Jay Crownover - Marked Men 3. - Rome

SAVE OFFLINE

A könyv eredeti címe: Jay Crownover – Rome (Marked Men #3)

A sorozatban megjelent többi mű címe: Jay Crownover – Rule (Marked Men #1) Jay Crownover – Jet (Marked Men #2) Jay Crownover – Nash (Marked Men #4) Megjelenik 2014-ben! Jay Crownover – Rowdy (Marked Men #5) Megjelenik 2014-ben!

A fordítás alapjául szolgáló könyv: Jay Crownover – Rome (Marked Men #3)

Fordította:

Kristina The T-Rex

Azoknak a férfiaknak és nőknek szentelve, akik a hazánkat védik a fegyveres erők bármelyik ágában. Köszönet a szolgálataikért. Ugyanakkor azoknak a családoknak, barátoknak és szeretett személyeknek, akik szeretik és támogatják a szolgálat tagjait, amíg azok közel, távol, vagy a kettő között vannak.

BEMUTATKOZÁS Először is, el szeretném mondani, hogy tisztelem és csodálom a fegyveres erőknél szolgáló férfiakat és nőket. Szerintem csodálatra méltó az, hogy mások jólétéért szolgáljunk. Önzetlen, hősies és dicséretre méltó. Fort Carson közelében élek, egy városban, amely tele van férfiakkal és nőkkel, akik aktív szolgálatban vannak. A nagyapám a hadseregben volt, ami ahhoz vezetett, hogy anyámat átvezették az egész világon, amikor fiatal volt. Az unokatestvérem a tengerentúlon szolgált és ő egy elbűvölő, igazán csodás fiatalember, aki a tapasztalataitól nem teljesen sértetlenül tért vissza. A legutóbbi munkám egy olyan helyi bárban volt, ami nem hivatalos helyként szolgált egy csoport ex katonának, akik visszatértek az iskolába, hogy felépítsék a szolgálat utáni életüket. Hallottam a történeteket, jókat és rosszakat. Láttam az előnyöket és hátrányokat, amit a szolgálatból való kilépés okozhat. Ezt elmondván ez nem jelenti azt, hogy Rome portré lenne ezeknek az embereknek az életéről. Rome egy utazáson megy keresztül, mint mi mindannyian, és csak a tőle telhető legjobbat próbálja tenni. Bármely kiváltság, amit igaznak mutattam be, csakis a saját művem és arra szolgál, hogy fejleszthessem a karaktert és elmondjam a történetét. Köszönöm mindannyiatoknak és kellemes olvasást!!! - Jay

Első fejezet Július negyedike

A világ legjobb dolga az, amikor egy időben, egy

helyen tudhatom az összes embert, akit szeretek. Párosítsuk ezt egy szabadnappal, hideg sörrel, rostélyossal és tüzijátékkal, és nem lehettem volna boldogabb táborozó. És el lettem volna ragadtatva, ha egy sötét, fenyegető, ember-alakú felhő nem tökélte volna el azt, hogy esővel árassza el a felvonulásomat. Egy ünnepi hosszú hétvége volt, és mindenki a tetoválószalonból, plusz a többi fiú, Jet és Asa, valamint a lányok, összegyűltek Rule és Shaw vadiúj házának az udvarában egy kis rostélyozásra és házavatásra. Mindenki kezében volt egy üveg sör; Rule és Jet a grillsütőt kezelték, kissé nevetségesnek tűntek miközben azt tették. Szórakoztató és pihentető kellett volna hogy legyen, csak hogy valaki eltévesztette a feljegyzést. A kezemben izzadó dobozos sört görgettem és igazán keményen próbáltam csukva tartani a számat, mert néhány rövid perc alatt megállapítottam, hogy Rome Archer volt a legunalmasabb személy, akivel eddig találkoztam. Persze, a fickó nemrég tért haza egy háborús övezetből és elég komoly családi drámával küszködött, de ez nem volt mentség arra, hogy úgy nézzen ki, mint aki elszántan meg akarta volna fertőzni a többieket a gonosz hangulatával. Amióta belépett a hátsó kapun, felváltva volt mogorva és távolságtartó azokkal, akik köpőtávolságba kerültek azzal az ellenőrizetlen dühvel. Visszatükröződő pilótaszemüveg volt rajta, így nem láthattam a szemeit, de gyakorlatilag éreztem a megvetést és elégedetlenséget kiáramlani az óriási testéből. Mielőtt Rome el nem kezdett velünk lógni, még senkivel sem találkoztam, akiről elmondhattam volna, hogy “nehézkes” és mint a zöld szörnyeteg, a dühe úgy tűnt mindenkit megfélemlített. Kezdett elegem lenni abból, hogy a barátaim lábujjhegyen járkáltak körülötte és próbálták kielégíteni őt. A pokolba is, örömében ugrálnia kellene, hogy a kanos kutyához hasonlító öccse letelepedett és hogy igazán elkötelezte magát valaki iránt, hogy Rule

megtalálta a tökéletes párját és hogy attól jobb emberré vált. De nem, minden amit Kedvetlen Kapitány tenni tudott, az volt, hogy gúnymosollyal és morgással nézett mindenkire, aki beszélgetni próbált vele. Nem, elég biztos voltam abban, hogy semmi módon, vagy formában nem rajongtam különösebben Rome Archer-ért, akár háborús hős és szeretett testvér volt, akár nem. Személyem szerint azt hittem, hogy a pasas kitér a saját útjából, hogy egy seggfej legyen, és hogy másokat is olyan szánalmassá tegyen, mint amilyennek ő tűnt. A srácok, akik vele nőttek fel, és még Shaw barátnőm is ismételgette a litániát, hogy a volt katona igazán nagyszerű fickó volt és hogy csak küszködött a hazatérése óta. Nem voltam biztos benne, hogy elhittem, mert semmi amit addig láttam, nem mutatott mást, minthogy egy zsémbes, kissé tébolyodott verekedő volt. Ami kár volt, mert a fickó csodás volt, olyan fáj-ránézni csodás. Mindegyik Archer-nek valami ütős genetikája volt, de ahol Rule, a munkatársam és legjobb barátom, mindenféle bajjal és rossz fiús hencegéssel volt megajándékozva, Rome egyszerűen egy izmos tökély volt. Magas volt, sokkal magasabb, mint a többi fickó, ami mondott valamit, mivel hogy a csapat többi tagja sem volt valami kicsi, és ő nagy volt. Széles és izmos, és olyan izmokkal felszerelve, amik úgy néztek ki, mintha túlélésre lettek volna használva, nem pedig csak mutogatásra. Rövid, sötét haja volt, ami a fejbőréhez közel volt levágva, és a szemüveg visszatükröződő lencséi felett eltéveszthetetlenül egy egyenetlen, fehér sebhely húzódott, ami a szemöldökén keresztül és a szeme mellett haladt el. Az arca attól élénk intenzitású volt, amitől csak ostobán szexinek tűnt, még az a test nélkül is, amitől az ellentétes nem vált ostobává. Lefogadom, hogy ha egyszer is magárakényszerített volna egy mosolyt, országszerte bugyik potyogtak volna. Felnéztem amikor az egyik másik munkatársam, Nash Donovan, felbukkant mögöttem és a kezeit a vállamon pihentette. Nash volt Rule legjobb barátja, és jelenleg ezzel a végzet és sötétség heggyel lakott együtt, aki velem szemben ült a gyepen. A kempingszék, amiben elterült, úgy nézett ki, mintha bármely pillanatban összeroskadt volna a jelentős tömege alatt. Nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen kedves és laza fickó, mint Nash hogyan tudott egy ilyen zord és zsémbes valakivel élni, de figyelembe véve, hogy ő és Rule nagyjából hősiesítették a fickót, úgy gondoltam a legjobb az lesz, ha kimaradok az egészből ameddig csak tudok.

“Hogy ityeg, Csing?” Egy egyszerű kérdés volt, de sok minden rejtőzött mögötte. Nemrég tudtam meg, hogy az első szerelmem, a fickó, aki felelős volt a fiatal szivem darabokra tépéséért, a nyár végén megházasodni készült. Nehéz volt feldolgoznom az egészet és a srácok a szalonból aggódtak értem, mivel hogy általában rendíthetetlen voltam. “Oh, tudod, még mindig Mr. Tökélyt keresem.” Ez volt az alapértelmezett válaszom. Ahhoz, hogy elkerüljem ugyanazt a hibát, hogy megakadályozzam magam attól, hogy valakinek felelőtlenül odaadjam a szívem, eltökélt voltam, hogy megvárjam azt a fickót, aki mindenben mellettem állt volna. A tökéletesnél kevesebbel nem értem be, még ha örökké is kellett volna várnom rá. A gondolat, hogy megeggyezzünk, majd elveszve és törötten végezzem, mint amikor a dolgok Jimmy-vel nem alakultak jól, túl rémísztő volt hogy megfontoljam. “Csing?” Rome hangja nyers és goromba volt, mint a kifejezés a jóképű arcán. Nash kuncogott és helyet foglalt az idősebb Archer másik oldalán. “Csingiling. Úgy néz ki, mint Csingiling punk-rock változata.” Egy sötét szemöldök emelkedett meg a napszemüveg mögött, én pedig édesen rámosolyogtam. Egy kicsit tényleg úgy nézek ki, mint egy rajzfilmből való tündér. Alacsony vagyok, tüskés szőke hajam van, ami nagyjából szerte szét áll, a szemem pedig különböző színű. Van még egy feltűnő virágokból és finom vonalakból álló tetoválásom, ami az egész bal karomat befedi, a vállamtól egészen a csuklómig. Ragyogó és sziporkázó. Szerettem az élénk színű tintát és gyakran cseréltem ki a szemöldökömben levő szögecset, hogy passzoljon a különböző szinekhez. A becenév illett hozzám, és nem utáltam amikor a srácok annak neveztek, mert az azt mutatta, hogy úgyanúgy szerettek engem, mint én őket. Rome lerántotta a napszemüvegét és megdörzsölte a szemeit. Amikor végzett, nem csak azt láttam, hogy a szemei a legszebb, tiszta kék szemek voltak, amiket addig láttam, hanem azt is, hogy sötét karikák vették körül és vörös villámokhoz hasonló bevérzése volt. Egészen biztosan jó pasi volt, de szarul nézett ki. “Nem kellett volna jönnöm. Ez az egész egy nagy hiba volt. Mindenki úgy tesz, mintha Rule és Shaw játszóháza valami olyan lenne, amitől izgatottnak

kellene lenniük. Az egész fel fog robbanni, tönkre fogják tenni egymást, és nekem kell majd feltakarítani a szemetet.” Először azt hittem, hogy rosszul hallottam, de láttam Nash-t összerezzenni és Rowdy-t, egyike a szalonban dolgozó srácaim közül, megfeszülni. Eddig úgy tűnt ő volt a másik személy a düledező társaságban, aki nem lépett be a Rome Archer rajongói klubba. Ez jó dolog volt, mert Rowdy volt valószinűleg az egyetlen, aki meg tudta volna leckéztetni a katonát, ha úgy dönt kezelhetetlenné válik. “Öregem, nyugodj le. Legyél boldog Rule és Shaw miatt. Ez a te családod.” Nash mindig is a leggyakorlatiasabb volt a csoportban, de hallottam a hangja mögött rejtőző feszültséget. Megpöccintettem a sörösdobozom tetejét és összeszűkítettem a szemeimet. Nem akartam megengedni ennek a fickónak, hogy elrontsa a barátaim napját, még ha eltökéltnek is tűnt. Azok a szemek, amelyek túl szépek voltak ahhoz, hogy egy ilyen savanyú pofán legyenek, Nash-re szűkűltek, és szó szerint éreztem a feloldódó dühöt legördülni azokról a széles vállakról. Eddig hallgattam, figyeltem és itélkeztem. Csendben kortyolgattam a sörömet és engedtem, hogy a többiek próbálják lazításra bírni a fickót. A móka kedvéért voltam ott, hogy élvezzem azt, hogy az összes barátom egy helyen volt, hogy megünnepeljem két kedves ember összeköltözését, és másik két, a szívemhez közel álló embernek a házasságkötését. A barátaim gyorsan találták meg a párjaikat, és ezért érdemes volt bulit csapni. Tudtam, hogy milyen nehéz volt megtalálni a tökéletes párt, és szerettem, hogy azok az emberek, akikkel olyan sokat törődtem, pontosan azt tették. Kedvetlen Kapitánynak gyorsan csatlakoznia kellett volna a műsorhoz, különben csúnyán végződött volna. “Ez senkinek sem tesz semmi jót. Nem tudom mit keresek itt. Ez az egész egy vicc. Egyikőtök sem tudja, hogy mit csinál, vagy hogy milyen a való világ.” Láttam Nash-t meglepetten pislogni. Láttam Rowdy-t felkelni a székéből és ösztönösen tudtam, hogy nem Rome után fog menni. Összehúztam a szemeimet amikor azok a babakék szemek az én irányomba lendültek. Talán azt hitte, hogy én biztonságos voltam, mert csak a szegycsontjáig értem fel. Talán azt hitte, hogy édes voltam, mert egy világos rózsaszínű pántos blúz volt rajtam és fehér rövidnadrág, és mert úgy néztem ki, mint aki igénytelen és nem fenyegető. Talán azt hitte, hogy szelíd voltam, mert nem mondtam neki semmit amióta mennydörgésként berobbant és folytatta a

bájos ünnepem elrontását. Megemeltem a szemöldököm, amelyben a rózsaszín kristály volt és a tekintetünk találkozott. Bármire is gondolt, vagy bármiről is gondolkodott, biztosra vettem, hogy meggyőztem az ellenkezőjéről amikor nyugodtan lábraálltam, az ő irányába hajoltam és a maradék sörömet a fejére öntöttem, miközben gyakorlatilag összezúztam a dobozt a kezemben. A sör lassítva lecsordult a meghökkent arcán, miközben olyan közel kerültem hozzá, hogy az orrunk gyakorlatilag összeért. “Egy seggfej vagy!” Tudtam, hogy a hangom az egész udvaron hallatszott, és rohanó lábnyomokat halottam az irányunkba közeledni. Azok az elektromos szemek rámpislogtak és megesküdtem volna rá, hogy valami áttört az ott leselkedő esőfelhők mögül. Épp azon voltam, hogy jómodorra és tiszteletre tanítsam, valamint hogy kioktassam arról, hogy ne legyen ok nélkül bunkó, amikor egy erős kar került a derekam köré és egy kemény mellkashoz nem rántott. A nagy fickó feltápászkodott, de mielőtt bármit is léphetett volna, Rowdy közé és aközé a hely közé lépett, ahol Nash teljes testével vonszolt le a kis verandáról és el attól az átázott, mogorva óriástól. Az irányába mutattam egyik ujjammal és néztem ahogy a szeszes nedvességet törölte ki a szeméből. “Nincs szükségünk a negativitásodra, Kedvetlen Kapitány. Miért nem mész ér árasztod a sötétséget és a végzetet valahol máshol? Pokolba is, ami engem illet, visszaviheted ezt a szart a sivatagba; nélküled is boldogulunk. Csak azért, mert nem tudsz valami olyat találni, amitől boldog leszel, nem kell rászarnod arra, amit mások próbálnak ma itt csinálni.” Kiengedtem a levegőt amikor Nash egy nem túl gyengéd nyomást alkalmazott rajtam, ami figyelmeztetés volt arra, hogy csillapodjak le, így hát visszaadtam a szívességet, méghozzá úgy, hogy belefúrtam a könyököm a bordájába. Felmorgott és lerakott arra a helyre, amit Shaw épp akkor hagyott szabadon. Mindannyian csendben figyeltük ahogy Rule a bátyja arcába mászott. Rá akartam kiáltani Shaw-ra, hogy maradjon ki az egészből, de ha Rule örjöngeni kezdett volna, csak ő lett volna képes kioltani azt a tüzet. Egy kissé rosszul éreztem magam, hogy felkavartam a port, amikor valójában nem is ismertem annyira a fickót.

Hangos férfi hangok váltottak nem éppen szép szavakat, és mindannyian egyszerre tartottuk vissza a lélegzetünket amikor Rule egy lépéssel hátrébb lökte a testvérét, felborítva azzal a kerti széket. Rowdy felkapta Shaw-t és elvitte őt az útból, nekem pedig bűntudatom támadt, hogy ilyen jelenetet rendeztem, amikor ünnepelnünk kellett volna. A testvérek viszonylag ugyanolyan magasak voltak, még ha tudtam is, hogy Rule lehagyta a bátyját a rossz hozzáállások szempontjából, de Rome tagadhatatlanul magasabb volt és úgy nézett ki, mint egy bestia. Ha valóban bántani akarta volna Rule-t, az kellemetlen lett volna, és a többi srácnak is közbe kellett volna lépnie. Megharaptam az ajkam és próbáltam kiszabadulni Nash vas szorításából, de ő csak erősebben szorított. "Piszkáltad a medvét, Csing, szóval jobban tennéd, ha reménykednél abban, hogy valaki ketrecbe tudja helyezni." Elállt a lélegzetem és küzdöttem a kényszer ellen, hogy eltakarjam a szemeimet, amikor Rome egyszerűen előrenyúlt és a földre taszította Rule-t, tenyerével a másik mellkasán. Lejjebb engedte a hangját és mondott valamit, amit senki sem hallott a verandán, de láttam Shaw-t könnyekre fakadni és Rowdy mellkasához fordulni. Meg mertem volna esküdni, hogy azok a kék szemek az enyémeket keresték még mielőtt megfordult volna a nehéz, fekete csizmája sarkán és kiviharzott az udvarból. A kapu, amelyen keresztül távozott, zörgött a zsanérjain, és a motorkerékpár morgása elnyomott minden más hangot, miközben Rule feltápászkodott és összeszedte a síró barátnőjét. Nash egy utolsót szorított rajtam, majd elengedett. "Nem tudod leállítani magad, nem igaz, Cora?" Dacosan keresztbe tettem a kezeimet a mellkasomon és leültem kis csapatunk egyetlen tagja mellé, akit nem zaklatott fel a dráma. Valószinűleg nem zavarta az ügyet az, hogy teljesen be volt gipszelve és hogy még egy csomó törött bordája volt, dudorok és zúzódások az epikus veréstől. Asa Cross egy rejtvény volt és elég dráma volt a saját életében ahhoz, hogy a miénk valószinűleg ostobának és érdektelennek tűnt a számára. "Ő egy segg." Nash megrázta rám a fejét és a télizöld szemei szemrehányóan néztek. "Nem, nem az. Nem tudom mi van vele, de amióta visszatért és leszerelt a seregből, furcsán viselkedik. Ő egy jó fickó. Tudod, hogy nem védenék meg olyasvalakit, akiről nem hiszem ezt igazán."

Megforgattam a szemeimet. "Szörnyen viszonyul Rule-hoz és Shaw-hoz, és én ezt nem fogom csak úgy nézni." "Ez családi ügy. Rule meg tudja vívni a saját csatáit, és nem fogja megengedni, hogy bármi is történjen Shaw-val. Csak nyugodj meg, oké. Majd mi elintézzük. Rome nem... bármi is ez, rendben?" Felsóhajtottam és elvettem a dinnyeszeletet, amelyet az aranyszemű szívtipró nyújtott, akit az elmúlt hónapban örököltem meg szobatársamnak. Asa-ra kacsintottam és elhessegettem Nash-t. "Szeretlek benneteket. A saját méretével kellene kikezdenie." A hajam felborzolódott miközben Nash elindult le a verandáról, hogy megnézze a barátját. "Mint te?" "Ez most egy alacsony személynek szánt vicc?" Nem kaptam választ ahogyan lelépegetett a lépcsőkön, de a mély nevetése követte őt. Pofát vágtam, amikor megakadt a szemem Jet-en és Ayden-en, az ifjú páron, akikkel osztoztam a házon, Ayden önfejű bátyjával együtt. Egymásba voltak ölelkezve és túl cukik voltak, hogy ne vegyem őket figyelembe. "Látjátok... mint ahogy azt mindig is mondtam, ti ketten tökéletesek vagytok. Én is ezt akarom." Tudtam, hogy vágyakozónak hangzottam, de nem tudtam elfolytani a vágyakozást a hangomból az olyan fajta szerelemért, az olyan fajta kapcsolatért. Azt hittem egyszer megvolt, és amikor ráeszméltem, hogy nem, az majdnem összetört. “Folyton azt magyarázom, hogy túl magasak az elvárásaid.” Jet próbált könnyed hangsúllyal beszélni, de nem tudott a felbontott eljegyzésemről, vagy arról, hogy a volt vőlegényem a nyár végén tervezett összeházasodni. “A szerelem nem tökéletes. Nehéz munka és néha több igyekezet kell ahhoz, hogy szerelmes legyél, mint hogy egyszerűen elfuss. Ha továbbra is a tökéleteset keresed, a dolgok egyszerűen elhaladnak majd melletted.” Legyintettem, mert tudtam, hogy tapasztalatból beszélt. Az Ayden-hez vezető útja is tartalmazott egy – két megállót Ostobavárosban, de megcsinálták és én csak reménykedni tudtam egy ilyen gyönyörű kimenetelben. Visszaültem a helyemre Asa mellé és megesküdtem volna rá, hogy szellemileg jegyzetelt

rólunk. Azok a fogaskerekek az arany szemei mögött úgy tűntek, mintha folyton égtek volna. “Hiszem ha látom.” Ezt Jetnek mondtam, de valójában magamnak bizonygattam, hogy ezúttal tudni fogom, ha eljön az ideje. Nem fog becsapni egy szép arc és az odaadás ígérete. Soha többe nem váltam volna valaki viccévé, vagy kitaszítottjává. Az, hogy olyan sok barátom botladozott fejjel előre a boldogan-élünk-amíg-megnem-be, reményt adott az elfáradt szívemnek, hogy én sem lehetek olyan messze tőle. Amikor a levél, amelyet Jimmy kegyetlenül a postaládámba küldött, a kezemben landolt, az volt az, ami felébresztett. Mindenemmel szerettem egy férfit, aki megcsalt, hazudott nekem és nevetség tárgyává tett. Vele akartam leélni az életemet, vele akartam vállalkozást nyitni, és vele akartam gyerekeket is. Mindent. Ő, másfelől, szexelni akart a klienseivel, akiket tetovált és minél tovább akart az orromnál fogva vezetni. Ha nem kellett volna visszamennem egy este a szalonba, mert elfelejtettem valamit és rányitottam egy lánnyal, aki alig volt húsz éves, jó eséllyel hozzámentem volna ahhoz a patkányhoz. Még most, eddig a napig is az fájt a legjobban, hogy mindenki tudta. Az emberek, akiket a barátaimnak hittem, a munkatársak, akiket a családomnak tekintettem, mindannyian tudták és senki sem szólt egy szót sem. Figyelmeztetés nélkül engedték, hogy játszam a bolondot, hogy Jimmy veszélyeztessen, kihasználjon és megalázzon. Szörnyű volt. Ha apám régi barátja, Phil, nem jött volna a városba, hogy meglátogassa amikor minden a darabjaira hullott, nem tudom, hogy most hol lennék. A fiúk a szalonból megmentettek. "Ayd és Jet épp most osont ki az oldalsó kapun. Úgy tűnik, hogy neked kell hazavinned Bicebócát." Asa-ra néztem, majd a kapura, ami tényleg a becsukástól lengett. Egy rögtönzött megjegyzést tettem arról, hogy fiatal házasok, de nem jutottam túl sokra, mert Shaw huppant le mellém a kerti székbe és kézfejével megtörölte nedves arcát. A többiek követték őt, magukkal hozva a már megégett sültet, amin Rule dolgozott. Kinyújtottam a kezem, hogy megveregessem a barátnőm lábát. Shaw egy gyönyörű lány volt. Volt neki ez a földöntúli, másvilági szépsége, amihez kellett egy perc, hogy megszokd. A szívem együttérzően szúrni kezdett amikor láttam, hogy a nagy, zöld szemei mennyire szomorúak

voltak. Senki sem akarta megríkatni Shaw-t, olyan volt az, mintha megrúgtak volna egy lehangolt mesebeli hercegnőt. A srácok a kaja köré özönlöttek és egy újabb kör sört nyitottak. Úgy tűnt, hogy időt adtak a dolognak, a férfi módja annak, hogy elintézzék a dolgokat azzal, hogy nem vesznek róla tudomást. Nem mintha hibáztathattam volna őket. Egyikük sem akarta előhívni Rome nevetséges viselkedését, és eléggé jól ismertem mindannyiukat, hogy tudjam, hogy a makacs viselkedés meg sem közelítette azt, ahogy ők viselkedtek, amikor valamit a fejükbe vettek. "Jól vagy?" Shaw rámpislogott és egy féloldalas mosoly jelent meg az arcán. Mindig próbált mindenki kedvében járni. "Túlélem. Egy részem azt szeretné, hogy verjék ki egymásból a szart, hogy megoldják azt, ami kettejük között zajlik. De nem hiszem, hogy Rule tudná, mikor kell visszavonulni, és azt hiszem Rome képes lenne megölni őt, ha elvesztené az uralmát. Nem tudom mi történt vele a legutóbbi körútján, de ez a fickó nem az a fickó akivel felnőttem." Megemeltem egyik szemöldökömet és elvettem a tányért, amit Rowdy adott miközben leült velem szemben és felrakta a lábait a székem karzatjára. Grimaszoltam, de megbocsájtottam neki, amikor odahajított nekem egy sört. "Tudod, mindenki ezt mondogatja, de találkoztam már a nagy testvérrel és egyszer sem úgy jött le, mint egy mókamester. Ez a fickó mindig is eléggé feszült volt." Shaw elvette a tányért, amit Rule nyújtott át neki és arrébb húzódott a padon, hogy helyet csináljon neki. Első ránézésre furcsa pár voltak, de a szerelem, amin osztoztak, tapintható volt és én próbáltam nem féltékeny lenni azzal kapcsolatban. "Többről van itt szó, mint Remy." Rule mély hangja nyers volt és látszott rajta, hogy bántotta a testvérével történő összekoccanás. Kinyitottam a sörömet és elmondtam a saját véleményemet. "Kit érdekel, hogy ennek mihez van köze? Ok nélkül viselkedik bunkón. Csessze meg." Rowdy megrázta a fejét, Shaw és Rule pedig megforgatták a szemeiket. Mint általában, Nash-en volt a sor, hogy az igazságosztó legyen. "Nem írjuk le azokat az embereket, akikkel törődünk, Cora. Ezt te is tudod."

Tudtam. Ez a csoport vadul hűséges és őszinte volt, és ezért szerettem őket úgy, ahogy. Csak utáltam látni azt, hogy egyetlen személy ilyen sok küzdelmet okoz, ennyi különböző, csodálatos emberrel. "Meg kell mondanom, örülök, hogy nem a te vérmérsékleteddel rendelkezik, Rule. Azt hiszem, hogy a mancsainak egyetlen szilárd ütésétől úgy végeztem volna, mint ott Asa." Rowdy a déli nőcsábászra mutatott, sörösüvegének megbillentésével. Asa olyan kemény verésben részesült, amely néhány hétig kómába jutatta. Egy igazi csoda volt, hogy ennyire sértetlenül megúszta. Rule felnyögött és szabad karját Shaw köré helyezte, miközben ő az oldalára dőlt. Tényleg túl cukik voltak a szavakhoz. Egy irigy sóhajt kellett visszatartanom. Rule a kapura nézett, amin Rome nem rég viharzott ki és megállapította, "Sohasem volt igazán veszekedős. Úgy értem, amikor fiatalabbak voltunk, mindig közbelépett, amikor Nash és én szarakodni kezdtünk, de sohasem volt az a fajta, aki maga kezdett volna ilyesmit. Ezért nem értem, hogy mi folyik vele mostanában. Bár már nagyon elegem van belőle." Nash felröfögött egy nevetést és rám mutatott a villája végével. "Hogy igazságosak legyünk, ma valójában Csing kezdte. Tényleg szükséges volt sörbe áztatni?" Próbáltam ártatlannak tűnni. Nem igazán tudtam elérni azt a hatást, így egy tehetetlen vigyorra cseréltem. "Orrbavághattam volna, de sehol sem találtam egy létrát." Ez mindenkiből kiváltott egy adag nevetést, mert tényleg apró voltam az idősebb Archer-höz képest, és a nevetés csodákat művelt a sötét hangulat felemelésével, amit ő hozott magával. Befejeztük az evést és ittunk még egy kicsit; legalább is ők ittak. Nekem vissza kellett vinnem Asa-t a házba és esélye sem volt annak, hogy megkockáztassak egy szondáztatást egy ilyen boldog ünnepen. A srácok megvárták hogy besötétedjen és az udvarba vándoroltak, hogy meggyújtsák a tüzijátékokat, mert ők valójában nagy gyerekek voltak, tetkókkal befedve. Ismét egyedül találtam magam Shaw-val a verandán, és észrevettem, hogy a csinos arcán időző szomorúság ellenére a boldogsága jóformán áradt belőle. Egyik karomat a válla köré helyeztem és a fejemet rajta pihentettem. Idősebb voltam Shaw-nál. Szegény lányt teljesen kifacsarták az elmúlt néhány évben, így

tudtam, hogy megérdemli a boldogság mindegy egyes részét amelyet abban a pillanatban érzett. "Jól csináltad, kölyök. Megkaptad a fickót, a ház csodálatos és ez mind jó dolog. Ne aggódj semmi más miatt. Te és Rule éljetek a pillanatban és felejtsétek el a többit." Éreztem a nevetését és felnyúlt, hogy megszorítsa a kezemet, amit a vállára dobtam. Az ég egy csomó különböző színtől kezdett el villogni és férfi nevetés úszott fel az udvarból. "Néha önzően érzem magam. Megkaptam mindent amire vágytam és ez nem mindig tökéletes, de a jó napok mindig elnyomják a rosszakat. Úgy érzem, hogy nem kérhetek többet." Olyan mélyen sóhajtott, hogy éreztem. "Most Rome azt hiszi, hogy ez az egész egy vicc és ez fáj, nem tudom miért dühös. Amióta az eszemet tudom, úgy szerettem Rome-ot, mint a bátyámat, így több mint egy módon fáj." "Majd megoldódik magától, meglátod." És örömmel segítettem volna, ha szükséges lett volna. Shaw igazán hosszú ideig volt csendben és csak néztük a mini robbanásokat és mosolyogtunk a fiúkra, akik nyilvánvalóan jól mulattak. Talán valamelyikőjük megemlíthette volna, hogy az ivás és a tüzijáték nem volt éppen jó ötlet, de Kedvetlen Kapitány elment, én pedig nem akartam a bulirendőr lenni. "Elmondtam már valaha, hogy te vagy a legokosabb személy akit ismerek, Cora?" Shaw hangja csendes volt, de bóknak vettem, figyelembe véve hogy a lány jó úton haladt, hogy orvos válljon belőle. "Csak azt mondom amit látok." Azt tettem. A Keleti-partól jöttem, pontosabban Brooklyn belvárosából, és egy olyan tengerész egyedüli lánya voltam, aki nem tudott mit csinálni a lázadó lányával. Szerettem az apámat, ő volt az egyedüli vérrokonom, és tudtam, hogy viszont szeretett. De nem kapcsolódtunk össze, és ennek következményeképp fiatalon megtanultam, hogy világosan beszéljek és legyek őszinte. Ez volt az egyetlen módja a megértekezésünknek. Szóval ha valakinek el kellett mennie Rome Archer-höz, és megmondja neki, hogy szedje ki az ostoba fejét a seggéből, örömmel lettem volna az a személy, aki megteszi azt. Nem bálványoztam, nem féltem tőle, és akár óriás volt, akár nem, nem akartam ölbetett kézzel végignézni

ahogy tovább folytatja bánatba taszítani azokat az embereket, akikkel olyan sokat törődtem.

Második fejezet Nem

tudtam elhinni, hogy az az őrült kis manó képes volt sört zúdítani a fejemre. Először is, alig ért fel a vállamig, másodszor pedig, úgy nézett ki, mint egy kétlábon járó, beszélő cukorka. Vele kapcsolatban minden olyan színes volt, hogy már fájt ránézni. Dühösnek kellett volna lennem rá, de igaza volt, egy seggfej voltam. Nem volt rá okom, hogy szarakodjak Nash-sel, nem volt rá okom, hogy belekössek Rule-ba. Csak egy célpontot kerestem, akin levezethettem a csalódottságomat, és ők voltak a legközelebb. Talán könnyebb volt rájuk szabadítani a bosszankodásomat, mert ösztönösen tudtam, hogy ők megbocsátottak volna. Keresnem kellett egy helyet, ahol ihattam és összeszedhettem a gondolataimat. Egy helyet, ami sötét volt és csendes, és ahol senki sem várt el tőlem semmit, és senki sem kérte, hogy bizonyos módon viselkedjek. Belefáradtam abba, hogy sohasem feleltem meg az elvárásoknak. Természetemnél fogva nem voltam egy tétlen ember. Megszoktam az akciót, megszoktam, hogy én voltam a felelős és a vezető, és az egyetlen dolog, aminek a tetején álltam amióta visszajöttem Denverbe az volt, hogy mindenkit felidegesítettem akibe belebotlottam, és a testsúlyomnak megfelelő mennyiségű vodkát ittam. Egy lejtőről zuhantam lefelé, amelynek a becsapódása valószínűleg pokoli ronda lett volna, és ezt tudtam, de nem volt erőm megállítani. A mai nap volt rá a bizonyíték. Az első olyan bárba húzódtam be, amely úgy nézett ki, mint amelyik elbírná a jelenlegi hangulatomat. Függetlenség Napja, a bal mogyoróm. Egy egész életre beteltem a mulatságból és jókedvből. Csak vissza akartam dugni a fejem a homokba és visszamenni az időben ahhoz a ponthoz, ahol minden kényelmes és ismerős volt. Utáltam úgy érezni magam, mint egy látogató a saját életemben, és nem számított mit mondtam magamnak minden reggel amikor felébredtem, nem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy minden, amihez a hadseregtől való leszerelésem után visszatértem, valaki máshoz tartozott. A családom helytelennek tűnt. Az erőteljes kapcsolatunk Rule-al helytelennek tűnt. Helytelennek tűnt megpróbálni megszokni azt, hogy Shaw-ra az önfejű és

vakmerő kisöcsém vigyázott. Helytelennek tűnt Nash-sel lakni miközben próbáltam egyenesbe hozni a dolgaimat. Talán az volt a leghelytelenebb, hogy nem várt rám valami munka, vagy valamilyen egyenes irány, hogy hova tovább és hogy hogyan tartsam el magam valami olyannal, ami nem a háborúzás volt. A bár sötét és nem a Július negyedikét koktéllal megünneplőknek való volt. Hátul, néhány eléggé használt biliárdasztal körül, egy csapat motoros szerelésben levő fickó állt, szinekben és harcra késznek tűntek. Elől néhány idősebb férfi ült, akik úgy néztek ki, mintha soha le sem szálltak volna a székjeikről, hogy hazamenjenek lezuhanyozni. Neil Young dübörgött a hangszórókből, még ha senki sem tűnt éneklős tipusnak. Ez nem a fiatal és divatos városbelieknek való hely volt, akik a Capitol Hill-re csődültek amikor az idő végre felmelegedett. A bárpult sarkánál foglaltam helyet és vártam a pultosra, hogy hozzám vándoroljon. Majdnem akkora volt, mint én, ami ritka volt, csak hogy ő kemény harminc évvel előttem járt. Szakálla volt, ami úgy nézett ki, mintha otthont tudott volna adni egy család mókusnak, a szemei szénfeketék, és olyan komor arca volt, amely csak azoknál az embereknél volt észlelhető, akik látták a legrosszabbat, amit a világ nyújtani tudott, és túlélték azt. Kicsit sem lepődtem meg a tengerész tetováláson, amely a terjedelmes alkarján volt, amikor feltámaszotta magát velem szemben és lerakott elém egy használt poháralátétet. Láttam ahogy felmér, de már hozzászoktam. Nagydarab fickó voltam és a többi nagydarab fickó szeretett rájönni, hogy az a fajta balhé voltam-e, amivel el tudtak bánni vagy sem. "Fiú, neked már most olyan szagod van, mint egy sörfőzdének. Biztos vagy benne, hogy szükséged van még egyre?" A szemöldökömet ráncoltam, amíg eszembe nem jutott a kis szőke, amint a sörét a fejemre önti. Találhatott volna jobb módot, hogy bizonyítsa az igazát, gondoltam, miközben eszembe jutott a pólóm átáztatott állapota. Nem tudtam mit kezdeni Cora Lewis-szal. Sokat voltunk együtt. Sohasem beszéltünk igazán. Túl hangos volt és a dráma felé hajlott, ebből adódott a Coors Light zuhany is, amelyet kaptam. Megfájdult a fejem, ha körülötte voltam és nem tetszett az, hogy a nem egyező szemeivel próbált darabokra szedni. Levettem a napszemüvegemet a fejem tetejéről és a pólóm nyakrészébe akasztottam. "Összevesztem a rossz tündérrel és rámöntötte az italát. Tiszta vagyok."

A fickó még egy ellenőrző pillantást vetett rám és bizonyára rendben talált, mert kérdés nélkül egy korsó sör került elém, egy pohárkával együtt, amiben valami borostyánszínű és erős volt. Általában vodka ivó voltam, de amikor a termetes ember öntött magának és odavándorolt hozzám, nem mertem panaszkodni. Megemelte rám bozontos szemöldökét és poharának szélét az enyémhez koccintotta. "Hadseregből vagy?" Bólintottam és legurítottam az italt. Egészen leig égetett. Ha nem voltam megtévesztve, akkor Wild Turkey volt. "Voltam. Most szereltem le." "Mennyi ideig szolgáltál?" Megdörzsöltem a kezem a még mindig rövid hajamon. Miután olyan sokáig volt a fejemhez közel levágva, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. "Tizennyolc évesen léptem be és az év végén fogom betölteni a huszonnyolcat. Majdnem egy évtizedig." "Mit csináltál?" Ez nem igazán volt egy olyan kérdés, amire válaszolni szoktam, mert őszintén, a válasz túl hosszú volt és bárki aki nem szolgált, egyszerűen nem értette volna meg. "Terephadműveleti vezető voltam." A velem szemben ülő medveember egy mélyet füttyentett. "Különleges osztag?" Morogtam a választ és felemeltem a sörömet. "Lemerném fogadni, hogy szomorúak voltak, amikor elmentél." Az igazság az volt, hogy szerintem én szomorúbb voltam látni őket elmenni. Többé nem kaptam engedélyt aktív szolgálatra. A vállam pórul járt amikor áthajtottunk egy robbanószerkezeten az utolsó bevetésemen és mindenféle szarságon kattogott az agyam, folyamatosan zavarva a figyelmemet. Persze elvállalhattam volna egy irodai munkát, leépítve, és az utánam következő nemzedéket taníthattam volna. De nem voltam a legjobb tanár, és az, hogy egy asztalhoz lettem volna kötözve, ugyanazt jelentette számomra, mintha nyugdíjaztak volna. Így hát kiléptem, és halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mihez kezdtem volna az életemmel.

"Na és maga?" A karján elvő tetoválás felé intettem. "Maga meddig volt bent?" "Túl sokáig, fiam. Túlságosan sokáig. Mi szél hozott ma ide? Nem vagy a törzsvendégeim egyike." Szétnéztem a bárban és vállat vontam. Jelenleg ez a hely tökéletesen megfelelt a hangulatomnak. "Csak kijöttem meginni egyet, hogy megünnepeljem Amerikát, mint egy jó hazafi." "Akárcsak mi is." "Ja." Le kellett küzdenem a vágyat, hogy legurítsam a sört és ráparancsoljak, hogy küldje őket. "Brite vagyok és ez az én báram. Akkor került hozzám, amikor leszereltem és több időt kezdtem a bárban tölteni, mint otthon. Három feleségen vagyok túl és egy tripla bypass-en, de a bár maradt a régi." Megemeltem a szemöldökömet, azt amelyik felett a sebhelyem volt és éreztem a szám sarkát egy vigyorba görbülni. "Brite?" A férfi úgy nézett ki, mint Paul Bunyan vagy mint egyike a Hells Angels-nek; a név nem igazán illet hozzá. Egy mosoly kiutat talált a nagy szakállon és a gyönfehér fogakon keresztül, amely az egyetlen fénylő pont volt a homályos bárban. "Brighton Walker, röviden Brite." Kezet nyújtott, amelyet reflexből megráztam. "Rome Archer." Egy kisebbet bólintott, majd a bárpult másik végéhez ment, hogy segítsen egy másik vásárlónak. "Ez egy jó név egy harcosnak." Rövid időre becsuktam a szemem és probáltam emlékezni arra, milyen volt harcosnak lenni. Úgy tűnt, mintha millió mérföldnyire lett volna attól a bárszéktől. A zene AC/DC-re váltott és eldöntöttem, hogy az a hely lett a kedvenc helyem, ha lógni akartam valahol. A Harley-mon jöttem, szóval le kellett volna állnom a piával. Egy szondáztatás csak hab lett volna a már amúgy is szar tortán, amit nap mint nap kaptam, de ahogy a sör összekeveredett a korábbi erős bourbon-nal, semmi sem számított igazán.

Egy ponton ismét legurítottam egy rövidet Brite-tal, és a mellettem levő széket, amelyet üresen hagyott az őszülő öregember, aki a feleségéről és a barátnőjéről mesélt az elmúlt órában, gyorsan elfoglalta egy vörös hajú nő, akin túl sok smink volt és túl kevés ruha. Ha három sörrel kevesebbet ittam volna, láttam volna a bajt benne. De mivel nem így volt, Brite szólt neki, hogy siessen, egy tanács, amit a nő azonnal figyelmen kívül hagyott. Aranyos volt, abban a jó móka vagyok, vigyél haza értelemben, és nem emlékeztem az utolsó alkalomra, amikor valakit véletlenszerűen felszedtem egy bárban. Amikor a tengerentúlon voltam, volt ott egy női felderítőtiszt, aki benne volt, hogy legyünk barátok extrákkal amikor ugyanazon a helyen voltunk, ugyanabban az időben, de hónapok óta nem láttam őt. Talán egy gyors, laza szex volt az, amire szükségem volt, hogy áttörjek azon a fekete felhőn, amelyik a visszatértem óta lebegett felettem. "Mi a neved, édes?" A hangja csipogós volt és fájt tőle a fejem, de eléggé ittas voltam ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. "Rome." Láttam az erősen kisminkelt szemeit valahova a vállam mögé szökkenni, és azt jelként kellett volna értelmeznem, hogy ez nem fog jól végződni. "Az egy másmilyen név. Abbie vagyok. Most hogy már barátok vagyunk, miért nem megyünk el innen és ismerkedünk meg jobban?" Festett körmét végigfuttatta a bicepszemen és valami oknál fogva a vérvörös színe felelevenítette az ugyanolyan színű dolgokat a már amúgy is ködös látásomban. Elkezdtem elhúzódni, hogy azok a kezek, amelyek rossz dolgokat műveltek a ködös elmémben, elengedjenek, amikor a hátam mögül egy erős kéz a vállamra esett. Egy kiképzett katona voltam, de annál is több, egy olyan ember voltam, akinek az öccse bajban született és abban is nőtt fel. Millió mérföldről felismertem a bajt. Tudtam, hogy milyen érzés volt, hogyan mozgott, milyen hagja volt, és mégis folytattam az ivást és figyelmen kívül hagytam az összes jelet, ami körülöttem épült. A szemem sarkából láttam Brite-ot, amint összeráncolta a szemöldökét arra, aki mögöttem állt, és még a sör és bourbon okozta kábulat ellenére is tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Az orrom alatt felsóhajtottam, leráztam magamról a karmokat, amelyek felevenítették bennem a fiatal katonák torkából kiáradó vért, amely a sivatag homokjára folyt, és megfordultam, könyökeimmel a bárpultnak támaszkodva.

Nem kellett volna meglepődnöm, hogy majdnem az egész motoros csapat a biliárdasztaltól körém és a bárpult köré gyűlt. A férfi, akinek a mancsa a vállamon volt, egy vézna kis fickó volt és éreztem, hogy a részeg agyam felfogta, hogy nem viselte a klub színeit, ami azt jelentette, hogy vagy a motrosokkal lógott, vagy pedig látványosságot akart kelteni, és én voltam a szerencsés gazember, akit kiválasztott, hogy megmutassa mennyit ért. Néha szívás volt nagy embernek lenni. "Segíthetek?" A vöröske rég eltűnt, Brite pedig elindult a hosszú pult mögül. Az idősebb emberek a helyükön cövekeltek és figyelmen kívül hagyták a készülődő hurrikánt, mint ahogy arra az életre szóló részegek képesek voltak. "Bepróbálkozol a csajomnál, GI Joe?" Unalmas volt és annyira előrelátható, hogy meg kellett forgatnom a szemeimet. Már elég szaros helyen voltam ahhoz, hogy tudjam egy kocsmai verekedés az egy kocsmai verekedés, de adj hozzá egy feltörekvő motorost és eléggé eldurvulhat a helyzet. "Nem. Próbáltam lerészegedni, ő pedig megzavart." Nem hiszem, hogy számítottak erre, mert néhányan felkacagtak a csapatból. Véznácska felfújta a mellkasát és egyik újával megbökte az enyémet. Normális esetben csak elsátálhattam volna az ilyesmitől. Tipikusan egy eléggé nyugodt fickó voltam. Nem verekedtem, csak ha valami olyat védtem, amiben igazán hittem, vagy hogy megvédjek valakit, akit szerettem, de a mai nap rossz nap volt arra, hogy reakciókat váltsonak ki belőlem. Lecsaptam a fickó kezét és gyors felmérést tettem a teremben. Nem láttam fém eszközt, de a motorosok arról voltak híresek, hogy nehezen látható helyekre tudtak késeket rejteni, Brite pedig eléggé jófejnek tűnt. Ha rajtam múllott, nem volt szándékomban tönkretenni a helyet. "Nézd, öreg, nem akarod ezt csinálni, és én sem igazán szeretném. Mindketten tudjuk jól, hogy te küldted ide a csajt, hogy szart keverjen, szóval hagyjuk a dolgot. Én eltűnök, te meg a haverjaid pedig füstölhettek és biliárdozhattok tovább. Senkinek sem kell véreznie vagy hülyének tűnnie. Oké?" Visszatekintve, részegen aggyazkodni egy csomó motorossal nem igazán tűnt sikeres küldetésnek. Egy szempillantás alatt egy üveg tört szét a fejemen és egy komoly folytogató szorításban találtam magam. A vézna fickó úgy nézett ki, mintha meg akart volna ölni, a többi társa pedig csak állt hátul és nézte, hogy

mire lett volna képes. Nem igazán akartam bántani a fickót, de a fejemre mért üveg magával vitt egy darab bőrt is és a vér folyó módjára folyt a szemembe. Mint ahogy a szuka körmei, a saját vérem látványa is egy másik helyre és más időbe vitt vissza, és az nem egy hülyével való küzdelem volt, egy magamutogatós motorossal, hanem én harcoltam az életért, a szabadságért, a családom és barátaim biztonságáért. És csak úgy, szegény kölyök azt sem tudta mi történt vele. Már amúgy is előnyösen nagyobb voltam mint a fickó; adjuk hozzá a tényt, hogy egy katona voltam, aki harcedzett volt és az ország legjobbja képezte ki, és gyorsan csúnya és véres lett. Nem számított, hogy a motorosok voltak fölényben, én egy darabban akartam elhagyni a helyet, került volna az bármibe. Bárszékek törtek el. Üvegek repkedtek. Fejek csapódtak a padlónak. Azt hiszem egy pontban hallottam valakit sírni, és valahogy amikor végetért, én össze voltam görnyedve, kezeimmel a térdeimen, a vér nem csak a megtépett fejemből folyt, hanem a kezeimből is, és egy csúnya vágásból a bordáimon. A motorosok szétszóródtak, legtöbbjük legalább is, és nem voltam meglepődve amikor Brite egy baseball ütőt tartott a kezében és rám meredt. "Mi a fene volt ez?" Nevettem volna, de azt hiszem a kés ejtette sem az oldalamon rosszabb volt, mint hittem. "Egy igazán szar 'köszönet a szolgálataidért'?" A humorom nem volt méltányolva, miközben az idősebb férfi káromkodott és fájdalmasan álló helyzetbe segített. "Nem úgy néz ki, hogy azt a kis mocsokot hamarosan összefoltozzák." Egy kritikus ellenőrzést kaptam és egy sóhajt. "Orvosra van szükséged." Nem kérdés volt. A kézfejemmel próbáltam letörölni a vért az arcomról, de csak jobban szétmaszatoltam, miközben az oldalam folyamatosan a földre szivárgott. "Motorral jöttem. Nem hiszem, hogy most képes lennék kezelni azt." Megrázta a fejét és két ujját a szájába téve egy dobhártyaszaggatót füttyentett. "Mindenki lökje le és menjen ki. Ezt vegyétek utolsó figyelmeztetésnek."

Néhány öreg harcos felmorgott, de csupán öt percbe telt mire Brite a bejárati ajtót bezárhatta, engem pedig a hátsó ajtón vonszolt ki és belökött egy ütött – kopott Chevy furgon fülkéjébe. Az ülés támláján pihentettem a fejem és bánatos vigyort vetettem az öregre. "Kifizetem a bárban okozott kárt. Sajnálom ami történt." Válaszul felhorkantott és összszűkített szemmel nézett rám. "Próbálj meg nem elvérezni még a sürgősségi előtt, fiam." Mintha lett volna választásom. "A Sons of Sorrow mindig a bárban lógnak. A veteránok jó fickók. Csomóan közülök volt katonák és értik, hogy miről szól a bárom, így általában nem bánom ha bejönnek. A fiatalabb kölykök azok, akik ismertté akarnak válni és felkavarják a szart. Nem az első eset, hogy vér csorgott a padlóra, és kétlem, hogy ez volt az utolsó. Gyere el hozzám amikor kijózanodsz és összevartak, és megbeszéljük, hogy mivel fizetheted vissza a károkat. Meg kell mondanom, pokoli egy harcos vagy, fiam." Megvontam volna a vállamat, de a bordáimon levő vágás kezdett égetni és nehezemre esett nem észrevenni a ragacsos, meleg vért, amint az az ujjaim között szivárgott, így csak elismerően felmorogtam. "Igazából nem is. Utálok harcolni, azt csináltam megélhetésképp sok éven át, de az egyetlen módja, hogy élve kijuss onnan az, hogy jobbnak kell lenned, mint a másik fickó." Behunytam a szemem és csendben imádkoztam azért, hogy ne hajtsunk át több piros lámpán. A látásom kezdett elhomályosodni. Brite hangja mogorva volt amikor behajtottunk a sürgősségi parkolójába. "Hát az nagyon nagy kár, fiam." Nem tudtam válaszolni, mert igaza volt. Kár volt. Nem vettek fel azonnal. Azt hiszem, hogy egy késsel okozott seb és egy felhasított koponya háttérbe szorult a tüzijáték okozta sérülések mellett Negyedikén. Nem akartam Brite-ot várakoztatni, így felhívtam Nash-t és hagytam egy összezagyvált üzenetet, hogy az éjszaka folyamán szükségem lett volna egy fuvarra. Tudtam, hogy Rule-t vagy Shaw-t kellet volna felhívnom, de nem volt kedvem fejfájással törődni. És tudtam, hogy Nash eljött volna, kérdezősködés nélkül, még ha egy fenséges seggfej voltam is korábban.

"A bárodnál kell hagynom a motromat ma éjszakára. Nagyra értékelném ha tudnál figyelni rá, abban az esetben, ha Vézna esetleg egy csalódott vesztes lenne." Brite bólintott és ismét láttam azt a fehér villanást a szakállába temetve. "Nos, azt mondanám, hogy örültem a találkozásnak, Rome Archer, de az összes dolog közül, ami életemben voltam, a hazug sohasem volt köztük." Lekezeltünk és megígértem neki, hogy jelentkezem majd neki, ha működőképesebb állapotban leszek. Tovább kellett várnom valakire, mint amennyit szerettem volna, és mire bevittek a steril kis szobába és behúzták a függönyt az ágy körül, eléggé biztos voltam benne, hogy a saját akaratomtól maradtam eszméletemnél. A tönkrement pólómat húztam át a fejem felett, amikor egy igazán csinos nővér jött be, orvosi táblázattal a kezében. Lehajtott fejjel olvasta azt az akármit és ez esélyt adott arra, hogy szemügyre vegyem. Hosszú, rézszínű haja volt, ami össze volt fonyva, keiemelve ezzel bájos arcát. Néhány évvel fiatalabbnak tűnt tőlem, és nem tudtam nem értékelni azt, hogy igazán fasza domborulatai voltak az amúgy unalmas kórházi ruha alatt, amit minden egészségügyi szakember viselt. "Hello." A hangomra felemelte a fejét és nagyot pislogott galambszürke szemeivel. Nem tudtam, hogy a meztelen felsőtestem miatt nézett nyugtalanul, vagy azért, mert a fejemtől a derekamig vér borított. "Hello, Mr. Archer. Úgy tűnik kemény éjszakája volt." "Volt már jobb, az biztos." Felvett egy pár latex kesztyűt és odaállt mellém. "Nézzük, hogy miféle bajba keveredett, oké?" Bökdöste és döfködte a fejemet, én pedig próbáltam nem a melleit bámulni. Igazán csinos lány volt, ami enyhítette a legújabb harci sebem döfködésével okozott égető érzést. "Mi a neved?" Nem igazán kellett tudnom, valószinűleg soha többé nem találkoztam volna vele miután összevart, de a szemei olyan gyengédek és szépek voltak, hogy egyszerűen meg kellett kérdeznem. Barátságosan elmosolyodott és úgy nézett ki, mintha válaszolni akart volna, amikor a függönyt elrántották és Nash száguldott keresztül. A

búzavirágkék szemei a düh és aggodalom tüzében égtek. A fejére tetovált lángok kitűntek, ahogyan az ér alattuk ingerülten lüktetett. "Van fogalmad arról, hogy mit kapok majd Rule-tól, ha rájön erre? Az Istenit, Rome, mi a fasz van veled mostanában?" Válaszolni akartam, amikor a figyelme rólam a bájos nővérre váltott, aki egy kissé tátott szájjal bámult rá. Én már hozzászoktam Nash drámai kinézetének, és a hatásos megjelenésének. Ő és Rule mindig felhívták magukra a figyelmet, így engem nem zavart, de a csinos kis nővér úgy nézett ki, mintha szellemet látott volna, és úgy tűnt Nash is próbált rájönni arra, hogy hol találkozott már vele. "Csak össze kell, hogy varjanak és akkor kiabálhatsz velem az úton hazafelé." A nővér megköszörülte a torkát és a szemétbe dobta a már vérrel bemocskolt kesztyűit. "Valószínűleg fémkapcsokra lesz szükség a fején levő vágásnál. Eléggé csúnya és mélyebb, mint amilyennek tűnik. Az oldalán levő vágás eléggé tiszta, ami azt jelenti, hogy megúszhatja egy helyi, folyékony varrattal. Az orvos hamarosan itt lesz." A teljes magatartása megváltozott amióta Nash bejött a szobába. Látszott, hogy ő is észrevette, hogy valami nincs rendben vele. Összehúzta az orrát és addig nézett a lányra, amig az nem érezte magát eléggé kényelmetlenül ahhoz, hogy felnézzen rá. "Ismerjük egymást?" Olyan erősen rázta meg a fejét, hogy lerepült a füle mögé helyezett ceruza. "Nem, nem hinném." Nash megvakarta az állát és összeszűkítette a szemeit. "Biztos vagy benne? Nagyon ismerősnek tűnsz." Megvonta a vállát és a nyakában levő sztetoszkópot babrálta. Szexi volt, és ha már ennyire a lejtőn voltam, láttam amint kidolgozom néhány ápolónős fantáziavilágot, amelyekben ő a fő látványosság. "Sokszor mondják ezt. Valószinűleg olyan az arcom. Sietnem kell. Az ördög nem alszik." Rámvigyorgott és sarkonfordult, mindkettőnk utánanézett, én tiszta férfi elismerésben, Nash pedig összezavarodottan. "Esküszöm, hogy ismerem ezt a bigét valahonnan." "Egyike az egyszeri csodáidnak?" "Nem. Lehet Rule volt vele Shaw előtt?"

Felhorkantam és a mennyezetet szemléltem miközben az oldalam égett. "Túl okosnak tűnik, hogy abba a csoportba soroljuk." "Lehet. Meg fogok őrülni mire rájövök. Mi a fene történt veled ma este? Nem volt elég Rule-lal verekedni, magadra kellett uszítanod egy egész motoros bárt?" "Merika!" Keserűen felnevettem a béna viccemen. Morcosan rámnézett és leült az orvos kerekesszékében, eltörpítve azt. "Komolyan, Rome. Abba kell hagynod ezt a szart." Nem kellett válaszolnom, mert az orvos azt a pillanatot választotta arra, hogy belépjen. Az ötvenes éveiben járó férfi volt, és úgy tűnt a műszakja vége felé járt, mert nem hülyéskedett, hanem minél előbb ki akart rakni, ezért percek alatt összefércelt. Amikor befejezte, komoly pillantást vetett rám és elmondta, hogy jobb lenne, ha félretenném az italt, mert a vérképem olyan eredménnyel tért vissza, hogy tüzet lehetett volna gyújtani vele, és minden amit tehettem az volt, hogy csendben egyetértettem. Kiírt egy receptet fájdalomcsillapítókra, és reméltem, hogy azokat nem kell majd bevennem, mivel már amúgy is egy másik veszélyes szerrel küszködtem, és elmondta, hogy a nőver hamarosan visszatér, hogy elbocsátson. Fel voltam tüzelve, hogy még egyszer flörtölhessek vele, de amint bedugta a fejét, látszott rajta, hogy komoly volt és semmit sem akart jobban, mint hogy mi elmenjünk. "Vigyázzon magára, Mr. Archer, és köszönet a hazánkért tett szolgáltatásért." Megfordult, hogy elmenjen, amikor Nash hirtelen felugrott és csettintett az ujjaival. A nővér összerezzent, én pedig összeráncoltam a szemöldökömet. "Tudtam, hogy ismerlek! Együtt jártunk középiskolába, nem igaz? Nem te vagy Saint Ford?" A légy szárnycsapkodását is meghallhattuk volna, olyan mozdulatlanul és csendben állt. Úgy bámult rá, mintha csak most bújt volna elő a csatornából. "Igen, én vagyok. Meglep, hogy felismertél, a legtöbb ember nem szokott." Nash oldalra billentette a fejét és jól figyelembe vette. "Akkor miért mondtad, hogy nem ismerjük egymást?" Megköszörülte a torkát és a fonatának végét babrálta. Tisztán látszott, hogy kényelmetlenül érezte magát a beszélgetéstől.

