egész lakásunk. A recepciósok mosolyogva köszönnek, ahogy elmegyünk mellettük. – Jó napot, Mr. Spence. Ő csak odabiccent nekik, és kezét a derekamra téve átvezet a hallon. Végigfut rajtam a hideg. Odaérünk egy kétszárnyú liftajtóhoz. Megnyomja a felfelé gombot, és leveszi a kezét a derekamról. A liftben van egy valódi, hatalmas aranygombokkal díszített, kék zubbonyt viselő liftes fiú. Köszön nekünk, én csak némán intek neki. A fiú megnyomja a húszas szám melletti gombot. A lift egyre csak emelkedik, míg végül egy csilingelő hang kíséretében megáll. Kilépünk egy széles előtérbe, ahonnan csak egyetlen ajtó nyílik. Elképzelni sem tudom, ugyan mi várhat a mögött az ajtó mögött (ami egyértelműen csakis egy lakosztály ajtaja lehet), aminek bármi köze is lehetne ahhoz, hogy miből szeretnék majd megélni. De Xander izgatottnak tűnik, amikor lenyomja a kilincset, és kinyitja az ajtót. Mellbe vág a minket fogadó

káosz és hangzavar. Egy csomó ember épp nagy, ernyős, fehér lámpákat szerel össze. Néhány nő a kanapé párnáit igazgatja. Egy férfi, akinek hatalmas fényképezőgép lóg a nyakában, ide-oda mászkálva méregeti a különböző helyszíneket. Időről időre elővesz valami fekete botszerűséget, és a rajta lévő gombokat nyomkodja. – Mit keresünk mi itt? – kérdezem. – Ez egy fotózás. Az apám szeretné, ha készülne pár új kép a szobáról a honlapra, és engem küldött, hogy felügyeljem az egészet – válaszolja, odalép egy, a falnál álló, nagyméretű ládához, kivesz belőle egy fényképezőgépet, és ráteszi az objektívet. – Te leszel a fotós asszisztense. Mintha te lennél a tanonca. – De ugye figyelmeztetted, hogy majd jön egy csaj, akinek fogalma sincs a fotózásról, és egész nap a lába alatt lesz? – Figyelmeztettem – feleli, majd elém lépve átveti a fejemen a fényképezőgép pántját, és kihúzza alóla a hajamat. Próbálok nem sóhajtozni. Drága szappan- és öblítőillata van. – Nagyon hízelgőnek találta, hogy van, aki tőle szeretne tanulni. – Ha te mondod… Megszólal a mobilja, hátat fordít nekem, és felveszi. – Hogy érted, hogy hol vagyok? – kérdezi kemény, fagyos hangon. – Igen, itt vagyok a fotózáson. Ahová küldtél… Igen, ma úgy döntöttem, hogy… Oké… Igen… Nem, estére más terveim vannak. Jó. – Aztán köszönés nélkül leteszi a telefont.

Felvonom a szemöldököm, és a mobiljára nézek. – Az apám volt az – rántja meg a vállát, mintha az egész előbbi ridegségét csak megjátszotta volna. – Mr. Spence – szól a fényképész. – Ha készen áll, akár kezdhetjük is. – Csak még hadd öltözzem át. Át akar öltözni? Amíg elmegy, a fényképész odahív magához, megmutat pár alapfunkciót a fényképezőgépen, és elmagyarázza, hogy mikor és hogyan kell fotózni. Xander öltönyben tér vissza, és elképesztően néz ki. Az öltönyében és a konzervatív hajával sokkal idősebbnek látszik tizenhétnél. Felkap az asztalról egy újságot, és leül a kanapéra. Én még komolyan nem láttam senkit, aki ilyen jól nézett volna ki öltönyben. A fotós készít pár képet, aztán elkezdi instruálni. Miután lőtt vagy egy tucat képet, felém fordul. – Nem csinálsz te is párat, amíg én előkészítem a következő helyszínt? – kérdezi, aztán bemegy a konyhába (igen, ebben a szállodai szobában konyha is van), és elkezdi ide-oda tologatni a tárgyakat. – Nem mondtad, hogy te leszel a modell. – Nem mondtam, hogy az apám azt akarja, hogy én legyek a cég arca? – kérdez vissza, és lesüti a szemét. Most először látom elpirulni. – Kínos, de szerinte az embereket jobban vonzzák az olyan képek, amiken van élet. – Szóval ezek a fotók most rákerülnek a szórólapjaitokra?

– Leginkább a honlapunkra, de igen, a szórólapokra is. Honlap. Miért nincs a bababoltnak honlapja? Mosolyogva a szememhez emelem a fényképezőgépet. – Oké, szépségem. Kezdjük! Nagyon kifizetődő a fényképezőgép lencséjén keresztül nézni Xandert. Mert így nem kell aggódnom amiatt, hogy bámulom. A nap során megtanulom, hogy kell zoomolni, és így tudok fókuszálni a mosolyára vagy a szemére. A bőre egész egyszerűen elképesztő. A haja pont tökéletes fényű és mennyiségű. Egy kicsit hullámos, amitől – bár csak a rövid részen göndörödik – tökéletesen áll. Sikerül pár képet csinálnom. Kihasználom az ablak felől érkező fényt. Először túlexponálom, amitől az arca fényben úszik. Aztán épp ellenkezőleg, ellenfényben fotózom, és így olyan, mint valami sötét árnyék, csupa szöglet és ív. Aztán lövök pár képet háttérben az óceánnal. A szobából tökéletes a kilátás. – Lazulj el, Xander! – szólok rá. – Tessék? Laza vagyok. – Annyira hivatalosan nézel ki. Ezeken a képeken elvileg nyaralsz, nem? Tegyél is úgy! – Öltönyben vagyok. Valószínűleg megbeszélésre jöttem, vagy ilyesmi.

valami

üzleti

– Üzleti megbeszélés karót nyelt kollégáknak? – Hő! – neveti el magát, és az igazi fotós is, én is gyorsan lövünk pár képet. Mikor már azt hinném, hogy a fényképész minden

fotót megcsinált (és még többet is), amit akart, nyílik a szoba ajtaja, és belép rajta egy jóképű, középkorú férfi. Ha nem hallanám, ahogy Xander szitkozódik a bajsza alatt, akkor is tudnám, hogy az apja az. Szembetűnően hasonlítanak egymásra. Mindkettejüknek barna szeme, világosbarna haja, kiálló arccsontja és telt ajka van. És mind a ketten pont ugyanúgy viselkednek: mintha övék lenne a világ. Xander apja végignéz a helyiségen, és megakad rajtam a szeme.

15. FEJEZET

Mr. Spence egészen harminc másodpercig néz. Tetőtől talpig végigmér – a hat hónapja házilag nyírt hajamtól egészen a szakadt Conversemig. Aztán egy bólintással nyugtázza a látványt. Szerintem azt hiszi, hogy én vagyok a fotós asszisztense, és nem hibáztatom Xandert, amiért nem vall színt. Xander tekintete ide-oda cikázik köztem és az apja között. Ha én vonakodtam bemutatni Xandert az anyámnak, akkor képzelem, ő mit érezhet azzal kapcsolatban, hogy bemutasson az apjának. Befogom a számat, és szorosan megmarkolom a fényképezőgépet. Mr. Spence meglátja a sarokban a felnyitott laptopot. A fényképész valószínűleg elérti, mit gondol, mert rögtön megszólal. – Ezek még csak a nyers képek, de ha szeretné, megnézheti, mit csináltunk eddig. Xander feláll. – De akárhogy is, mi végeztünk. Besétál a hálószobába, de még mielőtt odaérne az ajtóhoz, felém fordul, és a nevemen szólít, mintha arra számított volna, hogy követem. – Caymen.

Biztos vagy benne? – nézek rá, de ő felém nyújtja a kezét. A szívem óriásit dobban, aztán nagy levegőt veszek, és elindulok felé. De nem vagyok olyan hülye, hogy meg is fogjam a kezét, amikor odaérek hozzá. Besétálok mellette a hálószobába. Utánam jön, és becsukja az ajtót. Valami furcsa oknál fogva kapkodom a levegőt. A ruhái, amikben jött, rendezetten lógnak a sarokban álló széken. Valamit motyog, miközben odalép, de nem értem, mit. Mialatt kibújik a zakójából, és elkezdi kigombolni az ingét, úgy érzem, mintha fejbe csaptak volna. Mi van, ha engem használ arra, hogy megmutassa az apjának, hogy nem akar részese lenni az ő világának? Ha én vagyok a bábu ebben a lázadós játékban? Ha csak ezért akart idehozni? Lóg egy kicsit a szegény lánnyal. Mert az jól felbosszantaná az apját. A fal felé fordulok, amíg átöltözik. Leveszem a nyakamból a fényképezőgépet. Ujjammal végigsimítom a tetején lévő ezüst gombot. – Ne aggódj, nem itt fogok átöltözni – mondja. – Bemegyek a fürdőszobába. De amikor azt hiszem, hogy biztonságos, és megfordulok, az inge végig ki van gombolva. A ruhája a karján, a fürdőszoba felé tart. Elvörösödöm a meztelen, szépen kidolgozott felsőteste láttán. A szívem még akkor is hevesen ver, amikor már bezáródott mögötte a fürdőszoba ajtaja. Lassan körbesétálok a szobában, és próbálok megnyugodni. Xander nem lehet ilyen hatással rám. Nem hagyhatom.

A szoba berendezése és az ágynemű sokkal szebbek, mint bármi a mi lakásunkban. Végigsimítom a gazdag szövésű anyagot. Mikor Xander visszajön, megkérdezem: – Ez a te fényképezőgéped vagy a fotósé? – Az enyém. – Kölcsön tudnád adni pár napra? – Természetesen. Minek? – Porcelánbaba-fetisiszta vagyok. Jól jönne róluk pár jó minőségű fénykép. Megrázza a fejét. – Na, ezt vegyük újra! Minek? – Megtetszett a honlap ötlete. Lehet, hogy itt az ideje, hogy a boltunknak is legyen. – Az talán megmentene az anyagi csődtől. – Ühüm. Nem biztos, hogy ez a legjobb módja anyád értésére adni, hogy nem érdekel a bolt. Megvonom a vállam. – Én csak megcsinálom, ő majd működteti. Bevezetem a modern világba. És hátha a honlap átvehetné a helyemet. Az emberek maguk adhatnák le a rendeléseiket, több pénzt kereshetnénk… És akkor az anyám megengedhetne magának egy félállású kisegítőt. Próbálom nem beleélni magamat, mert ez akár még hónapokba is beletelhet, de tetszik az ötlet. Xander nem válaszol, csak elveszi tőlem a fényképezőgépet, és fejével az ajtó felé int, ami mögött ott az apja. Vajon mit fognak gondolni, ha úgy lépünk ki

innen, hogy közben Xander teljesen átöltözött? Valószínűleg megérzi, hogy habozom, mert azt mondja: – Caymen, engem nem érdekel, mit gondol. Hát persze hogy őt nem érdekli, mit gondol az apja. Minden bizonnyal épp azt szeretné, hogy az apja azt higgye, van köztünk valami. – Oké – mondom, és amilyen lazán csak telik tőlem, kinyitom az ajtót. De az arcom nem veszi az adást, és elvörösödik. Az apja még mindig a sarokban állva nézegeti a fotókat a képernyőn. Hátranézek Xanderre, hogy merre induljak. Felemeli a fényképezőgépet, és készít egy képet. Felemelem a kezem. – Ne! – Ne már, most rajtad a sor, hogy a kamera másik oldalán állj! Ki kell derítenem, hogy nem modell akarsz-e lenni. – Szó sem lehet róla. – Ezekkel a szemekkel? – kérdezi, és lő még egy képet. – Nagyon is szóba jöhet. Lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha most extrém kacér lenne. Próbálom leküzdeni a torkomban keletkező gombócot. – Ezek a szemek épp azt üzenik, hogy kellögem. Erre sokkal hangosabban nevet fel, mint eddig bármikor, amivel igazolja a gyanúmat, hogy csak az apja miatt csinálja az egészet. – Na, Caymen, rajta, lazulj le! – utánoz. Keresztbe fonom a karomat a mellemen, és szúrós

szemmel nézek rá. Nevetve készít még egy képet, aztán odamegy a ládához, beteszi a fényképezőgépet a tokjába, és odaadja. – Na, vadulj a babáiddal! – Köszi. Xander a vállam fölött átnézve bámul valamit. Amikor megfordulok, meglepődve látom, hogy az apja ott áll a hátam mögött. – Azt hittem, te is a fotósokkal jöttél. Nem tudtam, hogy a fiam barátja vagy. – Felém nyújtja a kezét. – Blaine Spence vagyok. Kezet fogok vele. – Caymen Meyers – felelem, és kis híján megfulladok. Még mindig le vagyok döbbenve, hogy egyáltalán meg akart velem ismerkedni. Vagy csak a fényképezőgépet akarja visszakapni? – Örülök, hogy megismerhettelek – mondja, és nagyon őszintének tűnik. Most csak nem fordított pszichológiát alkalmaz a fiával szemben? Aztán Xanderhez fordul. – Alexander, nagyszerűen sikerültek a képek. Xander arca azonnal megmerevedik. – Jó. Akkor én végeztem is. – Szeretném, ha segítenél a tervezőnek a honlappal és a szórólappal. – Most nem nagyon érek rá, az iskola meg minden miatt, de talán az elkövetkező hetekben valamikor tudok rá időt szakítani – mondja erre, és a derekamra teszi a kezét, mintha ki akarna terelni a szobából.

Meglepetésemben összerezzenek, de aztán hagyom, hogy az ajtó felé vezessen. – Örülök, hogy találkoztunk – kiáltom hátra. – Alexander! Xander megáll. – Ja? – Igen – javítja ki Mr. Spence, erősen hangsúlyozva ezt az igent, mire Xander álla megfeszül. – Igen? – kérdezi újra, még jobban megnyomva a szót. – Négy hét múlva lesz az anyád jótékonysági estje. Elvárjuk, hogy ott legyél. És addigra legyenek meg a szórólapok. Kilépünk a hallba, és Xander megszólal. – Remélem, jegyzeteltél. Én annyival jobb vagyok nálad abban, hogy felbosszantsam a családomat. – Jegyzetelek – felelem. Keresd meg azt az embert, akivel az anyád (vagy az ő esetében az apja) legkevésbé szeretné, ha randiznál, és tegyél úgy, mintha járnátok. Persze ehhez az kell, hogy az anyám esetleg tudjon is a dologról. De ez a különbség köztünk. Én nem használom ki Xandert. – Rengeteg jegyzetet készítettem. Ha majd az anyám kér tőlem valamit – folytatom, és közben a hátunk mögötti ajtóra bökök –, mindenképp duzzogni fogok, és úgy viselkedem majd, mint egy idióta. – Nagyon durva vagy – néz rám halvány mosollyal, ami felbosszant, mert azt gondoltam volna, hogy ennyi gúny már csak megérdemel egy igazi mosolyt. A lifthez érve megnyomja a lefelé gombot.

– Na, szóval a fotózás? Nem lehet, hogy ez a jövőd? – Felveszem a talán listára. – Csak arra gondoltam, lehet, hogy tetszene, mert azt mesélted, szereted a természettudományokat, amihez az kell, hogy az ember tudjon megfigyelni, és észrevegye az apró részleteket. És te jó vagy ebben, ez pedig hasznos, amikor az ember a keresőn keresztül nézi a világot. Meglepődve nézek rá. – Mi van? – kérdezi. Rájövök, hogy valószínűleg döbbenten bámulom, ezért inkább visszafordulok, és az arany liftajtóban visszaverődő tükörképünket nézem. – Én… Köszönöm, hogy… Hogy észrevetted. Vállat von. – Csak próbálok rájönni, hogy mi tetszene neked. Most te következel. – Igen. És mivel úgy tűnik, hogy a jellemünkhöz próbáljuk igazítani ezeket a karriernapokat, valami olyat kellene találnom neked, aminek van köze a pólóvasaláshoz vagy a hajápoló termékek használatához. A hajába túr. – Nagyon kevés hajápoló terméket használok – mondja. Lemegyünk a lifttel. – Akkor jövő szombaton ugyanekkor? Próbálom felidézni a bolt pultján álló naptárt. Nem emlékszem, hogy írtunk volna be születésnapi zsúrt. – Ja… Vagyis igen – helyesbítek, és rámosolygok, hogy lássa, szerintem is idegesítő volt, hogy az apja kijavította. –

Azt hiszem, menni fog. – Megvárjuk, míg odaállnak az autóval. – Ja, és a legvacakabb ruhádban gyere!

16. FEJEZET

Szombaton a járdán várom Xandert, hogy megelőzzem a múlt heti jelenetet. Úgy tűnik, anyu bevette ezt az osztálytársammal találkozom dumát, és amíg nem erőlteti, hogy bemutassam neki Xandert, én maradok emellett. Xander leállítja az autót, és kiszáll, még mielőtt észrevenné, hogy ott állok. Szép farmer, egy még szebb papucscipőszerű bőrcipő van rajta. A ruhájára mutatok.

póló

és

valami

– Ez most komoly? Hát nem megmondtam, hogy a legvacakabb ruháidat vedd fel? Egyenesen odasétál hozzám. Általában egy fejjel magasabb nálam, de most, hogy én a járdán állok, ő meg az úton, a szemem épp az álla magasságában van. – Neked is szia. Már egy hete nem láttam. Valami üzleti ügyben elutazott az apjával. Egy másodpercig azt hiszem, hogy meg fog ölelni, és ettől elakad a lélegzetem, de aztán végignéz magán. – Ezek a legvacakabb ruháim. Kicsit meglököm, mert már nem bírok ellenállni a vágynak, hogy hozzáérjek.

– Te hülye vagy – mondom, de tudom, hogy komolyan beszél. – Oké, akkor meg kell állnunk valahol odafelé. Megyünk pár háztömbnyit, aztán rámutatok az Üdvhadsereg parkolójára. – Itt megállunk, új ruha kell. Gyere! Átöltöztetünk. Belépünk, és rögtön megcsap az a dohos szag, amit csak régi bútorok között érez az ember. Erről rögtön eszembe jut Skye, mert sokat szoktunk ilyen helyeken időzni. – Mi a cipőméreted? – kérdezem. – Negyvenhármas. Várj csak, itt fogunk cipőt venni? Nem tudom, képes vagyok-e olyan cipőben járni, amit előttem már hordott valaki. – Azt hiszem, ez most egy filozófiai kinyilatkoztatás volt. Na, de szívás, bébi, mert vagy megteszed, vagy tönkremegy a csinos kis cipőd. – Nem bánom, ha tönkremegy a cipőm. – Várj! Azt mondtam volna, hogy van választási lehetőséged? Nem érdekes, egyértelmű, hogy nem tudsz választani. Veszünk neked cipőt. Odarángatom a cipős részleghez. Csak három pár van az ő méretében. Kiválasztom a legvisszataszítóbbat, egy neon cipőfűzős magas szárút. Aztán rákényszerítem, hogy próbáljon fel pár ruhát. Míg az öltözőben van, én szemügyre veszem a pulcsiszekciót. Átnézem a kínálatot, aztán megtorpanok. Egy borzalmas neonnarancssárga és egy egyetemi logós, kék pulcsi között ott lóg egy fekete ruha. Kézzel varrott

flitterekkel díszített, szív kivágású, egészen rövid ujjú. Megnézem a méretét. Jó lenne rám. A számat harapdálva megnézem az árcédulát is. Negyven dollár. Elég drága egy turkálóhoz képest. De jól lőtték be az árát. Ez egy vintage ruha. Még soha nem fogtam ki semmi ilyen jót. Abból, hogy eldugták két pulcsi közé, tudom, hogy már valaki más is kinézte magának, és ide rejtette, hogy később vissza tudjon jönni érte. De negyven dollár messze túl van a limitemen. Ebben a hónapban még mindig nem kaptam fizetést, és egyébként sem tudom eldönteni, hogy ha kapnék, beválthatnám-e a csekket. Anyu nem engedheti meg magának, hogy fizetést adjon nekem. Ugyan a szánalmas kis fizetésem összege nem sokkal csökkentené anyám adósságát, de én kicsit jobban érezném magam tőle. – Bele sem akarok gondolni, kik hordhatták előttem ezeket a ruhákat – kiabálja Xander az öltözőfülkéből. – Szerezzek zsepit, vagy abba tudod hagyni a sírást? Gyere ki, hadd nézzelek meg! A fekete ruha elé akasztok még egy pulcsit. Még ha lenne is negyven dollárom, ugyan hová vennék fel egy ilyen ruhát? Valami flancos eseményre, amire Xanderrel megyünk? Remélem, belőlem nem lesz olyan lány, aki olyan pasiról álmodozik, aki soha nem lehet az övé. Az öltözőfülke függönye szétnyílik, és Xander a flanelinge gombjait gombolgatva kilép. – Úgy érzem magam, mint valami gyagyás. – Nem árt, ha az ember néha gyagyásnak érzi magát.

Na, most már csak egy pulcsi kell. – Itt a dzsekim. – Az igazán nagyon drága ballonodra gondolsz? Hát, az nem lesz jó. – Leveszek az egyik vállfáról egy szürke pulcsit, és odahajítom neki két állvány fölött. – Oké, most visszaveszem a saját ruháimat. – Nem. Ezeket fogod felvenni, fiacskám. kasszánál találkozunk – mondom, aztán vetek utolsó pillantást a ruhára, és elindulok. A kasszánál álló nő pillantása azt üzeni: komoly? – Tessék – mondom, és megfordítom Xandert.

Rajta, a még egy Ez most Kihúzom

a farmer övrészéből az árcédulát. Aztán letépem az ing ujján lévőt is, és odanyújtom neki a pulcsit és a cipőt. – Tizenöt dollár lesz – mondja a nő. Xander ad neki egy húszast. – Tizenöt dollár? Az egész? Már a kocsi felé megyünk, de Xander még mindig nem tért magához. – Múlt héten egy pár zoknit vettem harminc dollárért. – De az azért van, mert egy idióta vagy. – Köszi. – Mindenesetre én bírom az új cipődet. A szemét forgatja. – Ha a megaláztatás karriernek számít, akkor már most közlöm, hogy nem érdekel. – Pedig annyira jó vagy benne.

Bekanyarodunk a temetőhöz. Xander rám néz. – Mit keresünk itt? – Felmérjük a határainkat. – Itt? – Aha. Ne feledd, hogy én morbid vagyok. Indulás! Több oka is van, hogy miért hoztam ide. Először is azért, mert ez ingyen van. Nekem nincs rá pénzem, hogy valami flancos karriernapot tartsak neki, mint amilyen egy fotózás. Másodszor pedig azért, mert őszintén meg vagyok győződve róla, hogy ha Xander bemocskolja a kezét, akkor talán sikerül kicsit lelazulnia. Eddig jól vette az akadályt, de hát persze fogalma sincs róla, mit tartogatok számára. – Jó napot, Mr. Lockwood – mondom a valamivel feljebb álló ravatalozó felé tartva. Skye apja annyira kúl. Hosszú, fehér hajával és kampós orrával úgy néz ki, mint aki maga is itt lakik a temető közepén. Mindig sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon azért van temetője, mert így néz ki, vagy azért néz ki így, mert van egy temetője. – Szia, Caymen – mondja, és felénk nyújt két ásót. – Biztosan ezt akarod? – Aha – felelem, és megragadom a szerszámokat. – Oké, már elkezdtem, hogy nagyjából lássátok a méreteket. Arra van, ott, a tölgyfa mögött. – Elővesz a farzsebéből egy walkie-talkie-t, és odaadja. – Szólj, ha van bármi kérdésetek! Adok egy ásót Xandernek. – Rendben.

– Sírásás? – kérdezi, ahogy elindulunk. – Ez most komoly? Gondolod, hogy ez tényleg szóba jöhet? – Ez nem pusztán sírásás, Xander. Hanem ez az egész hely. Egy szép, csendes élet a békés halottak között. – Te tényleg morbid vagy. A haja és az arca sáros. De még ebben az állapotban is átjön a merev tartása és az önbizalma. – Ugye nem fognak eltemetni minket? – Lebuktam. – Nem gondoltad, hogy megcsinálom, mi? Hát, tényleg, az életben nem gondoltam volna. – Voltak kétségeim. – Bárcsak hoztam volna kesztyűt – mondja, és amikor szétnyitja a tenyerét, látom, hogy van rajta egy vérhólyag. – Xander! – kiáltom elakadó lélegzettel. – Mi van? Megfogom a kezét, közelebbről is megnézem, és finoman megérintem a sebes bőrét. – Miért nem mondtad, hogy kikészíti a kezed? – Én ráhúztam a tenyeremre a pulcsim ujját. Az övé ehhez kicsit túl rövid volt. – Nem olyan vészes. Lecsatolom a farmerzsebemről a walkie-talkie-t. – Mr. Lockwood, azt hiszem, végeztünk. – Még messze nem elég mély a gödör – ellenkezik Xander. – Tudom. Úgy értettem, hogy mi végeztünk.

Hangos recsegés hangzik a walkie-talkie-ból, aztán felcsendül Mr. Lockwood hangja. – Küldhetem a traktort? – Igen. – Várj! – kiált fel Xander. – Traktorral fogják kiásni a gödröt? – Igen, már évek óta nem ásnak kézzel. Csak gondoltam, vicces lesz. – Megöllek! – Hát, ez rá a legmegfelelőbb hely. Rám veti magát, fél lábával kilöki alólam a lábam, de rögtön el is kap, és óvatosan ereszt le a földre. Nevetve próbálom kiszabadítani magam. A fejem fölött fél kézzel lefogja a karomat, lábával pedig a földhöz szegezi a lábamat. Másik kezével felkap egy marék földet, és a hajamba keni. Nevetve küzdök tovább, de aztán feltűnik, hogy ő már nem mozdul. Hirtelen nagyon is érzek minden egyes pontot, ahol a testünk egymáshoz ér. A szemembe néz, és a csuklómon lazul a szorítása. Elfog a pánik, ezért a fejem fölött belemarkolok a földbe, és az arcába kenem. Felmordul, aztán lehengeredik rólam, és felkönyököl. Egy darabig csak fekszem a puha földön. Hűsíti az arcomat. Nem tudom eldönteni, hogy tényleg megakadályoztam-e valamit, vagy az egészet csak képzeltem. Xander nagyot sóhajt. – Ez nagyon rám fért az apámmal töltött hét után.

– Nagyon szigorú veled? – Mindenkivel szigorú. – Sajnálom. – Ne tedd! Tudom kezelni. Láttam, hogy „kezeli”: bezárul, megkeményedik, elutasító lesz. De ha ez segít neki, akkor én nem fogok beleszólni. Én sem kezelem épp valami jól az anyámat. Fáj a hátam, és nagyon jólesik csak úgy feküdni. Lehunyom a szemem. Minden nagyon békés. A csend mintha rám telepedne, ahogy ott fekszem a földfalak között. Lehet, hogy itt megfeledkezhetnék mindenről, ami gondot okoz az életemben. Elfelejthetném, hogy tizenhét évesen egy negyvenéves életét élem. Ahogy ezen gondolkodom, olyan érzés kerít hatalmába, mintha valaki váratlanul kéttonnányi földet zúdított volna a mellkasomra. – Mi a baj? Kinyitom a szemem, és látom, hogy Xander engem bámul. – Semmi. – Nem úgy néz ki. Ma mintha kicsit kizökkentél volna a játékból. – Milyen játékból? – Hát abból, amikor minden alkalmat megragadsz, hogy rajtam élcelődj – mondja a kezét vizsgálva. – Ezzel kapcsolatban vagy egymillió viccet elsüthettél volna – folytatja, és újra megmutatja a vérhólyagot. – Tudom. Valóban szét kellett volna cikiznem a puha,

munkához nem szokott kezedet. – Pontosan – válaszolja, és letöröl egy kis sarat az arcomról. – Na, akkor mi van? Mi a baj? – Csak annyi, hogy néha öregebbnek érzem magam annál, amennyi vagyok. – Néha én is. De hát pont ezért csináljuk ezt, nem? Hogy szórakozzunk kicsit. Hogy ne agyaljunk azon, mit várnak tőlünk, és hogy rájöjjünk, mi mit szeretnénk. Bólintok. – Az apám belehalna, ha látna most. – Meg kellett volna hívnunk őt is, nem gondolod? Elneveti magát. – Azt mondaná, hogy inkább a halál. – De hát itt már pont az van, a halál. Megint felnevet. – Te annyira más vagy, Caymen. – Más, mint ki? – Más, mint bármelyik lány, akivel eddig találkoztam. Figyelembe véve, hogy feltehetőleg minden lánynak, akivel eddig találkozott, legalább ötvenszer ennyi pénze volt, ez nem valami nagy érdem. Erre a gondolatra szúrni kezd a szemem. – Üdítő. Melletted olyan normálisnak érzem magam. – Huh. Akkor ezen még dolgoznom kell, mert te nagyon távol állsz a normálistól. Elmosolyodik, és játékosan meglöki a vállam. A szívem nekivágódik a bordáimnak. – Caymen.

Felmarkolok még egy adag földet, és a nyakába szórom, aztán próbálok gyorsan elmenekülni. Hátulról elkap, és látom, ahogy a földdel teli keze az arcom felé közelít. De ekkor felhangzik a traktor figyelmeztető tülkölése. – Megmentettek a sírásók – mondja Xander.

17. FEJEZET

Xander felpattan, és engem is felsegít a földről. Kidobjuk az ásókat a gödörből, aztán megtol, segít kimásznom, és ő is utánam kapaszkodik. A ravatalozó felé tartunk, Xander a vállán hozza az ásókat. – Szóval itt lakik a legjobb barátnőd? – kérdezi. Bólintok. Halkan felnevet. – Te egy porcelánbababolt fölött élsz, a legjobb barátnőd pedig a temetőben. Elég ijesztő körülmények között nevelkedtél. Van bármi is, amitől félsz? Te. A szemembe néz, szinte mintha kitalálta volna a gondolatomat. De lehet, hogy az arcomra van írva, mi jár a fejemben. Megköszörülöm a torkom. – A kutyák. – Harapott meg már kutya? – Nem. De már az is elég, ha arra gondolok, hogy megharap. – Érdekes. – Na, ne már! Most ki ne analizáld! A kutyáknak éles

foguk van. És megharapják az embert. Elneveti magát. – És te? Te mitől félsz a leginkább? Elgondolkodik, megpörgeti a vállán az ásót. Vagy nem akarja megmondani, vagy nagyon erős lehet a félelme, mert beletelik egy kis időbe, mire megszólal. – Attól, hogy veszítek. Hogy hibázom. – Miben? – Bármiben. Sokszor nehezemre esik belevágni valamibe, mert még mindig jobb meg sem próbálni, mint elbukni. – De kockázat nélkül nincs nyereség. – Tudom. És mégsem… Elérjük a ravatalozó hátsó bejáratát, és nekitámasztja az ásókat a falnak. Kirázzuk a hajunkból a sarat. Aztán leporolja a hátamat. – És mégsem mi? – kérdezem, mert nem folytatja. – És mégsem tudok túllépni rajta – feleli, és a keze megáll a hátamon, én pedig lehunyom a szemem. – Lehet, hogy ki kellene próbálnod, milyen belebukni valamibe. Úgy igazán. Akkor talán nem félnél többé tőle annyira. – Akkor most hozzam a kutyákat, vagy ráér később? – Oké, felfogtam. – Igaza van. Nem mondhatom neki, hogy nézzen szembe a félelmével, amikor én sem vagyok hajlandó szembenézni az enyémmel. És itt most nem a kutyáktól való félelemre gondolok. – Szóval csak a nagy kutyáktól tartasz, vagy a kicsik is

megijesztenek? – Neked van kutyád, ugye? Egy olyan, amilyet az emberek a táskájukban szoktak cipelni. – Nem, természetesen nincs – ugrat. – Nem a méret a lényeg. Valójában a kicsik sokszor rosszabbak. Ők le tudják harapni az ujjadat. – Mondja ezt az a lány, akit még soha nem harapott meg kutya. – A gondolat, Xander, a gondolat. Kuncogva megpaskolja a vállamat, mintha csak azt szeretné jelezni, hogy a hátam már tiszta. – Mehetünk? – Igen. Ja, nem. Előbb hadd lássam el a kezed. Mr. Lockwoodnak van bent kötszere. – Bekopogok, aztán résnyire nyitom az ajtót. – Mr. Lockwood! – Belépek. – Gyere utánam! Ha jól emlékszem, valahol itt van az elsősegélydoboz. Végigmegyünk a hosszú folyosón, és kinyitom a jobb oldali utolsó ajtót. Megtorpanok, amikor meglátom Mr. Lockwoodot, aki egy asztalra kiterített holttest mellől néz fel rám. – Elnézést – mondom. A holttest egy férfié, mellkasán van egy nagy vágás, amit kapcsok fognak össze. Nyilván boncolták. Az arca beesett, nem friss halott, valószínűleg napokig volt a halottkémnél. – Semmi gond, gyere csak! A helyiség hideg, megborzongok. – Csak az elsősegélydobozra lenne szükségem. Egy kis

gézre meg fertőtlenítőre. Mr. Lockwood a szobából nyíló fürdőszoba felé int. – Ott van – mondja, és tesz egy kis alapozót a férfi arcára. Nehéz figyelmen kívül hagyni a szobában terjengő szagot. Nem borzalmas, csak tartósítószag. – Nyílt koporsós temetés lesz? – Igen. Holnap. A falra ragasztószalaggal felragasztották a férfi fényképét, amikor még élt, és Mr. Lockwood néha ránéz ellenőrzésképp. – Van vele egy kis munka – mondom. – Lassan megvagyunk – feleli, és elővesz egy kefét. – Nem szeretnéd te rátenni a pirosítót? – Xander, mit gondolsz? Esetleg még egy kis adalék a karriernaphoz? – fordulok felé, de ő dermedten áll az ajtóban, és elborzadva nézi az asztalon fekvő férfit. Az arca szinte ugyanolyan sápadt, mint a halotté. – Vagy mégsem. Odaállok elé. Beletelik néhány másodpercbe, míg végre a szemembe néz. – Jól vagy? – kérdezem. – Erre nem számítottam. De jól vagyok. – Biztos? – Igen. – Oké, erre gyere! – Beviszem a fürdőszobába, és bezárom az ajtót, remélve, hogy ha nem látja a holttestet, jobban lesz. Megfogom a kezét, és a víz alá tartva

óvatosan lemosom szappannal. A tekintete folyton az ajtó felé vándorol. – Maradj így! – szólok rá, és átkutatom a szekrényt az elsősegélycsomag után. Megtalálom, leteszem a pultra, és kinyitom. Xander elzárja a vizet, és megtörli a kezét. Letekerem a fertőtlenítő kupakját, újra megfogom a kezét, és teszek egy kicsit a sebre. – Nem fáj? – Elmegy. A lehelete csiklandozza az arcom, és hirtelen ráébredek, milyen közel állunk egymáshoz. Gézt tekerek a kezére, és ránézek. – Jobb, mint újkorában. Az arcszíne mostanra valami beteges szürkére váltott. – Köszi – motyogja, és elrohanva mellettem kiront az ajtón. Mindent megköszönök Mr. Lockwoodnak, aztán elindulok. Mire kiérek, Xander a kezével a ház falának támaszkodva öklendezik egy bokorba. Ez kész katasztrófa. Vérhólyag, hányás, a karriernapom kész csőd. – Nagyon sajnálom – mondom, és megmasszírozom a vállát. Anyu is mindig ezt csinálja, ha hányok. Nem sokat segít, de jó érzés, hogy ott van. – Jól vagyok. Mennyit is fizet a megaláztatás? Mert úgy tűnik, hogy tényleg van érzékem hozzá. – Még soha nem láttál holttestet, ugye? – Nem. – A pulcsija ujjával megtörli a száját, és felegyenesedik.

– Ezt feljegyzem: Xandernek érzékeny a gyomra. Ne próbálkozzunk olyan karrierrel, amiben durva dolgok történhetnek. Az autóhoz érve leveszi a pulcsiját (és vele együtt majdnem az alatta lévő inget is), és kibújik a cipőjéből. Aztán bevágja őket a csomagtartóba, és visszaveszi a szép ruháit. Próbálom nem a farmere derekánál kilátszó meztelen bőrét bámulni. Én is leveszem a pulcsimat. – Akarod, hogy vezessek? – kérdezem, amikor meglátom a még mindig nagyon sápadt arcát. Egy pillanatig habozik. – Nem mernéd rám bízni a kis drágádat? – Nem erről van szó… Na, jó, erről van szó. – Ez sértő. Beszáll a kocsiba. Én is bemászom az anyósülésre. – Tényleg nem fogod megengedni, hogy vezessem? A parkolós srácnak is engeded a szállodában. – Az egy parkolóban volt. Ha összetörnéd, nem barátkozhatnánk többet. És akkor mi lenne veled? – Nincs még három ugyanilyen autód? – Négy van, de hát ki számolja? Először azt hiszem, hogy viccel, de aztán… Beindítja a motort, és kikanyarodik az útra. Megnézem a műszerfalon az órát. Öt óra. Nehéz elhinni, hogy négy órát voltunk itt. Xander átsorol a jobb oldali sávba, és bekanyarodik. – Hová mész?

– Gondoltam, megvacsorázhatnánk. Van a közelben egy francia étterem, amit nagyon szeretek. Egyértelműen jobban van. – Nem lenne szabad. Anyu egész nap egyedül volt a boltban. Haza kellene mennem, és segítenem a takarításban. – Egy óra már nem számít. – Haza kellene mennem. Továbbra is rossz irányba hajt. – Na! – mosolyog rám. Esküszöm, hogy ezzel a mosollyal meg lehetne akadályozni a háborúkat. – Rendben. De aztán megyünk haza. – Természetesen. Egészen addig eszembe sem jut a bőrömre száradt sár, amíg ki nem szállunk a kocsiból, és el nem indulunk a flancos francia étterem felé. Xander földet szórt a hajamba, és még mindig érzem a fejbőrömön a maradékot. Zavartan próbálom kifésülni az ujjaimmal. Mikor belépünk, látom, hogy az előtér tele van szépen felöltözött emberekkel. Biztosra veszem, hogy a szintén szépen felöltözött hosztesz el fog küldeni minket. Végül is Xander homlokán is van egy rászáradt sárfolt. De a nő ragyogó mosollyal üdvözli Xandert. – Mr. Spence. A társasága már megérkezett. – Valóban? – Xander oldalra biccenti a fejét. – Akkor kérem, mutassa az utat! – Programod volt? – kérdezem, amikor a nő nyomában

elindulunk egy hátsó szoba felé. – Úgy tűnik, hogy a megkérdezésem nélkül szervezték a programomat. Fogalmam sincs, mit ért ezalatt, de amikor odaérünk a szobához, vagy egy tucat jól öltözött, tökéletesen kikent ember nevet fel Xander láttán. Egyikük feláll, és azt mondja a hosztesznek: – Látja? Nem megmondtam, hogy Xander Spence-szel vagyunk? – Nem kellett volna kételkednem a szavában – feleli a nő, aztán azt mondja Xandernek: – Mindjárt szólok a pincérnek, hogy vegye fel a rendelésüket. – Köszönöm – válaszolja Xander, belép, és az asztalt megkerülve egy üres szék felé tart. – Úgy nézel ki, mint aki közmunkáról jött – jegyzi meg valaki a flanelingére és koszos arcára mutatva. Xandernek nem inog meg az önbizalma. Ugyanolyan egyenesen áll, mint mindig, jelenléte szinte betölti a szobát. Valami villan a szemében, amikor megszólal: – Szóval, melyik őrült használja a nevemet arra, hogy megússza a várakozást? Az a fickó, amelyik már áll, és akinek tuti, hogy nem dioptriás a szemüvege, és feltehetőleg hetente fizet a szép barnaságáért, meghajol. – Az én lennék. – Tudhattam volna. – És a te számládra is megy – teszi hozzá a fickó. Xander körülnéz, aztán meglátja, hogy én még mindig

az ajtóban állok. – Srácok, ő a barátom, Caymen. Caymen, ők itt azok, akiket feltehetőleg nem szeretnél megismerni, de akiket – néha – a barátaimnak nevezek. Mindenfelől felháborodott kiabálás, aztán nevetés hallatszik. Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok egy ilyenfajta beavatásra. Még Xandert is alig ismerem. Így hát, amikor Xander kihúzza az előtte álló széket, és int, hogy üljek oda, legszívesebben sikítva kirohannék az étteremből. A gyomrom görcsbe ugrik. Az sem segít, hogy az asztal túlsó felén ülő egyik lány meredten bámul. Xandernek úgy látszik, nem tűnik fel, hogy sáros és alulöltözött vagyok. – Caymen. Gyere! Ülj le! Összeszorítom a fogam, mert már a nyelvemen van a válasz: „Tán látsz rajtam nyakörvet?” Lenyűgöz, hogy meg tudtam állni, hogy ne mondjam ki. A hátam mögé bökve azt motyogom: „fürdőszoba”, aztán választ sem várva eltűnök. Mikor már majdnem hallótávolságon kívül értem, egy hang azt kérdezi: – Most már kóbor kutyákkal is foglalkozol, Xander? – mire újra felcsattan a nevetés. Megfeszül az állkapcsom. Miért vagyok ilyen mérges? Hiszen ez is csak azt igazolja, amit a gazdagokról gondoltam. Lehet, hogy Xander kicsit kivétel, de ezek ott bent csak erősítik a szabályt. Irányt váltok, és elindulok a bejárat felé.

– Kölcsönvehetem a telefonját? – kérdezem a hosztesztől, amikor felém fordul. – Természetesen. Felhívom Skye-t, aki megígéri, hogy értem jön. Aztán még egyszer visszamegyek a terembe. Ahogy közeledem, Xandert nézem, aki még nem vett észre. Hallgat valakit, aki az asztal túlsó felén ül. Halványan mosolyog, de ez a mosoly közel sem tudná elhozni a világbékét. Olyan, mint egy begyakorolt mosoly. Mielőtt elérném a különtermet, figyelmeztetem magam, hogy viselkedjek. Senki nem vesz tudomást rólam, szóval nem érzem úgy, hogy nekem tekintettel kellene lennem rájuk. Odaérek Xanderhez, és lehajolok hozzá. – Mennem kell. Nem vagyok valami jól. – Kicsit mardos a lelkifurdalás, amiért hazudok, de aztán eszembe jut a kóbor kutyás megjegyzés, és már el is múlik. Xander fel akar állni. – Hazaviszlek. – Semmi gond, felhívtam Skye-t. Majd még találkozunk. – Caymen. – Nem, tényleg, minden oké. Maradj csak! Jó szórakozást! – Vállánál fogva visszanyomom a székre, és kimegyek a helyiségből.

18. FEJEZET

Megragadom az üzlet kilincsét és rángatom, de nem mozdul. – Be van zárva? – kérdezi Skye. Most veszem csak észre, hogy az ablakok sötétek. Kezemmel távcsövet formálok a szemem körül, és arcomat a kirakatra tapasztom. Anyu nincs itt. Előkotrom a zsebemből a kulcsomat, és kinyitom az ajtót. – Anyu! Nincs válasz. – Szombatonként nem hétkor szoktatok zárni? – kérdezi Skye. – Lehet, hogy nem volt nagy mozgás. Skye értetlenül néz, és meg is van rá az oka. Mi soha nem zárunk be korábban. A barátnőm nem szól semmit, csak megkerüli az egyik bölcsőt, és nekitámaszkodik a pultnak. – Mindjárt

visszajövök

–

mondom.

Benézek

a

zsúrszobába és a raktárba, de anyu nincs sehol. A kasszához lépek, és kihúzom a fiókot. Üres. Biztosan elvitte a pénzt a bankba. De miért zárt be emiatt korábban? Ennyire azért nem jöttem későn. Felrohanok a lépcsőn a lakásba.

– Anyu! Csend. A kislánykorom óta meglévő üzenetrögzítőnkön nem villog a fény. De mellette, a pulton van egy cetli. Caymen, fél hatra orvoshoz kellett mennem. Mivel nem voltál itt, úgy gondoltam, hogy bezárok, és az orvoshoz menet beviszem a pénzt a bankba. Nem kell újra kinyitnod. Úgysem volt nagy mozgás. Remélem, jó napod volt. Anyu Még

egyszer

elolvasom

az

üzenetet.

Nehéz

megmondani egy darab papír alapján, hogy mérges volt-e, aki írta. Megfordítom a lapot, és végigsimítom, hogy érezzem, milyen mélyen nyomta rá a tollat. Aztán a fény felé tartom, hogy esetleg látszik-e az írásán, hogy sietett vagy dühös volt-e. De csak úgy néz ki, mint amit egy átlagos hangulatú ember írt. Felsóhajtok, és visszateszem a lapot a pultra, aztán körülnézek. Kicsit elveszettnek érzem magam. Visszamegyek a földszintre. Skye telefonál, így hát előveszem a tisztítószert a pult takarítani. Amikor Skye leteszi, azt mondja: – Henry átnéz. Megszólal az ajtó feletti csengő. – Úgy értem, most. Felnevetek.

alól,

és

elkezdek

– Ez gyors volt. Henry int, majd felnéz. – Miért van itt ilyen sötét? A fejünk fölötti lámpákra mutatok. – Le van kapcsolva a villany. Skye kedvesen felnevet. – Szerintem arra gondolt, hogy miért vannak lekapcsolva a lámpák. Kicsit szétszórt vagyok. – Ja! Vagy úgy. Ma korábban zártunk. Na, és mit terveztek? – Skye-ról Henryre nézek. Nyilván volt valami programjuk, mielőtt felhívtam Skye-t, és megkértem, hogy hozzon haza. – Henry átjött, hogy együtt tudjunk lógni. – Ó! Klassz. Henry kétszer megcsippenti az arcát, ami cuppanós hanggal csapódik vissza a fogaira. – Izé, hát… Én Tikket is áthívtam. Nemsokára itt lesz. – Tessék? Megint cuppant egyet az arcával. – Azt mondtuk Tikknek, hogy meghívtad ide, a boltba. – Hű, de kedves vagyok. És miért tennék ilyet? Skye elmosolyodik. – Mert teljesen kész voltál, miután megcsókolt. – Ezért nem beszéltem vele az elmúlt két hétben? Mert annyira odavoltam érte? Skye vállat von. – Mondd, hogy semmi ilyet nem mondtatok neki!

– Nyugi. Lazulunk kicsit hátul, és akkor nem fogod úgy érezni, hogy csak állsz itt, és vársz rá – mondja, és berángat a raktárba. – Ezek szerint tényleg ezt mondtad neki? – kérdezem, és a kanapéra rogyok, azon gondolkodva, hogyan tudnám valahogy minimalizálni a kárt. Közben Skye és Henry valami pár hét múlva esedékes koncertről beszélgetnek. Mielőtt sikerülne bármilyen tervvel előállnom, megszólal kint a csengő, és bennem megáll az ütő. – Itt vagyunk, hátul – kiáltja Skye. Mit is akartam mondani? Helló, Tikk! Csókolóztunk? Micsoda? Hm, nem emlékszem rá. Felnézek, amikor hallom, hogy valaki belép a szobába. – Xander! – Igen, valóban kiabáltam, de egyébként lefagyva állok. Lezuhanyozott, tökéletesen tiszta, és megint olyan, mint máskor. Már attól érzem a bőrömet borító koszréteget, ha csak ránézek. Megdörzsölöm a karom. Én miért nem zuhanyoztam le? Xander odabiccent Skye-nak és Henrynek, és azt mondja: – Caymen, ezt a kocsiban felejtetted. – És magasba tartja a pulcsimat. – És ennivalót is hoztam, ha már nem tudtál maradni, hogy egyél valamit. Úgy tűnik, ez a trükkje. Hogy kajával állít be. Forrócsokoládéval, muffinnal, most meg francia finomságokkal. Leteszi a csomagot a dohányzóasztalra, és elkezd kipakolni egy csomó műanyag dobozt.

– Hát, csak két villát hoztam. Skye az asztalhoz térdel. – Kinek kell itt villa? – Letép egy nagy darab sajtos kenyeret, és a szájába tömi. – Szia. Skye vagyok. Pár hete láttalak a klubban. Xander bólint, és a rágórózsaszín feje búbjától a lógó cipőfűzős katonai bakancsáig végigméri. – Xander, ő itt a legjobb barátnőm, Skye és a barátja, Henry. – Az ő barátja – ismétli Xander. – Természetesen – felelem, és eszembe jut, hogy Xander múltkor akkor jött be az üzletbe, amikor Henry nekem énekelt. Valószínűleg azt hitte, hogy Henry az én barátom. Hupsz. Megrázza a fejét. – Örülök, hogy megismerhettelek, Skye és Henry. – Mi is – feleli Skye, és megint beleharap a kenyérbe. – Mmm, ez de finom! Xander leül mellém, és odaadja a műanyag villát. – Jobban vagy már? – Hogy jobban? – Beletelik pár másodpercbe, mire leesik, hogy ezzel jöttem el az étteremből. – Ó! Igen. Sokkal jobban. Felvonja az egyik szemöldökét, mintha tudná. – Nos, Henry – mondja aztán. – Az együttesed. Nagyon klassz. Van már lemezetek? – Nincs. Még csak dolgozunk rajta. Össze kell szednünk a pénzt a stúdióra.

– Én be tudlak vinni titeket egy stúdióba, ingyen használhatjátok, amikor csak szeretnétek. – Most szívatsz? – Nem, nem… szívatlak. Hívj fel, és megbeszéljük! Henry előveszi a telefonját, biztosra megy, hogy beírja a számot, még mielőtt Xander visszavonná az ajánlatát. Xander bediktálja a számát. – Hol vagytok? – hallom Mason hangját a csengővel egy időben.

19. FEJEZET

Tágra meredt szemmel Skye-ra nézek, aki az alsó ajkát harapdálja. – Itt hátul, Tikk! – kiáltja Henry. Felállok, és azon gondolkodom, ne állítsam-e meg, mielőtt hátraérne, de már késő. Mason teljes gyönyörűséges csupa haj és száj valójában besétál a raktárba. Ragyogó mosolyt lövell felém. – Azt hittem, hogy ott leszel a múlt héten. De eltűntél. – Három lépéssel átszeli a szobát, és cigarettacsikk- és mentoloscukorka-szagú ölelésbe szorít. – Nem gondoltam volna, hogy olyan csaj vagy, aki egy csókolózás után köddé válik – súgja a fülembe, de szerintem mindenki hallja. Aztán ad egy puszit. Na, ki a rossz időzítések nagymestere? Esetlenül megpaskolom a vállát, aztán kihátrálok az öleléséből. Csend telepedik a szobára. Óvatosan Xander felé pislantok, hogy tudjam, hogyan reagál. A szokásos komoly arckifejezéssel néz. – Haver – mondja Henry –, Xander most mondta, hogy használhatjuk a stúdióját, hogy felvegyünk pár számot. Mason értetlenül áll, úgyhogy oldalra lépek, és azt mondom:

– Mason, ő itt Xander. Xander, Mason. Xander kezet nyújt neki. Mason oldalról belepacsizik. – Hé, ember – mondja, aztán alaposan szemügyre veszi Xandert. – Már láttalak valahol – teszi hozzá. – Ott volt az egyik koncertünkön – magyarázza Henry. – Nem. Nem akkor. Nem valami lemezproducer-féle vagy? Xander kurtán felnevet. – Nem. Én Caymen egyik barátja vagyok. – Most tényleg megnyomta a barát szót, vagy csak képzelődöm? Mason homlokát ráncolva néz rám, mintha próbálna rendet vágni a gondolatai között. Aztán sűrűn pislogva azt mondja: – Nem. Nem emlékszem. De köszi a stúdiót. – Ja, semmi gond. Mason lehuppan Skye mellé a földre, és a könyökére támaszkodik. Így, hogy ő a földön hever, Xander pedig a kanapén ül, olyan az egész, mint valami élő szemléltetése annak, hogy Milyenek Is Az Ellentétek. Két ember nem különbözhetne jobban egymástól, mint Mason és Xander. És az a fura, hogy most, hogy látom Masont, rájövök, hogy valószínűleg ő illene hozzám. Egészen biztosan jobban passzolna hozzám, mint a gazdag fickó, akinél folyton azon kell gondolkodnom, miért akar velem lógni. Milyen kár, hogy nem ismerem fel a hozzám illő pasikat, nem? Nem kellene mostanra már tudnom, ki az esetem? Lassan visszaülök a kanapéra.

Nem tudom, mit mondhatnék, hogy megtörjem a zavart csendet. Lehet, hogy Xander azt hiszi, azért ráztam le, hogy egy másik pasival találkozzam? El akarom mondani neki, hogy nem tudtam, hogy Mason itt lesz, de attól csak hülyén érezné magát. Ezért aztán úgy döntök, nem mondok semmit, és inkább bekapok még egy falat csirkét, hogy ne kelljen beszélnem. – Ja – szólal meg Skye –, nézd csak, mit találtam a héten! – Kinyújtja a karját, és a csuklóján csilingelni kezd a karján lévő karkötő. – Tíz dollár volt. Mindenki közelebb hajol. Mason ujjával végigsimítja a kék követ. – Tíz dollárt pazaroltál el erre? Szerintem nem ehető. Ennyi pénzből teletömhettük volna a hűtőnket. Ugye, Henry? – Ámen, tesó – mondja Henry. – Azt hiszem, most nincs benne más, csak egy flakon mustár. – Már az sincs. Tegnap megettem – vágja rá Mason, és mi nevetünk. – Megettél egy flakon mustárt? – kérdezi Xander. – Csak úgy, magában? – Éhes voltam – feleli Mason, és megint mind nevetünk. – Én egyszer megettem egy tál majonézt, mert éhes voltam – teszi hozzá Henry. – Egyszer az apám három hétig nem vásárolt be – meséli Skye –, és én kénytelen voltam a zöldséges rekesz alján talált fonnyadt répát megenni. Mason megböki a lábam.

– Sáros a homlokod. Xander felnevet, én meg letörlöm a foltot. – Ja, ma kint ástunk a temetőben. Skye felsikkant. – Jaj! Elfelejtettem, hogy az ma van. És hogy ment? Xander összeszorítja, aztán újra kinyitja a bekötött tenyerét. – Érdekes volt. Skye sokatmondóan rám mosolyog. Mason nem érti, hogy mi van, aztán azt kérdezi: – És hogy van anyukád? – Jól. Pár másodpercig néma csend van, aztán megszólal Xander mobilja. Összerezzenek. Kicsit arrébb sétál tőlünk, felveszi, aztán azon a kemény hangon kezd el beszélni, amit, úgy tűnik, az apjának tartogat. – Honnan ismered ezt a fickót? – kérdezi Mason. – Az egyik vásárlónk unokája. – Egy gazdag vásárlóé – teszi hozzá Skye. Mason feltérdel. – És mit eszünk? Flancos kaját? – Finom – mondja Skye. – Gazdag emberek étele. Kóstold meg! Xander leteszi a telefont, és visszajön közénk. – Caymen, mennem kell. – Oké. – Örülök, hogy találkoztunk. – Amikor már majdnem az ajtónál van, rám néz, és én kapcsolok, hogy mennyire

udvariatlan voltam, ezért felpattanok, és utánamegyek. Amikor kiérek, megállok a kocsija előtt. – Érdekes barátaid vannak – mondja. Megint az a begyakorolt mosoly ül az arcán, mint az előbb, a hátsó szobában, és ez nem tetszik. – Ja, viccesek – mondom, és a zsebére mutatok. – Ki hívott? – Az apám. Szállodai vészhelyzet van. – És miből áll egy ilyen szállodai vészhelyzet? – Most épp az egyik idióta égetett vasalás közben lyukat az egyik vendég ingébe. Az én feladatom pótolni az inget, amit remélem, hogy be tudok szerezni a városban. – Az üzleti hangját használja: komoly és tárgyilagos, mintha valami kollégájával beszélne, nem velem. – Reméled, hogy kapsz ilyet a városban? – Hát, attól függ, milyen márka. Lehet, hogy ebben a pazar nagyvárosban nincs olyan bolt. És ha nincs, akkor el kell mennem érte San Franciscóba, vagy ki tudja, hová. De előbb körbenézek. – De miért ti vagytok a felelősek azért, ha valami idióta lyukat éget az ingbe? Zsebre dugja a kezét, és lóbálja a kulcsát. Ezzel azt akarja jelezni, hogy menni akar? – Mert az az idióta, aki szétégette, az egyik alkalmazottunk. Vagyis volt. Gondolom, már kirúgták. – Kirúgták? Xandernek beletelik pár másodpercbe, míg megérti, min döbbentem le.

– Miatta a cég elveszített egy fontos vendéget. A szél az arcomba fújja az egyik hajtincsemet, és amikor Xander felém nyújtja a kezét, hogy kisimítsa, gyorsan odakapok, és pár lépést hátralépek. – Hát, akkor jó szórakozást a vészhelyzet elhárításához. A földet nézi, a köztünk lévő távolságot, aztán a fejét csóválva kemény hangon azt kérdezi: – Találkozott az anyáddal? – Tessék? Ki? – Az ajakgyűrűs fickó. – Mason. Igen, találkoztak. – Csak egyszer, futólag, de pillanatnyilag nem érdekel, ha Xander többet lát bele. Dühös vagyok. Azt hittem, ő más, de ma este bebizonyosodott, hogy nem. Akartam, hogy más legyen. – Az anyád őt elfogadja, te meg azon aggódsz, hogy engem nem fogadna el? – Mason barátai soha nem neveztek kóbor kutyának. Hát miért is olyan nehéz elhinni? – Tessék? – Hallottam, minek nevezett a haverod. Kurtán, keserűen felnevet. – Ezért jöttél el? Talán kicsit tovább kellett volna hallgatóznod, merthogy az ingemről beszélt. Sintérruhának hívja a flanelinget. Összeszorul a mellkasom, és már majdnem bocsánatot kérnék, de hát nem ez az egyetlen dolog, ami zavart. – Na, akkor hála az égnek, hogy soha többé nem kell

már felvenned. Kiveszi a zsebéből a kulcsát. – Viszlát, Caymen. – Viszlát – mondom, és elindulok. Hátra sem nézek, pedig nagyon szeretnék. Szeretném, ha megállítana. És nagyon haragszom magamra, amiért erre vágyom. De nem állít meg. Amikor visszaérek a raktárba, Henry épp elpakolja a gitárját, Skye pedig a sálját tekeri a nyaka köré. Nem akarok egyedül maradni. Fáj a hasam. – Hová mentek? – Henrynek nem ízlik a kaja – mutat Skye az asztalra. – Szerzünk valami normális ennivalót a sarki benzinkúton. – Rendes ennivalót, úgymint nachót és állott hot dogot? – Pontosan – vágja rá Henry. Óvatosan töltök három másodpercnyi adag Mountain Dew-t a poharamba, aztán a Powerade-hez lépek. – Mit művel? – kérdezi Mason. Skye felnevet. – Ez az ő különleges keveréke. Múlt nyáron végig ezzel kísérletezett. És mostanra felfedezte a tökéletes receptúrát. – Ezt ki kell próbálnom – mondja Mason. A benzinkút tulajdonosa végig követi, amerre megy. A fickó nem bízik a kamaszokban, és folyton a nyomunkban koslat. Közben a napi ajánlatokat sorolja, így próbálja leplezni, hogy valójában csak figyel minket. Most épp a szárított

marhacsíkok akciójáról magyaráz Masonnek, aki azzal szórakozik, hogy olyanokat kérdez tőle, hogy összekeverheti-e a különböző termékeket. De én vagyok az egyetlen, akit szórakoztat. Skye épp mustárt nyom az óriási hot-dogjára. Befejezem az összeöntögetést, és belekortyolok a keverékbe. Tökéletes. Skye viccelődhet, de megérte a sok kísérletezés. – Te mennyit fizetnél egy ingért? – kérdezem váratlanul, mert eszembe jut, hogy Xander több száz dollárt fog kifizetni a nagyon fontos vendég új ingéért. – Ezt ötven centért vettem az Üdvhadsereg boltjában – szól közbe Mason büszkén, és a szájából lógó szárított marhahússal a valamelyik együttes logójával díszített pólójára bök. A tulaj árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát, mintha attól tartana, hogy Mason eltünteti a csomagot az inge ujjában. – Ez elképesztően jó vétel, még egy turkálóhoz képest is – bólint Skye, és szemmel láthatóan le van nyűgözve. – Ez a farmer öt dollár volt – közli Henry. – Bár hatot is megadtam volna érte – teszi még hozzá, és felhúzza az ingét, hogy jól lássuk a hátsóját. Elnevettem magam. Ők az én közegem, még a túlságosan gyanakvó benzinkúttulajt is beleértve. Mason valamit észrevesz, rámutat, aztán hangosan felkiált: – Aha! – amitől összerezzenek. – Mi van? – kérdezem.

– Hát innen volt ismerős! Lassan hátrafordulok, követve az irányt, amit mutat, és meglátom a mögöttem lévő állványon a Starz magazint. A címlap sarkában van egy fénykép Xanderről.

20. FEJEZET

Valószínűleg nem kellett volna megvennem az újságot. Már így is épp eleget bosszankodom Xander miatt. De megvettem, és most itt ülök egyedül a nappali kanapéján, várom, hogy anyu hazajöjjön, és újra meg újra elolvasom a cikket. Az van benne mindössze, hogy a Szállodaherceget múlt héten látták New Yorkban, amikor az egyik családi hotel újranyitását felügyelte. Nem csoda, ha az első találkozásunkkor nem értette, hogyhogy nem tudom, mivel foglalkozik a családja. Valószínűleg azt gondolta, hogy csak úgy teszek, mintha nem tudnám, ki ő. Ez is csak azért fordulhat elő, mert nincs kábelcsatornánk. Lehet, hogy nem tudtam biztosan, ki ő, de azt mindig is sejtettem, hogy valaki. Ezen ez a cikk sem változtat. Összegyűröm a vékonyka újságot, és a villódzó tévéhez vágom. Két másodperccel később belép anyu. – Szia – mondja, amikor észreveszi, hogy a kanapén ülök. – Jó sokáig voltál az orvosnál. – Nagyon feltűnő lenne, ha most felkapnám az újságot, így hát ott hagyom, és reménykedem benne, hogy nem veszi észre. – Bocsánat. Még elintéztem ezt-azt, miután végeztem.

Hátrabökök a vállam fölött. – Készítettem neked egy szendvicset. A hűtőben van. A tévében reklám jön, amitől megváltoznak a fények, és most így már észreveszem, hogy anyu szemei vörösek. Felülök, és felé fordulok. – Jól vagy? – Persze. Csak fáradt vagyok. – Bemegy a konyhába, amit egy fal választ el attól a helytől, ahol ülök, így már nem látom. – Tényleg? – Igen. Minden oké. Felkapom az újságot, és zsebre vágom. Miután anyu egy ideig csörömpöl a konyhában, kikiabál. – Jól érezted magad? Átszelem a négy és fél lépésnyi távot a tévéig, kikapcsolom, aztán várom, hogy anyu csatlakozzon hozzám a kanapén. – Igen. Elmentünk Skye-ékhoz, és sírt ástunk. Elég klassz volt. – Szuperül hangzik. Jó lett volna, ha be is jön a barátod. Örültem volna, ha megismerkedhetem vele. Nem, egyáltalán nem örültél volna. Utáltad volna, ha találkoztok. – Babafóbiája van. Egy gyerekkori trauma miatt. – Tényleg? – Nem, anyu, igazából nem. – Elképesztő vagy, Caymen.

– Egyre jobban érted a szarkazmust. Elneveti magát. – És ez a barát egy olyan barát? – Nem, tényleg csak barátok vagyunk. – Vagy azok vagyunk még egyáltalán? – Hát, ha erre vágysz, akkor lehet, hogy jobb, ha vigyázol. Ugye tudod, mi a különbség egy fiú barát és „a” barátod között? A szememet forgatom. – Igen, igen, tudom. – Csak egy kis távolság – mondja. – Ne törd össze senki szívét! – Anyu, tisztára olyan vagy, mint Szókratész. – Ugye? – Hallom, hogy kinyit, majd becsuk egy szekrényt, és arra számítok, hogy mindjárt kijön, és odaül mellém a kanapéra, amikor azt mondja: – Köszönöm a szendvicset, drágám. Elteszem holnapra. Már ettem máshol. – Oké. – Sajnálom, hogy így rád törtem, utána meg itt hagylak, de megyek lefeküdni. – Nyolckor? – Hosszú napom volt, az üzlet, meg aztán a rohangálás a városban. Felpattanok, és utánamegyek az előszobába. – Várj! Felém fordul. Az előszobában nem ég a lámpa, így most árnyékban állunk.

– Igen? – Kérlek, mondd el, mi van! Valami nincs rendben. – Anyuval mindig mindent elmondtunk egymásnak. A köztünk kialakult távolságról én tehetek, tudom, a sok titok miatt, de szükségem van rá, hogy beszéljen velem. A kezét nézi, aztán előbb tanácstalanul felhúzza a vállát, majd leejti. Nem néz a szemembe, amikor azt mondja: – Nincs semmi. Tényleg. – Anyu, kérlek! Tudom, hogy milyen, amikor nincs semmi, és ez most nem olyan. – Próbáltam hitelt szerezni. És elutasítottak. Nem kellene megkérdeznem, de mégis megteszem. – Hitelt mire? Anyu végre rám néz. A szemei véreresek. – Hogy kifizethessek pár késedelmes számlát – mondja, és megfogja a kezem. – De nem szeretném, ha aggódnál emiatt. Minden rendben lesz. Csak van egy kis elmaradásunk, ennyi az egész. Már volt ilyen máskor is. Reméljük, hogy jön pár jó hónap. Csak egy kicsit jobban oda kell figyelnünk. – Jobban odafigyelni? – Hogy tudnánk még ennél is jobban odafigyelni? Hiszen már így sem költünk gyakorlatilag semmire. – Ne aggódj, rendben? Minden oké. Bólintok, anyu pedig megölel. De ez nem akadályoz meg abban, hogy aggódjak. Szörnyű nyomást érzek a mellkasomban, amikor

bezárom magam mögött a szobám ajtaját. Az újság nyomja a combomat, kirángatom a zsebemből, és kisimítom. – Egyáltalán megérsz te ennyi kínlódást, Xander? – kérdezem az összegyűrt arctól. Hétfő reggel hosszan készülődöm. Egész hétvégén azon gondolkodtam, hogy mit mondjak majd Xandernek. Unom ezt a mellkasomra telepedő érzést, ami azzal fenyeget, hogy már soha el sem múlik. Amikor lemegyek, anyu épp becipzárazza a zöld bankos tasakot, és a táskájába süllyeszti. – Azt hittem, hogy már szombat este elvitted a bankba a pénzt. Összerezzen. – Megijesztettél – mondja, és végigmér. – Hű, de csinos vagy ma. Már ezer éve nem láttam rajtad ezt a pulcsit. Olyan szépen kiemeli a szemed. Ez a miatt a különleges fiú miatt van a suliból? Ha nem szeretném ennyire az anyámat, most megfojtanám. – Nem, anyu, mondtam már, hogy csak barátok vagyunk. – És nem is az én sulimba jár. És… Egy pillanat, csak nem megpróbálja elterelni a szót? Már majdnem sikerült neki. – Szóval, mi van a bevétellel? – Nem vittem be a bankba szombaton. Nem vitte el a pénzt a bankba? Az anyám kész megszállottja annak, hogy bevigye a pénzt a bankba. És nem azt mondta tegnap éjszaka, hogy adósságunk van?

Elérti a pillantásomat, mert azt mondja: – Nem nagy ügy. Átviszem, amint kinyitnak. – Oké – válaszolom, felkapom a hátizsákomat, lesimítom a pulcsimat, és elindulok az ajtó felé. A szívemen apró kis remegés fut át, most először, mióta veszekedtünk Xanderrel. Mosolyogva kilépek a hidegbe. Xander nincs ott. Az iskolába vezető út kétszer hosszabbnak tűnik a szokásosnál. Lehet, hogy azért, mert folyton hátranézegetek a vállam fölött, de lehet, hogy azért, mert direkt lassan megyek, hátha megérkezik. De nem jön. Iskola után, mialatt anyu fent beviszi a rendeléseket a gépbe, előveszem Xander fényképezőgépét, amit eddig a raktárszoba egyik fiókjában dugdostam, és készítek még pár képet a babákról. Soha nem éreztem még ennyire, hogy milyen jó lenne, ha meglenne és működne a honlap. Egyértelműen ránk férne, hogy fellendüljön a forgalom. Ahogy Aislyn élettelen szemébe bámulok a keresőn át, eszembe jut, ahogy anyu reggel ott állt a kasszánál, kezében a banki tasakkal, és próbált kitérni a kérdéseim elől. A nyakamba akasztom a fényképezőgépet, és beosonok az irodájába. Rögtön a mérlegkönyvet kezdem keresni. A piros szám mostanra még magasabb, több mint háromezer dollár. Nem kellene ennyire meglepődnöm rajta, hiszen mondta. De csak még jobban aggódom miatta. Kinyitom a fiókot, ahol a banki tasakot tartja, és

kiveszem. Be van cipzárazva. Egy másodpercig csak nézem, méricskélem a súlyát, nem akarom kinyitni, mert nem akarom látni, hogy még mindig tele van pénzzel. Fogalmam sincs, hogy mit jelent, ha még mindig benne van a pénz. Hogy anyu titkolózik előlem? Na, essünk túl rajta gyorsan és fájdalommentesen! Kinyitom, és belenézek. Üres. Ugyan a pénz eltűnt, de ez még nem bizonyítja, hogy be is vitte a bankba, suhan át az agyamon. Megszólal az ajtó feletti csengő, gyorsan visszadugom a táskát a fiókba, és előresietek. Egy magas, sötét hajú és sötét szakállú férfi áll az ajtóban. Kell egy másodperc, mire rájövök, hová tegyem, de aztán eszembe jut, hogy pár hete már járt itt az üzletben, és beszélt anyuval. – Susan itt van? – kérdezi a nyakamban lógó fényképezőgépet nézve. – Nem, nincs. – Mondhatnám neki, hogy fent van, de egyre jobban elfog az a bizonytalan érzés, ami anyu irodájában tört rám. – Megmondanád neki, hogy Matthew kereste? – Segíthetek valamiben? Megrebben a szeme, és a szája sarka is mosolyra rándul. – Nem. – És azzal már kint is van az ajtón. Elsétál a kirakat előtt. Várok pár másodpercet, aztán gyorsan én is kilépek az ajtón. A falhoz tapadok, hogy ne lásson meg. Beszáll a pár üzlettel arrébb parkoló, kék terepjáróba.

Gyorsan készítek róla pár képet, először a rendszámra, aztán a férfi arcára zoomolva. Kis híján megáll a szívem, amikor a fényképezőgép lencséjén át egyenesen a szemembe néz. Olyan gyorsan lépek hátra, hogy az ajtó fémkilincse belefúródik a hátamba. Valószínűleg nem látott meg. Eléggé rázoomoltam. Amikor visszaérek a boltba, felveszem a telefont. Már épp megnyomnám a házon belüli hívás gombját, de aztán meggondolom magam. Nem telefonon akarom elmondani anyunak, hogy Matthew itt járt. Sőt, egyáltalán nem akarom elmondani neki, hogy Matthew itt járt. Nem mintha az anyám soha nem randizott volna. Randizott… Néha. De mindig elmondta. Szóval bárki is legyen ez a Matthew, nem randizik vele. De ha nem randiznak, akkor ki ez a pasi?