"Mert a középiskola egymillió évvel ezelőtt volt és akkor nagyon más személy voltam. Nem őrzök valami jó emlékeket róla; valójában úgy teszek, mintha meg sem történt volna. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan pasi, mint te, nem értené ezt meg. Legyen szép estéd; próbálja meg elkerülni a késsel hadonászó motorosokat, Mr. Archer." Gőgösen távozott, amitől mindketten elképedtünk és egymásra tátogtunk. "Hóha. Egy pöcs voltál vele az iskolában, vagy mi? Ez túl sok rosszindulat volt valami olyasmi miatt, ami olyan régen történt." Megvonta a vállát és segített lábra állni. Meginogtam egy kicsit az alkohol és a vérveszteség keverékétől, így nem engedett el addig, amíg szilárdan nem álltam. "Valószinűleg. Rule, Jet és én mocskok voltunk. Remy volt a jófiú." "Mit értesz az alatt, hogy 'voltatok'? Biztosan piszkáltátok, mert kövér volt, vagy valami." Jól nézett ki szégyenében. "Az teljesen lehetséges. Én sem igazán voltam a legjobb helyen, amikor középiskolában voltam. Túl sok minden történt anyámmal és azzal az idiótával, akihez férjhez ment, hogy bármi vagy bárki is igazán érdekeljen. Ember, ez szívás. Most egy igazi bombázó" Fontolóra sem vettem azt, hogy felvegyem a véráztatta pólómat amikor kibicegtem a szobából. "Tényleg az." Elértünk Nash teljesen helyreállított '73-as Dodge Charger-éhez és lepottyantam az ülésre. Nem a legrosszabb Függetlenség Napja volt, amire emlékeztem, de biztos hogy nem is a legjobb. Minden amire vágytam az volt, hogy bemászhassak az ágyamba és elfelejthessek mindent, nem mintha az olyan jól ment volna nekem az utóbbi időben. "Nézd, öreg, sajnálom a mai dolgot. Majd beszélek Rule-lal és helyrehozom a dolgokat. Csak egy kicsit kiegyensúlyozatlan vagyok most. A súlyos motor olyan erősen mordult fel, hogy megfájdult tőle a fogam. "Mindannyian megértjük ezt. Csak nem adsz esélyt senkinek, hogy segítsen rendbejönni." "Majd lenyugszom." Nem voltam benne biztos, hogy azt hogyan vittem volna véghez, de azt tudtam, hogy bele kellett vágnom. "Megmondhatod a veszett tündérnek, hogy hátráljon."

Felnevetett. "Nem tehetem, barátom. Cora olyan, mint egy pit bull; amikor belemélyeszti a fogát valamibe, vagy valakibe, akkor nem engedi el. Talán meg kell próbálnod bocsánatot kérni. Csak vigyázni akar ránk és jól végzi a dolgát." Becsuktam a szeme és engedtem, hogy a fejem a fejtámlára essen. "Emlékszem amikor az az én dolgom volt." Nehéz csend árasztotta el a kocsit, és nem hittem volna, hogy mond még valamit, de egy perc után felmotyogott, "Elmentél, hogy megmentsd az egész világot, Rome, csak azt tettük, amit a legjobbnak hittünk amíg te távol voltál." Épp mint ahogy megvolt a hátránya annak is, hogy nagydarab voltam, annak is megvoltak a veszélyes buktatói, hogy mindenkinek a hőse akartam lenni. Hozzászoktam ahhoz, hogy mindenki a segítségemet kérte, hogy mindenki rám támaszkodott, és most hogy már senkinek sem kellettem, nem tudtam mit kezdeni magammal. Őszintén, ez jobban megrémísztett, mint bármelyik harctér vagy fegyveres motorosokkal való kocsmai verekedés.

Harmadik fejezet Nyáron

mindig forgalmasabb volt a szalon. A belszerencsés rostélyozás utáni kedd volt, és a tetováló nyuszik teljes erővel dolgoztak. A meleg idő és a kevés ruha arra késztette az embereket, hogy különféle díszeket varrasonak magukra, mindenféle érdekes és szembetűnő helyre, és meg mernék esküdni, hogy amióta Rule hivatalosan is eltűnt a piacról, a lányok száma, akik kifejezetten hozzá jöttek, megduplázódott. Sohasem értettem, hogy miért csábította őket annyira az, ami egyértelműen nem lehetett az övéké, de be kellett vallanom, igazán nagyzserű volt nézni azt, ahogy próbálkoztak. A Rettenetes Trió le volt foglalva a következő hat hétre, mint ahogy a másik három művész is, akik kiegészítették a csapatot a Marked-ben. Én nem voltam annyira elfoglalt, mivel nekem a szalonban levő másik kötelezettségeim köré kellett terveznem az időpontokat. Ma egy fiatal fickó tévedt be, arról beszélve, hogy egy teljes Jákob lajtorját szeretett volna, de még a nadrágját és az alsóneműjét sem vette le, hogy munkához lássak. Ez sokszor történt, így azon kaptam magam, hogy egy órát a munkaidőmből azzal töltöttem, hogy Jimmy után kémkedtem a Facebook-on. Az elmúlt öt év folyamán Jimmy akkor bukkant fel a fejemben, amikor valami, vagy valaki eszembe juttatta, de amióta az az esküvői meghívó megjelent a postaládámban, megszállottá váltam. Olyan volt, mintha az összes régi fájdalom, a szégyen, újra frissek lettek volna az elmémben és az összes seb, amit maga után hagyott, újra felnyílt és vérzett. Igazán tartoztam annak a baromnak egy tökönrúgással, ha ismét találkoztam volna vele. Utáltam beismerni, hogy a lány, akit az exem feleségül készült venni, bájos volt és boldognak tűntek együtt, de akkor eszembe jutott, hogy mi is ugyanúgy néztünk ki, de attól nem maradt hű hozzám. Ezek a srácok valami igazán punk rock-ot hallgattak és nem igazán figyeltem, mert a saját emlékeimben voltam elmerülve, amikor valaki velem szemben a pultra támaszkodott. Az emberek sora, akik a barátjaikra, vagy a családtagjaikra vártak, hogy befejezzék a dolgukat, mérföldhosszú volt, de nem

hallottam az ajtó feletti csengőt megszólalni, jelezve ezzel egy újabb érkezőt. Először azt hittem, hogy csak tanácsot szeretett volna kérni, de csak amikor felemeltem a tekintetem, majd még feljebb, akkor láttam csak, hogy nem igazán örültem ennek a valakinek. Az érzelmeim valószinűleg kiültek az arcomra, mert a kemény száj, amelyhez lebiggyesztve voltam hozzászokva, egy oldalas vigyorba görbült fel, ami átváltoztatta Rome teljes arcát. Nem volt kétség afelől, hogy az Archer fivérek megnyerték a genetikai lottót. Míg Rule jó megjelenése a saját kezűleg készített minták és tehetsége mögé volt rejtve, Rome-é teljesen szembetűnőek voltak, és a lányos oldalam képtelen volt nem észrevenni őket. Ha a hadsereg garantálni akarta a negyved kilós puhányok jelentkezését innentől Brooklyn-ig, minden amit tenniük kellett volna, hogy Rome Archer képét nyomtassák a toborzási plakátokra. Egyszerűen áradt belőle az a heves, "végezd jól a munkád" érzés, és nem kellett volna vonzónak találnom, de teljesen annak találtam. Annyira nagyszerű volt, mint amennyire idegesítő. Megköszörültem a torkom és becsuktam a böngészőt. "Szörnyen festesz." És tényleg. Egy fekete baseball sapka volt rajta, fehér Broncos logóval az elején, de még a karimája árnyéka alatt is láttam a zúzódás helyét az egyik szeme alatt, és a pultra támaszkodó kezeinek a bütyökjei is felszakadozottak és hegesek voltak. Mindent félretéve, a szemei még mindig a legkékebb kékek voltak, amiket valaha láttam, és az a kis vigyor többet segített abban, hogy egy igazi, lélegző embernek tűnjön, mint azt egy teljes mosollyal valaha is elérte volna. A sebhely alatti szemöldök megrándult és az ujjaival kopogtatni kezdett a kettönket elválasztó márványon. "Nagyon szép szemeid vannak." Meglepetten pislogtam azokkal a szemekkel, mert nem számítottam erre. Mindeddig, ez az ember két hangulatát mutatta meg, a vitriol hatása alatt levőt és a szorongást. Ez a bók váratlanul ért. "Ö... kössz?" A szemeim különböző színűek voltak. A bal világos, szivárványszerű türkízkék, amely tényleg szép volt, a jobb pedig mogyoróbarna volt, amely bármely percben a forró csoki árnyalatból eszpresszókávé árnyalatra válthatott. Az emberek sokszor tettek rájuk megjegyzéseket, de sohasem gondoltam volna, hogy Rome is egy lett volna közülük. Valójában azt hiszem az volt az első olyan dolog, amit közvetlenül nekem mondott. Jól

bántam a szavakkal, így nem tetszett az, hogy a kedvességétől szó nélkül maradtam. "Ide tudnád hívni az öcsémet? Nagyon gyorsan beszélnem kell vele. Egy egész Függetlenség Napi bűnbánat vár rám." Meglepetten bámultam fel rá. Tapasztalatomból a nagy, mogorva volt katonák nem szivesen vonták felelősségre magukat amikor elcsesztek valamit. Nem tudtam mit kezdeni ezzel, vagy vele. Tudtam hogy a fenyegető jelenlététől és azoktól a túl kék szemektől egy kissé kellemetlenül éreztem magam, de nem abban az ő egy seggfej értelemben, inkább abban az igazán szeretnám póló nélkül látni értelemben. Megköszörültem a torokom és a szalon hátsó felébe néztem. Rule az átlátszó trugymót kente fel a frissen elkészült tetoválásra, ami megvédte azt amíg az ügyfél haza nem ért. Összeráncolt homlokkal figyelte a Rome-mal való beszélgetésemet, és észrevettem, hogy Nash-nek és Rowdy-nak is hasonló arckifejezése volt. Nem tudtam, hogy a savanyú pofák rám, vagy Rome-ra irányultak, de sehogyan sem tetszett, így visszabámultam rájuk. Visszafordultam a székemen és felnéztem Rome-ra. Kiváncsisággal teli arccal nézett, és majdnem azt kívántam, hogy bár jobban ismertem volna, mert akkor tudtam volna, hogy az mit jelentett. "Nagyjából negyed óra múlva befejezi, ha meg akarod várni. Azonban van egy időpontja rögtön ez után, szóval próbáld minél kisebb szinten tartani a gyilkolást és a csonkítást." Felhorkant és ellökte magát a pulttól. Utáltam beismerni, de nem tudtam elvonni a tekintetem az izmokról, amelyek az óriási bicepszei mentén húzódtak, és látszódtak a fekete pólója alatt. Nem az a fajta lány voltam, aki vonzódott a kidomborodó izmokhoz, vagy a kőkemény testalkathoz, legalább is nem úgy hittem, amíg le nem tudtam venni a pillantásom az izmokról és domborulatokról, ami Rome Archer volt. Egyszerűen túl nagy volt, túl sok, és túlságosan hazafi ahhoz, hogy olyan borzongásokat idézzen elő a bőröm alatt. "Nem éppen tudom, hogy miért, de úgy érzem, hogy tőled is bocsánatot kell kérnem. Még ha a végén én voltam az, aki tetőtől – talpig sörrel volt beborítva." Egy kicsit összerezzentem és próbáltam nem feszengeni, míg azok az szúrós szemek vizsgálgattak. Megrángattam a fülemet és elfordultam. A

fülcimpámban levő fültágító sima felülete előre – hátra mozgott az ujjaim között. "Hajlamos vagyok túlreagálni a dolgokat, te pedig elviselhetetlen voltál. Azok közül az emberek közül minden egyes személy szeret téged, és éveken át aggódott érted amíg te távol voltál. A legkevesebb amit tehetsz az, hogy viszonzod azt a szeretetet." Jól állt neki az, ha jól megfenyítették, és amikor levette a sapkáját, hogy a kezével megdörzsölje rövid haját, észrevettem egy csúnya sebet, amely a feje oldalát díszítette. "Mi a fene történt veled?" Összezavarodottnak tűnt, míg nem az ujjai meg nem érintették a leborotvált részt és a kicsi fémkapcsokat, amelyek egyben tartották a fejbőrét. Visszarakta a sapkát a fejére és a vigyor, ami a szája körül táncolt, teljesen eltűnt. "Rossz helyen voltam rossz időben, tehetségem van az ilyesmihez." Nem értettem, hogy egy fickó, akinenek ennyi minden kijárt – jó megjelenés, szerető család, egy halom ember, aki törődött vele, egy sikeres pályafutás, és nyilvánvalóan szigorú kötelességérzet és becsületesség – hogy lehetett ennyire figyelmetlen a környezetével és a másokon elért hatásával. Oldalra billentettem a fejem és közelebbről szemügyre vettem. Nem ismertem őt jobban, mint bármely másik járókelőt, de volt valami vele kapcsolatban, valami erős és mágneses, amit nehezemre esett megtagadnom, ami arra késztetett, hogy kiderítsem mitől kattant be. Talán ezért, mert az elterelte volna a figyelmem arról, hogy mennyire le voltam törve Jimmy esküvőjének közeledtétől. Talán mert annyira beleivódott azoknak az életébe, akikkel törődtem. Talán azért, mert annyira nagyszerű volt és lehetelten volt figyelmen kívül hagyni, de minél tovább bámultuk egymást, annál inkább felkeltette a kiváncsiságomat. Meg akartam mondani neki, hogy legyen óvatosabb, amikor egy erős kéz a tarkómon landolt és gyengéden megszorított. Elég jól ismertem Rule-t ahhoz, hogy tudjam a figyelmeztetést emögött: Ne avatkozz bele. Rome-nak nem volt szüksége arra, hogy szétszedjem és újra működőképesen összerakjam. Felnőtt férfi volt és egyedül kellett megoldania a dolgait. Rule ügyfele tágra nyílt szemekkel nézett ide – oda a két testvér között, majd rám, mintha el tudtam volna magyarázni, hogy a terem miért tűnt hirtelen

feszültséggel és rosszindulattal telinek, amitől szinte képtelenség volt levegőhöz jutni. Egy erőltetett mosolyt irányítottam feléje, majd felkeltem a székemből. "Rögtön adom a számlát és akkor fizetni is tudsz. Miért nem viszitek ki a testvéri szeretetet, még mielőtt elriasztanátok a többi ügyfelet?" Rule még egyszer megszorította a nyakamat és elengedett, miközben kikerülve a pultot, elindult Rome irányába. A testvérek mereven egymásra néztek és Rule kitolta az üveg bejárati ajtót anélkül, hogy egy szót is szólt volna a bátyjához. A kettejük között levő ellentmondás forrónak és nehéznek tűnt, ami igazán kár volt. Már eleget szenvedtek az egyik testvér elvesztése miatt, boldognak kellett volna lenniük azért, hogy még számíthattak egymásra és piszkálhatták egymást. Nehezemre esett megérteni, hogy Remy titka hogyan szakította szét jobban az Archer testvéreket, mint azt a halála tette. Rome még egy utolsó pillantást vetett rám, amit nem tudtam megfejteni. "Szerencsések, hogy vagy nekik." Én is folyton azt gondoltam, de fura volt azt az ő üres hangszínében hallani, mintha hiányolt volna valami fontosat. "Nos, én is szerencsés vagyok, hogy ők vannak nekem, akár csak te, Kedvetlen Kapitány." Azok a kék szemek tágra nyíltak és rám pislogtak, és az arcán felvillant az a fél vigyor, amitől a jóképű fickó ismét valaki olyanná vált, akitől a szívem akadozó ritmusban vert. "Minek neveztél?" "Kedvetlen Kapitány." Felkacagott, aminek hangzása rozsdásnak tűnt a használatának hiányától és megcsóválta a fejét. "A Kedvetlen Törzsőrmester találóbb." Egy kissé elképedtem azon, hogy valahol a sok izom és komorság alatt rejtőzködött egy kis humorérzék. "Az apámat 'Seggfej Admirálisnak' hívom, amit nem igazán talál viccesnek." A homlokán levő sebhely ismét megrándult. "Az apád haditengerész volt?" "Ó, igen. Egy igazi Popeye volt." "Tényleg admirális volt?" Egy árnyalatnyi tisztelet volt a hangjában.

"Ja, szóval el tudod képzelni mennyire izgatott volt, amikor fiatalabb koromban próbált megzabolázni." Ismét felkacagott és ez alkalommal nem úgy hangzott, mintha fájt volna neki. A szemei megcsillantak ahogy kinyitotta az ajtót, hogy kövesse Rule-t a Colorado-i napfénybe. "Nem tudom, Fél-Pint, valami azt súgja, hogy jó móka lenne megzabolázni téged." Éreztem a szavaimat meghalni a torkomban, és feltűnt a számomra, hogy nyitottan flörtöltem egy olyan fickóval, akire néhány nappal azelőtt sört zúdítottam. Nem beszélve arról, hogy egyáltalán nem volt az esetem, és olyan messze állt a számomra tökéletes társtól, hogy az már röhelyes volt. A figyelmem visszairányult Rule ügyfeléhez, aki arra várt, hogy fizessen a páva modellért, amit a bordáira varratott. Úgy nézett, amit csak írígységnek nevezhettem, így hát felköhögtem és próbáltam folytatni a munkám. Idegesített az, hogy miközben a bankkártyáját futtattam le és elismételtem neki az utógondozási utasításokat, a tekintetem folyton a nagy üveglapokra vándoroltak, amelyek a Colfax és Denver belvárosának Capitol Hill részével szemben álltak. Rome háta az üvegnek volt támasztva és láttam Rule-t a kezeivel hadonászni, az arca pedig feszült és komoly volt. Úgy tűnt, mintha az lett volna az a szembesítés, amelyet a fiúknak már lég le kellett volna rendezniük. "Itt is van." Odanyújtottam neki a nyomtatványt, amit alá kellett írnia, és nem lepődtem meg, amikor nem csak harmincöt százalékos borravalót hagyott, hanem még a számát is ráfirkantotta a lap hátoldalára. Szemrehányóan néztem volna rá, vagy tettem volna egy rosszálló megjegyzést, de megelőzött. Egy vállvonással hátradobta a haját és egy gyászos mosolyt irányított felém. "A legjobb kilátásod van Denver-re ebből a szalonból, és minden alkalommal amikor visszajövök, egyre jobb. Láttam a barátnője nevét a kezére tetoválva. Ha nem fogadja el a számom, add oda a nagy fickónak, nem vagyok válogatós, ő pedig úgy fest, mintha ráférne egy kis szórakozás." Kilibbent a szalonból, otthagyva engem az ingerültség és valami ismeretlen érzés keverékével. Nyálkásnak és csúszósnak tűnt, és bármi is volt az, nem tetszett. Birtokosi vágyat éreztem a srácaim iránt, az igaz volt, de Rome

nem volt egy közülük, szóval nem értettem, hogy miért akartam szálanként kitépkedni annak a lánynak a haját, aki oda akarta adni neki a számát. Rome és Rule még mindig az ügyön dolgoztak amikor a következő ügyfele megérkezett, így hát leültettem a fickót és kitöltettem vele a papírokat, hogy aztán Rule csak felrakja a stencilt és megcsinálja a tetoválást. Amikor visszaértem a pulthoz, Nash végzett az ügyfelével és a székemben ült. Mozdulatlanul nézett azokkal a szemekkel, amelyek inkább orgonaszínűek voltak, mint kékek. Keresztbe raktam a kezeimet a mellkasomon, a csípőmet a pultnak támasztottam és találkozott a tekintetünk. "Mi az?" Hüvelykujjával megdörzsölte a szája sarkát és kilélegzett. "Rá kell gyújtanom." "Azt hittem próbálsz leszokni." "A próbálkozni szón van a hangsúly." "Próbálj meg rágógumizni, vagy valami." Felnyögött és hátradölt a székben, összekulcsolva az ujjait a tetovált feje mögött. Nash egy igazán jóképű fickó volt, csak egy percbe tellett észrevenni azt a megdöbbentően teletetovált fejbőre alatt és a kicsi karikától, ami az orra közepén lógott. "Ne is gondolj olyasmire Rome-mal, Cora." Próbáltam visszatartani a szememet a rángatózástól és a számat a lebiggyesztéstől. Hosszú ideje ismertem Nash-t, és semmiféleképp sem tudtam úgy tenni, mintha nem tudtam volna miről beszélt. "Mindannyian azt mondjátok, hogy egy nagyszerű fickó. Miért ne akarnátok, hogy megpróbáljam helyrehozni őt nektek?" "Mert a világon nem kér mindenki a te fajta segítségedből. Rome megoldja majd egyedül, mind úgy hisszük, és én a kiskutya szemekről beszéltem, amelyekkel egymásra néztetek az előbb. Szerintem ez nem olyasvalami, amit valamelyikőtöknek is piszkálnia kéne." Nem szerettem azt, ha bárki meg akarta mondani, hogy mit tegyek, még ha tudtam is azt, hogy Nash csak a legjobbat akarta nekem. "Nem mintha Amerika Kapitány az esetem lenne. Ne aggódj." A lábammal meglöktem a szék peremét, amitől forogni kezdett. "Mellesleg pedig tudod, hogy én Mr. Tökélyt várom, és ez a fickó annyira messze van tőle, hogy nincs a földön olyan híd, ami innen oda juttatná."

Lerakta a Vans-be bújtatott lábait a földre és fellökte magát a székből, majd elém állt. Lehajolt, hogy már majdnem összeért az orrunk és nem tudtam elnézni azoktól az erős, szépszínű szemektől. "Mr. Tökély nem létezik, Csing. Megnevettetted, jelentsen ez bármit is. Amióta visszatért, egyszer sem hallottam nevetni. Csak vigyázz, mert két dudás nem fér el egy csárdában, és mindkettőtök szeret irányítani." Nevetni akartam, hogy a figyelmeztetését indokolatlannak és butának találjam, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy Rule Archer rejtélyes volt és hogy érdekesebbnek tartottam, mint hosszú ideje bárkit. Nem beszélve arról, hogy tényleg szerettem volna látni póló nélkül, ami azért volt, mert a libidóm olyan hosszú ideig volt akció nélkül, hogy már nem is számított... Ah, készülőben volt valami, ami nagy valószínűséggel komplikálttá és rendetlenné válhatott volna, ha gyorsan fedelet nem raktam volna rá. Visszaültem a helyemre, miközben Rule bejött az ajtón. Nem igazán tűnt feldúltnak, de nem is tűnt igazán boldognak. Meg akartam kérdezni, hogy jól volt-e, de felém intett és mormogott valami olyasmit, hogy nem akarta még jobban megvárakoztatni az ügyfelét. Mivel az egy érvényes lekoptatás volt, engedtem neki és visszatértem az üzletvezetéshez. Tudom, hogy sokszor nehéz volt elhinni, a nagy szám és a szokatlan megjelenésem miatt, de remekül értettem az üzlethez és valójában csak néhány egyetemi tanfolyam hiányzott az üzleti adminisztrációs diplomához. Az apámmal való kapcsolatom nehéz és zavaros volt, de mindig azt akartam, hogy büszke legyen rám, és megadott minden eszközt ahhoz, hogy a legjobb legyek abban, amihez értek. Amióta az eszemet tudom, csak ő és én voltunk. Anyám úgy döntött, hogy egy gyerek és egy olyan férj, akit állandóan bevonultattak, nem volt mókás, így én haditengerészeti bázisról haditegerészeti bázisra ugráltam és istentelen órákat töltöttem dadusokkal, távoli rokonokkal, és végül apám barátnőjeivel vagy a bentlakó hölgy barátaival, míg tizenhét évesen nem találkoztam Jimmy-vel és azonnal eldöntöttem, hogy ő lett az egész világom. Apu végül, rengeteg földre sujtó, elhúzódó vita után, megengedte, hogy Jimmy-vel éljek, azzal a feltétellel, hogy befejeztem volna a középiskolát és jelentkeztem volna egyetemre. Egyik dolgot sem volt nehéz véghezvinnem, és mire elsőéves lettem az egyetemen, Jimmy kinyitotta a szalonját Brooklyn-ban és ugyanazt csináltam, mint most, sokkal kevesebb pénzért. Mindig is érdekelt a testmódosítás, de még csak egy pálcika bábút sem tudtam rajzolni, így az a

természetes fejlődésem része volt, hogy a Jimmy szalonjában dolgozó fickótól megtanultam hogyan kell kiszúrni a bőrt és behelyezni az ékszert. Nagyszerű tanár volt és örültem annak, hogy volt egy tehetségem, amit használhattam abban világban, amelyben éltem. Ráadásul jó szórakozás volt tűket döfködni az emberekbe. Mit mondhatnék, fura csaj vagyok. Amikor a dolgok vakvágányra futottak Jimmy-vel, az akaraterőm és a becsvágyam a kapcsolatommal együtt merült a mélybe. Alig tudtam befejezni az utolsó évemet, és az okozott kár hatással volt az átlagomra. Visszamehettem volna és könnyűszerrel befejezhettem volna, de a karrierem azon pontján jól kerestem a Marked-ben, teljes életet éltem és átalában boldog voltam, kivéve azt, hogy hiányzott az a mágikus kötelék valakivel, hogy az egyszerű én-ből mi legyünk. Túl sokáig voltam egyedül. A gondolataim kéretlenül visszatértek Rome-hoz és ahhoz a titokzatos és szorító érzéshez, ami a mellkasomban volt akkor, amikor az a lány megkért, hogy adjam oda a számát neki. Idegenek voltunk, egészen biztos voltam abban, hogy nem is igazán kedveltem, de kétségtelen volt: ma, amíg egymás területén voltunk, reakciót váltott ki belőlem. Még nem tudtam mit kezdeni vele. Az utolsó fickó, aki reakciót váltott ki belőlem, rombadöntötte a világomat és eldöntötte, hogy nem engem akart. Nem igazán voltam jó abban, hogy egy olyan levél legyek, amelyik már nem tartozik a fához. Gyökerek kellettek, egy alap, amibe megkapaszkodhattam, és amikor a tökéletes férfi megjelent volna, ő olyan szilárdan állt volna, hogy még egy hurrikán sem mozdíthatta volna meg. A nap hátralevő része forgalmas volt és még két bejelentkezőmet is el kellett intéznem. Nem figyeltem az időre és elfoglalt voltam a piercing szalonom kitakarításával és a srácok leordibálásával, hogy ne felejtség el lekapcsolni a villanyokat amikor távoznak, amikor az ajtó feletti csengő megszólalt. Mivel bezártam az utolsó ügyfelem után, tudtam hogy csak Phil lehetett az. Kidugtam a fejem az ajtón, hogy szóljak neki, hogy egy perc múlva kinn leszek és próbáltam emlékezni arra, hogy elvégeztem-e az elszámolását, hogy odaadhassam neki a pénzt az éjjeli bevétel leadására. Phil annyira különbözött az éles körvonalú, prűd apámtól, amennyire az lehetséges volt.Inkább motrosnak tűnt, mint egy sikeres üzletembernek, de a két férfi együtt szolgált fiatalabb korukban, Phil csupán rövid négy évet szolgált, míg apám egy élethosszig tartó karriert épített ki a tengerészetnél. Sohasem értettem, hogy hogyan tudtak olyan közeli barátok lenni, figyelembe véve azt,

hogy mindenben különbözött a véleményük. Phil olyan volt a számomra, mint egy második apa, és úgy viszonyultam hozzá, mint a sajátomhoz, így amikor kijöttem a szobából, lerángatva a latex kesztyűimet, elszomorodtam amikor megláttam, hogy a székemben ült, fejét a kezeibe temetve. Phil nagyon úgy nézett ki, mint Nash idősebb változata; mindkettőjüknek ugyanolyan napbarnított arca volt, ugyanolyan télizöld szeme, és ugyanolyan zömök testalkata. Phil-nek pompás fekete haja volt, amit a korához képest elég hosszan viselt, de a mindkét kezét beborító tetoválások és a szépen elnyírt kecskeszakáll mellett jól állt neki, és még a kései negyvenes éveiben is dögösen nézett ki. "Mi a helyzet, főnök?" Általában egy erőteljes és élénk férfi volt. Ezerrel élte az életet és folyton kóbor kölyköket vett magához. Személy szerint úgy hittem, hogy az volt a küldetése az életben, hogy megmentsen minden makacs lelket önmaguktól. Felnézett rám és meglepődtem azon, mennyire fáradtnak és megviseltnek tűnt. Zacskósak voltak a szemei és az általában telt arcai kissé beesettnek tűntek, mintha hetek óta nem evett volna rendesen. Az ökleivel megdörzsölte a szemeit és rám pislogott. "Csak fáradt vagyok. El voltam foglalva. Azon gondolkodtam, hogy nyithatnék egy második szalont a LoDo-ban, és ez több időt és erőfeszítést vett igénybe, mint gondoltam" "Nem tudtam, hogy egy második szalon megnyitásán gondolkodtál." "Ti vagytok a legjobbak, de rengeteg tehetség van odakint. Túl sok rossz tetoválást látok, túl sok elrontott munkát, amelyek a város más szalonjaiból jönnek ki. Megvannak hozzá az eszközeim és őszintén, szerintem Denver-nek szüksége van rá." A széfhez mentem és kivettem a leadásra szánt pénzt. A második helység bizonyára jól profitált volna. Csak meg voltam lepődve, mert addig egy szavat sem hallottam az egészről. "Beszéltél róla a srácokkal?" Phil elvette tőlem a pénzes szatyrot és összeráncolta a homlokát amikor észrevettem, hogy reszket a keze. Valami nem stimmelt és nem volt valami jó érzésem ezzel kapcsolatban. Egy kicsit megrázta a fejét és felkelt a székből. Úgy tűnt, mintha a szükségesnél sokkal több erőfeszítést vett volna igénybe egy ilyen egyszerű mozdulat.

"Nem. Rule elfoglalt volt a házkereséssel és a barátnőjével való összeköltözéssel. Nash túl sok kérdést tenne fel, túlságosan részt akarna venni benne, és még nem hoztam meg semmilyen határozott döntést. Jet elszökött és megházasodott, szóval tudjuk, hogy mi jár a fejében, és Rowdy... " Egy kis vigyor jelent meg a szakálla felett. "Rowdy majd úszik az árral. A többieket semmi módon nem érinti majd, szóval nem hinném, hogy bárkinek is tudnia kellene róla, amíg biztos nem leszek benne, hogy mit akarok." Az a benyomásom volt, hogy valami másról beszéltünk, mint arról, hogy egy második szalont nyitott volna, de nem tudtam mi lehetett az, így csak bámultam őt, abban reménykedve, hogy utal majd rá. Amikor nem tette, ujjaimat átfuttattam a rövid hajamon. Úgy döntöttem témát váltok. "Mennyire jól ismered Rome-ot." Furcsa pillantást vetett rám. "Ez egy furcsa kérdés, Cora. Miért kérdezed?" Próbáltam hanyagul megvonni a vállam, de nem hiszem, hogy sikerült. "Most hogy visszajött Afganisztánból, sokat van körülöttünk. Nem igazán jövünk ki egymással. Sört öntöttem a fejére a Negyedikei rostélyozás közben. Azt hittem, hogy élete végéig haragudni fog, de ma felbukkant teljesen bűnbánóan és békülékenyen. Csak próbálom kiismerni." Belekezdett a válaszolásba, de rátört egy olyan hangos és szakadozó köhögés, hogy azt hittem talán el kell majd kapnom a tüdejét, ha az kirepült volna a száján. Veregetni kezdtem a hátát amíg a kezével el nem intett. "Hagyd. Jól vagyok." "Szerintem épp az elenkezője vagy." "Szerintem csak megfáztam vagy valami." Megköszörülte a torkát és megdörzsölte a mellkasa közepét, mintha fájt volna neki. "Nem ismerem Romeot annyira, mint a többieket. Jól megvolt otthon, a szüleivel közel sem veszekedett annyit, mint Rule. Tudtam hogy szerette az öccseit, és úgy törődött velük, mintha az lett volna az Isten által ráruházott küldetése. Szilárd egység voltak, és örültem amikor Nash-t is bevették a csapatba. Nem lepődtem meg amikor berukkolt, vagy amikor a dolgok nehézzé váltak, amikor a szülei elmondták Remy titkát. Rome mindig kitérőt tett azért, hogy hőst játszhasson az öccseinek, biztos vagyok benne, hogy fájhatott neki az, amikor megtudta, hogy egyikőjük végig őt védte." "Nem értem. Miért számitott volna valamelyiküknek is az, hogy Remy homoszexuális volt, ha mindannyian annyira átkozottul szerették?"

"Nem erről volt szó. Rome Remy és a világ közé állt volna, nem tűrte volna el azt, hogy bárki is bármi rosszat mondjon a kisöccséről, tekintet nélkül arra, hogy Remy-nek szüksége volt-e a segítségre vagy sem. Szerintem ő saját magától védte Rome-ot azzal, hogy nem mondta el neki az igazságot, de kemény lehet tudni azt, hogy valakinek, akit ennyire vadul szerettél, ekkora titka volt előtted. Te is tudod ezt, Csing." Tudtam, de annyira hozzá voltam szokva ahhoz, hogy egyedül vívtam meg a csatáimat, hogy annak a gondolata, hogy valaki olyan feltétel nélkül szeressen, idegen volt a számomra. Úgy értem az apám szeretett, de nem szükségesen védett meg. Tudtam hogy az itteni barátaim meghaltak volna értem, hogy közém és aközé álltak volna, ami bántani akart, de mindig én voltam az, aki meggondolatlanul rohant a dolgok felé, nem számolva a visszaütéssel, ami rajtam szokott végbemenni. Voltak idők amikor azon gondolkodtam, hogy egyszer túl messzire megyek ahhoz, hogy elviseljenek. "Nagyon feszültnek tűnik." "Ő egy olyan fickó, aki túl sokáig háborúzott. Biztos vagyok benne, hogy az rányomta a bélyegét." A sebhelyre gondoltam, ami a homlokán keresztül haladt, elrontva azzal a máskülönben izmos tökély gyönyörű példáját. A sebek amelyek abból az életből származtak valószínüleg nem csak külsőek voltak. Egy újabb sor köhögés szakította félbe a gondolataimat és olyan vadul meredtem Philre, amennyire tudtam, jelezve neki, hogy komolyan gondoltam. "Ellenőriztetned kellene magad. Rettenetesen hangzik." "Igen, igen, amint időm lesz rá. Ez csak egy kis csiklandozás." "Nem, nem az. Úgy tűnik, mintha Fekete pestises lennél." Megrázta a fejét és lehajolt, hogy puszit adjon az arcomra. "Túl sokat aggódsz. Te törődj a fiúkkal, én meg majd törődök magammal." Megemelte rám egyik sötét szemöldökét. "Ha már azon vagy, miért nem találsz valakit, aki törődne veled? Ez annyira boldoggá tenné az öregedet." Felhorkantam és elindultam, hogy elvegyem a táskám és a telefonom a fiókból, amiben munka közben tartottam őket. Próbálkoztam, de senki sem felelt meg. Nehéz volt eléggé megbíznom valakiben ahhoz, hogy beengedjem, amikor magam sem hittem, hogy megérdemelték azt. "Senki sem illik a képbe. Mindenki azt mondogatja, hogy túl magasak az elvárásaim."

"Azok?" Kiléptünk az ajtón és elcsaptam az utolsó lámpákat. Phil mellé léptem és szoros félkaros ölelésbe vont be. Próbáltam leküzdeni a felgyülemlő pánikot amikor megéreztem a bordáit a pólója alatt. Általában egy zömök ember volt, ez nem jelentett jót. "Az elvárásaim olyanok, amilyenek. Sohasem fogok ismét olyan helyzetbe kerülni, mint Jimmy-vel." "Ah, édesem, túl kell tenned magad azon az égésen. Rég történt már. Már csak hegnek kellene lennie, és rengeteg jó, ha nem nagyszerű férfi van odakint, és egyikőjük sem jön majd tökélybe csomagolva." "Sokat várok, mert sokat érdemlek." "Az igaz, Csing, de ugyanakkor nyitott szemmel kell járnod, mert a tökéletes személy el fog sétálni melletted, amíg te a fehér bálnát keresed." A gondolataim, akaratom ellenére, ismét Rome Archer-re terelődtek. Azt mondtam Nash-nek, hogy az idősebb Archer olyan messze volt a tökéletestől, amennyire azt el tudtam képzelni és nem hazudtam. Rosszkedvű volt, előreláthatatlan, és olyan érzésem volt, hogy valami olyannal küszködött, amit én sem tudtam megközelíteni. Viszont mindent szemügyre véve, túlságosan hűséges volt, kitartóan méltóságos, és első kézből tudtam, hogy őszinte volt az érzéseivel kapcsolatban. Nem kellett találgatni, hogy hanyadán álltál a nagyfiúval, és valami azzal kapcsolatban riasztóan vonzó volt. Jimmy magas volt, közel sem olyan magas, mint Rome, de magasabb nálam. Őt tetőtől talpig tetoválások borították és a legmókásabb helyeken voltak piercingjei. Nem volt olyan halálosan csodás, mint Rowdy, felejthetetlen, mint Rule, még csak olyan jóképű sem, mint Nash, vagy rock-and-roll dögös, mint Jet. Ő csak egy fickó volt, és mértéktelenül szerettem. De most, visszatekintve a dolgokra, azon kezdtem el tűnődni, hogy talán alábecsültem magam, mert Rome minden bizonnyal a legvonzóbb férfi volt, akivel ilyen közelről találkoztam, és szerinte szép szemeim voltak. Jimmy sohasem mondta, hogy volt valami szép rajtam. Rome egyszerre tűnt veszélyesnek és izgalmasnak, még ha a tökéletesség közelében sem volt. Ettől különféle izgatottságot éreztem, és amióta Jimmy összetörte a szívem, ez volt a legtöbb, amit azóta valaki kiváltott belőlem.

Negyedik fejezet Rule dühösnek tűnt amikor végre elszakítottam

magam Cora-tól és kimentem. Nem igazán vártam ezt a beszélgetést és a szöszivel való flörtölés nagyszerű figyelemelterelés volt. Miközben a számítógépén ügyködött, sikerült besurrannom az ajtón és észrevétlenül néztem őt néhány percig. Nem volt az esetem. Nem igazán mentem azok a lányok után, akik ilyen aprók voltak. Szerettem, ha izmosak voltak és elbírták azt, amit nyújtani tudtam nekik. Nem igazán rajongtam a tintáért és a fémért. Hozzá voltam szokva, mert befedték az öcsémet, és el kellett ismernem, hogy tetszettek a hópelyhek amelyek Shaw nyakán és vállán húzódtak, de nem nagyon érdekelt. Épp elég olyan maradandó jel volt örökre a testemre vésve, amelyeket nem kértem, és el sem tudtam képzelni, hogy önkéntesen bővitsem őket. Valójában a fejemen levő új kiegészítőnek sem örültem igazán, figyelembe véve, hogy a hajam amúgy is mindig rövid volt, a heg okozta kopasz folt láthatóvá vált volna. Cora más volt. Nem igazán tűnt törékenynek, még ha valószínűleg csak akkor ért fel a mellkasomig, amikor szemtől szemben álltunk. A szemei kimagaslóak voltak. Sohasem láttam hozzájuk hasonlókat; a két szín magában volt különleges, de a tény, hogy az érzelmei szó szerint az egyik színből a másikba váltottak, elbűvölő volt. Sohasem találkoztam még olyan nővel, aki ilyen olvasható és nyitott volt az érzelmei terén. Mintha semmi ravaszság nem rejtőzött volna benne. És átkozottul aranyos volt. Nem gyönyörű, vagy elképesztően szép, de aranyosabb, mint bármelyik ilyen magatartással rendelkező lánynak lennie kellett volna, és valahogy az a csokor virág, ami minden formában és változatban a bőrét díszítette, úgy tűnt, mintha odatartozott volna. Még a rózsaszín szemöldökkarikák és a füleiben levő kis fültágítók sem vonták el a figyelmem arról, hogy egy elég dögös kis megjelenés volt.

Az öcsémre kellett öszpontosítanom amikor éreztem a belőle kiáramló düht, amint az elárasztja a kettőnk közötti távolságot. A jeges szemei kemények voltak és tudtam, hogy egy egyszerű bocsánatkérés nem lett volna elég. "Rule, sajnálom." Levettem a sapkámat és megdörzsölem a tarkómat. "Én most úgymond kicsúszom az írányítás alól és nem szeretnélek téged is bevonni." "Nos, már benne vagyok, és ami még fontosabb, Shaw is, és nem igazán vagyok kibékülve ezzel." Összerándultam. "Sajnálom." "Mit? Hogy elrontottad a rostélyozást? Hogy ok nélkül megríkattad Shawt? Hogy hibának nevezted a kapcsolatomat? Hogy berúgtál és hülyén viselkedtél egész idő alatt? Hogy figyelmen kívül hagytad anyát és apát? Hogy szétrúgattad a segged egy csomó motorossal és Nash-t hívtad helyettem? Kibaszottul szűkítsd le, Rome. Mit sajnálsz pontosan?" A fenébe, ez nem az én gontalan és leszarok mindent öcsém volt. Ez egy komoly fiatalember volt, aki jogosan volt dühös, és ez mind rám irányult. Felsóhajtottam és lelógattam a fejem. Amióta az ikrek járni tudtak, úgy éreztem nekem kellett őket megvédenem, hogy a helyes irányba tereljem őket, és hogy nekem kellett azokká az emberekké formálnom őket, akikké válniuk kellett volna.Nem tudtam, hogy azért törődtem-e velük annyira, mert Rule akkora bajkeverő volt és mindig egyik katasztrófából a másikba csöppent, vagy azért, mert Remy olyan elkényeztetett volt, túlságosan babusgatott és igazi veszélyben, hogy homoszexuális legyen, de bármi is volt az oka, az ő jólétük mindig is az elsődleges felelősségem volt, és most úgy éreztem, mintha mindkettőjüket cserben hagytam volna. "Mindent. Mindent sajnálok. Nehezen megy a hétköznapi életbe való visszailleszkedés és eléggé rosszul csinálom. Nem rajtatok kellene levezetnem. Tudom, de nem úgy tűnik, mintha le tudnék állni." "Szeretünk, öreg, de Istenre esküszöm, hogy ha olyan helyzetbe állítasz, ahol választanom kell közted és Shaw között, ő minden alkalommal nyerni fog, az biztos. Csak hogy tudd." Ez egy percre visszavitt a múltba. Miután Remy meghalt, csak én és Rule voltunk a világ ellen. Nem csak a kisöcsém volt, hanem a legjobb barátom is, és sohasem tudtam volna elképzelni egy olyan jelenetet, ahol valaki többett jelentett volna neki, mint én. Szerettem és utáltam is azt, hogy az a személy

Shaw lett. Ugyanakkor bosszantó volt beismerni, hogy átkozottul büszke voltam Rule-ra, hogy így szembe mert szállni velem. "Az nem fog bekövetkezni. Nem veszíthetek el még egy testvért. Helyrehozom a dolgokat Shaw-val. Anyu és apu talán egy kicsit több időt igényel majd, de meg fogom oldani, esküszöm." Még magamnak sem voltam kész beismerni a mögötte rejtőző indokot, – a tisztességtelenségükön kívül – hogy a jelen helyzetemben miért voltam képtelen a szüleimmel foglalkozni. Kételkedőnek tűnt, így zsebravágtam a kezeimet és próbáltam elmagyarázni. "Úgy szeretem Shaw-t, mint a húgomat. Mindig gondotokat viseltem neked is és Remy-nek is. Szívás, hogy Shaw nem mondta el mi volt Remy-vel, de az még nagyobb szívás, hogy Remy kihasználta őt és Shaw megengedte, hogy megússza. Dühös vagyok rá, és Shaw-ra is dühös voltam, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az egésszel, így Shaw érezte annak az ütését, mert ismét elmentem. Család vagyunk, mindannyian, nem kellett volna ilyen titkoknak lenniük. Ettől olyan, mintha mindvégig a rossz dolgok miatt harcoltam volna, emberekért, akiket nem is ismertem igazán." "Remy meghozta a döntéseit. Szívás, hogy nem akarta, hogy mi is tudjunk róluk, nem hitt abban, hogy engedtük volna, hogy a saját életét élje, de ő elment, Shaw pedig itt van és az enyém. Megvédem őt bárkitől, aki bármi módon bántani akarja, téged is beleértve, faszfej. Én is dühös vagyok Remy-re, de inkább a jó emlékeket tartom életben, és minden nap ezt próbálom tenni." Rule-nak igaza volt, de ő nem értette, hogy amivel én küzdöttem, az sokkal nagyobb volt és sokkal nehezebb volt feldolgozni, mint elfogadni azt, hogy Remy és a szüleink hazudtak. Olyan sok halál, olyan sok vér volt az álmaimban, hogy Rule sohasem tudott volna együttérezni azzal. Senki sem tudott volna. Nehezen kilélegeztem és visszacsaptam a sapkám a fejemre, kissé összerezzenve amikor a belseje az újjonnan szerzett sebemen csúszott végig. "Bár csak ilyen könnyű lenne nekem is." Előre nyúltam és vállon ütöttem. "Komolyan, beszélek Shaw-val és megpróbálom eloszlatni az ítélkezést és a sötétséget. Kedvetlen Kapitánynak lenni tényleg nem szórakoztató." Rule megforgatta a télies színű szemeit és elindult, hogy az előtte levő üvegajtó kilincséért nyúljon. "Ne is vedd figyelembe Cora-t. Mi sem szoktuk. Egy igazi nyűg."

Tényleg úgy nézett ki, mint a tökéletes nyűg, de nem hittem, hogy Rule értékelte volna, ha azt mondom. Abban sem voltam biztos, hogy miért gondoltam azt. "Tényleg sajnálom a sürgősségit. Eléggé részeg voltam és egy csomó vért vesztettem; ráadásul ez szégyen. Egy vézna motoros sehogyan sem lett volna képes arra, hogy ilyen jól elintézzen. Ha már itt tartunk, be kell néznem a bárba és kárpótlást kell tennem. A tulaj vigyázott a motoromra, és amikor elmentem érte, egy vasat sem akart elvenni az okozott károkért. Azt mondta ugorjak be ma és majd kitalálunk valami mást. Egy nagyon rendes ember, szóval neki is jóvá kell tennem a dolgokat." "Remek, de ha legközelebb felvágnak, hívj fel. Írd be a szalon számát a telefonodba, hogy napközben is el tudj érni. Nem válaszolok a mobilomra, ha ügyféllel vagyok. Cora el tud érni, ha szükséged lenne rám." Bepötyögtem a számot a telefonomba és komolyan ránéztem az öcsémre. "Rendben vagyunk?" Az ő szemei annyira hidegebbek voltak az enyéimtől, sokkal óvatosabbak, és tudtam, hogy még nem állt készen száz százalékosan megbocsátani. "Jelenleg igen." Nem úgy hangzott, mintha túl sok reménye lett volna azért, hogy helyesen cselekedjek a közeljövőben. Ez egy csöppet sem tetszett. Azt mondta, hogy az ügyfele várja, így elbúcsúztunk, és azon kaptam magam, hogy visszanéztem az üvegen keresztül, hogy megpillanthassam a kiváncsiságomat felkeltő szőkét. Kár hogy háttal állt tőlem, és úgy tűnt Nash-sel mély beszélgetésbe eredt valamiről. Megfordultam és elindultam oda, ahol a motromat hagytam, hogy Brite bárjába induljak. Amikor a Negyedike utáni napon elmentem a motromért, megkérdeztem, hogy mi a hely neve, amire azt válaszolta, hogy az, aminek nevezni szeretném. A helynek nem volt hivatalos neve, sem jelzése, semmi. Elmondta, hogy a legtöbb törzsvendég simán Bárnak hívta. Ez nekem is megfelelt, és illett a hely egyszerű, modortalan légköréhez. Ahogyan a főleg klasszikus rock zene is, ami egy régi hangrendszerből szólt, amelyet Brite a bár mögött tartott. Ráadásul elmondta, hogy amikor a legtöbb törzsvendég a dühös feleségeiknek arról mormogott, hogy a Bárba indultak, a név bizonytalansága egy kis fellélegzést nyújtott nekik, amíg a haragos feleségek felhívták az összes helyet a városban, hogy megtalálják a pontos bárt.

Amikor odaértem, meglepődtem, hogy egy idősebb férfiakból álló sor már ott ült a pultnál. Nagyon keményen kellett küzdenem minden este azért, hogy ne tűnjek el egy üvegbe, és az ő látványuk erős emlékeztető volt arra, hogy én is úgy végezhettem volna, ha nem szedtem volna össze magam időben. Nem akartam az a magányos fickó lenni, aki dél előtt a pultnál ült, senkit sem érdekelt hol voltam, senkit sem érdekelt az épségem, nem volt jobb helyem, ahol lehettem volna, vagy jobb dolog, amit tehettem volna, a megbocsátást pedig az üveg alján találtam volna. Nem hagytam figyelmen kívül azt, hogy sokan Brite törzsvendégei közül, a fickók, akik folyamatosan ott lógtak amióta néhány nappal azelőtt betévedtem, ex katonák voltak. Az volt az utolsó dolog amit akartam, hogy én még egy legyek... bármiből. A nagy fickó észrevett a pult mögül és felém intett. Próbáltam nem összerezzenni, amikor át kellet sétálnom a bájos, roszdaszínű folton, ami az öreg fapadlón terült szét, az én jóvoltamból. Lerántottam a sapkámat, mert még ha két külön fegyvernemből is jöttünk, és valószínűleg magasabb rangon álltam tőle a dolgok valójában, egyszerűen volt valami Brite-ban, ami tiszteletet követelt. Nem tudom, hogy a szemek voltak-e azok, olyan sötétek és komolyak, vagy a fasza szakáll, de elég évet töltöttem szolgálatban ahhoz, hogy tudjam mikor mutassak megfelelő tiszteletet egy bajtársnak. A bár végére támaszkodtam. Rájöttem, hogy ettől különböztem a nyomorúságos öregektől, akik ott cövekeltek, már három négy körrel maguk mögött. "Még egyszer köszönet azért, hogy vigyázott a motromra, és a sürgősségire fuvarozásért. Nagyra értékelem. Bárcsak megengedné, hogy kifizessem a károkat." Több megtakarított pénzem volt, mint amennyit el tudtam költeni. Nem voltam házas, nem volt barátnőm, nem voltak gyerekeim, vagy házam és kutyám, így amíg a hadseregnél voltam, csak a Harley-t és a furgonomat kellett fedeznem. Megközelítőleg sem voltam milliomos, de amíg rá nem jöttem volna arra, hogy mit kezdek magammal a közeljövőben, addig kényelmesen eléldegélhettem volna. Helyrehozhattam volna a felfordulást, amit a Bárban okoztam, és észre sem vettem volna, hogy eltűnt rá a pénz. Csak hogy Brite megrázta bozontos fejét, és az a bánatos vigyor előbújt a szakálla mögül. "Nem kell a pénzed, fiam."

Megemeltem a szemöldököm, amely a sebhely alatt volt, az volt az egyetlen, amelyiket függetlenül ívelhettem, így sokszor csináltam. "Nem? Nos, mit értett akkor, amikor azt mondta megoldjuk valahogy?" Várnom kellett, mert a pult másik végébe hívta az egyik pártfogója. Megrémített a tudat, hogy az új vendég valószínűleg csak öt évvel volt idősebb nálam. Azt is észrevettem, hogy a Katonai Rohamosztag jelzése volt a bicepszére tetoválva, és éreztem amint a felfogástól a hideg végigfutott a hátamon. Nem akartam magam ezek között a fikcók között látni, ezen a helyen, de egyre nehezebb és nehezebb volt nem azt látni. Mire Brite visszajött hozzám, én feladtam a harcot és felpattantam az egyik székre. A gondolataim egy igen sötét helyre kanyarodtak, és küzdenem kellett azért, hogy a jelenben maradjak. Elég keményen gondolkodhattam, ha az meglátszott az arcomon. Azt hittem, hogy elég jól tudtam elrejteni a bennem mászkáló, telítő, megtöltő kavarodást. A Rule-lal való veszekedés után, és ahogyan Brite nézett, miközben nehézkesen felém lépegetett, már nem voltam biztos abban, hogy az igaz volt. Megköszörültem a torkom és ráerőltettem magam, hogy azokba a szénszínű szemekbe nézzek, miközben ő rákönyökölt erős karjaival a pultra. "Mennyire vagy ügyes?" Oldalra billentettem a fejem és zavarodottan ránéztem. "Pontosan mit ért az 'ügyes' alatt?" Úgy értem pillanatok alatt szét tudtam szedni jóformán bármelyik fegyvert, amit a kezembe raktak, majd ismét összerakni és tüzelősképessé tenni, be tudtam kötözni bármennyi sérülést, megjavíthattam a Harley-m motorját és valószínűleg hibaelhárítást tudtam volna végezni minden alapvető dolgon, amit hozzám vágtak. Természetemnél fogva egy problémamegoldó voltam, de nem fogtam volna bele egy házépítésbe az alapjaitól, vagy hasonló őrültségekbe. Ismét az a vigyor jelent meg az arcán, amiből kezdtem rájönni, hogy tartogat valamit a tarsolyában. "Te egy olyan fickó vagy, akinek rengeteg ideje van, én pedig egy olyan fickó vagyok, akinek van egy bárja, amelynek komoly szüksége van egy kis szerető gondoskodásra. Már így is rengeteg időt töltöttem itt és semmi kedvem lecsiszolni a padlót és újrafényezni azt. Te vérezted össze, te javítsd meg." Hosszú ideig feszült csendben bámultunk egymásra. Próbáltam rájönni, hogy komolyan gondolta-e, és azt hiszem ő arra próbált rájönni, hogy

elutasítom-e vagy sem. Végül pislognom kellett, így hát hátradőltem a székben és felsóhajtottam. "Biztos benne, hogy nem csak azt akarja, hogy betartassam a szabályokat, mondjuk figyelhetném az ajtót néhány hétig, vagy valami? Akkor senkinek sem kellene aggódnia, hogy a földre fog vérezni." Felugatott egy nevetést, amitől megrezzentem. "Ne vedd zokon, fiam, de amikor a legutóbb dulakodásba keveredtél, téged kellett orvoshoz vinni." Grimaszoltam és próbáltam visszatartani az igazság okozta csípést a már amúgy is megsebzett becsületemen. "Részeg voltam és túlerőben voltak." "Nem számít. Nem kell egy kidobóember. Egy segítő kézre van szükségem, valaki olyanra, akiben bízhatok, és valaki olyanra, aki ítélkezés nélkül tud itt lenni, mert talán, csak talán, magára ismer egy kicsit a törzsvendégekben." Az önuralmam minden darabkájára szükségem volt, hogy ne reagáljak az érzéseim halálpontos észrevételére. Küzdenem kellett azért, hogy ne izegjek – mozogjak, hanem hogy nyugodtan üljek a székemben és valami jó kifogást találjak arra, hogy ne csináljam meg azt, amire kért. Amikor semmi sem jutott eszembe, a sötét hely, amely felett lebegtem, egy kicsit szélesebb lett. Alig hat hónapja, több mint száz emberért voltam felelős. Titkos küldetéseket terveztem, én voltam a fickó, akinek mindenre volt válasza és megoldása, és ezek közül egyik sem segített hozzá a való világban levő munkatapasztalatokhoz. Tényleg rengeteg szabadidőm volt, és nem láttam a végét neki. Belefájdult a fejem és kissé felgyorsult a szívem a mellkasomban, így megköszörültem a torkom és megköszöntem Brite-nak amikor lerakott elém egy pohár vizet. "Biztos, hogy nem szeretné inkább azt, hogy kiírjak egy csekket?" Megrázta a fejét, és a vigyor, amelyben kezdtem gyanakodni, ismét előbukkant. "Nem. Nem a pénzedre van szükségem, hanem rád." Látván, hogy nem volt más út arra, hogy a szavaim embere legyek, ígéretesen bólintottam. Meg akartam mutatni ennek a termetes férfinak, hogy kit tiszteltem kérdés nélkül, mert úgy éreztem, hogy rokonlelkek voltunk, hogy nem tudtam merre tartottam, vagy mihez akartam kezdeni, de hogy még

mindig több becsület szorult belém, mint amennyire egy embernek az élete folyamán szüksége lett volna. "Rendben. Meg tudom csinálni amire kért. Mit gondol, mennyi időt fog igénybe venni?" Hosszan és hangosan felnevetett, olyan hangosan, hogy néhány törzsvendég kíváncsian nézett az irányunkba. Nem értettem, hogy miért volt olyan vicces, de tartottam a szám. "Amennyi időre szükség lesz, fiam." Az bizonytalannak és nyíltvégűnek tűnt, de még mielőtt rábírtam volna, hogy leszögezzen egy pontosabb időkeretet, húsos kezeit az előttem levő pultra csapta és ráhajolt a fa kiterjedésre úgy, hogy szemtől – szemben voltunk egymással. Nyugtalanítóak voltak azok a sötét szemek, amelyek elszántan bámultak az enyéimbe, de azonnal megértettem, hogy amivel folytatta volna, azt komolyan kellett vennem. Ez kétségtelenül Brite halálkomoly vagyok arca volt. "Nem ihatsz amíg dolgozol. Ezt komolyan mondom." Kissé lebiggyesztettem a számat. "Oké." "Komolyan mondom, Rome. Elsőkézből tudom milyen az, amikor nem vagy tudatában annak, hogy milyen megpróbálni az üvegen kívül élni. Hogy a szabadidődben mit csinálsz, ahhoz nincs közöm, ha pácolni akarod a májadat, az a te döntésed, de amíg itt vagy, nem fogom végignézni még egy jó ember bukását." "Nem maga volt az, aki végtelenül öntözgette nekem a Wild Turkey-t az egyik este?" Inkább vetettem volna ki a fogaimat rozsdás fogóval, mint hogy beismerjem a napokban hányszor segített egy üveg Belvedere abban, hogy el tudjak aludni. "Negyedike volt; minden katonának megengedett, hogy megünnepelje azt, amit feladott azért, hogy a szabadságot támogassa, függetlenül attól, hogy milyen rég volt a győzelem." Óvatosan felmértem, de nem tudtam belekötni az érvelésébe, így csak megvontam a vállam. "Rendben, nem hiszem, hogy az probléma lenne." "Nem lesz probléma." Jézusom, ez a fickó olyannak tűnt, mint az első újonckiképző, akit a bevonulásom után kaptam. "Oké, Brite, nem lesz probléma."

A fogai ismét előtűntek a kócos arcszőrzetéből és tenyereivel a pultra csapott. "Kiváló. Majd útközben megismerkedsz a csapat többi tagjával. A Sons of Sorrow nem voltak bent, de ha bejönnek, akkor majd beszélek az elnökükkel, hogy zabolázza meg az újoncait. Nem fog zavarni egy kis verekedés itt – ott, ez karaktert ad a helynek és érdekessé teszi a dolgokat, de van egy szigorúan betartandó szabályom, és senki, ismétlem senki, sem ér hozzá a katonákhoz vagy a nőkhöz amíg itt vannak. Ezt mindenki tudja." Felnevettem egy kicsit és lábraálltam. "Ez az Amerikai Légió." Brite velem nevetett és felvett egy törlőrongyot. "Visszarendeződni a civil életbe igazán nehéz lehet, néha segít az, ha van egy hely, ami ismerősnek tűnik. Erről szól a Bár, fiam." Mivel én magam is úgy éreztem, hogy sodródtam az árral, el kellett ismernem, hogy az amiről beszélt, nem csak kedvesnek, de részben szükségesnek is tűnt. Visszaraktam a baseball sapkám a fejemre és megráztam Brite kezét. Beleegyeztem, hogy másnap visszamegyek amikor reggel tízkor kinyitja az ajtót. Nem voltam éppen izgatott a dolog miatt, de ez volt az első eset amióta visszajöttem az Államokban, hogy volt hova mennem. És ez régóta a leghelyesebb dolognak tűnt. Korán felkeltem volna másnap reggel, de figyelembe véve, hogy a legjobb esetben is görcsösen aludtam, már ébren voltam amikor az ébresztőm nyolckor csörögni kezdett. Mivel Nash-nek általában nem kellett munkába menni dél előtt, legtöbbször a konditerembe mentünk mielőtt dolgozni ment – persze, ha hazaért onnan, ahol az éjszakát töltötte. Szerintem sajnált engem, mert amíg neki és Rule-nak eléggé laza tornatermi beosztásuk volt, amelyet általában betartottak, én minden reggel elmentem, és amióta beköltöztem, sikeresen bevánszorgott velem, vagy legalább megpróbálta. Azért kellett az edzőterem, hogy leküzdjem a dolgokat, amelyek a tudatalattimban üldöztek, és még ha nem is éreztem magam harcosnak többé, legalább annak tűnhettem. Mellesleg, egyszerűen túl nagy voltam; ha nem jártam volna konditerembe, gyorsan egy emberi folttá változtam volna, főleg amióta nem futottam és nem jártam hadműveletekre tőlem tíz évvel fiatalabb kölykökkel. A szemeimet dörzsöltem és kávét főztem amikor Nash hálószobájának ajtaja kinyílt. Sohasem tudtam, hogy ő jött-e volna ki, vagy valami könnyes

szemű fiatalság, aki úgy nézett ki, mintha egy szex centrifugában részesült volna. Nash-ben és az öcsémben is volt valami, ami olyan módon vonzotta oda az ellenkező nem figyelmét, amit nem igazán értettem. Nem mintha fiatalabb koromban olyan tisztességes lettem volna, de sohasem voltam az a fickó, aki a mennyiséget szerette a minőség helyett. Ettől az átmeneti emlékezet kihagyásom a hitvány vöröskével csak még ostobábbnak tűnt. Ember, talán tényleg megérdemeltem azt a seggberúgást az este. Nash egyedül volt ma reggel, ami szokatlan volt. Egy trikót húzott át a feje felett és szitkozódva motyogott valamit az orra alatt. Odanyújtottam neki egy csésze kávét és megkérdeztem, hogy mi történt. Csak megrázta a fejét és megropogtatta a nyakát. "Próbálom rábeszélni a nagybátyámat, hogy menjen orvoshoz, de önfejű. Cora felhívott tegnap este munka után, mondván hogy olyan volt, mintha a tüdejét köhögte volna fel és sápadt is volt. A nagybátyám kitart amellet, hogy csak megfázás, de még a telefonon keresztül is szörnyen hangzik." Tudtam, hogy nagyon közel álltak egymáshoz. Phil nagybácsi nevelte fel Nash-t és jobb szülője volt Rule-nak, mint a saját szüleink. Nem tudtam sokat a fickóról, de mindent szemügyre véve, egy igazán kitartó férfi volt és tudtam, hogy a srácok felnéztek rá. "Talán tényleg csak egy rossz megfázás." Nash bólintott és a félig elszívott cigarettásdobozra mutatott, amelyet a konyhapulton hagyott. "Tőle szoktam rá fiatalabb koromban. Idegessé válok tőle." "Akkor szokj le róla." "Próbálok." Felkaptam a dobozt a pultról és a mosogatóba hajítottam. Nash a nevemet kiáltotta és káromkodott amikor bekapcsoltam a hulladéktömörítőt. "Próbáld erősebben." Rámmeredt. "Egy köcsög vagy." Megvontam a vállam. "Neveztek már rosszabbnak is." Megmozgattam erős vállaimat és megropogtattam az ujjaimat. "Készen állsz erre?" Még mindig mogorván nézett rám. "Nem. Beugrom hozzá és megnézem, hogy végső esetben rákényszeríthetem-e arra, hogy elmenjen egy kivizsgálásra. Ráadásul van egy korai időpontom."

"Rendben." Elköszöntünk egymástól és az edzőterembe indultam. Keményebben edzettem, mint eddig, azt hiszem próbáltam kiégetni az emlékeket, kiizzadni a felgyülemlett félelmet és nyugtalanságot, amit mindig a gyomromban éreztem. Mindenem sajgott és ki voltam fáradva mire lezuhanyoztam, és egy régi farmerbe és kopott trikóba bújtam, amire a HADSEREG szó volt rányomtatva. A furgonommal mentem be, mert már amúgy is vonszoltam magam és nem éreztem úgy, hogy elbírtam volna a Harley-val a belvárosi forgalomban. Amikor beértem a bárba, Brite már várt, egy listával és egy bazi nagy sonkás szendviccel. Túl korán volt az ebédhez, de figyelembe véve az edzést, amit a testem kibírt, jól jött. Beszélgettünk néhány percig, bemutatott a szakácsának, egy Darcy nevű hölgynek, aki az ő kora körül lehetett, és úgy tűnt ő volt a második számú feleség, és átfutott a törzsvendégek listáján, amit a túl fáradt agyam csigalassúsággal próbált feldolgozni. A feladatokkal teli lista lenyűgöző volt. Azt akarta, hogy a pult le legyen csiszolva, újra festve és lakkozva. Azt akarta, hogy az összes szék és asztal meg legyen szorítva és le legyen tisztítva. Azt akarta, hogy a sérült padlódeszkák fel legyenek szedve, le legyenek csiszolva és újra legyenek fényezve. Azt akarta, hogy az összes nehéz konyhai gép el legyen mozdítva és az egész magasnyomású mosóval le legyen mosva. Azt akarta, hogy az összes villanykörte ki legyen cserélve. Azt akarta, hogy az egész hely le legyen alapozva és festve. Azt akarta, hogy építsek egy színpadot. Azt akarta, hogy átszervezzem az italraktárat, beleértve az új polcok felszerelését és új raktárhely létrehozását. Az mind olyasmi volt, ami meglehetősen könnyű volt és gondtalan, semmi olyan, amit ne tudtam volna elintézni. Valójában elég gőgös voltam ahhoz, hogy azt higgyem be tudtam volna fejezni azt néhány hét alatt. Két napba telt mire rájöttem, hogy örökké a Bárban leszek. Minden alkalommal amikor belekezdtem egy bizonyos feladatba, egy ősz veterán mindig odatévedt volna mellém és azon kaptam magam, hogy beszélgetésbe eredtem vele arról, hogy melyik módon lehetett volna a legjobban csinálni, vagy hogy ők hogy csinálták volna, vagy hogy én mit csináltam, ki voltam, honnét jöttem, milyen rangom és jelölésem volt, ami elkerülhetetlenül a katonasághoz vezetett és végtelen háborús történetekhez. Mielőtt észrevettem volna, a nap jött és ment és én nem igazán hajtottam végre semmit. Egyszer megemlítettem Brite-nak, aki csak megvonta rá a vállát és ismét elmondta, hogy akkor lett volna

kész, amikor befejeztem, mintha a világ összes ideje az enyém lett volna. Mintha nem kellett volna rájönnöm arra, hogy mi a fenét kezdhettem volna magammal, amikor egy felnőtt férfi voltam és már nem voltam szolgálatban. Próbáltam nem engedni ennek, hogy a rossz irányba tereljen. Késő péntek este volt, vagy inkább szuper korai szombat reggel, és én az ágyamból bámultam a mennyezetet. Tudatosan próbáltam nem vodkát használni arra, hogy el tudjak aludni, de az este bántam. Szerencsére Nash nem volt otthon, mert ez a rémálom, amikor felébresztett, elég erőszakos volt ahhoz, hogy a saját kiabálásomtól ébredjek fel. Izzadtam és reszkettem, és egy ital jó ötletnek tűnt. De nem ittam, csak feküdtem ott és engedtem az alváshoz túl durva képeket a végtelenségig forogni a fejemben. Logikusan tudtam, hogy ha nem tűntek volna el, segítségre lett volna szükségem, hogy a sivatagtól és a többévnyi háborútól valószínűleg poszttraumatikus stressz szindrómám volt. Azt akartam hinni, hogy elég erős voltam ahhoz, hogy egyedül leküzdjem, hogy elég idő után eltűnt volna, de már nem voltam benne olyan biztos. Kilódítottam a lábaimat az ágyból, azt gondolva, hogy egy hajnal előtti futástól majd összeszedem magam, amikor a telefonom hirtelen csörögni kezdett az asztalról, ahol az a töltőre volt kapcsolva. A félelem jeges ujjai söpörtek végig a hátamon. Az ilyen kora reggeli hívások sohasem vezettek jóhoz. Négyszer csengett és a hangpostára ment volna, mielőtt rábeszéltem magam arra, hogy nem féltem felvenni. Nem ismertem fel a számot, de hosszú volt és a kapcsolat alig hallható és szakadozó volt, így azonnal tudtam, hogy a tengerentúlról jött. "Haló?" "Főtörzsőrmester?" Keserűen felnevettem és lehuppantam az ágy sarkára. Észrevettem, hogy a kezeim irányíthatatlanul remegtek. "Már nem. Mi újság, Church?" Dash Churchill volt a főtörzsőrmesterem és felismertem a lassú, vontatott Mississippi akcentusát a rossz kapcsolat és kialvatlan agyam ellenére is. Egyszerre léptünk magasabb rangra és ugyanabban az egységben szolgáltunk az elmúlt hat évben. Elsősorban katonák, majd barátok voltunk, de teljesen megbíztam benne, és tudtam, hogy ha úgy hívott, hogy közben nem volt tekintéllyel az időre, és hogy már nem voltam a parancsnoka, akkor valami komoly baj lehetett. Minden amit kiértettem, egy csomó összekúszálódott szó volt, mint a "rossz felderítés," dolgok, mint a "FUBAR küldetés," vagy a "túlerő" és "rejtett

robbanószerek." Hallottam a "lázadók" és "tragédiák" szavakat és az agyam megkergült. Azonnal kommandó módba váltottam, próbáltam rábírni arra, hogy adja meg az arra vonatkozó részleteket, de olyan dolgokkal lettem visszautasítva, mint hogy titkosított volt és csak a résztvevők tudhattak róla. Káromkodtam és vissza kellett tartanom magam attól, hogy a falnak hajítsam a telefonom. Összeszorított fogakkal kérdeztem, hogy miért hívott fel, ha nem akart semmit sem mondani. A szívem olyan hevesen vert, hogy éreztem minden dobbanását az ujjbegyeimben. "Hárman meghaltak a bevetésen, négyet súlyos állapotban szállítottak légi úton Németországba. A mieink voltak, gondoltam szeretnéd tudni." A vonal megszakadt és engedtem a telefonomat kiesni az elzsibbadt ujjaim közül. A tenyereimbe temettem az arcomat és próbáltam nem kiborulni. Már nem voltam bent, már nem az én embereim voltak, már nem az én küldetésem volt, de úgy tűnt ezek közül egyik sem számított. Ha az én egységemben voltak, akkor két dolgot tudtam: túl fiatalok voltak a halálhoz, és ha nem lettem volna ekkora zűrzavarban, fizikailag is én mentálisan is, talán ott maradhattam volna hogy megakadályozzam. Nem maradhattam ebben a házban. Nem maradhattam egyedül a makacs gondolataim társaságában, így hát tornaruhára váltottam, bedugtam a fülhallgatóimat és futni mentem. Vagy az volt, vagy megittam volna azt az üveg vodkát, és hasznavehetetlen lettem volna a nap hátrelevő részében. Addig futottam, amíg már nem láttam a vért és a holttesteket. Addig futottam, amíg az izmaim égni nem kezdtek és kifordítottnak nem éreztem a tűdőmet. Addig futottam, amíg annyi verejték nem lett az arcomon, hogy senki sem vehette volna észre, hogy a szememben összegyűlt nedvesség nem az erőfeszítés miatt volt. Addig futottam, amíg a szívem nem kezdett kalapálni és fájni egy másik, érinthetőbb ok miatt. Amikor visszaértem a Victorian-ba, elidőztem a zuhany alatt és azt fontolgattam, hogy felhívom Brite-ot és elmondom neki, hogy semmi kedvem sem volt a Bárban lenni, de kiborultam a gondolattól, hogy túl sokáig egyedül üljek a csendes lakásban, így rákényszerítettem magam, hogy elmenjek. Amikor beléptem, nem szóltam senkihez és a szendvicshez sem nyúltam hozzá, amit Darcy hagyott ott nekem. Eléggé biztos voltam abban, hogy a csúnya hangulatom sugárzott belőlem, mert amióta a Bárban kezdtem tölteni az időmet, most először, mindenki nagy ívben elkerült. Nem voltak beszélgetések,

sem történetek, csak gyanakvóan figyelt mindenki a szeme sarkából. Még Brite sem részesített a bölcsességeiben aznap, csak engedte, hogy a saját eszközeimre támaszkodjak, ami kedves volt, vagy meglehetősen veszélyes. A faburkolatot szedtem le az egyik hátsó falról. Robotpilóta módban dolgoztam, a gondolataim egy olyan távoli helyen jártak ettől a nyirkos bártól Denver-ben, hogy nem figyeltem arra, amit csináltam. A falra helyeztem a kezem, ami egy kiálló szögön landolt. A tenyerem húsába szúrodott, ami ijesztő volt és fájdalmas, de nem érdemelte meg a reakciót, amit kiváltott belőlem. Káromkodtam és elhajítottam a kezemben levő kalapácsot a terem másik végébe. Sajnos a dühöm erőt adott hozzá és a célzásom szar volt, szóval az az egyik neon sörös jelbe csapódott, amely a falat díszítette és millió darabra zúzta a dolgot. Ismét káromkodtam és engedtem, hogy a fejem előre essen, mintha már nem tudtam volna felemelve tartani. Amikor egy súlyos kéz a vállamra esett, nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam Brite volt az. "Szabadnap kell, fiam." Nem kérdés volt. "Elbaszott küldetés. Túl sokan haltak meg a bevetésben a régi egységemből. Csak gyerekek voltak, Brite. Ott kellett volna lennem." Felsóhajtott és a pult felé vonszolt. "Nem, nem kellett volna. Az akkor a te életed volt. Ha ott lettél volna, nagy valószínűséggel egy lettél volna az áldozatok közül. Most ülj itt, részegedj le és érezd szarul magad egy percig, de szabadulj meg tőle és élj a mában. Van valakid, akit felhívhatok, hogy jöjjön el érted?" Megráztam a fejem, de nem toltam félre a dupla vodkaszódát, amit elém rakott. "Azt mondta nem ihatok amíg itt vagyok." Még mindig tántorogtam és próbáltam összeszedni magam. "A bánat kemény szerető, Rome. Végül mindent elvesz majd, amit adni tudsz neki. Pihenj meg egy olyan helyen, ahol biztonságban érzed magad. Mindannyian megjártuk ugyanezt, kölyök. Csak meg akarok bizonyosodni arról, hogy van valakid, aki törődik majd veled később." Az italra bámultam és ostobán pislogtam. Az ő irányába löktem a mobilomat. "Az öcsém. Hívja fel, ha ideje mennem, lehet hogy dühös lesz, de eljön majd értem."

Brite bólintott és rárakta a telefont a pult korlátjára. Megdörzsöltem fáradt szemeimet és ránéztem, hogy kiderítsem nála voltak-e azok a válaszok, amelyekre kétségbeesetten szükségem volt. "Könnyebb lesz valaha?" Élet és halál, előtte és utána, akkor és most, egyszerűen nehéz volt megtalálnom a támpontomat. Úgy éreztem, mintha egy párkányról zuhantam volna lefelé, ahonnan már nem lett volna visszaút, és az elkerülhetetlen földetérés a végemet jelentette volna. Felsóhajtott és átnyúlt a pulton, hogy vállon veregessen. "Nem, fiam, nem fog. Végül csak megtanulod feldolgozni úgy, hogy az ne öljön meg." Nos, az szívás volt. A vodka hideg volt és olyan jó érzéssel csúszott le.

Ötödik fejezet Épp fizetett az utolsó ügyfél és búcsúzóul intettem

Rowdy-nak, amikor a szalon telefonja csörögni kezdett. Mindig voltak kései ügyfeleink péntek és szombat este, így nem lepett meg, csak hogy egyedül voltam a szalonban és mindenki más elment. Nash folyton káromkodott azért, mert Phil aktívan kerülte őt, így amikor az utolsó ügyfele lemondta az időpontot, korán elment, hogy lecsapjon rá a házában. Rule hamar lelépett amikor egy bepánikolt hívást kapott Shaw-tól. Valami olyasmiről, hogy a vízmelegítő szivárgott és elárasztotta az alagsort. Sohasem gondoltam volna, hogy Mr. Saját Szabályai Szerint Élő ennyire aggódott volna a ház megjavításáért. Rowdy maradt, amíg be nem fejezte az utolsó ügyfelét, és a többi művész időben ment el. Nem ismertem fel a számot a kijelzőn, így egy csöppet hivatásosabban vettem fel. "Köszönöm, hogy felhívta a Marked-et, itt Cora. Mit tehetek önért?" Hosszú szünet következett és hangokat és nyugtalanságot hallottam a háttérben. Még egyszer bele akartam szólni, majd lerakni, ha nem jött volna válasz, de akkor egy mogorva hang jött át a vonal másik végéről. "Rome Archer öccsét keresem." A felfogástól hideg futott végig a hátamon. "Miért?" Ismét egy elhúzódó csenddel találkoztam. "A rossz számot hívtam?" Ez a fickó frusztráltnak tűnt és komolyan beszélt. "Rule Rome öccse, de jelenleg nincs itt. Átvehetem az üzenetet?" Egy sóhajt hallottam. "Utálom ezeket az új mobiltelefonokat, arra sem tudok rájönni hogyan működnek. Van egy másik szám amelyen elérhetem?" Nem volt szokásom odaadni a srácok számát akárkinek. Ha megtettem volna, akkor egy kétségbeesett lányokból álló sor húzódott volna innen egészen a Coors Field-ig. "Elmondaná, hogy miről van szó? Mindkettejük barátja vagyok." Egy kissé megformáltam az igazságot, de nem éreztem magam túl rosszul tőle.

"A nagyfiúnak kissé rossz napja van. Haza kellene vinni, és azt gondoltam, hogy a öccse lenne a megfelelő jelölt erre a mai napon." Összeráncoltam a homlokomat és a körmeimmel a pulton kopogtattam. "Még csak nyolc óra." A férfi nevetett. "Kedveském, nem hiszem, hogy megértenéd mennyire rossz volt ez a nap. Taxiba rakhatom, de egyedül nem tudom, mert versenyzős este van és a Bár tömve van. De meg kell bizonyosodnom arról, hogy épségben hazaér." Felfújtam egy kis levegőt, amitől rövid hajam vékony szálai a homlokomon lebegtek. Rule elment volna érte, ha felhívtam volna, akárcsak Nash, de már elég feszültség volt köztük, így azt gondoltam majd egyedül elintézem és megmentek mindenkit a fejfájástól. "Elmegyek érte és meggyőződöm róla, hogy épségben hazaérjen." "Ahh... ne vedd sértésnek, kedveském, de ez egy órmótlan katona, keserves hangulatban és állati ittasan. Talán az öccsére kellene bíznod a dolgot." Nem olyan lány voltam, aki meghátrállt a kihivástól, és úgy tűnt Rome Archer általában részeg és zsémbes volt. Nem féltem tőle. Ráadásul mindig feldühített az, amikor azt mondták, hogy nem tudtam valamit megcsinálni, csak mert lány voltam. "Csak le kell adnom a bevételt és elmegyek érte. Hol van?" A mogorva hang elmagyarázta az utat a bárhoz, a kitaposott ösvényen, a Broadway-n. Még egyszer megemlítette, hogy talán szükségem lett volna fizikai segítségre, hogy ki tudjam manőverezni a bárból azt az ittas tömeget, ami Rome volt. Undorodva megráztam a fejem és azt mondtam neki, hogy csak arra kellett rájönnöm, hogy hogyan tuszmékoljam be az óriást a Mini Cooper-be. A fickó olyan erősen nevetett, hogy azt hittem fájdalmat okoz magának. Amikor végre abbahagyta, elmondta, hogy már rég elvette Rome-tól a kulcsait, és hogy segített volna belökni őt a furgonjába. Miután hazavittem, visszamehettem volna a Cooper-emért. Ez tűnt a legjobb tervnek, még ha szerettem is volna egy képet arról, ahogy az az izomhegy a kis autómba lett volna préselve. Röhelyes lett volna. Mire leadtam a szalon bevételét, megtaláltam a bárt, találtam parkolóhelyet és megtaláltam a bejárati ajtót, mivel nem volt semmi féle jel, vagy kidobófickó, vagy bármilyen utalás arra, hogy hova mentem, Rome állapota a rosszról még rosszabbá vált. Tulajdonképpen a pultra volt lezuhanva,

a feje úgy lógott, mintha nem lett volna ereje megtartani azt, a homályos fény pedig sötét árnyékot vetett az arcára. Szörnyen nézett ki és fáradtnak tűnt, és minden bizonnyal részegnek. A szép szemei csak félig voltak nyitva, nedvesek voltak és véreresek. A szája rondán le volt biggyesztve és bár a légkondi be volt kapcsolva, láttam amint bőrét vékony réteg verejték borította. A nagy, háborús sebekkel teli kezei remegtek ott, ahol egy üres poharat tartott közöttük, és úgy tűnt veszekedett a pult mögött levő idős, szakállas emberrel. Óvatosan mögé sétáltam és elkaptam annak a fickónak a tekintetét, aki úgy nézett ki, mintha ő szülte volna a Hells Angel összes tagját. "Helló, Cora vagyok." A fickó gyorsan végigmért és megemelte egyik rakoncátlan szemöldökét "Aprócska vagy, nem de?" Valójában öt centivel magasabb voltam Shaw-nál, de mivel nem rendelkeztem az ő alakjának felével sem, azt hiszem sokkal kissebbnek és törékenyebbnek tűntem, mint valójában voltam. Megemeltem egyik vállam és engedtem visszaesni. Rome megfordult a széken és láttam a szemeit kitágulni, majd azt, ahogy próbált rám összpontosítani. Nem voltam biztos benne, hogy elsőre felismert, de akkor a kékség fellángolt, mint a tűz és egy részeg és hanyag vigyor terült el az arcán. Próbáltam a homlokán levő sebhelyre összpontosítani, mert életveszélyes volt, amikor úgy mosolygott és tudtam, hogy nem volt eszénél abban a pillanatban. Az a kis tökéletlenség emlékeztetett arra, hogy kivel is volt dolgom, Kedvetlen Kapitánnyal, nem pedig részegen-kacérkodó Rome-mal. "Rule-nak otthoni vészhelyzete támadt, így én viszlek haza, oké?" "Hol van Rule?" Legalább is azt hiszem ezt kérdezte, de úgy tűnt, mintha a nyelve túl nagy lett volna a szájában. A kezemet a karjára helyeztem amikor előrehajolt és majdnem lebukfencezett a székről. "El kellett intéznie valamit. Így most velem maradtál." A lábaira nehézkedett és azt hittem vele együtt fogok összerogyni. Szerencsére úgy tűnt, hogy elég jó egyensúllyal rendelkezett még amikor tök részeg is volt, mert megkapaszkodott a pultban és azokkal a gyilkos babakék szemekkel rám pislogott. "Annyira fáradt vagyok."

Bólintottam, még ha nem is voltam biztos abban miről beszélt, és kikukucskáltam mellőle a termetes csaposra, aki komoly, sötét szemekkel figyelt minket. "Tudom. Hazajuttatlak és ágyba teszlek." Ember, ennek nem kellett volna olyan vonzónak hangzania, mint ahogy annak tűnt. Távol kellett maradnom ettől a fickótól. A fejem bolyongott tőle. "Segítsek berakni őt a furgonba?" Megráztam a fejem és átkaroltam karcsú derekát, és próbáltam nem összerezzenni amikor rámhelyezte a tekintetre méltó súlyát. "Ha nem tudom egyedül berakni, akkor semmi esélyem egyedül kiszedni őt." Elvettem a kulcsokat, amelyeket odahozott nekem és meglöktem Rome-ot a csípőmmel. "Menjünk, Góliát." "Ha holnap működőképes lesz, mond meg neki, hogy szabadnapot kapott." "Mi történt, amitől ilyen állapotba került?" A fickó megrázta a fejét és kezével végigsimított a legkirályabb szakállon, amit addig láttam. "Az élet, kedveském. Néha eluralkodik felettünk, ez minden. Vigyázz erre a fiúra, neki is szüksége van valakire, főleg most." Azt akartam válaszolni, hogy mindegyik srácomra vigyáztam, de nem volt rá esélyem, mert Rome azt a pillanatot választotta arra, hogy az ajtó felé tántorogjon. Egy kemény kart helyezett a vállamra és a fejem tetején levő rövid hajba temette az orrát. Ügyetlenül masírozott velem hátrafelé, amíg azzal küszködött, hogy egyenesen álljon és a parkoló irányába indult. "Jó illatod van." Általában miután végeztem a munkával, olyan szagom volt, mint a fertőtlenítőszereknek és az összes tisztítószernek, amit arra használtam, hogy steril és biztonságos maradjon a szalon. Eléggé ki kellett kecmeregnem ahhoz, hogy levegőhöz jussak, de mivel Rome a megfelelő irányban haladt és úgy tűnt képes lett volna a saját lábain állni, nem kényszerítettem arra, hogy engessen el. Finoman próbáltam a fényes, piros Dodge felé irányítani, amire a csapos azt mondta, hogy az övé, de ekkor hirtelen megállt és elszántan lenézett rám. "Tényleg neked vannak a legszebb szemeid." Megköszörültem a torkom és próbáltam nem elpirulni, mivel sohasem voltam igazán az az elpirulós fajta.

"Már említetted." A szavai még mindig nehezen érthetőek voltak, de az, ahogyan a kékség a szemében fénylett, nem volt az. Túlságosan keményfejű voltam, de nem akartam letagadni azt, hogy dögös volt, úgy értem csak ember voltam, és volt valami abban az egyszerű, régimódi nagydarab fickóban, amit nehéz volt figyelmen kívül hagyni. De meglepődtem azon, hogy úgy tűnt, viszonozta az érzést. Egy pillanatig sem hittem azt, hogy az esete lennék, csakúgy mint ahogy ő sem volt az enyém. Botladoztunk, kicsit lépegettünk és odacsoszogtunk a furgonhoz. Egy kis manőverezésbe és részemről egy kis kígyózásra volt szükség, hogy elengedjen és hogy bemásszon a hatalmas járműbe. Becsuktam rá az ajtót, miközben ő rettenetesen hümmögte a "Simple Man"-t a Lynyrd Skynyrd-tól és egy percre becsuktam a szemem. Rengeteg tapasztalatom volt rosszkedvű, részeg fiúkkal – Rule profi volt abban, hogy túl sok koktél után egy igazi nyűggé váljon – de volt valami abban a szánalmas szomorúságban, a látható bánatban, amely akörül az égszínkék szemek körül lógott, amitől Rome egy kicsit nehezebben volt kezelhető. Gyanítottam, hogy együttműködőből és gondtalanból egy szempillantás alatt igazán nehezen kezelhetővé válhatott volna. A furgon nagy volt, és olyan közelre kellett csúsztatnom az ülést a pedálhoz, amennyira csak bírtam. Szerencsés voltam, hogy egy újabb modell volt, mert semmi esélyem nem lett volna arra, hogy elérjem a pedálokat, ha ez egy régi üléssor lett volna. Ugyanakkor automata váltós volt,ami jó volt, mivel már nagyon rég óta nem vezettem kézi váltóval. Rápillantottam az utasomra és lepottyanva találtam őt úgy, hogy a feje az ablakon pihent. A szemei be voltak csukva, a mellkasa pedig egyenletes ritmusban emelkedett fel – le. A Victorian-hoz akartam vinni és megkértem volna Nash-t, hogy segítsen becipelni, amikor a hangja olyan mélyről és olyan sötétből tört fel, hogy libabőrös lettem amikor az áthaladt a bőrömön. "Gondolkodsz valaha azon, hogy 'miért te'?" Összeráncoltam a homlokomat és írtam egy üzenetet Nash-nek, hogy megtudjam otthon volt-e. "Miért én mi?" Nem értettem miről hadobált, és a szemei még mindig csukva voltak, így nem voltam teljesen biztos abban, hogy nem álmában beszélt. "Miért én vagyok az, aki még itt van? Miért csak én sétáltam el? Miért tértem ki egy golyó elől, csak hogy hasznavehetlenné és feleslegessé váljak? Ez

kinek a terve volt? Miért voltam valaki olyan, akinek Remy nem tudta elmondani? Miért nem bízott bennem? Miért? Nem kellene, hogy értelme legyen mindennek?" A legtöbb rész összefüggéstelen volt, de a mögötte rejlő érzés szívszorító volt és nem egy olyasvalakitől kellett volna jönnie, aki ilyen életfontosságú és élettel teli volt. Nem igazán értettem, hogy a túlélő bűntudat milyen hatással volt egy emberre, aki ilyen sokat látott, de Rome esetében úgy tűnt, hogy elevenen emésztette fel. "Ezt valószínűleg egy szakértővel kellene megbeszélned és talán nem azután, hogy megpróbáltad megadásra kényszeríteni a májadat az ivással." "Minden nap emberek halnak meg, akiknek nem kellene meghalniuk. Nem igazságos és nem helyes. Kellene, hogy legyen rá valami ok." De nem volt, és amikor józan volt, akkor tudnia kellett ezt, nem igaz? A telefonom püttyögött és várnom kellett, hogy megállhassak egy stoptáblánál, hogy elolvassam az üzenetet. Káromkodtam egy keveset, mert Nash nem volt otthon, és nem is tervezett hazamenni. Nem akartam Rule-t zavarni, arról nem is beszélve, hogy nem a legérzékenyebb fickó volt, és Rome semmi féleképp sem volt olyan állapotban, hogy egyedül lehessen hagyni. A saját lakásomra vittem volna, és a kanapéra raktam volna, amíg kijózanodik. Jet úton volt, Ayden pedig későig dolgozott, ami azt jelentette, hogy csak Asa-tól kellett várnom a milliónyi kérdést és elméleti nézést. "Minden nap történnek olyan rossz dolgok, amiknek nem kellene megtörténniük. Sajnos ez az élet része." "Nem kellene, hogy az legyen." Visszanéztem rá és észrevettem, hogy azok ragyogó szemek tágra voltak nyitva és rám öszpontosítottak. Nyugtalanító volt egy ilyen erős vizsgálat célpontjának lenni. "Talán nem. Hé, egy percre elviszlek hozzám. Megengedem, hogy ledőlj egy kicsit és hogy egyél valamit, és amikor teljesen működőképes leszel, akkor visszavihetsz a kocsimhoz. Oké?" A szemei lecsúkódtak, a széles vállai pedig úgy emelkedtek fel, majd le, mintha egy kicsit sem érdekelte volna. Utáltam beismerni, hogy aggódtam érte, de bármibe is tekerte be magát, az vastag volt és rostos, és majdnem éreztem a súlyát, ahogy az őt folytogatta.

Elértünk a Washington Park-ba, ahol a csapattal osztott cuki kis ház állt. Azt hittem Rome végre igazából elaludt, de amint a nagy, öreg furgon motorja leállt, a szemei kipattantak és ő ismét rámtapasztotta őket a fülke homályos belsejében. "Miért jöttél el értem?" A kulcsokkal babráltam és kinyitottam az ajtót. "Mert szeretem az öcsédet és ő szeret téged, és ezt így is akarom hagyni. Sokkal jobban tudom kezelni az ilyet, mint ő." "Az ilyen mit?" Sikerült kinyitnia a saját ajtaját, de hallottam amint egy sor káromkodást motyogott, és egy hangos puffanást amikor elvesztette az egyensúlyát és a furgon sárvédőjére esett. Felsóhajtottam és odasétáltam, hogy felsegítsem. "Az ilyen nagydarab fickót, aki szemmel láthatóan szenved és azokon vezeti le, akik a legközelebb állnak hozzá, mert tudja, hogy ők elbírják. Annyi kört tehetünk, amennyit csak akarsz, Kedvetlen Kapitány, nem ijesztesz meg." Az egy kicsit megijesztett, hogy milyen kényelmetlenül éreztem magam körülötte, de ezt senkinek sem kellett tudnia. Kivülről mindig kőkemény voltam, senki sem tudta, hogy belül minden nap azokkal a lyukakkal küszködtem, amelyek attól származtak, hogy nem kaptam meg a tökéletesen kitervelt jövőmet, sem a boldogan-amíg-meg-nem-et Jimmy-vel. Nagyjarészt egyedül felnőni szívás volt. Azt hittem, hogy Jimmy mellett soha sem kellett volna újra kiszabadítani. Amikor az a biztonság eltűnt, tudtam, hogy soha többé, semmi módon nem kockáztattam volna meg, hogy valaki olyannak adjam a szívem és az álmaimat, aki nem volt kész felajánlani nekem az örökkévalóságot, a szilárdságot és a családot. Rámpislogott és farkasszemet néztünk; egy pillanatig nem voltam biztos, hogy felkap-e, vagy ledönt. Ehelyett csak megrázta a fejét és olyan csendesen suttogott, hogy azt hittem volna, csak képzelődtem, ha nem láttam volna mozogni a száját, "Az jó, mert általában kibaszottul félek magamtól." Nem tudtam mit válaszolni erre, így megragadtam a kökemény karját és félig ráncigáltam, félig vezettem a házba. Asa a kanapén gubbasztott, valamit a számítógépen csinált, és megesküdtem volna, hogy hirtelen bűnbánat suhant át az arcán. Kérdő pillantást vetett rám és a nemkívánt vendégemre, és lábra kényszerítette magát. Leintettem és folytattam Rome ráncigálását át a nappalin, a konyha mellet, oda, ahol a hálószoba volt.

"Ne kelj fel. A szobámba rakom, arra az esetre ha az a sok pia fel akarna jönni és gyorsan fürdőszobára lenne szüksége. Csak egy kis pihenésre van szüksége." Mindkét szőke szemöldök felemelkedett. "Nem tudott volna a saját házában szunyókálni?" "Ne most, Asa." Rome megbotlott és levert egy képet a falról, amin én és a fiúk voltunk a szalonból. Elég gyors voltam ahhoz, hogy elkapjam mielőtt az a földre esett volna, de nem voltam elég erős ahhoz, hogy egyenesben tartsam őt, miközben a szobám nyitott ajtajának küszöbére zuhant. Szerencsére egy régebbi ház volt és a szobák nem voltak óriásiak, így félig a hatalmas ágyra esett. Egy kis munkába került, egy kis húzásba és tolásba, némi káromkodásba és morgásba, mire azt a nagy testet szétterítettem a sötétrózsaszín takarón. Erősen lélegzett, a szemei csukva voltak, és nem zavartattam magam azzal, hogy megpróbáljam még kényelmesebb helyzetbe igazítani, vagy hogy elmondjam mit merre talál. Csak egyedül hagytam, gondoltam az alvás lett volna neki a legmegfelelőbb. Asa ott volt, ahol hagytam, csak hogy a számítógép csukva volt és úgy nézett ki, mintha várt volna rám, hogy visszatérjek a szobába. "Mi ez az egész?" Felnyögtem és lesüppedtem mellé a kanapéra. "Egy bárban volt és a csapos felhívta a szalont, Rule-t kereste. Úgy döntöttem közbeavatkozom, mivel épp most kezdték el a tűzszünetet, csak hogy fogalmam sem volt arról, hogy miféle részeg lett volna." "Miféle részeg ez?" "Bonyolult. Megengedem neki, hogy egyenesbe jöjjön és akkor útjára engedem. Úgy néz ki, mint aki napok óta nem aludta ki magát; remélhetőleg a pia kiüti majd néhány napig és aztán hazamehet." "Te tényleg egy nagyon jó lány vagy, Cora." "Vannak pillanataim. Mit csináltál a számítógépen amikor bejöttünk?" Azok az érett bourbon szemek megcsillantak. Asa-nak szerencséje volt, hogy könnyű volt kedvelni őt, mert annyira sem bíztam benne, amennyire el tudtam volna hajítani, vagy annyira sem, amennyire Rome tudta volna hajítani. "Semmit. Csak utánanéztem pár dolognak." "Dolgoknak, amelyek kórházba juttattak? Ayden meg fog ölni."

Nevetett. "Nem. Nem vagyok a legélesebb elméjű, de végül megtanulom a kemény leckét." "Miért gondolom azt, hogy nem éppen ez az eset?" "Mert meglepően okos vagy egy olyanhoz képest, aki úgy néz ki, mint egy élő rajzfilm figura." Azt éreztem, hogy nem mondott volna többet, így felkeltem és csináltam nekünk néhány sajtos szendvicset vacsorára, és hoztam sört is. Szerettem Asaval lógni, de ma este egy kicsit felszínesnek tűnt, és mire az óra éjfélt ütött, semmi hang és mozgás nélkül Rome irányából, elegem lett abból, hogy nehéz emberekkel foglalkozzak. Asa megemlítette, hogy TV-t néz majd a szobájában, mert ha ébren lett volna, amikor Ayden hazaért, akkor azzal zaklatta volna, amivel azon a héten elégtelen volt vele kapcsolatban. Hajlamos volt arra, hogy igazán rémísztő legyen, amikor Jet több napra volt a városon kívül, és a bátyja szenvedte a következményeket. Tudtam, hogy nem akart volna egyedül élni, mivel Jet rengeteget volt úton, de a testéverek heves dinamikája sokszor olyan volt, mint egy TV műsor, a reklámok okozta megkönnyebüllés nélkül. Gondoltam nem árthatott semmit, ha Rome az én ágyamban aludt az éjszaka, amíg én a kanapén. Apró voltam, a kanapé pedig óriási, szóval nem mintha valami nagy kellemetlenség lett volna. Azonban be kellett surrannom a fürdőszobába, hogy egy gyors zuhanyt vegyek, amivel lemoshattam a munkanapot magamról. Asa és én jóéjt kívántunk egymásnak és én lábujjhegyen mozogtam a sötét szobában. Szeszélyes állapotának egy pontján, Rome-nak nem csak az ágy közepére sikerült eljutnia, de lerúgta a csizmáit is és a trikóját is levette. Még ha tudtam is, hogy helytelen, ott kellett állnom és bámulnom a bőrét, amely a rózsaszín ágyneműmön terült szét. Olyan furcsa volt. Kőkemény izom volt és csupa férfias tökély, egy teljesen lányos és utlranőies háttérben. Ahhoz, hogy az összes lányos cuccok keménynek tűnjönek, egy olyan személyre volt szükség, mint Rome Archer. Az egyik hosszú karja oldalt lógott, a másik pedig a feje mögé volt rakva. A vonalaktól, amelyek a túlhajszolt és megerőltetett izmokat és inakat vázolták fel, csorgott a nyálam. Úgy éreztem magam, mint egy kukkoló. Nem kellett volna nyilvánosan bámulnom amíg ő ki volt ütve és tudatán kívül volt, de ugyanakkor nem volt elég erőm ahhoz, hogy elforduljak. Sohasem láttam egy igazi, élő férfit, akinek ott volt az a 'v', ami a csípői között húzódott és lefelé

mutatott, oda, ahol egy sötét szőrvonal eltűnt a nadrágjába. Az egyedüli férfiak, akik ezzel rendelkeztek, fürdőruha modellek voltak, fickók a romantikus novellák borítóján, és talán a professzionális atléták. De ó, nem, Rome Archernek megvolt, ahogyan a hasizmok is, amelyek megszígyenítették a kockahasat, és végtelen mennyiségű, kissé lebarnult bőr, amely egy olyan vásznon terült el, amely úgy nézett ki, mintha kőből vájták volna. Egy óriási példa volt mindarra, ami gyönyörű volt és férfi. Isteni teste volt, és nem akartam elismerni, de még soha sem láttam semmit, ami ennél jobban festett volna az ágyamban. Ugyanakkor sokkal több halvány, fehér heg húzódott azon a teljesen dögös tájon, mint amennyiről tudni akartam. Még ha csak a folyósó lámpája is világított be a szobába, láttam az óriási heget a vállán, ahol a keze a feje alá volt hajtva. Gyűrött volt, és szélesebb, mint a kezem; úgy tűnt, mintha még mindig fájt volna. Egy ronda vörös varrás volt az ellenkező oldalán, a bordáin, ami körül – belül huszonöt centis volt, és úgy tűnt, gyógyult. Volt egy csúnya fehér vonal, ami a köldöke alatt cikk – cakk alakzatban haladt, és eltűnt a nadrágja alá, és ez csak az volt, amit a nagyon elképesztő elülső oldalán láttam. Megszoktam, hogy olyan férfiak és nők között voltam, akik megjelölték a testüket, hogy meghatározzák az egyéniségüket, hogy a sajátukéva tegyék a bőrüket. Azokat a sebhelyeket látva, azokat a jeleket, amelyeket biztosan nem kért, azon gondolkodtam, hogy hogyan érezte magát attól, hogy egy életre megjelölték őt, az akarata ellenére. A bőre ugyanakkor tükrözte az életét, a választását, hogy bevonuljon és harcos legyen, egy férfi, aki mások szabadságáért harcolt, és most az élete végéig hordozhatta az emlékeztetőit. Ez egy teljesen más szintű testmódosítás volt, mint a tetoválás, egy teljesen más céllal. Gyorsan megráztam a fejem és azt mondtam magamnak, hogy ne legyek ekkora szatír. Egyértelműen szüksége volt az alvásra, mivel hogy egy szempillája sem rebbent miközben kiszedtem egy túlméretezett trikót és egy sortot, amiben aludtam. Nem voltam valami csendes miközben a fürdőszobában dörömböltem és lefekvésre készültem. Korán volt egy szombat estéhez képest, de senki sem volt kint és Ayden nem szeretett bulizni amíg Jet nem volt itt, így csak én lettem volna és a kábeltévé, amíg ki nem dőltem voltam. A szobámban voltam, próbáltam kihúzni a telefonom töltőjét az éjjeliszekrényből, ami Rome feje mellett volt. Nem aggódtam azért, hogy zavartam volna, mert úgy ki volt

dőlve, mint egy tuskó – vagyis amíg hirtelen egy nagy kéz a bicepszem köré nem tekeredett. "Hé!" A meglepett szó mögött nem volt erő, ahogy lerántott és a hátam egy puffanással a matracra esett. Ijedten felsikítottam amikor a karját, ami eddig az ágy szélén lógott, körém fonta és félig maga alá húzott miközben megfordult. Egy átkozott tonnányit nyomott, és bármennyire is nyomtam a széles vállait, úgy tűnt nem használt. A sötét fejét a nyakam hajlatába temette, a nevetségesen hosszú szempillái a bőrömet érintették. A lélegzete nyugodtan áramlott, ahogyan a mellkasa fel – le emelkedett, az éberség semmi jelét nem mutatva, még amikor én mocorogtam és ficánkoltam, hogy kiszabaduljak a fogásából. "Rome?" Gyengéden megveregettem a fejének az oldalát és éreztem amint összeráncolja a homlokát a nyakamon. "Hé, nagyfiú, fel kell kelnem." Még egyszer megpróbáltam megrázni és az orra allatt motyogott valamit, majd még jobban elhelyezkedett rajtam. Az egyik farmerbe burkolt lába becsúszott az enyémek közé, és a vastag karja, amit körém font, még jobban leszorított és a széles tenyere teljesen elterült a hátamon. Elfordította a fejét és a halántékomhoz dörzsölte az arcát és felsóhajtott. Ettől egy pillanatra abbahagytam a küzdelmet és felnéztem rá, hogy kérdően egy pillantást vethessek rá, mert a hang egyszerűen olyan legyőzött volt. Fájt hallanom azt. Olyan volt, mintha a motorja ezer fokon futott volna, és mintha kétszer akkora tömeget kellett volna megtartania, mint nekem, de úgy kapaszkodott belém, mintha egy mentőöv lettem volna. Mintha egy élő plüssmaci lettem volna, és bármi is volt az, ami ébren tartotta őt éjjelenként, az hogy engem tartott, távolt tartotta volna azt. Kifújtam egy lélegzetet és próbáltam eldönteni, hogy mi volt a legjobb eljárás. Visszatekintve, oda kellett volna adnom a csaposnak Rule telefonszámát és meg kellett volna engednem neki, hogy ő intézze ezt a zűrzavart, de mint általában, közbe kellett avatkoznom. Egy jótett sem maradt büntetlenül. Semmiféleképp sem szabadulhattam volna ki, hacsak nem rúgom ágyékon, vagy nem ütöm meg ököllel az arcát, hogy felébresszem, és ez egy kissé túlzás volt. Sajnáltam a fickót. Nyilvánvalóan küszködött, és egyértelmű volt, hogy egy rossz nap nem fedezte azt, amit az ivással próbált elfelejteni. Rájöttem, hogy nem haltam volna bele abba, ha nyugodtan fekszem ott, amíg meg nem fordult volna és el nem engedett volna. Ráadásul megvolt az előnye is, mert élvezhettem a harcrakész testének keménységét az enyémen. Kételkedtem

abban, hogy még egyszer lett volna egy ilyen esélyem. A szexuális tapasztalatom terén eléggé sivár voltam az elmúlt néhány évben. Volt egy fickó itt vagy ott, de egyikük sem volt olyan, akivel eltöltöttem volna még egy percet, és egyiküket sem lehetett volna hozzáhasonlítani a tiszta férfi fizikai tökélyhez, amely alatt épp csapdában voltam. A beletörődéstől felsóhajtottam és próbáltam egy kicsit mocorogni, hogy több levegőhöz jussak. Rome csak még szorosabban szorított és még jobban hozzámbújt. Megenyhültem és egyik karomat a válla köré fontam; olyan szélesek voltak, olyan terjedelmesek, hogy alig értem el a másik oldalt. A másik kezemet a bordáira helyeztem, pontosan a gyógyuló seb fölé. A szemeimet a mennyezeten és nem az órán tartottam, mert rájöttem, hogy kényelmetlenül érezte volna magát, rájött volna, hogy már nincs egyedül, és bármely pillanatban átfordult volna. Egy ponton hallottam a bejárati ajtót kinyílni és Ayden magassarkújának koppanásait a folyosó padlóján, ami azt jelentette, hogy már hajnali kettő is elmúlt, és az én emberi takaróm egy izmát sem mozdította. Több, mint két órát voltam az ágyhoz szegezve, és nem úgy tűnt, mintha hajnal előtt kiszabadulhattam volna. Végül már túl fáradt voltam ahhoz, hogy az alvó arcának az oldalát nézzem, vagy hogy a kis vágásokon és apró jeleken gondolkodjak, amelyek a testét borították. Ilyen közelről a szemöldöke feletti heg igazán gonosznak tűnt. A szemének hajlatától a hajvonaláig húzódott és hálót formált a halántékán. Úgy tűnt, hogy egy nagyon szerencsés fickó volt, mert még mindig volt egy működőképes szeme a csinos arcának annak az oldalán. Egy történet rejtőzött ott, egy kemény és veszélyes élet, amely a bőrén volt feltérképezve, hogy az egész világ láthassa és ítélkezhessen. Ettől Rome-ot csak még nehezebb volt kiismernem, és őszintén kimerített az egész. Az utolsó gondolatom, mielőtt feladtam a harcot, hogy megpróbáljam megvárni amíg elenged, az volt, hogy az összes évek során amíg Jimmy-vel egy ágyon osztoztunk, ő egyszer sem tartott ilyen közel magához, mintha sohasem akart volna elengedni. Nem voltam biztos benne, hogy mi ébresztett fel – a nap, ami a rolón át szűrődött be, az érzés, hogy egy elektromos takaróval voltam betakarva a nyár közepén, vagy hogy lehetetlen volt figyelmen kívül hagynom a tényt, hogy nem egyedül voltam a rózsaszín, fodros ágyamban. Hunyorogtam a reggeli fénytől, ami a szobámba szűrődött be, de minden amit láttam kék volt. Kék, amit szavakkal nem lehetett körülírni, kék, ami olyan erősen és fényesen égett, hogy

úgy érezte elevenen elégetne. Kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem Rome-tól, hogy rendben volt-e, hogy megmondjam neki, hogy átkozottul szálljon le rólam, de semmi sem jött ki. Csak bámultunk egymásra, és a ruhák hiánya közöttünk hirtelen észrevehető volt. Éreztem a szívét az enyém mellett dübörögni ott, ahol a mellksunk egymáshoz ért, éreztem az oldalait fel – le mozogni amikor be-, majd kilégzett, éreztem egy olyan erekció keménységét, amelynek saját irányítószámra volt szüksége, amint az a lábaim közt levő puhaságnak nyomódott, amit kicsit sem védett a kicsi alvósortom. Ez egy kompromittáló helyzet volt, bárhonnan is nézted, és figyelembe véve, hogy jóformán idegenek voltunk, az általában gyors nyelvemnek nehezére esett védekezni. A keze, amely a fenekemet tartotta, megmarkolta azt és én azt hittem, hogy felemelkedik majd és lemászik rólam, de nem tette. A másik kezét arra használta, hogy a figyelemre méltó súlyát eltartsa tőlem, órák óta először, és a szabad keze felemelkedett és én lefagytam, amikor olyan gyengéden végigsimítottam az alsó ajkam vonalát, ahol a szám még mindig el volt tátva, mint egy hülyének. Az ilyen nagy, durva kezek nem lehettek képesek ilyen tiszteletteljességre és gyengédségre. Elállt tőle a lélegzetem. Mondanom kellene valamit. Mondania kellene valamit. Bár egyikünk sem tette, és amikor azok a szép, szomorú szemek közelebb kerültek az enyéimhez, amikor az a száj, amelyet szexin körülvett a borosta, lezuhant, hogy eltakarja az enyémet, minden amit tenni tudtam az volt, hogy feküdtem ott és úgy tűrtem, mintha elkerülhetetlen lett volna. Életemben rengetegszer megcsókoltak – jófiúk és rosszfiúk, fiúk, akik tetszettek és olyanok, akik nem, fiúk, akikkel perceket töltöttem és fiúk, akikkel éveket töltöttem, de soha senki nem csókolt meg így. Valami történt, amikor az a kemény száj az enyémre helyezkedett. Az agyam rövidzárlatos lett, a józan eszem és a racionalitásom túrázni ment, és minden ami megmaradt, az egy rakás tomboló hormon volt és egy olyan éles és kihegyezett vágy, ami majdnem fájt, amikor a bőröm alatt lüktetni kezdett. Körülvett, elnyelt. Mindenütt ott volt és ez ellenállhatatlan volt. Tudtam, hogy le kellett volna állítanom, hogy ez nem volt helyes. Nem csináltam ilyesmit és volt egy olyan érzésem, hogy még mindig vérzett attól, ami múlt éjjel átlökte a határon, de nem jöttek szavak, és nem mintha használni tudtam volna őket, ha jöttek volna. A szája keményen az enyémen volt, a nyelve betört minden sarokba, minden rejtett helyre, ami a számban volt. Egyikünknek sem volt túl

sok haja amibe megkapaszkodhattunk volna, így meg kellett elégednem azzal, hogy a füleibe kapaszkodjam, hogy egy helyben tartsam. El kellett volna taszítanom őt, nem közelebb húznom, de ez semmiféleképp sem történt volna meg, nem azokkal az izmokkal, amelyek rám tapadtak és azokkal a szemekkel, amelyek arra késztettek, hogy elmerüljek bennük. Visszacsókoltam, mert igazából az volt minden amit tenni tudtam. A nyelvemet az övére csúsztattam, engedtem, hogy a fogaim megtalálják ajkának puha belsejét, egyik karommal átöleltem a nyakát és felfaltuk egymást. Nem volt más módja annak, hogy körülírjam. Együtt vonaglottunk, a farmerének durva anyaga a meztelen lábaimat súrolta, a kezei olyan fogásban tartottak, emelyből nem tudtam kiszabadulni, még ha akartam is volna. Csókoltunk, szívtunk, haraptunk, és közben valahol az öngyulladásból lassú égésbe ment át a dolog, amitől egyik lábamat a karcsú dereka köré fontam és nem ellenkeztem amikor türelmetlen kezek kezdték rángatni a trikót, amiben előző este ágyba bújtam. Ez túl gyors volt, túl helytelen. Ő nem az a fickó volt, akire vártam. Olyan távol állt a tökéletestől, amennyire csak lehetett, de nem volt kétséges, hogy beillett abba a részbe, amely pillanatokon belül bizsergést és fájó érzést váltott ki belőlem. Kicsit ziháltam amikor az anyag átcsúszott a fejemen. Hosszú ideje nem voltam meztelenül fickóval, és levetkőzni ezzel a fickóval félelmetes volt. Ahol ő sima bőr és tökéletesen kivájt izom volt, én csupa bőrre festett színáradat voltam, amely képes volt lebarnulni, de ugyanakkor elszórtan szeplős is volt. A bal karom mellett, a bal oldali bordáimon tengernyi liliom futott végig. Világosak voltak, és a nap színeivel pompáztak, és minden virág porzóját bőr alatti piercing díszítette. Négy vagy őt apró hegyikristály csillogott – villogot minden virág közepéből. Biztos voltam benne, hogy ez olyasvalami volt, amit ez a komoly és erős katona még sohasem látott, de nem lassította le. Átdobta a trikómat a válla felett és a mutatóujjával hozzáért az egyikhez, amitől kirázott a hideg. Még mindig nem váltottunk egyetlen szót sem és a dolgok gyorsan kezdtek irányíthatatlanná válni. Kezdtem kifogyni a helyből, hogy könnyedén megszökhessek. A kezemet a mellkasa közepére helyeztem, széttártam az ujjaimat és próbáltam elrendezni a csökönyös és heves gondolataimat. Kellett egy perc, hogy levegőhöz jussak, egy perc, hogy emlékezzek arra, mi nem két olyan ember voltunk, akikben volt valami közös, akik normális esetben nem léteztek

volna egymás világában. De ő nem adta meg ezt nekem. A hüvelykujjával az oldalamat díszítő apró ékszerek közti helyet simogatta. Nem tűnt úgy, hogy zavarta volna, vagy hogy elbátortalanodott volna tőlük, vagy a sok tetoválástól, ami most már fel volt fedve, valójában nem egyszer húzta el a hipnotikus pillantását az enyémtől. A hatalmas kezét az enyémre helyezte, amitől az kénytelen volt kisimulni a bőrén. Nem szerettem ha főnökösködtek velem, soha, de valami történt velem, velünk, és úgy tűnt nem tudtam megállítani. A kezemet a szegycsontjához húzta, át azon a hullámos és feszes felületen a hasán, át a köldökén, és le azon a világos, boldog vonalon, megállva amikor elért a cipzárja kemény anyagához, a bőrének forrósága és keménysége az anyagon keresztül az ujjaim között égett. Nem tolt tovább. Levette róla a kezét és felemelte, hogy végigsimítsa a hüvelykujját az arcomon. Kiutat adott, ha szerettem volna; valahogy ez a férfi többett mondott nekem egy szó használata nélkül, mint eddig bármely másik fickó, akivel ágyba bújtam. Ott volt, a periférián lebegett – az épelméjűség, a logika, az ésszerűség; mindaz, amibe meg kellett volna kapaszkodnom, hogy megállítsam ezt. Homályosak voltak és ködösek, de ott voltak, és Rome esélyt adott rá, hogy megragadjam őket, ha azt akartam, és egyszerre rájöttem, hogy a beszédnek, miszerint jószívű ember volt, igaznak kellett lennie. Nem nyomult, nem próbált kihasználni, még ha annyira nagyobb is volt nálam és nyilvánvalóan rámerőszakolhatta volna a kezeit, ha olyan lett volna a késztetése. Rámbízta a döntést, és azon voltam, hogy mindkettőnket meglepjem, mert nem tudtam ellenállni annak a kőkemény bőrnek a csábításának, amely az ujjperceim alatt lüktetett. Látni akartam, meg akartam érinteni, látni akartam, hogy olyan nagy és kemény volt-e, mint a többi része. Beakasztottam az ujjam hegyét a nadrágja korcába és kipöccintettem a gombot a lyukból. Összeszorított fogai között sziszegett és leengedte a fejét, hogy a szája a mellem hegyéhez érjen. Olyan riasztó volt, a szívás, a nedvesség, a reggeli szakállának érdes karmolása a bőrömön, hogy felíveltem és hátradobtam a fejem. Nem voltak túlságosan nagy melleim, azok is olyanok voltak, mint a többi részem, kicsik és gyengédek, de nagyon érzékenyek voltak. Amikor nyelvével átfutott a reszkető csúcson, amikor a fogának élével megkaparta az érdes húst, kész voltam. Nem gondoltam arra, hogy próbáljak helyesen viselkedni, nem aggódtam azért, hogy nem ismertem igazán, csak akartam és kellett és ő megadta volna nekem. Vége a történetnek.