21. FEJEZET

Két nappal később Xander fényképezőgépének táskáját bámulom, ami ott hever az ágyamon. Feltöltöttem a képeket a számítógépre, és elkezdtem dolgozni a honlapon. Bármi jó volt, ami elterelte a gondolataimat arról, hogy szombat este óta nem láttam Xandert. Megint lejátszom a fejemben, mi történt az este. Hozott francia kaját, beállított Mason, hátrahőköltem, amikor Xander meg akarta fogni a hajamat, veszekedtünk. Amióta ismerjük egymást, végig elutasító jeleket küldtem felé, de úgy tűnik, egészen mostanáig nem vette őket. A lábujjammal megbököm a táskát, és felsóhajtok. Két napig tépelődtem, hogy használhatom-e a fényképezőgépet kifogásként, hogy újra találkozhassam vele. Hogy bedobjam-e az én-csak-a-fényképezőgépedetakartam-visszaadni trükköt. De két gond is van ezzel. Egy, hogy fogalmam sincs, hol lakik. Kettő, hogy nincs meg a száma. Erre persze rögtön van két megoldás is. Egy, felhívhatnám Mrs. Daltont, hogy adja meg Xander számát. Kettő, beállíthatnék a Road’s End Hotelbe, és reménykedhetnék, hogy összefutok vele. A kettes számú megoldás nyer. Az agyamban tanyát ver az az őrült gondolat, hogy ha elmegyek a szállodába,

akkor valami varázslat folytán ő is pont ott lesz. Majd azt mondom, hogy a környéken volt dolgom, és akkor nem lesz olyan egyértelmű vagy ijesztő a felbukkanásom. De a dolgok soha nem úgy történnek, ahogy elképzelem őket. Így hát, amikor ott állok a szálloda elegáns előterében, és a recepcióssal beszélgetek, szép lassan elfogadom, hogy ebből nem lesz semmi. – Nálam van a fényképezőgépe – ismétlem meg. – És, ahogy már az előbb is mondtam, ha itt hagyja nálam, akkor biztosan meg is kapja. – De ha megmondaná, hogy mikor lesz itt, vagy megadná a címét vagy valamit, akkor én is el tudnám vinni neki. Szíven szúr a pillantása. Mert ez a pillantás azt üzeni, hogy Tudod te, hány lány próbálkozott már azzal, hogy megszerezze Xander elérhetőségét? Elhátrálok ez elől a pillantás elől. – Nem akarja itt hagyni? – Ez egy drága fényképezőgép – felelem, és próbálok úgy nézni rá, mintha nem bíznék meg benne. De úgy tűnik, az én tekintetem nincs rá akkora hatással, mint az övé rám. Meg kell hagyni, hogy az ő helyében én sem adnám meg magamnak Xander elérhetőségeit. Sarkon fordulok, és Xander fényképezőgépét magamhoz szorítva elindulok vissza oda, ahonnan jöttem. Na, akkor tovább az egyes számú lehetőségre. Felhívom Mrs. Daltont, hogy adja meg Xander számát. Végül is vissza kell juttatnom hozzá a fényképezőgépét. Ez nagyon

fontos. Szorosan a csuklóm köré tekertem a táska szíját, nehogy leejtsem. Teljesen elzárja a vérkeringésemet, az ujjaim már elfehérednek. Amikor elérem az ajtót, megtorpanok. Miért csinálom ezt magammal? Miért ragaszkodom ennyire ehhez az egészhez? Miért ragaszkodom ennyire hozzá? Ennek nem kellene ilyen nehéznek lennie. Ha jó ötlet lenne, akkor nem hazudnék miatta az anyámnak. És nem lenne lelkifurdalásom. Ha ez jó ötlet lenne, akkor minden sokkal könnyebb lenne. Szégyenkezve visszamegyek a recepcióhoz, és leteszem a pultra a fényképezőgépet. – Igen. Kérem, odaadná neki? A nő bólint, úgy tűnik, mondani készül valamit. Talán azt, hogy köszönöm? De aztán megszólal a telefon, felveszi, és már meg is feledkezik rólam. Nagy levegőt veszek, és távozom. Őt is magam mögött fogom tudni hagyni. Itt, ahová tartozik. A hazafelé úton látom, hogy jelmezbe öltözött gyerekek lepik el a környéket. Hogy feledkezhettem meg róla, hogy halloween van? De a gyerekeket leszámítva Old Town üres. Nem sokan laknak errefelé, az üzleti negyedben. Leparkolok a kis sikátorban, és a hátsó ajtón megyek be a házba. Az üzlet sötét, ahogy hagytam. Nemsokára kilenc óra van, és a legújabb szokásaiból kiindulva arra számítok, hogy anyu már ágyban lesz, de a kanapén ülve találom. Egy filmet néz. Rám néz, és elmosolyodik.

– Azt hittem, elmentél valami buliba, csak elfelejtettem, hogy szóltál róla. – Nem. Valahogy meg is feledkeztem róla, hogy halloween van. Anyu megpaskolja a mellette lévő párnát. – Mit nézel? – Nem tudom, valami Hallmark klasszikust. Lehuppanok mellé a kanapéra. – Hadd találjam ki! A nő rákos, és a férfi nem tudja, de mindig is szerette. – Nem. Azt hiszem, a kisfiú beteg, és az anyja most jön rá, hogy mennyi időt pazarolt el a munkájára. Magamra húzom az anyu hátát borító takaró sarkát. Egy szót sem szólunk, csak nézzük a filmet, de jó érzés, otthonos. Mire véget ér a film, már sokkal jobban érzem magam. Hiányzott anyu. Hiányzott ez az egész. Másnap, amikor a boltba igyekszem, összefutok az épp kifelé tartó postással. Köszönésképp bólint, én pedig rámosolygok. Anyu a pult mögött állva lassan lapozgatja a postát. Eszembe jut, hogy esetleg azért ilyen ráérős, hogy minél később szembesüljön a kifizetésre váró számlákkal, amikre nincs pénzünk. Mikor a kupac végére ér, felnéz. – Szia! – Szia. Felemeli a borítékokat. – Kezdesz beidegesedni? – kérdezi. – Igen – felelem. Nem is sejti, mennyire.

– Szerinted mikor hallasz felőlük? – Kik felől? – Hát a Berkeley-ről, a Sac State-ről, a San Franciscóról, tudod, az egyetemekről! – Ja, vagy úgy. – Ahhoz előbb jelentkeznem kellene rájuk. – Egyelőre még nem. Szerintem április táján. – Valójában nagyon jól tudtam. Tudtam, hogy gyorsan közeleg az egyetemi jelentkezések dátuma. Még mindig nem mondtam el neki, hogy azt tervezem, kihagyok egykét évet. – Áprilisban? Az még olyan messze van. Nekem olyan, mintha máris itt lenne a nyakunkon. Anyu elmosolyodik, beteszi a levélkupacot a fiókba, aztán a hátsó pulton lévő, a szánalmas kis programunkhoz képest túlméretezett naptárunk felé fordul. Letépi a legfelső hónap lapját, gondosan összehajtja, és beteszi az alsó szekrénybe, hogy a jövő generációi lássák majd, hogy a világ legunalmasabb évét tudhatjuk magunk mögött. – Egy új hónap – mondja aztán. – Itt az ideje, hogy beosszuk az életünket. – Felemeli a tollat, készen arra, hogy betervezze az életemet a kis dobozkákba, a helyére, ahová tartozik. – Ezen a héten van valami iskolai különfoglalkozásod? – Nincs. Holnap lesz egy nagy dolgozatom, szóval lehet, hogy ma este tanulnom kellene. Kihúzza nekem a ma este öt utáni sávot. – Jövő hét szerdán cégtulajdonosok találkozója lesz.

Beírja a naptárba, hogy hat óra, de nem ír mellé mást. – És hol lesz? – Nem tudom. Felváltva tartjuk a különböző üzletekben. – Akkor hogyhogy nálunk még sosem volt? – Mert a mi boltunk túl kicsi ehhez. – A gyakorlatilag üres naptárra néz. – Van még valami? A szombati napot nézem, amikor Xanderrel karriernapot szoktunk tartani. Most ő jönne. – Nincs. Semmi. – Hű, de izgi hónapunk lesz! Nem is tudom, hogy fogjuk bírni ezt a rengeteg programot. – Nincs egy születésnapi zsúr sem? – Egyelőre nincs. Leteszi a tollat, és előveszi a tisztítószereket. Azon kapom magam, hogy egész délután a naptárt bámulom, és a szerdára fekete tollal beírt találkozót. Vajon miért gyanakszom? Az elmúlt hónapokban végig hazudtam az anyámnak arról, hogy kivel lógok. Lehet, hogy ő is hazudik nekem? Beugrik Matthew neve, és gyorsan megpróbálom elhessegetni. De ott marad. – Anyu, ki az a… A mondatom közepén megszólal az ajtó feletti csengő. Odanézek, ostoba módon azt remélve, hogy Xander az. De nem ő jött. Hanem Mason.

22. FEJEZET

Anyu elmosolyodik. – Szia. Mason, ugye? Emlékszik rá, hogy hívják? – Igen. Jó napot. Örülök, hogy újra látom. Azt reméltem, hogy elrabolhatom Cayment egy-két órára, persze csak ha nem gond. – Az égvilágon semmi gond vele. Hová mentek? – Próbálunk a zenekarral, és fontos lenne a véleménye néhány számunkkal kapcsolatban. – Ő még nem tudja, hogy zenével kapcsolatban az én véleményem mit sem ér – mondom anyunak. – Szuperül tud véleményt mondani – nyugtatja meg anyu úgy, mintha Mason valóban aggódna. Mason elmegy mellette, és látom, hogy anyu szeme megakad a vádliján. Rá is mutat. – Ez mit jelent? Mason kicsavarja a lábát, és úgy néz a tetoválására, mintha már el is felejtette volna, hogy ott van. – Egy kínai szimbólum. Azt jelenti, hogy elfogadás. – Nagyon szép – mondja anyu. – Köszönöm – feleli Mason, aztán hozzám fordul. – Kész vagy?

– Persze. Köszi, anyu, nemsokára itthon leszek. Mason átkarol a nyakamon. Kezdek hozzászokni, hogy neki ekkora igénye van az emberi érintésre. Most valahogy nekem is szükségem van rá. Oldalba bököm a könyökömmel. – Rövidnadrágban novemberben? – Annyira nincs hideg. Természetesen igaza van. Kalifornia partjainál november eleje is kábé olyan, mint bármely másik hónap eleje. – És hol próbáltok? – kérdezem. Egy lila furgonra mutat. – Egy furgonban? – Nem, azzal megyünk oda. Kinyílik a furgon oldalsó tolóajtaja, és Skye kászálódik ki rajta mosolyogva. – Nem gondoltam volna, hogy ki tud imádkozni abból a boltból. – Miért nem? – Mert annyira felelősségteljes vagy. De állította, hogy sikerülni fog. Nagyon úgy tűnik, hogy alábecsültem Tikk vonzerejét. Szerintem meg sokkal inkább az én magányomat becsülte alá. Masonnek jó illata van, és kicsit közelebb hajolok a mellkasához. – Hát, anyunak jó kedve volt. Igazából ő döntött. – Ó! – szólal meg Mason. – Ezt nézzétek meg! – Kinyitja az anyósülés melletti ajtót, és gyakorlatilag fejest ugrik az

autóba, aztán felvesz valamit a padlóról. A Starz magazin az. – Egy újabb cikk. Kezdheted gyűjteni őket. Végül is ezek a belépőink a sikerhez, nem? Felkapom az újságot, és gyorsan végigfutom a címlapot, míg megtalálom Xander képét a felirat alatt: Xander Spence-t és Sadie Newelt együtt látták hétvégén Los Angelesben. A képen Xander egy rövid, sötét hajú, hosszú lábú lány kezét fogja. A gyomrom görcsbe ugrik, és úgy érzem, mindjárt elhányom magam. Hát, úgy tűnik, Xander többet is kapott múlt hétvégén, mint egy inget a vendégüknek. A cikkhez lapozok, és olvasni kezdek. Xander Spence-t, a jól menő szállodalánc-tulajdonos Blaine Spence fiát múlt hétvégén az Oxygen klub előtt látták barátnőjével, Sadie Newel színésznővel, akivel már hosszú ideje együtt járnak, és aki az elmúlt hat hónapban Párizsban forgatott… A barátnője, akivel már hosszú ideje együtt járnak? Nem tudom továbbolvasni a cikket, mert elhomályosodik a szemem. Kizárt, hogy emiatt elbőgjem magam! Hiszen már elengedtem Xandert. A fényképezőgépét is visszaadtam – emlékeztetem magam. Azzal számoltam le vele. De titokban, valahol mélyen azt reméltem, hogy azért majd felbukkan. A szám belsejét harapdálva próbálom visszatartani a könnyeimet. – Hű, érdekes egy cikk! – mondom. – Láttak két sétáló embert. Hát, ez aztán a hír! Hat hónapig. A lány hat hónapig nem volt itt, mert forgatott. És Xander addig velem ütötte el az időt. Az

agyam ezt a pillanatot választja arra, hogy felidézze, mennyire plátói is volt a kapcsolatunk. Hogy Xander soha nem jött túl közel hozzám, hogy amikor Masonnel beszélt, hangsúlyosan csak egy barátként emlegette magát, és amikor elmentünk együtt valahová, azt sosem nevezte randinak. Ezek csak karriernapok voltak. És hogy már hetek óta felém sem nézett. Hülye agyam! Miért nem tudta kicsit korábban elmondani nekem mindezt? Nyilvánvaló, hogy félreértelmeztem Xander reakcióit. Ostobának érzem magam. Ő tényleg csak barátkozni akart velem. Visszanyelem a sírást. Rendben. Pont erre volt szükségem. Tiszta lapra. Meg egy filmforgatásra. Megnézem Sadie Newel fényképét. Szép, kifinomult, sokkal inkább Xander esete. Henry lép ki a furgon mögül. – Na, készen álltok, hogy felvegyük életünk első számát? – Feltartja a telefonját. – Xander azt mondja, hogy a stúdió most épp tök üres. – Jól vagy? – kérdezi Skye halkan. Közé és a dobos, Derrick közé préselődve nyomorgok a középső ülésen. – Remekül vagyok. Miért is ne lennék? – Azalatt, hogy remekül vagyok, azt értem, hogy ki vagyok akadva. Mindjárt találkozunk Xanderrel. Szembe kell néznem vele. Nem jó hír. Most, hogy teljes valóságában felfogtam a hírt, azt fontolgatom, hogy esetleg kivetődjek a furgonból. – Csak mert most tudtad meg, hogy barátnője van – bök

Skye az újság felé, amit valaki hátrahajított a furgonban, és véletlenül pont a lábam alatt kötött ki. (Vagy még az is lehet, hogy szándékosan nyomtam Sadie arcába a sarkam.) – Ennyire nyilvánvaló volt? Vállat von. – Azért talán nem véletlenül vagyok a legjobb barátnőd. Ismerlek. – Ja, hát, már túl vagyok rajta. – Ez gyorsan ment. – Csak azért, mert azóta próbálom túltenni magam rajta, amióta megismertem, szóval mindig egy lépéssel magam előtt járok. Megpaskolja a térdemet, de mintha azt gondolná, hogy tagadásban vagyok. Nem vagyok tagadásban. Jó, oké, totálisan tagadásban vagyok, de muszáj, hogy úgy tegyen, mintha nem lennék, míg végül úgy nem érzem magam valóban is, ahogyan most állítom. Remélem, hogy a stúdió és Xander nem egy csomagajánlat része. Mert pillanatnyilag nem állok készen rá, hogy találkozzunk. Teljességgel elképzelhető az is, hogy csak odaszólt a stúdióba, hogy jövünk. Ez még nem jelenti azt, hogy ő is ott lesz. Legalábbis erről igyekszem meggyőzni magam a tizenöt perces út alatt, miközben az együttes tagjai egymást túlordítani izgalmukban. Áthajtunk egy ellenőrző ponton, keresztül egy kovácsoltvas egy kővel kirakott kocsi behajtóra.

próbálják biztonsági kapun, rá Abban a

másodpercben, amint meglátom a hatalmas szökőkutat, és a házat, aminek több ablaka van, mint ameddig el tudok számolni, rájövök, hogy a stúdió és Xander nagyon is egy csomag. Merthogy egy épületben laknak.

23. FEJEZET

Xander a kör alakú kocsifelhajtónál vár minket. Próbálok megbújni a többiek háta mögött. Közben azon morfondírozom, mennyire szégyelljem magam az elmúlt hónapok alatt tanúsított magatartásom miatt. Vajon ő is érezte, milyen vadult vert a szívem, ahányszor csak a közelembe ért? Vajon tényleg buta őzikeszemekkel bámultam rá? Skye-nak feltűnt. Valószínűleg neki is. És most azt fogja hinni, direkt megkértem a bandát, hogy én is hadd jöjjek velük, hogy találkozhassam vele. – A stúdió a ház háta mögött van – mondja, amikor a srácok elkezdik kipakolni a hangszereket a furgonból. A hangja hallatán megint szúrni kezd a szemem. Átkozom magam. – És bár ti tudjátok, de a stúdióban vannak hangszerek is, ha nem akarjátok mindezt becipelni – folytatja. – Állat – mondja Mason, és visszateszi a gitárját az autóba. Henry bezárja a hátsó ajtót. – Gyertek utánam! – mondja Xander. Egy perc múlva meglát. Eddig elég ügyesen megbújtam Skye mögött, a basszusgitáros Mike és a dobos Derrick között. Xander a szemöldökét ráncolva néz. – Szia. Nem tudtam, hogy te is jössz.

– Én sem – felelem. Tudom, hogy a hangom éles és nyüszítő, mert a torkom annyira összeszorul, de próbálok úgy tenni, mintha tökéletesen jól lennék. Xander egy másodpercig habozik, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak annyit szól: – Oké, induljunk! Int, hogy kövessük. Rájövök, hogy azt szeretné, ha felzárkóznék hozzá, és mellette mennék. Csak onnan tudom, hogy párszor hátranéz a válla felett, amíg átvágunk az óriási udvaron, és elhaladunk a medence és a kosárlabdapálya mellett. De maradok a helyemen, két, gyakorlatilag idegen fickó között, és hallgatom, ahogy egymást ugratják. Meg fogom mutatni neki, hogy tisztában vagyok vele, kizárólag barátok vagyunk. Hogy mindig is csak azok voltunk. És nemcsak ezt, hanem azt is, hogy vannak más barátaim is, és nem kell attól tartania, hogy rávetem magam. – Oké, srácok – mondja, kinyitja az ajtót, és leteszi a bal oldali kis asztalra a kulcsát és a mobilját. – Ismerkedjetek össze a kis játékszerekkel! Én addig beizzítom a berendezést. A banda rögtön nekiesik a hangszereknek. Xander az üvegfal innenső oldalán állva elkezdi állítgatni a különböző gombokat és szabályzókat. Skye odalibben a Xander mögötti kanapéra, én meg csatlakozom hozzá. Xander bezárja a kifelé és a benti helyiség felé nyíló ajtókat, ahol az együttes már el is kezdett játszani, és ezzel kizár minden hangot. A széke felé tartva rám mosolyog.

Az ostoba szívem – ami még nem kapta meg az infót arról, hogy barátnője van – vadul zakatolni kezd egyetlen mosolyától. – Van üdítő meg ez-az a hűtőben, ha szomjasak a hölgyek – mutat a sarokban álló, rozsdamentes acél hűtőszekrény felé, aztán a fülhallgatót az egyik fülére szorítva hátat fordít nekünk, megnyomja az egyik gombot, és beleszól a mikrofonba. – Na, kezdjétek el, játsszátok le párszor a számot, és majd szólok, ha felvehetjük. Elengedi a gombot, és felénk pördül a forgószékében. Annyival könnyebb dolgom lenne, ha Xander kevésbé lenne… Kevésbé lenne mi? Magabiztos? Vonzó? Csábos? Igen, az jó lenne. Akármire is igyekszik emlékeztetni az agyam, az van, hogy Xander flörtöl. Ha az én barátom lenne, és úgy lógna egy lánnyal, mint ő velem, akkor nagyon, de nagyon dühös lennék. – Mi van? – kérdezi. – Tessék? – Bámulsz. – Nem is! – kiáltok fel. – De bámultál. Ugye, hogy bámult? – kérdezi Skye-t. – Igen, bámultad. – Hát, csak azon gondolkodtam, hogy vajon mi értelme az életednek. – Hogy tessék? Körbemutatok az elképesztő stúdión, ami a hátsó udvarukban áll. – Hogy tudod magad reggelente rávenni, hogy felkelj,

amikor ennyire nyomasztó jövő vár rád? – Az az igazság, hogy már van valaki, aki próbál segíteni rajtam emiatt. Remélem, valahogy rávezet arra, mit tartogat számomra a jövő. A szavai rögtön eszembe juttatják, hogy miért is kezdtünk el anno együtt lógni. Mert – szerinte – egy cipőben járunk. Lehet, hogy úgy hitte, én jobban megértem, mint mások. De nem értem meg jobban. Egymás tökéletes ellentétei vagyunk. Kinyílik a helyiségbe vezető ajtó, ahol az együttes játszik. Mason kicsúzlizza magát az ajtófélfától, átrepül Skye-on és rajtam, végül rajtunk landol, és fejét az ölembe teszi. – Azt hiszem, mi készen vagyunk – mondja Xandernek. – Rendben. – Xander vár egy percet, valószínűleg arra számít, hogy Mason feláll. Aztán a vádlija felé biccentve megjegyzi: – Klassz tetkó. – Köszi. Ha már szóba került… – kezdi Mason rám nézve, és az ujja köré tekeri az egyik hajtincsemet. Hálás vagyok a figyelemért. Ettől kicsit kevésbé érzem hülyén magam amiatt, ahogy Xanderrel viselkedtem. Hogy lássa, hogy nem sóvárogtam utána. – Az anyukád gúnyolódott, vagy szerinted tényleg tetszett neki? – Anyu nem az a gúnyolódós fajta.

ma

Mason felnevet. – Komolyan? Akkor te hogy tudtál ilyen mesteri szintre fejlődni ebben? Csak nem az apád ilyen szarkasztikus? Mintha a banda többi tagja megérezte volna, hogy

bedobták a világ elképzelhető legkellemetlenebb témáját, hirtelen mind megjelennek a helyiségben, ahol egyszerre fullasztóvá válik a levegő. A mellkasom összeszorul, mintha csak azt akarná mondani, hogy nem tudhatom, soha nem találkoztam vele. – Nem tudja – szólal meg Skye, amivel kicsit sem segít a helyzetemen. – Tényleg? – kérdezi Mason. – Nem ismered az apádat? Mi a sztori? Nyugtalanul fészkelődöm, és azon gondolkodom, hogy tudnék valami viccel kimenekülni ebből a beszélgetésből. Xander az órájára néz. – Srácok, nekem tartanom kell az időt. Szerintem vágjunk bele. – Egy másodperc töredékéig elkapja a pillantásom, amiből tudom, hogy csak miattam csinálta. Mason lehengeredik a kanapéról. Úgy tűnik, pont olyan könnyen megfeledkezett az apámról, mint ahogy szóba hozta. Bárcsak én is ilyen könnyedén meg tudnék feledkezni róla! A zenekar úgy játszik előttünk, mintha valami némafilmet néznénk. Xander, fülén a fejhallgatóval, a gombokat és a szabályozókat állítgatja. Nem tudom, mi a célja ezzel, de úgy tűnik, ő igen. Skye feláll, és hoz magának egy üdítőt a hűtőből. – Te is kérsz? – kérdezi. – Én megvagyok. Visszaül mellém a kanapéra. – Hogy vagy?

– Remekül. – Egyébként már értem. – Mit értesz? – Őt. Hogy miért bírod. Van benne valami – bök Xander háta felé. Nem beszélünk hangosan, és Xander fülén ott a fejhallgató, mégis szeretnék rápisszegni Skye-ra. – Már mondtam. Vége. Skye, a barátnője egy színésznő. Ő csak a szemét forgatja. – A színésznőket túlértékelik. Harcolj érte! Felállok, szeretném valahogy levezetni a fölös energiáimat. – Az nem verseny, amikor az egyik már nyert. Xander telefonja megszólal az ajtó melletti asztalkán. Szemmel láthatóan nem hallja, mert egyáltalán nem reagál. Alig egy lépésre állok a mobiltól, így hát engedek a kíváncsiságomnak, és megnézem a világító kijelzőt. A fotót látom meg elsőként. Egy sötét hajú lány nevet rajta. Nem is kell látnom a kép alján a nevet, hogy tudjam, ki az, de azért megnézem. Sadie. – Látod? – nézek felvont szemöldökkel Skye-ra. – Ez most komoly? – kérdez vissza. Bólintok, és mialatt Xander hátát nézem, meg az üvegfal mögött játszó együttest, hirtelen erős felindulásból, amilyet még soha nem éreztem, felveszem a telefont, és beleszólok. – Halló! Skye akkorára tátja a száját a döbbenettől, hogy már attól tartok, kiakad az állkapcsa.

– Halló…! Xander…? Nem hallak valami jól. A kocsiban vagyok. – A hangja annyira normális. Már láttam pár Sadie Newel-filmet, de ez a kiadása nem úgy beszél, mint a kifinomult moziverzió. Most, hogy felvettem a telefont, nem tudom, mit mondjak. – Nem Xander vagyok. Mindjárt adom. – Nem hallak. Mi van? Ááá! Figyelj, nagyon rossz a vonal, de sürgősen szükségem van a varázslatos képességeidre. Majd visszahívlak, amint a szállodába értem. – A telefon elnémul, én pedig úgy dobom vissza az asztalra, mintha attól tartanék, hogy mindjárt felrobban. Skye kuncog. – Te bolond vagy. – Nem tudja, hogy én voltam. Majd később visszahívja. Xander megpördül a székén, amitől elakad a lélegzetem. – Nem akarjátok meghallgatni? – kérdezi, leveszi a fejéről a fülhallgatót, és felénk nyújtja. – De! – pattan fel Skye, és előrelendül. Amint elhelyezkedik a Xander mellett álló széken, hogy meghallgassa a fiúkat, Xander megpördül, és szembefordul velem. – Szóval miért nem ez? – kérdezem, és visszaülök a kanapéra. – Tessék? – Hogy miért nem akarsz zenét csinálni, és abból élni? Úgy tűnik, hogy ez a szenvedélyed.

Előregurul a székével, amíg végül összeér a térdünk. – Az apám soha nem adna pénzt ilyesmire. A térdünket bámulom. Felmerül bennem, hogy kihasználom, hogy gurulós széke van, és ellököm magamtól. De ellenállok a kísértésnek. – De hát megépíttette ezt a stúdiót, nem? – Az idősebb bátyám akusztikus gitáron játszik. Ez itt azért lett, hogy le tudja vezetni a kreatív energiáit. Csak hobbi. Sokat voltam itt vele, és megtanultam, hogy kell csinálni. De az apám szerint ez nem karrier. – Azt hittem, nem érdekel, mit gondol az apád – mondom. Összeszűkül a szeme, mintha komolyan mérlegelné a kérdést. – Azt hiszem, az érdekel, hogy mit gondol az apám pénze – feleli aztán, és megdörzsöli a nyakát. – Anélkül nem tudok megszabadulni tőle. Olyan ez, mint valami kétélű kard. Értem, mit mond. Kell neki a pénz, hogy egyetemre mehessen, saját karrierje lehessen, és aztán saját pénze. De nem vagyok biztos benne, hogy Xandert tényleg csak a pénz érdekli-e. Úgy tűnik, rengeteg energiát fektet abba, hogy felbosszantsa az apját. Szerintem nagyon is érdekli, hogy mit gondol. Az üvegfal másik oldalán Mason lehunyt szemmel énekel. Nevetségesen néz ki. Xander az öklével finoman megütögeti a térdemet, hogy figyeljek rá.

– Örülök, hogy itt vagy. Nem hittem, hogy… Oldalra hajtott fejjel várom, hogy befejezze a mondatot. – A múlt szombaton… Mikor szó nélkül visszavitted a fényképezőgépemet… – Mélyen a szemembe néz. – Igen? – kérdezem, és majd belepusztulok, hogy miért nem fejezi be a mondatait. Hogy mi az, amit nem mond ki. Őt is annyira zavarta volna, hogy úgy lett köztünk vége mindennek, mint engem? – Ezen a hétvégén nem leszek a városban, de mit szólnál a jövő szombathoz? Csináljuk még? Pislogok párat. Ezt szeretné? Hogy legyen még karriernapunk? Skye felsikít, én meg megijedek. – Ez elképesztő volt – mondja, és feláll. Xander is. Odamegy a pulthoz, és megnyomja a mikrofon gombját. – Na, ez megvolna. Jó munkát végeztetek, fiúk. – Odalép az asztalhoz, zsebre vágja a kulcsát és a mobilját, aztán bocsánatkérően néz rám. – Nem tudtam, hogy te is jössz. És sajnos tényleg mennem kell. – Az órájára néz. – Húsz perc múlva a repülőtéren kell lennem. – Szinte biztos vagyok benne, hogy egyedül is kitalálunk a kocsihoz. – Akkor jövő szombaton találkozunk? Szívem szerint azt mondanám: – Nem tudom, szerintem előbb beszéld meg a barátnőddel! Az előbb hívott. Ne kérdezzük meg, mit

gondol róla? De nem teszem. Csak bólintok. Mert barátnő ide vagy oda, szeretnék találkozni vele szombaton. Úgy tűnik, sokkal kevésbé vagyok túl rajta, mint reméltem, és utálom magam, hogy ilyen gyenge vagyok.

24. FEJEZET

Hétfő reggel elköszönök anyutól, és felkapom a hátizsákomat, amikor kopogtatnak. Kinézek, és látom, hogy Xander az, kezében két pohárral. A szívem azonnal a torkomban dobog. Nem, nem, nem, nem, nem. Ez nem lehet igaz. Barátnője van. Ha tudnám… A szívem dupla tempóval dübörög a mosolya láttán. Ha nem csak a szívem tudná úgy, hogy van köztünk valami, akkor most rögtön kinyitnám ezt az ajtót, és felvállalnám, hogy csalódást okozok az anyámnak. – Ki az? Ez itt nem a megfelelő pillanat. Anyuval most végre megint jóban vagyunk. Megrázom a fejem: ne! De ahelyett, hogy Xander elmenne, vigyorogva feltartja a poharat, mintha azt mondaná: nem megyek el, úgyhogy jobb, ha beengedsz. Összeszűkült szemmel nézek rá, és halványan elmosolyodom. Oké, ha így, hát így. Kezdődhet a játék. – Úgy tűnik, Mrs. Dalton unokája az. Aki itt járt a múltkor, hogy elvigye neki a babát. Megmondom neki, hogy ma kilenckor nyitunk, és hogy jöjjön vissza később. – Jaj, ne, drágám! Mrs. Dalton a legjobb vásárlónk. Miért nem engeded be, és kérdezed meg, mit szeretne?

Vagy akkor így. A csudába! Lassan kinyitom az ajtót. – Szia – mondom. Ismerős illata beáramlik a bejövő szellővel, és nem sokat javít vadul kalapáló szívem helyzetén. Nagy levegőt veszek. – Még nem vagyunk nyitva. A nagymamád szeretne valamit? Belekortyol a kezében tartott pohárba, aztán a kezembe nyomja. Összerezzenek. Anyu már pusztán ettől azt hiheti róla, hogy ő a legellenszenvesebb gazdag fickó a világon, aki úgy gondolja, hogy majd tartom a poharát, amíg ő vásárolgat. – Szeretnék megismerkedni az anyukáddal – mondja elég hangosan ahhoz, hogy anyu is hallja. – Hát persze, az édesanyám sokkal többet tud a babákról, mint én – fordulok anyu felé. – Anyu, ő itt… Izé… Elnézést, mit is mondtál, hogy hívnak? Wellington, vagy valami ilyesmi? Xander értetlenül összeráncolja a szemöldökét, de látom rajta, hogy viccesnek találja a dolgot. – Nem, nem ez a neved. Akkor, hát… – Xander. – Valóban. Tudtam, hogy valami fura neved van. – Caymen! – szól rám anyu. – Elnézést, a lányomnak meglehetősen száraz a humora. De csak viccelt. – Amikor Xander legutóbb itt járt, nagyon érdekelték az alvóbabák. Nem azt mondtad, hogy felvidul a szíved, ha csak rájuk nézel? – Nem emlékszem, hogy említettem, de eléggé úgy

hangzik, mintha én mondtam volna. Elnevetem magam, aztán az ajkamra harapok, hogy ne válaszoljak. – Anyu, esetleg megmutathatnád neki a kollekciót. Anyu oldalra billentett fejjel néz rám, szemmel láthatóan nem érti a dolgot. Később biztosan le fog szidni. Tuti, hogy érzi, hogy ismerem Xandert. Sürgősen ki kell jutnom innen. Megrázom a kezemben tartott forrócsokoládéval teli poharat, és úgy teszek, mintha üres lenne. – Kint van egy kuka. Majd én kidobom helyetted. – Megint anyu felé fordulok. – El fogok késni. Suli után találkozunk. – Szép napot, drágám! Kimegyek, és közben hatalmas, ártatlan szemeket meresztek Xanderre. Valami szomorúság telepszik rám, és nem tudom, hogy nem azért-e, mert megint hazudtam anyunak. Pedig igazán szeretném, ha megismerné Xandert. Sőt, nemcsak azt, hogy megismerje, hanem azt is, hogy megkedvelje. Már csak tízlépésnyire vagyok az iskolától, amikor valaki megragadja hátulról a karomat, és megállít. – Micsoda dög vagy te! De nyilván tudod magadról, nem? – súgja Xander a fülembe. Elengedi a karomat, én meg mosolyogva felé fordulok. – Nem, az te vagy. Mondtam, hogy még nem akarom, hogy megismerkedj az anyámmal. De te úgy döntöttél,

hogy akkor is találkozol vele. – Valóban. Szerettem volna, ha látod, hogy engem kedvelnek az anyukák. És a tiéd sem kivétel: imád engem. A szívem ugrik egyet. – Tényleg? – Mondjuk arra nem számítottam, hogy ez százötven dolláromba fog kerülni, de odavan értem. Ó! Naná, hogy anyu kedveli. Hiszen vásárló. – Vettél egy babát? – Nincs nála szatyor, így hát megmarkolom a dzsekije gallérját, és szétnyitom a kabátot. – Nincs rajtam, te nő! Betettem az autóba. – Kit vettél meg? – Ugye nem várod el tőlem, hogy emlékezzek rá? – De hát tudom, hogy emlékszel rá. – Daphnét. – Egy vinnyogót vettél? – Igen. Annyira frusztrált voltam, és annak a babának az arckifejezése tökéletesen tükrözte az érzéseimet. Majd ezt kapja tőlem a nagymamám a születésnapjára. – Végignéz magán. – Tényleg azt hitted, hogy a kabátomban rejtettem el a babát? Most veszem csak észre, hogy még mindig szorosan markolom a dzsekijét. – Ha az egód belefér, akkor bármi lehetséges. – Már épp elengedném, amikor kezét az enyémre teszi, meleg tenyerével hozzápréselve a mellkasához. A márkás inge kigombolt nyakát bámulom, és próbálok

úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy ő meg engem bámul. Osztálytársaim mennek el sorban mellettem, sietnek az órára, és érzem, ahogy megnéznek. – Azt hittem, nem is vagy a városban. Picit megvonja a vállát. – Visszajöttem. – Azt hittem, nem is találkozunk jövő szombatig – mondom egészen elhaló hangon. – Nem tudtam kivárni. A szívem hangosan dübörög a fülemben. – Egyébként mi lett a múltkor? – Mivel? – kérdez vissza gyengéden. De az is lehet, hogy csak nem hallom jól e miatt a fülbedübörgés-dolog miatt. – Az évtized szállodai krízisével. Találtál másik inget? – Igen. Nem kellett hozzá több, mint elugranom Los Angelesbe. Vagy úgy. Los Angelesbe, ahol találkozott Sadie Newellel. Rögtön oda a jókedvem. – Ez minden? Bólint. Már épp elhúznám a kezem, amikor azt mondja: – Nem jönnél el velem a jótékonysági rendezvényre? – Tessék? – Két hét múlva lesz. Lesz tánc, smúzolás, meg emberek seggének tisztára nyalása, hogy megszerezzük pénzüket. Az anyám alapítványának javára lesz. – Újabb karriernap? – Nem.

a

A szemébe nézek. Ez nem olyasvalami, amire a barátnőjét kellene vinnie? – Már vannak terveim aznap estére. – Milyen terveid? – Jótékonysági rendezvények elkerülése – mosolygok rá. – Most mennem kell. Nagyon elkésem. – Miért nem mozdul a lábam? – Viszlát, Caymen – mondja, és elengedi a kezem. Először leeresztem a kezem a combom mellé, de aztán – magamat is meglepve – váratlanul megölelem. Ő is magához szorít, én pedig egy kicsit tovább maradok az ölelésében, mint kellene. Miért nem vagyok képes faképnél hagyni Xander Spence-t, és még csak vissza sem nézni? A hátam mögött megszólal a késést jelző csengő. – Mennem kell – mondom, ellököm magam, és hátat fordítok neki, hogy induljak. – Caymen – mondja, és megállít. Visszafordulok. – Igen? – Az alkalmazott, tudod, aki nem tudta, hogy kell használni a vasalót… – Igen. – Nem rúgták ki. Tudom, hogy aggódtál miatta, és hát ezért… Nem rúgták ki. Miért érzem azt, hogy ettől a hírtől mindjárt elbőgöm magam? – Jó. Lehet, hogy neki is el kellene jönnie a következő karriernapunkra, és akkor megtanulhatnánk tőle,

hogyan kell rendesen kivasalni a pólóidat. – Majd továbbítom neki a meghívást. Aznap délután a pénztárgépnél ülve leckét írok. Anyu a pultot törölgeti, és egyszer csak felkuncog. – Mi van? – kérdezem. – Mrs. Dalton unokája. – Xander? – Igen, Xander. Vicces volt ma reggel. – Tényleg? – kérdezem reménykedve. Lehet, hogy tényleg jó benyomást tett anyura? Lehet, hogy talán nem is fogja majd zavarni, ha megtudja, hogy együtt lógunk? – El sem hiszem, hogy elvárta tőled, hogy dobd ki helyette a szemetet. Aztán, miután te már elmentél, azt mondta, mennyire tetszik neki a neved, és elmesélte, hogy tavaly járt a Kajmán-szigeteken. Megkérdezte, hogy én milyen gyakran megyek oda, mintha a világon mindenki oda menne, ahová csak akar. Általában én vagyok az kettőnk közül, aki kigúnyolja a gazdagokat, és ő szokott rám szólni, hogy moderáljam magam. Éveken át bosszantott a viselkedése, mert tudtam, hogy ő is ugyanúgy érez. És most pont Xanderbe köt bele? Gombóc van a torkomban, és úgy érzem, megszólalni sem fogok tudni tőle. De azért megpróbálok. – Nekem egyébként kedvesnek tűnt. Megvonja a vállát. Testem minden porcikája remeg. – Találkoztok ma Masonnel?

Eláll a szavam a hirtelen témaváltástól. – Nagyon tetszik a tetoválása üzenete. Bár általában nem rajongok a tetoválásért – annyira véglegesek –, de ennek tetszik a mondanivalója. – Elfogadás? – kérdezem, és várom, hogy leessen neki, mennyire ironikus az egész mindazok után, amit az előbb mondott. – Igen, gyönyörű üzenet. Biztos vagyok benne, hogy az emberek sokszor nem fogadják el őt olyannak, amilyen. Annyira büszke vagyok rád, hogy te képes voltál túllépni ezen. – Mármint pontosan min is, anyu? A bőrszínén? – Tessék? Nem. Ennek semmi köze a bőre színéhez. Jesszusom, Caymen, mit gondolsz, vajon miről beszélek? – Nem tudom, próbálok rájönni. Nagyon is jól tudom, miről beszél. A szájpiercingjéről, a tetoválásáról, a tikkeléséről, de túlságosan is haragszom ahhoz, hogy megkegyelmezzek neki. Tényleg nem látja, mennyire álszent, amit mond? – Felmegyek leckét írni. – Rendben. Elindulok az ajtó felé, amikor leesik, hogy anyu sejti, hogy van valami köztünk Xanderrel. Ezért mondta, amit mondott. Ezért szólta le Xandert, és magasztalta Masont. A maga visszafogott módján így próbál abba az irányba terelgetni, amerre szerinte mennem kellene. Csakis erről lehet szó. Megfordul a fejemben, hogy visszafordulok, és rákérdezek, hogy tényleg így van-e. De számít ez, ha

Xandernek barátnője van? Amikor felérek, elindulok a szobám felé. A pult mellett elhaladva meglátok rajta egy újabb rózsaszín borítékot. És a haragom rögtön aggodalomba csap át. Nem tudom, melyik rosszabb érzés.

25. FEJEZET

Skye-jal az Üdvhadsereg boltjában válogatok az állványokon lógó ruhák között, és igyekszem nem gondolkodni. Skye felsóhajt. – Azt hiszem, nem egészen értem, mi történt. – Mit lehet ezen nem érteni? Barátnője van. Azt hiszem, itt a sztori vége. – Már pár napja nem láttam Xandert, és ilyenkor, amikor nincs itt, sokkal tisztábban tudok gondolkodni. – De az, ahogy rád néz, az egyszerűen… – Elhallgat. Lehet, hogy rájött, hogy ezzel nem sokat segít. – Ne haragudj! Lépjünk tovább! – Magasba tart egy blúzt, és felvont szemöldökkel néz rám. – Nem a te színed. Visszateszi. – Ha már a továbblépésről beszélünk, mi van Tikkel? Nagyon bejössz neki. – Masonnek pillanatnyilag nagyjából bárki bejön, akit meglát. – Jó, igaz, hogy annyi ideig képes egy dologra fókuszálni, mint egy rovar, de szerintem meg tudna állapodni. – Egy újabb blúzt tart maga elé, aztán rárakja

a karján gyülekező kupacra. – Ha az ember megismeri, rájön, hogy tényleg klassz pasi. Holnap a The Beachben játszanak. Ez nagy szám. Neked is el kellene jönnöd. Valóban el kellene mennem. Mason tényleg illik hozzám. Az anyám kedveli, a legjobb barátnőm is kedveli, tudom, hogy mostanra már én is meg tudtam volna kedvelni, ha valaki nem állna az útjában. A kezem megáll a fekete ruhán. Azon, amit akkor találtam, amikor Xanderrel jártunk itt. Meglep, hogy még mindig megvan. Elképesztő. Kiveszem, és kezemmel végigsimítom a kézzel rávarrt gyöngyöket. Skye-nak elakad a lélegzete. – Ez csodálatos. Visszateszem a ruhát az állványra, és megfogom a közvetlenül előtte lógó, förtelmes, elasztikus overallt. – Jaj, kizárt – mondja Skye, odalép mellém, és leveszi a ruhát. – Ezt meg fogod venni. – Nem. – De igen. – Miért? Ugyan hová venném fel? – Nem ez a lényeg. Ha találsz egy ilyen ruhát, megveszed. Ez egy olyan cucc, ami köré az ember aztán majd szervez valami alkalmat, ahová felveheti. Az ajkamba harapok. – Nincs negyven dollárom. – Nekem van. Megveszem neked. Ez lesz majd a sajnálom-hogy-átvert-egy-gazdag-pasi ajándékom. Halkan felnevetek.

– Visszafizetem majd. Skye-nak igaza volt. A The Beach (a névadás túlságosan is kézenfekvő) sokkal nagyobb hely, mint a múltkori. Csodálkozva látom, milyen sokan jöttek el, csak hogy meghallgassák a Crusty Toadsot. A hatalmas színpad mögött hömpölyögnek a hullámok, és a sós fuvallattól még hangulatosabb az előadás. Szuper a koncert, de én mégis már a korai lelépésre készülök. Úgysem tudunk majd beszélni a banda tagjaival a koncert után, így, hogy ennyien tartanak igényt a figyelmükre. Skye készített valami rettenetes, kilapított varangyos békás pólókat, és minden józan ész dacára rajtam is ilyen van. – Még két szám, és mennem kell – ordítom Skye fülébe, miközben Mason mézédes hangon énekel. – Tudtam, hogy be fogsz próbálkozni ezzel, ezért direkt szerveztem programot a koncert utánra. – Programot? Ezt meg hogy érted? A színpad felé biccent a fejével. – A srácok szeretnének elmenni valahová. Felnézek Masonre, aki elkapja a pillantásom. Két sort csak nekem énekel, és már értem, hogy miért üldözik a csajok egy ilyen húzás után. A szívem összevissza kalapál. – Rendben. Maradok. Skye felkuncog. – Naná, hogy maradsz. Mikor véget ér az utolsó szám, arra számítok, hogy most is eltűnik majd egy kis időre a színpad mögött, mint

legutóbb. De nem. Ledobja a mikrofonját, lepattan a színpadról, átvág a sok, felé integető kéz tengerén, és egyenesen felém tart. Mire odaér hozzám, a szívem már a torkomban dobog. – Szia – köszön, és ebbe az egy szóba annyi érdes hangot és érzelmet sűrít, hogy azonnal megértem, mitől olyan jó előadó. – Szia. Megfogja a kezem, és megszorítja. – Ne menj el! – Rendben. Erre ő megy el. Visszamegy a színpadhoz, átcsusszan a behemót fickók vonalán, és eltűnik a szemem elől. Végigkísérem tekintetemmel az útját, aztán amikor már nem látom, megrázom magam, hogy magamhoz térjek a transzból. – Mondtam, hogy meg van veszve érted. Magamhoz térek, és látom, hogy a kis jelenet nagy feltűnést keltett. Egy csomó ember bámul. – Hozok egy kis vizet – mondom. – Hoznál nekem is egy üdítőt? – kérdezi Skye, és ad egy ötdollárost. Mezítláb átvágok a homokon. Vajon miért nem hagytam a cipőmet egyszerűen a kocsiban, ahelyett, hogy beadtam a ruhatárba? Évekbe telik majd, mire visszaszerzem. A bárnál egy fickó ül. Halványan ismerősnek tűnik. És mivel végig engem bámul, amíg a pult felé tartok, gondolom, ő is felismert. Nem tudom hová

tenni. Gondolatban végigveszem az iskolai arcokat. Esküdni mernék, hogy ő is valami hasonlót csinál, mert végül a szemében felismerés villan. Most előnyben van, mert én még mindig nem tudom, honnan ismerhetem. – Xander kis barátnője, ugye? – kérdezi, és csak úgy árad belőle az arrogancia. Abban a másodpercben, ahogy megszólal, ráismerek: Robert az étteremből. Aki kóbor kutyának nevezett. Az az érzésem, hogy Xander múltkor fedezett neki. – Ja. Szia. – Áthajolok a bárpulton, és rendelek egy üveg vizet és egy üdítőt. Mikor a pultos hátat fordít, hogy elkészítse a rendelésemet, Robert megszólal. – Xander hozott be ide? Összeszűkült szemmel nézek rá. Most, hogy Xander nincs itt, nem érzem szükségét az udvariaskodásnak. – Nem. Ismerem a zenekart. És neked hogy sikerült bejutnod? Felnevet, és végigmér. – Látom, mi vonzót lát benned. Szuper… Szemed van. Ha Xander elunja már, hogy veled múlassa az időt, igazán összejöhetnénk. Soha nem gondoltam, hogy megvan bennem a szándékosan-leöntök-valakit-üdítővel ösztön, de a kezem automatikusan cselekszik. Viszont Robertnek is vannak ösztönei. Minden bizonnyal attól, hogy az emberek egész életében megpróbálták leönteni. Hirtelen előrelendíti a kezét, és elkapja a csuklóm.

– Rossz ötlet – mondja. Pár csepp üdítő kiömlik. – Ez az ing többe kerül, mint a havi lakbéred. – Kár, hogy el kellett adnod a lelkedet, hogy megvehesd. – Minden rendben? – kérdezi Mason, aki hirtelen megjelenik a hátam mögött, és átkarolja a derekamat. Épp megölni készülök valakit, de persze. – Menjünk! – Még találkozunk – szól utánam Robert. Minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne öntsem rá mégis az üdítőt. – Ez meg ki volt? – kérdezi Mason, amikor már eljöttünk. – Valaki, akire kár akár egy gondolatot is pazarolni. Csakhogy nem tudom megállni, hogy ne gondoljak rá. Ő Xander barátja! Vajon Xander is így viselkedik, amikor nem vagyunk együtt? Fortyogok a dühtől. – Caymen? – Mason elveszi tőlem a vizet, és megfogja a kezem. – Megverjem a csávót? Szorosan belékapaszkodom. – Nem kell. Nem ér annyit – ismétlem magamnak. De tudom, hogy ez már rég nem Robertről szól. Próbálom eldönteni, hogy még mindig érvényes-e a tanács.

26. FEJEZET

Másnap éjszaka elhatározom, hogy befejezem a honlapot, amit az elmúlt hetekben szép lassan összeraktam. Feltöltöm a képeket a számítógépre. Nagy kár, hogy a babák képeivel együtt Xander a szállodai fotózáson készült képei is megnyílnak. Még attól is ellágyulok, ha egy fényképen látom a mosolyát. Végigfutok a képeken, megállva annál, amelyiken sikerült megnevettetnem. Azon a képen, az újságban, Sadie Newellel még csak nem is mosolygott. Nyilván az a lány nem tudja megnevettetni. Frusztráltan kifújom a levegőt. Kit érdekel, Caymen? Vele jár. Ki akarom törölni a képeit, de képtelen vagyok rávenni magam. Ehelyett inkább egy mappába mentem az összes babaképet, és úgy nyitom meg őket, hogy ne kelljen többet látnom Xander borostyánszínű szemeit. A babák mellé odaírom a nevüket és az árukat. – Ez az új rendelési oldal? – kérdezi anyu, amikor belép a konyhába. – Nem – felelem mosolyogva. Úgy terveztem, hogy majd meglepem, mikor elkészült az oldal, de már mindjárt kész, és szeretném valahogy jóvátenni azt, ahogy az utóbbi időben viselkedtem vele. A képekről átváltok a honlapra.

– Csináltam valamit a boltnak. Odaáll mellém. A képernyőn, a banneren ez áll: Babák és sok más. – Gondoltam, hogy leveszem róla a „sok mást”, de hát ez most már hagyomány. És talán – majd ha beindul a dolog, és jól megy – később még tarthatunk sok mást is. – Legördítem az oldalt oda, ahol anyu neve és az elérhetőségei állnak. – Ide pedig szeretném feltenni a fényképedet. Lehet, hogy csinálhatnánk rólad egy fotót kint, a bolt előtt, a kirakatnál. – Ez meg mi? – kérdezi. – Ez a honlap, amit a boltnak csinálok – felelem, aztán széttárom a karom, és furcsa, sipító hangon azt mondom: – Meglepetés! – Egy honlap – ismétli anyu halkan. – Szuper lesz, anyu. Felpörgeti a boltot, és megnőhet a forgalom. Ezzel a lépéssel növekedhetünk. – Nem. Mindössze ennyit mond, aztán megkerüli a pultot, és bemegy a konyhába. Összezavarodom. – Nem? Kivesz egy poharat a szekrényből, a csapból vizet tölt magának. – Nem akarok honlapot. Ugyan nincs se kábeltévénk, sem mobiltelefonunk, sem új számítógépünk, de ez nem azért van, mert anyu ördögtől valónak tartaná a technikát. Tényleg csak azért

van, mert nem engedhetjük meg magunknak. – Anyu, ez nem drága. Évi kevesebb mint húsz dollárba kerül a domain, és én majd üzemeltetem. És ha beindul, te is megtanulhatod majd. Tényleg nagyon könnyű, és… – Caymen, azt mondtam, hogy nem. Nem akarom. – Miért? – Mert azt mondtam, hogy nem. – Ez nem válasz, anyu. Ezzel csak véget vetsz a beszélgetésnek. – Akkor jó, mert ennek a beszélgetésnek vége. Lecsapja a poharát a pultra. Csodálom, hogy nem tört el. Aztán dühösen kimasírozik a konyhából, és bemegy a szobájába. Becsukom az oldalt, és próbálok nyugodt maradni. Pedig szívem szerint a földre lökném a számítógépet. De nem teszem. Kikapcsolom a képernyőt, aztán lassan lemegyek a lépcsőn, és kimegyek a boltból. Aztán rohanni kezdek. Meg sem állok addig, amíg az arcom már ledermedt, a tüdőm szinte szétrobban, és a lábam sajog. Mire visszaérek az üzlethez, csuromvíz vagyok. Muszáj beszélnem erről valakivel. Felemelem a telefont, és Skye számát tárcsázom. Rögtön bekapcsol a hangposta. Ujjaimmal türelmetlenül dobolok a falon, aztán úgy döntök, hogy nem hagyok üzenetet. Fel kellene hívnom Masont. De nem teszem. Kiveszem a pult alól a mappát, és leteszem a túlméretezett naptárunkra. Megtalálom Mrs. Dalton telefonszámát.

Amíg hallgatom, ahogy a telefon kicseng, majdnem megfutamodom. – Halló! – veszi fel Mrs. Dalton. – Jó napot! – mondom, aztán elhallgatok. Rossz számot hívtam. Elakad a lélegzetem, amikor rájövök, hogy már elmúlt kilenc óra. Lehet, hogy már ágyban volt? – Elnézést, hogy ilyen későn telefonálok. Caymen vagyok… A bababoltból. – Egyáltalán nincs késő, és csak egy Cayment ismerek – mondja. – Hogy vagy? – Jól vagyok. – Rendeltem volna valamit? Nem emlékszem rá, de ez nem jelent semmit. – Mintha valaha is megfeledkezne róla, ha rendelt valamit – felelem. – Ez igaz. Akkor azért hívtál, hogy megtudd, nem haltam-e meg? Lehet, hogy öregnek tűnök, de még csak hatvanhét éves vagyok. – Tényleg? Én meg azt hittem, hogy még csak a negyvenes éveiben jár. – Ügyes próbálkozás. Nagy levegőt veszek. – Azt reméltem, hogy megszerezhetek öntől egy telefonszámot. Szerintem ő maga is megadná, csak… Azt hiszem, ezzel azt akartam mondani, hogy nem a háta mögött próbálok a nyomára bukkanni. Ő már hívott engem máskor. Nem hiszem, hogy bánná, ha tudnám a számát.

– Vegyél levegőt is, drágám! – Elnézést. – Alex telefonszámát szeretnéd? Elbűvölő fiú, nem gondolod? – Nem. Úgy értem, persze, az, de mi csak barátok vagyunk. És most egy barátra van szükségem. – Igen, pont úgy hangzik. Elnevettem magam. Mrs. Dalton annyira vicces. – Várj, mindjárt hozom. Van ez a flancos telefonom, ami több száz számot tud tárolni, de én még most is a kis piros könyvembe írom őket. Most veszem csak észre, hogy izgalmamban még levegőt sem vettem. – Készen állsz? – kérdezi. Több mint készen. – Igen. – Beírom a számot a naptárba. – Nagyon köszönöm. – Szívesen. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. Leteszem a telefont, aztán egy örökkévalóságig csak bámulom a számot. Szeretnék beszélni vele. Beszélnem kell vele. De minden csupa zűrzavar bennem. Szorosan lehunyom a szemem, aztán mikor kinyitom, gyorsan tárcsázok, mielőtt meggondolnám magam. Háromszor kicseng. Mintha percek telnének el két csengetés között. Végül felveszi.

27. FEJEZET

– Halló! – Ismerős hangját hallva rögtön oldódik bennem a feszültség. Ő nem olyan, mint Robert. Ha olyan lenne, abban a pillanatban faképnél hagyott volna, hogy megtudta, hogy egy bababolt fölött lakom. Ez a gondolat megnyugtat. – Alex? – Nem tudom, miért hívtam most Alexnek. Talán azért, mert amikor Mrs. Dalton így nevezte, amikor lediktálta a telefonszámát, automatikusan ezt írtam mellé. – Caymen? – Aha. Szia. – Alex? – kérdez vissza. – Bocsánat. Nyelvbotlás volt. Beszéltem nagymamáddal. – Hát persze, miért is ne beszélnél vele?

a

A kassza mögött fekszem a padlón, és kicsit úgy érzem magam, mint Skye, ahogy bámulom a plafont. Ez a póz tényleg gondolkodásra készteti az embert. Nem csoda, hogy annyi időt tölt itt. Hosszú ideig hallgatunk, mielőtt megkérdezné: – Szükséged van valamire? Rád.

– Nagyon hiányzott a reggeli forrócsokoládém, amire valaki rászoktatott, aztán megvonta tőlem. – Most a magad finom módján azt akarod mondani, hogy hiányoztam a múlt héten? – A forrócsoki hiányzott. Rád csak úgy gondolok, hogy te vagy a srác, aki szállítja nekem. Néha még a nevedet is elfelejtem, és olyankor csak úgy emlegetlek, hogy a forrócsokis srác. Halkan felnevet, én meg azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak láthatnám az arcát, ahogy felcsillan a szeme, amikor mosolyog. – Nekem meg hiányzott a sziporkázásod. – Ez érthető – felelem, és a halántékomban is érzem, milyen vadul dobog a szívem. – Elfelejtettem megköszönni, hogy kölcsönadtad a fényképezőgéped. – Ezek szerint elkészültél a honlappal? Mi a címe? Szeretném a képernyőn is látni a lélekszippantó babákat. – A vonal túlsó végén papírzörgés hallatszik, mintha átnyúlna az íróasztala fölött, hogy elérje a számítógépét. – Nem. Úgy értem, nincs cím. Az anyám nem akarja. – Ó! Miért? – Igazából nem tudom. Meg akartam lepni, megmutattam, mit csináltam, és totál kiakadt rám. Teljesen bezárkózott, és azt mondta, hogy ő nem akar honlapot. Ez annyira nem jellemző rá. – Mit tettél rá? – Hát épp ez az! Csak a bannert mutattam meg neki, és az elérhetőségeinket. Mondtam, hogy szerintem nagyon jó

lenne odatenni a fényképét is. – Nem szereti, ha fényképezik? Felteszem a lábam a falra, és a szabadon maradt kezemmel hullámvonalakat írok le a fejem fölött. – Lehet, hogy csak azt nem szeretné, ha az arca, meg az, hogy hol laktok, fent lenne a neten. Gyakorlatilag ezzel kiposztolnád a fényképét és a címeteket. Meg tudom érteni, ha kiakad azon, hogy egy csomó idegen megtudja, hol éltek. Nem lehet úgy megcsinálni, hogy ne legyen rajta semmi személyes adat? Visszatartom a lélegzetem. Ezt onnan tudom, hogy kezd elsötétülni a világ. Levegőt veszek. Anyu vajon amiatt aggódik, hogy egy csomó idegen megtudja, hol lakunk, vagy amiatt, hogy egy bizonyos ember megtudja? Az apám. – Jól vagy? Csak hümmögök, nem merek megszólalni. Elszorul a torkom. Nem hiszem, hogy akár egy hangot is ki tudnék préselni. – Biztos? Nagyot nyelek. – Igen. Azt hiszem, igazad van. – Ahhoz képest, hogy mennyire fáj a torkom, a hangom meglepően normális. – Igen, ez gyakran előfordul. – Gondolod, hogy próbálkozott? – Beletelik egy másodpercbe, míg rájövök, hogy ezt hangosan is kimondtam, és még egybe, míg leesik, hogy Xander semmit nem felelt, és most mintha választ várna egy olyan

kérdésre, amit nem hallottam. – Tessék? – Azt kérdeztem, hogy ki próbálkozott mivel? Rákényszerítem magam, hogy előbb felüljek, aztán fel is álljak. A fekvéstől túlságosan elkalandoznak a gondolataim. – Hát az a sok idegen, akiket említettél. Gondolod, hogy valami sötét szándékkal próbálnak levadászni minket? – És ugyan milyen sötét szándékaik lennének? A hátsó pultnak dőlve egy fekete tollal a naptárba írt telefonszáma köré firkálgatok. – Tudod, olyanok, amire az idegenek az embert használni szokták… Hogy megegyék a cukorkáikat, meg hogy megtalálják az elveszett kutyájukat, meg ilyenek. – Tudod, azért ezt nem veszem be. – Jól is teszed. De ezekkel a trükkökkel szokták becsalogatni az embert az autójukba, hogy aztán elrabolhassák. Örülök, hogy te nem dőlnél be nekik. – A humorodról beszélek. Tudom, hogy sokszor akkor veted be, amikor valamit el akarsz titkolni. – Túl sokat nézel ki belőlem. Én tényleg olyan sekélyes vagyok, amilyennek látszom. – Aligha. És a válaszom: igen. Igen, úgy gondolom, hogy az apád próbált megtalálni. Ugyan melyik apa ne akarná ismerni a lányát? – Az olyan, amelyik már a puszta gondolatomra is világgá rohant. Nem tudom, miért mondom ezt. Van oka, hogy kerülni szoktam ezt a témát. Mert mindig olyan érzés, mintha

valaki tűvel végigböködné a testem minden porcikáját, és teljesen védtelenné és sebzetté válnék tőle. – Ha ismert volna, soha nem lett volna képes elhagyni. Lehunyom a szemem. Milyen pasi az, aki így elmenekül? És ott hagyja az anyámat terhesen? Olyan, aki borzasztóan fél. Fél, hogy mit csinálnék a jövőjével. De én senki jövőjét nem tettem tönkre, az anyám rá a bizonyíték. Az apám csak egy kölyök volt még, akinek annyi mindent tartogatott a jövő, és a pénze is megvolt hozzá, hogy mindez valóra váljon. Valószínűleg eléggé olyan lehetett, mint Xander. És ez lehet az oka, hogy amikor anyu meglátta Xandert, hirtelen a múltjával nézett szembe. – Te el tudtál volna hagyni? – Soha. Nem tudom eldönteni, hogy ettől most jobban vagy rosszabbul érzem magam. – Épp emiatt gondolom, hogy próbálkozott, Caymen. Az ilyen megbánás soha nem múlik el. Már ha egyáltalán megbánta. – Ugyan mennyire lehet nehéz megtalálni egy lányt? – Lehet, hogy az anyád nem mesélt a próbálkozásairól. – Az anyám nem titkolna el ilyesmit előlem – vágom rá, de ahogy kimondom, a szemem a naptárra téved, ahová anyu beírta a cégtulajdonosok találkozóját. Lehet, hogy mégis eltitkolta előlem. És ha így volt, akkor lehet, hogy Xandernek igaza volt. Elképzelhető, hogy anyu sok mindent eltitkolt előlem. – Mit csinálsz szerda este?

– Eléggé szabad vagyok. – Újabb karriernap? Hat harminckor. Itt találkozunk. – De most rajtam van a sor. Nem emlékszel? Holnapra már terveztem valamit. – Oké, rendben. Holnap te jössz. Szerdán én. – Megköszörülöm a torkom. – Hacsak ez nem túl sok így. Nem fogsz bajba kerülni, amiért ilyen gyakran találkozunk, ugye? – Szívem szerint még hozzátenném, hogy a barátnők hamar féltékenyek lesznek, de hallgatok, nehogy túl keserűnek hangozzak. Mert azt nagyon nem szeretném. – Nem, természetesen nem. Már mondtam, hogy a szüleim kedvelnek. Ezt most már nem annyira kétlem, mivel tudom, hogy nem hiszik, hogy randizunk. – Nekem a délután jobb lenne, mint a reggel. – Mit szólnál a kettőhöz? – Jól hangzik. Akkor viszlát holnap. – Caymen? – Igen? – Nem kell letenned. Ha szeretnél még beszélgetni, ráérek. A gyomorgörcsöm ettől kicsit oldódik, és már épp válaszra nyitom a számat, mikor a háttérből meghallom egy lány hangját. – Xander, mi tart ilyen sokáig? Telefonálsz? – Igen, bocs, hogy megvárattalak. Mindjárt lemegyek. Adj még öt percet!

– Kivel beszélsz? – kérdezi a lány. – Egy barátommal. – Egy ajtó becsukódik, aztán megint hangosabban hallom a hangját a kagylóban. – Bocsánat. – Semmi gond. Úgy hallom, menned kell. Akkor viszlát holnap kettőkor. Szia – mondom, és leteszem, még mielőtt megakadályozhatná. Büszke vagyok rá, hogy a hangom laza maradt, mert úgy érzem magam, mintha valaki szorongatná a torkomat. Nincs több telefonálás. Mert az nem segít.

28. FEJEZET

A járdaszélen várok. Két óra után minden eltelt perc egy örökkévalóságnak tűnik. Lehet, hogy meggondolta magát. Lehet, hogy Sadie Newel azt mondta neki, hogy nem beszélhet barátokkal késő éjszaka, és nem viheti őket karriernapokra. Két óra hét perckor bekanyarodik az autójával a sarkon. Leparkol, és kiszáll. – Szia – mondja. – Szia – felelem. A testem pont úgy reagál rá, mint mindig: a szívverésem felgyorsul, a karom és a nyakam bizseregni kezd. A vállam fölött benéz a boltba, aztán megint rám. – Készen állsz? Bólintok. Megfogja a könyököm. – Jól vagy? A szemébe nézek, és szeretném azt válaszolni, hogy nem, még mindig vacakul vagyok. Az anyám titkolózik előlem, egy hónapon belül feltehetőleg hajléktalan leszek, az apám elhagyott, neked meg barátnőd van, és mindketten úgy teszünk, mintha nem lenne. De ehelyett inkább csak azt mondom:

– Persze, miért ne lennék? Valószínűleg nem hisz nekem, mert magához ölel. Lehunyom a szemem, és belélegzem az illatát. – Itt vagyok – mormogja a hajamba. És meddig? – szeretném kérdezni. – Jó barát vagy – mondom inkább, aztán kibontakozom az öleléséből. Csendben autózunk, míg Xander le nem kanyarodik a repülőtér felé. – Ööö… – Egy felszálló repülőt nézek, aztán döbbenten Xander felé fordulok. – Elrepülünk valahová? – Nem félsz a repüléstől, ugye? – Nem, nem hiszem. – Még soha nem ültél repülőn? – Nem. – De lehet, hogy mégis félek, mert a tenyerem izzadni kezd. – Komolyan? – kérdezi, és egy pillanatig úgy vizslat, mintha valami rejtvényt próbálna megfejteni. – De ugye tudod, hogy anyunak azt mondtam, hogy estére otthon leszek? – Igen. Otthon is leszel. – Oké. Azon sem lepődtem volna meg, ha Xander egyenesen bement volna a magánrepülő pilótafülkéjébe, és beindította volna a motort. De hála az égnek nem tette. Volt pilóta. Leülünk az egymás felé néző ülésekre. Xander előkap egy üveg vizet az ülése alatti szekrényből, iszik egy

kortyot, majd átnyújtja a palackot. Aztán kivesz egyet magának is. – Vannak előre beleivott italok is? Annyira kényelmes ez az utazás! Egy mosolyt kapok jutalmul. De nem tart sokáig, ezért próbálok kieszelni valamit, hátha visszacsalogathatom az arcára. Ez elég jól eltereli a figyelmemet. Hiányzott a mosolya. Ezt meg kellene mondanom neki. De nem teszem. A telefonja képernyőjére mered, és elkezd sms-ezni, vagy e-mailt írni, vagy mit tudom én, mit csinálni. Kibújok a cipőmből, az egyik lábamat magam alá húzom, próbálok kényelmesen elhelyezkedni, hogy elfelejtsem, hogy egy repülőn ülök, ami épp felszállni készül. Xander kicsit arrébb csúszik, és megpaskolja a mellette lévő helyet. – Ide teheted a lábad. – Nincs lábfóbiád? – Egyáltalán van olyan, hogy lábfóbia? – Persze, ez egy létező betegség. Vannak rá csoportok, terapeuták, minden, ami kell. – A mellette lévő ülésre csúsztatom a lábam, a bokám súrolja a combját. – Nem veszed nehezebben a levegőt? Nem ver gyorsabban a szíved? Egyik kezét a lábamra teszi, a másikkal tovább matat a telefonjával. Szórakozottan rám néz. – Ezek lennének a jelek? Akkor lehet, hogy mégiscsak van valami bajom.

Miért kell ilyeneket mondania? Mielőtt megismertem, azt hittem, tudom, mikor flörtöl velem egy srác. De ő olyan könnyedén és finoman mond ilyeneket, hogy nehéz eldönteni, hogy célozgat, vagy csak beszáll a játékba. Lehet, hogy egyenesen rá kellene kérdeznem. Mit gondol rólam a barátnőd? Ez korrekt kérdés lenne. – Xander? – Igen? – Mit… Leteszi a telefonját, és most teljesen rám figyel. – Mit csinálsz a telefonoddal? Scrabble-t játszol, vagy mi? – Annyira beszari vagyok. Ha rákérdeznék, akkor talán úgy viselkedne velem, mint olyasvalaki, akinek van barátnője. És pont ezt nem akarom. Ez baj. Halkan felnevet. – Nem. A honlapra érkező ajánlatokat nézem, amíg meg nem szűnik a kapcsolat. Elnézést. Abbahagyom. Udvariatlan voltam. – Nem. Semmi baj. – Az ablakon túl felbőg a motor, és megfeszülök. Xander leteszi a telefont, és megmarkolja a bokámat. – A felszállás a legrosszabb. Ha már fent vagyunk, az fájdalommentes. – És mi a helyzet a leszállással? – Oké, az a második legrosszabb. A világítás elhalványul, a repülő nekirugaszkodik, és elindul a kifutón. Xander ujjával mintákat rajzol a

bokámra. A repülés miatt kellene idegeskednem, de a lábam minden egyes idegvégződése bizsereg az érintésétől. Amikor a repülő gyorsít, a mellettünk elsuhanó fényeket nézem, aztán amikor a felszállásnál keletkező nyomás az ülésbe présel, behunyom a szemem. Amint felemelkedünk, ellazulok. Xander elengedi a bokámat. – Látod? Ilyen egyszerű. – Na, akkor már csak a leszállás van hátra. – Pontosan. Körülnézek. – A repülőkön van mosdó, ugye? Nem csak a filmekben. A hátam mögé mutat. Mikor felállok, hogy elmenjek mellette, a gép valami turbulenciába kerül, és elveszítem az egyensúlyomat. Xander vállába kapaszkodom. – Lefizettem őket, hogy pont jókor csinálják – mondja. Ez a nem-flörtölés tényleg nagyon bosszantó. Csak centiméterek választanak el attól, hogy az ölében üljek. Nem kellene mást tennem, mint kicsit rogyasztanom a lábam, és máris ott ülnék rajta. Nagyon erős a kísértés. A derekamra teszi a kezét, hogy segítsen, de nem tol felfelé, hogy fel tudjak állni. A keze a csípőmön pihen, és a szemembe néz. Most már más miatt szorul el a torkom. Ekkor a repülő megint megrándul, és lehet, hogy csak képzelődöm, vagy az is lehet, hogy csak a remegő lábam az oka, de esküdni mernék rá, hogy ahelyett, hogy megtartana a kezével, inkább maga felé húz. Merthogy most már az ölében ülök,

a kezem még mindig a vállán. – Szia – mondja. – Bocsánat. – Miért? – Amiért ekkora flörtgép vagy. Elneveti magát. – Te másztál az ölembe. Én csak ültem itt, és néztem ki a fejemből. – Akkor ez csak a repülő volt? – Természetesen. Megpróbálok felállni, de visszahúz az ölébe. – Öregem, mennyit zötykölődik ma a gép – mondja. – Vicces. – Csakhogy egyáltalán nem vicces. Elfut a méreg. Barátnője van, és mégis állandóan flörtöl velem. Nem akarok a mocskos kis titka lenni. Ha azt hiszi, hogy az vagyok, megnézheti magát. – Engedj felállni. Érezheti a hangomon, hogy komolyan beszélek, mert most tényleg segít. Bezárkózom a mosdóba, amíg vissza nem nyerem a lélekjelenlétemet. A ma este után le kell számolnom Xander Spence-szel. Először csak magamban mondom ki, aztán hangosan is a tükörbe: – Végeztem Xander Spence-szel. – Annyira meggyőzően hangzik, hogy szinte magam is elhiszem. Visszaülök a helyemre. – Nem fázol? Nincs meleged? Nem vagy éhes? – kérdezi. – Nem, jól vagyok. – Hátra lehet dönteni az ülést, ha szeretnél aludni, vagy ilyesmi.