Mindkét kezemet közénk dugtam, lehúztam a cipzárját anélkül, hogy megsérült volna és elkezdtem lehúzni a farmert a csípőjéről. Nem volt rajta alsónadrág, ami mindig szexi volt, és nem is volt szégyenlős, mert feljebb emelkedett és lerugdosta magáról a nadrágot. A földre esett, a ledobott trikóm mellé, és miközben visszamászott rám, vetettem egy pillantást az árura és éreztem amint a szemeim ijedten kitágultak. Nem voltam prűd, tudtam, hogy a srácok szerszámai mindenféle alakban és nagyságban jöttek, meghitten ismerős voltam a jóval, a rosszal és a csúnyával. A szakmámmal járt, de Rome valami olyannal volt megpakolva, hogy nem hittem, hogy az anatómia és a biológia engedte volna, hogy megtörténjen. Nem kell elmondanom, óriási volt, mindenhol, és én kicsi voltam, mindenhol. Azon gondolkodtam, hogy át kellett volna gondolnom az egész dolgot és okosan kellett volna viselkednem, mint a felelősségteljes személy, aki voltam, de ő ráhelyezte a kezeit a sortomra és a bugyimra, és meztelen és elterült voltam alatta még mielőtt az ellenállás és pánik megalapozódott volna. Esélye sem volt, hogy beférjen, még ha annyira fel is voltam hevülve, hogy azt hittem mindenhol, ahol a testünk összeért, az össze lett volna hegesztve. Éreztem a vágyat és a folyékony akaratot a lábaim között, láttam, hogy ő is belezuhant, amikor a szemei kobald szikrákat vetettek minden irányba. Nem érdekelt mennyire volt dögös, mennyire istentelenül forróvá és zavarttá tett, kizárt volt, hogy az a tömegpusztító fegyver utat tört volna magának a testembe. A felfogásom valószínűleg megmutatkozott az arcomon, mert a heg alatti szemöldög felszaladt és végre abbahagyta a fogdosást, abbahagyta az apró csókokat, amelyeket a kulcscsontomra szórt, és abbahagyta az oldalamon levő virágok simogatását a pehelykönnyű ujjaival. Lebámult rám és elbűvolt egy izzadtságcsepp, amely a halántékától indult és legördült az arcára, utat tört magának a nyakán és nyomot hagyott egyik mellizmán, amely úgy nézett ki, mintha egy márványszoborhoz tartozott volna. Nem ismertem az ilyen fajta önuralmat, az ilyen fajta akaratot, így csak követtem az utat, amit az a kis folyadékcsepp hagyott maga után és megálltam a mellbimbójánál. "Az sohasem fog beférni." A szavak elfolytottak voltak, mintha száz, vagy több éve nem ittam volna semmit. Olyan közel voltunk, ez olyan nyers volt és nyitott, nem tudtam mit kezdeni vele, vagy magammal. A szavaimnak viccesnek kellett volna lenniük, hogy lelassítsák a dolgokat, de rémültnek tűntem, még a saját füleimnek is, és

tudtam, hogy az nem azért volt, mert sokkal több volt, mint bármelyik férfi, akivel addig voltam, vagy talán mégis. Az az egy sötét szemöldök még magasabbra táncolt és az a fél vigyor, amely eloldozott a minap, átvillant az arcán. Azt hiszem úgy döntött, hogy a szavaim kihívásnak számítottak, nem pedig figyelmeztetésnek, mert a következő dolog amit tudtam az volt, hogy a figyelmét a már nedves és akaratos helyre fordította, a lábaim között. Egyik combjával szétnyitotta a lábaimat, felemelte a csípőmet, és beásta az ujjait a redők közé, amelyek fájdalmasak és elektromosak voltak az érintésétől. Még egy meglepetést talált volna, amit a férfiak csak akkor láttak, akkor érinthettek meg, amikor levettem a ruháimat, és abban a pillanatban éreztem, amikor a felderítő ujjai kapcsolatot teremtettek a kis karikával, ami odalent volt elrejtve. Amikor megérintette, mozdulatlan maradt, csak egy pillanatra. Már nagyon régóta megvolt a piercingem. Kezdetben azért csináltattam, mert azt hittem menő és király volt; most hogy idősebb voltam, azért hagytam meg, mert elég olyan fickóval szexeltem, akiknek telitalálatra lett volna szükségük, hogy elérjenek a jó dolgokhoz. Rome nem volt egy azok közül, nem is ijedt meg, és nem is riadt el tőle. Kicsit megrángatta a karikát, amitől a szemeim visszagurultak a fejembe és arra késztetett, hogy a nevét ziháljam. Látván az eredményt, játszott a csúszós fémmel, miközben a többi részemmel is játszott, egy olyan érzelmi szökőárat keltve ezzel, amelytől bármely pillanatban összeroppanhattam volna. Hozzámért, simogatott, a hüvelykujját folyamatosan és hajthatatlanul a kis karikához és az alatta levő kis rügyhöz dörzsölte. Úgy átjárt, mintha még sohasem csinálták volna ezt velem, és ahogy hozzádörzsölődtem, belenyomva a sarkaimat az ágy matracába, félbeszakadva és csillagokat látva, ő eltávolította azokat az ujjakat, maga alá emelt és belém nyomta azt a duzzadt, feszült húst. Nem álltam rá készen, de becsúszott és annyira megtöltött, hogy azt hittem megfulladok a rengeteg érzéstől, minden amit láttam, a ragyogó szemeiből lángolt. Egy percig mozdulatlan maradt, várt arra, hogy ellököm-e, hogy azt mondtam-e volna, hogy túl sok volt. Bármely másik pillanatban értékeltem volna az önurálmát; abban a pillanatban meg akartam folytani. Felnyársalva, beszorulva, megrekedtnek éreztem magam, és utáltam, hogy imádtam. Az ilyen jellegű szexszel még nem volt tapasztalatom, olyan elemeket adott hozzá, amelyek más szintre emelték a dolgokat.

"Oké?" Ez volt az egyetlen szó, amit azóta mondott, hogy elkezdtük, és ez is inkább csak egy leheletnyi hang volt. Tudtam, hogy ha nemet mondok neki, hogy fájt, hogy túl sok volt, megállt volna, kiengedett volna maga alól, és kérdés nélkül elsétált volna, így hát az ösztönös megértés volt az, amitől a legegyszerűbben bólintottam és a nyaka köré fontam a karjaimat. Látni akartam ahogy befejezi, tudni akartam mi történt volna azokkal a lélegzetelállító szemekkel, amikor a csúcsra ért volna. Már amúgy is teljesen benne voltam, már nem volt értelme megfékezni. Először lassan mozdul, azt hiszem jogos volt a félelem attól, hogy tényleg valami komoly károkat okozhatott volna a fegyverével, de kiváló munkát végzett a feltöltésemmel, ahogyan felkészített magára, így hát hamar nyugtalanul vonaglani kezdtem alatta, sürgetve őt, hogy gyorsabban, keményebben mozogjon, hogy csak engedje el. Jó volt a jelek olvasásában, az arcomat figyelte, a szemei az enyémekre voltak zárva, és mielőtt észrevettem volna, mindkét lábam magasan a dereka körül volt és úgy hatolt belém, mintha a matrac másik felére akart volna juttatni. Döbbenetes volt. A nyaka oldalán levő izom megfeszült, a nagy mellizmain finom, csillogó réteg keletkezett az izzadtságcseppekből, a bicepsze épp csak annyira dudorodott ki, hogy szép látványt nyújtson, és azok a szemek, ember, oh, ember, azok a szemek úgy villantak fel, mint a tüzijátékok, amelyekről lemaradt Negyedikén. Ezüstös szikrák robbantak a közepéből, amelyeket éjkék villámok kisértek miközben felnyögött a kiadásától és leejtette a homlokát a nyakam hajlatába. Óvatos volt, hogy ne helyezze rám az egész súlyát, óvatosan visszahelyezte a lábaimat, óvatosan húzódott ki, lassan, amitől mindketten ziháltunk. Visszapottyant a hátára és mindketten a mennyezetet bámultuk, miközben nehezen lélegeztünk és még mindig nem beszéltünk. Nem tudtam mit kellett volna mondanom. Az összes elképzelésemben, hogy mit csináltam, hogy kire vártam, Rome Archer-nek még csak nyoma sem volt. Kicsit csodálkoztam, hogy úgy tűnt nem csak a napot torlaszolta el, hanem mindazt, ami rám várt a láthatáron. Ő egy olyan probléma volt, amely szó szerint átkozottul nagy volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam, nem mintha nem akartam volna megpróbálni és azt tenni addig, amíg rá nem jöttem volna arra, hogy mi a

francot csináltam éppen, és hogy az milyen hatással volt az óvatosan felépített terveimre.

Hatodik fejezet Azt hittem álmodtam. Valahol a vér és halál

ködében, és a kavargós émelygő érzés között, amit a majdnem emlékezetkieséses részegség okozott, volt egy álmom, amelyben egy tündér eljött és megmentett mindentől. Minden homályossá vált az ötödik vagy hatodik ital után. Csak azt tudtam, hogy az alkohol elmelágyító hatása és Brite gyengéd, kedves emlékeztetői arról, hogy az élet szarságai nem mindig rám irányultak, azok voltak azok a dolgok, amelyektől nem futottam vakvágányra. Amikor kinyitottam a szemeimet, mert a nap kurvára pofozta az arcom, fogalmam sem volt arról, hogy hol voltam. Pokolba is, alig tudtam, hogy én ki voltam: a fejem lüktetett, kicsit úgy éreztem, mintha hánynom kellett volna, és minden amit tudtam az volt, hogy faltól – falig rózsaszínnel voltam körülvéve. Ugyanakkor mindenféle puha, nőies forma volt alám szorulva, és olyan illata volt, mint a vattacukornak és a virágoknak. Álomnak kellett lennie, mert a valóság egyetlen pontjában sem ébredtem fel a legrosszabb napjaim legrosszabbja után úgy, hogy aztán azok a csodálatos, két tónusú szemek olyan felindultan, ugyanakkor csodálattal nézzenek rám. Így hát ennek egy álomnak kellett lennie, és mivel még mindig álmodtam, azt akartam tenni, amit azóta akartam, hogy Kedvetlen Kapitánynak nevezett és úgy vigyorgott rám, mintha tudta volna az összes sötét és mocskos titkomat. Csókolni akartam azt a pimasz szájat, amíg egyikünk sem lett volna képes levegőt venni, amíg a fejem már nem fájt volna, amíg elfelejtettem volna, hogy elsősorban mi juttatott ilyen sebezhető, szomorú állapotba. Csak hogy fogalmam sem volt arról, hogy egy egyszerű csók ezzel az apró, főnökösködő, nagyszájú lánnyal teljesen megkavarta volna a fejemet. Azért akartam megcsókolni, mert cuki volt, és puha, és tényleg azt hittem, hogy neki voltak a legyszebb szemei amelyeket valaha láttam, de legfőképpen azért akartam megcsókolni, mert tudtam, hogy megállított volna, hogy kétségtelenül ellökött volna magától és hogy pillanatok alatt jogosan felháborodott volna. Már

amúgy is annyira le voltam hangolva, amennyire csak lehetett, így az, hogy még egy lépést tegyek, nem okozhatott nagyobb kárt. Úgy tűnt Cora nem a normál szabályok szerint játszott. Az elvárásaim teljes ellentétét tette, és nem sokkal később már túlságosan féltem megszólalni, túlságosan kiborultam ahhoz, hogy levegőt vegyek, mert aggódtam azért, hogy egy aprócska mozdulat a rossz irányba, és véget vetett volna az egyetlen dolognak, amitől jól éreztem magam, hosszú ideje először. Még mindig álomnak tűnt, de olyan forró volt, olyan átkozottul váratlan, hogy mostmár egy valóra vált álomnak tűnt. Amikor vége lett, ahogy ott feküdtem, zihálva és próbálva rájönni egy megfelelő válaszra, mert a "köszönöm" nem lett volna elég, ő lemászott a nagy ágy másik feléről és olyan szemekkel nézett le rám, amelyek fényesek és csillogóak, ugyanakkor sötétek és kavargóak voltak. Az a kétszínű dolog egy kissé tényleg halucinogén volt. "Megyek lezuhanyzom, és aztán el kell vinned, hogy elvegyem a kocsimat abból a lyukból, ahol tegnap este voltál." Megfordult, hogy a nagyon rózsaszín szoba másik végében levő kis szekrényt átkutassa és egy percig gyönyörködtem a kilátásban. Karcsú volt, sima körvonalak és színekkel dekorált bőr. Valamiféle ázsiai hatású tűz-és-víz tetoválás volt az egyik combján, amely majdnem a térdéig táncolt le, azok a virágok a bordáján, azokkal a bőre alá elhelyezett ékszerekkel az oldalán, és az a kar, amely a létező összes virágot tartalmazta. Apró volt, de nagy beütéssel. Ki tudta, hogy a fém egy olyan helyen, ahova sohasem gondoltam volna, hogy egy lány rakatott volna, ilyen dögös lett volna, ilyen hihetetlen vágyfokozó. Minden ezzel a lánnyal kapcsolatban egy meglepetés volt. "Ö... nem mintha nem lennék hálás érte, de pontosan hogy jutottam ide?" Az ágyban veled részt nem említettem. Felvett egy rövid hálóinget, amelyet apró, ezüst csillagok borítottak és selymesnek és fényesnek tűnt. A válla felett rám pillantott és átfuttatta a kezeit rövid haján. Átnyúltam az ágy másik oldalán és elkezdtem felvenni a nadrágomat, de kellett egy perc, mert a fejem a szívverésemmel egy ütemben kezdett el lüktetni. "A csapos felhívta a szalont, Rule-t keresve, de ő már elment. A háztulajdonosi gondokat intézte és Nash nem volt a lakáson. Nem voltál olyan állapotban, hogy egyedül legyél, így ide hoztalak."

Nem csak dögös volt, de mindaz a pimaszság alatt, egy igazán nagy szív volt. Egy jó napon is kezelhetetlen voltam, és tudván, hogy merre jártam előző nap mielőtt a pia elárasztotta a rendszerem, elég bátor volt ahhoz, hogy megpróbálja mindezt egyedül elintézni. A legtöbb ember nem tette volna meg ezt egy tényleges idegenért. Megdörzsöltem kemény kezem a szuperrövid hajamon; eddig ez nem is volt annyira kínos, de most inkább személyesnek tűnt. Nem mondott semmi mást, csak eltűnt a fürdőszobába, és hallottam amikor megeresztette a vizet a zuhanyhoz. A pólómat egy rakáson találtam a csizmáimmal együtt és felöltöztem. Olyan szagom volt, mint a szex és az egy napos pia. Pontosan olyan szagom volt, mint régebben Rule-nak. A csökönyös gondolat az öcsémről arra késztetett, hogy hanyagul a telefonom és a kulcsaim után kutassak. Jobb utasításokkal kellett volna ellátnom Brite-ot előző este, mielőtt még megtankoltam volna magam. Nem minta úgy tűnt volna, hogy Cora sietett azzal, hogy kioktasson, de minden jel arra mutatott, hogy a helyzet egy szempillantás alatt hirtelen kanyart vehetett volna, és nem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy valamit elfelejtettem. Nem tudván, hogy mit kezdhettem volna magammal a felháborítóan lányos szobában, eldöntöttem, hogy összeszedem a bátorságom és keresek egy pohár vizet és talán némi fájdalomcsillapítót a fejemnek. A ház kicsi volt és cuki. Cora eklektikus stílusa mindenhol megmutatkozott. A kanapé lila volt, a szőnyegek pettyessek, és arra a következtetésre jutottam, hogy az óriási síkképernyős televízió és a játékkonzol bizonyára Jet-hez tartozhatott, mert azok voltak az egyedüli olyan dolgok, amelyek nem voltak színbe mártva a nappaliban. A konyhát a ház végében találtam és belülről összerándultam amikor észrevettem, hogy nem üres. Asa a kisasztalnál volt, egy csésze kávét iszogatott és látszólag figyelembe sem vette a testvérét, aki vallatta őt valamiről. Mindkét pár borostyánszínű szem kikerekedett amikor beléptem a szobába. Asa megemelte egyik szemöldökét, Ayden pedig úgy pislogott, mintha nem tudta volna ki voltam. Éreztem amint a feszélyezettség a nyakam köré mászott, és megköszörültem a torkom. Azt kívántam bár emlékeznék, legalább valamire, hogy mit tettem múlt éjjel. "Ö, hé." Nagylelkűen elfogadtam a kávét, amit Asa nyújtott felém és csípőmmel a pultnak támaszkodtam amíg ők folytatták a bámulásomat.

"A te furgonod áll odakint?" Tetszett Ayden hangja. Meg volt hintve a Déllel és puha és selymes volt. Tetszettek azok a hosszú lábai is a melegítőjében, de Jet olyan volt nekem, mint egy testvér, így semmi esély nem volt rá, hogy azt valaha hangosan beismerjem. "Ja. Kellett egy kijelölt ittas vezető és Cora úgy döntött ő lesz az." "Itt töltötted az éjszakát?" Nem szerettem az erőszakos vallatást, ahhoz voltam szokva, hogy a másik felén álltam. "Ja, nos, az ágyán ütöttem ki magam, szóval nem igazán volt más választás." Láttam Asa-t amint feldolgozza azt, hogy Cora sem a kanapén, sem máshol nem volt ma reggel. "Érdekes." Asa csak kuncogott és nem mondott semmit, amiért örök hálámmal tartoztam neki. Volt valami abban, ahogy rádnézett, ahogy felmért, ami nyugtalanító és zavaró volt. "Mi érdekes?" Cora lépett be a szobába, tisztán és friss illatúan. Próbáltam nem észrevenni azt, hogy a borostámtól kiütéses lett az álla és torka. Ayden pofát vágott és odanyújtott neki egy banánt. "Az, hogy neked kellett gondoznod az állítólag felelősségteljes Archer-t az éjjel." Cora összeráncolta a szemöldökét és elhaladt mellettem, a nappali felé. Széles derekú fekete sort volt rajta és egy fekete – fehér csíkos top, amelynek hiányzott a hátának legnagyobb része. Az egyetlen dolog, ami összetartotta, az egy óriási masni volt hátul; a bordáján levő tetoválás, az összes csillogó ékszerrel, teljesen látható volt. "Mindenkinek van rossz napja. El kell hoznom a kocsimat, kész vagy?" Bólintottam és visszaadtam a csészét Asa-nak. Kisebbet bólintottunk egymásnak, mintha megértette volna azt, hogy ez lehetett volna a legkínosabb dolog a világon, és rávigyorogtam egy kicsit Ayden-re. Felemelte rám a szemöldökét és elfoglalta a helyem a pultnál. Tudtam, hogy amint leléptünk volna, ők darabokra szedték volna azt, mit is jelentett valójában az, hogy itt töltöttem az éjszakát. Észrevettem, hogy Cora úgy tűnt lassabban haladt, mint a szokásos hiperkinetikus módján. Meg akartam kérdezni, hogy fájdalmat okoztam-e neki, annyira kisebb volt, mint a lányok, akikkel általában ágyba bújtam, de úgy tűnt ugyanazon az oldalon voltunk, hogy a tettett senkiföldjén hagyjuk és nem

akartam felkavarni a vizet. Kihalászta a kulcsaimat a táskájából és odahajította hozzám. "A tárcád és a telefonod a kesztyűtartóban hagytam." "Tettem, vagy mondtam valamit, amit nem kellett volna tegnap este?" Tudnom kellett, hogy tartoztam-e neki bocsánatkéréssel bármiért... nos, bármiért amellett, hogy úgy faltam fel, mintha az utolsó vacsorám lett volna. "Nem. Csak szomorú voltál, igazán szomorú." Nem tudtam, hogy az azt jelentette, hogy szomorúan éreztem magam, vagy hogy olyan értelemben voltam szomorú, hogy sajnált. Semmiféleképp sem nézhettem volna ismét a szemébe, ha csak szánalomból dugott velem. Túl jó volt, túl heves, és ha csak sajnált, sohasem tudnék férfiként nézni magamra a tükörben. "Felhívtak a sivatagból tegnap. Rossz volt." Behajtottam a forgalomba és a Broadway felé vettem az irányt. Meg kellett tudnom, hogy hülyét csináltam-e magamból Brite és a banda előtt. "Így mondtad. Azt is megemlítetted, hogy az, hogy itthon vagy, valahogy felelőssé tesz azért, ami történt, ami remélem tudod, hogy őrültség. Az embereknek, akiknek az a foglalkozásuk, hogy háborúzzanak, nagy esélyük van arra, hogy sérülten, vagy holtan végzik, neked tudnod kéne. Az, hogy itt, vagy ott vagy, nem változtat a helyzeten." Felsóhajtottam és kezeimmel megszorítottam a kormányt. "Nem számít. Amikor be voltam sorozva, az öcsém meghalt, amikor itt vagyok, emberek halnak meg az egységemből. Egyszerűen nem tudok elszökni tőle és valahogy mégis, minden alkalommal elsuhanok a halál ajtaja mellett." Rámnézett azokkal a furcsa szemekkel, együttérzéssel a kékben, megrovással és figyelmeztetéssel a kávészínűben. "Ez túl sok egy embernek, hogy folyton teherként cipelje magával, Rome. Nem felelhetsz mindenkiért, vagy érezheted magad bűnösnek azért, mert egy vagy a szerencsések közül." "Mint te?" Oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézzek. "Folyton futsz segíteni a srácoknak, Shaw-nak és Ayden-nek, és most nekem. Annyira akarsz megmenteni mindenkit, mint én." Nem akartam piszkálni a bűnös részét az állításának. "Ja, azt teszem, azzal a különbséggel, hogy amikor a saját döntésük miatt szenvednek, nem vállalom értük a felelősséget. Amikor Rule idiótán viselkedett

és elsétált Shaw-tól, az nem az én hibám volt. Amikor Ayden úgy tett, mintha élni tudna Jet nélkül, annak semmi köze nem volt hozzám. Én csak ott vagyok, hogy szeressem őket közben és összeszedjem a darabokat utána. Te azt hiszed, hogy közvetlenül hatsz a rossz dolgokra és ez egyszerűen hülyeség." Részben igaza volt, így nem válaszoltam és így az út többi részét csendben töltöttük el. Felkapcsoltam a rádiót és engedtem a régi Pink Floyd-nak, hogy elárassza a fülkét. Amikor a bárhoz értünk és beparkoltam hátul, rámutatott egy nevetséges Mini Cooper-re, amely fényes, neonzöldre volt festve. Persze hogy azt vezette. Be sem fértem volna abba a dologba. Beparkoltam mellé és leállítottam a motort. Áthajoltam az ülésen és kihalásztam a cuccaimat a kesztyűtartóból. Nem hagytam figyelmen kívül azt, hogy hogyan vett levegőt amikor a karom hozzáért a mellkasához. Teljes némaságban bámultuk egymást egy teljes percig, mielőtt az ajtókilincsért nyúlt volna. Nem engedhettem el anélkül, hogy megemlítettem volna a reggeli történteket, nem mintha tudtam volna mit mondhattam volna. "Ami a ma reggelt illeti..." Felemelte egyik kezét mielőtt elkezdhettem volna. "Csak ne." Megrázta a fejét. "Az volt, ami volt és maradjunk annyiban. Nevetségesen dögös vagy, de nem akarok örökké egyedül lenni és az a fickó, akire várok, nem jön ezekkel a kérdésekkel és belső kavarodással, ami úgy tűnik élve emészt fel téged. Valaki olyat akarok, aki szilárd, olyat, aki készen áll hosszú távra megállapodni, és olyat, aki mindenével van velem. Te közel sem állsz ahhoz, hogy mindeneddel legyél önmagaddal, nem hogy valaki mással. Megértem, hogy egy nagyon kemény időszakon vagy túl, több, mint eleget láttál a rettenetes dolgokból, de nekem egy olyan fickóra van szükségem, aki úgy éli az életét, mintha a holnap számítana, nem mintha egy átok lenne. Sajnálom, Rome. Az én tökéletes fickóm már egy darabban kell hogy jöjjön és elég jónak kell lennie, hogy ne nekem kelljen összeraknom. A nehezebb módon tanultam meg a leckét." Felvakkantottam egy nevetést és hátradőltem az ülésben. Összezavardottan nézett rám és felé bólintottam. "Igazad van. Én törött vagyok. Az idő felében nem tudom, hogy a dolgok a fejemben valódiak-e, vagy egy emlék emlékei. Csak nem gondoltam, hogy ennyire nyilvánvaló." Meg sem akartam érinteni a "nevetésgesen dögös"

megjegyzést. Igaza volt, milliónyi apró darabban voltam, és valószínűleg nem csak egy kerekem hiányzott. Megrázta a fejét és kinyitotta az ajtót. "Nem így értettem. Nem vagy boldog, és meg sem próbálsz az lenni. Jézusom, Rome, több katona van ebben az államban, mint normális ember. Menj, kérj segítséget, keress valakit, akivel tudsz beszélni. Engedd meg, hogy egyszer téged mentsen meg valaki. Tudom, hogy az öcséd és a többiek, akik szeretnek, értékelnék." És akkor csak úgy elment, mintha nem fordította volna feje tetejére a világomat. Mintha nem vele szexeltem volna a legjobbat, amire életemben emlékeztem. Mintha nem szedte volna szét az összes részemet és darabkáimat és hagyta volna ott őket lecsupaszítva és meztelenül, hogy az egész világ láthassa. Csak még jobban megfájdult a fejem. A telefon, amely a kezemben volt, egy SMS-sel vibrált és összerezzentem, amikor észrevettem, hogy nem kevesebb, mint tíz nem fogadott hívásom volt. Mindenki érdeklődött irántam, megbizonyosodva arról, hogy nem ittam halálra magam, és a szüleim azért hívtak, hogy megtudják elmegyek-e a villásreggelire. A válaszom arra az átkozottul nem volt, az ok komplikáltabb, de az üzenet Shaw-tól volt és nem akartam seggfej lenni és figyelmen kívül hagyni. Kihagytam a családi villásreggelit. Nem akarsz bekapni valamit? Ehetnék. Rule a vízmelegítővel babrál. Nem egy Bob Vila. Csak te és én? Azóta nem voltam egyedül Shaw-val, amióta nem csak azzal robbantott, hogy ő és Rule egy pár, de azzal is, hogy Remy meleg volt. Úgy szerettem, mintha a húgom lett volna, szerettem azt, hogy mennyire jó volt a bátyámnak, de még mindig gondjaim voltak azzal, hogy ilyen sokáig hazudott nekünk. Akárhogy is, megígértem Rule-nak, hogy lezárom az ügyet, szóval azt is tettem volna, és egy zsírban tocsogó burrito csodásan hangzott. Rendben. A Denver Büfé? Undorító. Nem, ha büfés kaját akarsz, akkor menjünk a Steuben's-be.

Oké. A felsővárosban van, a 17.-en. Hamarosan találkozunk. Vasedzett gyomrom volt és a Denver Büfével is megelégeltem volna. A hadseregnél a kaja hosszú utat tett meg az évek során, de még mindig nem volt nagyszerű, bár amíg meleg volt, meg tudtam enni. A felsőváros amúgy sem volt szörnyen messze attól, ahol a viktoriánus és a tetováló szalon volt, így volt időm hazaugrani és átöltözni mielőtt találkoztam volna vele. Nash jött kifele miközben én futottam be, és aggódó pillantást vetett rám, útközben a Charger felé. "Jól vagy? Nem voltál itt ma reggel." "Kemény éjszakám volt. Minden rendben." Sietős dolga lehetett, mert nem állt meg ahhoz, hogy kihallgasson. Kételkedtem abban, hogy Cora szerette volna beavatni a srácokat a mocskos részletekbe, így jó volt az, hogy nem kellett fecsegnem vele. Gyorsan lezuhanyoztam és úgy döntöttem nem zavartatom magam azzal, hogy borotvával átfussak az arcomon. Pokolian éreztem magam, úgyhogy akár úgy is nézhettem volna ki. Felvettem egy nadrágot és egy tiszta pólót. Felcsaptam a napszemüvegemet a komolyan vérben forgó szemeimre és az étteremhez hajtottam. A puccos Porsche sportkocsija már a parkolóban állt és valójában egy kicsit ideges voltam, hogy egyedül találkozom vele. Édes lány volt. Egyetlen rosszindulatú vagy gonosz csontja sem volt az apró testében. Hatalmas szív és feltétel nélküli szeretet volt, ami miatt képes volt az idióta öcsémet a legtöbb esetben jó viselkedés felé terelni. Volt valami azokban az ártatlan zöld szemekben, amitől a hőse akartál lenni, amitől a legjobb "te" akartá lenni körülötte, amitől az összes neheztelést és haragot iránta nehéz volt lenyelni. A szőke fejét könnyen ki lehetett venni a tömegből és az, hogy ugyanannyira kényelmetlenül érintette a találkozás, mint engem, a csinos arcára volt írva.

Halványan elmosolyodott miközben becsusszantam a szeparéba vele szemben, és láttam az aggodalmat átsuhanni a szemein amikor levettem a szemüvegem és kávét rendeltem a csellengő pincérnőtől. "Szörnyen festesz." "Szörnyen is érzem magam." Az ezüst készlettel babrált és láttam, hogy mondani akart valamit, de visszatartotta. "Mi az, Shaw? Csak mond ki." Beharapta az alsó ajkát és felhúzta rám az orrát. "Rule aggódik érted." Felé kuncogtam és bólintottam a pincérnőnek amikor az lerakta elém a kávét. "Ó, hogy fordult a kocka. Életem legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy miatta aggódtam." Igaz volt. Nem tudom honnan jött a mindent felemésztő akarat, hogy az öcsém védelmezője legyek, de az annyira a részem volt, mint a kötelességérzet és a becsületesség. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám. "Túlzott ivászat, furcsa viselkedés, nem beszélsz Margot-val és Dale-lel, és ellöksz mindenkit, aki törődik veled: mintha akaratosan próbálnád olyan nehézzé tenni a hazatértedet, amennyira csak lehet. Mindannyian szeretünk, Rome. Igen, mindannyian ahhoz voltunk szokva, hogy akkor szerettünk, amikor könnyű volt és nem igényelt erőfeszítést, de megtanulhatunk szeretni más módon, most hogy nehéz, ha adsz rá esélyt." Megköszörültem a torkom és megvártam hogy a csellengő pincérnő felvegye a rendelésünket, mielőtt válaszoltam volna. "Nézd, próbálok beilleszkedni az életembe úgy, ahogy most van. Volt némi botlásom itt – ott, de megoldom. Sajnálom, hogy olyan pöcs voltam veled. Nehéz úgy rád nézni, hogy ne Remy-t és a hazugságait lássam, nehéz téged és Rule-t egy egységként látni. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy kívülállóként nézzem a saját családomat." Úgy sziszegett, mintha megütöttem volna. Láttam a fájdalmat átsuhanni jádezöld pillantásán és úgy éreztem magam, mint a legaljasabb ember. "Nem az én titkom volt, hogy elmondjam. Remy úgy élte az életét, ahogy akarta, a saját feltételei szerint. Nem értettem egyet vele, a titkokkal és a osongatásokkal, de nem volt helyem beleavatkozni. Boldog volt, szerelmes, és nem akarta, hogy te és Rule közbelépjetek, még ha jószándékkal is tettétek volna. Ami pedig a Rule-lal való együttlétemet illeti..." Találkozott a tekintete az

enyémmel, szemtől – szembe és rendíthetetlenül. "Mindig is szerettem és te is tudtad. Megérdemeltem őt, Rome. Megérdemeltem, hogy boldog legyek vele és hogy boldoggá tegyem őt. Nem fogok elnézést kérni érte, soha. Sajnálom, hogy nehéz a változás a számodra." A pincérnő azt a percet választotta arra, hogy lerakja a tényérokat az asztalra. Hosszú csendben bámultuk egymást, amíg a lüktető fejem és üres gyomrom már nem bírta tovább. "Csak próbálok rájönni, kicsi lány. Mindenki engedte Rule-nak, hogy zűrzavaros úton jusson el valami nagyszerűhöz, én miért nem késhetek egy kicsit?" Végre rámvigyorgott, amitől az egész arca felvidult. Tényleg szerettem ezt a lányt, és hiányzott az életemből. "A késést el tudom fogadni. A teljes lefagyásból, dühös óriásból, ami az utóbbi időben voltál, elegem van." "Kedvetlen Kapitány." Felnevetett és kérdően rámnézett. "Cora 'Kedvetlen Kapitánynak' nevez." "Hajlamos arra, hogy annak nevezzen, aminek lát. Szeretem ezt benne." Megkapartam a borostát az államon és próbáltam közömbös maradni. "Úgy tűnik tele van meglepetésekkel." Felemelte a villáját és rám mutatott vele. "Honnét tudod? Mikor lógtál te vele?" Ez nem egy olyan kérdés volt, amit meg szerettem volna közelíteni, így hát úgy döntöttem, hogy témát váltok. "Az öregek felháborodtak, hogy lemondtad a Szórakoztató Vasárnapot?" Meglepve pislogott rám. "Kicsit. Nem annyira különös. Rule és anyukád még mindig nehezen jönnek ki egymással és néha egyszerűen nincs kedve menni. Mindketten próbálkoznak és azt hiszem ez a legtöbb, amit kérhetsz, de nehéz. Hiányzol nekik. Folyton rólad kérdezősködnek. Mindenki annyira boldog, hogy egy darabban hazajöttél." Ez sem egy olyan beszélgetés volt, amit folytatni akartam, de kevésbé tűnt kínzónak, mint az, hogy a Cora-val töltött reggelemről meséljek, vagy hogy mennyire jól ismertem vagy nem ismertem a szőke apróságot. "Testileg egy darabban jöttem vissza, nem vagyok biztos benne, hogy ugyanez elmondható a fejemre is."

Aggódóan ráncolta a szemöldökét miközben eltoltam a már üres tányéromat és felvettem a kávémat. "Hogy érted?" Visszapotyantam a szeparéban és megforgattam az ujjam a halántékom mellett, mintha őrült lennék. "Az agyam rozoga. Olyan dolgokat látok, amelyek nincsenek ott, nem alszom valami jól, és úgy érzem, hogy az emberek meghalnak körülöttem és én nem tehetek ellene semmit. Nem tudom mit kezdjek magammal most, hogy már nem a seregben vagyok, és ettől megbolondulok. Már nem igazán ismerek magamra." Valamiféle hangot hallatott a torkából és átnyúlt az asztalon, hogy a sokkal kisebb kezét az enyémre tegye, ott ahol azt önkénytelenül ökölbe szorítottam. Újra és újra elmondhattam volna, hogy dühös voltam a szüleimre, mert hazudtak, amiért nyomorulttá tették Rule életét, de az igazság az volt, hogy nem tudtam volna elviselni azt, hogy úgy nézzenek rám, mintha már nem tudták volna ki voltam. Olyan messze voltam már a fiútól, a katonától, akit akkor láttak, amikor utoljára itthon voltam, hogy nem tudtam mit tett volna velem az, ha úgy néztek volna rám, mint egy idegenre. "Rome." Shaw hangja gyengéd volt és nem tudtam a szemébe nézni. Ha sajnálat, esetleg szomorúság fénylett volna belőlük miattam, az egyszerűen megölt volna. Annyira hozzá voltam szokva ahhoz, hogy megvédjem őt, hogy tanácsot és vígaszt nyújtsak neki, hogy a gondolat, hogy most ő kellett hogy ezt tegye értem, beágyazódott a bőröm alá, mint egy jeges szilánk. "Egyenesen rád nézek és azt a férfit látom, aki mindig csodálatos testvér volt, bámulatos fiú, és a legerősebb, az önmagával legjobban tisztában levő személy, akit valaha ismertem. Csodálatos vagy, és talán most küszködsz, de komolyan Rome, egész életedben erősnek kellett lenned, el kellett tűrnöd mindenki szarságait, rendben van, ha félreteszed ezt egy percre és engeded, hogy mi hordjuk a terhet." Visszanéztem rá és le kellett nyelnem egy érzelmekkel teli gombócot, ami a torkomban keletkezett. Nem tudtam válaszolni neki, így csak megszorítottam egy kicsit az ujjait, tudatva vele, hogy az érzés jól esett. Az öcsém pokolian szerencsés fickó volt, hogy egy ilyen csodálatos lány odáig volt érte. Azt hittem leakadtam a horogról amikor elővettem a tárcám, hogy kifizessem a számlát, de könnyű volt megfeledkezni arról, hogy Shaw esze pengeéles volt és ritkán felejtett el bármit is.

"Szóval mit értettél az előbb az alatt, hogy Cora tele volt meglepetéssel? Nem gondoltam, hogy ennyire jól ismeritek egymást." Fel akartam nyögni. "Semmit. Nem értettem semmit az alatt. Aranyos és azt mond, amit akar, egyszerűen csak meglepő, ennyi az egész." Felívelt egyik szemöldöke. "Tudod, hogy elég közel állunk egymáshoz, ugye? És ha valamit nem mond el nekem, majd Ayden elmondja." A fenébe, elfelejtettem, hogy a lányok mennyire pletykásak és mennyire beleütik az orrukat egymás dolgába. "Tegnap este leittam magam a sárgaföldig." "Nyilvánvalóan." A száraz hangneme előcsalt belőlem egy nevetést. "Odaadtam a csaposnak a telefonomat, hogy felhívja Rule-t, hogy eljöjjön értem, de a szalont hívta és Cora jelentkezett. Mivel Rule a vízmelegítővel volt elfoglalva és Nash nem volt otthon, ő jött el értem. Megbizonyosodott róla, hogy ne öljem meg magam, vagy valaki mást. Csak meglepődtem, hogy eléggé törődött azzal, hogy megtegye, mert nem hiszem hogy a kedvenc személyei közé tartoznék." Shaw komolyan felmért egy percig. Keményen kellett küzdenem az ellen, hogy ne fészkelődjek, mint egy bűnös kisgyerek. "Több van benne, mint amennyit mutat." Pokolba is, igen volt, de nem akartam beszélni róla. "Régebben el volt jegyezve. A fickó összetörte a szívét és most ezekkel a téveszmékkel él, hogy megismerjen egy tökéletes fickót és hogy boldogan éljenek, amíg meg nem. Mindannyiunk életébe beleüti az orrát, tanácsokat osztogat, de sohasem hallgat egyikünkre sem, amikor azt mondjuk neki, hogy valami olyat akar elérni, ami nem létezik. Szívás, mert többször van igaza, mint nem és az elejétől kezdve hallgatnunk kellett volna rá, így nem csoda, hogy ránk sem hederít. Őszintén, szerintem retteg attól, hogy valakit elég közel engessen ahhoz, hogy ismét összetörhesse a szívét." Megvontam a vállam és kicsúsztam a szeparéból. "Semmi rossz nincs abba, ha a csillagokat akarja elérni." "De van, amikor az elérhető dolog csak itt, a földi szinten van. Mindenemmel szeretem Rule-t, de távol áll a tökéletestől. A kapcsolatok nem szabásminta alapján készülnek és az embereknek megvannak a saját hibái. Az körül kell dolgoznod és szeretned kell a másik személyt. A hibáink tesznek minket egyedivé, és míg Rule lehet nem tökéletes, nekem teljesen tökéletes."

A nyaka köré fontam egyik karomat és gyors ölelésbe vontam, amitől felsivított. Valami meleg és ismerős telepedett a mellkasomra, amikor éreztem a kezeit körém fonódni egy ölelésbe. Hiányzott ez, és ez a saját hülye hibám volt. "Hiányoztál, kicsi lány." Éreztem amint kilélegzett a mellkasomra és az ölelése egy kicsit szorosabbá vált. "Te is hiányoztál nekem, Rome. Annyira örülök, hogy visszajöttél." Nem tértem száz százalékig vissza, de valamilyen oknál fogva a szemeim nyitottabbnak tűntek, és tisztán láttam azt, hogy mi hiányzott az utóbbi időben. Shaw-nak igaza volt. Mindig is elég szilárdan álló fickó voltam, egy megbízhatú fiú, egy állhatos báty. Még mindig megvolt bennem mindaz, de most olyan dolgok voltak bennem, amelyek nem voltak olyan szépek, amelyeket nehezebb volt elfogadni. Akárhogy is, az életemben levő emberek, akik szerettek, akkor is szerettek volna, ha más módot kellett volna találniuk rá, és ettől egy szerencsés fickó voltam. Abba kellett hagynom azt, hogy ezeket a dolgokat magától értetődőnek vegyem, mint ahogy azt Cora mondta, abba kellett hagynom bűnösnek érezni magam azért, mert egy voltam a szerencsések közül.

Hetedik fejezet Már elmúlt egy hét amióta kiengedtem a bennem

levő szajhát. Egy tartós hét, amióta egyszer sem gondoltam Jimmy-re és a közelgő esküvőre, nem beszélve a Facebook követésről. Ugyanakkor egy hete volt már, hogy tojáshéjon lépkedtem, arra várva, hogy a Rettenetes Hármas belémkössön, hogy kiszedjék belőlem a nagytesó éjjeli látogatásának a részleteit, de ez nem történt meg. Úgy tűnt, hogy a gondolat, hogy Rome és én lehettünk volna mások is, mint halálos ellenségek, nevetségesnek tűnt, és Ayden kihallgatását és Shaw kíváncsi nézéseit kivéve, egyáltalán nem volt nagy dolog. Most, ha tudták volna, hogy a részeg gyerekvigyázás helyett valami teljesen mást engedtem meg, az már más történet lett volna. Szívás volt, mert nem tudtam kiverni a fejemből azt a valamit, bármit is csináltam. Rome beugrott egyszer a szalonba, hogy beadja Nash telefonját, mert ő otthon hagyta, és még egy alkalommal, hogy megkérdezze Rule-t, hogy segítette volna neki felszedni a padlót abban a bárban, ahol úgy tűnt sok időt töltött. Mindkét alkalommal fájdalmasan udvarias volt és teljesen normális. Semmi jele nem volt bármi illetlennek, vagy akár flörtölésnek. Úgy viselkedett, mintha sohasem lettünk volna meztelenül együtt, nem is beszélve arról, hogy kikeféltük egymás agyát, és ez a végtelenségig bosszantott. Főként, mert akárhányszor találkoztam vele, mindig eszembe jutott, hogy mennyire rendkívül dögös. Nem volt igazságos. Persze én voltam az, aki tagadta, hogy az nem jelentett mást, mint megvakarni egy viszkető helyet, de rossz módon piszkált az, hogy ő annyira fásultnak és érzeketlennek tűnt tőle. Úgy válaszoltam vissza, hogy csak még inkább voltam felelőtlen és szarkasztikus, mint általában. Úgy tűnt egy kicsit sem zavarta. A Cerberus-ban voltam egy kifejezetten hosszú nap után a szalonban, iszogattam mindenkivel és Jet bandájának a fellépésére vártam. Tipikus szombat este volt, kivéve hogy a barátaimmal való szórakozás helyett azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáltam nem nézni Rome-ot és a bőrbe bújtatott csajt, aki az asztalánál gyakorlatilag szexelt vele a ruháin keresztül. Tudtam, hogy nem kellett volna zavarnia, nem is igazán voltunk barátok, de minden csepp önuralmamra szükségem volt, amiből nem éppen volt sok, hogy ne csak a

kiabálástól tartson vissza, de attól is, hogy ne öljem meg a csajt a saját ragadós nyakláncával. Elismerem, Rome úgy tűnt, mintha nem igazán érdekelte volna a lány, de pokoli biztosan nem is tolta el őt magától. Rájuk akartam önteni az előttem levő korsó sört. "Mizujs, méregzsák?" Rowdy vidám hangja áttört a sötét merengésemen és elszakítottam a pillantásomat Rome-ról, hogy rá tudjak nézni. Jet elrángatta Ayden-t a színpad mögé, valami olyasmit mondva, hogy látni kellett neki az ottani fürdőszobát is; Shaw és Rule mély beszélgetést folytattak Nash-sel Phil-ről, senki sem látta vagy hallotta a szalon tulajdonosát több, mint egy hete és mindenki aggódott. Rome el volt foglalva a Macskanővel, így magunkra maradtunk Rowdy-val az asztalnál. Sokkal rosszabb ivópajtások is voltak, de abban a percben nem volt szükségem arra, hogy azok a figyelmes, tengerkék szemek szétszedjenek. "Nem vagyok mérges, csak fáradt. Hosszú nap volt." Megemelte szőke szemöldökét és felvette a Coors Light-tal teli korsóját. "Egész héten furcsa vagy. Csendes. Ez nem normális." Csak vállat vontam és reméltem, hogy a csendtől ejti majd a témát, de akkor a lány Rome mellett hátradobta a fejét és olyan hangosan felnevetett, hogy meg kellett harapnom a nyelvem, hogy ne rendezzek jelenetet. "Semmi esélye annak, hogy valami ennyire vicceset mondott. Azt sem hiszem, hogy van humorérzéke." Tisztában voltam vele, hogy a megjegyzésem rosszindulatúnak és gonosznak tűnt, de nem úgy tűnt, mintha tehettem volna valamit ellene. Rowdy kinyújtotta egyik kezét a székem támláján és a tarkóm köré fonta az ujjait. Felsóhajtottam egy kicsit amikor elkezdte kidörzsölni az izmokban levő feszültséget. "El akarod mondani, hogy mi folyik itt, vagy azt szeretnéd, hogy levonjam a következtetéseket, amik általában igazak?" Összevontam a szemöldökömet és visszanéztem Rome-ra és a bőrbe bújt szukára. Nem tudtam visszatartani a apró vicsorgást, ami akkor keletkezett, amikor megláttam, hogy az ujjait a bőr öve alá akasztotta. "Lehetséges, úgy értem nagy rá az esély, hogy azt hiszem az Archer bátyó igazán jó pasi." Rowdy felnevetett. "Ne viccelj."

A könyökömmel oldalba vágtam és megforgattam a szemeimet. "Az is teljesen lehetséges, hogy az említett pasinak nehéz ellenállni, és talán, talán nem, engedtem elfajulni a dolgokat az ottalvós bulin." A gyengéd dörzsölés abbamaradt és egy mély füttyentést hallatott. Felnéztem rá és összeráncoltam a szemöldököm amikor láttam, hogy ő is ugyanígy nézett vissza rám. "Mivan?" "Csak meglepő és kissé zavaros." "Miért? Ti mindig ezt csináljátok." "Nem olyasvalakivel, aki valamelyikünk rokona. Szeretjük megúszni a dolgot." Ismét belekönyököltem a bordáiba. "Disznó." "Ha csak egy alkalmi dolog volt, akkor miért nézel gyilkos tekintettel a barnára, aki rajta lóg?" Nagyot sóhajtottam. "Nem tudom." És tényleg nem tudtam. Rome nem volt a napirendemen, nem az volt, akit kerestem, de nem tudtam nem rá gondolni és az összes tökéletlenségére. Az nem volt jó. A kezemre helyeztem az állam és Rowdy-ra néztem. "Nem érzed magad magányosan? Rule Shaw-val van, Jet elment és megházasodott, az Isten szerelmére. Nem nézel körbe és elgondolkosz, hogy mikor jössz te? Elég jól ismerlek, hogy tudjam, a végeláthatatlan lányok, az egyéjszakás kalandok, azok, amik. Élhetsz nélküle, de ha az igazi képbe kerülne, nem tudnál elszakadni tőle." Humor nélkül nevetett és hátradőlt a székében. Amikor a pincérnő elhaladt mellettünk, rendelt nekünk egy kör Jäger-t. "Az igazi már nagyon rég képbe került, csak én nem voltam az igazi számára, szóval most ez van és csak elütöm az időt." Meglepetten pislogtam rá. Sohasem beszélt igazán a múltjáról. Tudtam, hogy a texas-i rendszerben nőtt fel, hogy focizott, és hogy váratlanul hagyta ott a játékot és az egyetemet, és eldöntötte, hogy inkább tetovál, de igazából ez volt minden. "Szóval nem hiszed, hogy van valaki más ezek után? Úgy fogod leélni az életed, hogy lánytól lányhoz mész és egyedül leszel?" Ez arra késztetett, hogy Jimmy-re gondoljak, az életre, amit szerintem most élnem kellett volna. Mindent befektettem a kapcsolatunkba, azt hittem ő

volt a mindenem, és most már nem voltam olyan biztos benne. Semmi sem állított úgy a fejem tetejére, mint a fájdalom és szenvedély, ami Rome fényes kék szemeiben égett. Nem olyan személy voltam, akire sokminden hatással volt, de ő hatással volt rám, kétségtelenül. Habár nagyjából annyira volt állandó és biztonságos, mint egy trópusi vihar, és ettől veszélyesebbnek tűnt, mint amit a megfelelőnek gondoltam magamnak. "Most minden csak a jó időtöltésről szól és végül jön majd valaki, és én leszek az ő igazija, és ha szerencsés vagyok, akkor kedvelni fogom őt eléggé ahhoz, hogy működjön a dolog. Nem hiszem, hogy az az idióta, akit New Yorkban hagytál valaha is a te igazid volt, Csing. Szerintem fiatal voltál és belefáradtál abba, hogy az apád ide – oda lökdössön, így megragadtál az első állandó dolognál, amit találhattál. Azt hitted Jimmy lesz majd a családod, az otthonod, és amikor ez nem így történt, elveszetten és ijedten végezted. Szerintem tudni fogod amikor eljön a nagy Ő, mert tökéletes vagy sem, felforgatja majd az életed és talán végre befogja a szádat és már nem lesz időd félni többé." Nem válaszoltam amikor a tekintete Rome-ra irányult. A fenébe. Legurítottam a rövidemet és rá grimaszoltam. "Szívás." "Csak ha szépen kérik." Osztoztunk a nevetésen és meglepetten felnéztem, amikor árnyék vetült az asztal sarkára. Utáltam, hogy annyira fel kellett emelnem a fejem, hogy felnézzek Rome-ra. A homlokán levő sebhely erősen megkönnyebbültnek tűnt a bár homályában. Egy izom rángatózott az arcán és az általában irizáló szemei felhősnek és sötétnek tűntek. "Megmondanád Rule-nak és Shaw-nak, hogy nekem elég volt? Lelépek." Mogorvának tűnt, és valami idegesítette. A bőr tapadócsigája sehol sem volt látható. "Az Enmity még nem is játszott." Fogalmam sem volt, hogy miért mondtam azt neki. Nyilvánvalóan a banda még nem lépett a színpadra. Csak furcsa voltam és veszekedős. Összehúzott szemmel nézett rám és kinyitotta a száját, majd becsukta, mintha át kellett volna gondolni a mondandóját. Kicsit megrázta a fejét, mintha rendbe rakta volna a gondolatait.

"Gyerekkora óta ismerem Jet-et. Ezerszer láttam már játszani. Erősen próbálok nem inni, és ha még egy percig itt maradok, akkor az nem lesz lehetséges." Csendben bámultuk egymást. Nem tudtam, hogy ezt úgy kellett-e volna felgognom, hogy azért nem kellett volna többett innia, hogy elkerülje az olyan hibák elkövetését, mint amit velem csinált, vagy hogy azért kellett abbahagynia az ivást, mert irányíthatatlanná vált és nem segített a dolgon. Rowdy rendelt még egy kör rövidet és láttam Rome állkapcsát megfeszülni. Nem voltam biztos benne, hogy mi történt, így alapértelmezetté tettem a szokásos, gördülékeny modoromat. "Kedvetlen Kapitány újra lecsap." Láttam a sötét szemöldökeit lejjebb ereszkedni és éreztem amint Rowdy megfeszült mellettem. Durva volt és felesleges, de mielőtt bocsánatot kérhettem volna, ráhelyezte a kezeit az asztalra és lehajolt, hogy szemtől – szemben legyünk. Egy vihar kavargott abban a kék pillantásban és nem hittem, hogy szerettem volna bármelyik részét is, vagy talán én akartam lenni az okozója és azért viselkedtem annyira szörnyen. "Elég biztos vagyok benne, hogy tudod számomra mit jelent a jó szórakozás. Boldogan emlékeztetlek, abban az esetben, ha elfelejtetted volna." A levegő megakadt a torkomban és láttam amint Rowdy kényelmetlenül megemelkedett mellettem. "Kössz, nem. Azt hiszem a Macskanő szeretne egy menetet." Gúnyosan elmosolyodott és elkezdett távolodni, a válla felett visszaszólva, "Tudnod kellene, hogy van elég, hogy jusson mindkettőtöknek, Fél-Pint." Beletelt egy percbe, hogy levegőhöz jussak miután elment. Nem tudtam rávenni magam, hogy megnézzem a barna vele, vagy nélküle távozott-e. Rowdy egy újabbat füttyentett. "Öregem, nem hittem volna, hogy eljön az a nap, amikor nem a tiéd lesz az utolsó szó. Teljesen elcseszett." Figyelmen kívül hagytam őt és felvettem a sörömet. Nem tehettem ezt Rome-mal. Nem rázhattam le, ők szintén az ő barátai és családja voltak. Nem viselkedhettem vele rosszindulatúan csak mert féltékeny és irígy voltam, mert tagadhatatlanul dögös volt. Fel kellett vennem a nagylány bugyimat és le kellett számolnom vele, beszélni vele, amit igazán nem akartam, hogy tisztázzuk a dolgokat. Nem tudtam pontosan mit tettem volna vele, de volt valami az

elcseszett együttléteink alatt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. De előtte meg akartam inni az összes Jäger-t Colorado-ban, és megpróbálni kizárni a képet arról a bőrbe bújt szukáról, amint épp ráhelyezi a mancsait. Ugyanakkor kitartóan el akartam kerülni Rowdy mindenttudó tekintetét, amelyeket felém irányított; vagy ez, vagy orrbavágtam volna. A következő reggel kissé durván éreztem magam, de teljesen elviselhető volt, főképp azért, mert csak egy cuki ruhát kellett felvennem, belekenni némi terméket a hajamba és felkenni egy kis szájfényt, és indulásra készen álltam. A rövid haj remek volt. A ruhám világos türkízkék volt, ugyanolyan színű, mint az egyik szemem, és egy nagy neon napraforgó volt a szegélyén. Sziporkázó volt és vidám, így arra gondoltam, hogy bármennyire is lett volna mogorva Rome, nem maradhatott volna túl dühös egy ilyen király nyári ruha jelenlétében. Ráadásul a lábaim is jól néztek ki tőle, és úgy tűnt, mintha valójában lennének melleim. Amikor leparkoltam a Viktroiánusnál, Nash jött le a lépcsőkön. Záróráig maradt ott velem és Rowdy-val, úgyhogy nagyjából olyan vadnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Egy baseball sapka volt mélyen lehúzva a homlokára és sötét napszemüveg takarta el a fél arcát. Megállt amikor meglátott és odasétált hozzám, hogy rádőljön a Cooper lökhárítójára. "Mit keresel itt?" Próbáltam nem fészkelődni és feljebb toltam a saját napszemüvegemet. "Beszélnem kell Rome-mal." Láttam a szemöldökét felbukkanni a keret mögül és a szája sarkát legörbülni. "Miért?" "Mert kell. Hagyd békén." "Mondtam, hogy rossz ötlet." "Ja, nos, ez az én rossz ötletem, szóval hátrálj vissza. Csak beszélnem kell vele. Hova mész ilyen korán?" "Megyek, beszélek anyámmal." Sokkosan pislogtam. Nem volt titok, hogy Nash kapcsolata az anyjával és a mostohaapjával nem volt rózsás. "Mi a fenéért akarod azt tenni?" "Mert van valami Phil-lel és segítség kell, hogy leszögezzem őt. Jobbra – balra elkerül, így anyám az utolsó esélyem." "Nem Phil volt az igazi apád testvére?"