– Hosszú lesz az út? – Nem, kábé fél óra. Nem tudom kiszámolni, hogy meddig jutunk egy óra alatt a mostani helyünkről. Kocsival nem jutnánk messzebb Oaklandnél, de repülővel más. – Na, mire jutottál? – kérdezi. – Tessék? – A bámulatos megfigyelési képességedet használva sikerült kitalálnod, hová megyünk? – Nem – felelem. Aggaszt, hogy már eléggé ismer ahhoz, hogy tudja, hogy tényleg pont ezt próbáltam kiszámolni. Hátrahajtom az üléstámlát, és az út hátralévő részében úgy teszek, mintha aludnék. Az újsütetű elhatározásomnak hála a segítsége nélkül kell végigszenvednem a leszállást. – Ő a bátyám – szólal meg Xander, és a fickóra mutat, aki felénk integet, amint kiszállunk a gépről az aszfaltra. Sarkon fordulok, és megpróbálok visszajutni a gépre. – Jaj, állj már meg! – mondja, és elkapja a kezem. – Kedvelni fogod. – Lucas – mondja a bátyjának, és köszönésképp egyszer megütögeti a hátát. – Ő itt Caymen Meyers. Lucas felém fordul, kezet fog velem. A mosolya őszintének tűnik. És ez a másik, amitől kiakadok. Akár barátok vagyunk, akár nem, miért viselkedik úgy a családja, mintha ez tök normális lenne? Mintha nem zavarná őket, hogy Xander felszedett valami lányt az

utcán, aki most folyton vele lóg, és akit a család magánrepülőjével röptet ide-oda. Valami nem áll össze. Lucas és Xander úgy beszélgetnek arról, hogy mi van velük, mintha hónapok óta nem látták volna egymást. Lehet, hogy így is van. – Apa azt akarja, hogy te is hazarepülj a jótékonysági bálra? – kérdezi Xander, amikor odaérünk az utcán parkoló, fekete terepjáróhoz. Lucas felsóhajt. Egy kicsit sem hasonlít Xanderre. Neki szőke haja van, Xanderé pedig barna. A bőre fehér, míg Xanderé olajbarna. De mindkettejüknek ugyanolyan a kisugárzása. – Igen. Szerinted nem küldhetnék oda egy dublőrt? – Tudod, hogy ez olyan anyának, mint a gyereke. Egyszer reggeli közben azt találtam mondani, hogy rettegek az egésztől, mire majdnem belefulladt a könnyeibe. Úgyhogy most úgy teszek, mintha ez lenne a legizgalmasabb dolog a világon. Ez bejön. – Xander kinyitja az anyósülés ajtaját, és vár, mintha arra számítana, hogy én ülök előre. Elmosolyodom. – Ülj csak a bátyád mellé! – Kinyitom a hátsó ajtót, és bemászok. – Anya csak ideges – mondja Lucas, amikor már mind beszálltunk. – Tudom. – Scarlett is jön? Mert nem vagyok biztos benne, hogy idén is el tudom-e viselni. – Nem tudom. Tegnap este nálunk volt, de nem

mondott semmit. De biztosra veszem, hogy anya próbálta rávenni. Egy ideig hármasban maradt velük. – Xander felém néz, és rám mosolyog, én meg rájövök, hogy biztos Scarlett volt az, aki tegnap félbeszakította a telefonbeszélgetésünket, nem Sadie. – De tuti, hogy mindenkiről tud majd valami pletykát. Olyan ő, mint a mi személyes hírszerzőnk. A bál nem lenne ugyanolyan nélküle. Lucas a válla fölött rám néz. – Nem kellene ilyeneket mondanunk, különben még teljesen elijesztjük szegény Cayment. Ne aggódj! Tetszeni fog. Lesz ott egy csomó rettenetes öregember, aki majd táncolni akar veled. Egy csomó kaja, ami úgy néz ki, mintha le akarna mászni a tányérodról. És a zenekar annyira izgi, hogy még énekesük sincs. – Abban az együttesben játszom. Örülök, hogy szereted a zenénket. Lucas zavartan hebegni kezd. – Nem. Vagyis de. Az együttes hülyeségeket beszéltem. Sajnálom. Xander elneveti magát.

szuper.

Csak

– De csak viccelt, Luke. Nem játszik abban a bandában. Lucas a fejét csóválja, és a visszapillantó tükörben rám néz. – Olyan pókerarccal mondtad, hogy biztos voltam benne, hogy komolyan beszélsz. – Elég jó szarkazmusból. Megkocogtatom Xander fejtámláját.

– Úgy emlékszem, abban maradtunk, „kivételesen jó” kifejezést használjuk. – Igyekszem nem adni alád a lovat. – És bejön?

hogy

a

Lucas elmosolyodik. – Lehet, hogy a jótékonysági bál nem is lesz olyan unalmas, mint gondoltam. A mi asztalunknál ül, ugye? – Caymen okos lány. Nem akar velem jönni. – Micsoda? – bokszol Lucas Xander karjába. – Volt már ilyenre példa? Ezt felírhatom? – Körülnéz, aztán felkapja a telefonját a középső konzolról, és a szája elé emeli, mintha valami diktafon lenne. – Egy lány nem volt hajlandó elmenni Xanderrel valahová. Riasszák a médiát! – Na, jól van már! – mondja Xander. – És ha már a témánál vagyunk. Két egymás utáni héten? Elég lenyűgöző, tesó. Úgy tűnik, én már túl unalmas vagyok nekik. – Te meg miről beszélsz? – kérdezi Xander. – A Starzról – feleli Lucas a szemét forgatva, amikor Xander tovább értetlenkedik. Ha nem tudnám, miről beszél Lucas, akkor én is értetlenkednék. – Az újság. Te. A címlapon. – Komolyan? – Inkább hangzik mérgesnek, mint meglepettnek. – Igen. Már megint összehoztak Sadie-vel. – Mi van? – Megálltunk a jelzőlámpánál, és most a szemben lévő sarkon álló éjjel-nappali felé mutat. – Ott állj meg!

Lucas vállat von, és engedelmeskedik. Leparkol. Xander alig várja meg, hogy megálljon az autó, már ki is ugrik, és eltűnik a kivilágított boltban.

29. FEJEZET

Amíg várakozunk, Lucas hátrafordul felém az ülésben, karját a háttámlára teszi. – Ez meg most mi? A szívem zakatol. Kiderült a barátnőtitok. Kíváncsi vagyok, mit mond vagy csinál most Xander. – Biztos azért haragszik, mert lehoztak róla és Sadie-ről valamit. – Valószínűleg igazad van. Csak azt hittem, hogy tudja. – Én is. Pár perccel később a Starz egy példánya csapódik mellettem az ablaküveghez. Ijedten ugrok egyet. – Olvastad? – kiabálja az ablakon keresztül. Alig hallom. Kinyitja az ajtót, és bemászik mellém, meg sem várja, hogy arrébb húzódjak. – Olvastad, ugye? Gyakorlatilag már rajtam ül. Beljebb csúszom az ülésen, hogy elférjen. – Indíts, Lucas! – mondja, és bezárja az ajtót. Aztán megint rám néz, a tekintete szinte éget. – Azért haragszol rám, mert elolvastam egy cikket? Mason mutatta múlt héten.

– Múlt héten! Caymen, miért nem szóltál? – Mégis, mit kellett volna mondanom? „Hűha, de dögös a barátnőd?” Épp nem voltam ennyire nagyvonalú. Lucas felnevet, de Xander pillantásától azonnal elhallgat. – De pont ez a lényeg. Nem a barátnőm. – De a cikkben… – kezdem, és a markában szorongatott újságra mutatok. – Ez itt – mondja, és a címlaphoz lapoz, amin ott van Sadie fényképe – egy régi kép. – Jobban megnézi. – Tavaly készült. – És a napokban felhívott… – Felhívott? Nem is. – Lehet, hogy én vettem fel… Azt mondta, még visszahív. Előveszi a telefonját, és végigpörgeti a híváslistát. Aztán felmordul, mintha azt mondaná, no, nézd csak, tényleg itt van. Aztán megnyomja a kihangosító gombot, és Sadie Newel üzenete betölti az autót. – Szia, Xander. Hol vagy? Láttad a Starzt? Azok az idióták! Mi legyen? Szükségem lenne a varázslatos képességeidre, hogy eltüntessük. Mondd, hogy az apád lecsap rájuk! – Elég bosszúsnak tűnik. Xander leteszi, aztán felvont szemöldökkel lassan rám néz. – Ó! – Mindössze ennyit tudok mondani. – Ó?

– Miért, mit vársz, mit mondjak? Láttam egy cikket. Tudtam, hogy múlt hétvégén Los Angelesben voltál. Bocsánat, hogy azt hittem, hogy az újságírók nem hazudnak. – Azt várom – mondja, és közelebb hajol hozzám –, hogy kérdezz meg. Annyira átható a pillantása, hogy szeretnék elfordulni, és megszakítani a szemkontaktust… Vagy az is lehet, hogy soha többé nem akarom megszakítani a szemkontaktust, nem tudom eldönteni. A szívem hevesen dobog, és annyira megkönnyebbülök, hogy nem jár Sadie Newellel, hogy legszívesebben a nyakába vetném magam. Vicc. Kell valami vicc. Gyorsan. – Talán jó lenne, ha adnál egy listát, hogy melyik színésznővel randiztál, és melyik évben. Akkor tudhatnám, hogy egy új képről van-e szó, vagy egy régiről. – Majd én adok listát – szól közbe Lucas. Leszakadok Xanderről, és Lucas felé fordulok. – Esetleg belevennéd az örökösnőket és a milliárdosok lányait is? Bárkit, aki szerepelhet a hírekben. – Ez beletelhet egy kis időbe. Elég hosszú a lista. Tudom, hogy csak ugrat, de a szavai elevenembe találnak, és eszembe juttatják, hogy nekem soha esélyem sem lenne, hogy felkerüljek arra a listára. Xander felsóhajt, és hátradől. – Nem is olyan hosszú. – A kettőnk között heverő kezemre teszi a kezét. Próbálok nem vigyorogni.

Odakanyarodunk a hatalmas campus vörös téglás épületeihez. Értetlenül nézek. – Hol vagyunk? – Az UNLV-n.[2] – Most van a felvételi beszélgetésed? – Nem. Majd meglátod. Annyira vicces, milyen izgatott lesz Xander, ha elvisz egy karriernapra. Lehet, hogy életvezetési tanácsadónak kellene mennie. Van egyáltalán ilyen szakma? Már az egész óriási campuson keresztülsétálunk, mire derengeni kezd valami. – Ide jársz iskolába – mondom Lucasnak. – Igen, így van. Meglepődöm. Nem mintha az UNLV rossz iskola lenne. Csak azt hittem, hogy az Ivy League egyik egyetemére jár, az egyikbe a nyolc legjobb egyetem közül. De arra még mindig nem jöttem rá, hogy miért jöttünk ide. Miután elhaladtunk egy csomó egyformának tűnő épület mellett, végre bemegyünk az egyikbe. A folyosó végén Lucas bekopog egy ajtón. Mosolygó, szemüveges férfi nyit ajtót. – Helló. Gyertek be! Körülnézek a szobában. Mikroszkópok, Bunsen-égők, fiolák, Petri-csészék, üvegedények mindenfelé. A természettudományos tanszék. A férfi – talán egy tanársegéd – megszólal. – Hallom, hogy esetleg szeretnél természettudományi szakra menni.

A tüdőm szétrobbanni készül. – Igen. A férfi végigveszi a különböző szakmákat, amik szóba jöhetnek az egyetem után. Orvos, helyszínelő, kutató és így tovább, és így tovább. Szinte mindegyik érdekel, amit felsorol. – Gyere velem! – mondja, és odavezet egy mikroszkóphoz. – Épp most készültem kielemezni ezt a vérmintát. Azt kell megtudnom, hogy hány fehérvérsejt van egy egységben. Ha belenéznél a mikroszkópba, és megszámolnád őket, akkor kideríthetjük, hogy egyezik-e azzal, amit én számoltam. Megteszem, aztán mondok egy számot. Felírja a mikroszkóp melletti papír egyik rubrikájába. Aztán odamegy egy üvegtárlóhoz, és kivesz belőle egy fiolát. Megkér, hogy szúrjak bele egy tűt, csöppentsek egy új cseppet a tárgylemezre, és azt is elemezzem. Aztán mutat mindenféle baktériumot, amik az edényekben tenyésznek, és elmondja, honnan vették a mintákat, és mik az eredmények. Aztán mutat régi rendőrségi fájlokat, amiken a hallgatók dolgoznak, hogy kielemezzék a DNSmintákat, és megállapítsák a halál okát. Gondolom, elszörnyedhettem, mert mikor Xanderre nézek, úgy vigyorog rám, mint még soha. – Te is természettudományt tanulsz, Lucas? – kérdezem. – Nem. Nekem az építészet a fő szakom. Ez csak az egyik órám. És Rick a szobatársam. Ő dr. Fenderman

tanársegédje. – Dr. Fenderman, azért csalt ide minket, hogy később majd mi legyünk a kísérleti nyulai? – Igen, a túra következő állomása a ketrec. – Klassz. Szokott oltásokat is tesztelni? A fiúknak el kellene kapniuk valami szörnyű betegséget, hogy ne tudjanak elmenni egy jótékonysági bálra. – Együttérzésem – mondja Rick. Rajtam kívül a világon mindenki volt már jótékonysági bálon? Rick betesz egy újabb tárgylemezt, én meg belenézek a mikroszkópba. Lucas és Rick beszélgetni kezdenek. Miközben a mintát vizsgálgatom, bizsergést érzek a nyakamon. – Jól szórakozol? – kérdezi Xander. Érzem, hogy szorosan mögöttem áll, testének melegétől libabőrös lesz a hátam. – Igen. Ez fantasztikus. – Még soha nem láttalak ilyen boldognak. Még soha nem voltam ilyen boldog. Még mindig a lencsébe bámulok, de nem látok semmit, mert Xander lehelete simogatja a nyakamat. A testem azonnal reagál rá, és szinte önkéntelenül nekidőlök a mellkasának. Átkarolja a vállamat. – A természettudományos szakra kellene menned. Nem feltétlenül erre, de ez a szak illik hozzád. Már látlak is, milyen csinos lennél a fehér köpenyben. Elmosolyodom. – Jó ötlet. Talán majd egy év múlva. Biztos, hogy egy évet kihagyok, hogy segíthessek

anyunak. – Caymen – mondja szemrehányó hangon, mintha tudná, mire gondolok. – Ez nagy hiba. – Ja, persze, de nem nagyon van más lehetőségem, Xander. – Annyi lehetőséged van, amennyit teremtesz magadnak. Halkan felnevetek. Neki van annyi lehetősége, amennyit teremt magának. Mi, többiek be kell hogy érjük azzal, ami jut nekünk. – Miért érdekel? – suttogom. Egy pillanatig azt hiszem, hogy nem is hallotta meg, mert a másik irányba néztem, mikor megkérdeztem, és a karjával még mindig átöleli a vállam, de aztán megszólal. – Mert te is érdekelsz. – Egy másodpercre lehunyom a szemem, és hagyom, hogy átjárjanak a szavai. Hogy érezzem őt. Akarom, hogy megtörténjen, de valami mégis visszatart. Azt hittem, hogy eddig a barátnője miatt éreztem így. De ez mostanra már nem téma. Az anyám miatt van. Nem mondtam el neki, és emiatt szörnyen érzem magam. Nem akartam, hogy én legyek Xander mocskos kis titka, viszont én azt csináltam belőle. Örülök, hogy háttal állok neki, mert tudom, hogy az arcomra van írva, mennyire undorodom magamtól. Megrázom a karom, amivel az övét is lerázom magamról, aztán a falon függő órára nézek. – Már tényleg nyolc óra van? Indulnunk kellene, Xander.

– Mielőtt elmennénk, a Stripen van egy mexikói, ahová szeretnélek elvinni. Nincs messze, és nagyon finom ott a kaja.

30. FEJEZET

– Szóval felültetett egy repülőre, és elrepített egy természettudományi tanszékre, hogy ízelítőt kaphass az egyetemi életből, és te erre azzal akarsz visszavágni, hogy…? – Skye próbál segíteni, hogy felülmúlhassam a tegnapi karriernapot, de hát hogy lehetne ezt felülmúlni? – Hát, igazából holnap este átjön, mert anyunak akkor lesz a kisvállalkozói egyesületi találkozója… – Nem tudom, hogy fejezzem be a mondatot, és leveszek egy kis ékszeresdobozkát az egyik polcról. A fafedélre bizsukat ragasztgattak. Tökéletes példája annak, miért hívom az ilyesmit nyilvánvaló szemétnek. Skye nekem háttal buzgón pakolássza a régi könyveket a polcokon. – Nem értem. Ebből hogy lesz karriernap? Elviszed a gyűlésre? Hogy lássa, hogy vitatkoznak a kisvállalkozók? – Nem – felelem, és leteszem a dobozt. – Igazából azt hiszem, hogy anyu nem a találkozóra megy. Szerintem randija lesz. Egy olyan randija, amit eltitkol előlem. Skye most felém fordul, és csípőre teszi a kezét. – Várj csak! Azt akarod mondani, hogy az anyád és te is randizgattok valakivel a másik tudta nélkül? – Elneveti magát.

– Nem. Én nem randizom Xanderrel. – Még. Legalábbis addig, amíg össze nem szedem a bátorságom, hogy elmondjam anyunak. Egy hetet adtam rá magamnak. Skye a szemét forgatja. – Ti ketten vagytok a legdurvább szerelmes-vagyok-denem-randizom alakok, akiket ismerek. Várj! – Hátramegy a bolt hátsó részébe, és odakiált Lydiának, a tulajdonosnak. – A könyveket rendbe tettem, és a táblát is megfordítottam. Kell még valamit csinálnom? – Nem. Jó éjt! Holnap találkozunk. Skye belém karol, és a hátsó ajtón át kivezet az üzletből. Átvágunk a kis sikátoron a bababolt hátsó bejáratához. – Hol az anyád? – kérdezi az üres helyre mutatva, ahol a kocsink szokott állni. – Zárás után elszaladt a boltba. – Na mindegy, térjünk inkább vissza a karriernaphoz. Nem értem, mit tervezel Xanderrel. – Én sem. Úgy terveztem, hogy majd kémkedünk az anyám után. De látom, hogy ez rossz ötlet. Skye elneveti magát. – Van még egy rossz ötletem a karriernapotokra. Felmegyünk a lakásunkhoz vezető lépcsőn. – Múlt héten beszéltem Eddie-vel, és azt mondta, megtanítja nekünk, muffinját. Skye pofákat vág. – Miért?

hogy

kell

elkészíteni

a

híres

– Mert Xander nagyon odavan érte. Neki minden ízlik, komolyan. Akárhová megyünk, mindig a kedvenc éttermében kötünk ki. Arra gondoltam, hogy talán beszélhetne Eddie-vel, hátha esetleg élvezné, ha egyszer lenne egy saját étterme. – Ááá – nyög fel Skye. – Hát, hogy ez mennyire figyelmes! És kedves. – Mikor felérünk, odasétál a hűtőhöz. – És te még úgy teszel, mintha nem szeretnéd ezt a pasit. Mosolyogva nézem, ahogy feltúrja a hűtőnket. Az üzenetrögzítő lámpája villog. Megnyomom a gombot. – Egy új üzenete van – mondja a robothang, aztán egy nő hangja hallatszik. – Jó napot, Ms. Meyers, Tina vagyok dr. Saunders rendelőjéből. Tizenötödikére találtunk egy időpontot az ultrahangvizsgálatára. Kérem, jöjjön fél órával korábban, és igyon sok vizet, ahogy megbeszéltük. Ha bármilyen kérdése van, hívjon! Hallom, hogy a hűtő ajtaja bezáródik a hátam mögött. – Nem tudtam, hogy az anyád terhes – mondja Skye. – Terhes? Mi van? – Ultrahang. A terheseket így vizsgálják. Az agyam alig képes felfogni, amit mond. – Nem, nem terhes. – Ó, akkor miért kell ultrahangvizsgálatra mennie? Más oka is lehet annak, hogy az ember ultrahangra megy. – Nem tudom. – Nem volt rosszul mostanában? Nem szokott fáradt

lenni? Elgondolkodom. Anyu nem evett valami jól az utóbbi időben. De lehet, hogy csak rossz volt a gyomra. És határozottan fáradt volt. Bólintok. – Szóval elképzelhető, hogy terhes. – Skye fejével az üzenetrögzítő felé bök. – Plusz megkérték, hogy igyon sok vizet. Ezt mondják a terheseknek is, hogy minden mérést meg tudjanak csinálni. Megrázom a fejem. És újra meg újra. – De azért ez izgi, nem gondolod? Lesz egy kisöcséd vagy kishúgod. – Izgi? Ja, persze! Nem. Nem terhes. Ez nevetséges. Nincs is… – Elhallgatok, mert rájövök, hogy azt akartam mondani, hogy barátja. De elég valószínű, hogy van barátja. – Nem terhes. – De ha nem terhes, akkor mi van vele? Úrrá lesz rajtam a rémület. Csak nincs valami baja? Az embert nem ultrahangozzák meg csak azért, mert… Vagy mégis? Lehet, hogy ha megöregszel, ez egy bevett vizsgálat. Skye odalép elém, és megveregeti Valószínűleg katatón állapotba kerültem.

a

vállam.

– Valószínűleg nem nagy ügy. Még az sem lenne nagy ügy, ha terhes lenne. – Nem terhes – erősködöm. – Túl öreg ahhoz, hogy terhes legyen. Skye elneveti magát. – De hát csak harmincöt éves. – Pittyen egyet a telefonja. Előveszi, és miután elolvasta az üzenetet,

elmosolyodik. – Henry az. A banda a Scream Shoutban lóg. Van kedved jönni? Az üzenetrögzítő mostanra már folyamatosan világító lámpájára nézek. Aztán az ajtóra. Nem kapok rendesen levegőt. Mikor jön haza anyu? Meg kell kérdeznem tőle, hogy mi ez. De vajon elmondja majd? Most már hetek óta nem hajlandó semmit sem mondani. Nincs semmi. Az anyám jól van. Ez csak egy rutinvizsgálat. – Igen. Mindjárt lemegyek. Adj egy percet! Skye habozik, de aztán elmegy. Firkantok egy üzenetet anyunak, hogy Skye-nál alszom, és a pultra teszem. Bepakolok pár cuccot a hátizsákomba, és bezárom magam mögött az ajtót. Belépünk a szinte teljesen kihalt Scream Shoutba. Skye kérdőn felvonja a vállát, mire a pultos a színpad oldalán nyíló ajtó felé mutat. Skye átvág a klubon, egyenesen az ajtó felé tart. A hátsó szobából zene szűrődik ki a félhomályos folyosóra. Követjük a hangot. Az együttes tagjai a kis hátsó szobában ülnek a kanapén. Mikor belépünk, felnéznek. Henry üdvözlésképp elénekli Skye-nak, hogy „There’s my beautiful girl”, és még pár akkorddal is kíséri.[3] Skye elmosolyodik, és becsusszan a Henry és a kanapé karfája közötti résbe. Mason odainteget nekem. – Szia, Caymen.

– Szia – mondom, majd a hátsó falhoz hajítom a hátizsákomat, keresek egy helyet a padlón, és letelepszem. Nem vágyom másra, csak arra, hogy beleolvadhassak a padlóba, és eltűnjek egy kis időre. Úgy tűnik, működik a terv. A srácok elkezdenek számokkal meg szövegekkel ökörködni. Az összeolvadt dallamok ideoda pattognak bennem. Derrick, a dobos elkezdi vaktában megénekelni a napját. Hogy kocsikázott, miközben a rádiót hallgatta. Hogy elment a boltba, vett tejet, ésatöbbi, ésatöbbi. Nem is figyelek, de aztán megkérdezi. – Mi rímel arra, hogy tűzcsap? Mason elkomolyodik, és arra számítok, hogy valami olyasmit fog mondani, hogy „Idióta vagy. Miért akarnál tűzcsapokról énekelni?” De helyette azt mondja: – Nem tudom, talán „szűz had”? – És ugyan mi az a szűz had? – kérdezi Henry. – Tudod, amikor sok ártatlan lány együtt nyomul. Elég népszerűek. Halkan felnevetek. – Mit szólnál ahhoz, hogy „fű-fa” – szólal meg Skye. – Ha elnyújtod, nagyon szépen kijön. – Fű-fa közt halad a szűz had – énekli Henry. Mason elneveti magát. – Fű-fa hord össze Henry a szűz had. – Már mi értelme annak, hogy „fű-fa hord össze”? – kérdezem. – A fűt meg a fát hogy hordja össze az ember? Azt nem a héttel meg a hóval csinálják? Tudod, hetet-

havat? Henry a húrok közé csap, egy másodpercig a plafont bámulja, lejátszik pár akkordot, és utána énekelni kezd. – Közelít a szűz had, de a fájdalomcsillapító nem hat. Mason rámutat. – Legyen a szám neve az, hogy „Fű-fa”. Nevetnek, de Derrick elkezd egy füzetbe jegyzetelni, ők meg sorra kiabálják be az újabb sorokat a csajokról meg az első szerelemről. Nem hiszem el, hogy épp most voltam tanúja egy dal születésének, ami a „tűzcsapból” indult ki. Fura látni, hogy lesz a semmiből egyszer csak valami. Magamra gondolok, meg Xanderre, ahogy próbálunk kihozni valamit a semmi kis életemből. Ahogy már valahogy sikerült is neki. Kivette a dalomból a nevetségeset, a tűzcsapot, és megmutatta, hogy lehetek ennél sokkal több, valaki más. A mai napom után ez a gondolat felvidít. Én is elkezdek újabb rímeket bekiabálni. Elég sokat haladtak a számmal, mikor az egyikük megint visszahozza a nevetséges elemet azzal, hogy azt kérdezi: – Miért nem lehetek én a főpap? Skye sértődötten felszisszen, de aztán mindenki nevet. Este tízkor a nevetés még mindig nem hagyott alább. Már nem is egyszerűen nevetünk, eljutottunk az idióta, dülöngélő vihogásig. Skye a padlón hever, rám fonódva. – Jobb lesz, ha hazaviszlek, kislány – mondja. – Holnap iskola, a kiskorúaknak aludni kell.

– Nálad alszom! – kiabálom. – Tényleg? – A cetlin, amit otthon hagytam, ez áll, szóval így kell lennie. – Juhé! Pizsamaparti! – Be kellene tekernünk valaki házát vécépapírral – mondom. – Igen. Be kellene vécépapíroznunk valaki házát. Kiét? – Nem tudom – felelem, de aztán tanáros mozdulattal felemelem a kezem. – Xanderét! Skye elneveti magát. – Ki szeretné bevécépapírozni Xanderék házát? A srácok csak néznek és nyögdécselnek. – Nincs rátok szükségünk – mondom, és felállok. – Menjünk! Skye előreszalad. Amikor én is kiérek az ajtón, valaki elkapja a karom. Hátrafordulok, és az arcom egyenesen nekicsapódik Mason mellkasának. Pont az ajtó túloldalán állunk, a homályos folyosón. Arcon puszil. – El sem köszöntél. Hátralépek, és a szemébe nézek. – Én… Erősen pislog. – Te és Xander? – Azt hiszem. – Biztos vagy benne, hogy bírod? Nagyon is értem, mire gondol, de amikor lelki szemeim

előtt megjelenik Xander képe, bólintok. Mason lazán megvonja a vállát. – Tudod, hol találsz – mondja, azzal eltűnik a szobában.

31. FEJEZET

Skye-nál is, nálam is van két-két tekercs vécépapír. Xanderék házának kerítésénél állunk. – Nincs még túl korán a vécépapírozáshoz? – kérdezi Skye. – Még fél tizenegy sincs. A házban ég a villany. – Soha nincs túl korán. A kérdés inkább az, hogy jutunk be. – Próbálok átnyomakodni a kovácsoltvaskerítés-rudak között, de beszorul a combom. Elnevetem magam. – Voltál te már valaha életedben ennyire felelőtlen? – kérdezi Skye. – Nem, nem hiszem. – Vicces ez az őrült éned – mondja erre, és a vállamnál fogva megpróbál kirángatni a rácsok közül. Majd megszakad a röhögéstől. Végre sikerül kiszabadítania, én meg nekitántorodom, és mindketten a földre zuhanunk. – Akkor csak vécépapírozzuk be a kaput. – Szerinted ezt Xander is annyira viccesnek fogja találni, mint mi? – kérdezi. Fogalmam sincs. – Ja, biztos. Sötét van, de sikerül betekerni vécépapírral a kapu rúdjait. Mikor szórakoztatott ennyire valaha is az éretlen

viselkedés? Beletelik pár másodpercbe, míg rájövök, hogy most jobban látom, mit csinálok, majd újabb pár pillanatba, mire rájövök, hogy azért, mert valaki zseblámpával világít. A zseblámpát tartó valaki megköszörüli a torkát. – Hölgyeim. Jól érzik magukat? – Igen, nagyon – feleli Skye, amikor mindketten megfordulunk, és szembe találjuk magunkat a biztonsági őr rosszalló pillantásával. – Milyen cuki. Egy bérrendőr – mondja Skye. A férfi összevonja a szemöldökét. – És ez a bérrendőr tudja az igazi rendőrök telefonszámát. Mi lenne, ha váltanánk pár szót Mr. Spence-szel? Erre a hírre kicsit ki kellett volna józanodnom, de nem tettem. Lehet, hogy azért, mert ez az egész, hogy ott állunk a sötétben, vécépapírral a kezünkben, olyan szürreálisnak tűnt. Viszont ott állni Mr. Spence verandáján, miközben ő minket vizslat, már sokkal valószerűbb volt. Akkor viszont miért nem tudom abbahagyni a nevetést? – Uram, mit tegyek? – kérdezi a bérrendőr. Mr. Spence megint rám néz, és oldalra biccenti a fejét. Azon gondolkodom, vajon emlékszik-e rá, hogy már találkoztunk. De miért is emlékezne? Egy senki vagyok, akit hetekkel ezelőtt futólag látott. Így hát amikor azt mondja, hogy „Caymen, ugye?”, az arcomról azonnal lefagy a mosoly.

Bólintok. Naná, hogy emlékszik rám. Én vagyok a fia lázadásának szimbóluma. Én vagyok az a lány, akit Mr. Spence soha nem fogadna el. Az arcom és a nevem valószínűleg örök időkre bevésődtek a memóriájába. – Szívatjátok a fiamat? Megint bólintok. Elneveti magát. – Őszinte leszek. Még soha, egyik gyerekem miatt sem tekerték be a házunkat vécépapírral. Ugye így mondják? – kérdezi a bérzsaruhoz fordulva. – Minden rendben, Bruce. – Aztán megint felénk nézve folytatja: – Lányok, miért nem jöttök be? A mellkasomat összeszorítja a rémület. A még mindig a kezemben szorongatott vécépapírra nézek. – Nem. Minden rendben. Mi most elmegyünk. Ha ad egy szemeteszsákot, akkor össze is takarítunk. Mr. Spence csak legyint. – Nem kell. Ezért van a gondnok, majd megcsinálja. És ragaszkodom hozzá. Be kell jönnötök! – Késő van. Mi… – Caymen? Xander hangja úgy borul rám, mint valami forró hullám. Az arcom átforrósodik. Pizsamaalsóban és egy pólóban jelenik meg az ajtóban. Még a pizsamája is drágának tűnik. A kezemben tartott vécépapírtekercsre néz, aztán Skye-ra és az ő vécépapírjára. – Ez csak egy csíny volt – kotyogok közbe. – Nem úgy terveztük, hogy elkapnak. – Skye-ból kitör a nevetés, és én

is csatlakozom hozzá. Xander szeme csillog a visszafojtott nevetéstől. – Gyertek be! Tess nemrég készített forrócsokoládét. Talán maradt belőle. Nem vagyok biztos benne, hogy tudnom kellene, ki az a Tess, de nem kérdezek rá. Épp elég egy éjszakára annyi megaláztatás, hogy vécépapírral a kezemben kell mászkálnom. – Köszi, de nem. Tényleg, épp menni készültünk. – Ragaszkodom hozzá – mondja. Skye horkantva felnevet, és meg vagyok győződve róla, hogy azért, mert Xander pont úgy hangzott, mint az apja. Fogadni mernék, hogy csak azért fogja be a száját, hogy én dönthessem el, milyen irányba menjünk tovább. Xanderről az apjára nézek. Mindketten várakozásteljesen merednek rám, a karjukat ugyanúgy fonva keresztbe, a szemöldöküket ugyanúgy felvonva. Ezt az ennyire nyilvánvaló hasonlóságot látva eszembe jut, hogy én vajon mennyire hasonlíthatok az apámra. Lehet, hogy külsőre olyan vagyok, mint anyu, de egyébként egyáltalán nem. – Rendben. De csak egy percre. Késő van. És tényleg nem akartunk zavarni. A konyha hatalmas. Semleges színű márványpultok mindenütt. Gigantikus konyhasziget. Ekkora hűtőt még soha egy házban sem láttam. Tisztára olyan, mint egy élelmiszerbolt mélyhűtött részlege.

Xander apja is utánunk jött a konyhába. – Tess ugyan már hazament, de szerintem feltaláljátok magatokat. Tess nyilván a szakács. – Jó éjszakát! Alexander, kérlek, ne maradjatok fent sokáig! – teszi még hozzá, aztán elmegy. Xander a tűzhelyhez lép, amin van egy kanna. Felemeli. – Üres. – Mi megvagyunk. – Nem, megcsinálom. Azt hiszem, valahol van itt olyan por – mondja, és közben áttúrja a szekrényeket. Egyértelmű, hogy nem fog leállni addig, amíg nem iszunk forrócsokoládét, szóval odamegyek a tűzhelyhez, megfogom a kannát, megtöltöm vízzel, aztán a gombokra meredek. Skye is odajön, hogy segítsen megfejteni, melyik mire való. Miután megnyomtunk és elforgattunk egy csomó gombot, végre megtaláljuk azt, amelyik fellobbantja a lángot. Xander még mindig forrócsoki-alapanyagot keres a szekrényekben. Idegennek tűnik a saját konyhájukban. Nyitogatja az ajtókat, és nyilvánvaló, hogy fogalma sincs, mi lapul mögöttük. Végül az egyik szekrény mélyéről előszed egy dobozt, és hangosan azt mondja: – Aha. – Életedben valaha is benéztél ezekbe a szekrényekbe? – kérdezem. – Természetesen.

– Akkor most játsszunk! Skye megnevez egy konyhai eszközt. Az nyer, aki hamarabb megtalálja. – És mi a nyeremény? – Hogy kérkedhet. – Ez az én házam. Szerintem nyerni fogok. – Bizonyítsd be, gazdag fiú! De Tess most nincs itt, hogy elkészítse neked a bébipapit. – Ja, hogy így állunk! Elmosolyodom. Kiismerem magam a konyhában. És ha ezt itt egy szakácsnő rendezte be, akkor biztos, hogy azt nagyon okosan és praktikusan csinálta. A főzőeszközök a tűzhelynél lesznek, az üvegek a mosogatónál. Ez a kisujjamban van. Odabiccentek Skye-nak. Ő elmosolyodik. – Oké. Valami könnyűvel kezdünk. Merőkanál. Xander a szigethez rohan, és elkezdi feltépni a fiókokat. Én a tűzhelyhez lépek, és mindkét oldalán kihúzogatom a fiókokat. Rögtön meg is találom a merőkanalat, és magasba emelem. – Az első kört Caymen nyerte – jelenti be Skye, és Xander felém kapja a fejét. Aztán felmordul. – Oké, most jön a második tárgy. Müzlis tálka. Felháborodva morgok. – Ez nem tisztességes. Tudtad, hogy azt tudni fogja. – És persze hogy tudja. A spájz melletti szekrényben van. – Döntetlen – kiáltja Skye. – Találjátok meg a tésztaszűrőt! Nevetek, aztán Xander arcára nézek. Ez áll rajta: Azt

sem tudom, mi az. A mosogató felé rohanok. Alatta lesz, az egyik szekrényben. Mikor odaérek, két kéz ragad meg a derekamnál fogva, és hátraránt. Aztán Xander elém vág, és kinyitja a szekrényt, amit én akartam. Előrevetem magam, befurakszom mellé, és egész testemmel igyekszem arrébb lökni. – Csaló – szól rám. – Még hogy én? Te vagy a csaló. – Stabilan áll, nem tudom arrébb tolni, és most a polcokat túrja át. – Olyan, mint egy tál, amin lyukak vannak – kiáltja oda Skye. – A legjobb barátom fordul ellenem – méltatlankodom. Xander dereka köré kulcsolom a karomat, és próbálom elhúzni onnan. A tűzhelyen sípolni kezd a kanna. Skye leveszi a tűzről. – Megvan! – kiáltja Xander, és a levegőbe emeli a tésztaszűrőt. Felugrom, igyekszem elvenni tőle, de ő mindig elkapja előlem. Mikor megpróbálom lehúzni a karját, a szabad kezével átkarolja a vállam, és a mellkasához présel. – És a győztes Xander. – Csalók! Mindketten azok vagytok! Xander megköszörüli a torkát. – A győzelmemet a konyhai alaprajz és elrendezés, valamint a konyhai eszközök kiemelkedő szintű ismeretének tulajdonítom, melynek oly sokszor hasznát vettem már. Ha nem lett volna … – A mondat közepén elhallgat, aztán azt mondja: – Ó, szia, anya.