Bólintott és megdörzsölte a tarkóját. Láttam, hogy a dolgoknak csupán az említésétől kényelmetlenül érezte magát. "Ja, de kicsi korom óta, úgy értem még mielőtt megértettem volna, hogy apám lelépett, Phil képtelen nemet mondani anyámnak. Ő azt mondja 'ugorj', ő pedig azt kérdezi, hogy melyik folyóba. Furcsa, de rájöttem, hogy ő az egyetlen esély arra, hogy válaszokat kapjak." Megpaskoltam a bicepszét és a lakás felé indultam, amelyen osztoztak. "Sok szerencsét hozzá, szórakoztatóan hangzik." "Nincs itt." Ráléptem az első lépcsőfokra és a vállam felett visszanéztem Nash-re. Kéretlen látomások jelentek meg a fejemben, amint a Macskanő kezei Rome gatyájában voltak. Nem tetszett az, ahogy a gyomrom felfordult tőlük. "Nem jött haza tegnap este?" Hallottam az elégedetlenséget a hangomban, és látszólag Nash sem tévesztette el, mert összeráncolta a szemöldökét. "Nem, itt volt, amikor hazaértem. Egyedül. Csak nem alszik olyan nagyszerűen, tudod? Nagyon, nagyon korán fent volt. Azt hiszem futni ment, vagy valami. Beengedjelek, hogy megvárhasd?" Bólintottam. Szükségem volt egy csésze kávéra és egy percre, hogy megformáljam a mondandómat, amit Rome-nak akartam mondani. "Remélem tudod mit csinálsz, Cora. Rome nem az a fajta fickó, akivel manipulálhatsz és akit a cuki kis ujjad köré csavarhatsz. Mi történt azzal, hogy vársz Mr. Tökélyre?" Otthon éreztem magam a kis konyhában és leraktam a napszemüvegemet a reggeliző pultra, amely elválasztotta a nagyon férfias nappalit a még férfiasabb konyhától. "Ne aggódj már ennyit, csak beszélni akarok a fickóval." Elindult vissza az ajtó felé, de a szavai velem maradtak miután becsukta maga mögött. "Általában a veled való beszélgetés juttatja a legnagyobb bajba az embereket." Értékeltem, hogy a srácok aggódtak értem. A múltam nem igazán volt jó a csalódással és a fiúkkal, és hosszú ideje dumáltam a tökéletes férfiról. Mindannyian tudták, hogy egy olyan fickó után kutattam, aki kőkeményen áll, aki nem hordoz magával egy csomó érzelmi csomagot, aki boldog volt és mindent beleadott az életbe. Tudták, hogy készen álltam egy olyan fickóra, aki

az örökkévalóságot ígérte volna nekem, és egy olyan jövőt, amely olyan fényes volt és csillogó, mint amilyen én szoktam lenni. A boldogan-amíg-meg-nem-et akartam, amit Rule adott Shaw-nak, és a megnyugvást, amit Jet nyújtott Aydennek. Egy társat akartam és valakit, aki készen állt végigmenni velem az elkötelezettség hosszú, kanyaros útján. Volt értelme annak, hogy mindannyian láthatták azt, hogy Rome majdnem a teljes ellentéte volt annak, amit körülírtam, így csak a még több felesleges szívfájdalomtól próbáltak megvédeni, mert mostanra nyilvánvaló volt, hogy elért hozzám. Csak nem tudtam, hogy a gondolat, amelybe ilyen hosszú ideig kapaszkodtam, lehetséges választás-e volt már. Valami történt köztünk – több, mint kémia, több, mint sóvárgó vágyakozás, és több, mint egy kis románc. Tudtam, hogy egy terv mikor kezdett el szétesni. Láttam az első tervemet a Jimmy-vel való életemről füstbe menni, és most láttam az ötletet Mr. Tökélyről, ez a képzeletbeli ideál, amelyet felépítettem a fejemben, amint remegni kezdett az erőtől, ami Rome Archer volt. Nem számított, hogy olyan elveszettnek tűnt, mint egy gyerek a sötétben, hogy a csomagjai nehezebbek voltak és nehezebben kezelhetőek, mint a legtöbb, vagy hogy nem is tudta látni a saját holnapját, nem beszélve a jövőről valaki mással. Nem voltam biztos abban, hogy készen álltam teljesen feladni az álmomat; már csak Rome állt az útjában annak, hogy rátehessem a kezeimet. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy valami történt közöttünk és ideje volt abbahagyni a rettegést és megtalálni a választ arra, hogy pontosan mi is volt az a valami. Hallottam a bejárati ajtót kinyílni és nehéz lépések indultak felém oda, ahol a konyhában álltam. Az edényeket öblítettem le a mosogatóban, főképp, mert kellett valami, amivel lefoglalhattam a kezeimet, de ugyanakkor azért, mert úgy tűnt már egy ideje ott álltak. Undorító. "Mit keresel itt?" A hangnem nem volt szép. Nem volt fogadtatás, sem flörtölés vagy piszkálódás, amit általában hozzám vágott. Úgy tűnt, mintha minden szónak ki kellett volna küzdenie magát valahonnan mélyen a mellkasából, és hogy keserű és éles ízük volt. Megtöröltem a kezem egy konyharuhában és megfordultam, hogy szembenézzek vele. Szent ég. Hogyan kellett volna egy értelmes, felnőtt beszélgetést levezetnem a fickóval, amikor csak egy fekete melegítő volt rajta és egy iPod tartó a bicepsze körül? A sötét haja csak még sötétebb volt a verejtéktől és az

összes izom és felület, amely a csodálatos testalkatát alkották, meztelenül domborultak ki, mivel nem viselt pólót, és nyilvánvalóan komoly futásban vett részt. Ez egyszerűen nem volt igazságos. "Mosogatok. Szívesen." Felmorgott és leszedte az iPod-ot. Elhaladt mellettem a hűtőhöz és kivett belőle egy üveg vizet. Próbáltam nem nyilvánvalóan nyáladzani amikor némi víz eltévesztette a száját és nedves nyomot hagyott a mellkasán. Ő csak nézett engem, majdnem semmilyen arckifejezéssel a jóképű, de nyilvánvalóan fáradt arcán. "Meg akartam csinálni, a délután folyamán. Le kell zuhanyoznom. Bűzlök." Megköszörültem a torkom és nekidőltem a mosogatónak. "Azt reméltem, hogy gyorsan beszélhetnénk pár szót." És talán felvehetett volna egy pólót, hogy szavakat formálhassak és ne tűnjek idiótának. Megdörzsölte mindkét kezét, keményen, az arcán és fején és észrevettem valójában mennyire ki volt merülve. Azok a kék szemek kissé halványak voltak és sötét árnyék húzódott alattuk. "Nézd, Cora, megértem. Elcseszett vagyok, neked nem tetszik, mindegy. Csak összezavarja a már amúgy is túlterhelt agyamat, amikor egyet mondasz, aztán meg úgy nézel rám, mintha abban a pillanatban végig akarnál nyalni, mint egy fagyit. Próbálom rendezni a saját szarságaimat. Nincs elég mentális erőm és türelmem, hogy rendezzem a tiédet is. Most futottam hat mérföldet, kevesebb, mint két órányi alvás után. Zuhanyra van szükségem, és ha szerencsés vagyok, egy szunyókálásra." Nem adott esélyt a válaszolásra. Csak megfordult a tornacipőiben és otthagyott, hogy tátott szájjal nézzek utána. Kétszer, ugyanannyi nap alatt, nem csak szó nélkül maradtam, hanem az utolsó szó lehetősége nélkül is. Utáltam ezt. A seggfej még csak arra sem adott esélyt, hogy bocsánatot kérjek, amiért feleslegesen rosszindulatú voltam előző este. Ellöktem magam a pulttól és lesétáltam a folyosón, a lakás hátsó szobájáig. Az volt Rule régi szobája amikor Nash-sel lakott, szóval tudtam, hogy van külön fürdőszobája. Hallottam folyni a vizet és a szobában valahol Tom Petty hallatszott a rádióból. Furcsán illett, Rome-nak teljesen klasszikus rock fickó beütése volt. A szobája is rendkívül tiszta volt. A nagy franciaágy is be volt ágyazva. Még egy eltévedt zokni sem volt a padlón, ugyanakkor nem igazán volt semmi más, ami

az övének mutatta a szobát. Az egyetlen személyes hatás, ami látható volt, az egy fekete – fehét fénykép volt egy sokkal fiatalabb Rome-ról és az ikrekről. Rule úgy nézett ki, mint Rule, csak kevesebb tintával, és mosolygott, valami, amit nem igazán csinált, amíg ő és Shaw meg nem oldották a helyzetüket. Rome magas volt és büszke, minden része a védelmező báty. És a másik iker, Remy – őrület volt látni egy pontos mását annak, ahogyan Rule nézett volna ki, hétköznapi emberként – akkor is gyönyörű, de olyan unalmas, olyan átlagos. Elvesztem a gondolataimban, a fényképet bámulva, így nem hallottam, amikor elzárták a vizet. Egy kéz nyúlt át a vállam felett és felemelte a képet. Megijedve, megfordultam és szemtől-szemben találtam magam Rome-mal, egy törülközőben, semmi másban. Ember, ez kezdte tesztelni az önuralmamat. A melegítő jó volt, egy törülköző még jobb. Friss illata volt, de még mindig mérges volt, hogy belemásztam a terébe. "Ez a kép járt mindenütt, ahol én is. Elvittem a bázisra. Volt Koreában. Megjárta Pakisztánt és Irakot, és most jött vissza velem Afganisztánból. Az emberek rajta mindig emlékeztettek arra, hogy miért harcoltam, hogy kikért kellett biztonságban tartanom az országot." A kezemet a torkomra helyeztem és meglepődtem, hogy a szavaitól könnyek keletkeztek a szememben. "Szerencsés vagy, hogy ilyen kapcsolatban állsz velük." Felhorkantott, és nekem keményen kellett küzdenem, hogy ne rántsam le azt a csomót, amely a törülközőt tartotta. Nem tudtam mi volt az vele kapcsolatban, amitől a testem átvette az irányítást és az agyam a háttérbe szorult, de erős volt és kissé nyugtalanító. Sohasem vonzódtam ennyire túlságosan senkihez azelőtt, még Jimmy-hez sem. "Én is azt hittem, csak hogy később megtudtam, hogy Remy titkos életet élt, és hogy Shaw jobban tudott vigyázni Rule-ra, mint én bármikor." Félrebillentettem a fejem és jól szemügyre vettem. "Mi van veled?" Rámpillantott, majd a szoba másik végébe ment, a ruhásszekrényéhez. A hátsó kilátás ugyanolyan jó volt, mint az elülső. "Mi van velem?" "Mindig arról beszélsz, hogy hogyan harcoltál értük, hogy hogyan hoztál döntéseket értük. Mi van veled? Ki törődött veled? Ki küzdött azért, hogy a világot jobbá tegye a számodra?" Sokkosan kérdeztem a kérdést, mert nem

tudtam igazán elhinni, hogy nem tudta mennyire fontos volt az öccseinek, mindig. Azok a kék szemek sohasem vándoroltak el az enyémeimtől. "Azt hiszem próbálod lekicsínyíteni azt, hogy mit jelentettél Rule-nak és Remy-nek, és ez nem jó. Remy talán nem volt őszinte, de mindent szemügyre véve, szerelmes volt és boldog. És igen, Rule egy nagy zűrzavar volt, de össze tudta szedni magát amikor számított, szóval elvégezted a testvéri megbizatásod. Ideje a saját életedre összpontosítani." Megfordult, hogy rám nézzen, egy póló lógott a kezéből. Mély levegőt vettem és rákényszerítettem magam, hogy az arcára figyeljek a meztelen mellkasa helyett, vagy a dereka fölötti részre, ahol a törülköző bizonytalanul lógott a köldöke alatt. "Nézd, bocsánatot kell kérnem azért, mert olyan rosszindulatúan viselkedtem tegnap este. Szerintem nagyszerű, hogy próbálsz nem inni. Csodálatra méltó, akár. Öszintén, nem voltam a bőrbe bújt szuka és a nadrágodban levő kezeinek a rajongója. Talán egy kicsit dühös lettem tőle, de nem rajtad kellett volna levezetnem azt." A sebhely alatti szemöldök felszaladt. "Ki?" "A tegnap esti lány." Megvonta a vállát, mintha nem emlékezett volna és ledobta a pólót az ágyra. "Nos, te és Rowdy úgy néztetek ki, mint két összeillő rock-and-roll esküvői tortadísz. Mindketten olyan szőkék, csinosak és tele piercing-gel és tetoválással. Ha még egy percig ott kellett volna állnom és néznem ahogy a nyakadat dörzsöli, és suttog a füledbe, akkor nem lett volna jó vége." Éreztem ahogy a szemeim tágra nyíltak és a szívem hevesen kezdett el dobogni. "Rowdy olyan nekem, mintha a testvérem lenne." "És én nem emlékszem a bőrbe bújt csajra." Csendben álltunk ott, egymásra bámulva. Láttam a pulzusát lüktetni a nyakában és beharaptam az ajkam. Hirtelen úgy éreztem, mintha csak mi ketten lennénk a világon, mintha a szoba megfagyott volna az időben. Kezdtem úgy érezni, hogy az, amit tökéletesnek hittem, teljesen unalmas volt és hogy egy idióta voltam, hogy azt hittem arra vágytam. A vad és az elszabadult sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint az állhatatos és szilárd. Most csak az kellett, hogy mindketten egy oldalon legyünk ezzel kapcsolatban.

"Szóval ez a helyzet. Nincs szükségem arra, hogy te kezeld a szarságaimat, meg tudom oldani magam. Azért nézek rád úgy, mintha végig akarnálak nyalni, mert azt akarom. Nem igazán tudom, hogy hogyan kezdjek bele valamibe egy ilyen fickóval, mint te, de amíg megígéred, hogy nem hazudsz nekem, hogy nem csalsz meg, én szeretném." És akartam. El akartam kezdeni és be akartam fejezni, és élvezni akartam mindent a kettő között. Annyira különbözött Jimmy-től, és őszintén, akár felkavart volt, akár nem, láttam, hogy annyira jobb volt. Rome Archer egy erő volt, amivel számolni kellett, egy vihar törött gondolatokból és veszélyes démonokból, rosszul elhelyezett felelősséggel és ismeretlen jövővel. Nem voltam biztos, de volt egy érzésem, hogy én lehettem volna egy azok közül, akik képesek lettek volna átvészelni a pusztítást, amely a vihar után maradt volna, és még ha a régi félelmem ott is volt, nem volt olyan erős, mint a vonzalom, amelyet ez a rejtélyes férfi iránt éreztem. Nem válaszolt, de láttam a mellkasát felemelkedni és visszaesni, amikor mély lélegzetet vett. "Cora." Hallottam a hezitálást a hangjában. "Nem zsonglőrködöm a nőkkel és nem hiszem, hogy lehetnék veled őszintébb ennél. De még mindig nem az a fickó vagyok, akit keresel, és ez nem változott az a reggel óta. A tökéletes nincs is a szótáramban, még ha elég cuki is vagy ahhoz, hogy megbrópáljak az lenni." Az ujjával megveregette a halántékát és láttam amint egy árnyék suhant át a szemein. Talán nem volt száz százalékos, de kezdtem azt hinni, hogy bármennyi adag Rome-ból jobb volt, mint a legtöbb teljesen működőképes férfi. Jól bántam a szavakkal, elmondhattam volna neki, hogy valami megfogott benne, hogy szerintem dögösebb volt, mint amennyire bármely fickónak lennie kellett volna, hogy tetszett az, hogy nem hátrált meg tőlem. Ehelyett eldöntöttem, hogy mivel a tettek embere volt, egyszerűen megmutatom neki, hogy tudtam mit csináltam és pontosan tudtam mit akartam. Az utolsó szavat akartam ebben és valójában csak egyetlen mód volt arra. Elkaptam a ruhám szegélyét és felemeltem, át a fejemen. A világos anyag egy kupacot formált a földön és én a citromsárga telitalpú szandálomban és cuki rózsaszín bugyimban maradtam. Egy dolog a kis mellekkel kapcsolatban az volt, hogy nem igazán kellett aggódnom a melltartó miatt, ha éppen nem volt hozzá kedvem. Úgy tűnt Rome kedvelte a kis melleket, mert a szemei úgy

lobbantak fel, mint az öngyújtó lángja. Még a magas cipőimben is, miközben ő mezítláb volt, amikor elértem oda, ahol ő állt, szobormereven, a kézfejem alig érte el az állát. Fel kellett néznem rá, és amikor megtettem, az arca mindkét felére ráhelyeztem a kezemet, hogy ne tudjon félrenézni. Azok a kék, kék szemek nehézzé váltak és egy csöppet becsukódtak, amitől a vérem meleggé és sikamlóssá vált a bőröm alatt. "Ne félj, Kedvetlen Kapitány, megy ez nekünk." A nagy kezeit ráhelyezte a meztelen derekamra és visszairányított a szoba közepén levő ágy felé. Olyan könnyen megfélemlíthetne egy ilyen fickó, mint ő, csak hogy ő úgy nézett rám, mintha valami annyira egyedi és annyira értékes lettem volna, hogy minden amit érezni tudtam, az a sietség volt. Az a vigyor, amitől valószínűleg szerelmes lettem volna belé, elterült az arcán, és tudtam, hogy bármi is volt az, amit ezzel a férfival csináltam, aki az ellenkezője volt annak, akiről úgy hittem, hogy akartam, ez volt a helyes dolog. Nem volt állandó, minden bizonnyal nem egy olyan férfi volt, aki meg volt elégedve a jelenlegi állapotával, és egészen biztos voltam benne, hogy az ő ötlete, hogy mit jelent valaki társa lenni, teljesen különbözött az enyémtől. Még mindig nem tudtam, hogy teljes egészével velem akart-e lenni, vagy önmagával, de a vonzás, a tagadhatatlan vágy és szükség áramlata, ami körülvett bennünket, egyszerűen túl sok volt ahhoz, hogy feladjam egy olyan álomért, ami még csak most jött volna. "Elmondtam múlt éjjel, hogy jobban tudod bárkinél, hogy számomra mit jelent a jó szórakozás." A hüvelykujja átsiklott az oldalamat díszítő ékszereken és átfutott a mellbimbón, amely már feszült volt és figyelemre éhes. A térdem hátsó fele nekiütődött az ágynak, és mielőtt észbekaptam volna, a hátamon feküdtem, ő pedig felettem volt, csupa meztelen bőr és világító szemek. Gyönyörű volt, ő volt gyönyörű, és nem számított, hogy mi történt volna ezután, tudtam, hogy szerencsés lány voltam, mert ott lehettem vele. "Ez alkalommal komolyan beszélni fogsz velem?" A kezeimet a rövid hajára helyeztem miközben ő a cipőim leszedésén és a cuki alsóneműm eltüntetésén dolgozott. Tetszett, hogy kissé durva volt, kissé türelmetlen, de mindig volt ott hódolat, amikor az ujjai a bőrömet simogatták. Egyszer megcsókolt és ledobta a törülközőt. "Valószínűleg nem."

A derekam alá rakta a kezeit és az ágy szélé felé mozdított. Lecsúsztattam a kezeimet a vállain és felemeltem az állát az öklömmel, így rám nézett. "Miért nem?" Végigfutatta a kezeit az egyik lábamon és úgy helyezett el, hogy a lábaim lelógtak az ágyról, ő pedig a térdeimnél állt. Fel voltam fedve, nyitott voltam neki, és sebezhetőnek, vagy talán szégyenlősnek kellett volna éreznem magam, de lehetetlen volt bármit is érezni az értékelten és szexin kívül, amikor azok a szemek olyan módon égtek amikor rám nézett. A levegő megakadt a tüdőmben és nem tudott kiszabadulni amikor a mutatóujja hegyével megérintette azt a kis karikát, amely a középpontomban helyezkedett el. Minden sikamlós és nedves volt, és az érintésétől csak forróban égett minden. "Mert rettegek attól, hogy bármit is mondok, talán rossz dolog lehet. És most, az együttlét veled az egyedüli olyan dolog, amely szilárdnak és igazinak tűnik... Te annyira színes vagy, annyira fényes, hogy sohasem tévedsz el a szürkeségben a fejemben. Nem akarom ezt elveszíteni." Elakadt a szívem. Ezek olyan szavak voltak, amelyeket egy nő sohasem felejtett volna el, főleg ha egy ilyen embertől jöttek, mint ez. A nyaka köré fontam a karjaimat és lehúztam, hogy megcsókoljam, és reménykedtem, hogy az közvetíti majd az érzéseimet. Felíveltem az ágyon amikor az ujjai elhagyták az ékszert és felfedezésre indultak egy intimebb, mélyebb terepre. Éreztem azokat a vastag ujjakat átcsusszanni a redőimen, amint átsiklottak a reszektő idegvégződéseken, amint játszadoztak azokkal a részeimmel, amelyek fájtak és kapzsin várták az érintését. A hüvelykujjával lenyomta a csiklómat, amelynek az volt az előnye, hogy hozzádörzsölte a piercing sima felületét a feszült élvezeti pontokhoz. Tudta hogyan simogasson, hogyan játszon, hogy elérje a legjobb eredményt. Addig csókoltam, amíg mindketten levegő nélkül maradtunk, csókoltam amíg arra nem késztetett, hogy a nevét ziháljam, csókoltam amíg több ujjat nem vitt bele abba, amit odalent csinált és már nem tudtam visszatartani. Szétestem, éreztem amint leengedte a fejét és megcsókolta a nyakamat. Úgy kapaszkodtam azokba a vállakba, mintha az életemért küzdöttem volna. Úgy éreztem, hogy ha elengedtem volna, ez a dolog, amit kettőnk között építgettünk, füstté és porrá vált volna – ennyire varázslatos és eltérő volt. Azt hiszem kuncogott is, de eléggé biztos voltam benne, hogy lerombolta azt, hogy számomra mit jelentett a szex.

Magához húzott és éreztem azt az erekciót, amely lüktetett és dobogott a lényegem csúcsánál. A melleim kilapultak a mellkasának kemény felületén, és olyan közel voltunk egymáshoz, amennyire két ember lehetett anélkül, hogy összenőttek volna. Éreztem a hasizmait összehúzódni és megfeszülni. Egyik kezemet átfuttattam a feneke hajlatán és lustán rápilsogtam. Láttam, hogy kissé határozatlannak tűnt, amitől összeráncoltam a szemöldököm. Azt akartam, hogy az a merev és felkészült hús bennem legyen, most. "Fájdalmat okoztam a múltkor?" A hangja nyers volt, és nem értékeltem azt, hogy túl erős volt ahhoz, hogy lehúzzam oda, ahol tudni szerettem volna. Megtorlásképp mindkét lábam a dereka köré fontam és felemeltem magam hozzá. Hallottam káromkodni, de csak egy pillanat kellett ahhoz, hogy beadja a derekát és belém hatoljon. Felsójhajtottam az érzéstől, a feszüléstől és húzódástól, amit a testemnek véghez kellett vinnie, hogy befogadja azt a hosszúságot és vastagságot. A kezeimet belevájtam a vastag izmokba, amelyek a nyakán futottak végig. Fel akartam nyögni, de inkább próbáltam válaszolni neki, mert azok a kék szemek határozottan az enyémeken voltak és ő nem mozgott. "Neeeem..." Nem igazán tudtam szavakat formálni amikor lehajolt és a szájába vette az egyik mellbimbómat. A fogai kaparásától majdnem elvesztem megint, és az, ahogyan a nyelvével körözött a duzzadt bőrön, majdnem lehetetlenné tette a légzést. "Nagyszerű volt. Te voltál nagyszerű, úgyhogy mi van akkor, ha óvatosan kellett ülnöm egy hétig? Teljesen megérte." Visszafolytottam egy nevetést, amikor a kezeire támaszkodott és lebámult rám. Nehezen tűnt fenyegetőnek, amikor reszketett attól, ahogyan megszorítottam a belső izmaimmal. "Nem vicces." Megmozdítottam a kezemet, hogy követni tudjam a feszes vonalat a bordáin, megállva amikor ahhoz a részhez értem, ami éppen gyógyult. Tetszett az érzés, tetszett ahogyan mozgott. Tetszett, hogy olyan nagy és erős volt, mégis képes volt beismerni, hogy küszködött és eléggé ember volt ahhoz, hogy gyengeségei legyenek. A tény az volt, hogy csak tetszett, még ha ez azt is jelentette, hogy meg kellett szoknunk a méretkülönbségeket, ez egy tanulási görbe volt, aminek nem okozott gondot a részévé válnom. A testem akarta őt, a fejem volt az és az összes dolog, amit magamnak mondtam, amelyek megakadályozták ezt eddig. Felnézve rá, amint lenéz rám, mintha sohasem

látott volna bármit, amit jobban akart volna, rájöttem, hogy az összes dolog ugyanazon az oldalon volt. Megcsókoltam a szegycsontja közepén és azon dolgoztam, hogy vissza lehúzzam, ahol az a feszülő és fájó hús a legjobbat művelte. Tetszett az érzés, hogy ő vett körül, hogy elnyelt a férfiassága. "Rendben van. Most pedig mozdulj, vagy bántani foglak." Egyetértően morgott és visszatért a munkálkodásához. Addig simogatta a lábaimat, amíg be nem hajlítottam őket az oldalai mellett. Az egyik keze a rövid hajamba kuszálódott bele és az a bájos, inas izom lökődni és nyomulni kezdett belém. Minden lökéssel, minden visszahúzódással, a szemei forróbbak lettek és fényesebben égtek. Nem tudtam félrenézni. Még jobb volt, hevesebb, mint első alkalommal. Nem hagyott érintetlen részt rajtam. A szám, a nyakam, a melleim, a részem, ahol nyitott voltam és vele együtt csúsztam. A kezei, a szája... megtettek mindent, hogy ismét összerakjonak. A nevemet mondta, eléggé biztos vagyok benne, hogy az övét sikítottam amikor benyúlt közénk, és pontosan mielőtt ismét a csúcsra juttatott volna, elkezdett játszani a nedves karikával. A vastag ujjai annyira könnyűek voltak, annyira gyengédek, de már túlságosan elmentem, túlságosan kész voltam elengedni, így csak egy érintés kellett és egy kis rángatás a felizgult húsban levő fémen, hogy eljussak a csúcsra és hátradobjam a fejem, és eléggé felíveljek felé, hogy egyik kezét becsúsztassa a hátam alá. Amikor úgy tartott, felújúlt életerővel és a jólétemre való kevesebb aggodalommal zuhant belém. Nagyszerű volt. Éreztem ahogy reszketett amikor elengedte magát, éreztem amikor megnyalta a nyaki ütőeremet, amely az ő szívverésével egy ütemben lüktetett, majd átfordult, így mindkettőnk háttal feküdt az ágyon és a lábaink lelógtak az oldalán. Esküszöm, hogy ha ennyire jól el tudott juttatni a csúcsra a kezeivel, sohasem éltem volna túl, ha valaha is eljutott volna oda a szájával. Most egy teljesen más módon volt veszélyes. Mindketten nehezen és csendben lélegeztünk. Eléggé biztos voltam benne, hogy Rome volt a legjobb orvosság a másnaposságra, amellyel valaha találkoztam. Felvette egyik sokkal kisebb kezemet az övébe és átfuttatta a hüvelykujját a neonszínű körmeimen. "Szóval megengeded, hogy elvigyelek egy randira, vagy valamire, Cora Lewis?" Elfordítottam a fejem, hogy rá nézzek és vissza kellett folytanom egy nevetést. Igazán aggódott a válaszom miatt.

"Randira akarsz hívni, Rome Archer?" "Ja, azt hiszem igen. Ne érts félre. Ha csak azt akarod, hogy ágyba vigyelek, amikor ahhoz van kedved, abban is benne vagyok, de kedvellek, szóval igen, szeretnélek randira hívni." Elkezdtem feltámaszkodni a könyökeimre, hogy a szemébe nézhessek, amikor rájöttem, hogy mindketten nagyon meztelenek voltunk és egy csomó nem-szex-utáni dolog volt folyamatban. Éreztem kitágulni a szemeimet és valószínűleg bepánikoltnak tűnhettem, mert összevont szemöldökkel nézett rám. "Komolyan, nem kell megcsinálnunk, ha nem akarod." "Ö... A randi oké, de van egy problémánk." Megvakarta a mellkasát és ásított. "A srácok?" Rácsaptam a karjára. "Nem, nos igen, talán, de valami komolyabb attól." Lemásolta a testtartásomat. "Mi?" "Nem szedem a tablettákat." Szó nélkül bámutuk egymást, ami öt percnek tűnt. Okosabb voltam ennél, mindig az voltam. Nem tudtam elhinni, hogy elfelejtsek valami olyasmit, mint a biztonságos szex. Végül visszahuppant az ágyra és a karjaival eltakarta a szemeit. "Tudtam, hogy úgy éreztem mintha elfelejtettem volna valamit az utolsó alkalommal." Nos, a fracba, nem is gondoltam az előző alkalomra. Megköszörültem a torkom. "És?" Csak megvonta a nagy vállát. "Nem mintha visszamehetnénk és visszaszexelhetnénk." Felmorogtam egy kicsit és összehúztam a szemeimet. "Mi van akkor, ha az eredmény egy baba?" "Akkor majd foglalkozunk azzal." "Csak így?" "Csak így. Még ne borulj ki." Ó, ez közel sem volt a kiboruláshoz, de nem ismert eléggé ahhoz, hogy tudja ezt, ami valójában az egész probléma volt a lehetséges teherbeeséstől egy úgymond idegentől. Hiperventilláltam volna, teljesen kiborultam volna, de mielőtt még sikerült volna, átkarolt és lehúzott úgy, hogy rajta feküdtem.

Éreztem az ajkait végigsiklani a fejem tetején és éreztem a széles mellkasát nyugodt ütemben emelkedni és süllyedni. A bolondja elaludt volna miközben én krízishelyzetben voltam. "Cora." A szívére helyeztem a fejemet és próbáltam megnyugodni. "Ne aggódj, Fél-Pint, megy ez nekünk." És akkor elaludt, én pedig azon tömprengtem, hogy egy ilyen nyilvánvalóan tökéletlen fickó hogyan rohamozta meg teljesen a világomat, és hogy Rowdy-nak mennyire igaza volt, felforgatta. Minden, teljes bizonnyal a feje tetejére állt, és abban a pillanatban nem tudtam merre volt a fel.

Nyolcadik fejezet A

biliárdasztal alatt voltam elterülve, próbáltam egyenesbe hozni a hülye dolgot, amikor néhány pár viselt motoros csizma volt az egyedüli dolog, amit láthattam a lábaim körül, amelyeket felemeltem a földről. Kora délután volt, szóval a bár halott volt, Brite pedig lelépett elintézni néhány ügyet. Ettől azt hiszem én lettem a felelős, és ha egy csapat motoros felbukkant, hogy tönkretegyék a munkámat, amit az elmúlt néhány hétben végeztem, akkor gyorsan kellemetlenné váltak volna a dolgok. Gyorsan számolást végeztem, és öt személyt számoltam, mielőtt kicsúsztam az asztal alól és megtöröltem a kezeimet a nadrágomban. A motorosok motorosoknak tűntek, de ezek a fickók nyilvánvalóan a klub felsőbb részlegéből származtak. Felismertem a kemény fickót, amikor láttam, éreztem a ne baszakodj velem kisugárzást ebből a csapatból. Ezek nem jelöltek voltak, nem gyalogos motorosok, akik egy kis akcióra vágytak. Ezek a pasasok igaziak voltak, és ha belőlem akartak egy darabot, akkor sokkal erősebben kellett volna harcolnom az életbenmaradásomért, mint az utolsó alkalommal, amikor összegabalyodtam egy csomó motorossal. A fickó, aki nyilvánvalóan a bandavezér volt, tett egy lépést felém és nekem meg kellett merevednem, hogy ne hátráljak meg. Megemeltem a sebhelyes szemöldökömet és keresztbe fontam a kezeimet a mellkasomon. Ha kellett, ugyanannyira tudtam kemény fickó lenni, mint a másik. "Te vagy Archer?" Bólintottam és a szemem a maradék négy fickón tartottam, akik körülvették a férfit, akivel beszéltem. "Brite mondta, hogy néhány újonc bejött ide és felkeverték a szart. Próbáltak kikezdeni veled és pocsékul néztek ki miután befejezted. Ez igaz?" Ismét csak bólintottam. Nem voltam biztos miről volt szó, és nem tudtam, hogy még több részlet javítana, vagy inkább rontana a helyzetemen. A fickó összenézett egy másikkal a vállam felett és megmozdult, hogy felhúzza az ingujját. Meglepetten pislogtam amikor észrevettem, hogy ugyanolyan tetoválása volt, mint ami Brite alkarján volt.

"Fegyvertestvérek vagyunk, kölyök. Nem tűröm ezt a szarságot, ahogyan a Sons of Sorrow sem tűri. A klub tudja, hogy a Bárban nem szabad játszadozni, és hogy bárki, aki szolgálatban volt, tiszteletet érdemel. Annak a kis seggdugasznak pedig levágjuk a foltját. Nem kellenek olyanok, akik nem tartják be a szabályokat és nem mutatnak megfelelő tiszteletet." Nem igazán értettem, hogy mit jelentett levágni valaki foltját, de úgy tűnt ez mind előnyömre vált, szóval még egyszer bólintottam és ellöktem magam az asztaltól. "Kössz. Én csak örülök, hogy senki sem sérült meg jobban, vagy hogy a bár nem lett jobban lerombolva." "Brite kedvel téged. Azt hiszi, hogy jó kölyök vagy, sok adottsággal. Ez azt jelenti, hogy én is jó embernek könyveltelek el. Mi vigyázunk a jó emberekre." Nem voltam biztos benne, hogy ez teljesen igaz volt-e. Cora-tól tudtam, hogy Asa még mindig gipszben volt, a SoS Déli kirendeltségének a bánásmódjától, de azt hiszem amíg ők nem akartak kezdeményezni semmit, az ajándék lónak nem nézhettem meg a fogát. Megráztam a fickó kezét, de addig nem sóhajtottam fel megkönnyebbülten, amíg ki nem vándoroltak a bejárati ajtón. Odamentem a pulthoz, ahol Darcy kidugta a fejét a konyhából, hogy szemmel tartsa a dolgokat. "Ez feszült volt." Bólintott és a bár másik feléről odanyújtott nekem egy pohár vizet. "Brite velük lógott amikor visszajött az első bevetése után. Mindenféle rossz dologban benne volt. Ezért hagyta el az egyes számú feleség." "El tudom képzelni. Ezek eléggé ijesztő fickók." "Brite is ugyanennyire volt ijesztő. Még most is képes rá, ha úgy dönt. Szerencsés vagy, hogy a fiatal énjére emlékezteted." Kezdtem egyetérteni vele. Többet és többet gondoltam arra, hogy bár rengeteg elvarratlan szálaim voltak, tényleg szerencsés fickó voltam. Szerettem a bárban lógni és az összes szorgos munkától kezdett a lyukból egy valódi, tisztességes helyre hasonlítani. Kezdtem megismerni a törzsvendégeket, a történeteiket, és minél több időt töltöttem ott, annál kevésbé éreztem magam egyedül. Az elmúlt hetet Cora-val töltöttem, vagy az ő lakásán, vagy az enyémen, és minél több időt töltöttem a társaságában, annál nehezebb volt távol maradnom tőle.

Megengedte, hogy elvigyem vacsorázni és moziba, és végül nálam kötöttünk ki. A következő este meglepett azzal, hogy felbukkant a bárban és azt követelte, hogy engedjem meg, hogy ő vigyen randira. Soha életemben nem történt még ilyen velem, de engedtem neki, mert annyira cuki volt, és látszott, hogy az általában pimasz külső alatt valójában ki volt borulva a védekezés nélküli szex miatt. Talán jobban kellett volna aggódnom amiatt, mint amennyire azt tettem, de ez alkalommal felkészültem, és próbáltam minél nyugodtabb maradni, mert úgy tűnt ő mindkettőnk helyett aggódott. Az öcsém nem igazán volt elragadtatva a legújabb fejleménnyel a szerelmi életemben, és nem több, mint öt előadást kellett végighallgatnom tőle, Nash-től, Shaw-tól, Ayden-től és Rowdy-tól; még Asa is elmondta, hogy mi várt volna rám, ha elhagyom őt, vagy úgy döntök, hogy a nagy szája túl sok lett volna. Biztos vagyok benne, hogy Jet is csatlakozott volna a Rome szigorú leszidása akcióhoz, ha a városban lett volna. Nem is akartam megtudni, hogy mi történik, ha megtudták volna azt, hogy egy lehetséges nem tervezett terhesség miatt aggódott. Tényleg szerettem vele tölteni az időt. Bátor volt, kimondta azt, amit gondolt, és nem volt gondja azzal, hogy szóljon, ha elsodródtam tőle, amikor túlságosan elvesztem a saját gondolataimban. Sok dologban nem értettünk egyet, de megnevettetett, és mosolyogtam, ha ránéztem. Nem beszélve arról, hogy nem tudtam elszakítani tőle a kezeimet és a számat. Egyszerűen annyira édes volt és olyan könnyű volt reagálni rá. Sohasem voltam senki olyannal, mint ő. Csillogó volt és fényes, így nem volt nehéz megtalálnom őt a sötétben, amely néha elhomályosította a látásomat, és eddig szerencsés voltam. Ahogy szétterült rajtam, valahogy sikerült átaludnom az éjszakát. Sem egy rémálom, sem pedig vérfagyasztó ordításra való ébredés nem volt. Egy igazán kellemes lépés volt ez, és még egy ok arra, hogy magam mellett tartsam. Meg akartam kérdezni Darcy-t, hogy csinált-e volna valami harapnivalót vacsorára, mielőtt elindultam volna a szalonban, hogy felvegyem Cora-t, amikor a széket mellettem hirtelen kihúzták és egy olyan személy ült le, akire a legkevésbé számítottam volna egy bárban. Azok a szemek, amelyek megegyeztek az enyémekkel, visszanéztek rám, és ledöbbentett, hogy milyen öregnek tűnt az apám alig egy év eltelte után. Hasonló sötét hajunk volt, és ugyanazok a kék szemek; az övéi sépadtabbak voltak, inkább olyanok, mint Rule-é, és magas volt és széles, de közel sem olyan magas, mint én. Mindig is

izmos, szilárd fickó volt, de nyilvánvalóan mióta utoljára jártam otthon, a dolgok áldozatává vált. Majdnem teljesen idegennek tűnt amikor végre eldöntöttem, hogy ránézek. A mai nap úgy tűnt a váratlan látogatók napja volt. "Mit keresel itt?" Felsóhajtott és kért egy csésze kávét Darcy-tól. A szeme sarkából rám nézett. "Ez minden, amit mondani tudsz azok után, hogy egy évig tudomást sem vettél rólam és az anyádról?" "Honnan tudtad, hogy hol találsz meg?" Megemeltem egyik szemöldökömet és válaszoltam a saját kérdésemre. "Shaw. Az a kislány nem tud leállni azzal, hogy megpróbálja összehozni ezt a családot." "Rome." Olyan nehezet sóhajtott, hogy éreztem azt rátelepedni a saját vállaimra. Mindig is büszkévé akartam tenni a szüleimet. Sohasem voltak igazán izgatottak a döntésem miatt, hogy bevonuljak fiatal koromban, de ahogy múlt az idő, kezdték megérteni a motivációmat, hogy az hajtott, hogy segítsek másokon, hogy aktívan részt vegyek abban, hogy biztonságosabbá tegyem a világot az öcséimnek és nekik. Bántott az, hogy láttam a csalódást a szemeiben és az arcán. "Ez abba kell, hogy maradjon. Harcoltam, hogy visszahozzam Rule-t a családba, azt mondtam anyádnak, hogy vagy ez a család, vagy én befejeztem. Nem fogom megengedni, hogy még egy fiam elmenjen, egy pokoli harc nélkül nem. Hagytalak főni, engedtem, hogy te és Rule úgy viselkedjetek, mintha ez egy személyi sértés lett volna, hogy nem beszéltünk Remy-ről, mint egy család, de lejárt az idő. Ki kell találnunk, hogy hogyan lépjünk túl ezen a ponton. Ennyi." Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit leszidnak, mert bepiszkolta a tiszta ruháit játszás közben. Erősen megdörzsöltem a tarkómat és lenéztem a pultra, amit még le kellett csupaszítanom és újrafényeznem. "Többről van szó, mint Remy és a titkok. Az, ahogyan anyu viselkedett Rule-lal, ahogy mindenki engedte Remy-nek, hogy kihasználja Shaw-t. A tény, hogy nem érzem úgy, hogy ugyanaz a fickó vagyok, mint aki az indulás előtt voltam. Már nem tudom hogyan illeszkedjek be ebbe a családba. Nem tudom melyik szerepet kellene betöltenem." Nem volt merszem, vagy a megfelelő szó, amivel elmagyaráztam volna neki, hogy nem tudtam hogyan lettem volna képes átvészelni azt, hogy ő és

anyu úgy nézzenek rám, mintha már nem tudták volna, hogy ki voltam. A csalódást elviseltem volna, az elutasítást nem, így inkább bújkáltam és elkerültem az egészet. Halkan káromkodott és kinyújtotta a kezét, hogy megveregesse a vállam. "Nem kell beilleszkednek. A fiunk vagy, bárhogy is legyen; az a szerep az idők végezetéig a tiéd. Ezt kellett végül megértetnem anyáddal Rule-ról, és hogy mit kellett volna elmondanunk Remy-nek, mielőtt túl késő lett volna. Elfogadunk úgy, ahogy vagy, Rome, még ha nem is ugyanaz vagy, aki régen voltál. Az élet, amelyet éltél, fiam, az megváltoztatja az embert. Megértem ezt, akár csak anyád." Megköszörülte a torkát és hátratolta a bárszéket, hogy mellém tudjon állni. "Gyere el villásreggelire vasárnap. Shaw elmondta, hogy az egyik barátnőjével találkozgatsz, hozd el őt is. Keményen dolgozom minden héten, hogy megbizonyosodjak arról, hogy az öcséd és a barátnője tudják mennyire szeretem őket. Többel tartozunk Shaw-nak, mint azt valaha is vissza tudnánk fizetni egy családként. Többet tett azokért a fiúkért, mint azt elképzelhetnénk. Gyere és tölts egy kis időt a családoddal, Rome." Nem adott esélyt, hogy azt mondjam "meglátjuk" vagy "kössz, nem"; csak megfordult és elment úgy, ahogy jött. Sohasem volt könnyű Archer-nek lenni, de annak lenni és túlélni azt valami olyasmi volt, mint egy kitüntetés. Azt kívántam bárcsak becsúszhatnák a pult mögé és tölthetnék magamnak egy italt, de elég jól ment a józanság és visszaverni a rossz dolgokat a fejemben csak elszántság kérdése volt. Nem akartam ezt elrontani, csak mert egy kislány voltam és nem tudtam elvisleni az apám megleckéztetését. Nehéz volt a homokban tartanom a fejem, amikor félkézzel megsemmisítette a rosszul elhelyezett félelmeimet a hazatérésemről és a velük való találkozásról. Végül kértem egy szendvicset Darcy-tól és visszamentem, hogy egyensebe hozzam a biliárdasztalt. Brite visszaért mire befejeztem és elindultam. Meséltem neki a Sons of Sorrows-os fickókról és ő csak felhorkant és elmondta, hogy a kölyök, aki megtámadott nem volt más, csak egy fiatal pöcs. Azt mondta, hogy jobban tettem volna, ha a hátam mögé nézek, mert úgy tűnt nagy dolog volt eltávolítani egy motros foltját, és a vézna fickó nagy valószínűséggel nagyon dühös lett volna, ha az megtörténik. Azt jelentette, hogy semmiféleképp sem lehetett egy másik motoros klub tagja, legalábbis nem itt Denverben, és

valószínűleg máshol sem. Figyelmen kívül hagytam a figyelmeztetést, gondoltam az már rég el volt intézve, és amúgy is mindig figyeltem. Amit nem volt olyan könnyű figyelmen kívül hagyni, az a beszélgetés volt, amely fölém tornyosult miután Darcy elárulta, hogy milyen kínos beszélgetést folytattam apámmal, amelynek ő a szemtanúja volt. Az ajtó felé tartottam, hogy felvegyem a kis punk-rock tündéremet, de Brite követett oda, ahol a Harley-m állt. Átdobtam az egyik lábam a motron és felnéztem rá. "Mizujs?" Végigfuttatta a kezét a szakállán, egy mozdulat, amihez kezdtem hozzászokni. Általában ez azt jelentette, hogy valami olyat akart mondani, amit igazán hallanom kellett. "Az öreged bejött ma, téged keresve?" Bólintottam. "Megtalált." Keresztbe rakta a karjait a testes mellkasán és felém intett az állával. "Tudod, hogy Darce-nak és nekem van egy lányunk?" Nemlegesen megráztam a fejem. Egyikük sem említett egy lányt nekem. "Fiatalabb, mint te. Most töltötte be a huszat és sok gond van vele. Nem viselte jól, amikor az anyja és én elváltunk. Alig bírom rávenni, hogy öt percet töltsön velem egy szobában, mielőtt a torkomnak esne ezzel a dologgal, vagy azzal." Levettem a motrot a lábairól és a lábaim között egyensúlyoztam a nehéz súlyt. "Ez szívás, de mi köze ennek hozzám?" "Semmi. Csak szülőként tudom, hogy hibázunk. Nem vagyunk tökéletesek, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretjük a gyerekeinket. Sok minden történik most az életedben, Rome. Ne engedd, hogy a dolgok, és az emberek, akik mindig ott voltak, kicsússzanak a kezeid közül." Csak bámultam rá, mert nem tudtam mit mondjak erre. Nagyon kedveltem Brite-ot, felnéztem rá, igazán kezdtem mentorként tekinteni rá, de nem volt szükségem arra, hogy minden helyzetben megpróbálja heyrehozni az életem. Be akartam indítani a motrot és elhúzni, de ráhelyezte a kezét a vállamra és megállított. "A következő néhány hétben lesznek elintéznivalóim, és értékelném, ha szemmel tartanád a bárt és a fiúkat, amíg ki-be járkálok. Fizethetek érte." "Semmit sem tudok a pultoskodásról, Brite."

"Azt mondtam tartsd szemmel, nem pedig, hogy keverj italokat. Darcy el lesz a pultnál, vagy találhatsz valakit, aki kisegít a hónap végéig. Persze a borravalók nem igazán nagyok, de elég jól kezdted rendbehozni a helyet, szóval ez megváltozhat a jövőben." "Pontosan mit kellene szemmel tartanom?" "Az esti tömeget. A törzsvendégeket. Bizonyosodj meg róla, hogy a fiúk ne térjenek le az útról. Bizonyosodj meg róla, hogy mindenki jól viselkedjen és hogy biztonságban hazaérjen. Értékelem az összes munkát, amit belefektettél a helybe, és rájöttem, hogy nem szeretnéd, ha tönkretennék. Megkérem Darce-t, hogy mutassa meg hogyan szoktam elvégezni az éjjeli elszámolást, és hogy hogyan fizesd be." "Azt hiszem meg tudom oldani. Csak néhány hétre?" Mintha láttam volna vigyorogni, de az összes arcszőrzettől nehéz volt megmondani. "Mostanra. Ne mondj le az öregeidről, fiam. Ugyanannyira szükségük van rád, mint neked rájuk." Kételkedtem benne, hogy az igaz lett volna. Azért volt rám szükségük, hogy korlátozni tudjam Rule-t, és hogy elhárítót játszak, aztán azért kellettem, hogy egyben tartsak mindent, amikor mindenki eltünt a gyász felhőjében. Most nem igazán tudtam, hogy hogyan illettem a képbe, talán mint az összezavarodott legidősebb fiú, és ez nagy részt megkönnyebbítette azt, hogy távol maradjak. Beindítottam a Harley-t és elhúztam a parkolóból. Csak tíz percbe telt mire elérte a Capitol Hill-re. Általában csak otthagytam a motrot vagy a furgont a lakásnál és elsétáltam a szalonig, mivel a körzetben parkolni szívás volt. Ráadásul elutasítottam azt, hogy abban a neon kisautóban utazzak, amit Cora vezetett, így általában cserélgetnünk kellett őket, hogy eljussunk egyik háztól a másikig. Kinyitottam az ajtót és odasétáltam a pulthoz. Nem volt mögötte, ami szokatlan volt, de az öcsém rá volt könyökölve az asztalra és Rowdy-val beszélgetett. "Hé." Felpöccintette az állát köszönésképp és a szalon oldalán levő csukott ajtó felé mutatott. "Kései ügyfele van. Valószinűleg eltart egy kis ideig. Bekapunk valamit, ha végzett?

"Ettem a bárban. Ha már itt tartunk, nem ismersz valakit, aki segítene csaposkodni néhány napig? Brite megkért, hogy tartsam szemmel a helyet a következő pár hétre, és semmit sem tudok a csaposkodásról." "Tudod, hogy hogy kell vodkát inni, mintha az víz lenne." Megütöttem a vállát. "Jó néhány éjszakára emlékszem, amikor a Crown Royal a szolgájává tett, szóval ne mutogassunk a másikra." Rowdy kuncogott és csatlakozott hozzánk. Tényleg nem akartam kedvelni a fickót. Nem tetszett, hogy annyira közel állt Cora-hoz, hogy kettejük között olyan bajtársiasságuk volt, de megnehezítette azt. Ő egyszerűen egy laza és teljesen barátságos fickó volt. Ráadásul a mókás humorárzékétől pokolian szórakoztató volt vele lógni. "Beszélj Jet-tel. Több embert ismer ebben a városban, mint mi összesen. Lefogadom, hogy ismer valakit, aki segíthetne neked." Ez jó ötlet volt, de Jet már többet volt távol, mint otthon, és amikor itt volt, akkor általában Ayden-nel volt összegabalyodva. Nem írigyiltem, hogy egy új házassággal és olyan sok távolléttel kellett zsonglőrködniük, de boldognak tűntek, és úgy tűnt jól működött köztük a dolog. "Ezt fogom tenni." Megfordultam, hogy az ajtóra nézzek, amikor egy fickó jött ki, Cora kiséretében. A haja ma divatosan hullámos volt az arca körül, és egy rövid narancssárga szoknya volt rajta. A topja rikitó lila volt és fekete harci csizmát viselt, amelyek a térdéig voltak befűzve. Rám mosolygott amikor észrevett Rule mellett, és elkaptam azt, ahogy a türkíz szeme felderült, amikor a barna elsötétült. Olyan volt, mint egy színekből és érzelmekből álló kaleidoszkóp, és bármikor ránéztem, sohasem tudtam, hogy mi tükröződik majd vissza rám. A fickó, aki kijött a szobából, rám nézett, majd vissza rá miközben visszaült a székre az asztal mögött. "Ne felejts el, legyél óvatos vele. Hosszú ideig gyógyulnak." Bólintott és átnyujtott egy meglepő pénzösszeget és egy utolsó pillantást vetett rá. Ő csak édesen elmosolyodott és felnézett rám. "Mehetünk?" Megvontam a vállam miközben a napi bevételt intézte. "A fickó melyik testrészébe szúrtad a tűt?" Megemelte rám halvány szemöldökét, és oldalba könyököltem Rule-t, amikor megkérdezte, "Tényleg tudni akarod a választ?"

Pofát vágtam. "Komolyan?" Most rajta volt a sor, hogy megvonja a vállát. "Ne mondj le róla, amíg nem próbáltad, nagyfiú." A gondolattól, hogy valami éles és hegyes legyen ott lent, kiütéseim lettek. Nem, köszönöm, fémmentesen hagynám a szerszámomat. Nem az van, hogy nem tetszett a kis karika, ami azokhoz a részeihez volt kapcsolva, amelyeket a legjobban szerettem, pokolian dögös volt, de nem volt szükségem arra, hogy egy kopogtató lógjon a farkamon. "Kössz, de kihagyom." Abbahagyta a számlálást, hogy rám vigyorodjon, és le akartam csókolni azt az arcáról. "Renben van, a kisöcsinek elég van odalent mindenki számára a szobában." Rule-ból kitört a nevetés és Rowdy kuncogott, valószínűleg mert a gondolattól, hogy Cora keze Rule gatyájában volt, összevont szemöldökkel néztem mindkettőjükre. "Élhettem volna a tudat nélkül." Felnevetett és felkelt, hogy kikerülje az asztalt. Átdobta a karját a vállamon és megcsókolta a halántékomat ott, ahol a sebhelyem vége a szemem mellett kanyarodott. "Ne aggódj, ő munka volt, a tiéd teljes élvezet. Tűnjünk el innen." Követtem őt és a srácokat kifelé menet, így bezárhatta az ajtót. A srácok a Goal Line-ba akartak indulni, meginni néhány sört és bekapni néhány csirkeszárnyat. Én Cora-t valami magányos és vízszintes helyre akartam vinni, így elfelejtethettem vele, hogy valaha is testközelben volt az öcsém anatómiájával. A saját lakásán akarta tölteni az estét, még ha az enyém közelebb is volt, mert reggelis tervei voltak Shaw-val és Ayden-nel, így azt mondtam, hogy majd ott találkozunk miután elmentem a furgonomért. Olyasformán egy igazságos csere volt, mert az én lakásom közelebb volt a szalonhoz, míg az övé közelebb volt a bárhoz. Az én lakásomban általában kevesebb ember volt, de kedveltem Ayden-t és Jet-et, Asa pedig egy egyéniség volt. Ráadásul az ő ágya király volt, még ha rózsaszínnel is volt letakarva. Cora a konyhában volt amikor beléptem a bejárati ajtón. Babrált valamivel, vacsorát készített és telefonon beszélt. Nem akartam félbeszakítani, így lehuppantam a kanapéra és felnéztem amikor Asa bejött a szobába. A gipsz eltűnt a lábáról, de még mindig elég lassan mozgott.

"Ma szedték azt le?" Óvatosan lesüppedt a szobá másik végén levő fotelbe. "Tegnap. Olyan érzés, mintha le akarna esni." "Nekem is volt egy, amikor tavaly felrobbantottak, de az enyém nem volt ilyen szörnyű. A vállam vitte el a balhét." "Szívás." Azt akartam mondani neki, hogy talán el kellene kerülnie az olyan helyzeteket, amelyekben feldühíthet egy csapat motorost, de ez kissé álszentségnek tűnt, így csak azt kérdeztem meg, hogy nem tudta-e Jet mikör jött volna vissza a városba. Megrázta a fejét és lehajolt, hogy megdörzsölje a sípcsontját. "Fogalmam sincs. Azt hiszem megemlítette, hogy hazajön egy hétre és aztán azt akarja, hogy Ayd vele menjen L. A.-be egy hétre, miután a nyári órai befejeződtek." "Kell valaki, aki segítene szemmel tartani a bárt, amelyet javítgattam, azt hittem ismerhet valakit." Azok az arany szemek felvillantak a szoba másik végéből. "Én meg tudom csinálni." Félrebiccentettem a fejem, hogy ránézzek. "Tényleg?" "Ja, miért ne? Elegem van abból, hogy a házban dekkoljak. Ayd-nek mindennel baja van, és komolyan elkelne egy kis... társaság, ha érted mire gondolok." Teljesen értettem, de nem voltam biztos, hogy a Bár olyan hely lett volna, ahol azt találna. "Csaposkodtál már előtte?" Asa nevetett egy kicsit. "Nem sok dolog van, amit még nem csináltam. Csak a pult mögött kell állnod és beszélgetni az emberekkel. Hidd el, bárkivel tudok beszélni." Aszt hittem valószínűleg egy kicsit összetettebb volt annál, de ha hajlandó volt segíteni, akkor miért ne? "Remek. Ez nem egy nagyszintű, puccos bár, ahol csajokat szedsz fel és pénzben fürdesz." "Rome, csak ki kell jutnom ebből a házból mielőtt a nővéremmel megöljük egymást. Még mindig azon dolgozik, hogy megbocsájtson és őszintén, elegem

van a saját társaságomból. Ezzel lefoglalhatom magam, amíg el nem döntöm, hogy merre és hova tovább." Ez mind ismerősnek hangzott, szóval még ha nem is igazán ismertem Asat, hajlandó voltam elfogadni a segítséget. Cora a nyakam köré fonta a karjait a kanapé mögül és az arcát az enyém mellé helyezte. "Mi van tervben ma estére, nagyfiú?" Ő és én, és sokkal kevesebb ruha volt a tervem, de nem akartam elmondani azt Asa előtt. Még jó, hogy a nagyszerű elmék hasonlóan gondolkodnak, mert nem kellett több egy pillantásnál és némi simogatásnál a meztelen lábán, hogy tudatosuljon benne az esti tervem. Komolyan, az, hogy ez a lány az életemben volt, minden más, amivel foglalkoztam, a háttérbe szorult. A szüleim, a jövőm, a bár... minden a hátsó ülésre került, amikor azok a kéttónusú szemek úgy csillogtak – villogtak. Csak egy hétbe telt, hogy a dolgok pokolivá váljanak. Nem tudtam olyan sok időt tölteni Cora-val, mert záróráig a bárban voltam. Talán nem volt egy forgalmas hely, de fogalmam sem volt mennyi erőfeszítésbe került, hogy visszatartsam az ősembereket, hogy nyugtalanságukban ne bontsák le a falakat. Bár meglepett, hogy valójában mennyire élveztem. Szerettem az üzlet folyamát, a vásárlókkal való beszélgetéseket, az italbeszerzővel és a termékbeszerzővel való társalgást. Úgy éreztem, hogy amióta hazajöttem, most először dolgoztam valójában. Hiányzott a csajom, de bajnokként viselte, és talán nekem is szükségem volt egy kis szabad térre, mert minél több nap múlt el amióta a havi látogatója nem jött, annál inkább aggódott és izgult. Valószínűleg pletykált a lányoknak, mert nem tudtam elkerülni a keskeny szemű pillantásokat, amelyeket Ayden-től kaptam minden alkalommal, amikor belebotlottam, vagy Shaw-tól, amikor vele és Rule-lal töltöttem az időt. Az is meglepett, hogy Asa mennyire természetesnek tűnt a pult mögött. A fickó született nagyzoló volt, és az este végére, még ha csak egy maréknyi törzsvendégtől és betévedt vendégtől is, de több borravalót szerzett, mint azt Brite vagy valaki más valaha is hazavitt volna. Egy elfogadható pultos volt, de a fecsegése és a rengeteg bája kiegyensúlyozta azt. Észrevettem a fiatalabb, női vendégek számának növekedését it abban a pár napban, amióta ő ott volt. Talán rábeszélhettem volna Brite-ot, hogy felvegye, amikor visszajött volna.

Szombat este olyan korán mentem el, amilyen korán csak tudtam és Asara bíztam a zárást. Jet félrehívott néhány nappal azután, hogy megemlítettem, hogy együtt dolgozunk majd a bárban, hogy meséljen egy kicsit Asa hátteréről. Figyelmeztetett, hogy lényegében jófiú volt, de ne engessem, hogy a Déli báj átverjen. Jet azt mondta, hogy nézzek a hátam mögé, és hogy ne nagyon bízzak Asa-ba. Mindig meghallgattam a figyelmeztetést, ha olyan emberektől jött, akikben bíztam, de mindeddig Asa nem volt más, mint egy remek bajtárs és hiányzott a Cora-val való időtöltés. Otthagyni őt egy éjszakára olyan kockázat volt, amit hajlandó voltam vállalni. Amikor odaértem a házhoz, ő a kanapén aludt. Jet és Ayden elmentek az éjszakára, így felkaptam őt és a szobájába vittem, hogy ágyba rakjam. Felébredt amikor a fodros, élénk rózsaszín ruháját áthúztam a fején. Pislogott azokkal az őrült színű szemekkel és próbált összpontosítani. "Hé." "Hé." Ásított és kinyújtotta a karjait a fejem fölé. Az, amelyiken a tarka virágok voltak, a visszaúton a nyakam köré fonódott. "Ki vagyok merülve." Engedtem neki, hogy lehúzzon, hogy megcsókolhassam a várakozó száját. "Hosszú nap a munkán?" Megrázta a fejét és átfuttatta az ujjait a fejem hátulján levő rövid hajamon. "Nem. Csak álmos vagyok egész nap. Ébren akartam maradni, hogy megvárjalak, de nem bírtam nyitva tartani a szemeimet." Ismét megcsókoltam és a pólóm szegélyére helyezte a kezeit. "Nem kell megvárnod. Csak ágyba akartalak helyezni és bebújni melléd." "Ha együtt leszünk az ágyban, egyikünknek sem kellene aludnia." Ember, ez a lány valami teljesen más volt, és csak két másodpercbe telt, hogy mindketten meztelenek legyünk és akcióra készek. Elég hamar elaludtam utána, és mint általában, ő rajtam volt elterülve, a vállamtól a derekamig. Valójában nem olyan sok ideje rohamoztuk meg egymás életét, de valami azt súgta, hogy ennek így kellett lennie. Legalább is annak tűnt, valamikor kora reggelig. Homok volt az arcomon és nem tudtam lélegezni. Melegem volt, melegebb, mint általában, a teljes felszerelésemben voltam, és valami oknál fogva nem tudtam átlátni a vörös ködön, ami a szemeimet borította. A fejemben csengtek a füleim és valahonnan a

távolból sikító hangokat hallottam. Fel akartam emelni a kezemet, hogy megtöröljem az arcom, hogy levegyem a sisakom, hátha attól könnyebben levegőhöz jutottam volna. Nem tudtam megmozdítani a karomat. A legtöbb testrészem nem működött együtt velem. Sikerült oldalra fordítanom a fejemet, eléggé ahhoz, hogy az arcomat borító vér lefolyhasson az orromon és ki a szemeimből, alig engedve, hogy körülnézzek. Már nem a Hummer-ben voltam. A hátamon feküdtem és az eget és a porfelhőt bámultam, és kosz ragadt a vérhez és verejtékhez a bőrömön, amelyet a felszerelésem nem takart el. Már nem volt a kezemben a fegyverem, és nem láttam a többieket, akik velem együtt jöttek a felderítésre. Összesen hatan voltunk a Hummer-ben. Meg akartam szólítani őket, ordítani akartam, mert a vállam égett és nem tudtam mi történik a sisakom alatt, de a folyóként áramló vér nem mutatta jelét annak, hogy bármikor megállna, és ezt nem tekintettem nagyszerűnek. Nem tudtam, hogy a helyzetünk biztonságos volt-e. Nem tudtam, hogy ez robbanóeszköz, vagy ellenséges támadás volt-e. Ha valamelyikük is megúszta, nem én lettem volna az, aki elárulta volna a helyzetünket a lázadóknak, még ha ez azt is jelentette, hogy ellenséges talajon kellett elvéreznem. Nem tudom meddig feküdtem ott. Többször elájultam, majd magamhoz tértem, mint azt megszámolni tudtam, és végül, ami napokkal későbbnek tűnt, kinyitottam a szemem és láttam amint egy orvos leszedi rólam a felszerelést és megmozdít anélkül, hogy még több testrészem törne el. Azt hiszem azt mondták, hogy egy robbanóeszköz volt. Azt hiszem azt mondták, hogy repülővel haza kellett volna szállítaniuk. Egészen biztos vagyok benne, hogy olyasmit is mondtak, mint az agysérülés és a lehetséges mozgásképtelenség a vállamban, de minden amit igazából hallottam, az "a robbanás egyedüli túlélője" volt. Nem számított, hogy csengett a fülem. Nem számított, hogy talán percekre voltam az elvérzéstől. Nem számított, hogy háború volt és dolgok, mint a robbanóeszközök és halott katonák mindennapos részei voltak az életnek. Ordítani kezdtem és ordítottam és ordítottam, amíg úgy nem éreztem, hogy belül mindenem üres volt. Azt hiszem begyógyszereztek, hogy lenyugtassanak, és hogy csökkentsék a sérülést, mert amikor felébredtem, Németországban voltam és a karomat műtötték, és próbálták összevarni az arcomat. Mindenki azt hitte szerencsés voltam. Hazajöhettem és felépülhettem. Élhettem.

Azután minden éjjel vagy kiabálva, vagy vérben fuldokolva és folyni nem akaró könnyekkel ébredtem. Amikor egyenesen felültem az ágyon, teljesen megfeledkeztem a tényről, hogy Cora-ba kapaszkodtam. Hideg verejték folyt végig a karjaimon és a mellkasomon, és úgy éreztem, mintha vértől és homoktól fudokoltam volna, még ha a sivatag egy élettel ezelőtt volt is. A tüdöm ki – be hömpölygött, a mellkasom fel – le emelkedett és tudtam, hogy el kellett tűnnöm. Ledobtam a lábaimat az ágy széléről és a nadrágom után kezdtem kutatni. Éreztem, hogy Cora megmozdult mögöttem az ágyon. Elrántottam magam a kezeitől, amikor elindult, hogy a hátamra helyezze őket. Csak bíborvöröset és port láttam. Csak a veszteséget és kétségbeesést éreztem. Nem akartam őt ezek közelében tudni. "Mennem kell." A hangom olyan volt, mintha pengékkel és sóval a számban beszéltem volna. "Mi?" Ismét felém nyúlt, és én eltántorogtam az ágytól. A fejemen át felvettem a pólómat és elutasítottam, hogy rá nézzek. Hallottam a takaró susogását amikor felült az ágyon. "Rome, mi történt?" A hangja csendes volt, mintha félt volna attól, hogy megrémít. Fogalma sem volt a szörnyű dolgokról, amelyek némafilmként pörögtek a fejemben. Rettenetes volt. Elvettem a telefonom és a kulcsaimat az éjjeliszekrényéről és az ajtóhoz indultam. Rá sem tudtam nézni. Mondanom kellett volna valamit, megpróbálni elmagyarázni, de az őrület, a fájdalom, az emlékek túl közel voltak a felszínhez, és egyszerűen nem tudtam túljutni rajtuk. Seggfej voltam, de vagy leléptem, vagy pedig zokogó halommá omlottam volna össze a hálószobájának a padlóján. Nem engedhettem meg, hogy olyannak lásson, nem akartam, hogy része legyen a dolgoknak, amelyek olyan csúnyák és nehezen elfeledhetőek voltak bennem. Addig nem lélegeztem normálisan, amíg a Harley alattam nem volt és a szél az arcomba nem fújt. A jó dolog a motorban az volt, hogy nem számított, ha kiszívárgott némi felszínre töré érzés, mert az éjjeli szél elfújta. Úgy éreztem, mintha sohasem lettem volna képes újra aludni.

Kilencedik fejezet Ez

a csütörtöki lányos este nem olyan volt, mint amelyeket eddig hármasban együtt töltöttünk. Ayden a halószobám fürdőszobájának ajtajában állt, hol a telefonján írt üzenetet, hol pedig engem nézett aggódóan. Shaw a wc kagylón ült, gyakorlatilag fel – le pattogva; a zöld szemei óriásiak voltak a sápadt arcán, és látszott, hogy majd' belehalt abba, hogy mondjon valamit. Én a kád szélén ültem és próbáltam eldönteni, hogy sikítani, hányni, sírni, kitépni az összes hajamat, vagy csak nevetni szerettem volna. Talán az összes kombinációját. Mit tudtam én egy másik személy felneveléséről? Az egész gyerekkoromat úgy töltöttem, hogy egyik felnőttől a másikhoz lökdöstek. Fogalmam sem volt, hogy egy teljes munkaidős szülő hogyan nézett ki. "Nos?" Shaw már nem tudott tovább csendben maradni. A kis fehér pálcika a kád szélén két ragyogó rózsaszín csíkkal bámult vissza rám. Nem mintha igazán meglepődtem volna. Fáradt és rosszkedvű voltam az elmúlt két hétben, és nem csak azért, mert Rome egy eltűnő mutatványt hajtott végre és nem válaszolt volna egyetlen hívásomra sem. Ugyanakkor finnyás is voltam, és olyan szerencsém volt, hogy a döntésem, hogy lemondtam Mr. Tökélyről, a következő tizennyolc évben rágta volna fülemet. Tényleg kezdtem azt hinni, hogy megérte a kockázatot, hogy elengedjem azt az álmot valaki állhatatosról és biztonságosról, hogy elbírtam volna a viharral, ami vele együtt jött, csak hogy most partravetett voltam és a fejemet rázva tekintettem vissza a régóta őrzött tökéletes álmomra. Ayden felhorkantott és besétált a szobába, hogy elvegye a terhességi tesztet, amely mellettem volt. "Komolyan? Nézz rá. Teljesen pozitív." Shaw olyan hangot adott ki, amely a sóhaj és visitás között volt. Ránéztem és ő a szájára rakta a kezeit. A szemei fényesek voltak és engem néztek az ujjpercei felett, és fel akartam őt pofozni. Ayden a mozsdó felé hajolt és összevont szemöldökkel nézett rám.

"Szóval mi a terv?" Felnyögtem és a kezeimmel eltakartam a szemeimet. Mi volt a terv? "Úgy érted azon kívül, hogy soha többe nem szexelelek ezután? Fogalmam sincs." Sohasem gondolkodtam igazán a gyerekekről. Amikor Jimmy-vel voltam, azt hittem, hogy az majd csak úgy jön, miután pár évig házasok lettünk volna és pénzügyileg stabilak. Most... nos most, azon kívül, hogy meg akartam ölni Rome-ot és a hülye tökéletes képét és testét, fogalmam sem volt, hogy mi legyen a terv. De a vicces dolog az volt, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor csak gyanakodtam, hogy terhes lehettem, egy pillanatra sem gondoltam mást, minthogy megtartsam a babát. A lehetőségek persze jelen voltak – és talán volt egy időszak, amikor azt választottam volna – de maga a gondolat, hogy egy baba volt bennem, azt jelentette, hogy az a gyerek az enyém volt, és a lehető legjobb esélyt akartam megadni neki. És sohasem engedtem volna meg a gyerekemnek, hogy nem szeretettnek és feleslegesnek érezze magát. Sohasem engedtem volna meg, hogy a gyerekem elvesszen a felnőttek tengerében, mert nem lettem volna képes otthont adni neki. Mindenemmel azt kívántam, bár csak Rome is ugyanígy érzett volna az apasággal. A tény az volt, hogy akkor nem tudtam, hogy mit gondolt bármiről, mert nem mondott semmit. Shaw beharapta az ajkát és olyan csendben beszélt, hogy majdnem nem is hallottam, "El kell mondanod Rome-nak." Felsóhajtottam és még erősebben nyomtam a szemeimet. Persze, hogy el kellett mondanom Rome-nak. Valamikor. Elmondani Rome-nak könnyebb volt mondani, mint megtenni, mivel a nagy idióta nem igazán fejezte be az epikus kiborulását. Nem voltam teljesen biztos, hogy mi történt az este; amit tudtam az volt, hogy úgy rohant ki az ágyamból, mintha a takaró lángolt volna, reszketett és sápadt volt. Az tíz nappal ezelőtt volt, és azóta sem hallottam felőle. Az első néhány nap hívtam és hívtam, üzenetet küldtem üzenet után, és halálra aggódtam magam. A hét végére eléggé dühös lettem, és nyilvánvalóan volt fontosabb dolog amiért aggódhattam, mint Rome Archer, mert eléggé biztos voltam benne, hogy az ő gyerekével voltam terhes. Asa-tól hallottam, hogy az összes idejét a Bárban töltötte, és a józansága fejest ugrott a mélybe. Úgy tűnt, visszatért az iváshoz, mint egy hal, és dörmögött és morgott mindenkire, aki a közelébe került.

Elég büszkeségem volt, és elég rossz tapasztalatom, és egy egészséges adag félelem dolgozott bennem ahhoz, hogy lenyomozzam az önfejű seggét és rábírjam a beszédre nem volt megoldható opció. Elutasítottam, hogy ismét egy olyan kapcsolatban legyek, amelyben én voltam az egyedüli személy, aki belefektetett az eredménybe. Rájöttem, hogy tudta hol dolgoztam, és hogy hol laktam, így ha helyre akarta volna hozni a dolgokat, tudta, hogy hol talált volna meg. Kétségkívül azt hittem, hogy hamarabb észhez tért volna, de most úgy tűnt, hogy a döntést elvették tőlem. "Tudom, Shaw." Megköszörülte a torkát és rám, majd Ayden-re pillantott. "Most nem igazán megy jól neki. Nem tudom mi történt, kezdett visszatérni a régi önmaga, kezdett kialakítani egy bizonyos sablont, és aztán, bum, ugyanott van, mint amikor visszajött Afganisztánból. Azt hittem Dale sírni kezdett volna, amikor vasárnap nem jött el a villásreggelire." Erősen beletúrtam a hajamba és a mennyezet felé forgattam a szemeimet. "Én sem tudom. A dolgok remekül mentek, azt hittem elég jól mentek a dolgok, még ha az rövid ideje is tartott. Aztán egyik éjjel már nem igazán. Nem tudom elhinni, hogy ennyire ostoba voltam." Ayden csettintett a nyelvével és jobbra – balra mozgatta előttem az ujját. "Ne okold magad. Jet-nek és nekem is volt egy veszélyes megközelítésünk, épp mielőtt szakítottunk. Néha azok a fiúk annyira hevesen égnek, hogy a józan ész kirepül az ablakon." Shaw bólintott. "Ja, ha az idők kezdete óta nem lettem volna a pirulákon, akkor Rule és én is ugyanebben a helyzetben lettünk volna. Csak ember vagy, és Rome eléggé ellenállhatatlan tud lenni." Minden ellenállhatatlan volt. "Bassza meg." Ez elég jól összegezte a dolgokat. Ayden felnevetett és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. "Azt hiszem épp emiatt kerültél bajba. Menjünk és együnk valamit." Felnyögtem, de követtem őt ki a fürdőszobából. "Nem hiszem, hogy tudnék enni." Egy rántással megállítottam őt, és elkaptam őt és Shaw-t a karjuknál. "Nem mondhattok semmit. Rome-nak nem Rule-tól vagy Jet-től kell ezt hallania. Majd beszélek vele ha készen állok rá."

Ayden csak megforgatta a szemeit, de Shaw komolyan bólintott. "Nem hiszem el, hogy Rule nagybácsi lesz. Margot és Dale ki fognak akadni." Nos, a francba. Ez egy teljesen más fejfájás volt, amit figyelembe sem vettem. "Az apám meg fog ölni." Mindketten nevettek rajtam és én elmentem ledőlni a kanapéra. Még ha valójában csak néhány hétig találkozgattunk, tényleg azt hittem, hogy valami nagyobb dolog volt működésben Rome és köztem. Éreztem azt ahogyan a levegő megváltozott, amikor együtt voltunk. Ő fontos volt, annyira nagyszerű. Még mindig láttam a repedéseket azokban a kék szemekben, láttam a dolgokat, amelyeken próbálta átverekedni magát, de azt hittem jól megvoltunk. Most nem tudtam mit gondolni, és nem volt elég tapasztalatom, nem töltöttünk el elég időt együtt ahhoz, hogy tudjam melyik irányba menjek. Mindennek tetejébe, ott volt ez a hozzáadott komplikáció, és abban a percben az életem egy rakás kedvetlenség volt. Sohasem engedtem volna közel magamhoz, ha tudtam volna, hogy ilyen könnyen elsétált volna. Túlságosan mefontolt voltam, túl óvatosan bántam a szívemmel, éppen ezért. Shaw visszajött a konyhából és lerakott elém egy tál tésztát. Ayden behozott egy üveg bort és rábámultam. Csak megvonta a vállát és lehuppant mellém. "Reggel jelentkezz be egy orvoshoz, Cora. Ez nagy dolog, és vigyáznod kell magadra. Elmehetek veled, ha akarod." "Ne aggódj, Cora, itt vagyunk neked. Bármire is legyen szükséged." Shaw a sarkán billegett, és tudtam, hogy nem kívánhattam volna jobb barátokat, akik segítettek volna átvészelni ezt a bizonyos megrázkódtatást, ami körém telepedett. Amire szükségem volt, az ennek a gyereknek az apja, hogy abbahagyja a bonyolult nyűgöt játszani, és hogy ne legyen olyan átkozottul szexi. Ha csak egy átlagos fickó lett volna, egy a millió közül, boldogan folytathattam volna a Mr. Tökély után való kutatásomat, és sohasem vettem volna ilyen színpadias kanyart az örökkévalóság, az életet megváltoztató és dicsőségesen tökéletlen felé. Rome sohasem éreztette velem azt, hogy kevesebbel értem volna be, mint amit megérdemeltem, azt éreztette velem, hogy egy olyan álom, amelynek ő volt a középpontja, értelmet nyert.

"Tudom, hogy ti itt vagytok. Rome talán más tészta. Túl sok ezzel terhelni egy olyan fickót, akinek már amúgy is tele a tányérja az érzelmi csomagok büféjében." Shaw összeszűkült szemekkel nézett rám. "Hagyd abba. Rendben lesz. Segítségre van szüksége, mint ahogy Margot-nak is szüksége volt rá, de legbelül Rome kőkemény. Utálja, hogy bárki is gyengének tekintse, utálja annak a gondolatát, hogy nem egyedül tartja össze a világot. Ha bele kelle ezt vernem, megígérem, hogy rendben lesz." Megráztam a fejem, és engedtem, hogy a tarka párnára essen. Rome nem volt szilárd, tébolyodott volt és vad. Azt hiszem az volt az, ami olyan ellenállhatatlanul vonzott hozzá az elején. "Nem akarok egy olyan fickóval lenni, aki úgy érzi, hogy velem kell lennie, Shaw. Nem akarok valaki olyannal lenni, aki nem érez száz százalékosan úgy irántam, mint én iránta. Még akkor sem, ha a gyerekét várom. Soha többé nem akarom ismét ott végezni, ahol Jimmy-vel." Grimaszolt. "Rome nem Jimmy; ő sohasem árulna el téged úgy." "Nem, nem ő. Azt hittem ő jobb, de nem engedhetem meg magamnak, hogy minden alkalommal kisétáljon, amikor nehéz időket él át. Ez nem felel meg nekem, főleg nem most." És nem akartam beszélni arról, hogy a hirtelen elhagyásától mennyire fájt a szívem. Az a fajta fájdalom leírhatatlan volt, amikor valami olyan törékenytől és újtól származott, nem beszélve arról, hogy kiborított az, hogy az ő elvesztése sokkal erősebb, sokkal tátongóbb volt, mint Jimmy-től elsétálni valaha is. "Megéri a küzdelmet." "Azért, mert Archer?" Nem akartam annyira harapósnak tűnni, de Rome és a gondjai már nem a legfőbb aggodalmaim voltak. Nem lehettek azok. "Nem, azért, mert egy nagyszerű fickó, akinek nem volt könnyű az utóbbi időben. Emlékszel, amikor elmondtad, hogy mennyire összetört, mennyire gépies volt Rule miután Remy meghalt? Rome ugyanezen ment keresztül, Cora, csak hogy neki közben harcolnia kellett, és nézni, ahogy a katona társai meghaltak. Talán szüksége van valakire, aki megmutatja neki, hogy ő is pihenhet végre." Nem akartam veszekedni vele, mert nem ellenkeztem vele teljesen, de ugyanakkor én voltam az, akit egyedül hagytak a sötétben miután ő szó nélkül lelépett az éjszakába, és ez fájt. Talán azért, mert nem csak magam miatt éreztem

fájdalmat, de miatta is. A rémülettől, amely azokból a kék szemekből ragyogott a sötétben, és a kétségbeeséstől, amely arra a jóképű arcára volt bélyegezve, a gondolatuktól is megfájdult a mellkasom, de nem erőszakolhattam rá, hogy beengedjen. És nem működhetett volna köztünk semmi, ha elfutott volna minden alkalommal, amikor a dolgok nehézzé váltak volna. Nem kellett, hogy megvédjen önmagától. Egyedül is képes voltam rá. "Csak adj egy pár napot, hogy megszokjam a gondolatot, hogy egy másik ember növekszik bennem, és talán utána beszélhetünk majd arról, hogy mit fogok tenni, vagy nem tenni, az idősebb Archer-rel." Ayden egyetértően bólintott és szúrós pilllantást vetett Shaw-ra. "Ez jó ötlet. Most pedig mindenki nyugodjon meg. Shaw, segíts meginni ezt a bort. Csak azért, mert Cora nem ihat, nem jelenti azt, hogy ez nem lehet egy rendes csajos este." Fel – le mozgatta a szemöldökeit és túlzottan bámult. "Ráadásul Jet már ezer éve nem volt itthon csütörtök este, és hiányzik a rendetlen, részeg szex." Ez elég volt ahhoz, hogy nevetést váltson ki belőlem, és mindent beleadtam, hogy egy csöppet ellazuljak, és hogy élvezzem az este hátralevő részét a barátaimmal. A jövő olyan óriási, fenyegető ismeretlen volt, és elutasítottam, hogy beszívjon magába. Rendben lettem volna, akár jelentette ez azt, hogy egyedül kellett volna kovácsolnom a jövőmet, vagy hogy be kellett volna vetnem a nehéz tüzérséget, hogy Rome kihúzza a fejét a seggéből. Rettegtem, de kissé izgultam is a félelem mögött. Ez nem olyasmi volt, amit valaha is terveztem magamnak, erősebb markolat nélkül nem, de ha bárki képes lett volna egy nem tervezett terhességre és az egyedülálló anyaságra, akkor azt hiszem én lettem volna az. Elsőkézből tudtam, hogy milyen volt anya nélkül felnőni, az otthon és hovatartozás érzése nélkül. Kizárt volt, hogy bármelyik gyerekem átélte volna azt. Megmozgattam volna mindent, hogy biztosítsam azt. Az éjszaka végére Ayden-t ágyba raktam, Jet nélkül. Még mindig kint rohangált Rowdy-val és Nash-sel, de nem kételkedtem benne, hogy ne tudta volna hogyan keltse fel az érdeklődését Ayden-nek, amikor hazaért volna. Shaw korábban ment el; azt hiszem az őrületbe kergette, hogy nem bombázhatott milliónyi kérdéssel miközben Rome-ot dícsérgette. Egy nagyon jó barát volt, de ebben az esetben két tűz között állt. Ha nem én lettem volna az egyik tűz, és Rome a másik, talán hajlamos lettem volna arra, hogy egy kissé együttérezzek vele. Mivel a helyzet így állt, ismét megígérettem vele, hogy nem szólt volna

semmit Rule-nak a babával kapcsolatban, amíg én el nem mondtam volna az idősebb Archer-nek. Készségesen beleegyezett és egy öleléssel és egy sokatmondó pillantással távozott. Tudtam, hogy mindenki azt akarta, hogy boldog legyek, hogy Rome valamiféle nyugalmat és egyensúlyt találjon. Csak nem voltam biztos, hogy azok a dolgok kéz a kézben jártak-e már. Úgy éreztem, hogy ha elég közel került ahhoz, hogy összetörje a szívemet, az eredmény ugyanolyan sérelmes lett volna a számára, mint számomra. Nem voltam benne biztos, hogy ez mind megérte-e volna a kockázatot. Nem, amikor ekkora volt a tét. Kissé nehéz volt felkelni a következő reggel. Felfogni azt, hogy többé már nem egyedülálló személyként működtem, furcsa volt. Semmit sem tudtam a terhességről, vagy a gyerekvállalásról, így rájöttem, hogy jobban tettem volna, ha rákerestem volna a dologra a Google-n, mondjuk még tegnap. Ugyanakkor felhívtam, és időpontot beszéltem meg az orvossal, és próbáltam rájönni, hogy mi a fenét mondtam volna az apámnak. Amit nem tettem meg, az Rome felhívása volt. Egy beszélgetést sem kerültem annyira, mint azt az egyet. Amikor beértem a munkára, a fiúk már ott voltak, és készültek a napra. Általában mindig egy órával dél előtt mentünk be, hogy felkészítsük a szalont. A fiúk általában a rajzokat fejezgették be, én pedig telefonálgattam és emlékeztettem az ügyfeleket az időpontokra. Aznap délelőtt mindenki nyugodtnak tűnt, és örültem, hogy Rule és Nash is teljesen normálisan viselkedett. Nyilvánvalóan Shaw betartotta az ígéretét, és nem mondott semmit a barátjának. Úgy bámultam a telefonomra, mintha varázslatszerűen megadta volna a válaszokat, amikre szükségem volt, amikor hirtelen egy új üzenetem érkezett. Ugrásra késztetett, és amikor megláttam Rome nevét az üzenetkijelzőn, a gyomrom olyan erővel szorult össze, hogy a mozsdóba kellett rohannom, mielőtt még narancslét zúdítottam volna a csinos számítógépemre és asztalomra. A szükségesnél tovább maradtam a mozsdóban. Hideg vizet kellett fröcskölnöm az arcomra, és kellett egy perc, hogy levegőhöz jussak. Nem kerülhettem el őt örökre, és igazán kíváncsi voltam, hogy mivel magyarázta volna ki magát az elmúlt néhány hét adásszünetből. Felborzoltam a hajam, felkentem egy kis vörös rúzst, és úgy éreztem, mintha valamiféle páncélt vettem volna fel, amivel megbírkóztam volna az üzenet szövegével.

Csakhogy, ahogy az megszokott volt, Rome szerette a dolgokat milliószor nehezebbé tenni, mint szükséges volt. Amikor kiléptem a mozsdóból, megálltam, mert Rome a szalon várakozótermében állt, és Rule és Nash is a képében voltak. Rule dühösnek tűnt, Nash pedig idegesnek. Rome szarul festett, de egy szót sem szólt, miközben az öccse kiabált rá és tetovált ujjával a mellkasát bökdöste. "Megmondtuk, hogy hagyd őt békén. Tudsz hallgatni ránk? Nem! Mint mindig, jobban tudsz mindent mindenkinél, és most nézd! Az elmúlt két hétben dühös volt, az átlagosnál is gonoszabb, és most annyira dühös, hogy rosszul lett tőled." Rule olyan erősen bökte meg Rome-ot, hogy az idősebb Archer hátrált egy lépést. Még egyikük sem vett észre, és nem voltam biztos, hogy hogyan lépjek közbe anélkül, hogy még nagyobb felfordulást okoznék. Nash megrázta a fejét és hátrébb húzta Rule-t. "Mondtam, hogy ne avatkozz bele, haver." Rome a földre szegezte égszínkék szemeit és az a kevés szín, ami az arcában maradt, eltűnt. Úgy nézett ki, mint aki egy hónapja nem aludt volna; a sápadtsága rettenetes volt, a szájának sarka durva és aggódó. Minden, amit tenni akartam az volt, hogy megöleljem és azt mondjam neki, hogy minden rendben lett volna. "Nem érted." "Nem, nem értem. Megfenyegettél azzal, hogy szétrúgod a seggemet, ha szórakozom Shaw-val. Nos, te pontosan ezt teszed Cora-val, és ez elbaszott." Rome belélegzett, majd kiengedte azt. Egy pillanatig azt hittem, hogy megfordult volna és elment volna, de aztán felnézett és a szemei összetalálkoztak az enyéimmel. Pislogott, egyszer, majd még egyszer, és megesküdtem volna, hogy láttam valamiféle árnyékot felemelkedni és eltűnni, átengedve azzal a kápráztató zafír fényt. "Rule, nem szórakozom senkivel. Mint ahogy azt mondtam, te csak nem érted, de nem tartozom neked magyarázattal. Viszont Cora, neked sokkal többel tartozom annál." Rule ismét káromkodott és Nash-nek szó szerint ellenőrzés alatt kellett tartania őt. "Mindenkinek magyarázattal tartozol, Rome. Fárasztó ez a szarság, és abba kell hagyni. Nem bánthatsz mindenkit csak azért, mert boldogtalan vagy."

Kék szemek csaptak össze kék szemekkel és láttam a tüzet felgyúlni Rome-éiban. Kezdett komollyá válni a dolog. "Úgy érted ahogy azt te mindig tetted? Vicces, hogy mennyire álszent tudsz lenni most, hogy letelepedtél Shaw-val. Nem olyan rég neki kellett elcipelnie a másnapos, ittas, flörtölős hullát anyuhoz és apuhoz, mert megbántották az érzéseidet. Mássz ki a képemből, Rule. Nem tartozok neked semmivel." Oké, egy igazi Archer harc lett volna ott, ha nem állítottam volna meg azt azonnal. "Rome." Végre a teljes figyelmüket felém fordították. "Mit keresel itt?" Bizonytalannak tűnt a válaszadást illetően, így odasétáltam, ahol a fiúk álltak, és befészkeltem magam közéjük. Éreztem a rosszindulatot Rule-ból lángolni és a bűntudatot, amely Rome-ból vérzett. Nem akartam megfulladni, vagy engedni, hogy bármelyik is beszívjon magába. "Uh... azt reméltem, hogy beszélhetnénk gyorsan mielőtt munkába mennék." Felsóhajtottam. "Nos, én az egész elmúlt héten beszélni akartam veled és te figyelmen kívül hagytál." "Tudom. Sajnálom." "Én is sajnálom, mert most nem tudom, hogy szeretném-e hallani azt, amit mondani akarsz. Nem olyan nehéz megtalálni engem, nagyfiú." Felsóhajtott. "Tudom." Egy hosszú és néma percig bámultuk egymást, amíg végül ismét a földre nem nézett. Éreztem Rule-t megmozdulni mögöttem, és rájöttem, hogy jobb lett volna szétválasztani őket mielőtt még vért kellett volna feltakarítanom a padlóról. Megragadtam Rome karját és kiráncigáltam a bejárati ajtón, a szalon előtt levő járdára. Rule valami csúnyát kiáltott utánunk, és éreztem Rome-ot megfeszülni. "Hagyd abba. Egyszerre egy csata." A levegőbe emelte a kezeit maga előtt. "Ez a probléma, Cora. Belefáradtam a harcba." A szemei olyan forrón izzottak, hogy azt hittem lyukakat égetnek majd bennem. "Harcolok a szüleimmel. Harcolok Rule-lal. Harcolok a bűneimmel. Harcolok a jövőtől való félelmemmel. Harcolog a saját istenverte fejemmel, és

egyszerűen fáradt vagyok. Visszavonultam. A sivatagban kellett volna hagynom az összes harcot." Meg akartam vígasztalni, megmondani neki, hogy megértettem, de nagyobb volt a tét, mint csak én és ő. "Szóval mit fogsz tenni ezzel kapcsolatban?" Ez volt a kulcs. Folytathatta volna a harcot, küzdhetett volna addig, míg végül nem maradt volna más belőle, csak egy emberi héj, árnyéka annak, aki valaha volt, vagy kérhetett volna segítséget. Nem vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem, amíg végül válaszolt. "Szereztem egy nevet Brite-tól. Egy nyugdíjazott pszichiáter és veterán. Csak ajánlott fickókkal dolgozik. Tegnap beszéltem vele. Egy igazán kedves fickó volt." Kiengedtem a levegőt és éreztem ahogy a szívem egy kevésbé kaotikus tempóba kezdett. "Az egész másfél óra alatt rólad beszéltem neki. Hogy milyen szarul éreztem magam, hogy leléptem, hogy hogyan gondoltam, hogy valami nagyszerű kezdett el kialakulni kettőnk között, és hogy hogyan csesztem el az egészet azzal, hogy megfutamodtam." Rámnézett és éreztem ahogy a szívem felfordult a mellkasomban. A könyörgés a pillantásában, a tiszta, meztelen vágyakozás azért, hogy megértsem egy kis részét annak, amivel küzködött, igazán megérintett. Minden, amire egy társtól vártam, az őszinteség volt, és ettől őszintébb már nem is lehetett. "Nem akarom, hogy valaki is bármikor olyannak lásson, Cora. Széttép az, hogy újra és újra át kell élnem azt a szart, és semmi, még a nagyszerű dolgok sem, mint te és én, nem állítja meg azt. Kínos, hogy valaki előtt ennyire kitárulkozzak. Annyira sajnálom, hogy nem a megfelelő módon kezeltem." "Rome." Nem voltam biztos benne, hogy mit akartam mondani, de amúgy sem volt rá esélyem, mert megragadta a felkarjaimat és lábbujjhegyre állított, hogy szemtől – szemben álljunk. "Kérlek, Cora." A hangja rekedt volt, és olyan szomorú. "Te sokkal jobb vagy a számomra, mint egy üveg vodka esténként. Nem lehetek tökéletes a számodra, de lehetek valaki, akire támaszkodhatsz, valaki, akit a közeledben akarsz tartani, még ha nem is lesz könnyű." A kezeimet a széles vállaira helyeztem és felnevettem. Olyan erősen nevettem, hogy a homlokomat a torkán kellett pihentetnem, hogy levegőhöz

jussak. Éreztem a zavarodottságát abból, ahogy megfeszült és visszahelyezett a földre. Elhúzódtam tőle és keresztbe raktam a karjaimat a mellkasomon. Soha sem tudta volna, hogy azok a szavak mennyit jelentettek a számomra. "Terhes vagyok." A szemei tányérnyi nagyságúra tágultak és a szája olyan módon lógott le, hogy az már nevetséges lett volna, ha a helyzet nem lett volna olyan komoly. "Elvégeztem egy terhességi tesztet az előző este, és annyira volt pozitív, amennyira csak lehetett." "Te... én... mi... " Elhalkult, és úgy nézett ki, mint aki az ájulás szélén állt. "Komolyan?" "Komolyan." "Rendben vagy?" A pillantásával tetőtől – talpig végigmért, mintha már valami változásra utaló jelet keresett volna. "Jól vagyok. Nézd, tudom, hogy ezt nehéz megemészteni. Nem várok el tőled semmit, de ha egy jó okot keresel arra, hogy össze szedd magad, akkor szerintem most van egy." "Hogy érted azt, hogy nem vársz el tőlem semmit?" Felsóhajtottam. "Nézd, Rome, kevesebb, mint egy hónapig lógtunk együtt. Sohasem voltunk igazán barátok, aztán szeretők lettünk, most pedig nemsokára szülők. Ezt bárki soknak találná. Törődöm veled, és tényleg úgy gondolom, hogy csodálatos fickó vagy, de nem fogom kockára tenni ezt a babát, vagy a szívemet, egy olyan valakiért, aki nincs teljesen benne velem. Már volt ilyen, és őszintén, bárcsak vissza tudnám adni a pólót." "Adj egy esélyt, Fél-Pint, mindenestül benne vagyok." Láttam azt ott, csillogott és fénylett a kékben, amely olyan éles volt, mint egy penge. Elhitte, akarta, csak nem tudtam, hogy bizhattam-e benne, hogy véghezvitte-e volna, és hogy nem hagyott volna faképnél. "Az ivászat... " Megrázta a fejét. "Kész. Túl vagyok rajta. Nem tesz jót nekem, és Brite nem engedi, hogy ittasan a bárban lógjak. Ki – be járkált az elmúlt néhány hétben, és azt mondta, hogy ha nem szedem össze magam, befejeztem. Már amúgy is úgy éreztem, hogy cserben hagytalak. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy csalódást okozzak neki, és emiatt hívtam fel végül a barátját." Olyan arcot vágott, ami a fájdalmat tükrözte. "Nagy rá az esély, hogy hosszú ideig a poszttraumás stressz zavar utóhatásaival fogok küzdeni. Holnap nem

úgy ébredek majd, hogy fényes, csiszolt és tökéletes leszek, de jobban lehetek. A különbség az, hogy nem igazán volt motivációm, hogy abba az irányba menjek, amíg teljesen el nem vesztettem a fejem, és nem tudtam eléd állni. Nem akarom, hogy része legyél a rémálmaimnak, Cora, de elég önző vagyok ahhoz, hogy megkérjelek rá." A helyes dolgokat mondta, többet mutatott meg magából, mint Jimmy bármikor, és elég önző voltam ahhoz, hogy elhiggyem neki mindazt, amit mondott. Még nem akartam elengedni, de biztosítanom kellett magam arról, hogy megértette a szabályokat, amelyek az előrelépésre vonatkoztak. "A rémálmok csak rossz álmok. Ha azt akarod, hogy része legyek az álmaidnak, nem tudok jobb helyet hozzá. Rome, hajlandó vagyok átélni ezt veled, de ez a baba nagyobb mindkettőnknél. Nem sétálhatsz csak el, amikor kiborulsz, vagy mert valami a múltból köztünk áll. Be kell engedned, itt kell maradnod, hogy együtt oldjuk meg ezt. Én sem vagyok hibátlan, Kedvetlen Kapitány, de azt hiszem, hogy együtt talán közel kerülhetünk valami látványoshoz, ha elég erősen akarjuk." Meglepetten felsikítottam, amikor felemelt és a mellkasához szorított. Nem hittem volna, hogy valaha is elegem lett volna az érzésből, ahogyan keményen préselődött hozzám. Egy nehéz csókot nyomott a számra, és kezeimet az arca mindkét oldalára helyeztem, hogy ott tartsam őt. Hiányzott, hiányzott ez, de nem tévesztett meg, és tudtam, hogy nem ez lett volna az utolsó bukkanó az úton, ha sikerült volna együtt maradnunk. Különleges emberre volt szükség ahhoz, hogy szembeszálljon az apasággal. Nem ismertük egymást eléggé ahhoz, hogy tudjuk ez lett volna az a számunkra, de eléggé hatott rám, úgy mozgatott meg, amitől folyamatosan meglepődtem, és szerettem azt hinni, hogy némi erőfeszítéssel, ő lehetett volna az új álmom, hogy igenis beleillett volna a tökéletes új fogalmába. Amikor visszahelyezett a földre, felnevettem egy kicsit és a kezeimet az arcáról a vállaira helyeztem. "Talán le kellene lassítanunk a dolgokat kettőnk között. Teljes gőzzel törünk majd előre, és bár kétségtelenül összeillünk szexuális téren, valószínűleg ki kellene derítenünk, hogy képesek lennénk-e hosszútávon is együtt maradni." Leengedte a fejét, így a homloka az enyémen pihent. "Rendben." Megpöccintettem az állát a mutatóujjammal. "És ki kell békülnöd Rule-lal. A család fontos, és ő lesz a nagybátyja ennek a gyereknek. Ráadásul Shaw

mindenkit az őrületbe fog kergetni azzal, hogy rendbe hozzon mindent, ha nem oldod meg ezt egyedül. Ugyanez a helyzet a szüleiddel." Sohasem herdáltam volna el a családot, és neki csak ki kellett békülnie a ténnyel, ha ez működött volna. Visszahúzódott és megharapta az ujjbegyemet, ami miatt mogorván néztem rá. "A bűnbánat az új második keresztnevem. Rule és én mindketten az Archer önfejűséggel vagyunk sújtva, és nem tudok igazán haragudni rá azért, mert téged próbált védeni. Igaza van: én is ugyanezt tettem vele Shaw miatt. Az egyetlen különbség az, hogy nekem nincs Don Juan hirnevem biztosítékként. Mindent meg fogok oldani, esküszöm, ez fontos nekem. Jobban, mint bármi, amióta az ikrekre kezdtem vigyázni." Végül átkaroltam a karcsú derekát, és megadtam neki azt az ölelést, amit azóta akartam megtenni, amióta megláttam a szalonban. Persze, amint visszatértem a szalonba, a fiúk körém rajzottak. Rule még mindig feltüzelt és dühös volt, Nash aggódó báty módjára viselkedett, még ha fiatalabb is volt nálam, és Rowdy csak nézte az egészet, mániákus vigyorral, amitől meg akartam sérteni a csinos arcát. Körül – belül tíz perc volt nyitásig, így bevonszoltam mindhármukat a hátsó szobába és leszámoltam velük. Azt mondani nekik, hogy hátráljanak meg, és hogy törődjönek a maguk dolgával nem lett volna elég, így olyan módon vetítettem ki nekik, amelyet még az önfejű, keményfejű, de jótakaró fiúk is meg tudtak érteni. Elmondtam nekik, hogy Rome babáját vártam, és hogy egy szót sem akartam hallani, mert még túl korai volt, és a dolgok nagyon törékenyen álltak. Azt hittem, hogy Rule áttörte volna a mennyezetet, amíg a kézfejemmel gyomron nem ütöttem volna, és rászóltam, hogy nyugodjon meg. Nash úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott, és Rowdy volt az egyetlen, aki egy apró csókot nyomott a fejem búbjára és gratulált. Elmagyaráztam, hogy amit csináltam, vagy nem csináltam Rome-mal, annak semmi köze nem volt hozzájuk, és hogy jobb lett volna, ha mindenki jól viselkedett volna, mert a kilátás az volt, hogy lett volna egy gyerekem, és mindenki, akit szerettem, részese lett volna az életének, akár tetszett ez nekik, akár nem. Rule és én elég hosszasan néztünk farkasszemet, de valójában cuki volt, és belül az a jó öreg puhaság volt, így végül feladta, és egy bordát törő ölelésbe vont be.

Elmondta, hogy még mindig seggberúgta volna Rome-ot, ha nem kezdett volna el helyesen viselkedni, és értesítetem, hogy sorba kellett volna állnia. Nash-t nehezebb volt megtörni. Csak nézett rám, majd a hasamra, majd vissza az arcomra, és lassan csóválta a fejét. Csak kivártam. Nash egy tökfej volt; ésszerűbb volt, mint a többi fickó, de a saját nevelése csúnya sebeket hagyott rajta és nem hittem, hogy igazán kellemesen érezte volna magát egy olyan emberrel, amely kisebb volt, mint egy kenyeres láda. "Rendben lesz. Rendben leszek. Rendben leszünk." Átkarolta a vállamat és fél karjával úgy ölelt meg, hogy az már majdnem fájt. "Ne érts félre, Rome remek fickó. Minig felnéztem rá, de az utóbbi időben nem úgy viselkedett, mint azok a fickók, akik hamarosan apák lesznek." "Csak tegnap tudtam meg." "De már tudtad előtte, nem igaz?" "Talán." "Csak legyél óvatos. Mindkettőtöket szeretlek és nem szeretnék választani közületek." "Állj le. Nem tennénk ilyet." Nash szomorúan elmosolyodott, ami annyira nem illett ahhoz a jóképű archoz és az alá az orrkarika alá. "Minden szülő ezt mondja." Szó nélkül hagyva elsétált. Rowdy csúszott mellém és a karomat az sajátjába akasztotta. "Nagyszerű anya leszel. Minden a helyére fog esni, és mindenki más törődhet a saját dolgával." Felnyögtem és a vállán pihentettem a fejemet. "Kössz." "Mi van a fickóval? Ő a megfelelő személy erre?" "Azt hiszem." És tényleg azt hittem. Talán megdolgoztatott volna érte, de tényleg azt hittem, hogy megérte a fáradozást. Annyira boldog voltam, amikor hallottam, hogy saját magától tett egy lépést azért, hogy segítséget kérjen a szolgálata óta kísértő rémálmai miatt. Üldözhettem volna vele az árnyakat, amíg csak engedte, hogy fényt vigyek magammal. "Azóta nem engedte, hogy felálljak, amióta ez az egész elkezdődött." Sugalmazottan fel – le mozgattam a szemöldökeimet, amitől felnevetett. "Szó szerint és képletesen is."

"Elcseszett." Rowdy leengedte a kezét és megpaskolta a még mindig lapos hasamat. "Ezt annyira mókás lesz nézni." Felhorkantottam és az oldalába könyököltem. A tény az volt, hogy megfelelt az elcseszett. Kezelni tudtam a váratlant. Amit nem tudtam kezelni, az az összetört szív és lélek volt, szóval a nagy testvér jobban tette volna, ha készen állt volna mindenre, különben nem tudtam, hogy mit tettem volna. Fenébe, még arra is képes lettem volna, hogy a hormonokat okoljam érte.

Tizedik fejezet Lassítani

szívás volt. Ne értsetek félre, eléggé biztos voltam benne, hogy beleszerettem Cora-ba. Az elmúlt két hetet azzal töltöttem, hogy próbáltam őt kiinni a fejemből, és azzal, hogy királyi segfejjként éreztem magam azért, mert szó nélkül leléptem. Egy újabb kislányos húzás volt a listán, amely úgy tűnt gyorsan nőtt. Szégyelltem a tényt, hogy nem tudtam összeszedni magam, hogy annyira törötten és nyíltan látott. Már az elején tudtam, hogy tisztában volt a személyiségem hullámvölgyeivel, de hogy szemtanúja legyen a saját személyi poklomnak, egyszerűen túl sok volt az egómnak és a már amúgy is viharvert büszkeségemnek, így hát futottam. Gyáva és gyenge húzás volt, de nem hittem, hogy elviseltem volna azt, hogy úgy nézzen rám, mintha olyasvalaki lettem volna, akit sajnálnia kellett volna, vagy olyasvalaki, akit szükséges volt helyrehozni. Így a fejemet egy üveg vodkába dugtam és próbáltam elinni az emlékeimet. Az ok, amiért kerültem őt, nem különbözött sokkal a szüleimétől, egy tény, amit nem tudtam elinni. Már következő nap nyilvánvalóvá vált, hogy nem beszélni vele, nem érinteni őt, tartani őt, sokkal rosszabbul fájt, mint a büszkeségem. Beférkőzött a bőröm alá, elég mélyre ásta magát ahhoz, hogy ráeszméljek, hogy ha segítséget kellett volna kérnem ahhoz, hogy valaki olyan legyek, akivel lenni tudott volna, akkor az lett volna az egyetlen lehetőség és ideje volt abbahagyni a futást és egyszerűen megtenni azt. Annyira örültem, hogy hajlandó volt adni még egy esélyt. Szükségem volt rá, és most a babával, összezavarodottan, vagy sem, eléggé biztos voltam benne, hogy neki is szüksége volt rám. Hajlandó voltam megtenni bármit, hogy ez a dolog kettőnk között működjön, még ha ez azt is jelentette, hogy az összes szexuális vonzalomnak és forróságnak, ami eleinte egymáshoz húzott minket, szünetelnie kellett volna. Semmi sem volt ahhoz fogható, mint az, amikor a terhes barátnőd a baráti zónába helyez. Az egész szeptembert azzal töltöttem, hogy a kezeimet a zsebeimben, a farkamat pedig a nadrágomban tartottam. Elmentem Cora-val az orvoshoz, ami izgalmas és ijesztő volt egyaránt. Elmentünk vacsorázni, együtt lógtunk, mint a normális párok, akik csak most kezdtek el randizni, és még azt is fontolóra

vettem, hogy kibéküljek a szüleimmel, mint ahogy azt próbaképp tettem Shawval, mert tudtam, hogy ez boldoggá tette volna, és elegem lett abból, hogy félve meneküljek. Belefáradtam abba, hogy kitaláljam kinek milyen elvárásai voltak velem kapcsolatban, és a fejembe kellett vernem azt, hogy a saját elvárásaim elegek voltak. A gondolat, hogy áthidaljam a távolságot, boldoggá tette őt, ami boldoggá tett engem, még ha a gondolat olyan is volt a számomra, mint a kínzás. Egyszerűen csak nem tudtam mit mondani nekik, amivel elkezdtem volna a beszélgetést. Rendben volt, a lassított tempó. Szerettem vele tölteni az időt, nagyszerűen elvoltunk, és amikor nem, az, ahogyan azok a két-tónusú szemek milliónyi színnel szikráztak, olyan látomásokat keltettek bennem a békülős szexről, amelyek tripla X-szel voltak jelölve. Nem mintha csak azért lettem volna vele, hogy lefektessem, de egy nagy hazug lettem volna, ha azt állítottam volna, hogy nem hiányzott, hiányzott ő és a tarka bőre. A szex Cora-val nem volt olyan, mint az addigi tapasztalataim bármelyike is, és nem csak azért, mert piercing-je volt odalent, és mert egy csomó színes ékszer borította az oldalát. Annak ellenére, hogy azt állította, hogy egy megközelíthetetlen tökéletességet várt, csak engem kapott, tényleg megkapott, még ha én olyan távol álltam a tökéletestől, amennyire egy fickó állhatott. Nem tudtam, hogy ő hogy bírta szex nélkül. A hormonjai szerte – szét voltak az utóbbi időben. Nagyhangúbb és harapósabb volt, mint általában, de volt valami a szemeiben. Rajtakaptam volna amint a szeme sarkából figyelt, mintha ugyanazt az elnyomott vágyat érezte volna, mint én. Mintha valami óriási előtt álltunk volna, valami előtt, ami nagyobb volt, mint eddig bármi, amit megtapasztaltunk, de olyan volt, mintha félt volna az elhagyástól. Engedte, hogy megcsókoljam, hogy átöleljem a kanapén, miközben filmeket néztünk, nyíltan gyengéd volt, fogta a kezem, körém fonta a karjait, és tudatta velem, hogy ott volt. Mindig ő volt az, aki elhúzódott, aki megszakította a kapcsolatot és a szexuális kielégitetlenség helyes oldalán maradt. Láttam a megbánást, az elégedetlenséget a szép arcán, de nem akartam eljátszani a szerencsémet, így nem kérdezősködtem, és nem is próbáltam ráerőltetni magam. Hajlandó volt elfogadni úgy, ahogy voltam. Hajlandó voltam elfogadni őt, és bármely akadályt, amit az utamba helyezett volna, ami elvárható volt. Néha azt hittem, hogy úgy nézett rám, mintha egyenesen rettegett volna, nem tőlem, de valamitől, amit gondolt, vagy érzett miattam.

Az elvesztegetett időt hoztam be a bárban, valamint próbáltam helyrehozni a kapcsolatomat Brite-tal és a törzsvendégekkel. Brite visszetért, legfőképp azt hiszem azért, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem ittam volna ki a bárból és a bevételekből, mint ahogy azt a múlt hónap végén tettem. Azt hiszem aggódott, hogy ismét elvesztettem volna az irányítást. Hogy bebizonyítsam neki, hogy nem volt szándékomban tönkretenni az életemet, hogy nem akartam megengedni, hogy Cora egyedül nevelje fel azt a gyereket, keményebben dolgoztam és már majdnem kész voltam a rám bízott munkálatokkal. Még néhány saját fejlesztést is bevittem. A hely úgy nézett ki, mint egy majdnem új bár; makulátlan volt, ragyogó, és egy felület sem maradt felújitatlan és vadonat új. Új vér áramlott be az ajtón és az üzlet elég felkapottá vált, miután Brite teljes munkaidőre felvette Asa-t. A személyes gondolatom arról az volt, hogy tetszett neki a kilátás. Nem volt egy olyan éjszaka sem, amikor a bárt nem lepték volna el csinos fiatal lányok, akik mind a szőke, vidéki fiú figyelmére vágytak. Asa egyszerűen annyira jó volt. Még mindig nem tudtam, hogy mihez kezdtem volna, ha befejeztem volna a Bár-t, de tudatos erőfeszítést tettem azért, hogy ez ne tartson ébren éjszakánként. A jövőmben elég csavar és kanyar volt ahhoz, hogy magamat hibáztatni azért, hogy nem volt mindenre válaszom, kimerítő volt, és már nem volt erőm folytatni azt. Ugyanakkor mindennapos küzdelem volt kezelni a rémálmokat és a furcsa botlásokat, amelyek visszarántottak a sivatagba, vérbe és halálba, egészségesebb és pozitívabb módon, mint hogy hülyére ittam volna magam. Egy alkalmi vodka tonik egy dolog volt; megpróbálni megölni a májamat egy teljesen másik volt. Amikor most felébredtem, futni mentem, vagy elvittem a Harley-mat egy hosszú útra, amíg magamhoz nem tértem. Tovább tartott, de ugyanúgy működött, és a beszélgetés Brite barátjával ráébresztett arra, hogy ez olyan volt, mint minden más az életben: dolgoznom kellett rajta, gyakorolnom kellett, hogy könnyebb legyen. Azt is megmutatta, hogy ha engedtem volna a szeretteimnek, hogy segítsenek, a folyamat gyorsabban ment volna. Mint ahogy azt Shaw mondta, mindenkinek meg kellett volna tanulnia új módon szeretnie, és nekem ezt el kellett fogadnom. Rendben volt segítséget kérni tőlük, attól nem váltam gyengévé, és értékelnem kellett volna azt, hogy még mindig ott voltam és hallgattam őket, nem pedig bűnösnek éreznem magam miatta.