Rögtön leengedem a kezem, amivel épp Xander mellkasától toltam el magam, és megpróbálok kiszabadulni a szorításából. Ő leteszi a tésztaszűrőt a pultra, és mindkét kezével lefog. – Anya, ők itt Caymen Meyers és a barátnője, Skye. Csak a fejemet tudom az anyukája felé fordítani, mert Xander még mindig fogva tart. Félek attól, hogy mit látok majd az arcán. Félek, hogy ez lesz az a pillanat, amikor az ő oldaláról is találkozom az ellenállással. De az anyukája arckifejezése kedves. Túl fiatalnak tűnik ahhoz, hogy ő legyen Xander anyja. Szőke haja van. A szeme kék. Most már látom, kire ütött Lucas. Xander a világon semmit nem örökölt tőle. De aztán az anyukája elmosolyodik – talán azon, hogy küzdök Xanderrel –, és akkor látom azt is, hogy a fia a legjobb adottságát örökölte tőle. – Örülök, hogy megismerhettelek titeket, lányok. Caymen, már olyan sokat hallottam rólad. – Jó estét, Mrs. Spence. A fia nem enged el, mert egy csaló, de én is örülök, hogy találkoztunk. Xander erre elenged, én hátrálok pár lépést, és próbálom elfojtani magamban a feltörni készülő féktelenséget. Mrs. Spence elveszi a vécépapírtekercset, és fintorog.

pultról

az

egyik

– Kérdezd csak meg Cayment! – szólal meg Xander. Szuper, most el kell mondanom az anyjának, hogy vandálkodtunk? – A fia felhívott, hogy vécépapírügyi vészhelyzet van.

Természetesen azonnal iderohantam. Mrs. Spence értetlenül néz, mire Xander megszólal: – Csak viccel, anya. – Ja, tényleg. Ez az a száraz humor, amiről meséltél. Jesszus, mennyit beszéltek ezek rólam? – Nos, örülök, hogy sikerült megnevettetned az én komoly fiamat – mondja, megszorítja a karomat, aztán megpaskolja Xander arcát. – Elmentem lefeküdni. Érezd magad otthon, Caymen! – Jó éjt, anyu! – Miután az anyukája elmegy, Xander beleszór pár kanálnyi csokoládéport a bögrékbe, aztán felönti forró vízzel. – Nem olyan jó, mint Eddie-é, de remélem, azért megteszi majd. – Van itt valahol egy mosdó? – kérdezi Skye. – Vagy tíz? Xander elmosolyodik. – A legközelebbi ott van a boltív után. Az első ajtó jobbra. – Köszi. Skye elmegy, mi meg ott maradunk kettesben, a pultnál, egymás mellett állva. Xander csípője hozzányomódik az oldalamhoz, amikor a kanálért nyúl. Aztán a kezünk ér össze, mikor ugyanazért a bögréért nyúlunk. Mindketten visszahúzzuk. – Tessék – mondjuk egyszerre, és aztán elnevetjük magunkat. Belekortyol a forrócsokoládéba, aztán felém tolja a pulton. Most már teljesen összesimul a testünk – a vállunk, a könyökünk, a csípőnk, a combunk –, egészen le a

lábunkig. Minden apró kis mozdulatát érzem. – Kikészítesz – szólal meg elhaló hangon. – Bocsánat – felelem, és arrébb lépek, de megragadja a könyökömet, és maga felé pördít. Most már elölről ér össze teljesen a testünk. Végigsöpör rajtam a forróság, felszisszenek. Háttal nekitol a pultnak. A tenyere belenyomódik a derekamba, a keze szinte nyomot éget a bőrömbe. Meredten bámulom a pólója nyakát. – Caymen? – Igen? – Ijedtnek tűnsz. Megijeszt ez az egész? – Mindennél jobban. – Miért? – Mert nem hoztam magammal mentolos cukorkát. – És az igazi válasz… – Mert attól félek, hogy ha elkapsz, akkor vége a játéknak. – Nem hiszem el, hogy ezt tényleg hangosan kimondtam, mikor még magamnak sem mertem bevallani. De hát ő provokált. Mindig ő provokál. Ujjával végigsimítja az arccsontomat, amitől a szívem vad zakatolásba kezd a bordáim között, és az arcomtól a karomig minden idegszálam életre kel. – Nem tudtam, hogy játszunk – mondja aztán. Elmosolyodom. Ugyanezt mondta a második találkozásunkkor. Ránézek, és ekkor – mintha csak erre várt volna – az ajka az enyémhez ér. Az érintésétől mintha áramütés ért volna. Finoman csókol, az ajka olyan

meleg, mint a keze. Már épp amikor támadásba mennék át, Skye megköszörüli a torkát, és azt mondja: – Akkor, azt hiszem, én inkább elvitelre kérem a forrócsokoládémat. Majd legközelebb visszahozom a bögrét. Hátrahúzódom, és próbálom eltolni magamtól Xandert. Nem akarok durva lenni, de ő meg sem moccan. Skye lő felém egy hajrá-mosolyt, és látom rajta, hogy kicsit sincs megbántva. – Majd hazaviszem – mondja Xander anélkül, hogy levenné rólam a tekintetét. A pillantása csak úgy éget. Halljuk, hogy Skye kimegy a konyhából. Aztán Xander elkap a derekamnál fogva, és a pultra emel. Körbefonom a lábammal és a karommal, és az ajkához nyomom a számat. Ezúttal az egész sokkal intenzívebb. A vágyam sokkal nyilvánvalóbb. Azonnal reagál. A nyelve rátalál az enyémre, kezével olyan közel húz magához, amennyire csak tud. Jó íze van. Mint a sós csokoládénak. A pólóján át végigtapogatom a hátát. Végigsimítom a gerincét, minden egyes csigolyát kitapintok. A testemben tombolnak a különböző érzések, és nagyon meglepődöm, mikor végül a szomorúság kerekedik felül. Az az érzés, amit egész este oly nagy sikerrel fojtottam el. Másodpercek választanak csak el a sírástól, ezért inkább a nyakába fúrom az arcom, remélve, hogy vissza tudom fojtani. Xander lemerevedik. Próbál hátrahúzódni,

hogy lássa az arcom, de szorosan rácsimpaszkodom. Kezével a hátamat dörzsölgeti. – Caymen! Mi a baj? Sajnálom. Túl gyors voltam? – A derekamnál fogva leemel a pultról. – Nem. Nem erről van szó. – Nagyon sajnálom. – Nem, nem csináltál semmi rosszat. Csak nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy véget vessek a tagadásnak. – Nem hiszem, hogy értené, amit mondok, mivel a nagy érzelemtől kásás a hangom. – Kérlek, mondd el! Mi történt? – Nem szorítanál magadhoz kicsit? – Próbálok úrrá lenni az érzéseimen, mielőtt magyarázkodásba. Most tűnhetett csak fel neki,

belevágnék hogy

a

időközben

elengedett, mert vesz egy nagy levegőt, és megint körém fonja a karját. Egy milliméternyi hely sem marad közöttünk. Egyedül a közelsége tart össze, miközben végül csak feltörnek azok a gondolatok, amiket egész éjjel sikerült figyelmen kívül hagynom. Mi van, ha az anyám tényleg terhes? Tönkremegyünk bele, ha babája születik. Nem engedhetjük meg magunknak. És milyen fickó ez a Matthew? Elmenekül majd, ha megtudja? Hogy tudta anyám kétszer is elkövetni ugyanazt a hibát? Ha valaha is azt hittem, hogy van valami halvány esélyem rá, hogy otthagyjam a bababoltot, és a saját életemet éljem, akkor ennek most gyakorlatilag vége.

Az arcomon lecsordul egy könnycsepp. letörlöm a kézfejemmel. – Caymen, megijesztesz. Mi a baj? – Az anyám. – Jól van? – A hangja ijedtnek hangzik. – Lehet, hogy terhes.

Gyorsan

32. FEJEZET

Xander halkan szitkozódik. – Jesszus, Caymen, annyira sajnálom. – Mindössze ennyit mond. Az ujjai összevissza vándorolnak a hátamon: föl-le, keresztbe-kasul. Újra, meg újra, meg újra megrajzolják ugyanazt a mintát. – Mikor tudtad meg? – Ma este – sóhajtom. – De lehet, hogy nem az. És annyira szeretném, ha nem lenne. De ha nem terhes, akkor az azt jelenti, hogy valami baja van, és hogy szörnyű gyerek vagyok, amiért akár csak egy másodperc töredékéig is azt kívántam, hogy legyen bármi más, csak ne terhes. Xander a vállamnál fogva eltol magától, és én nem tiltakozom. Mikor a szemembe néz, azt kérdezi: – Miben segíthetek? – Intézd el, hogy az egész csak egy álom legyen, amiből holnap reggel felébredhetek. Az alsó ajkát harapdálja. – Úgy érzem, mintha kihasználtalak volna ma este. Sajnálom. Ha tudtam volna, akkor soha nem… – Hagyd abba! – szakítom félbe. – Ne mondd ezt! Már hetek óta arra vágytam, hogy megcsókolj. Sokkal régebb óta, mint amióta tudom, mi van anyuval. Már akkor,

amikor elkísértél a suliba. A szeme az ajkamra szememhez. – Meg akartál csókolni?

vándorol,

aztán

vissza

a

– A helyes kifejezés az, hogy „akarlak”. Meg akarlak csókolni. – Előrehajolok, és az ajkammal végigsúrolom a száját. Gyengéden elhúzódik. – Hát, ha most csókolóznánk, akkor tényleg egy igazi szemét lennék. Na, rajta! Beszélgessünk! – Megfogja a kezem, és végigvezet a hallon egy nagy színházteremhez. A hatalmas, fehér vászon felé fordítva mindenféle szögbe döntött háttámlájú, puha, párnázott fotelek állnak. – Hű – mondom, és körbeforgok. – Itt kellene megnéznünk a Ragyogást. Az ajka halvány mosolyra rándul, aztán odalép a dvdkkel tömött polchoz, és kihúz egy tokot, amin Jack Nicholson ijesztő arca látszik az ajtórésben. – Megvetted? – Megvettem. Azt mondtad, hogy megnézed velem, így hát megvettem. Lehuppanok az egyik fotelbe. – Hát, akkor tedd be! Megrázza a fejét. – Ma nem. Ma beszélgetni fogunk. Visszateszi a filmet, és bevackolja magát a mellettem lévő fotelbe. – Mit csináltál, mielőtt megérkeztem?

– Akkor másképp mondom: ma este rólad fogunk beszélgetni. – Nem melegíthetnénk be előtte? Ebben én nem vagyok valami jó. Bólint. – Oké, szóval mielőtt megérkeztél volna? Lássuk csak. A történelemházimat írtam. – A Daltonba vagy az Oceanside-ba jársz? – Mindkettő magániskola. Biztos, hogy a kettő közül valamelyikbe jár. – A Daltonba. – A Daltonba… Hiszen így hívják a nagymamádat is. – Mielőtt befejezném a mondatot, rájövök, mennyire hülye vagyok. – Ó. És ez nem véletlen. Elneveti magát. – Egyébként köszi. – Mit? – Hogy megmutattad, milyen is az, ha úgy kezelnek, mint egy átlagos embert. Rég volt már, hogy olyannal voltam, aki nem tudta, ki vagyok. Oldalra biccentem a fejem. – Várj csak, ki vagy te? Vigyorogva megcibálja a hajamat. – Kedvesek a szüleid. – Igen, ha megkapják, amit akarnak. – Szóval, dolgoztál azóta az apád cégének honlapján? Nagy levegőt vesz. – Hát ez az. Dolgoztam rajta. Tudom, tudom, nem kellene.

Felemelem a kezem. – Én egy szót sem szóltam. – Szóval volt egy csomó remek ötletem a honlaphoz, hogyan lehetne megújítani, meg érdekesebbé tenni, de az apám egyikkel sem értett egyet. Azt mondta: Nem, legyen letisztult és klasszikus. – A ti vendégkörötökből kiindulva lehet, hogy az számukra vonzóbb. – Ezt meg hogy érted? – Úgy értem, hogy a ti szállodáitokban nem kamaszok foglalnak szobát. Hanem csupa üzletember meg a gazdagok. Nekik a letisztult és klasszikus vonal jön be. Egy másodpercre lehunyja a szemét, aztán azt mondja: – Igazad van. De ő miért nem ezt mondta? – Lehet, hogy próbálta. Nem nagyon figyelsz az apádra. – Mert mindig azt akarja, hogy az ő tökéletes kis mása legyek, én meg úgy érzem, mintha megfojtana. Én nem ő vagyok. – Hát nem fura, hogy te egyáltalán nem akarsz hasonlítani az apádra, én meg annyira szeretném, ha tudnám, hogy nem vagyok-e legalább kicsit olyan, mint ő? – Bocsánat. Érzéketlen voltam. Megérintem a vállát. – Nem voltál az. Értem, mit akarsz mondani. Nem akarod, hogy az apád szabja meg, ki vagy. Főleg, mivel külsőre annyira hasonlítasz rá. De te nem ő vagy. Te mindig más leszel. – Te mindig lenyűgöző leszel. Miért esik még mindig olyan nehezemre hangosan is kimondani ezt

az utolsó mondatot? Megfogja a kezem, és hüvelykujjával végigsimítja a kézfejemet. – Az apád büszke lenne rád. Hogy olyan vagy, amilyen. A torkom elszorul, a szemem megtelik könnyel. Próbálok úrrá lenni rajta, de nagyon meglep a saját erős reakcióm. Hogy mennyire vágytam rá, hogy valaki ezt mondja. – New Yorkban él. Valami menő ügyvéd. – Rákerestél? – Muszáj volt. Lehet, hogy egy nap még szükségem lesz egy új vesére. Elneveti magát. – Amikor tizenkét éves voltam, olvastam egy történetet egy fickóról, aki évek óta nem látta az apját, és aztán rákos lett. Az apjának egyezett a csontveleje az övével. És megmentette az életét. Xander olyan sokáig mered rám szótlanul, hogy kezdem kényelmetlenül érezni magam. – Ugye tudod, hogy nem kell megvárnod a halálos ágyadat, ha látni akarod az apádat? Megdörzsölöm a karomat. – Otthagyta az anyámat. Xander lassan bólint. – Úgy érzed, azzal, hogy látni szeretnéd, hátba támadod az anyádat? A fény felé nézek, de már így is kicsordul egy könnycsepp a szememből.

– Annak, hogy neki milyen volt vele a kapcsolata, nem kell meghatároznia a tiédet is. – Engem is elhagyott. – Sajnálom. – A kézfejével végigsimítja az arcomat. – És mi van az anyáddal? Miért sújt le ennyire, hogy talán terhes? – Gondolod, hogy túlreagálom a dolgot? – Ezt én egyáltalán nem mondtam. Én is kiakadnék, ha az én anyámról lenne szó. Csak nem szeretném kivetíteni rád, amit én gondolok. Mondd el, mi jár a fejedben! – Haragszom, és meg vagyok bántva, és szégyellem magam. Ezt így mind egyszerre, egy nagy érzelmi katyvaszban. Nem hiszem el, hogy megint megcsinálja. – Felhúzom a térdem, és oldalra fordulok, hogy szembenézhessek vele. – Bűntudatom van, és önzőnek érzem magam, amiért azt kívánom, hogy valaki ne létezzen, de nem akarom, hogy megváltozzanak a dolgok. – Fel fogod dolgozni ezeket az érzéseket. Ha majd a karodban tartod a kisbabát, el fogsz olvadni tőle. – Nem, nem fogok. Nem szeretem a gyerekeket, és ők sem engem. Ebben már rég kiegyeztünk. Elmosolyodik. – Hát, legalább jó sok időd van még hozzászokni a gondolathoz. – Már, ha igaz – sóhajtok fel, és lehunyom a szemem. A hüvelykujjával kis köröket ír le a kézfejemen. – Annyira jó, hogy itt vagy. Nálam. Mindennap el kellene jönnöd.

Felnevetek. – Kis adagokban sokkal élvezhetőbb vagyok. És, ha már itt tartunk, mennem kellene. Holnap iskola. – Kizárt. Legalább még egy órát maradnod kell. – Odahúz magához a fotelbe. – Köszönöm, hogy hajlandó voltál beszélni velem. Tudom, hogy ez neked nem könnyű. A homlokomat az övének támasztom. – Köszönöm, hogy meghallgattál. – Még mindig áll a holnap este? A holnap este? Ó! Karriereste. Az anyám állítólag elmegy a cégtulajdonosok találkozójára. Kizárt, hogy azt kihagyjam. – Igen, még áll. – És mi van a ma estével? – kérdezi, és szorosan körém fonja a karját. A gyomrom mintha felszállni készülne, de nélkülem. – Hogy érted, hogy mi van a ma estével? – Mit csináljunk a következő órában? Úgy teszek, mintha gondolkodnék. – Esetleg dolgozzunk a honlapotokon? – Ha-ha. Komoly képet vágok, ami elég nehéz, tekintve, hogy a mosolyom úgy döntött, örökre tanyát ver az arcomon. – Nem, most tényleg, be kellene fejezned. Oldalra biccenti a fejét, és az arcomat nézi. – Ezt most komolyan mondod? – Nem – suttogom, egészen közel hajolva a szájához.

33. FEJEZET

Kinyitom az üzlet ajtaját, megfogom a csengőt, és berángatom Xandert. – Mi a… – Csitt! – Várok pár szívdobbanásnyit, és fülelek, hogy anyu nem jött-e vissza a hátsó ajtón. Csak most indult el… Késve. Azt mondtam Xandernek, hogy fél hétre jöjjön, fél órával később, mint ahogy anyunak indulnia kellett volna, de ahogy múltak a percek, rájöttem, hogy ez bizony szoros lesz. Tulajdonképpen jobban is sült el így, mivel akkor most tudjuk követni. Eddig azt hittem, hogy előbb még meg kell majd találnunk. Mikor végre merek lélegzetet venni, és felnézek Xanderre, látom, hogy engem bámul a sötétben. Egyik kezemmel a mellkasánál fogva a falhoz préseltem, amint beléptünk az üzletbe. Nem kapok rendesen levegőt. Nem kellene, hogy máris ilyen otthonosnak érezzem a leheletét. Lehunyom a szemem, és élvezem, ahogy beborít. Aztán megérzem, ahogy az ajka végigsimítja az enyémet. Szeretnék belefeledkezni a csókjába, de tudom, hogy erre most nincs időnk. – Gyere! – mondom, megragadom a mellkasán az inget, és a hátsó bejárathoz cibálom. Résnyire nyitom az ajtót.

Luigi üzlete egy háztömbnyire van a miénk mögött, és még látom, ahogy anyu bekanyarodik a sarkon, a sikátor végén. – Caymen – szólal meg a hátam mögött Xander. – Nem árulnád el végre, hogy mit tervezel? – Egy kis detektíveskedést. Mintha magánnyomozók lennénk, vagy ilyesmi. – Benyúlok a hátsó zsebembe, és előveszem a képeket, amiket Matthew-ról készítettem Xander gépével. Kinyomtattam őket. Nagyon rossz minőségűek, mivel a nyomtatónk már ősrégi, de azért elég kivehető a kép. – Mit is látok pontosan? Kisurranok az ajtón, Xander pedig a nyomomban. – Mindent ki kell derítenem erről a fickóról, amit csak lehet. – Oké… Eddig mit tudunk? – Semmit. Megköszörüli a torkát. – Miss Tudományos Megfigyelőnek semmi konkrétum nincs a kezében? – Csak megérzések. – Például, hogy ha az anyám terhes, akkor mindent meg kell tudnom az esetleges apáról. – Most már a megérzések elegendőek elméletek alátámasztására? – Fogd be! Xander felnevet, és megfogja a kezem. Meglepődöm, és biztosan ugrom is egyet ijedtemben, mert kuncogva

megszorítja a kézfejem. Fura fogni a kezét. Eszembe jut az a fénykép, amit az újságban láttam Sadie-ről és róla, ahogy kézen fogva mennek, és azon gondolkodom, vajon most is leselkedik-e valaki az árnyékban, hogy lefotózzon minket. Mintha olvasna a gondolataimban, megszólal: – Azért költöztünk ide, hogy kikerüljünk a rivaldafényből. Los Angeles rettenetes. Ott semmi magánéletünk nem volt. Csak bólintok, mert nem igazán tudom, mit lehetne erre mondani. – De mivel ez nem pont Kalifornia legvirágzóbb metropolisza, és mivel mindenfelé vannak szállodáink, elég gyakran utazunk. Az apám sokszor elrángat magával. Mint például tegnap is. Péntekig még el kell mennem Floridába, aztán szombaton lesz a jótékonysági bál. Ugye most nem engedélyt kér tőlem…? Vagy mégis? Ugye csak azért mondja el nekem mindezt, mert… Miért is? Most már járunk? – Valójában azt akarom kérdezni, hogy mikor láthatlak újra. – Ó! Jövő héten? – Beírnál abba az igazán nagy naptáradba? – Nem tudom. Lehet, hogy már teljesen be vagyok táblázva. Borzasztóan elfoglalt vagyok, és jobb, ha előtte megnézem. Ahogy befordulunk a sarkon, már látom is Luigi olasz

éttermének piros-fehér napellenzőjét… És azt, ahogy az anyám becsukja maga mögött az ajtót. Aha. Ennek nem így kellett volna történnie. Úgy volt, hogy egy magas, sötét és ijesztő alakkal találkozik. – És most mi lesz? – kérdezi Xander. – Várunk – felelem, és odasétálok a sarkon lévő kis, füves részhez, ahonnan jól láthatjuk Luigi éttermét, de nem vagyunk szemben a kirakattal. Leülök. – Félsz, hogy koszos lesz a farmered? – kérdezem, amikor látom, hogy Xander hezitál. – Nem vizes a fű. – Nem… Csak… Most kémkedünk az anyád után? – értetlenkedik, és leül mellém. – Igen – vallom be, és megrándul az arcom. – Caymen, tudom, hogy ki vagy akadva, de tényleg ez lenne a legjobb módja, hogy kiderítsd? A kezében tartott képekre bökök. – Mindent tudni akarok róla. Xander újra átlapozza a képeket. – Ez ő? Ő lenne az ap… – Be sem tudja fejezni a mondatot. Mintha ő is legalább annyira szégyellné magát, mint én. Nem tudom, hogy ismert-e valaha is olyan nőt, akinek házasságon kívül született gyereke. – Igen – válaszolom, és a hátam megtámaszkodom a tenyeremen.

mögött

Bólint, aztán körülnéz. – És meddig fogunk itt várni? Luigiék felé pislantok. – Nem tudom. – Lehet, hogy csak a megbeszélés után

találkozik Matthew-val. Elveszem tőle a képeket, és újra átnézem őket. – Szóval azt gondolod, hogy jó detektív válna belőlem? – Tessék? – Ma este. Ez most a te karriernapod. – Közben idézőjeleket rajzol a levegőbe, de még ezt is tudja úgy csinálni, hogy jól néz ki. – Azt mondtad, hogy az lesz a program. Úgy volt, hogy kitalálod, mik jöhetnek még szóba nekem. Gondolod, hogy a detektíveskedésben jó lennék? – Aha. Persze. – Mert annyira jó megfigyelő vagyok, és értek a nyomolvasáshoz, és jól tudom értelmezni a jeleket? – A gyepet piszkálja, kitép pár fűszálat. Megbántottnak látszik. Megszólal bennem a vészcsengő, jelez, hogy fújjak visszavonulót, hogy hozzam rendbe a dolgot, hogy azt mondjam: – Nem, ez itt most az anyámról és rólam szólt, de szükségem volt a segítségedre. – Nyitnám a számat, de már túl késő. Feláll, leporolja a kezét, és felém nyújtja. – Hazakísérlek. – Én még maradok. – Oké – feleli, és elindul visszafelé. – Sajnálom – mondom a hátának. Megáll. – Annyira önző voltam, és annyira lebénultam. Előálltál ezekkel a fantasztikus dolgokkal, én meg nem tettem érted semmit. Elvittelek sírt ásni. Te meg az UNLV-re. Felém fordul.

Az utca felé mutatok. – Eddie-hez akartalak vinni. Úgy volt, hogy megtanít minket, hogy kell elkészíteni a híres muffinját, és hogy elmeséli, hogyan indította be az üzletét, meg minden. Gondoltam, hátha ez tetszene, mert szeretsz enni, és el tudnálak képzelni egyszer étterem-tulajdonosként. De aztán jött ez, és… Átszeli a köztünk lévő távolságot, a kezébe fogja az arcom, és megcsókol. Egy pillanatig nem kapok levegőt, aztán másra sem vágyom már, mint hogy teljesen belélegezzem. Hogy megegyem, megaludjam és megigyam Xander Spence-t. Nem tudok betelni vele. Nem tudom, hogy léteztem eddig nélküle, mert ebben a pillanatban az ő energiája az egyetlen éltetőerőm. Kicsit elhúzódik tőlem, és én levegő után kapkodok. Lefekszem a fűbe, mert a csontjaim már nem bírnak megtartani. Mellém fekszik, és a könyökére támasztja a fejét. – Vettem egy ruhát – mondom üdvözülten. – Hát, ez… Nagyon izgi. – Ha szeretnéd, elmegyek veled szombaton a jótékonysági bálra. – Ha szeretném? – Megrázza a fejét. – Imádnám, ha eljönnél velem a jótékonysági bálra. Csak eddig azt hittem, inkább meghalsz. Igen. Gyere el! – Megint megcsókol, én meg belenevetek a szájába. A tarkóján a hajába mélyesztem az ujjaimat. Megmarkolja a

derekamat, mire megint elnevetem magam. Nem hallottam sem a lépéseket, sem a kulcscsörgést. Csak azt hallom meg, amikor valaki megköszörüli a torkát. Túl gyorsan ülök fel, és az összes vér a fejembe tódul, amitől egy másodpercig csak homályosan látok. De akár homályos a kép, akár nem, még így is látom, hogy az anyám bámul le ránk, és majd szétrobban a dühtől.

34. FEJEZET

Valami oknál fogva vihogni kezdek. Talán azért, mert még mindig képtelen vagyok úrrá lenni a szívem boldog zakatolásán. Vagy talán azért, mert még mindig annyira haragszom anyura a sok titok miatt, hogy valamiféle elégtételt érzek attól, hogy dühösnek látom. De lehet, hogy azért, mert abszolút fogalmam sincs, hogy mit mondjak. Bármi is legyen az oka, a vihogás furán hangzik az egyébként teljesen néma éjszakában. – Szia. Anyu Xanderre néz, végigméri, a frissen vágott hajától a drága cipőjéig. Aztán lenéző pillantással újra felém fordul. – Otthon találkozunk. – És azzal elmegy. Az ajkamba harapok, hogy meg tudjam állni nevetés nélkül. Amikor anyu befordul a sarkon, a hátamra fekszem, és magamra rántom Xandert. Megcsókolom, de ő ellenáll. – Caymen, várj! – Mi van? – Nem tud rólunk? – De hát tudtad. – Nem. Nem tudtam. Azt hittem, hogy miután bemutatkoztam, elmondtad neki.

Rettenetesen érzem magam. Igen, pontosan ezt kellett volna tennem. És ezt is akartam tenni, rászántam magam, épp mielőtt lecsapott rám az üzenetrögzítős végzet. – Miből gondoltad? Úgy tettem, mintha nem is ismernélek. – Azt hittem, hogy csak viccelsz. Azt hittem… Ma este nem vagyok valami jó abban, hogy azt éreztessem Xanderrel, hogy különleges. Végigsimítok a csuklóján, és összekulcsolom a kezünket. – Sajnálom. Az anyámat kicsit megviselte a múltja. És el akartam mondani neki, de aztán annyi minden történt. El fogom mondani. – Azt hiszem, ez már megtörtént. Megint vihogni kezdek. Xander szája sarka mosolyra rándul. – Szóval, Eddie nyitva van még? Menjünk, együnk valamit! Xander az autójának támaszkodva a muffin utolsó morzsáit nyalogatja le az ujjáról. – Nem tudtam, hogy ennyire jóban vagytok Eddie-vel. Hogy van köztetek ez a bekopogok-az-ajtón-zárás-után-atitkos-kopogással dolog. Már hónapokkal ezelőtt elmondhattad volna. – Nem árulom el azt a pár dolgot, amit tudok – felelem, és bedobom az üres papírzacskót az egyik út széli szemetesbe. Amikor újra felé fordulok, magához húz. Meglepetésemben felsikkantok.

A nyakamba temeti az arcát. – Azt hiszem, jobb, ha megyek. Az anyám türelmesen várja, hogy ordítozhasson velem. Jobb mihamarabb túlesni rajta. – Meg fog békélni vele? Velünk? – hallom fojtott hangját a nyakam hajlatából. Mintákat rajzolok a hajába az ujjammal, és mosolygok. – Majd megbékél, ha megismer. Úgy értem, elképzelhetetlen, hogy ne szeresse Xander Spence-t. – Ez igaz – mondja Xander, megcsókol, aztán elenged. Elindulok, de aztán visszafordulok. Az autónak támaszkodva néz, az arcán édes mosoly. Megbotlom, de aztán nevetve visszanyerem az egyensúlyomat. – Jó mulatást Floridában! A bababolt sötét, de hátul a lépcsőnél ég a villany. Nagy levegőt veszek, és lassan felmegyek. Még nem állok készen, hogy szembenézzek azzal a dühvel, amit az előbb az anyám szemében láttam. Ahhoz túlságosan is boldog vagyok. Nem akarom, hogy anyu elrontsa a csókolózás utáni jókedvemet. Hátha már alszik. Talán megúszom. Kinevetem magam. Az soha nem fordulhat elő. Kinyitom az ajtót. Megcsikordul. Szinte érzem a levegőben felgyülemlett feszültséget, ami csak arra vár, hogy robbanhasson. Az anyám mereven ül a konyhaasztalnál. A helyiség félhomályba burkolózik, csak a felső szekrény alatti lámpák fénye csillog a pulton. Felkapcsolom a villanyt.

– Mióta? – Ez az első, amit kérdez. – Egypár hónapja. – Ő az a fiú, akivel annyit vagy együtt? – Igen. – És mi van Masonnel? Azt hittem, hogy te és Mason… Megrázom a fejem. Nem. – Csak barátok vagyunk. Feláll, hogy szembenézhessen velem. – Hol találkoztatok? Tudom, hogy már nem Masonről beszél. Visszakanyarodott Xanderhez. – Itt. – Itt találkoztatok – mutat a padlóra. – Nem, igazából ott lent – mutatok az ajtó felé. Lehet, hogy nem ez a legjobb időpont a viccelődésre, mert anyu arca megmerevedik. – Tudod, hogy Daltonék… – kezdi, de mintha még arra sem bírná rávenni magát, hogy kimondja a szót. – Minden képzeletet felülmúlóan gazdagok? Igen, tudom. – Caymen… – Anyu hosszan kifújja a levegőt. – Mi a gond? Kedveljük egymást. – Az olyanok, mint ők, nem kedvelik az olyanokat, mint mi. Felsóhajtok. – Anyu, kérlek! Ez nem az ezernyolcszázas évek. Gúnyos kis kacajt hallat. – Minél gazdagabb vagy, annál lassabban halad előre

az idő. Úgy teszek, mintha ez annyira váratlanul érne, hogy felszisszennék. – Szóval azt mondod, hogy Xander örökre tizenhét éves marad? – Caymen, ez nem vicc – csattan fel anyu, és megdörzsöli az arcát. – Mit fog gondolni Mrs. Dalton? A mostanra már ökölbe szorított kezére nézek, és hirtelen oda a jó hangulatom. – Mi köze ennek Mrs. Daltonhoz? – Itt, az üzletben találkoztál az unokájával. Azt fogja hinni, hogy nem vagyunk profik. – Azt hiszem, hogy Mrs. Dalton kedvel engem. – Kedveli azt a lányt, aki kiszolgálja, de nem azt, aki az unokájával randizik. Pislogok. A döbbenettől a torkomra fagy a szó. Olyan, mintha az anyám épp azt mondta volna, hogy „Xander családja nem fogja azt gondolni, hogy elég jó vagy neki, és tudod mit? Nem is vagy”. – Tudtad, hogy nem szívesen találkoznék vele, ezért hazudtál nekem rögtön arról, hogy ki ő. Nem hiszem el, hogy az anyámnak, aki annyi mindent titkol előttem, még van képe ilyeneket mondani. – Anyu, nevetséges vagy. Jól érezzük magunkat együtt. Nem lehetne, hogy egyszerűen csak örülsz nekünk? – Neki ez nem is jelent többet. Csak szórakozást. Hát nem látod? Csak egy kis izgalmat jelentesz számára, Caymen, valami mást, amit addig élvez, amíg el nem jut

oda, hogy tényleg meg akarjon állapodni. – Várj csak, esetleg azt a benyomást keltettem volna benned, hogy azt szeretném, hogy megkérje a kezem? Csak mert én úgy terveztem, hogy várok még vagy három hetet, mielőtt rákérdezek. Teljességgel lepereg róla a gúnyolódásom. – Csak szórakozik. Olyan izgalmas: randizz a lánnyal, aki a bababolt fölött lakik. Az egész csak egy kaland. De nem vágyik semmi tartósra. Össze fogja törni a szíved. – Hűha, így már nem is csoda, hogy az apám miért nem jött el soha, hogy meglátogasson. – Az apád soha nem is akart látni téged! Hát pont erről beszélek, Caymen. Nem érted? Elhagyott minket. Erősen zihálok, a mellkasom nagy amplitúdóval emelkedik és süllyed, mégis, mintha nem jutna elég oxigén a tüdőmbe. – Elképesztő. Gondolod, hogy esetleg megzsarolhatnám? Beállíthatnék a munkahelyére, és azt kiabálhatnám: „Apuci”! Mint Will Ferrell a Mi a manó?ban? – Caymen, attól egyikünk sem fogja jobban érezni magát, ha viccelődsz. Mintha valaki a markával szorítaná a szívemet. – A Mi a manó?-val soha nem viccelnék. Az egy igazi klasszikus. Az anyám nagyot sóhajt. – Itt leszek, ha szeretnél beszélni arról, hogy mit érzel. És nem tudom megakadályozni, hogy találkozz Xanderrel,

de ha megbízol az ítélőképességemben, vagy számít a véleményem, akkor nem fogsz. Nem kíváncsi rá, mit is érzek valójában. Csak azt akarja, hogy ne találkozzam többet Xanderrel. – Vettem a véleményed. – Kimegyek, és abban reménykedem, hogy rövid időn belül újra képes leszek lélegezni.

35. FEJEZET

Szombaton az üzlet előtt várakozom. Az anyámmal egész héten alig vettünk tudomást egymásról, és nem akarom, hogy kihasználja ezt az alkalmat arra, hogy hangot adhasson a rettenetes véleményének Xanderről, így hát igyekszem még a lehetőségét is kizárni. Kényelmetlenül toporgok a magas sarkú cipőmben (ami valójában Skye magas sarkú cipője). Nem gyakran hordok magas sarkút. De Xander kedvéért hajlandó vagyok meghozni bizonyos áldozatokat, és úgy tűnik, hogy most már a magas sarkakat is felvettem a listára… Közvetlenül az anyámmal való kapcsolatom után. Xander egy elegáns, fekete sportkocsival érkezik, aminek láttán az ajkamba harapok. Ugrattam, hogy nem csak egy autója van. Miért van az, hogy egyes sztereotípiák annyira illenek rá, miközben azon vagyok, hogy a többit semmibe vegyem? Olyan, mintha mindent elkövetne, hogy bebizonyítsa az anyámnak, hogy igaza van, csak hogy aztán kénytelen legyen rájönni, hogy tévedett. De az anyám nem fogja megerőltetni magát. Xander kiszáll a kocsiból, és a szívem azonnal egyértelműen jelzi, mennyire kedveli. Nagyon. Elképesztően fest öltönyben. Ma este hátrasimította a

haját, amitől idősebbnek látszik, mint amennyi. A floridai út hatására a bőre egészségesen ragyog. – Hiányoztál – mondja. – Te is nekem. – Fantasztikusan nézel ki. Bár a ruha pont illik rám, nagyon zavarban vagyok attól, hogy mindenhol rám tapad. És az a tudat sem segít, hogy egy turkálóban vettem. Ma este a többi ruha kétszer olyan flancos lesz, és százszor olyan drága, mint az enyém. – Imposztornak érzem magam. – Miért? Hát nem azzal töltötted az életed, hogy ilyen estekre jártál? – De, már milliószor voltam – felelem, és rácsapok a karjára. – Hát, nagyon szerencsés vagy. Engem az anyám kényszerít rá, hogy ilyenekre járjak. – Igaza van. Az emberiség elleni bűntett lenne, ha megtagadnák az emberektől, hogy lássanak öltönyben. Meghúzkodja a zakója alját. – Tetszik? – Igen. Nagyon. Egyik karjával átöleli a derekamat, és magához húz, és engem rögtön beborít a belőle áradó sokféle illat a fogkrémtől az after shave-ig. A cipősarkam miatt kicsit megingok, de hozzádőlve visszanyerem az egyensúlyomat. Megölelem, de hirtelen egy másodpercre elfog a félelem, hogy az anyám esetleg fentről néz minket az ablakból. Aztán az illata és a karja érintése eszembe juttatja, miért

is harcolok. Ezért. Érte. Olyan jó érzés, hogy átölel. A karjaiban minden semmivé foszlik, amit az anyám mondott róla. Megpuszilja az arcom. – Jó illatod van. – Neked is. A vállam fölött az üzlet felé pislant. – Bemegyünk? – Nem, ne! – mondom, és szorosabban magamhoz ölelem. Annyira szeretném, ha bevihetném. Annyira szeretném, ha az anyám megismerné, és elfogadná, ahogy Masonnel tette. – Oké – feleli, és átsétál velem az autó túloldalára, kinyitja az anyósülés ajtaját, és besegít. Miután ő is beszáll, beindítja a motort, aztán hosszan rám néz. – Mi a baj, bébi? – Megfogja a kezem, és a térdére teszi. – Ez lesz a becenevem? Bébi? Kifarol a parkolóhelyről, és elindul. – Nem tetszik? – Elmegy. Csak arra a kismalacra emlékeztet, Babe-re. – Akkor ez most egy kérés? – Mindig is nagyon elfogult voltam az „édesem”-mel szemben, legfőképpen talán azért, mert nem vagyok az, és ettől mindig megnevettet. – Mit szólnál a „babaarc”-hoz? – Ha! Csak ha azt akarod, hogy pofákat vágjak. – Oké, mit szólnál a „témaváltó”-hoz? Az eléggé illik

hozzád. – Megszorítja a kezem. – Ügyes próbálkozás, de mi a baj… Babaarc? Felsóhajtok. – Nagyon összevesztünk anyuval. – Miattam? – Mennyire arrogáns vagy! Azt hiszed, hogy mindig minden rólad szól? – Akkor mi miatt? – Miattad. Elmosolyodik. Imádom a mosolyát. Nem akarok az anyámról beszélni. A mosolyáról szeretnék beszélni vagy csókolózni. Vagy beszélhetnénk a csókolózásról. – Mi az, amit ennyire nem bír bennem az anyád? – Leginkább azt, hogy gazdag vagy. Ha ezen az egyen tudnál változtatni, akkor sokkal könnyebb lenne az életem. – Rajta vagyok. – Köszi. Annyira megnyugtatsz. – Szóval valami mást szeretne neked? – Ezt meg hogy érted? – Mást, mint ami az ő múltjában történt? – Igen. Alapvetően azt nem akarja, hogy egy gazdag fiúval randizzam, terhes legyek, és a gazdag fiú faképnél hagyjon. – És ezt a pénzzel köti össze? – Tudom, hogy nevetséges. – Ezzel indult ez az egész a bababolt-felett-lakunk dolog?

Eszembe jut, hogy az apám szüleitől kapta a pénzt, amiből megnyitotta a bababoltot. – Igazából igen. – Na várj, akkor te egész életedben itt éltél? – Igen. – Hűha, az anyád tényleg extrém. Mi köze az extrémségnek ahhoz, hogy egy bababolt felett élünk? – Hát, lehet, hogy bizonyos tekintetben az. – Azt hittem, hogy az én anyám az, de a tiéd viszi a pálmát. A szálloda bálterme a legszebb helyiség, amit valaha élőben láttam: hatalmas gyertyatartók, mintás járólapok, nehéz, plafonig érő függönyök mindenütt. Xander egy elöl álló asztal felé kormányoz. Nagy levegőt veszek. Mi is volt az a béna tanács, amit Henrytől kaptam, mielőtt Masonnel találkoztam? Ja, tényleg, hogy adjam önmagam. Nem vagyok biztos benne, hogy ez itt is működik majd. Lehet, hogy jobb lenne, ha inkább valaki mást választanék magam helyett ma estére. Aztán meglátom Mrs. Daltont, és szívem szerint elfutnék és elbújnék valahová. Bármikor máskor, bármelyik másik helyzetben megnyugtatna a jelenléte, de azok után, amiket anyu mondott, úgy érzem, hogy a kezem tűzforróvá válik Xander szorításában, mintha egy reflektor világítaná meg összekulcsolt ujjainkat. Valószínűleg túl sokáig bámulom, mert összeakad a

pillantásunk. A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöznek. Letörlöm őket. Mrs. Dalton elmosolyodik és integet. – Azt hiszem, most magához intett – kacsint rám Xander, kihangsúlyozva a szóhasználatát. Szeretnék valami könnyed visszavágással előállni, de túlságosan is ideges vagyok. – Caymen – szólít meg Mrs. Dalton. – Nem tudtam, hogy te is jössz. Örülök, hogy látlak. És nagyon örülök annak is, hogy hatott rád Alex bűvereje. – Nem volt könnyű, nagyi. Ezt a lányt nem olyan egyszerű levenni a lábáról – feleli Xander, és megcsókolja a kezem. – Aki igazán fontos, azt sosem könnyű. Lehet, hogy csak képzelődöm, de ez nem úgy hangzott, mint olyasvalaki válasza, aki haragszik az unokájára, amiért egy boltos kislánnyal randizik. – Bánj vele rendesen, mert különben… – bök Xander felé fenyegetően. – Ezt nem neki kellene mondanod velem kapcsolatban? Végül is én vagyok az unokád. – Lehajol, és megpuszilja Mrs. Dalton arcát, aztán súg valamit a fülébe, amitől a nagymamája felnevet. – Mit mondtál neki? – kérdezem, amikor eljövünk onnan. – Azt, hogy teljességgel képes vagy megfogalmazni és végrehajtani magad is a fenyegetéseket, és hogy nincs szükséged testőrre.

– Ez igaz. – Nekem egy kicsit barátkoznom kellene, mielőtt leülünk, de ehelyett inkább táncolnék veled, majd később megkeressük az asztalunkat. – Nem. – Nem akarsz táncolni velem? – Nem, azaz de, persze, táncolok veled, de ne ma, az anyád estéjén legyél te a rosszfiú. A végén még engem okol érte. Elneveti magát. – Nem fog. Nemrég épp megjegyezte, hogy mennyivel felelősségteljesebb vagyok most. És ezt neked tulajdonítja. – Nem is tűnt fel, hogy ilyen jó hatással vagyok rád, tekintve, hogy az utóbbi időben én voltam a megbízhatatlanság bajnoka. – Legalábbis a saját anyám szerint. – Gyere, a mi számunkat játsszák. Egy pillanatig a zenére figyelek. A sarokban egy élő zenekar játszik valami klasszikus darabot, és Lucas azt mondta, hogy nincs énekes. – Ez lenne a mi számunk? – Hát, ez a te együttesed, emlékszel? Szóval bármilyen számot is játszanak, az a miénk. – Mennyire igaz. – A magas sarkakon pont megfelelő magas vagyok, hogy a nyakába temethessem az arcom. Kigombolom a zakója három gombját, és alácsúsztatom a kezem, a hátára, miközben néhány másik párral a zene ritmusára mozgunk.

Xander elkezd mindenféle nevetséges szöveget kitalálni, és hamisan énekel a fülembe. – Meg kellene kaparintanod a mikrofont. Ennek az együttesnek rád van szüksége. – Tessék? Talán jobban szereted Tikk bársonyos hangját? – Igen. Elneveti magát. – Én is. Egy női hang szakítja félbe az évődésünket. – Szervusz, Caymen, jó újra látni. Xander megáll, és megfordul. – Anya – öleli meg. Aztán az anyukája nagy meglepetésemre engem is megölel. A haja szőke és be van lőve. A szemöldöke tökéletesre igazítva, és biztosan valami injekciókat kap, mert annyira sima a bőre. – Örülök, hogy ilyen gyakran látom mosolyogni a fiamat. Nagyon jól áll neki, nem gondolod? – Én úgy hívom a mosolyát, hogy a titkos fegyvere. Xander a szemöldökét ráncolja. – Tényleg? – Leginkább csak magamban, de néha a hátad mögött is – mondom, egy oldalpillantást vetve Mrs. Spence-re. Magamat adom. Remélem, nem akad ki a szarkazmusom miatt. De mosolyog, szóval szerintem minden oké. Xander odahúz maga mellé. – Ez elég sok mindent megmagyaráz.

– Csak köszönni jöttem. Nem maradhatok. Valakinek muszáj levezényelnie ezt az estélyt – mondja Mrs. Spence, és végigsimítja a vállam. – De majd később beszélgessünk, te meg én. Szeretnélek jobban megismerni. Bólintok, és mosolygok is, pedig legszívesebben azt felelném: – Ez úgy hangzik, mint valami fenyegetés. Amikor elmegy, Xander megfogja a kezem, és megint magához húz, közben a zene dallamára mozog. – Nem várom el tőled, hogy megjegyezd a nevüket, de hadd mutassam meg a családtagjaimat. Nemcsak, hogy elkezdi felsorolni a teremben lévő emberek nevét, de mindegyikükhöz valami vicces kis történetet is mesél. – És ő – mondja a terem túlsó felére mutatva – az unokatestvérem, Scarlett. – Aha, a baba – biccentem félre a fejem. – Igen, tényleg eléggé hasonlít ahhoz a babához. – Ugye? – nevet Xander, és Scarlett mintha megérezné, hogy róla beszélünk, mert nemcsak hogy meglát minket, de el is indul felénk. – Scarlett. A lány lagymatagnak tűnő kézfogással üdvözli, aztán az arca mellett a levegőbe puszil. – Ő itt Caymen. – Szia. Már sokat hallottam rólad. Oldalvást Xanderre nézek. Hát folyton rólam beszél? És vajon mi a helyes válasz egy ilyen kijelentésre? – Úgy tűnik, Xandernek gyakrabban kellene eljárnia

otthonról, ha én vagyok az egyetlen beszédtémája. Scarlett kábé olyan széles mosollyal jutalmaz, mint a baba mása, aztán megszorongatja Xander bicepszét. – Láttad, kit hozott magával a bátyád? – Nem, még nem jártunk arrafelé – feleli Xander, és nyújtogatni kezdi a nyakát, nyilván, hogy megnézhesse a bátyja kísérőjét. – Ne is tedd, ha elkerülhető. Borzasztó Hamupipőkekomplexusa van. Xander elneveti magát. – Komolyan? Lucasnak? – Mondjuk, nem csodálkozom rajta azok után, hogy hová jár egyetemre – csücsörít Scarlett. Hát Xander nem mondta el a családjának, hogy én szegényebb vagyok, mint a templom egere? De ha így lenne, akkor nem próbálná inkább elbagatellizálni, amit Scarlett mond, ahelyett, hogy még mintha egyet is értene vele? – Egyébként örülök, hogy megismertelek, Caymen, de most jött meg Bradley, szóval mennem kell. Nézzük, ahogy elmegy, aztán várok, hogy Xander elsimítsa a dolgokat most, hogy Scarlett már nincs itt. Hogy azt mondja, az unokatestvére egy elképesztő sznob (mert egészen nyilvánvalóan az). De nem mond semmit. Felém nyújtja a könyökét, és azt mondja csak: – Menjünk, üljünk le! Egyenesen Lucasék felé vezet, mire én megkérdezem: – De Scarlett nem azt mondta, hogy kerüljük őket?

– Nem kerülhetjük el őket egész este. Ez ültetett vacsora, és én éhes vagyok. – Caymen – áll fel Lucas, és egyik karjával magához ölel. – Azt hittem, hogy nem jössz. Vagy úgy gondoltad, mégiscsak adsz egy esélyt a dögunalomnak? – Nos, hát… – Azt sem tudom, mit mondjak. Még mindig sokkhatás alatt állok Scarlett és Xander előbbi beszélgetésétől. Lucas a jobbján ülő lányra mutat. – Ő Leah. – Leah nem áll fel, csak rám mosolyog. – Örülök, hogy megismerhetlek. Xander kihúz nekem egy széket, én pedig dermedten leülök. – Hol van Samuel? – kérdezi Xander, és körülnéz. Van még két üres szék, és előttük, az asztalon két névkártya. – Úton. Samuel alig több mint öt perc múlva befut, és pont, mint múltkor, a repülőtéren, Xanderrel úgy ölelik meg egymást, mintha már ezer éve nem találkoztak volna. Lucas is bekapcsolódik. Aztán Samuel is bemutatja a partnerét, és udvarias mondatokat váltunk. – Samuel – szólal meg Xander, és a derekamra teszi a kezét. – Ő itt Caymen Meyers. – Az a Caymen Meyers? – mosolyodik el szélesen, és nekem megint szembetűnik, mennyire különbözik egymástól a három fivér. Xander egyértelműen az apja sötétebb színvilágát örökölte, míg a testvérei világos tónusaikkal az anyjukra hasonlítanak.

– Már sokat hallottam rólad – teszi hozzá Samuel. – Sajnálom. Mind leülünk, Samuel felemeli az üres poharát, és int az egyik mellettünk elhaladó pincérnek, aki odasiet, és megtölti. – Nos, Caymen, esetleg rokona vagy Meyerséknek, akiké az SCM gyógyszertár-lánc? Már mondanám, hogy nem, de Xander megelőz. – Igen, a nagyszülei. Ők is rajta vannak a vendéglistán – mondja, és körülnéz. – Még nem érkeztek meg, de amint itt lesznek, rá akarom venni Cayment, hogy mutasson be nekik. Samuel folytatja. – Az apám igen nagyra tartja a nagyapádat. Azt mondja, hogy az, aki ilyen közepes méretű üzletekből ekkora hasznot tud összehozni, csakis zseni lehet. Én sem bánnám, ha egy kicsit jobban megismerhetném egy ilyen okos üzletember agyműködését. Túlságosan is lebénulok ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Hát ezért nem volt Xander családjának semmi kifogása ellenem? Mert úgy tesz, mintha gazdag lennék?

36. FEJEZET

– Nekem nincsenek nagyszüleim. Lucas és Xander felnevetnek, aztán Lucas azt mondja: – Olyan pókerarccal képes ilyeneket mondani, hogy az ember nem tudja megmondani, hogy viccel-e, nem, Xander? – Ő mindig viccel. Samuel elmosolyodik, aztán azt mondja: – Amíg Xander nem mondta, addig nem is tudtam, hogy Meyerséknek élnek errefelé rokonai. Xander bólint. – Én sem tudtam, csak nagyi mesélte. Ennek az egésznek semmi értelme. Mrs. Dalton nyilván összekeverte a dolgokat. De miért gondolta, hogy én rokona lennék ezeknek a szupergazdag Meyerséknek? Csak mert ugyanaz a vezetéknevünk? Nagyot nyelek, aztán megnézem a körülöttünk álló asztalokat. Majd az ajtó felé fordulok, és a bejövő embereket nézem. Részben tényleg vicceltem, amikor azt mondtam, hogy nekem nincsenek nagyszüleim. Vannak, két pár is. Csak hát nem ismerem őket. Az anyámat a szülei kitagadták, amikor terhes lett velem, az apám szülei pedig lefizették, hogy tartsa a száját. Nekem

vannak a világon a leggonoszabb nagyszüleim. A Meyers az anyám vezetékneve, de elég gyakori név. Kizárt, hogy anyu rokona legyen az SCM Gyógyszertáras Meyerséknek. Ez csakis valami véletlen egybeesés lehet. A terem túlsó végén ülő Mrs. Daltonra bámulok. A kedves Mrs. Dalton rám mosolyog. Az asztal körül mindenki engem néz, amiből rájövök, hogy valaki nyilván kérdezett tőlem valamit. Egy kéz megszorítja a térdemet, mire nagyot ugrom. Aztán a térdemre nézek, tekintetemmel követem a kezet a karon át Xander válláig, aztán egészen az aggódó szeméig. – Jól vagy? – kérdezi. – Nem… Vagyis igen… Csak ki kell mennem a mosdóba. – Azon az ajtón át, ott, a jobb oldalon – mondja, majd feláll, a megfelelő irányba mutat, aztán megpuszilja az arcom. – El ne menekülj aztán az ablakon keresztül! Még csak most érünk a szuperunalmas részhez. Nem akarnál lemaradni róla. Nevetni próbálok, de egy hang nem jön ki a torkomon. A mosdó kész felüdülés. Bezárkózom az egyik fülkébe, és az agyam vadul pörögve próbálja megfejteni, mi is történt. Xander azt hiszi, hogy gazdag vagyok. Azt hiszi, hogy gazdag családból származom. Ezért nem volt az apjának semmi gondja velem, amikor megtudta, hogy hívnak, és ezért kezelnek úgy a testvérei, mintha egyenrangúak lennénk. Felszakad belőlem a sírás. A kezemet a számra tapasztva próbálom elfojtani. – A gazdag fiúk hülyék – mondom, és igyekszem minél

jobban felhúzni magamat, mert most nem engedhetem meg magamnak, hogy fájjon. A maradék méltóságomat meg kell őriznem, amíg haza nem jutok. Elindulok kifelé a mosdóból, és már majdnem elérek az ajtóhoz, amikor az kicsapódik, és épp csak sikerül kitérnem az útjából. – Bocsánat – mondja a lány, aki elrohan mellettem. Megnyitja a csapot, és elkezdi vízzel dörzsölni a fehér blúzán lévő foltot. Mikor meglátom, hogy fekete szoknyában van, rájövök, hogy nyilván ő az egyik pincér. Látszik rajta, hogy mindjárt elsírja magát. – Jól vagy? – Vörösbor fröccsent a blúzomra, és nem hinném, hogy kijön – feleli, és még erősebben dörzsöli az anyagot, aztán a szappanadagoló felé nyúl. – A főnököm haza fog küldeni. – Várj! Ne tegyél rá szappant! Van nálam valami – mondom, aztán benyúlok a táskámba, és kiveszek belőle egy kis üveg peroxidoldatot. Nem gyakran fordul elő, hogy folt kerülne valamelyik babára, de néha egy-egy koszos kezű kisgyereknek vagy egy kávét ivó felnőttnek köszönhetően csak megesik. Ez az oldat maga a csoda. Rátunkolok egy keveset a blúzára a pulton lévő egyik vászontörölközővel. – Na, látod! Varázslat. A lány megnézi a foltot, aztán magához ölel. Aztán valószínűleg rájön, hogy nem lenne szabad egy vendéget szorongatnia, és elvörösödve eltol magától. – Annyira sajnálom. Csak hát… Nagyon köszönöm.

– Ez csak egy kis üveg folttisztító. – Hát, nagyra értékelem. – Nagyon szívesen. A lány még egyszer megnézi a tiszta blúzát. – Azt hiszem, jobb, ha visszamegyek. – Én is azt hiszem. Kimegy, én pedig a csempézett falnak dőlök. A lány drámája kicsit elterelte a figyelmemet, de nem tudta kitörölni azt, ami az ajtón túl vár rám. El kell mennem innen. Nem akarom látni Xander arcát, amikor elmondom neki az igazat. Elindulok vissza, a bálterem felé, és majdnem feldöntök egy fülhallgatós, kapcsos táblát szorongató nőt. Megkerülöm, de aztán megtorpanok. – Maga a rendezvényszervező? A mosolyán látszik, hogy alaposan begyakorolta, hogy kell bánni a vendégekkel, de a szemén látom, hogy stresszel. Minden bizonnyal azt hiszi, hogy panaszkodni akarok valami miatt. – Igen, segíthetek valamiben? – Xander Spence azt mondta, hogy a nagyszüleim itt vannak, de nem találom őket. Meg tudná mondani, melyik asztalnál ülnek? Meyersék. – A kapcsos mappájára bökök, mintha magától nem tudná, hol találja az ülésrendet. – Természetesen – feleli, lapozni kezd, ujjával végigfut az egyik lapon, aztán azt mondja: – Aha. Itt vannak. A harmincas asztalnál. Mindjárt megmutatom.

– Köszönöm. Olyan, mintha víz alatt próbálnék menni. A lábaim csigalassúsággal mozognak, a fejem majd szétrobban a benne lévő nyomástól. Mikor visszaérünk, a legközelebbi fal felé indulok, és a nő követi a példámat. – Ott is vannak. A hölgy a türkizszínű felsőben. Látja? Követem az ujját, ami a türkizszínű ruhás hölgyre mutat. – Igen. Ő az. Köszönöm. – Szívesen – feleli a rendezvényszervező, és gyorsan elsiet, valószínűleg a fülében felcsendülő ordítozó hangra reagálva. Háttal vannak nekem, de annyit látok, hogy a türkizszínű ruhás nőnek vállig érő, sötét frizurája, a mellette ülő férfinek pedig méltóságteljes ezüstszínű haja van. A terem széle mentén haladva lassan körbesétálok, várva, hogy megpillanthassam az arcukat. És végül meglátom. Várom a pillanatot, hogy jöjjön az azonnali felismerés, a nagy érzés, de nem jön semmi. A vállamra nehezedő súly egy része eltűnik. A nő felnéz, a tekintetünk összekapcsolódik. És aztán az arcán megjelenik az a kifejezés, amitől a súly újabb két tonnával nehezebb lesz: a felismerés. Azt suttogja: – Susan. – Még a terem túlsó végéből, ahol állok, is jól látom. Elpirulok attól, hogy az anyám neve hagyja el a száját. Mrs. Dalton nem tévedett. Ezek a Meyersék a nagyszüleim. A nő megragadja a férje karját, aki értetlenül néz rá.

Nem várom meg, hogy végződik a jelenet. Sarkon fordulok, és az ajtó felé vetem magam, de rögtön belerohanok Xanderbe. – Hát itt vagy! Most érkezett meg az előétel. Kaviár és sós ropogtatós valami görög salátafélével. Szereted a kaviárt? – Nem tudom. Még soha nem ettem. – Most esik csak le, mit mondott Xander ma este arról, hogy az anyám extrém lenne azért, mert egy bababolt felett lakik. Azt hiszi, az anyám szándékosan csinálja az egészet. Hogy megmutassa nekem, hogy élnek mások. És most ébredek csak rá, hogy valahol ezt is csinálta. Az anyám gazdagnak született, úgy is nőtt fel. Ezért tud sokkal többet arról, hogyan élnek a tehetősek, mint amennyit elvileg tudhatna. Az anyám… Hazudott nekem. Az egész életem egy nagy hazugság. Nem. Az ő élete hazugság. Az enyém igazi. Leégtünk. Egyik napról a másikra élünk. Ha egy kicsit jobban nyújtózkodunk, arra rámehet a bolt. – Mi a baj? Mit csináltam rosszul? – kérdezi Xander. Annyira mérges vagyok, hogy valószínűleg halálsugarak lövellnek belőlem mindenfelé. – Csak azért kedveltél, mert azt hitted… – Képtelen vagyok végigmondani a mondatot. Ahhoz túlságosan is dühös vagyok. Nem csak rá. Mindenre. Az anyámra, a helyzetre, a nagyszüleimre, akiket nem is ismerek. – Mennem kell. Még épp időben fordulok meg, hogy lássam, amint egy

másik ismerős arc is engem bámul. Egy arc, amit nem akartam látni. Roberté. Ahogy meglátom, rögtön azt kívánom, bárcsak leöntöttem volna múltkor üdítővel. Xander elkapja a könyökömet. – Várj! Kérlek, beszélj velem! – Nem emlékszem, hogy is hívnak – szólal meg Robert. – Mert soha nem mondtam meg – mordulok rá. – És hol van ma este a barátod? Mason, ugye? Nagyon jó énekes. Xander keze szorosabban fonódik a könyökömre. – Robert, ez most nem a legalkalmasabb pillanat. – Épp a múlt héten láttam egy koncerten. Nem tudtam, hogy Masonnel járnak. – Nem járunk – kiáltok fel. – Hogy érted? – Xander keze elengedi a könyökömet. – Teljesen egymásba voltak borulva. – Nem. Nem voltunk. – A szemem sarkából látom, hogy a nagymamám mindjárt odaér hozzánk. – Mennem kell. – Caymen! – Xander szemén látszik, hogy meg van bántva. De én is. Túlságosan is meg vagyok bántva ahhoz, hogy gondolkodni tudjak. Túlságosan is meg vagyok bántva ahhoz, hogy megvédjem magam barátjával szemben. El kell mennem innen. És el is megyek.

a

barom

37. FEJEZET

Sokféle érzés próbál maga alá keríteni, amikor belépek az üzletbe. Van ott egy extra adag düh az anyám iránt, aki egész életemben, mindenről hazudott nekem. Aztán ott van az összetört szívem, amitől szeretném anyu karjába vetni magam, és elmondani neki, hogy igaza volt a gazdag fiúkkal kapcsolatban, és hogy szükségem van rá, hogy elmúljon ez a fájdalom. Az anyám a kassza mögött ül, mereven, mint egy szobor. Mintha csak arra várt volna, hogy hazaérjek. A villany le van kapcsolva, csak pár pult alatti lámpa világít. Anyu arckifejezése csaknem olyan élettelen, mint a körülötte lévő babáké. – Sajnálom – mondja. – Nem voltam tisztességes veled. – Ott voltak ma este – mondom rekedten. Még mindig fáj a torkom. – Kik? – A szüleid. A sokktól, aztán a rá következő összeomlástól az arca ráncokba gyűrődik, aztán az előtte lévő pultra hajtja a fejét. Túlságosan is lefoglal az, hogy magamat sajnáljam, ahhoz, hogy megszánjam. Elmegyek mellette, fel a lépcsőn, be a szobámba, és jó hangosan bezárom az ajtót.

Sok törött babát láttam már életem során. Voltak köztük olyanok, amiknek nem volt nagyobb baja, csak letört az ujjuk, de voltak olyanok is, amiknek oda lett egy végtagjuk vagy betört a fejük. De egyik sem volt annyira összetörve, mint ahogy én érzem most magam. Én tehetek róla. Mindig is tudtam, hogy ő egy teljesen más fajhoz tartozik. Miért kellett elhitetnem magammal, hogy én is része lehetek? Levetkőzöm, felveszek valami melegítőt, aztán az ágyamra kuporodom, és végre nagyokat hüppögve szabad folyást engedek az eddig visszafojtott könnyeknek. Halk kopogás hallatszik az ajtó felől, de tudomást sem veszek róla. Ez persze nem akadályozza meg anyut abban, hogy bejöjjön. Miért is akadályozná? Elég nyilvánvaló, hogy egyáltalán nincs tekintettel az érzéseimre. Megint visszafojtom a könnyeimet, és próbálok úrrá lenni a légzésemen. Anyu leül a hátam mögé az ágyra. – Nincs semmi elfogadható magyarázatom arra, hogy miért titkoltam előled, kik a szüleim. Azt hiszem, valahol mélyen attól tartottam, hogy úgy szeretnél élni, ahogy ők. Hogy majd nem tudok neked eleget adni, és akkor hozzájuk fordulsz, hogy megkapd, amiről azt gondolod, hogy hiányzik. Ha békén hagyott volna, magamban tudtam volna tartani, de most a torkomban mardosó tűz kitörni készül. – Miért hagytad el őket? – Feltápászkodom, és felülök. – Mit tettek?

– Caymen, nem így volt. Kidobtak. Kitagadtak. Ezzel kapcsolatban mindig őszinte voltam. De sajnálom. Tényleg sajnálom. Sokkal nyíltabbnak kellett volna lennem veled. Haragudtam rájuk, és meg voltam bántva, és gőgös voltam. Nem adtam nekik esélyt, hogy helyrehozzák a dolgokat, még ha akarták volna is. Egyszerűen csak eltűntem. – És még azt akartad, hogy én érezzem rosszul magam, amiért eltitkoltam előled Xandert! Elérted, hogy úgy érezzem, nem érek semmit. Hogy Mrs. Dalton és a családja utál. – Annyira nagyon sajnálom. – Mrs. Dalton tudja, hogy ki vagy? Nem értem. – Ismeri a történetemet, de nem tudtam, hogy ismeri a szüleimet is. Ezek szerint végig megőrizte a titkom. – Nem tudom, hogy valaha is meg tudok-e még bízni benned. Nagyon haragszom rád. – Megértelek. Remélem, hogy tudsz majd még bízni bennem, de megértelek. – És Xander! Nem tökéletes, de kedves volt, és jól bánt velem, és te még csak esélyt sem adtál neki. Ő nem az apám. És én nem te vagyok. Nem esem teherbe, és szököm el. Bólint. – Tudom – mondja, aztán a hasához kap, és felszisszen. – Mi a baj? – Semmi, jól vagyok. Csak kell egy kis… – Feláll, meginog, aztán a falnak támaszkodik.

Én is felállok. – Nem nézel ki jól. – Le kellene feküdnöm. megkapaszkodik a székemben.

–

Előrebukik,

és

– Anyu! Valami baj van. Megint a gyomrához kap, és kirohan a szobámból. Utánamegyek a fürdőszobába, ahol épphogy csak sikerül elérnie a mosdókagylót, mielőtt elhányja magát. A mosdó tiszta piros lesz. – Anyu! Ez vér? Megtörli a száját, a csuklója csupa vér lesz. Aztán köhögni kezd. – Már máskor is volt ilyen? Megrázza a fejét. – Oké, bemegyünk a kórházba. Most. Az előcsarnokban járkálok fel-alá, várom, hogy az orvos elmondja, mi van. Már két órája itt vagyok. Mire végre kijön, úgy érzem, mindjárt összeesem. Körülnéz. Már azon gondolkodom, hogy vajon mire várhat, amikor megszólal: – Csak te vagy itt? – Hogyhogy csak én? – Nem értem a kérdést. – Van itt veled valaki? – Ó! Nem. Csak én vagyok. – Rosszul érzem magam. Lehet, hogy fel kellett volna hívnom Matthew-t. Itt kellene lennie. Joga van tudni. Megesküszöm magamnak, hogy ha végeztem az orvossal, azonnal megkeresem a számát, és

felhívom. – Már jobban van. Még elvégzünk néhány vizsgálatot, hogy kizárhassunk pár dolgot. Adtunk neki gyógyszert, ami segít majd elaludni. – És, izé… – Nem tudom, hogy kérdezzem meg. – A baba jól van? – Baba? – Elkerekedik a szeme, és megnézi a kapcsos tábláját. – Azt mondta neked, hogy terhes? – Nem. Csak gondoltam, az is előfordulhat. – Nem. Nem terhes. De még megcsinálunk pár vizsgálatot, hogy biztosak lehessünk a dolgunkban. Szégyellem magam, hogy kicsit megkönnyebbülök. De nem sokáig szégyenkezem, mert az, hogy ez a lehetőség gyakorlatilag kizárva, azt jelenti, hogy valami sokkal nagyobb baj van anyuval. A rám telepedő aggodalom nem sok helyet hagy a szégyennek. – Beteg? – nyögöm ki. – Igen, és most próbálunk rájönni, hogy mitől. Már egykét dolgot sikerült kizárnunk, és ez jó. – Megpaskolja a vállamat, mintha attól jobb lenne, amit mond. – Hamarosan tudni fogjuk. – Bemehetek hozzá? – Most alszik, és jó lenne, ha egy ideig így is maradna. De megígérem, hogy felhívunk, amint úgy tűnik, hogy felébred. – Elhallgat, és megint körülnéz. – Nem kellene egyedül itt lenned. De egyedül vagyok. Az anyámon kívül nincs másom. – És nincs mobiltelefonom.

– Akkor milyen számon tudlak elérni? Életem során sokszor volt már, hogy haragudtam, amiért nekem nincs mobilom, mint minden normális kamasznak. De most, amikor nem akarok mást, mint itt ülni a váróteremben, és elaludni a leharcolt kanapén, először fordul elő, hogy úgy érzem, meghalok nélküle. Lehet, hogy át kellene mennem Skye-ékhoz. De mi van, ha Skye nincs otthon? És az ő házuk tíz perccel messzebb van, mint az üzlet. Szó sem lehet róla, hogy még tíz perccel tovább tartson az út a kórházba. Megadom az üzlet számát, és távozom. Rögtön hazamegyek, felmegyek a lakásba, és a telefon mellett ülve várakozom. Ez így nem fog működni. El kell foglalnom az agyam valamivel. A boltban mindig van mit csinálni. Az alatt a sok év alatt, amit a bababoltban töltöttem, még soha nem törölgettem le a polcokat hajnali egykor. Mire elérem a kirakatot, egy falnyi polc ragyog, rólam meg szakad a víz. Hozzálátok a másik falhoz. A második polc felénél járok, amikor találok egy baba nélküli névtáblát. Carrie. Átnézem a polcokat, de Carrie nincs sehol. Anyu valószínűleg ma adhatta el, és elfelejtette betenni a névtábláját a fiókba, hogy legközelebb utánrendelhessük. Persze Carrie-t nem is kell utánrendelni. Ő nagyon népszerű. Emlékszem, hogy legalább kettő volt még belőle tartalékban. Carrie alvóbaba, újszülött, arcán békés kifejezés ül. Mindenki szereti. Még én is úgy vélem, hogy cuki, ami már önmagában is kész csoda, lévén, hogy az

összes többi babától teljesen kikészülök. Hátramegyek. A szoba végében, a második polcon ott van három doboz, mindegyiken Carrie neve. Ez a polc elég alacsonyan van ahhoz, hogy minden további nélkül elérjem, így hát leveszem a dobozt. A súlyából rögtön tudom, hogy üres, de azért beletúrok. Beigazolódik, amit gondoltam. Leveszem a következő dobozt. Üres. A ráírt névtől függetlenül minden egyes dobozt leveszek a szoba hátulsó részében. A padlót hamarosan beborítja a sok szárítógolyós csomagocska, de baba nincs egy szál sem. Most már tudom, mennyi ideig tart leszedni és átnézni egy egész falnyi dobozt. Negyvenöt percig. Leülök a padlóra, és a térdemre támasztom a fejem. Mindig meg voltam győződve róla, hogy sok terhet leveszek anyu válláról, és hogy alaposan kiveszem a részem a bolt ügyeiből, segítek vinni az üzletet meg minden, de most kiderül, hogy nagyjából egyedül csinált mindent. Miért kellett az anyámnak mindenkit kizárnia? És én is ugyanezt csinálom. Felkapom a polcról a vezeték nélküli telefont, és tárcsázok. Négyszer csöng ki, mire beleszól egy álmos hang. – Halló. – Szükségem van rád.

38. FEJEZET

Amikor Skye besétál a raktárba, felszisszen. – Mi történt? – Mindent összekavartam. Leül a kanapéra, és megpaskolja a mellette lévő párnát. Odakúszom mellé, és az ölébe hajtom a fejem. A hajammal játszadozik. Befonja, kibontja. – Szörnyű ember vagyok. Azt hittem, inkább meghalok, mint hogy az derüljön ki, hogy az anyám megint terhes. De most tényleg úgy érzem, hogy meghalok. – Mondd el, mi van! – Az anyám beteg. Kórházban van. Nem engedték, hogy ott maradjak. – Szóval nem terhes? – Nem. – Akkor ki ez a Matthew? – Nem tudom. Lehet, hogy csak randizgatnak. Fel kellene hívnom, nem gondolod? – Fáj a fejem. – De nincs meg a száma. – Ne törődj most ezzel. Az anyád jól lesz. Majd holnap felhívja Matthew-t. Bólintok. Skye párszor végigsimítja a hajam.

– És hol van Xander? Elrohant kajáért, vagy mi? Szorosan behunyom a szemem, mert nem akarom, hogy eszembe jusson az este másik rettenetes része. – Elment. Örökre. – Tessék? Miért? – Skye, azt hitte, hogy gazdag vagyok. Csak ezért kedvelt. Skye köhögni kezd, aztán kicsit fészkelődik a kanapén. – Hát… Ne haragudj, de hát volt itt, nem? Miért gondolná, hogy gazdag vagy? – Mert ismeri a nagyszüleimet. Az anyám szüleit. És úgy tűnik, hogy ők Kalifornia egyik leggazdagabb családja. – Mi van? – Ott voltak tegnap este a jótékonysági bálon. – Hűha! Hát ez elképesztő! Feltápászkodom. – Őrület, mi? Haragudnom

kellene

miatta.

Az

anyámra. Xanderre. – Azért haragszol Xanderre, mert a nagyszüleid gazdagok? – Nem. Hanem azért, mert ez volt az egyetlen ok, amiért kedvelt. – Ezt ő mondta? – Hát, nem, de… – Megdörzsölöm az arcom. – De most már honnan fogjuk tudni, hogy nem így volt-e? Még ha azt állítja is, hogy így is randizott volna velem, nem tudhatjuk, hogy igaz-e, mert nem tudjuk bebizonyítani.