Egy este Cora és én el voltunk terülve a lakásomban levő kanapén. Nash kint volt Rowdy-val, a csajom pedig cuki volt és az oldalamnál volt összekuporodva. Valami ostoba csajos filmet választott ki vacsora utánra, és mindent megtettem azért, hogy nyitva tartsam a szemeimet, annyira unalmas volt. Tetszett az, ahogy hozzám illet, annyira kicsi és annyira megtévesztően törékeny volt, és az összes védelmező ösztönömet a felszínre hozta, ami vicces volt, mert több, mint képes volt megvédeni önmagát. Nehéz volt visszaemlékeznem arra, hogy milyen volt az unalmas fekete – fehér világom, mielőtt ő beviharzott és minden zugba és repedésbe színt árasztott. Csak gondját akartam viselni, vele akartam lenni. "Utálod ezt, nem igaz?" A hüvelykujjával a kézfejemet és a bütyökjeimet simogatta. Éreztem amikor megállt és a kiemelkedő sebhelyek miatt kezdett aggódni, amelyek a bőrömet mintázták. "Nem, rendben van." Felnevetett mellettem. "Már majdnem alszol." Úgy volt, dá rájöttem, hogy felesleges volt emiatt aggódnia. Váltakozva figyeltem, majd nem. Látni akarta, hogy a filmbeli lány hogyan szerezte meg a bolgogan-amíg-meg-nem-jét, és gondoltam kibírok még annyit. Mellesleg az állt a legközelebb a lefekvéshez az elmúlt hónapban, hogy vele együtt aludhattam a kanapén. Megemelkedtem, így köré fonhattam a karomat és közelebb húzhattam magamhoz. Megcsókoltam a puha haját és megálljt parancsoltam a sóvárgó alsó felemnek. Egyik keze a derekam köré volt fonódva, a másik pedig a combomon pihent. Az egész nagyon ártatlan volt, de elmondani ezt a visszautasított libidómnak teljesen más sztori volt. Talán az elbóbiskolás miatt tudtam végigcsinálni ezt az estét, anélkül, hogy bajba keveredtem volna. Két lélegzet között valahol az álom és éberség határára kerültem. Nem tudtam a hülye filmre összpontosítani, és az agyam egy olyan kanyart vett, amiről azt kívántam bár ne tette volna. Nagyjából minden elhalványult, és visszatértem arra a napra, amit újra és újra átéltem, az egy szorongásos rémálom volt, és nem tudtam megállítani az emlékek lavináját, amelyek szabadesésben hullottak egymásra. Mindent megadtam volna azért, hogy megállítsam, hogy azt a bizonyos napot egy dobozba zárjam, ahonnan többé nem jöhetett volna elő. Csak pár hónapra jöttem haza Pakisztánból, az ikrek alig voltak húsz évesek, és jelentették, hogy Irakba kellett mennem. A szüleim ki voltak borulva, mindenki azt

akarta, hogy lépjek ki a hadseregből miután ez a bevetés véget ért volna, de engem izgatott a távozás. Rule és Remy elköltöztek, Shaw már majdnem kész volt leérettségizni, és egyedül lenni otthon a szüleimmel unalmas volt. Már beteltem a "Rule szörnyű, Remy tökéletes, te ostoba vagy és sokkal fontosabb dolgogat tudnál csinálni az életedben"-ből. Szerettem a hadseregben lenni. Gyorsan haladtam felfelé a ranglistán. Jó volt a kapcsolatom a többi katonával, és természetemnél fogva vezéregyéniség voltam. Amikor otthon voltam, akkor csak az ikrek idősebb testvére voltam. Mindig minden az ikrekről szólt. Nem mintha nem szerettem volna az öcséimet. A pokolba is, háborúztam azért, hogy biztonságos világot biztosítsak neki, amelyben élhettek, de kezdett unalmassá válni, hogy mindig az a személy voltam, aki ellenőrzés alatt tartotta Rule-t, és engedte, hogy Remy ragyogjon. A hadseregben Archer őrmester voltam. Én voltam az, aki parancsolgatott. Én voltam az, aki küldetésekre ment, és egy egész osztagnyi férfit és nőt kellett biztonságban tartanom, nem csak két fiút, akik ugyanazon bajkeverő érme ellentétes oldalai voltak. Anyu ragaszkodott egy családi vacsorához az utolsó éjszakámon. Nem akartam végigcsinálni. Rule mindig egy segg volt mindenkihez, és valami történt Remy és Shaw között. Amúgy is furcsa kapcsolatuk volt. Alig értek egymáshoz, inkább viselkedtek barátnőkként, mint egy párként, és nem számított, hogy mennyire állítgatták azt, hogy csak legjobb barátok voltak, valami többről volt ott szó, egyszerűen tudtam. Arra sem tudtam rájönni, hogy Shaw miért csorgatta a nyálát a másik ikerre, amikor azt hitte, hogy senki sem figyelte. Minden összetetnek és jelentéktelennek tűnt ahhoz képest, amivel nap mint nap küzdöttem, szóval nem igazán örültem neki. A vacsora az elvárások szerint telt. Rule kék hajjal jelent meg, felborzolva minden irányba, és épp egy monoklija volt. Remy zaklatott volt és kitérő, miközben Shaw mogorvának és kimerültnek tűnt. Azt tettem, amit mindig is szoktam, és a közvetítőt játszottam. Rule gyakornokságáról kérdeztem a tetováló szalonban, beszélgettem Remyvel az új munkájáról, és Shaw-t arról kérdezgettem, hogy készen állt-e az egyetem első évére. A szüleim engedték, hogy én legyek a közvetítő, mint mindig, miközben finom célzásokat potyogtattak arra, hogy mennyire hiányoltak volna a ház tájékán. Irritáló és idegesítő volt, de kibírtam, tudván, hogy a világ másik felén lettem volna másnap, ugyanabban az időben. Átverekedtük magunkat a vacsorán és Remy kifogásokat talált, hogy ő és Shaw elmehessenek. Valami folyamatban volt ott, de egyikük sem volt túl elszánt azzal, hogy megossza azt velünk. Miután elbúcsúztam a szüleimtől, mi négyen kimentünk és megálltunk a felhajtón. Rule megölelt, majd gyomron vágott.

"Légy óvatos. Hiányozni fog a zsörtölődő segged. Ez alkalommal többször ellenőrizd az e-mail-jeidet." Összekócoltam a hülye haját és visszaütöttem. "Próbálj meg nem börtönbe kerülni, amíg távol leszek. Felhorkantott. "Mi abban a szórakoztató?" Shaw megforgatta a szemeit és megölelt. "Szeretlek. Kérlek egy darabban gyere haza. Millió csomagot fogok küldeni." Rule vontatottan hozzátette, "Pornót küldj neki." Amitől Shaw rábámult és gyerekes civakodásba kezdtek. Remy megrázta a kezemet és megveregette a hátamat. Amikor visszahúzódott, esküszöm láttam valamit megmozdulni azokban a sápadt szemekben. Rá akartam ülni, és rábírni, hogy beszéljen velem, de nem volt rá idő. "Légy óvatos. Vigyázz magadra, Rome. Ez a család nem tud működni nélküled." Elnevettem magam, mert ő volt az arany fiú. Ő volt az, akire mindannyian hasonlítani akartunk. A fejemmel oda mutattam, ahol Rule és Shaw álltak és még mindig veszekedtek. "Én vigyázok magamra, te vigyázz rájuk. Próbáld meg távol tartani az idióta másik feledet a bajból." Kissé szomorúan mosolygott. "Melyiket?" "Mindkettőt." Mindannyian megöleltük egymást és én bementem. A következő reggel úton voltam egy eltérő sivatagba, és mindez csak értelmetlen csevegés volt, és elfelejtettem az egészet. Futva értem földet, kritikus-küldetés módba kapcsoltam és teljesen elfelejtettem mindent, amint leszálltam. Majdnem két hétig felderítésen voltam egy különleges osztaggal, mielőtt kapcsolatba léptem volna a bázissal. Három napig próbáltak elérni a terepen, mielőtt találtak valakit, aki átadhatta volna a kritikus üzenetet otthonról. Remy meghalt. Baleset történt. Összetörte a kocsiját az úton és nem élte túl. Csak néhány napot kaptam arra, hogy hazamehessek a temetésre, és harcra kész formában vártak vissza. Úgy éreztem, mintha valaki egy fogazott kést szúrt volna a mellkasom közepébe. Remy volt a jó, a legjobb hármunk közül. Kedves volt, szeretetteljes, óvatos, és kizárt dolog volt, hogy ő lett volna az, aki idő előtt meghalt volna. Rule-t lelőtte volna egy feldühödött barát, vagy rossz emberrel kezdett volna ki egy bárban. Én ráléptem

volna egy aknára, vagy ellenséges tűz áldozata lettem volna. Kizárt volt, hogy Remy-n volt a sor. Kábultan repültem vissza. Nem tudtam gondolkodni, nem tudtam érezni. Elzsibbadtam. Azt hiszem így tévesztettem el azt, hogy anyám hogyan vált csak távolságtartóból és harapósból teljesen sarkvidéki fagyossá Rule-lal szemben. Mindannyian a gyász és kétésgbeesés kútjába süllyedtünk, mindenki a saját okai miatt, és semmiféleképp sem tudtunk segítő kezet ajánlani a másiknak. Minden amire gondolni tudtam az volt, hogy még csak el sem mondtam neki, hogy mennyire szerettem, mielőtt elmentem volna. Ráparancsoltam, hogy vigyázzon Rule-ra, mindig azt mondogattam neki, hogy figyeljen oda a bajkeverő testvérére, de sohasem mondtam semmit arról, hogy mennyira csodáltam és mennyire lenyűgözött az, hogy milyen férfivá vált. Sohasem tudattam vele, hogy talán én voltam az ő hőse, de ő volt az enyém. A megbánás, hogy elherdáltam az utolsó perceimet vele, egy keserű pirula volt, amit sohasem tudtam lenyelni. Tegyük hozzá a tényt, hogy tudtam, valami történt vele, amiről beszélnie kellett volna velem, és a szívem egy darabja, a lelkem egy része, a föld alá ment vele. Anélkül mentem vissza a sivatagba, hogy beszéltem volna a szüleimmel, hogy nem voltam képes Rule szemeibe nézni, mert túlságosan fájt látni Remy szemeit, amint visszanézeztek rám. Az elkövetkező év minden éjszakáján, nem számított milyen küldetésen voltam, nem számított melyik laktanyán voltam, nem számított a homokozó melyik részére küldtek, úgy feküdtem le, hogy azon gondolkodtam, mit változtattam volna meg, ha megtehettem volna. Sok halált láttam a munkám során; mindig szívás volt, és mindig nehéz volt elfelejteni, de semmi sem ébresztett fel az éjszaka közepén, könnyekkel a szemeimben, mint az emlék az utolsó elvesztegetett perceimről az öcsémmel. Súly telepedett rám. Nem a megszokott nehéz, bánattól telt súly, amivel akkor ébredtem, amikor az a bizonyos emlék szemellenzőt rakott rám, hanem egy puha, meleg súly, amely a nevemet suttogta újra és újra. Kiküzdöttem magam a sötétségből és Cora-t az ölemben találtam. Szó szerint meglovagolt, kezeivel az arcomat fogva mindkét oldalon. A nevemet mondogatta újra és újra, suttogta a homlokomon levő seb mellett, és a két folyadéknyom mentén, amelyek a szemeimből szivárogtak. Az általános ösztönöm az volt, hogy ellökjem őt magamtól, és hogy eltűnjek onnan. Hogy belül mélyen eltemessem a szégyent és a szomorúságot, és hogy elfedjem mindazt egy réteg vodkával, amely olyan vastag volt, hogy

soha többé nem éreztem volna, de tudtam, hogy ha azt tettem volna, nem adott volna még egy esélyt, így csak bámultam rá és engedtem, hogy csókokat szórjon az arcomra amíg a szívverésem lenyugodott és ismét normálisan tudtam lélegezni. A derekára raktam a kezeimet és visszaszámoltam húsztól, amíg biztos nem voltam abban, hogy nem léptem volna le ismét. "Akarsz beszélni róla?" Nem, pokolian nem akartam, de megígértem neki, hogy beengedtem volna, szóval igyekeztem volna, és ha ez azt jelentette, hogy magamon tartsam, miközben az ujjaival a fejemet simogatta, átküzdöttem volna magam rajta, még ha úgy éreztem volna magam, mintha megölne. "Remy. Rá gondoltam, talán inkább álmodtam, Remy-ről." Ha az ember halott öccsének a gondolatától nem lett volna szabad égető, bánatos könnyeket ejteni álom közben, akkor semmitől sem lett volna szabad. Szégyellni akartam magam, nem akartam, hogy Cora lássa valójában mennyire zúzott és törött voltam legbelül, de ő csak szótlanul nézett. A kékeszöld a türkíz szemében tele volt együttérzéssel és kedvességgel; az olvadó csokoládészínű sokkal élesebb volt, arra várt, hogy mit tettem volna, mivel meztelen és nyitott voltam előtte. "Az utolsó alkalom amikor láttam őt, mérges voltam. A szüleim az agyamra mentek, Rule utálatosan viselkedett, Shaw furcsa volt, és volt valami Remy-vel, amiről nem akart beszélni. Most már tudom, hogy az a titka volt, és hogy Shaw teljesen kifordult önmagából Rule miatt, de akkor csak vissza akartam térni a munkába. Azt mondtam neki, hogy vigyázzon Rule-ra, nem pedig azt, hogy szerettem, vagy hogy hiányzott, vagy azt, hogy annyira büszke voltam arra, hogy a bátyja voltam. Csak azt mondtam neki, hogy tartsa távol Rule-t a bajtól." Le kellett nyelnem az emlékek áradatát ahhoz, hogy folytathassam a beszélgetést. Ő csak rajtam tartotta a szemeit. Nem vágott közbe, nem mondta, hogy minden rendben lett volna, csak nézett, és engedte, hogy az ujjbegyei átfussanak a levágott hajamon. "Amikor visszajöttem a temetésre, minden szarrá vált. Rule úgy döntött, hogy a legjobb mód arra, hogy kezelje a veszteséget az volt, hogy csak még nagyobb segfejjé válljon, mint amekkora előtte volt. Shaw azzá a békéltető gépezetté vállt, és a szüleim azonnal vádolási üzemmódra váltottak. Rule hibája volt, mert fuvar kellett neki, az én hibám volt, mert nem voltam otthon, hogy

figyeljek rá, és Shaw hibája volt, mert elengedte őt. A föld alá helyezték őt, és mindannyian vele mentünk." Pislognom és megfeszülnöm kellett ahhoz, hogy továbbra is a szemébe tudjak nézni. Az ujjaim önkéntelenül megfeszültek és próbáltam eldönteni, hogy közelebb akartam-e húzni őt, vagy eltolni magamtól. "Visszamentem a sivatagva és néztem ahogy még több gyerek halt meg, többet adtam magamból a homoknak és az ellenségnek, és amikor utoljára itthon voltam, a dolgok a rosszból még rosszabbá váltak. Anyu azzá a gyászhajtotta szörnyeteggé vált és elevenen akarta felfalni Rule-t. Shaw fülig szerelmes volt belé, és ő ezt nem vette észre, ami megölte Shaw-t. És aztán ott volt Remy. Elment, de mindig ott volt mindannyiunk között, és az átkozott titka, amirúl úgy tűnt mindenki tudott, kivéve engem és Rule-t. Annyira dühös voltam rá. Dühös amiért hazudott, dühös, amiért kihasználta Shaw-t, dühös, amiért elment, de legjobban magamra voltam dühös, amiért úgy engedtem el őt, hogy semmi fontosat nem mondtam neki. Talán ha másmilyen lettem volna, másképp viselkedtem volna, eléggé bízott volna bennem, hogy elmondja a titkát. Ez minden, amire gondolni tudok." Hosszú ideig ültünk ott csendben, csak néztük egymást. Folytatta a fejem simogatását és érdekes volt figyelni ahogy a gondolatai elrendeződtek a különböző színű szemeiben. Bűntudat suhant át értem az egyikben, miközben helytelenítés és valami más villant át a másikon. Nem szerette, ha valami olyan miatt büntettem magam, amit nem lehetett visszacsinálni, de tisztán volt látható az, hogy nem is ítélt volna el miatta. "Ugye nem hiszed komolyan azt, hogy bármelyikük is kételkedett volna abban, hogy mennyire szereted őket, hogy mennyi áldozatot hoztál értük? Vagy igen?" Lassan megráztam a fejem. "Nem." "Jó. Mert nem számít mit mondtál neki, a szavak nem számítanak. Ő tudta. Rule tudja. Elmondhattad volna Remy-nek mindezt, és akkor is beült volna abba a kocsiba az este. Ha úgy veszítetted volna el, az is ugyanígy fájt volna, és a családod is ugyanennyire összezavarodott lett volna. Tudod, hogy tudta, hogy szeretted. Ez minden, ami számít, Rome. Ha azt akarta volna, hogy te és Rule tudjátok, elmondta volna. Ez minden. Ez nem a te hibád, nem a szüleidé, és pokolian biztosan nem Shaw-é. Egy bizonyos ponton egyszerűen meg kell majd békélned vele."

"Nem tudom hogyan csináljam." Ez volt az igazság. "Van valami olyasmi, amiről azt hiszed, hogy megértetné ezt veled? Ami segítene abban, hogy túltedd magad rajta?" Tetszett, hogy ahelyett, hogy hagyta volna, hogy kishitű és elveszett legyek ezügyben, aktívan részt akart venni a probléma megoldásában. "Nem igazán. A válaszok segítenének. Megkérdezni Remy-t, hogy mit gondolt, segítene, de mivel ezek közül egyik sem lehetséges, egyszerűen magamtól kell majd rájönnöm." A szemei rám villantak és láttam valaminek az árnyékát átkelni az egyik szeméből a másikba. Kérdőre akartam vonni, de lemászott rólam, és elvonta a figyelmemet az, hogy leküzdjem a kényszert, hogy visszarántsam. Végig akartam csókolni őt a feje tetejétől egészen a lábujjáig. Ágyba akartam vinni és soha többé nem akartam kiengedni onnan. Be akartam lélegezni őt és meg akartam engedni neki, hogy szétterjessze azokat a színeket és azt a fényt, amely belőle áradt a hidegre és kopárrá, amely bennem terjedt szét, de még mindig figyeltem a modoromra, így nehézkesen lábra álltam és felkészültem arra, hogy kikísérjem az ostoba kis kocsijához, és hogy megelégedjek egy szűzies szájrapuszival. Nem igazán éreztem magam jobban azok után, hogy beszéltem vele erről, de ugyanakkor rosszabbul sem éreztem magam. Nem éreztem szükségesnek, hogy megigyak egy üveg Belvedere-t, és egészen biztos voltam abban, hogy átvészeltem volna az éjszakát anélkül, hogy a rémálmaimmal kellett volna versenyt futnom. Majdnem fellöktem amikor megállt előttem és megfordult. A kezeimet az apró alakjára kellett helyeznem, hogy megakadályozzam azt, hogy a földre zuhanjon. Felnevetett egy kicsit a mellkasom közepénél és megragadta a pólóm anyagát a kezeivel, majd a szobám felé kezdett el húzni. Nem mintha fel akartam volna kavarni ezt a bizonyos vizet, de ugyanakkor azt sem akartam, hogy valami olyanba keveredjek, ami miatt később aggódott volna. "Uh... Mit művelsz, Fél-Pint?" Azok a szőke szemöldökök táncoltak a homlokán, miközben ő folytatta a sétát hátrafelé, engemet is magával vonva. A szemei elevenek voltak és fényesek, egy kis mosoly játszott azon a szájon, amelyről azt kívántam bárcsak arról álmodtam volna a rémálmaim helyett, és úgy nézett rám, amitől nem csak a

farkam keményedett meg, de valami a mellkasomban feltekeredett és rugó módjára pattant ki. "Rossz álmaid vannak. Nem akarom, hogy azok legyenek. Így valami jobbat adok, amit ágyba vihetsz." Oh, köszönöm, Jézusom. Berúgtam magunk mögött az ajtót, és megengedtem neki, hogy áthúzza a pólómat a fejemen keresztül. Túl alacsony volt, hogy teljesen elérje, így le kellett hajolnom, hogy felemelje és áthúzza a vállaimon. "Azt hittem lelassítjuk a dolgokat?" Hülye erkölcsi érzék. Megemelte egyik szemöldökét és lehajtotta a fejét, hogy kezébe vehesse az övemet. "Kevésbé kedvelsz azóta, amióta abbahagytuk a szexelést?" Felhorkantottam és csak figyeltem ahogy egyetlen mozdulattal kihúzta a bőrt a bujtatókból. "Nem. Miért?" Megemelte a vállát, majd hagyta visszaesni. Próbáltam követni a gondolatmenetét, de a szemeim kancsallá váltak, mert az apró kezeit a cipzáram szélére helyezte és végigsimította a merevedésemet, amely már szinte önállóan akart megszökni a nadrágomból. Valamit nem vettem észre. Majdnem annyira volt sebezhető, mint én, csak hogy nem értettem igazán az okait. "Nemtom. Azt hittem, hogy az egész csak kémia és szexuális vonzalom volt, és miután ez kimaradt, a dolgok tisztábbá váltak volna a számunkra, több értelmet nyertek volna." "Nincs értelmünk?" Lehúzta a cipzárt és azon dolgozott, hogy letolja a nadrágomat a csípőmről és a seggemről. Nem tudtam volna még túl sokáig összefüggően beszélni vele, de volt egy olyan érzésem, hogy meg kellett értenem a dolgokat, amiket nem mondott ki. "De van, de úgy tűnik ez a dolog köztünk fénysebességgel mozog." Nem tévedett. "Ez rossz?" Azok a kéttónusú szemek felnéztek rám, és a nyelvével átsimította az alsó ajkát. Szent Isten, már attól elmentem volna, hogy csak néztem. "Nem. Ijesztő lehet és túlnyomó, de már nem érdekel, mert akarlak téged. Hiányzott ez a része az együttlétünknek, ráadásul terhes vagyok és feltüzelt, és

mindig le akarlak támadni. Az önuralom sohasem volt az egyik erős tulajdonságom." Beszívtam a levegőt miközben letolta a nadrágomat a térdemig, majd a sajátjaira ereszkedett. "Miért nem szóltál előbb?" "Mert próbálunk helyesen cselekedni, próbálunk valami tartósat létrehozni, és amikor leveszed a pólódat, elvesztem a józan eszemet." Ez megnevettetett, de akkor a szájának nedves melege bezárult a farkamon és már nem tudtam lélegezni. Annyira szép volt, annyira egzotikus, azzal a tarka bőrével, és jó Isten, tudta, hogy hogyan kényszerítsen térdre egy férfit csupán a nyelvének a mozdításával és fogainak alig érezhető érintésével. Meg akartam markolni a fejét és lenyomni a farkamat a torkáig, de nem csak hogy nem fért volna be, kételkedtem, hogy értékelte volna a gesztust, mivel épp azon volt, hogy elterelje a gondolataimat a szarságról, ami az összezavarodott fejemben kavargott. Így inkább egyik kezemmel beletúrtam a rövid hajába, a másikkal pedig a nyakának hátsó részét szorítottam. "Cora..." Minden amit ki tudtam mondani, a neve volt, mivel egyik keze a lábaim közé csúszott és a másik a feszülő farkam köré fonódott. Annyira jó érzés volt; eláraztotta az érzékeimet. Ahogy ott térdelt előttem, ahogyan élvezetesen hümmögött amikor akaratlanul a szájába billegtem, ahogyan a szája olyan meleg volt, olyan nedves, miközben fel – le siklott a bőrön, amely úgy tűnt bármely pillanatben felszakadt volna a varratoknál. Túl sok idő telt el, ő túl erős volt, nem bírtam volna ki túl sokáig, főleg, hogy ha folytatta volna a játszadozást a combommal és a sajgó golyóimmal, ahogy csak ő tudta. Tudtam, hogy a célja az volt, hogy elvonja a figyelmemet, hogy megdolgoztasson, hogy utána kimerült és fáradt legyek és tudjak aludni anélkül, hogy felébredtem volna, de ha ki akarta nyitni az ajtót, én teljesen be akartam lépni. Engedtem, hogy szívjon, engedtem, hogy görgesse a nyelvét a feszülő makkon, addig a pontig, amíg úgy nem éreztem, hogy kiengedtem volna az egészet a szájába. Szerencsére csillagos ötösöm volt fegyelemből: elhúztam őt épp mielőtt átküldött volna a másik oldalra. Egy elégedetlen hang hagyta el a torkát, amelytől a farkam tiltakozóan sikított, de a szemei fénylettek és nevettek rám. Még egyszer megszorította a kezét, amely még mindig a farkam körül volt és rámvigyorgott. "Oh, öreg barátom, mennyire hiányoztál."

Sikertelenül próbálkoztam leszedni a rövidnadrágját és a rugalmas topját a fején át, mert nem úgy tűnt, hogy sietett volna azzal, hogy elengesse a lüktető merevedésemet. "A farkamhoz, vagy hozzám beszélsz?" Gondtalanul és örömtelien felkacagott, és ez felborított bennem valamit. Éreztem a feszültséggel telt golyót, a kétségbeesés tekercsét, amelyet olyan szorosan tartottam magamban, elszakadni attól, ami ott tartotta azt. A kezeimet ráraktam az arcára és magam felé döntöttem, hogy megtámadhassam a mosolygó száját. Eléggé elárasztottam őt ahhoz, hogy végre elengedje a farkamat és elkapja a csuklómat, így nem tudtam hátradönteni őt. Édes volt az íze. Olyan íze volt, mint a megváltásnak. Olyan íze volt, mint a jövőnek, amelyet már nem kellett kitalálnom. Amikor a nyelvét végighúzta az enyémen, lábujjhegyre állt, hogy a nyakam köré fonja a karjait. Egyszerűen visszaestem az ágyra és magammal vittem őt is. Mindkettőnket nevetésre késztetett. Nem tudtam visszaemlékezni az utolsó dologra, amit viccesnek találtam, nem is beszélve arról, hogy az valami olyan legyen, amit épp szex közben csináltam. Hogy ezt tudta csinálni velem, hogy ezt tudta csinálni értem, egyértelművé tette, hogy nem tudtam volna elengedni őt. Soha. Felkecmergett rám, így én hanyatt fekve voltam alatta, ő pedig mereven ült rajtam, kezeivel a mellkasomon. Még mindig túl sok ruha volt rajta, de jobban érdekelte az, hogy teljesen levetkőztessen és hogy erre rászánja az idejét. Talpra ugrott és leszedte a csizmáimat és a nadrágomat is, majd megállt felettem és azokkal a tüzesen csillogó különböző színű szemekkel nézett le rám. "Tényleg csinos vagy." Nem tudtam róla. A farkam egyenesen állt a levegőben, az erek a nyakamon lüktettek, és biztos voltam benne, hogy egy kicsit vadul festettem. Túl sok ideje nem voltam vele, de ha tetszett neki az, amit látott, sebhelyestől, mindenestől, akkor nem panaszkodtam. "Azt hiszem ezt nekem kellene mondanom neked." Gyengéden felhorkant és lehúzta a pólóját a fején keresztül. Éreztem ahogy kitágultak a szemeim, mert elégszer voltam vele meztelen ahhoz, hogy tudjam, azok a mellek általában nem akkorák voltak. Elég időt szánt arra, hogy kikecmeregjen a sortjából és a csipkés, rózsaszínű bugyijából; mire befejezte, azt fontolgattam, hogy lecsaptam volna rá és magamévá tettem volna ott a földön. Nem volt rá alkalmam, mert

visszamászott rám, csak ez alkalommal teljesen csinos, tetovált bőr és meleg, készséges hús volt. A kezemet a combtövén levő tetoválásra helyeztem, miközben ő elhelyezkedett rajtam és újraegyesítette a tenyerét a merevedésemmel. A másik kezemet átfuttattam a bordáin, megállva, hogy megsimogassam mindegyik apró ékszert, mintha szerencsét hoztak volna. A hüvelykujjamat az egyik felduzzadt melle alá nyomtam és felemeltem a szemöldökömet. "Szép." Folytattam az utamat felfelé, amíg egy érdes mellbimbót nem köröztem. Pofát vágott és beharapta az alsó ajkát. Végtelenül cuki volt; fel akartam őt falni. Ha hamarosan nem mozdult volna, én megtettem volna. "Egyik előnye a védekezés nélküli szexnek." A humor száraz volt és már nem volt kedve viccelődni, amikor hirtelen magam alá gyűrtem apró alakját. Az idők végezetéig nézhettem volna azokba az eltérő szemekbe, főleg amikor a vágy ködével voltak befedve és elnehezültek a tudástól, mert tudta, hogy azon voltam, hogy visszaadjam a szívességet. Erősen megcsókoltam, végignyaltam a kulcscsontját, egy percet szenteltem arra, hogy figyelmet szenteljek a melleinek, megforgattam a nyelvem az oldalán levő ékszerek körül, és eljutottam egészen a tarka tintáig, amely a combtövét körözte. Szétnyitottam a behajlított lábait és követtem a minta nyomát a combjának belső hajlatáig, amely a legközelebb állt az uticélomhoz. Éreztem, amint megremegett a várakozástól, láttam a hasát reszketni, és elvigyorodtam a puha bőrrel szemben, amelyet a fogaim közé húztam, amikor a körmei türelmetlenül a fejbőrömbe mélyedtek. "Rome..." A hangja mély volt és ziháló, emlékeztetve ezzel arra, hogy neki is ugyanannyit kellett várnia erre, mint nekem. Attól még keményebbé váltam, ha az lehetséges volt, hogy tudtam, sohasem hezitált volna azzal, hogy megmondja mit szeretett volna. Végignyaltam a nyílást a lábai között, amely a nedves szakadékhoz vezetett. Az apró ezüst, amely a rózsaszín húsába volt beágyazódva, olyan kecsegtető volt, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Beszívtam az egész karikát és érzékeny húst, amelyet díszített, a számba. A művelettől az egész teste felívelt az ágyon, és a kezei csak még kétségbeesettebbé váltak a fejemen és vállaimon. A fém és feltüzelt nő savanykás keveréke volt, és az életben semmi sem volt édesebb. A kis karikát körbe – körbe csavargattam, amíg azt nem

éreztem, hogy elért annak a csúcsára, amit benne építgettem. Hallottam káromkodni, felnevettem a telhetetlen redők mellett, mielőtt beléástam volna a nyelvemet, amely miatt váltakozva szidott és mondta azt, hogy én voltam az addigi legjobb. Elhagytam a nedves, kapzsi vájatát és a figyelmem a kemény, könyörgő csiklójára fordítottam. Végigcsókoltam, beszívtam, eléggé erősen haraptam meg, hogy tudta, komolyan gondoltam, és mire a kezem is részt vett benne, és az ujjaimat a számmal együtt használtam arra, hogy végre elmenjen, olyan hangokat adott ki, amelyek a megadó nyögés és a megkönnyebbült zokogás kereszteződése volt. Úgy ment el, mint ahogy minden mást csinált, tele színnel és fénnyel, és vakítóan őszintén tudatta velem, hogy amit vele műveltem, nem csak hogy működött, de egyedülálló volt. Egy férfi hozzászokhatott volna ahhoz, hogy egy nő ilyen érzéseket váltson ki belőle. Néhány percbe telt mire helyrejött, így magamra húztam őt és átfordítottam mindkettőnket, így úgy takart, mint egy meleg, elégedett, emberi takaró. Amikor végül felriadt, nem vesztegette az időt és rám ült, lesüllyedve végig a markolaton. Nedves volt és sikamlós, és minden olyan jó dolog, amelyet elmulasztottam, mert egy nagy szamár voltam és egy férfi, aki félt a saját valóságától. Csak egy hülye futott el egy ilyen nőtől, mint ez, és bár sok minden voltam, az ostoba nem volt köztük. Mindketten meglepetten fellélegeztünk, ugyanakkor. Az ő szemei lecsukódtam, az enyémek pedig kipattantak. Annyira jó érzés volt, és amikor elkezdett mozogni rajtam, szegény agyam rövidzárlatot kapott. Egyik kezét a fejem mellé helyezte és lehajolt, hogy a száját az enyémre helyezze. Az a pozíció eléggé felnyitotta őt ahhoz, hogy az ujjaimat ráhelyezhettem az átkozott karikájára, miközben fel – le mozgott, olyan ritmusban, amelytől mindketten káromkodtunk és megfeszültünk egymás ellen. A hegyes mellbimbóinak vonaglása a mellkasomon, a testének gyengéd szívása, a pehelykönnyű nyomás, amelyet az a pimasz száj keltett az enyémen, és nem kellett sok, mire átfordítottam őt és belényomultam. Egy kicsit felsikitott az akciótól és próbáltam rávenni magam, hogy legyek gyengédebb vele, de ő is ugyanannyira vad, ugyanannyira kapzsi volt, mint én, és csak egy szorításra volt szükségem a szükölködő és összehúzódó izmoktól, hogy áthajítson a másik oldalra. Kimondtam a nevét, hallottam, amint az enyémet suttogta a fülem mellett, és nagy volt rá az esély, hogy egy pillanatra

eszméletemet vesztettem az élvezettől, és az, hogy ez a nő mit jelentett a számomra, visszavonhatatlanul remegett át a testemen. Nem szándékoztam összerogyni rajta, de megtettem. Az arcomat a nyakába temettem és közel húztam magamhoz mielőtt összeszedtem volna az erőmet, hogy a hátamra forduljak. A mellkasomra simult és az állam alá helyezte a fejét. Egyik kezemet fel – le simítottam a gerincén és megcsókoltam a feje búbját. Örökre így tudtam volna maradni vele. "Szép álmokat, Rome." Amikor becsuktam a szemeimet, csak őt láttam és a színeket és árnyalatokat, amelyeket magával hozott a szürke világomba. Vele körülvéve aludtam el, lágy lélegzete a bőrömön, és a legjobb részei megváltoztatták mindazokat az érzelmi szilánkokat, amik belém voltak ágyazódva. Úgy aludtam, mint egy átkozott baba.

Tizenegyedik fejezet "Ne nézz rám így, Shaw. Szerintem ez egy remek ötlet; nem, tudom, hogy ez egy átkozottul briliáns ötlet." Ha nem hagyta volna abba azt, hogy olyan ügyefogyottan nézzen azokkal a nagy zöld szemekkel, megütöttem volna a szép szőke fejét. Ebédeltünk. A belvárosban találkoztam vele, hogy aztán beugorhasson a Goal Line-ba miután végeztünk. Vasárnap délután volt, és egyik Archer fiúnak sem volt kedve meglátogatni a szüleiket, így úgy döntöttek, hogy inkább együtt töltötték volna a napot, pasis dolgokat csinálva, bármit is értettek az alatt. Shaw kitartott amellett, hogy az azt jelentette, hogy elmentek volna az edzőterembe, és megpróbálták volna kiverni a szart egymásból, vagy az, vagy a nappaliban videójátékoztak volna. Rome nem igazán játszott, szóval úgy gondoltam az edzőterem valószínűbb volt, de idegessé váltam tőle, mert egyik fiú sem tudta mikor kellett leállni, és egyikük sérülten végezhette volna. Volt egy briliáns ötletem, hogy segítsek a nagy, nyomasztó katonámnak legalább az egyik démonát leküzdeni, csak hogy Shaw úgy tűnt azt hitte, hogy elvesztettem a józan ítélőképességemet amikor elmagyaráztam ezt neki. Csak a fejét rázta és aggodalmasan harapdálta az alsó ajkát. Aggódónak tűnhetett, és felőlem gondolhatta rólam azt, hogy őrült voltam, de Rome-nak szüksége volt a lezárásra, szüksége volt néhány válaszra, hogy tovább léphessen, és én csak egy módot láttam annak a megtörténésére. Egyszerűen tudtam, hogy ha áthidaltuk volna azt a gátat, az nem csak a szükséges nyugalmat biztosította volna neki, de csodákat is tett volna a jelenlegi szükségletével, hogy kartávolságban tartsa a szüleit. Már elvesztett egy testvért; ez az önkéntes száműzetés azoktól, akik szerették őt, be kellett, hogy fejeződjön. Sajnos Shaw segítségére is szükségem volt, hogy megvalósítsam ezt. "Ott voltam, Cora. Én voltam az, aki látta a reakciót, engem hagytak figyelmen kívül és engem hagytak el, amikor megtudták Remy titkát. Higgy nekem, az Archer fiúk nem szeretik a meglepetéseket." Felsóhajtottam és elfújtam a siskám a homlokomról. "Nézd, Rule alszik éjjelenként. Ja, nehéz időkön ment keresztül egy ideig, de többnyire kezelni

tudta a gyászt és azt, amit Remy jelentett benne. Rome nem. A 'mivan-ha' és 'hogyan-tovább' mocsarában süllyed; ha bedobhatok neki egy mentőmellényt, akkor fogok, akár segítesz, akár nem." Az asztalon kopogtatta a körmeit és folyamatosan bámultuk egymást. "Sokkal régebb óta ismerem azokat a fiúkat, mint te, Cora. Higgy nekem: ez nem egy olyan ötlet, amelyet bármelyikük is tárt kézzel üdvözölne, nem beszélve az örvényről, amelybe ez belerántaná Margot-ot. Ez csak felnyitja majd a régi sebeket és fájni fog. Nem szándékozom ezt tenni Rule-lal vagy Rome-mal." Megráztam a fejem. "Te azt a Rome-ot ismerted, aki az előtt volt, hogy megtudta volna, hogy a kisöccse titkos életet élt, és mielőtt a másik öccsének már nem volt szüksége rá, mert megtalálta élete szerelmét. Ez a Rome, Shaw... fogalmad sincs róla, hogy mi történik vele. Sajnálom, de ez az igazság. Egy más férfi most. Szüksége van erre." Nem akartam, hogy annyira durvának tűnjek, de igaz volt. Persze, Romenak megvolt a saját trükkje, hogy sakkban tartsa az embereket, és hogy mogorva és hamis magatartás mögé rejtse a dolgokat, amelyekkel folyton küszködött, de tudtam, hogy ha valaki hajlandó lett volna közelebbről szemügyre venni, látták volna, hogy mennyire törött volt a szívszorító, kék tekintetében. Mellesleg ennek a kölyöknek meglett volna az a családja, ami nekem sohasem volt, még ha ez azt is jelentette, hogy fel kellett ráznom az Archer család alapját. "Szeretem őt, Cora. Ő a családom, és nem akarok fájdalmat okozni neki." "Le kell ezt zárnia, elmondta, hogy nem tudja hogyan engedje el, Shaw, és egyikünk sem adhatja ezt meg neki, és segíteni sem tudunk. Szerintem Rule-nak is hasznára válna, ha válaszokat kapna, amelyek értelmet nyernének, de érte neked kell aggódnod; a nagy tesó az enyém." Az enyém volt. Minden kimagasló, előreláthatatlan, vergődő része az enyém volt, és bármit megtettem volna, hogy jobbá tegyem a dolgokat a számára. Azért törődtem a barátaimmal, mert az akartam, hogy a lehető legjobb életet éljék. Azért akartam törődni Rome-mal, mert alapszinten tett velem valamit az, amikor láttam őt küszködni, szenvedni. Úgy éreztem, hogy ha csak egy kicsit könnyíteni tudtam volna rajta, az lett volna a legértékesebb ajándék, amit valaha adtam valakinek. Ráadásul megérdemelte. Jó ember volt. Megérdemelte, hogy valaki az ő világát próbálja jobbá tenni, és nem pedig fordítva.

Kinyitotta a száját, hogy folytassa a vitát, de félbeszakította a telefonom csörgése. Rome csengőhangjának a Creedence-t választottam, mert ő egy olyan klasszikus fajta fickó volt, és mindig mosolyra késztetett, amikor a komor arca bámult vissza rám a képernyőről. Nevetett volna, ha tudta volna, hogy a CCR a "Fortunate Son"-t játszotta minden alkalommal, amikor felhívott, különösen azért, mert szabályszerűen a lányos rock bandákat kedveltem. "Mizujs?" Eléggé elszánt volt az ügyben, hogy Rule-lal töltse a napját, és hogy megoldják néhány gondjukat, így meglepett, hogy halottam felőle. "Találkozhatnánk a Bárnál, amilyen hamar csak lehet?" Feszültnek tűnt és nagyon gyorsan beszélt. Összevontam a szemöldököm és Shaw-t arra utasítottam, hogy kérje a számlát, hogy elmehessek. "Ja. Mi történt?" "Kirabolták a helyet." Éreztem kitágulni a szemeimet és megértettem a hangjában levő pánikot. Nagyon közel állt Brite-hoz, a bár tulajdonosához, és ha valami történt volna az idősebb fickóval, az nem lett volna szép Rome számára. Szüksége volt rám, hogy a földön tartsam; anélkül tudtam, hogy kimondta volna. Segítséget kért és a szívem átfordult a mellkasomban. "Tíz perc múlva ott leszek." Éreztem amikor kifújta a levegőt és kevésbé volt aggódó a hangja, amikor ismét beszélni kezdett. "Asa hívott fel, a zsaruk már ott vannak. Mást nem tudok." A homlokomat ráncoltam miközben Shaw fizetett. "Ki rabolna ki egy kocsmát vasárnap, világos nappal?" "Nem tudom. De kurvára biztosan nem tetszik." Bólintottam, még ha nem is láthatott. "Hamarosan találkozunk." "Kössz, Fél-Pint." "Bármikor, Kedvetlen Kapitány." Shaw követett, miközben siettem ki az étteremből. Gyakorlatilag futottam a Cooper-hez, amikor kezével a könyökömön megállított. A szemei még mindig nagyok és bizonytalanok voltak, de most egy más féle megértés fénylett ki belőlük. "Szerelmes vagy belé, Cora?" Nem tudtam mit válaszolni erre, így csak bámultam rá egy percig. Ez egy olyan kérdés volt, amelynek megkérdezését önmagamtól naponta kerültem. A

válasz megrémísztett, mert ha szerelmes lettem volna belé, és ő ismét lelépett volna, nem lettem volna képes megbocsátani neki, és most a jövőnk elkerülhetetlenül össze volt kötve a gyerekkel, amelyet vártam, szóval ez nem volt egy járható út. Ha kordában tartottam volna az érzéseimet, ha letagadtam volna, hogy mennyire fontos volt a számomra, ha újra elhagyott volna, még mindig túl tudtam volna tenni magam rajta, és nem törtem volna szét, mint az utolsó alkalommal. A kölyköm egy olyan szülőt érdemelt, aki mindig ott lett volna a számára. "A gyerekét várom, Shaw." "De szereted őt?" Francba, kitartó tudott lenni, ha az akart lenni. "Nem tudom. A legutóbbi alkalommal, amikor szerettem valakit, az majdnem tönkretett, és az félig sem volt ennyire heves és fontos, mint ez a dolog Rome-mal. Azt hiszem ha szeretném őt, az a végzetem is lehetne, ha a dolgok nem működnének." "Mi van akkor, ha működni fog? Mi van, ha ő a tökéletlen Mr. Tökély?" Elhúzódtam, mert ha szerelmes voltam belé, ha nem, abban a percben lényegtelen volt a számomra. Szüksége volt rám, és sohasem várakoztattam volna meg, ha elkerülhettem azt. "Akkor ő lesz az első, aki megtudja. Hívd fel Ayden-t és most meg neki, hogy Asa-t kirabolták. Talán be szeretne nézni hozzá." Nem zavartattam magam azzal, hogy elköszönjek; túlságosan siettem, hogy odaérjek a pasimhoz. Amikor odaértem a bárhoz, mindenki kint állt. Rome Brite-tal állt és néhány rendőrtiszttel beszélgetett, néhány törzsvendég össze volt bújva, elveszettnek és idegesnek tűntek a nap fényénél, de az, ami megragadta a figyelmemet az volt, hogy Ayden és Jet már ott voltak. Csak hogy ahelyett, hogy aggódott volna a bátyjáért, inkább dühösnek tűnt. A mellkasára mutogatott és Jet megtett minden tőle telhetőt, hogy visszatartsa őt. Odasétáltam Rome-hoz és átkaroltam a derekát. Fekete melegítőnadrág és fekete póló volt rajta. Nyilvánvalóan az edzőteremben volt. Úgy nézett ki, mint akinek a férfi fitnessmagazinok címlapján lett volna a helye. "Mi ez az egész?" "Nem tudom. Rátámadt, amint kiszállt a kocsiból." Megszorított, amikor elhúzódtam. "Megnézem mi történik. Ti rendben vagytok?" Bólintott, Brite pedig csak felmordult.

"Kezdek túl öreg lenni az ilyen szarságokhoz. Kocsmai verekedések motorosokkal, fegyveres rablás egy vasárnapon, ez kezd túl sokká válni." Láttam Rome-ot összerezzenni, de az idősebb fickó csak vállon veregette és megrázta a fejét. "Én elintézem a dolgokat a zsarukkal; te nézz rá a Déli Casanova-ra." A kezembe vettem az övét és átvezettem a parkolón. Néhány törzsvendég felé biccentette a fejét, majd lenézett rám. "Kössz, hogy dobtál mindent és iderohantál. Nem tudtam elérni Brite-ot. Attól féltem valami történt vele. Asa csak annyit mondott, hogy kirabolták, majd lerakta a telefont. Az összes elképzelhető legrosszabb dolog átfutott az agyamon." Hozzáütöttem a vállamat az övéhez és rávigyorogtam. "De ahelyett, hogy a mélybe rohantál volna, felhívtál engem és segítséget kértél. Ez minden, amit tehetsz, nagyfiú." Úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, de végül meglepetten felmorgott, amikor Ayden olyan erősen lökte meg Asa-t, hogy ő tulajdonképpen hátrabotladozott néhány lépést és belénk ütközött. Jet káromkodott, és szoros ölelésbe vonta a nyilvánvalóan dühös menyasszonyát. "Ayd, nyugi. Mindenhol rendőrök vannak, és nincs rá szükségem, hogy azzal legyek elfoglalva amíg itthon vagyok, hogy a szép seggedet juttassam ki a börtönből." Erősen lélegzett és a világos szemei úgy fénylettek, ahogy csak a tiszta haragtól tudtak. Elkaptam Asa könyökét és megfordítottam, hogy rám nézzen. A szája mélyen le volt biggyesztve, és a kishugával bámulták egymást. "Hé már. Miért van ez a sok zaj?" Elhúzódott tőlem és kezeivel beletúrt a kócos szőke hajába. "Kérdezd őt. Nem elég rossz, hogy épp most nyomtak egy pisztolyt az arcomba és hogy oda kellett adnom az összes pénzt egy símaszkos seggfejnek, de Miss Tökéletes Időzítés fel kell, hogy bukkanjon, és azzal kell vádolnia, hogy én is benne voltam." Jet káromkodott, Rome összeráncolta a homlokát és Ayden önfejűen állt, kezeit keresztbe téve a mellkasán. "Jobban ismerlek bárkinél, Asa. Tudom, hogy nincs túl a lehetőségek határán."

"Ayd." Jet hangneme figyelmeztető volt, de megnyugtató kezet futtatott fel – le a lány karján. "Talán nem a megfelelő hely és idő, oké?" Megrázta a sötét hajjal borított fejét, és folytatta bámulni a bátyját. Rome a szeme sarkából Asa-ra nézett. "Mi történt pontosan?" Asa felsóhajtott és előre – hátra kezdett el sétálni előttünk. Tudtam, hogy árnyékos múltja volt, legalább is foltos hírneve, de ez eléggé szörnyűnek tűnt. Nem akartam elképzelni, hogy köze lehetett volna hozzá, de Ayden kőkemény arckifejezése kétségeket ébresztett bennem. "A Bloody Mary bárt rendeztem el, pont mint ahogy azt minden vasárnap szoktam. Csak néhány törzsvendég volt a bárban és Brite szólt, hogy el kellett intéznie néhány ügyet, így egyedül voltam. Hátra mentem, hogy elvegyek egy csomagolás vodkát, és amikor visszajöttem, egy fickó fekete maszkban, flanel ingben és farmerben, a bár mögött állt és a pénztárgépet babrálta. Össze voltam zavarodva, így megkérdeztem, hogy mit csinált, és amikor megfordult, egy átkozott Glock-ot nyomott az arcom elé." Amíg elmesélte a testvérének a történteket, nem nézett másra. Olyan volt, mintha rá akarta volna kényszeríteni, hogy higgyen neki, még ha kétséges is volt, hogy megtette volna. "Azt mondta, hogy menjek a pult másik felére. Kiürítette a pénztárat és kiment a bejárati ajtón. Az egész egy perc alatt történt." "Nem mondott semmi mást?" Rome hangja mogorva volt és nyilvánvaló volt, hogy küszködött, amiért a rablás akkor történt, amikor ő nem volt ott. Nagyon törődött ezzel a hellyel, törődött Brite-tal. Ez holtbiztos módja volt annak, hogy felszínre hozza a benne kavargó bűntudatot, amellyel napi szinten küzdött. Asa felénk emelte azokat a csillogó arany szemeket. "Azt mondta, 'Kölcsön kenyér visszajár.'" Felnéztem Rome-ra, aki most mogorván nézett. "Tudod, hogy az mit jelent?" Felmorgott. "Elmondtad Brite-nak?" Asa bólintott. "Ja, és azt mondta, hogy ne említsem a zsaruknak." "Mi? Miért?" Rome a nyakam hátsó részére helyezte a kezét és csókot adott a fejem búbjára.

"Azt hiszem tudja, hogy ki tette." Rome figyelme Ayden-re váltott. "Szállj le a bátyádról, kislány. Az emberek változnak, néha, nem mindig jobbra, de megváltoznak. Sohasem fogjátok túltenni magatokat rajta, ha mindig a legrosszabbat gondoljátok egymásról. Felém fordította a tekintetét. "Adj egy pár percet, hogy beszéljek Brite-tal és aztán mehetünk. Rule hozott el." Felkacagtam. "A Cooper-ben fogsz utazni?" Felnyögött és szó nélkül elsétált. Nem fogok hazudni: egész idő alatt a seggét bámultam, amíg Ayden hangja ki nem zökkentett az álmodozásomból. "Asa." A hangja félig békülékeny, félig lemondó volt. Asa felemelte a kezét és megrázta a fejét. Azt hiszem szomorúnak tűnt, vagy talán megbékélt a ténnyel, hogy Ayden mindig csak egy módon látta volna őt. "Csak ne. Értékelek mindent, amit értem tettél, hogy csak otthagyhattál volna a kórházban, hogy soha, de soha sem tudom majd visszafizetni ezt, Ayd. De nem leszek mindig a rosszfiú. Tetszik itt. Tetszik a bár, és hiszed, vagy sem, pokolian tisztelem Rome-ot. Ő egy jó fickó. Nem tennék semmit, amivel átbaszhatnám őt. Tudom, hogy azt hiszed, csak magamra tudok vigyázni, de a halálközeli élmény új kilátást nyújtott az életre. Unalmassá válik az, hogy folyton a kishugodnak kell megmentenie a seggedet." Ayden döbbenten elcsendesült, így Jet próbálta meg. "Asa, ember, gyerünk már. Később megoldhatjátok ezt." A szőke fej nemlegesen megrázódott. "Nem. Nyilvánvalóan nem maradt semmi, amit meg lehetne oldani." Azokat a folyékony arany szemeket rám fordította és gyakorlatilag éreztem az őszinteséget kiáramlani belőlük. "A következő hét végéig elköltözöm." Felsóhajtottam. "Nem kell ezt tenned." "De igen, kell. Mellesleg, egy pontban kell majd hely a babának." Nos, a francba. Én miért nem gondoltam erre? Rome és én nem beszéltünk a jövőnk azon részéről. Még mindig annyira messzinek tűnt; a nagyobb mellek, hangulatingadozások és a hasam legkisebb gömbölyödésén kívül, nem néztem ki és nem is éreztem magam másképp, szóval azt hiszem könnyű volt megfeledkezni arról, hogy volt egy babám, akire fel kellett készülnöm. Az ő és

az én lakásom között cserélkeztünk, de egyik sem volt igazán ideális hely egy újszülöttnek. Úgy értem a házam nagyszerű volt és lettek volna szobák, ha azok jelenleg nem lettek volna elfoglalva. "Sajnálom." Ayden hangja feszült volt és alig volt hallható. Jet csak közelebb húzta és szavakat motyogott a sötét hajába. Asa arcán szomorú mosoly terült el. "Elhiszem azt, és én is sajnálom, de nem lehetek a közeledben, ha mindig azt hiszed, hogy készülök valamire." Ayden megtörten nevetett. "Mindig készülsz valamire." "Mindig készültem." Ezzel megfordult és elsétált oda, ahol az őszülő törzsvendégek voltak. Néztem, ahogy mindegyikük kezet rázott vele és megveregették a hátát. Nyilvánvalóan, ahogy azt Rome-mal is tették, Asa elveszett lelkét is befogadták a nyájukba. "Jól vagy?" Jet hangja lágy volt és gyengéden megcsókolta Ayden száját. Ő átölelte a derekát és a mellkasa közepén pihentette a homlokát. Egyszerűen tökéletesnek tűntek együtt. "Nem tudom." "Túl fogja tenni magát rajta." "De igaza van. Tényleg mindig azt hiszem, hogy készül valamire. Azt hittem ő rabolta ki a stúdiódat, teljesen el tudtam képzelni, hogy ő állt emögött a rablás mögött. Nincs sok, amiről azt hiszem, hogy nem lenne képes megcsinálni, ha azt hiszi, hogy haszna lenne belőle. Szeretem őt, egyszerűen csak nem bízom benne." "Meg fogjátok oldani." Lenéztem a telefonomra, mert egy új üzenetet jelzett. Shaw-tól jött, és ez állt benne: Benne vagyok. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és elraktam a telefonom. "Egy család vagyunk, Ayd. A jó, a rossz és a csúnya, megoldjuk." "A mi múltunkkal, nem hiszem, hogy az olyan könnyű lenne, Cora." Emlékeztettek Rome-ra, és hogy mennyire könnyű volt mindenkinek törődni vele, mielőtt önmagában elveszve tért volna vissza. Továbbra is szerették őt, csak új módot kellett találniuk rá. Asa-val is ugyanez volt a helyzet. "Szeretheted őt, Ayden. Csak meg kell találnod a módját, hogy az új énjét szeresd, amely különbözik a szeretetedtől, amit a régi énje iránt éreztél."

Nem válaszolt, de Rome mögém jött és megkérdezte, hogy készen álltame távozni. Bólintottam és Jet begyömöszölte Ayden-t a Challenger-ébe és kihajtott a parkolóból. "Mi volt ez?" "Nehezére esik sorba állítani Denver Asa-t a Kentucky Asa-val, ami őrültség, mert nemrég neki is ugyanezt kellett tennie." Nem mondott semmit, de grimaszolt, amikor elértük a Cooper-t. Vigyorognom kellett. "Hé." A kocsi tetején át rámnézett és megemelte azt a szemöldökét, amely a homlokán levő sebhely alatt ívelt. Szexinek és kissé vészjóslónak tűnt tőle. "Beszélnünk kell arról, hogy mit fogunk tenni, ha ez a gyerek megérkezik." Összevonta a szemöldökét és begyűrte a nagy testét az apró anyósülésre. Be kellett vallanom, hogy röhelyesen nézett ki. Lefényképeztem a telefonommal, ha esetleg szükségem lett volna rá a jövőben. Káromkodott és addig mocorgott, amíg kényelmes pozíciót nem talált a korlátozott helyen. "Hogy érted? Meglesz, felneveljük azt, elküldjük iskolába, megakadályozzuk, hogy megegyék a farkasok, vagy hogy sztriptíz táncos legyen, és rendben leszünk." "Ne nevezd annak (it)." "Minek kellene neveznem?" "Nem tudom, de nem az, és úgy értem, hogy hol tervezzük felnevelni őt? Az én lakásomon? A tiéden? Együtt, egy fedél alatt, vagy ide – oda ugrándozunk majd? Úgy érzem, hogy nem igazán gondoltuk ezt át." "Nos, a francba." A szemem sarkából felé pillantottam. "Pontosan." Nem igazán voltunk együtt elég ideig, hogy egy olyan nagy lépést tegyünk, mint az összeköltözés, de figyelembe véve, hogy a közös gyerek volt a végső játék-váltó, nem voltam benne biztos, hogy a normális kapcsolatok szabályai szerint tudtunk volna játszani. Eléggé csendes volt, így felé pillantottam. Úgy tűnt, mintha keményen gondolkodott volna, de nem tűnt túlságosan kiborulva, vagy bepánikolva a kérdéstől. Engedtem, hogy csendben tűnődjön rajta, amíg a Viktoriánus felé vettem az irányt. Amikor leparkoltam előtte, felém fordult, hogy a komolyságtól fénylő kobalt szemeivel rám nézzen. "Mit akarsz tenni, Cora?" Nem számítottam erre.

"Nem tudom. Nem akarom, hogy csak a baba miatt tegyél valamit. Nem szeretném, hogy úgy érezd belekényszerítelek valamibe." "Száz százalékosan önszántamból vagyok itt, Fél-Pint." Amikor ilyen dolgokat mondott, az megdobogtatta a szívemet. "Azt hiszem nem kell kitalálnunk ebben a pillanatban, de ez valószinűleg valami olyasmi, amihez végül kelleni fog egy terv." "Az én tervem az, hogy azt tegyem, amire szükséged van." Élete során minden lánynak szerencsésnek kellene lennie annyira, hogy egy ilyen fickó ezeket a szavakat mondja neki. Tudtam, hogy komolyan gondolta, így rájöttem, hogy most volt a legjobb idő arra, hogy kipróbáljam a szerencsémet. A térdére raktam a kezem és könyörgő szemekkel néztem rá. "Jó, akkor az, amire szükségem van, az az, hogy következő hétvégén elgyere velem meglátogatni a szüleidet." Láttam megfeszülni és egy pillanatra pánik lobbant fel a tekintetében. "Miért?" "Mert egy bizonyos ponton meg kell majd tudniuk, hogy nagyszülők lesznek, és gondoltam mi törhetnénk meg a jeget. Gyerünk, nem lesz olyan nehéz és ott leszek, hogy megvédjelek." Nem akartam megemlíteni, hogy már rég ideje volt félretenni a félelmeit arról, hogy hogyan vagy hogyan nem látták volna. Az orra alatt káromkodott és kilökte a kocsiajtót. Próbáltam nem kacagni, amikor küzdött azzal, hogy kiszálljon, de túlságosan vicces volt. Követtem őt és keményen bámult rám a kocsi tetején át. "Több, mint egy éve nem voltam velük ugyanabban a szobában." "Nos, akkor elég ideje volt. Nem kérlek arra, hogy nyeld le a neheztelést, amit azért érzel, mert nem szóltak Remy-ről, vagy arról, hogy anyád hogyan viselkedett Rule-lal. Arra kérlek, hogy foglalkozz vele és hogy ragadd meg, így eggyel kevesebb dolog lenne, ami ébren tartana éjszakánként." Egy hosszú, néma percig bámultunk egymásra. Végül ellökte magát a kocsitól és a lakás felé intett a fejével. "Gondolkodhatok rajta?" Beharaptam az ajkam és a csípőjére raktam a kezeimet, hogy a háta közepén pihentethessem az arcomat, amíg ő a bejárati ajtó zárjával babrált. "Igen, de már szóltam Shaw-nak, hogy mondja meg nekik, hogy ott leszünk."