Skye a kezébe fogja a kezem. – Nem mindenre kell bizonyíték. Esetleg megbízhatnál benne. – És mi legyen az anyámmal? Benne is bíznom kellene? Mert ő egész életemben hazudott nekem. És haragszom rá. És lelkiismeret-furdalásom van, amiért haragszom rá, mert beteg. – Hátravetem magam a kanapén, és a plafont bámulom. – Megértelek. Én is haragudnék. De nem gondolod, hogy megérdemlik, hogy tudják, hogy beteg? – Kik? – A szülei. Bólintok. Tudom, hogy igaza van. – Holnap felhívnád Xandert, és megkérdeznéd tőle a számukat? – Nem akarsz beszélni vele? A szememre szorítom a kezem. – Nem. És kérlek, ne mondd meg neki, hogy mi van anyuval. Nem akarom, hogy sajnáljon, és szánalomból akarjon találkozni velem. – Persze, megszerzem a számukat – mondja Skye, és a földre csusszanva odateszi a fejét az enyém mellé a kanapéra. – Miért nem próbálsz kicsit aludni? Majd én őrzöm a telefont. – Nem tudok aludni. – Akarod, hogy Henry átjöjjön? Gitározhatna. Hátha az egy időre elterelné a figyelmedet. – Hajnali fél négy van. Nem gondolod, hogy esetleg

alszik? Megnézi a telefonját, hogy mennyi az idő. – Valószínűleg nem. Egy éjszakai bagoly. – Azt hiszem, az éjszaka kettőkor ér véget. Akkor kora reggeli bagoly. – Miért érne véget az éjszaka kettőkor? – Nem tudom. Általában eddig bírok fennmaradni, szóval nyilván az éjszaka akkor ér véget. Skye elneveti magát, aztán elküld egy sms-t. – Ha válaszol, ébren van. Ha nem, akkor alszik. – Hű, ez aztán a tudományos módja, hogy megállapítsd, hogy valaki ébren van-e, vagy alszik! Játékosan megpaskolja a fejem. – Örülök, hogy a szarkazmusod még megvan. Valamikor kora reggel úgy döntök, hogy Henry jó fej. Örülök, hogy Skye képes volt felülemelkedni a hegyes orrán. A gitározására alszom el. Mikor kinyitom a szemem, látom, hogy Skye a szoba túlsó végén telefonál. Egy másodperc alatt félálomból tökéletesen éber leszek, felpattanok a kanapéról, majdnem felbukom Henryben, aki a padlón alszik. Skye észreveszi, hogy jövök, integetni kezd, és közben a fejét rázza. Aztán azt tátogja: – Xander – mire én azonnal sarkon fordulok, és levetem magam a kanapéra. Remélhetőleg nem lesz nehéz megszerezni a nagyszüleim telefonszámát. És akkor Xander örökre megszabadulhat tőlem.

– Nem – hallom Skye hangját. – Alszik. Egyébként mennyi az idő? Lenyúlok, és magam felé fordítom Henry karján az órát, hogy megnézhessem. Fél tizenegy. Hűha. Legalább öt órát aludtam. Akkor hogy van az, hogy még mindig úgy érzem magam, mintha valaki fejbe vágott volna egy baseballütővel? És Skye miért nem teszi már le? Meddig tart leírni egy telefonszámot és egy címet? Ekkor meghallom, hogy azt mondja: – Xander, kérlek! Túl kedves. Én mostanra már megszereztem volna azt a számot. Lehet, hogy amíg várok, fel kellene hívnom a kórházat. Keresni kezdem a telefont, aztán rájövök, hogy épp Skye beszél rajta. Miért nem használja a mobilját? Mi van, ha épp most próbálnak hívni a kórházból? Teljes erővel visszatér a Xander iránt érzett dühöm. – Nem – mondja Skye túlságosan is kedvesnek hangzó sóhajjal. Már épp felállnék, hogy elvegyem tőle a telefont, amikor azt mondja: – Köszönöm – és felír valamit a kezében tartott papírra. – Igen. Persze hogy megmondom neki. – Leteszi a telefont. – Mit mondasz meg nekem? – Hogy szeretne beszélni veled. – Jó tudni. De én nem szeretnék beszélni vele. – Tudom – mondja, és átnyújtja a papírt, aztán leguggol Henry mellé, és megsimogatja az arcát. – Henry. Ébredj fel! Megrúgom a lábát, mire felriad.

– Skye, néha muszáj kicsit durvábbnak lenni! Ő csak a szemét forgatja, de közben mosolyog. Lehet, hogy azt mondtam neki, hogy durvábbnak kellene lennie, de a világért nem szeretném, hogy megváltozzon. Egy órával később ott állok a kórház előterében, várva, hogy valaki segítsen. Senki nem telefonált, de miután Skye elment dolgozni, és felhívtam az anyám szüleit, képtelen voltam tovább otthon maradni. Végre a recepciós leteszi a telefont, és azt mondja: – A háromszázötös szobában van. Menj fel a lifttel a harmadik emeletre, csengess be, és valaki majd beenged, oké? – Köszönöm. Félek. Csak az anyukámat szeretném látni. Ha látom, azonnal jobban leszek, tudom. A haragom nagy részét most felváltotta az aggodalom, de azért a harag is ott rejtőzik még valahol. Szeretném, ha most már távozna. Amint belépek a szobába, és meglátom anyu sápadt, de békés arcát, megkönnyebbülten felsóhajtok. Odahúzok egy széket az ágya mellé, és ráveszem magam, hogy megfogjam a kezét. – Szia, anyu – suttogom. Meg sem mozdul. Nem tudom, mennyi ideig ülök ott a kezét fogva. (Talán egy órát? Kettőt?) De egyszer csak felbukkan az orvos, és int, hogy menjek ki vele a folyosóra. – Elnézést, hogy nem engedtünk be hozzá múlt éjszaka, de akkor még lent volt, és ott nehezebb látogatókat

fogadni, mert azok többágyas szobák. De éjjel felhoztuk ide. – És mi történt? – Még mindig várjuk pár vizsgálat eredményét. Nem volt az édesanyád nagyon fáradt mostanában? – De, igen. Bólint, mintha csak sejtette volna. – Nagyjából tudom, hogy mi baja lehet, de most az lesz, hogy levezetünk a gyomrába egy kamerát, hogy körül tudjunk nézni. Az ultrahang nem sokat mutatott, és alaposabban is meg kell néznem. – Rendben. Ez nem veszélyes? – Nem. Rutineljárás, minimális kockázattal, reméljük, hogy utána már többet tudunk. – Ő tud erről?

de

– Még nem ébredt fel. – Biztosan nagyon ijedt arcot vágok, mert hozzáteszi: – De semmi ok a pánikra. Kapott gyógyszert, ami segített neki aludni, de hamarosan elmúlik a hatása. Aztán beszélünk vele, és ha beleegyezik, akkor megtervezzük, milyen beavatkozásra lesz szükség holnap reggel. – Most itt maradhatok? – Természetesen. Ahogy mondtam, ez privát szoba, itt nyugodtan maradhatsz. Még itt is aludhatsz, ha szeretnél. – Igen. Köszönöm. Indulnék vissza a szobába, amikor a sarkon felbukkannak a nagyszüleim. Miért nincs ébren az anyám, hogy ezt ő intézze? Ezek az emberek számomra

idegenek. Megdörzsölöm a karomat, aztán odaintek nekik. – Caymen, ugye? – Mondja Mrs. Meyers? Nagyi? A nő. – Igen. Szia, Caymen vagyok. Egy másodpercre a szája elé kapja a kezét, és felszisszen. – Egy az egyben úgy nézel ki, mint anyád a te korodban. – Megérinti az arcomat. – Leszámítva, hogy az apád szemét örökölted. Annyira szép szemed van. Zavartan egyik lábamról a másikra állok. A férfi motyog valamit a bajsza alatt, aztán felém nyújtja a kezét. – Szia, én vagyok az egyes számú idegen, ő meg itt a kettes számú. Na, kényelmetlenül érzed még magad? Halványan elmosolyodom. – Az egyetlen dolog, amitől kényelmetlenül érezheti magát, az a rettenetes humorod, Sean. Csak viccelt, drágám. – Tudom. – Lehet a humorérzéket örökölni? Az ajtó felé mutatok. – Még nem ébredt fel, de bemehettek hozzá. A nő párszor lassú, mély levegőt vesz, aztán párszor gyors, kapkodósat is. – Hozzak neked egy oxigénpalackot, vagy minden oké veled? Biztos van erre egy felesleges palack. A nő a férje mellkasára üt. – Csak adj egy percet! Tizenhét éve nem találkoztam a lányommal, most meg egy kórházi ágyon látom viszont. Ezt meg kell emésztenem.

– Az orvos azt mondta, hogy sejti, mi baja, és hogy majd… – Már majdnem azt mondtam, hogy „jól lesz”, de aztán rájövök, hogy az orvos semmi ilyet nem mondott. Lehet, hogy nem is lesz jól. – Caymen – szólal meg Sean. – Meg tudnád mondani, merre ment az az orvos? Lenne hozzá néhány kérdésem. – Persze. Igazából ő az, aki ott beszélget a nővérrel. – Köszönöm. Ti ketten csak menjetek be nélkülem, Vivian. Mindjárt én is jövök. Elmegy, Vivian az ajtónál állva csinálja azt a fura légzését. – Menj csak be egyedül! Majd én itt kint várok – mondom neki. Bólint, de nem mozdul. Kinyitom neki az ajtót, amitől végre mozgásba lendül. Vajon anyu haragudni fog majd, ha felébred, és azt látja, hogy az anyja ül az ágyánál? Azok után, ahogy tegnap éjszaka összetöpörödött a bababoltban, amikor megmondtam neki, hogy láttam a szüleit, az az érzésem, hogy már régóta várja ezt a találkozást. A tekintetem végigvándorol a folyosón, oda, ahol Sean az orvossal beszélget. Örülök, hogy van mellettem valaki, aki foglalkozik a fontos kérdésekkel. Ha Sean valóban olyan okos, mint ahogy Xander és a testvérei leírták, akkor tudja majd, hogy kell intézni a dolgokat. A nagyszüleim gazdagok. Ez fura. Sean hamarosan újra ott áll mellettem. – Szóval szerinted mennyi idő kell ahhoz, hogy

átrágják magukat tizenhét évnyi sztorin? – kérdezi az óráját nézve. – Gondolod, hogy tíz perc elég lehetett rá? Elmosolyodom. – Anyu alszik, szóval szerintem kaphatna egy kis plusz időt. Összeszorított fogakkal rám mosolyog. – Nem, Vivian elég jól ért hozzá, hogy magával pöröljön. – Aztán hozzám fordul. – Lehet, hogy mégiscsak egy kicsit több időre lesz szükségük. Ettél ma már valamit? – Nem akarod látni? Nem találkoztatok tizenhét éve. – De veled sem találkoztam tizenhét éve. A szemem szúrni kezd, és elhomályosul, de még vissza tudom nyelni a könnyeimet. – Be kell hoznom egy kis lemaradást, nem gondolod? Tíz perc elég lesz? – Én ötre gondoltam, de majd meglátjuk, hogy teljesítesz. Elmosolyodik. – Hah, mégiscsak az én unokám vagy!

39. FEJEZET

A nap hátralévő részében végignéztem, ahogy az anyám hangulata színtiszta boldogságból haragba, majd sírásba, majd újra boldogságba csap át. Ez ismétlődik ciklikusan, és az orvos nem nagyon örül neki. Délután aztán mindannyiunkat kirúg, pedig korábban még azt mondta, hogy ott tölthetem az éjszakát. Anyu nem tiltakozik, amitől eszembe jut, hogy valószínűleg szüksége van a pihenésre. – Ez egész jól ment – mondja Sean, amikor kiérünk a folyosóra. Vivian szúrós pillantást vet rá. – Caymen, mi jó pár órányira lakunk innen. Mit gondolsz, maradhatnánk nálatok, amíg anyukád felépül? – De persze mehetünk szállodába is, ha ez túl nagy gondot jelent – teszi hozzá Sean gyorsan. – A lakásunk nagyon kicsi. Nem tudom, mennyire éreznétek ott kényelmesen magatokat. Biztosan sokkal nagyobb térhez vagytok szokva. Sean égnek emeli a kezét. – Viv, elkényeztetettnek tart minket. Ezt nem tűrhetjük! – Állj le! – szól rá Vivian. – Nekünk így is, úgy is jó,

drágám. Neked melyik lenne jobb? Nekem az lenne jobb, ha szállodába mennének, de ezt udvariatlanság lenne megmondani, és lehet, hogy nem is lenne rossz, ha volna egy kis társaságom. – Lakhattok velem, semmi gond. Mialatt a parkoló felé tartunk, Sean megköszörüli a torkát. – Szóval Xander Spence, mi? Az én ízlésemnek kicsit túlságosan is jóképű, de jó családból származik. – Hála az égnek nem a te ízlésed számít itt – veti közbe Vivian. – Nagyon kedves fiúnak látszik. – Nem járunk. – Ó! Csak a tegnap este miatt gondoltuk. – Változott ez-az. De minden rendben. – Szóval ilyen, ha az embernek vannak nagyszülei? Még többen adnak randitanácsokat? Vivian átkarol. – Nem akartam mondani, drágám, de az én ízlésemnek is túlságosan jóképű. Előtör belőlem a énem, és azt felelem:

megvédem-Xandert-mindenáron

– Ha jobban ismernétek, akkor… – Elhallgatok. Már nem kell többé megvédenem Xandert. Vivian megszorítja a vállam. – Hosszú volt ez az elmúlt huszonnégy óra, nem? – De, igen. Látom rajtuk, hogy azt gondolják, hogy a lakásunk nagyon kicsi. Főleg, amikor Sean kinyitja a folyosói

szekrény ajtaját, mert azt hiszi, hogy az a ház újabb részébe vezet, és hirtelen megtorpan. – Ketten kényelmesen elférünk, és lent van egy egész bababolt, szóval, ha itt már túl zsúfolt a tér, csak lemegyünk, és ott el tudunk terpeszkedni. Nem ismerem elég jól Viviant, de nekem úgy tűnik, bűntudat gyötri attól, ahogy élünk. De én komolyan gondoltam, amit mondtam. Lehet, hogy a házunk kicsi, főleg másokéhoz képest, de ez engem soha nem nyomasztott. Én itt mindig boldog voltam. Csak nemrégiben kezdtem ráébredni, hogy mi minden hiányzik. Vivian ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen bevásárolni, és több étellel tér vissza, mint amennyit egy hónap alatt meg tudnánk enni. Munkához lát, mindent kipakol, amit csak vett. Aztán sorban érkeznek a rettegett kérdések. – Szóval, végzős vagy, ugye ezt mondtad? Bólintok. – És hol fogsz továbbtanulni jövőre? – kérdezi Sean ártatlanul, miközben egy kukoricakonzerv címkéjét olvasgatja, amit Vivian hozott. Elég egyértelmű, hogy kerüli a szemkontaktust, mert hát ugyan mi lehetne egy kukoricakonzervben kukoricán kívül? Lehet, hogy valahonnan tudja, hogy ez nem a legkedvesebb beszédtémám? – Még nem… – „Még nem tudom” mondanám, de képtelen vagyok rá. Nem azért, mert szégyellem bevallani, hogy be kell segítenem az üzletben. Miután múlt éjszaka

felfedeztem az üres dobozokat, már látom, hogy nem voltam valami nagy segítség. Az anyámnak ki kell találnia, mi legyen az üzlettel, és az, hogy itt lebzselek, nem fog segíteni rajta. Muszáj előrelépnem. – Természettudományi szakra szeretnék menni. De még nem tudom, hová. – És mihez kezdesz a természettudományos végzettségeddel? Érdekel az orvostudomány? – Nem, inkább a helyszínelés. De még nem tudom biztosan. – Az nagyon jó terület ahhoz, hogy egyetem alatt ott dolgozz. Onnan annyifelé mehetsz tovább. Komolyan, korlátlanok a lehetőségek. Bólintok. – Igen, tényleg. Megszólal a telefon, gyorsan felkapom, hátha anyu vagy az orvos hív. De egy férfi az. – Susan ott van? – Nem. Nincs itthon. Hagy neki üzenetet? – Megmondanád neki, hogy Matthew kereste? – Matthew. Nem. Úgy értem, persze, de

most

kórházban van. Ugató nevetése felkészületlenül ér. – Most ez a legújabb kifogása? – Tessék? – Figyelj, mondd meg neki, hogy ha kifizeti a számláit, nem zargatom többé. – Maga pénzbehajtó?

Sean rám néz. – Mondd meg neki, hogy hívjon fel! Sean int, hogy adjam át neki a telefont, és én odaadom. Kimegy az ajtón, és bezárja maga mögött. Jó, hogy van, aki ott áll a hátam mögött.

40. FEJEZET

Az anyám szorosan megmarkolja a kezem. – Az orvos azt mondta, hogy ez rutinvizsgálat, anyu. Nem kell idegeskedned. – De egész reggel nem gúnyolódtál velem. Szóval biztosan azt gondolod, hogy ez valami súlyos. Elnevetem magam. – Csak túl fáradt vagyok a gúnyolódáshoz, ráadásul az apád mellett annyira nem is érzem magam eredetinek. Elmosolyodik. – Kedveled őket? – Igen. – Mindössze ennyit tudok mondani. Nem ez a megfelelő időpont, hogy előálljak azzal, hogy nem kellett volna egész életemben hazudnia nekem. A nagyszüleim semmi esetre sem azok a szörnyetegek, akiknek lefestette őket. Épphogy csak sikerül megállnom, hogy szabadjára engedjem a haragomat. – Tudom – mondja, mintha képes lenne olvasni a gondolataimban. – Elloptam őket tőled. A magam érdekében hoztam ezt a döntést, de nem volt jogom helyetted is dönteni. Annyira nagyon sajnálom. Megszorítom a kezét. – Majd behozzuk az elmaradt időt, ha már jobban

leszel. Szóval hagyd abba a szimulálást! Ha vissza akartad kapni a szüleidet, választhattál volna valami kevésbé drámai módszert is! Elmosolyodik. – Szóval nem fogok meghalni. – Szeretlek, anyu. – Én is szeretlek téged. Sean és Vivian már beszéltek anyuval, így hát a lifttel lemegyek, hogy csatlakozzam hozzájuk a váróteremben. Amint befordulok a sarkon, látom, hogy nincsenek egyedül. Azonnal felismerem Xander hátát, ha másról nem, hát a szembeszökően szép tartásáról. Ha Vivian nem nézett volna rám, amikor belépek, simán kiosonhattam volna anélkül, hogy észrevett volna, de a nagymamám pillantását látva hátrafordul. A szívem vadul dübörög a mellkasomban. De azért így is kihátrálok, és elindulok a kórház bejáratán át ki a hidegbe. A parkolót szegélyező kopár fák feketén meredeznek a fehér ég felé. – Caymen, várj! – kiáltja utánam. – Kérlek! Megállok egy sárguló fűfoltnál, és szembefordulok vele. – Tessék. – Már el is felejtettem, mennyire el tudja bizonyítani az embert, ahogy nézel. Várom, hogy elmondja, miért jött. – Rendben. Gondolom, most enyém a színpad. – Nagy levegőt vesz. – Akkor hát ilyen vagyok, amikor szembe kell néznem a bukással. Ez vagyok én, amikor mindent felteszek, pedig tudom, hogy veszíthetek. És rettegek.

Nagyot nyelek, és igyekszem leküzdeni a feltörő vágyat, hogy megvigasztaljam. – De, ahogy mondtad, minden, amiért megéri küzdeni, az megéri a kockázatot is. – Lenéz a fűre, aztán vissza rám, szinte mintha betanult beszédet mondana, ami még csak most kezdődik. – Annyira sajnálom. Azt az estét. A jótékonysági bál estéjét. Hülye voltam. Nem tudtam, hogy nem ismered a nagyszüleidet. És aztán, amikor Robert azt mondta, hogy… – Robert? – Robert emléke arról az estéről szinte megüt. A sok minden miatt, ami történt, már meg is feledkeztem róla. – Én nem… Masonnel mi soha nem jártunk… – Tudom. Skye elmondta. Csak kicsit váratlanul ért, és azt hittem, azért rohantál el. Mert bűntudatod volt. De Robert egy barom. Nem tudom, miért hittem neki akár egy másodpercig is. Utánad kellett volna rohannom, hogy lássam, minden oké-e veled. Hogy minden oké-e velünk. Ez igaz. Robert egy barom. A kezét bámulja, aztán beletúr a hajába, amitől sokkal kevésbé tűnik összeszedettnek, mint általában. – Megértem, hogy sokkolt, hogy találkoztál a nagyszüleiddel, akiket azelőtt még soha nem láttál, de miért nem hívtál vissza egyszer sem? – Azért randiztál velem, mert gazdag vagyok. – Tessék? – És tagadhatod, ahogy csak akarod, mert most már soha nem tudjuk meg, hogy így van-e vagy sem. Mert nem

tudod nem tudni. – Csak alig egy hónapja hallottam először a nagyszüleidről. A nagymamám mondta el. Eleinte nem tudtam. – De nem tudod nem tudni – ismétlem. – De hát… – Az orrát ráncolva, frusztráltan néz fel az égre. – De hát mi? – Kérlek, ne gyűlölj meg, ha ezt mondom, de… De te nem vagy gazdag. Láttam, hogy éltek, és amikor megtudtam, kik a nagyszüleid, akkor azt hittem, esetleg az anyád csak azt akarta, hogy lásd, hogyan él a többi ember. Hogy tágítsa a látókörödet. De aztán rájöttem, hogy nem is ismered a nagyszüleidet, és amikor láttam, hogy a jótékonysági bálon találkoztál velük először, akkor ébredtem rá, hogy nincs pénzed. Caymen. Te szegény vagy. És én így is kedvellek. Nagyon. Elnevetem magam, mire elmosolyodik. Abból, ahogy lassan közelebb lép hozzám, látom, hogy hajlandó lenne elfelejteni az egészet. De én még nem állok rá készen. Még mindig vannak kérdéseim. – De az unokatestvéred. Amikor a Hamupipőkekomplexusról beszélt, te nem mondtál rá semmit. – Az unokahúgom egy elkényeztetett liba, és már megtanultam, hogy az a legjobb, ha az ember nem száll vitába vele. De igazad van. Sok mindent elrontottam aznap este. Ki kellett volna állnom a bátyám partnere mellett. És melletted is. Úgy be kellett volna húznom

Robertnek, hogy soha többé még a nevemet se akarja hallani, nemhogy még egyszer megpróbálja arra használni, hogy valami előnyhöz jusson. Nem lett volna szabad hagynom, hogy elmenj. Haza kellett volna, hogy vigyelek. Magasról tennem kellett volna a jótékonysági bálra. – Ne tegyél magasról a jótékonysági bálokra! Erre elhallgat. Összezavarodom. Biztos voltam benne, hogy eljut arra a nagyon is erős végkövetkeztetésre, amihez akartam, hogy eljusson. Amire azt mondhattam volna, hogy oké. A szerelem mindent legyőz. De ehelyett csak egy alsóajak-harapdálós mosolyt kapok, amitől azonnal a karjába szeretném vetni magam. Most először, amióta múlt éjjel faképnél hagytam, érzem úgy, hogy a szívem újra teljes. – Miért mosolyogsz úgy, mintha nyertél volna a lottón? – Mert épp most gúnyolódtál velem. Azt mondtad, „ne tegyél magasról a jótékonysági bálokra”. Akkor szoktál gúnyolódni, ha jó kedved van. És ha jó kedved van, akkor nem lehetsz őrülten mérges rám. – Te és az anyám. Azt hiszitek, hogy felállítottátok a gúnyolódás-térképemet, mi? – Igen. – Én folyton gúnyolódom, Xander, akár jó, akár rossz kedvem van, és semmi szükség erről táblázatot vezetni. Könnyeden felnevet. – Tudod, mennyire hiányoztál? Lehunyom a szemem, és nagy levegőt veszek. És íme, itt

van. Az a mondat, amitől meg akarok bocsátani neki. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Honnan tudtad meg, hogy mi történt anyuval? – kérdezem, és visszafojtott lélegzettel várok. Úgy tűnik, nagyon fontos számomra, hogy mit válaszol. Akkor döntött úgy, hogy utánam jön, mielőtt, vagy miután megtudta, mi történt az anyámmal? Azt kell hallanom, hogy előtte. – Hát, amikor tegnap odatelefonáltam a bababoltba, és Skye nem engedte, hogy beszéljek veled… – Azt hittem, Skye hívott téged – szólok közbe. – Nem, én hívtalak téged, és Skye vette fel, de csak a nagyszüleid elérhetősége érdekelte. Könyörögtem, hogy hadd beszéljek veled, de nem engedte. Így hát elmentem a bababolthoz, de zárva volt. Ettől ideges lettem. Azelőtt még soha nem láttam, hogy bezártátok volna a boltot napközben. Így hát bementem a mellette lévő régiségboltba, hogy megtudjam Skye-tól, mi történt. Nem volt ott, de a tulajdonos hölgy, aki szerintem kicsit őrült egyébként… – Mi inkább úgy szoktuk mondani, hogy excentrikus, de mindkettő illik rá. – Ő mesélte el, hogy mi van anyukáddal. Nem tudta, melyik kórházban van, így hát elmentem először a Communitybe, aztán ide jöttem. – Tesz még egy lépést, és megint előveszi azt a titkosfegyveres mosolyát. – Most már megölelhetjük egymást? – kérdezi, de meg sem várja, mit válaszolok, csak magához ránt. Nem tiltakozom, csak a dereka köré fonom a karom. Csendben csorognak a

könnyek az arcomon, és elengedem magam. Szükségem volt rá. – Szeretlek – suttogom. – Hogy mondtad? Nem hallottalak jól. – Ne erőszakoskodj velem! – Én is szeretlek – mondja. Aztán az arcomhoz támasztja az arcát. – Nagyon.

41. FEJEZET

Ő húzódik el először, pedig alaposan belemarkoltam az inge hátába, és szorosan tartom. – Hogy van anyukád? Tényleg terhes? – Nem. – Az jó… Vagy nem? – Nem. Önző voltam. Egy kisbaba lett volna a jó hír. Ez most rettenetes. Próbálnak rájönni, hogy mi baja. Xander a fülem mögé simítja az egyik hajtincsemet, és a hüvelykujjával letörli a könnyeimet. Megint megpróbál elhúzódni, de újra belemarkolok az ingébe. Kuncogva feladja, és átkarol. – Majd megoldjuk. Az apám ismeri a világ legjobb orvosait, és… Ez az a pont, amikor elengedem, és hátralépek. – Nem. Nem azért vagy itt, hogy megoldd

a

problémáimat. Nem szeretném, ha a szüleid azt gondolnák, hogy azért kezdtem randizni veled, mert az anyám beteg, és a segítségedre van szükségem. Sean és Vivian kézben tarják a dolgot, és minden rendben lesz – mondom, bár nem biztos, hogy el is hiszem. – Akkor mit tehetek? Van a nagyszüleidnek hol laknia? Mert egy kicsit értek ahhoz, hogy kell elszállásolni

embereket egy-két éjszakára… Elmosolyodom. – Nem vagytok éhesek? Mikor ettetek utoljára? Mi lenne, ha mindenkinek hoznék enni? Megfogom a kezét. – Xander. – Tessék? – Kérlek, ne menj el! Ha kijön az orvos… Nem lehetne… Hogy csak itt legyél velem? – De, persze – mondja, megszorítja a kezem, és együtt visszamegyünk az épületbe. Amikor Sean meglát minket, felvonja a szemöldökét. Valószínűleg azt gondolja: hát nem megegyeztünk abban, hogy ez a srác túlságosan is jóképű? – Nem jött még le az orvos? – kérdezem. – Nem. – Egyébként ő Xander – mondom, és kicsit megemelem a kezemben tartott kezét. – És ők Meyersék… De szerintem a jótékonysági bálon már találkoztatok. Sean pillantása ide-oda vándorol köztünk, és úgy fest, mintha úgy kellene visszafognia magát, hogy ne lásson el minket valami nagyapai jó tanáccsal. Elgondolkodom, hogy vajon mennyire lehet nehéz neki megtartania magának a véleményét. Lehet, hogy az elmúlt húsz évben tanult ezt-azt a kamaszokról. Mert amikor anyu még velük élt, nyilvánvalóan fogalma sem volt semmiről. Végül Vivian szólal meg. – Xander, csak most ismertük meg Cayment, kérlek,

bánj jól vele! – Természetesen, asszonyom. – Caymen – mondja a nagypapám, és megfogja Vivian kezét –, most megetetem ezt a hölgyet. Hozzak nektek valamit? – Nem, jól vagyok. – A sarokban találok egy széket. Xander leül mellém. A sarokban lógó tévében túl halkan megy a híradó ahhoz, hogy hallhassuk. Sean és Vivian kisétálnak. Nézem őket. Hogy lehet, hogy egyik nap még csak mi ketten vagyunk anyuval, másnap meg már három ember is van, aki gondoskodik rólam? Átcikázik rajtam a félelem. Csak nem Isten műve, aki nem akarja, hogy magamra maradjak, ha anyunak bármi baja esik? A plafonra nézek. Én akkor is az anyukámat akarom – mondom magamban. – Kérlek, ne vedd el őt tőlem! – Caymen? – Xander megfogja a kezem. – Jól vagy? – Csak félek. – Tudom. Én is. – Kinyújtja a lábát, a fejét a falnak támasztja. Aztán a szájához emeli a kezem, és ott tartja. A vállára hajtom a fejem. – Oké, akkor a detektívkedés kizárva, bár meg kell hagynom, te sokkal jobb megfigyelő vagy, mint én. – Csak kényszer hatása alatt. Ujjammal végigsimítom az alkarján végighúzódó eret. – És nemet mondasz a zenei producerségre is? Pedig Henry örök életére imádna.

Elmosolyodik. – Vicces lenne, de a producerkedéshez pénz kell. Amatőr véleményem szerint viszont a Crusty Toads tényleg jó. Rendben lesznek… De szerinted nem beszélhetnénk velük a logóról? Ki tervezte? – Komolyan. A logó szörnyű. Bár lehet, hogy már annyira szörnyű, hogy tulajdonképpen jó? Összeszorítja a száját. – Nem tudom. – Oké, szóval nem leszel zenei producer. Akkor visszakanyarodhatunk az ételtémához. Szereted. – Igen. – Nem haragszol meg rám, ha mondok valamit? – Miért haragudnék meg? – Mert lehet, hogy ezt nem szeretnéd hallani. Felsóhajt. – Oké. Mondjad! – Szerintem az apádnak igaza van veled kapcsolatban. Szerintem te egy multitalentum vagy. Olyan, aki több problémát is tud egyszerre kezelni. Ráadásul itt van ez a csendes bájad. Lehet, hogy a hotelszakma a jövőd. Illik hozzád. – Visszafojtott lélegzettel várom, hogy támadjon és letorkoljon, hogy nem ismerem annyira, mint ő engem. Felvonja, aztán leengedi a vállát. – Igazad van, ezt nem akartam hallani. – Sajnálom. – De lehet, hogy igazad van. Sokkal többet foglalkozom a szállodával annál, mintha nem érdekelne.

– Caymen! A hang felé kapom a fejem, és amikor meglátom, hogy az orvos az, azonnal felpattanok. – Igen? Hogy van? – Minden jól ment. Az volt a gond, amire gondoltam. Bevérzett a gyomorfekélye. – És az mit jelent? Nagyon komolyan hangzik. – Az is. De jó, hogy elcsíptük. Kezelhető, de időbe telik, míg felgyógyul belőle. Idő kell hozzá, és stresszmentes környezet. – Persze. – Meg talán az, hogy kicsit távol legyen a bababolttól. Nagy levegőt veszek. – Bemehetek hozzá? – Igen. Amikor magához tért, azonnal téged szeretett volna látni. Azzal az orvos sarkon fordul, és elmegy. Xander nem jön utánam. Hátrafordulok. – Itt várlak – mondja. – Ha a nagyszüleid visszajönnek, elmondom nekik. – Nem. Kérlek, gyere velem! Az anyám biztosan szeretne látni. Elmondtam neki, mi történt köztünk Xanderrel a jótékonysági bálon, és anyu sokkal jobban elszomorodott tőle, mint valaki tenné, aki nem kedveli Xandert. Akkor nem tudtam mivel vigasztalni, de most, hogy újra együtt vagyunk, remélem, boldog lesz. – Caymen, minden oké. Visszamegyek hozzá, kézen fogom, és magammal rángatom.

– Ez nem rólad szól. Elneveti magát. Egyedül lépek be a szobába, Xandert kint hagyom a folyosón. Anyu felém nyújtja a kezét. Leülök az ágya szélére. – Attól tartok, sok problémát okoztam. – Nem te, hanem a gyomrod. – Sajnálom. – Ne tedd! Bárcsak jobban beavattál volna! Bárcsak hagytad volna, hogy többet segítsek! Halványan felnevet. – Még többet? Caymen, sokkal többet tettél, mint amennyit jogom volt kérni tőled. A karjában lévő kanült nézem. Körülötte lila véraláfutás látszik a bőrén. – A bolt… – Nagy bajban van? Igen, tudom. – Gondolkodom valami alternatív megoldáson. Lehet, hogy egy online boltot kellene nyitnunk. De Caymen, ez az én felelősségem. Nem a tiéd. Azt gondoltam, hogy egyszer majd rád hagyom, de te nem ezt szeretnéd csinálni, ugye? Felnevetek, aztán a homlokomat az ágyra fektetem. – Csak azért próbálkoztam annyira, mert tudtam, hogy neked milyen fontos. Megpaskolja a fejemet. – Elképesztő lány vagy te. Jó sok mindent csinálsz csak az én kedvemért, ugye?

– Ilyen a család. – Caymen, ha szeretnél találkozni vele, jogod van hozzá. Felkapom a fejem, és ránézek. – Tessék? Kivel? – Az apáddal. Rajtad múlik. Ezzel nem okozol fájdalmat nekem. Bólintok. Még mindig nem tudom, mit szeretnék az apámtól, de jó tudni, hogy van választási lehetőségem. – Szóval, ha nem a bababolt az álmod, akkor mi? – Az egyetem. Természettudományi szak. – Tökéletes. – Xander is itt van. A folyosón. – Tudtam, hogy vissza fog jönni. Hogy is bírná ki nélküled sokáig? Hívd be! Tartozom neki egy bocsánatkéréssel. Elmosolyodom. Anyu megszorítja a kezem, amitől eszembe jut, hogy milyen erős is. Én is megszorítom az övét, és kimegyek a folyosóra. – Jól van? Megölelem Xandert, és a nyakába temetem az arcom. – Hogy lehetek ennyire tökéletesen boldog, amikor az anyám kórházban van, a bababolt meg a csőd szélén? – Mert tudod, hogy minden rendben lesz. Olyan ez, mint a vihar utáni csend. Minden elcsendesedett, és bár a vihar nyomán ott a pusztulás, tudod, hogy a nehezén már túl vagy. – Kedves kis hasonlat.

– Köszönöm. – Na, készen állsz a vihar utáni beszélgetésre az anyámmal? – Valamiért már nem vagyok olyan magabiztos, mint amikor először találkoztam vele. – Nem lesz semmi gond. Téged minden anyuka szeret, emlékszel? Letérdel elém, átöleli a derekamat, aztán feláll, és felemel, hogy csak a lábujjam éri a földet. – Amíg a lánya szeret, bármit kibírok. – Még a kellögemet is? Mert ha ennek itt vége, elmegyünk hozzátok, és megnézzük a Ragyogást. – Most, hogy kiderült, a szállodaipar a jövőm, biztosan jó ötlet ez? Az arcomon érzem a mosolyát. – Ne aggódj, majd befogod a szemed. Nem foglak kicsúfolni… Nagyon.

JEGYZETEK 1

Crusty Toads: Kérges varangyos béka (a fordító).

2

A University of Nevada, Las Vegas rövidítése (a fordító).

3

Utalás Nick Cave and The Bad Seeds There She Goes My Beautiful World című számára (a fordító).

TARTALOM 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet 14. fejezet 15. fejezet 16. fejezet 17. fejezet 18. fejezet 19. fejezet 20. fejezet 21. fejezet

22. fejezet 23. fejezet 24. fejezet 25. fejezet 26. fejezet 27. fejezet 28. fejezet 29. fejezet 30. fejezet 31. fejezet 32. fejezet 33. fejezet 34. fejezet 35. fejezet 36. fejezet 37. fejezet 38. fejezet 39. fejezet 40. fejezet 41. fejezet

Jegyzetek

Menő Könyvek www.coolbookz.hu Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató © Minden jog fenntartva. ISBN 978 963 403 539 8

Forgalmazza: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu Elektronikus könyv: Ambrose Montanus Felhasznált betűtípusok: Architect's Daughter – SIL Open Font License Noto Serif – Apache License 2.0 Roboto – Apache License 2.0