Megfeszült előttem és nem válaszolt semmit. Amikor kinyitotta az ajtót, megfordult és a fához szögezett, a kezeimmel a fejem felett. Felnéztem rá és elutasítottam, hogy pislogjak. "Egy óriási nyűg tudsz lenni. Ugye tudod?" Mosolyogtam és felemelkedtem, hogy egyik lábam a dereka köré fonhassam. "Tudom. De jóvá teszem azt más módon." Felkacagott és leejtette a fejét, hogy megcsókolhasson. Annyira könnyű volt elveszni benne. Minél többször csináltam, annál kevésbé akartam, hogy megtaláljanak. "Bizonyítsd be." Nos, ez egy olyan kihívás volt, amiben teljesen benne voltam. Még jó, hogy megvolt rá a nap hátralevő része. "Miért is utazol te velünk?" Rule és Rome elől ültek a nagy furgon fülkéjében, én pedig hátul ültem, Shaw-val üzeneteztem. Tényleg briliáns ötletnek hittem ezt, de most látomásaim voltak, amint az az arcomba csapódott volna, és hogy egyszerűen katasztrofális lett volna. Már amúgy is egy feszült találkozó lett volna, és a kis meglepetésem keverékével talán az egész családot az őrületbe kergethettem volna. Csak segíteni akartam, de ha Rome nem értékelte volna a fáradozásomat, és ha helyrehozhatatlanul elcsesztem volna a dolgokat, nem voltam benne biztos, hogy képes lettem-e volna túlélni. Úgy éreztem, hogy ha ő elhagyott volna, az szó szerint megölt volna engem, nem úgy, mint Jimmy árulása, ami alig hagyott mély sebet. "Mert Shaw azt mondta, hogy ha a következő évszázadban is szexelni szeretnék, akkor eljuttatnám a vidám seggemet Brookside-ba, még ha neki migrénje is van és nem jöhetett. Azt mondta, hogy itt kell lennem miattatok, mivel ti jöttök." Felnevettem. "Jó kislány." Ettől mindketten hátrafordultak és megbámultak. Látszólag nem volt vicces egy fickó kész és hajlandó szextartalékával játszadozni. Rule haja már nem volt zöld, ijesztően fehérre volt kifehérítve, és olyan sápadt volt, mint a barátnőjéé. A tüskés zűrzavar kontrasztban állt a sötét szemöldökeivel és a világos színű tetoválásokkal, amelyek a nyaka köré

fonódtak. Ez valójában eléggé visszafogott volt tőle, nem mintha azt hittem volna, hogy a szülei értékelték volna a tényt. "Azt mondta, hogy ha jobban érezné magát, akkor sietne és találkozna velünk ott egy kicsit később." Oh, ott lett volna ő, de nem hittem, hogy még bármelyiküket is be kellett volna avatnom a dologba. Eltartott egy ideig mire Brookside-ba értünk, mert a hegyekben volt és Colorado-ban a nyár azt jelentette, hogy mindenki a hegyek felé vette az irányt a hétvégéken, a szórakozásért, és a millió szabadtéri tevékenység miatt, amelyeket az az állam nyújtott. A ház tényleg szép volt, és amikor mindannyian kimásztunk a furgonból, éreztem a reggelimet kavarogni a gyomromban.Valószínűleg az idegesség és a baba keveréke volt, de csak magamra erőltettem egy mosolyt és engedtem Rome-nak, hogy a bejárati ajtóhoz vezessen, kezével a hátam közepén. A fiúk egyenlő arányban tűntek nyugtalannak és lemondónak afelől, hogy az egész napot kínos családi társalgással töltsék, és tényleg csak abban reménykedtem, hogy a meglepetésem nem sült volna el rosszul. Kopogás után az ajtót egy idősebb férfi nyitotta ki, aki Rome kiköpött mása volt. Ugyanolyan világos kék szemei voltak, ugyanolyan erős felépítésű volt, de néhány centivel alacsonyabb. A szemei az egyik fiúról a másikra cikáztak, majd mindketőt egy olyan ölelésbe vonta be, amelytől könnyek kezdtek el keletkezni a szemeimben. "Fiúk." Meg kellett köszörülnie a torkát mielőtt folytathatta volna. "Annyira örülök, hogy mindketten itt vagytok." Rome kimért volt, de nem lökte el magától az apját; helyette előre rángatott. "Apu, ez itt Cora." Kinyújtottam a kezem, mert azt hittem kezet fogunk rázni; helyette egy olyan ölelésbe lettem beburkolva, ami elég erős volt ahhoz, hogy vinnyogjak. "Nem tudom, hogy hogyan vetted rá, hogy eljöjjön, de köszönöm, bármit is tettél." Olyan csendben mondta a szavakat, hogy csak én hallhattam őket. Talán vissza szerette volna tartani azt a dícséretet, de még nem akartam mondani semmit. "Menjünk be. Az anyád majd meghal, hogy láthasson." Mindannyian besétáltunk, a fiúk szándékosan vonultak mögöttünk, miközben Dale vidáman cseverészett. A figyelmemet elvonták a falon levő képek, amelyeken a fiúk voltak. Rome annyira másképp nézett ki, annyira fiatal

volt és gondtalan. Egyetlen kép sem volt Rule-ról, ahol Remy nem lett volna mellette, és igazán érdekes volt látni Rule-t átalakulni tipikus tini szívtipróból szexi fekete báránnyá. Nem tudtam levenni róluk a szememet. Úgy éreztem, hogy egy teljesen új belátást nyertem az Archer fiúk életébe. "Oh, Rome." Egy női hang úszott át a terjedelmes nappalin és egy bájos sötéthajú nő indult a fickóm felé. Láttam őt megmerevedni, amikor a nő bevonta egy remegő ölelésbe. "Annyira hiányoztál." A hangneme fájdalmasan szomorú volt, és alig tartottam vissza magam attól, hogy ne rúgjam sípcsonton, amiért feleslegesen szenvedtette ezeket az embereket, akik nyilvánvalóan szerették őt. "Hé, anyu." Feszültnek tűnt, de amikor elengedte őt és elment, hogy megölelje Rule-t is, láttam a szájának zord vonalát megenyhülni egy kicsit. "Rule, köszönöm, hogy eljöttél." Tudtam, hogy a családnak fájdalommal és küszködéssel teli múltja volt, de amikor az emberek szerették egymást, és hajlandóak voltak próbálkozni, nyilvánvaló volt, hogy minden sebet be lehetett gyógyítani. A kölyköm is az Archer nyáj tagja lett volna, és ennek így kellett lennie. "Tuti dolog, anyu." Margot elhúzódott tőle és felnézett rá. Visszatartottam a levegőt, mert azt hittem valami csúnyát mondott volna a hajára, de csak halványan vigyorgott és megállapította, "Shaw megvesztegetett, nem igaz?" Csak megvonta a vállát, majd Margot figyelme rám irányult. "Te bizonyára Cora vagy. Rule és Shaw annyit mesélt rólad, hogy már úgy érzem ismerlek. Köszönöm, hogy eljöttél." Kezet rázott velem és én viszonoztam a gesztust, a szívemmel a torkomban. Shaw üzent, hogy alig tíz percnyire volt, így már majdnem műsoridő volt. "Köszönöm, hogy itt lehetek." "Mióta találkozgattok ti ketten?" Kinyitottam a számat, hogy elmondjam, hogy csupán néhány hónapja, de Rome éles hangnemmel közbeszólt. "Elég ideje." Figyelmeztetésképp összeszűkítettem rá a szemeimet és ő visszamorgott rám. Mindannyian kínos csendbe csúsztunk, amíg Rule szárazon fel nem nevetett és feloldotta a feszültséget. "Szóval így néz ki az, amikor a családi dráma másik felén vagy. Mindig is érdekelt."

Rome káromkodott, Dale élesen a nevén szólította és Margot csak sóhajtott. Közbe akartam szólni valamit, de épp akkor csengettek. Mindenki megfordult, hogy meglepetten nézzen oda, így megacélosodtam és gyorsan megszorítottam Rome karját. "Ez Shaw. Adj egy percet." "Mi?" Rome és Rule egyszerre kérdezték. "Megkértem egy szivességre; ezért küldött el téged velünk." Margot és Dale felé néztem és megvontam a vállam. "Mindkét fiukkal törődöm. Rule az egyik legjobb barátom és Rome... nos, Rome megváltoztatta az egész életem. Ez a család szereti egymást, azt hiszem ez nyilvánvaló, de a titkok, Remy elvesztése, olyan mérgek, amelyek még mindig hatással vannak mindenkire. Azon vagyok, hogy kiszívjam a mérget, szóval legyenek velem türelemmel." Rome felmordult, "Mit csináltál, Cora?" Csak megráztam a fejem. "Mindannyiatoknak szüksége van a lezárásra, és ez volt az egyetlen mód, ami eszembe jutott. Azt mondtad, hogy egyedül kell rájönnöd, és ez egyszerűen nem igaz, Rome." Elhúzódtam tőle és az ajtóhoz mentem, hogy beengedjem Shaw-t és a vendégét. Vakítóan vonzó fiatalember volt. Magas volt és elegáns kinézetű egy szürke öltönyben. A kócos aranybarna haja rendetlenül lógott a kedves barna szemeibe, és majdnem annyira idegesnek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. Shaw mosolya fültől – fülig ért, és amikor megölelt, végül úgy éreztem, hogy talán képes lettem volna végigcsinálni ezt anélkül, hogy összehánytam volna mindent. "Köszönöm." "Ne nekem köszönd, hanem neki." Kifújtam a levegőt és kinyújtottam a kezemet. "Szia, Cora vagyok. Nagyon szépen köszönöm, hogy megteszed ezt." Mosolygott, és épp olyan szomorú volt, mint amikor azt Rule vagy Rome tette. "Örvendek a találkozásnak. Orlando vagyok, de a barátaim Lando-nak hívnak. Amikor Shaw megkeresett, meglepődtem, de boldogan segítek. Remy szerette a családját; utálta volna azt, ha ő lett volna az oka annak, amiért szétváltak és küszködtek." "Nem tudják, hogy jössz, és hogy ki vagy; lehet, hogy nem lesz szép."

Bólintott és beléptek a bejáratra, láttam Rule-t és Rome-ot a korlátokon támaszkodni, amint figyelték a kis összejövetelünket. "Elviselem. Tapasztalt vagyok dühös Archer-ek kezelésében." "Ki a pasas?" Rule hangja éles volt és mindannyian felnéztünk rá. Éreztem Lando-t megfeszülni mellettem, miközben mély levegőt vett. "Annyira hasonlítanak." A hangja alig volt hallható, és Shaw egy bátorító kezet helyezett a karjára. "Ja, de nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy csak külsőleg hasonlók." "Cora?" Rome hangneme nem tűrt érveket, így felsiettem a lépcsőkön oda, ahol mindenki összegyűlt. Idegesen összecsaptam a kezeimet magam előtt és vártam, amíg Shaw és Lando felértek a lépcsőn. "Tudom, hogy mindannyiatoknak vannak kérdései afelől, hogy Remy miért tette azt, amit, miért rejtőzött Shaw mögé, és miért nem mondta el, hogy mit csinált az életében. Tudom, hogy Rome-nak olyan kérdései vannak, amelyek ébren tartják őt éjszakánként. Az egyetlen személy, akiről azt gondoltam, hogy választ tudna adni rájuk, az a fickó, akibe szerelmes volt. Orlando Fredrick, az Archer-ek. Archer-ek, ismerjétek meg Remy barátját, Lando-t. Megkértem Shawt, hogy keresse meg őt nekem. Először nem akarta megtenni, de rábeszéltem őt, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy tovább tudjatok lépni. Elnézést kérek, hogy túlléptem a határaimat, de tényleg úgy érzem, hogy ezt meg kellett tennem." Hallani lehetett a légy szárnyának csapkodását. Annyira feszült volt, annyira csendes, vártam, hogy kitörjön a vulkán. Shaw mellettem állt, miközben mindenki tátott szájjal nézett egymásra. Lando nem tudta levenni a szemeit Rule-ról, és a testvérek nem tudtak félrenézni a nemrég elvesztett testvérük barátjáról. Azt hittem tennem kellett volna valamit, bármit, hogy előremozdítsam a dolgokat, de a pasim meglepett amikor megköszörülte a torkát és kinyújtotta a kezét. A hangja mogorva volt, de ő tette meg az első lépést és megragadta a kezet, amit Lando nyújtott felé. "Örvendek a találkozásnak. Köszönöm, hogy eljöttél." Ha eddig nem hittem azt, hogy a számomra tökéletes személy elképzelése téves lett volna, most tudtam, kétség nélkül, hogy nagyot tévedtem. Tudtam, hogy nem lehetett könnyű Rome számára, de törekedett, ez az, amit egy tökéletes fickó tett. És annak a gondolata, hogy szerethettem volna egy ilyen figyelemre méltó férfit,

olyan könnyűnek tűnt, mint amennyire félelmetesnek; rá kellett volna jönnöm, hogy miféle kockázatra lettem volna hajlandó. Rule követett minket és Lando-nak láthatóan össze kellett szednie magát. "Azokat a szemeket eléggé nehéz elfelejteni." Rule ferdén vigyorgott és odasétált Shaw-hoz, hogy a mellkasához húzza őt. "Ne is mondd. Őt látom minden alkalommal, amikor tükörbe nézek." Margot és Dale kicsit lassabban reagáltak, de amikor megtették, örültem, hogy barátságosak voltak. "Nos, gyertek be. Shaw, miért nem hozol még egy széket, mivel hogy nem számítottunk vendégre, és akkor leülhetünk és jobban megismerhetjük egymást." Margot javaslata esélyt adott mindenkinek, hogy egy kicsit feldolgozza a sokkot, mielőtt még megpróbálták volna szétszedni a múltat. Őszintén, engem meglepett, hogy ennyire nyugodt volt ezzel kapcsolatban. Mindannyian az asztalnál ültünk, és a szempilláim alól Rome-ra néztem, amikor a nagy kezét a combomra helyezte az asztal alatt. "Mindig próbálsz mindent tökéletessé tenni, ugye, Fél-Pint?" Rákacsintottam és a sokkal kisebb kezemet az övére helyeztem. "Nem, rájöttem, hogy szeretem a tökéletlen dolgokat, de ha képes vagyok megkönnyíteni a dolgokat a számodra, el fogok követni mindent, hogy azt végrehajtsam." A villásreggeli valójában kellemes volt. Lando érdekes volt, bájos, és olyan könnyű volt látni minden szavában, minden arckifejezésében, amikor Remy szóbakerült, mennyire őszintén és igazán szerette Rule ikertestvérét. Szívszorító volt, de mindazonáltal bájos. Az is nyilvánvaló volt, hogy Rome szüleinek nagyon hiányzott Rome, és hogy szenvedtek az önfejűsége miatt. Nem néztek rá másképp, mint a család szeretett tagjára, és azt hiszem, hogy a villásreggeli közben ő is észrevette azt. Segítettem Shaw-nak lerakni az asztalt, és a konyhában lepacsiztunk, és akkor végre hallottam Rule-t megkérdezni: "Miért nem akarta, hogy tudjuk? Anyu és apu rájöttek, de még akkor sem akarta, hogy Rome vagy én tudjuk. Miért?" "Remy nem akarta, hogy az határozza meg, akit szeretett. Rome volt a hős, te voltál a bajkeverő, és az volt a legnagyobb félelme, hogy ő egyszerűen csak a 'meleg testvér' legyen. Nem tudott aludni emiatt." "Tudnia kellett, hogy sohasem sztereotipizáltuk volna, hogy nem kényszerítettük volna semmiféle szerepbe. Szerettük őt."

Lando megrázta a fejét. "Meg volt győződve arról, hogy ha megtudtátok volna, az megváltoztatta volna a kapcsolatotokat. Attól félt, hogy rákényszerítettétek volna, hogy felvállalja azt mindenki előtt, és hogy Rome annyira aggódott volna érte, miközben arra kellett volna összpontosítania, hogy életben maradjon a sivatagban, hogy valami szörnyűség történt volna vele. Megvoltak az okai, bármennyire is tévesek voltak. Azt hitte, hogy a helyes dolgot cselekedte, és ezt mind szeretetből tette." "Olyan érzés volt, mintha nem is ismertem volna az öcsémet." Rome hangja nyers volt és én csak meg akartam ölelni őt, de a családnak egyedül kellett átesnie ezen. "Miért? Még mindig vicces, kedves, okos és szeretőbb volt, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Ezek nem változnak meg attól, hogy kit választ az ágyába. Te voltál a hőse, Rule volt a másik fele, és Shaw volt a legjobb barátja. Így érzett mindannyiótok iránt, és akkor is így érzett volna, ha heteroszexuális lett volna. A fiúk elcsendesedtek és Dale eldöntötte, hogy közbeavatkozik. "Mi van veled? Ti ketten nyilvánvalóan elég elkötelezett kapcsolatban voltatok egy ideig. Hogy tűrted azt, hogy nem voltál része a mindennapi életének? Még a temetésén sem voltál." Az összes szín kiszökött Lando csinos arcából és fájdalom vésődött a kifejezésébe. Ez egy olyan fiatalember volt, akit ugyanúgy érintett Remy Archer elvesztése, mint a családja többi tagját. "Elegem volt belőle. Sohasem volt gondom azzal, hogy ki voltam, vagy hogy hogyan éltem az életem. A családom szupertámogató volt, és bár megértem az okait, amiért el akarta titkolni a kapcsolatunkat, nekem sohasem esett jól. A baleset éjszakáján ultimátumot adtam neki. Én, vagy a titok. Ő a titkot választotta. Hatalmasat veszekedtünk és megszakította a beszélgetést. Az utolsó dolog, amit mondtam neki, az volt, hogy 'Remélem a titkaid társaságot nyújtanak majd életed végéig.' Nem volt alkalmam bocsánatot kérni, sohasem tehettem jóvá. A mai napig bánom. Tudom, hogy szeretett, hogy egymásnak voltunk teremtve, és sohasem szívhatom ezt vissza." Annyira ismerősen hangzott, hogy láttam Rome-ot önkéntelenül összerezzenni. "Elmentem a temetésre. Hátül ültem. Oda akartam menni a koporsóhoz, de túl nehéz volt. Elmentem, amikor Shaw a beszédét mondta."

Az egész annyira szomorú volt. Bánat és veszteség árasztotta el a levegőt. Nem tudtam ellanállni, hogy odamenjek Rome-hoz és hátulról a nyaka köré fonjam a karjaimat. Megcsókoltam a füle mögött és felnyúlt, hogy végigsimítsa a kezét az alkaromon. Lando megköszörülte a torkát és hátratolta a székét. "Mindannyiotoknak tudnotok kell, hogy szeretett titeket. Büszke volt arra, hogy Archer lehetett, büszke volt arra, hogy a fiuk és hogy a testvéretek lehetett. Egész idő alatt rólatok beszélt, és tényleg azt hitte, hogy a helyes dolgot tette. Bármennyire is bánjuk az utolsó szavainkat hozzá, a lelkem mélyén tudom, hogy bánná azt, ahogyan a titka szétszakított benneteket. Mindannyiunknak csak felejtenie és megbocsátania kell, és tovább kell haladnunk. Remy emléke megérdemel ennyit. Most, ha megbocsátatok, vissza kell mennem a városba. Valójában a szüleimmel fogok vacsorázni néhány óra múlva." Shaw felállt és odament, majd megölelte őt. "Köszönöm, hogy eljöttél. Engedd meg, hogy elvegyem a kulcsaimat." Rule is felállt. "Hazamehetek veletek?" Lando ádámcsutkája lassan fel – le ugrott. "Azt hiszem az nagyon tetszene." Dale megköszörülte a torkát és felállt, hogy kezet rázhasson a fiatalemberrel. "Fiam, szívesen látunk itt, amikor csak szeretnéd." Margot bólintott, bár csendben maradt az egész beszélgetés során. Az ölelések és elköszönések után már csak Rome és én, valamint Rome szülei ültek az asztalnál. Az anyja engem bámult, Dale pedig Rome-ot figyelte. Kínos lehetett volna, de ahelyett úgy tűnt, hogy egy óriási ajtó csapódott be, tucatnyi terhet zárva maga mögé. "Ez bátor húzás volt, kisasszony." Margot hangja nem volt épp méltányoló, de nem tűnt dühösnek sem. "Bátor személy vagyok, Mrs. Archer." Dale az öklével ráütött az asztalra, majd hátravetette a fejét és nevetett. "Azt hittem semmi sem múlta volna felül Rule bohóckodásait a villásreggelin, de ez... ez bevállt." Rome felállt, majd felkapott és átdobott a vállán. A tenyerével megveregette a fenekem, majd a bejárati ajtó felé szállított. Rákiáltottam, hogy

tegyen le, hogy ez egy méltóságon aluli módja volt annak, hogy elhagyjuk a szülei házát az első találkozásunk után, de ő csak nevetett rajtam és átdobott a másik vállára. "Még jobban felül tudom múlni. Cora terhes. Babánk lesz. Köszi a villásreggelit. Találkozunk jövő héten." Hallottam az anyját kiabálni és az apját szitkozódni, és mindketten ráparancsoltak, hogy vigyen vissza, de már kint volt az ajtón. A furgon mellett leengedett a földre és addig hajolt felém, amíg a meleg fém a hátamhoz nem simult. "Csak a baj van veled." A nyaka köré helyeztem a karjaimat és lehúztam, amíg a szájára nem tapaszthattam a sajátomat. A haja hosszabb volt a szokásosnál, így meghuzgáltam a sötét fürtöket, amelyek az ujjaimhoz értek. "De teljesen megérdemlem." Ismét megcsókolt, és próbáltam nem felnyögni, amikor a nyelve végigsiklott az enyémen. "Igen, meg, Fél-Pint. Igen, meg."

Tizenkettedik fejezet Leporoltam a kezeimet a Carhartts-om hátulján

és szétnéztem az italokkal teli szobában. Az új polcok, amelyeket beszereltem, remekül néztek ki, a hely makulátlan és rendezett volt, és minden üveg és hordó a helyén volt. Ez volt az utolsó dolog a listán, amit Brite hónapokkal ezelőtt adott nekem. A bár többi része kész volt. Lecsiszolt, lealapozott és teljesen újnak tűnt, készen állt, hogy befogadja az új korosztályt. A törzsvendégek még mindig a kedvenc helyeiken ültek, de egy teljesen új tömeg volt ott és fiatal vér kezdett el beáramlani. Nem kérdeztem Brite-ot a bevételekről, mert csendes volt, és sokkal nehezebb volt elkapni őt az utóbbi időben. A rablás óta mindig lelépett még mielőtt nyüzsögni kezdtek volna éjszaka, ott hagyva engem Asa-val, hogy csináljuk a műsort. Nem bántam, de úgy gondoltam furcsa volt, hogy nem tűnt izgatottabbnak a felujítások miatt. A szerszámokat raktam vissza a szerszámosládába, amikor az ajtó kinyílt. A raktárhely nem volt nagy, így az én tömörségem és Brite-é mellet, nem igazán volt túl sok hely, amelyben mozoghattunk. Kissé összárancoltam a homlokomat, amikor leült az egyik üres Fat Tire hordóra és intett, hogy tegyem én is ugyanazt. "Befejeztél mindent?" Lejjebb húztam a sapkámat a homlokomon és tisztelettudóan bólintottam. Büszke voltam a munkára, amit elvégeztem. Úgy éreztem, mintha újjáélesztettem volna a helyet a számára, de letört lettem volna, hogy tovább kellett lépnem, mivel nem igazán volt más hely, ahova mehettem volna. "Azt hiszem." Bólintott és egy erős kézzel megveregette a vállam. Próbáltam nem morogni a nyomás alatt. "A hely nagyszerűen néz ki, fiam. Csodálatos munkát végeztél. Megtiszteltetés lenne a számomra, ha valaki olyat követhetnék a harcban, mint te, Rome. Remélem tudod." Csak bámultam rá. Ez egy elég komoly dícséret volt egy katonától a másik katonának.

"Köszönöm. Nem igazán tudom, hogy mi történt volna velem, ha nem botlottam volna be ide Negyedikén." Felhorkant és hátrébb húzódott, hogy végigsimítson a szakállán. "Rendben lettél volna, kölyök. Egy olyan férfi, mint te... az univerzum vigyáz a jókra, Rome." Nem tudtam, hogy egyetértettem-e azzal, de hálás voltam, hogy látta azt bennem. Meg akartam kérdezni, hogy ez a kis bájcsevely miről szólt, de meglepett a kérdésével: "Hé, van nálad egy százas?" Rápislogtam és kihalásztam a pénztárcámat a zsebemből. "Ja, miért?" Várt, amíg átadtam neki a pénzt, majd felállt. Követtem őt, mivel nem értettem, hogy mi volt folyamatban. Egy furcsa áramlat volt közöttünk, amire nem tudtam ráhelyezni a kezemet. A szorongásom egy kicsit nőtt, amikor Brite kinyújtotta a kezét, mintha búcsúzni akart volna. "Rome, nincs elég jó ember a világon. Férfiak, akik harcolnak azért, amiben hisznek. Férfiak, akik hajlandóak áldozatot hozni a nagyobb jó érdekében. Figyeltelek a nyáron, láttam, hogy hogyan kezelted a veteránokat és a saját démonaidat, amelyek más államba kergettek. Hibáztál itt – ott, de egy kőkemény fiatalember vagy, és senki másra nem bíznám rá a báramat és a vendégeimet. A szíved és lelked adtad bele ebbe a helybe ezen a nyáron. Megérdemelted." Csak bámultam rá, mert még mindig nem voltam biztos abban, hogy miről beszélt. Keresztbe raktam a karjaimat a mellkasomon és néztem őt. Felemelte a százdollárost és nagy műsorral hajtotta össze, majd berakta a pénztárcájába. Az acélos tekintete helyben tartott, és az arcán megingathatatlan elhatározás ült. "Épp most vetted meg a Bárt. Gratulálok. A hét végére elintézem a papírmunkát is." Káromkodtam és kinyújtottam a kezem, hogy elkapjam, mielőtt kilépett volna az ajtón, mintha az lett volna a beszélgetésünk vége. "Mi. A. Fasz." Felsóhajtott és megfordult, hogy szembenézhessen velem. "Túl öreg vagyok. A családom szét van esve, én elértem itt a célom. Amikor néhány évvel voltam fiatalabb, mint te, betévedtem ebbe a bárban,

néhány rossz nap után. A pult mögött álló fickó szétrúgta a seggem, rendbehozott, és rávett arra, hogy halálra dolgozzam magam, amíg a hely tiszta és e századi nem lett volna. Egy nyugdíjazott légierős ezredes volt, és nem tűrte a szarságaimat. Amikor mindenemet beleadtam ebbe a bárba, húsz dollárt kért tőlem. A következő dolog, amit tudtam, én voltam a bár tulajdonosa. Nem kellett rájönnöm arra, hogy mit csináltam volna, hogy hova mentem volna. Ez a hely volt az otthonom. Bízom benne, hogy vigyázni fogsz rá, és hogy tisztelni fogod, fiam." Csak bámultam rá, mert bizonyára viccelt velem. Nem tudtam mit mondani egyik dologra sem. "Tartsd itt Asa-t. Az a fiú jól végzi a dolgát a pult mögött. Tartsd meg Darce-t a konyhában, ő tudja, hogy mit csinál. Ne aggódj a rablás miatt. Beszéltem Torch-csal, az SoS elnökével, és tudatában van annak, hogy probléma csúszott a kezei közé. A motoros igazságszolgáltatás mellett a törvény csak óvodának tűnik." Megráztam a fejem és a kezeimet a nadrágom hátsó zsebeibe raktam. "A fickó, aki beverte a fejemet egy üveggel? Szerinted ő rabolta ki a helyet?" "Ja, és szerintem nem tűnt el. Ha elveszted az esélyt, hogy bekerülj egy motoros klubba, az nagy dolog. Elbírsz mindennel, ami az utadba kerül, Rome. A bár, a baba, az a kis tűzgolyó, akibe bele vagy gabalyodva, ezek mind az önfeláldozó élet jutalmai. Más embereknek adtál mindent, amid volt, szóval ne hibáztasd magad érte és átkozottul kezdd el élvezni." Szó nélkül maradtam. Lehajtottam a fejemet és kiengedtem egy lélegzetet, amely úgy tűnt, mintha az egész életemet tartalmazta volna. "Brite... " "Nem, fiam. Nem kell megköszönnöd. Nem kell a hálád, ahogyan a pénzed sem. Ez a helyes dolog, az egyetlen dolog, ami veled és ezzel a bárral történhet. Szükségetek volt egymásra, fiam." "Nem tudok mit mondani." "Jó, mert legtöbbször, amikor kinyitod a szádat, be akarok mosni egyet. Itt leszek, kölyök, na nem mintha azt hinném, hogy szükséged lenne rám." Követtem őt ki a raktárból, még mindig tántorogva. Meg akartam próbálni kifejezni a hálámat, a túlnyomó elismerésemet, de Asa hirtelen kidugta a fejét és a nevemet szólította.

"Rome, ki kell menned." Felé fordítottam a figyelmemet és mogorván ránéztem. "Mi van?" Megemelte egyik szőke szemöldökét és a homlokát ráncolta. "El kell menned a parkolóba és meg kell nézned a furgonodat." Brite és én egymásra néztünk, majd kiléptünk a hátsó ajtón. Amint a csizmáim az aszfalthoz értek, könnyű volt látni azt, amiről Asa beszélt. A nagy furgon oldala össze volt karcolva, a szélvédő össze volt zúzva, az összes fényszóró szét volt verve, és úgy tűnt, mintha valaki egy baseball ütővel nekiesett volna az egésznek. Úgy nézett ki, mint egy drága, de összezúzott piros tonhalas konzerv. Brite káromkodott, miközben én csak álltam ott, döbbent csendben. "Szeretnéd, hogy kihívjam a zsarukat?" Asa vontatott beszédmódja kihangsúlyozottab volt, mint általában. Nem is hallottam őt odajönni. "Nem. Eléggé biztos vagyok benne, hogy ugyanaz a fickó volt, aki feltartóztatott a minap. Dühös rám és próbál üzenni nekem." "Elég nehéz félreérteni az üzenetet, Rome." Egyetértően bólintottam. "Nem viccelsz." A szemem sarkából ránéztem. "Mellesleg épp most lettél előléptetve bár menedzserré." Asa hátratántorodott egy kicsit és Brite nevetésbe tört ki. "Mi?" "Látszólag enyém a Bár, de ugyanakkor úton van egy gyerek, és nem lehetek itt mindig. Kell valaki, aki fedezzen, és téged választalak." Azok a borostyán szemek összeszűkűltek és látható volt, hogy próbálta eldönteni a helyzet valóságát. "Rám bízod ezt?" Megvontam a vállam és kihalásztam a telefonom a zsebemből, hogy egy vontatókocsit hívjak. "Addig bízom benned, amíg nem adsz rá okot, hogy ne tegyem, Asa. Ha annyira hajlamos vagy átbaszni, talán emlékezned kellene arra, hogy hányféleképp tudok embert ölni." Láttam nyelni, és megfordult, hogy visszamenjen a bárba. "Kössz, Rome. Eddig senki sem adta meg a kételkedés előnyét." Brite a furgon felé intett. "Felhívjam a fiúkat a klubból?" "Ja, de talán meg kellene említened, hogy ha az a kis szardarab az én kezeim közé kerülne előbb, nem marad sok szabályoznivaló."

Osztoztunk egy nevetésen és kinyújtotta a kezét, hogy megrázzam azt. "Kössz, Brite." "Nagyon szívesen, fiam. Kell egy fuvar?" Elfogadtam az ajánlatát, hogy elkerüljem a megaláztatást, ha a Cooper-be kellett volna beszorítanom magam. Azt mondtam, hogy Cora-nál tegyen ki, és nem akart a bár átadásáról beszélni. Úgy tűnt az már megkötött üzlet volt a fejében, még ha számomra életet változtató is volt. Az, hogy legyen valami, amit csinálhattam volna, hogy legyen valami, amibe belefektethettem volna az időm és a jövőmet, azok voltak a legnagyobb félelmeim amióta hazatértem. Abban az egyszerű, önzetlen gesztusban, Brite ledöntötte az összeset. Csodálatos volt, és még ha többször el is mondta, még mindig nem voltam benne biztos, hogy megérdemeltem. Beengedtem magam Cora házába. Mindig annyira fényes volt, annyira vidám, pont mint ő. Nem láttam Jet-et, vagy Ayden-t, de a csajom a konyhában együtt énekelt valamivel, amit zenének neveztem volna, ha a csaj nem ordította volna ki a tüdőit. A hosszú pultnak dőltem, amely elválasztotta a konyhát a nappalitól, és csak figyeltem őt, miközben a tűzhely és a mosogató között táncolt. A rövid haja le volt simítva. Egy rövid, piros szoknya volt rajta, amely fodros és bolyhos volt, amitől úgy nézett ki, mint egy hercegnő egy punk-rock mesében. A felsője bő és lenge volt a hasán, amely a kis gömbölyödéssel utalt a babára. A virágok a karján, és a tűz és víz a lábán, élénknek és egzotikusnak tűntek, és nem tudtam elképzelni, hogy valaki olyanhoz menjek haza, aki nem ő volt. Szerelmes voltam belé. Ennyire egyszerű. "Mit csinálsz?" Egy kicsit felsikított és megperdült, hogy szembe nézzen velem. A szemei nagyok voltak az arcán, és a mellkasához emelte a kezét. "Megijesztettél. Minek tűnik, amit csinálok? Tornagyakorlatnak? Vacsorát főzök." Mögé sétáltam és a dereka köré fontam a karjaimat. A hasára helyeztem az egyik tenyeremet és szétterjesztettem az ujjaimat. Az egyik sokkal kisebb kezét az enyémre helyezte és átfuttatta a hüvelykujját a sebhelyen, ami a bütykőimet díszítette. "Nem tudtam, hogy tudsz főzni."

Felhorkant és megfordult, hogy a nyakam köré fonja a karjait. Tetszett, hogy annyira alacsony volt, hogy lábujjhegyre kellett állnia, hogy elérjen engem. Ettől feljebb szökött a szoknyája és a formái hozzám nyomultak. "Nem ötcsillagos étel, de nem fog megölni bennünket. Nem hallottam a motrot, vagy a furgont. Hogy jutottál ide?" "Brite hozott el." Hátrafelé vezettem, amíg a háta el nem érte a konyhapultot. "Gondok adódtak a kocsival." Leengedte a halvány szemöldökeit és felvisított egy kicsit, amikor felemeltem és a pult sima felületére helyeztem. A lábai azonnal szétváltak és én közéjük léptem. A szemei nevettek rám, de gyorsan komollyá változtak, amikor a hüvelykujjamat átfuttattam az állának finom vonalán. "Cora." A tarkómnál összefonta a kezeit és meglóbálta a lábait, így a bokái a derekam köré zárultak. "Rome." "Brite eladta nekem a Bárt és szerelmes vagyok beléd." Dióhéjban ez volt a jövőm; semmi más nem számított. A szemei óriásivá változtak a szép arcán és a szája egy kis O formát vett fel. A lábai megfeszültek körülöttem, de annak több köze lehetett ahhoz, hogy a kezemmel a fodros szoknyája alatt matattam, próbálva bejutni a bugyijába, mint ahhoz, hogy eldobtam az SZ-bombát. "MI?!" Csókot ejtettem a szájára és meglöktem a csípőmmel, így elég helyem volt ahhoz, hogy beakaszthassam az ujjam a bugyijának csipkés korcába és lehúzzam azt a csípőjéről és díszes combjairól. Mindig olyan puha és sima volt, ami akkora kontrasztban állt a szúrós és éles eszű személyiségével. Bedugtam a csipkés anyagot a hátsó zsebembe és megcsókoltam a vállát, ott ahol a blúzának a nyaka lelógott. Mindig olyan édes volt az íze. "Enyém a bár és téged akarlak örökre." "Rome." Ki volt fulladva, és hallottam a félelem hullámát a hangjában. Tudtam, hogy még nem volt ott. Még mindig lefoglalták azok a dolgok, amikért az a szarházi volt felelős, még fiatalabb kora óta, és a hülye kiborulásom miatt, nem vette be azt, hogy én nem tettem volna meg vele ugyanazt, de elért volna oda. Nem kételkedtem benne. Mellesleg, nem volt más opció. Ő volt az a számomra.

Megráztam a fejem és a csuklómra hajtottam a szoknyája korcát és rávigyorogtam. "Semmit sem kell mondanod, Fél-Pint. Csak azt akarom, hogy tudd mit jelent ez nekem, hogy többé nem megyek sehova. Megígerem ezt, és be is fogom bizonyítani, bármennyi időre is lesz szükség hozzá." A szemei ragyogtak ahogy felnézett rám. Milliónyi kérdést láttam átsuhanni a világosból a sötétbe, de nem lökött el, amikor lehajoltam és megcsókoltam, hogy tudja, komolyan gondoltam. Az ujjai megfeszültek a hajamban és közelebb húzott a lábaival. Belé akartam merülni, hogy emlékezzek arra a pillanatra, az arckifejezésére, örökre. Bárhogy is nézett ki a jövőm, amíg ő volt a középpontjában, tudtam, hogy képes lettem volna elviselni, még az ismeretlent is. Tényleg elmerültem a csókban. A szájában volt a nyelvem, egyik kezem a blúza és a melltartója alatt, és a másik az övcsatomon dolgozott, amíg ő előttem mocorgott a pulton, amikor a sütő időzítője hangosan jelzett, és ettől félrerántotta a fejét és levegő után kapkodott. A szemei kábák voltak, és forróság kavargott bennük, ami biztosan tükrözte a sajátomat. "Oda fog égni. Ki kell vennem." Rákacsintottam. "Van nálam valami forróbb, amit ki kell venned." Nyomatékosan megígazítottam a dudort a nadrágomban, amitől őrült módjára felnevetett. Amikor lehajolt, hogy kivegye a sültet a sütőből, alig tartottam vissza magam attól, hogy ne kapjam el és ne teperjem le a padlóra, hogy kivegyem a részem abból a kikandikáló fenékrészből, ami az a skarlátvörös anyag alól bújt ki. Soha, de soha nem untam volna meg ezt a lányt; a lelkem mélyén is tudtam. Az üvegtálat a tűzhely tetejére rakta és kikapcsolta azt. Oldalra dobta a sütőkesztyűt és megfordult, hogy szembenézzen velem. Meglepetten felmorogtam, amikor rám vetette magát. Egyik kezemmel elkaptam a meztelen fenekét és felemeltem, így szemmagasságban voltunk. "Bármennyire is dögös az ötlet, hogy felfalj a konyhában, amikor ilyen ezermester vagy a munkaruhádban és a csizmáidban, de Ayden bármelyik percben besétálhat az ajtón. És bár már többször találtam őt és Jet-et kompromittáló helyzetben, nem szeretném azt átélni. Vigyél ágyba, nagyfiú." A ház végébe vittem, a szobája felé. Amikor leraktam az ágyra, felette lebegtem, kezeimmel az arca mellett. Majdnem összeért az orrunk és ő

mosolygott rám. Abban a percben tudtam, hogy minden a helyén volt a világomban. "Keresnünk kell egy saját helyet." "Megbocsáss?" Átnyúltam a fejem felett és félkézzel levettem a pólómat. "Ha magamévá akarlak tenni a konyhában, a kanapén, az átkozott nappali közepén, nem akarok azon aggódni, hogy valaki félbeszakítana bennünket. Ez az a számomra, Cora. Szükségünk van egy saját helyre." Talán még nem állt készen arra, hogy kimondja, szeretett, de annak az ötlete, hogy hosszú távra velem maradt volna nem rémísztette meg annyira, mert megemelte a csípőjét, amikor leszedtem a szoknyáját és levettem a pólóját a fején keresztül. Megcsókoltam az enyhén duzzadt hasát és az ujjai belegabalyodtak a sötét hajamba. Éreztem őt felsóhajtani, amikor végignyaltam a finom bőrt, amely a babánkat borította. "Oké, Rome. Kell egy saját hely." Gyözelmemben éljenzeni akartam, de a figyelmem most a lábai között levő szép rózsaszín bőrre összpontosított. Végignyaltam a tűzön, ami a combját díszítette és éreztem, amint megremegett. Sohasem volt túl nagy erőfeszítés lemenni egy lányon. Biztos módja volt annak, hogy eljussanak a csúcsra, hogy aztán elintézhessem a dolgom, és ne érezzem magam rosszul azért, mert nem fordítottam elég figyelmet a szükségleteikre. Cora-val sohasem volt ahhoz hasonló. Talán mert mindig olyan jól bánt velem, talán mert jobban törődtem vele, mint bármelyik másikkal, talán a puha hús és fém kontrasztja volt, amitől teljesen élveztem őt a nyelvemen csavargatni. Halványan hallottam, amint a nevemet zihálta, és éreztem amint a kezei türelmetlenebbé váltak a hajamban. Megpöccintettem a karikát a nyelvemmel és elkaptam a csiklóját a fogammal. Káromkodott és le kellett fognom őt, amikor az arcom felé billent. Langyos folyadék és remegő hús volt. Nyugtalanul emelte felém a lábait és ki kellett térnem az útjából, hogy ne rúgjon ágyékon. Felnevettem és a nyelvemmel belül kavargattam, amíg könyörtelenül huzgáltam a piercing-et, amiről úgy döntöttem, hogy nem élhettem nélküle. Csak egy percbe telt, hogy elérjen a szélére, és amikor átesett rajta, esküszöm, az volt a legszebb dolog, amit valaha láttam. Kevésbé tűnt manónak, és inkább egy olyan nőre hasonlított, akit alaposan bejárt és kielégitett a szeretője.

Feltoltam magam, hogy levehessem a Carhartts-omat és hogy lerúgjam a csizmáimat. Minden szándékom megvolt, hogy csak rámásszak és elmerüljek benne, de a hátamra kényszerített és felmászott rám. Otthon érezte magát ott fent. Megfogta a farkamat, hogy ott tartsa, ahol szerette volna, majd teljesen lesüllyedt. A kész és hajlandó csúszásától a torkomba szorult a levegő. Keresztbe helyeztem a karjaimat a fejem alatt és elhelyezkedtem, hogy nézzem, ahogy csinálta azt a maga módján. Követte a vonalakat, amelyek elválasztották a hasizmaimat és mindkét kezét a csípőcsontomra helyezte. Pimaszul vigyorgott és felemelkedett, csak hogy gyötrelmesen lassan visszacsúszhasson. "Tudod, hogy kétszer olyan keményen kell majd dolgoznod, amikor kijön a piercing." Morogtam a válaszomat, mert gyengéd rezgésekkel szorított belül. Ha az lehetséges volt, akkor a farkam még keményebb lett, és még erőteljesebben lüktetett. Megmarkoltam az egyik mellét és a hüvelykujjammal nem túl gyengéden megpöccintettem a mellbimbóját. Láttam amint beszívta a levegőt, és felgyorsult az irama, ahogy előre – hátra hintázott rajtam. "Később viszarakhatod, nem?" Hangosan káromkodtam, mert egyik kezét sikerült közénk helyeznie és a körmeivel gyengéden végigsimított a golyóimon. Mintha szükségem lett volna még több izgatásra. A hajába túrtam a kezemmel és lejjebb húztam, hogy beszívhassam az alsó ajkát a számba. "Tetszik, ugye?" A számnál suttogta a szavakat és kuncogni kezdtem. Minden férfi számára lehetséges kellett volna legyen az, hogy egy olyan lányt találjon magának, aki ilyen boldoggá tette volna az ágyban és azon kívül. "Minden tetszik veled kapcsolatban." Megfeszült a háta és a kezeit az enyémekre helyezte, amelyek a mellének puha dombocskáit szorongatták. Hátravetette a fejét és a nevemet zihálta, ami egy nyögéssé alakult át amikor széjjelebb raktam a lábaimat, kitágítva őt és több súrlódást adva ezzel a mozdulatainak. Néha a méretkülönbség teljesen a hasznomra vállt. Széthúzni őt, megtölteni őt, mind jobbá tették azt a számomra, és a szemeiben levő párás felhőkből tudtam, hogy neki is teljesen bevállt. A puha és kemény tolása és húzása, a gyűrűjének dörzsölése a duzzadt húson, a virágainak villanása a sebhelyes bőrömön, túl sok volt, hogy kitartsunk ellene, és mindketten egyszerre értünk el a tetőpontra. El akartam ordítani magam, hogy szerettem, hogy elmondjam neki, hogy ő volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem, de aznap már nem akartam jobban megijeszteni őt. Rám

rogyott és megcsókolta a mellkasomat, ott, ahol a szívem lassan egyenletes ritmust vett fel. Fel – le simítottam a kezemmel a gerincén és éreztem, amint megremegett. "Csak a baj van veled." A hangjában levő nevetés fertőző volt és kuncogni kezdtem, amitől mindketten levegőért kaptunk, mert még mindig szorosan össze voltunk kapcsolódva. "Megérdemlem." A szemeiből kiragyogott az a sok szín, amikor felnézett rám. Tucatnyi apró csókot ejtett az állam mentén és beakasztotta a kisujját az enyémbe. "Ideje volt, hogy felfogd. Most pedig mondd el, hogy pontosan hogyan is került hozzád a Bár." Meztelenek maradtuk és együtt terültünk el, miközben próbáltam megmagyarázni Brite örjöngését és a jószerencsémet, hogy annyi ember állt mellettem, akik megpróbáltak megmenteni önmagamtól. Mire odajutottunk a vacsorához, az már jég hideg volt, de még akkor is az volt a legjobb dolog, amit életemben ettem, mert ő csinálta és mert nemsokára teljesen az enyém lett volna a saját otthonunkban. A boldogság nem olyasvalami volt, amire tisztán emlékeztem, de ez az érzés, elég erős volt ahhoz, hogy megértsem a férfiak miért háborúztak miatta, miért küzdöttek a halálukig érte.

Tizenharmadik fejezet Késésben voltam. Már előre szóltam a fiúknak, hogy

nélkülem kellett volna kinyitniuk. Azzal küszködtem, hogy felvegyek egy pár cuki, csillogó topánkát, és hogy megszelídítszem a hajamat, ami szerteszét állt Rome kezeitől. A nappal együtt kelt fel és futni ment Ayden-nel. Nem tudtam, hogy hogyan csinálta, mert a megdöbbentő nyilatkozata, egy pocsék vacsora és alig öt perc televíziózás után úgy döntött, hogy az elég volt, és az éjszaka hátralevőre részére ágyba vitt. Mindenem fájt, teljesen ki voltam fáradva, és állatira meg voltam rémülve. Elfogadta Ayden fuvarozási ajánlatát, így nem kellett felébresztenie. Nos, ez az, amit ő mondott, de eléggé biztos voltam benne, hogy inkább utazott volna szamáron, mint a Cooper-ben.Ez csak egyike volt azoknak a dolgoknak, amikről biztosan tudtam, hogy viszont szerettem. Csak még nem tudtam elmondani azt neki. A szerelem összetört már egyszer. Valóságszerűtlen elvárásaim lettek tőle és nyers és alapszinten megváltoztatott. Az, amit Jimmy iránt éreztem, labdába sem rúghatott az érzelmekkel, az érzések súlyával, amit Rome Archer ébresztett bennem. A nagy, mogorva katonának sikerült bevergődnie magát olyan helyekre, amelyeknek létezéséről nem is tudtam. Teljesen betöltött és tényleg féltem attól, hogy ha elmondtam volna neki, hogy hogyan éreztem, az az összes érzelem túlcsordult volna, és egyikünk sem tudta volna feltakarítani a rendetlenséget. Nem akartam nélküle lenni, de arra sem álltam készen, hogy teljesen neki adjam a szívem. Hirtelen dolog volt az, hogy egy olyan férfi, mint Rome az SZ-betűs szavat használja. Az összes nagyszerű dolog, amitől az volt, aki, az ereje, a hűségessége, a törődése, a rendíthetetlen meggyőződése arról, hogy én voltam az, akit élete végéig akart... annyira könnyű lett volna csak úgy átadnom magam neki. Annyira féltem attól, hogy mi történt volna akkor, ha esetleg nem működött volna, hogy egyszerűen nem tudtam megtenni. Csak azt tudtam remélni, hogy a nagyfiú türelmes lett volna velem, amíg én próbáltam volna ezt kibogozni a fejemben. Sok minden volt odafent – a baba, az összeköltözés, a bár

átvétele, és hogy teljesen lerészegedtem tőle és a nevetséges testétől. Egy lánynak szüksége volt egy percre, hogy levegőhöz jusson; csak hogy nekem nem jutott. Épp amikor az ajtón futottam ki, csörögni kezdett a telefonom, és nem tudtam figyelmen kívül hagyni, mert az apám volt az. Megálltam és leültem a lépcsőre. Kinyújtottam a lábaimat és felkészítettem magam a szokásos kihallgatásra, amelyet akkor kaptam, amikor több, mint egy hónapja nem beszéltem vele. "Hé, apuci." "Távol maradsz a bajtól, napsugaram?" Apám mogorva volt, nem tűrte a szarságokat, de egy percig sem kételkedtem a halhatatlan odaadásában. A melleimre néztem, amelyek sokkal nagyobbak voltak, mint egy hónapja, és a kerek duzzanatra a hasamon, amely sohasem volt olyan. "Nem igazán." Nem voltam igazán biztos abban, hogy hogyan mondjam el neki a híreket. Amikor Jimmy után szétestem, apám elkövetett minden tőle telhetőt, hogy ismét összerakjon, de voltak dolgok, amiket egy lány apja nem tudott megjavítani, és ilyen volt az összetört szív is. Hallottam felsóhajtani. "Szóval láttad, hogy lemondták az esküvőt?" A csillogó cipőim sarkát veregettem össze, és a hasamat paskoltam, miközben csak félig figyeltem rá. "Milyen esküvőt, apu?" "Cora, figyelsz te rám egyáltalán?" "Ja, csak sok minden jár az agyamon. A dolgok őrültek errefelé. Meg kellene látogatnod." Felnevetett, és úgy hangzott, mintha rozsdás serpenyőket vertek volna össze. "Ott nincs levegő, kislány." Nem tévedett. Így elmosolyodtam és az arcom és a vállam közé szorítottam a telefonomat. "Megismertem egy fickót, apu." "Oh, Cora." Felnevettem. "Nem, apu, tetszeni fog." "Kétlem." Dúlt fúlt, mint bármelyik jó apa, aki sohasem akarta volna bevallani, hogy a lánya már szexelt. "Ő más. Egyáltalán nem olyan, mint Jimmy. A hadseregben volt."

"Egy katonával randizol?" Olyan hitetlennek tűnt, hogy azon töprengetem, hogy komolyan meg kellett-e volna sértődnöm. "Egy volt katonával randizom, de ami annál is fontosabb, egy igazán jó emberrel randizom. Ő különleges, apuci." "Mindig is ezt akartam a számodra. És mivel Jimmy lemondta az esküvőt azzal a lánnyal, örülök, hogy van melletted valaki, így nem fogsz kísértésbe esni, hogy kapcsolatba lépj azzal a szarházival. Hagyd a kutyát ott feküdni, ahol hagytad." Majdnem elejtettem a telefont. Annyira el voltam foglalva Rome-mal, annyira elmerültem a babába és abba, hogy mit csináltam volna következőnek, hogy eszembe sem jutott Jimmy, vagy az esküvő, nem is beszélve arról, hogy egy pillanatot sem töltöttem internet-követéssel. "Mi?" Hallottam apámat felsóhajtani és az orra alatt káromkodni. "Állítólag a kis csaj, akivel megcsalt téged, eltanult tőle pár trükköt. Rajtakapta, amint a szalon egy másik művészével volt. Megtalálta a nagynénédet, téged keresve. Mondtam neki, hogy mondja meg, hogy túl sok ideje már, hogy az már a múlté. Legközelebb majd közlöm vele, hogy túltetted magad rajta, valaki mással." Túltettem magam rajta. Jimmy nagyon is része volt a múltamnak, de az nem állította meg a szívemet attól, hogy erősen és gyorsan verjen a mellkasomban, és a könnyeimet attól, hogy előtörjenek. Szomorú hangot adhattam ki, mert apám tudni akarta, hogy jól voltam-e. Gyorsan meg kellett ráznom a fejem, hogy ismét rendbe rakjam a gondolataimat. "Jól vagyok, apu. Ez csak egy robbanás volt a múltból, amire nem számítottam." "De nem számít, mert tovább léptél, igaz?" "Igaz." Csak hogy közel sem tűntem annyira magabiztosnak, mint szerettem volna. Mély levegőt vettem és lassan kiengedtem. "Apu, terhes vagyok, szóval levegő, vagy nem levegő, Denver-be kell majd jönnöd, ha ez a baba megérkezik." Ő volt az egyetlen családtagom, és szükségem volt rá a szülésnél. Visszahangzó csend találkozott a kijelentésemmel. Tudtam, hogy nem adott volna egy hosszútávú pacsit, de a teljes csendre sem számítottam.

"Apuci?" Megköszörülte a torkát és még gorombábbnak tűnt, mint általában, amikor eldöntötte, hogy beszélni fog. "Örülsz neki, napsugaram?" "Meglepődtem és kiborultam, de örülök neki. Ahogy mondtam, ő egy jó ember, apu. Egyikünket sem fogja cserben hagyni. Azt mondja, hogy teljesen benne van, és én hiszek neki." "Sok hitet adsz neki azok után, amin keresztülmentél, Cora." Az apám, a mindig über-pragmatikus tengerész. Bár csak elmondhattam volna neki, hogy még semmit sem adtam neki igazán, mert túlságosan féltem attól, hogy elengedjem magam. Azt mondta volna, hogy ne legyek olyan nyápic és hogy adjam fel. "Tudom. De tényleg bízom benne." "Nos, büszke vagyok rád. Talán nem mondom elégszer, de az, ahogy újraépítetted az életed, az valami más volt. Tudom, hogy sohasem tudtam hogyan kellett kesztyűs kézzel kezelni azokat a lányos szarságokat, de miattad azt kívánom bár jobb apa lehettem volna, és tudom, hogy fantasztikus anya leszel." Kissé fojtogató érzés fogott el és lábraálltam. "Senki sem tökéletes, Seggfej Admirális. Én is jól jöttem ki belőle és azt tetted, amit tudtál. Fiúnak kellet volna lennem." Felhorkant. "Örülj, hogy nem az vagy, mert akkor szét kellene rúgnom a segged minden alkalommal, amikor így hívsz. Mikor érkezik a baba? Vennem kell egy repülőjegyet." Elmondtam neki, hogy március vége felé, és megesküdött rá, hogy ott lett volna. Milliónyi kérdést tett fel Rome-ról, és arról, hogy hogyan éreztem magam, és nem fogtam fel, hogy némán sírtam, amíg be nem fejeztem vele a beszélgetést. Nekem és apámnak komplikált kapcsolatunk volt, de szerettem őt és elfelejtettem, hogy mennyire hiányzott, amíg nem történt volna valami ilyesmi. A család fontos volt, azért akartam megbizonyosodni arról, hogy ennek a babának akkora családja legyen, amekkora lehetséges volt. A tenyereimmel megdörzsöltem az arcomat és a szalonba siettem. Amikor begurultam az ajtón, a srácok már el voltak foglalva az ügyfeleikkel, de Nash volt az első, aki felnézett rám és összevonta a szemöldökét. "Már megint veszekedtek Rome-mal?"

Grimaszoltam és ledobtam a cuccaimat az asztalra, majd leültem. "Nem. Terhes vagyok és érzelgős. Sírni fogok, és ez nem mindig lesz Rome hibája, szóval nyugi." Felmorgott és visszatért az ügyfeléhez, miközben én beindítottam a számítógépet. Megmondtam magamnak, hogy nem fogom megnézni, hogy nem kellett volna megnéznem, de persze, hogy az első dolgom az volt, hogy bejelentkeztem Facebook-ra és rákerestem Jimmy oldalára. Persze, hogy az összes fotó róla és a tetovált szukáról már nem volt fent, és a családi állapota az eljegyzettről egyedülállóra váltott. Nem tudtam eldönteni, hogy hogyan éreztem magam attól. Nem voltam boldog, sem szomorú, sem bosszúszomjas... csak furcsán éreztem magam és az nem tetszett. Vissza akartam váltani az időpontokat tartalmazó oldalra, és kiszűrni a privát üzeneteket az oldalon, amelyet a szalonnak készítettünk, amikor az egyik megragadta a figyelmemet. Az én nevem állt rajta, és néhány napja küldték. Éreztem a testem megmerevedni, miközben rákattintottam és láttam Jimmy mosolygó arcát a küldő helyén. Ki kellett törölnöm, el kellett távolodnom a számítógéptől. Túl késő volt már arra, hogy megpróbáljon elérni engem, túl sok kárt okozott, de mindezek ellenére, kénytelen voltam elolvasni. Cora: Tudom, hogy évek múltak el, és hogy nem érdemlem meg a bocsánatodat, de szeretném, ha tudnád, hogy megértem mennyire megbántottalak. Nehéz figyelmen kívül hagyni, amikor pontosan ugyanaz történt velem is. A szalonban mindenki tudta, hogy Ashley és Drake összejöttek a hátam mögött, miközben az én gyűrűm volt az ujján, és senki sem mondott semmit. Csak meg akartam próbálni jóvátenni. Nagyszerű barátnő voltál és sokkal jobban kellett volna bánnom veled. A nagynénéd mondta, hogy Denverbe költöztél, és rájöttem, hogy talán csatlakoztál Phil-hez. A szalon jól néz ki. Ha nyitott vagy rá, hívj fel. Tényleg jóvá szeretném tenni. Hiányoztál. Hagyott egy e-mail címet és egy telefonszámot, de kitöröltem és csak bámultam a képernyőre. Nos, ez igazán összezavart. "Most mi van? Úgy nézel ki, mintha kísértetet láttál volna." Megperdültem a székkel és Nash kíváncsi tekintetével találkoztam. "Összetörték már a szíved, Nashville?" Felmordult, amitől az ügyfele nevetni kezdett. "Soha többé ne hívj így." Sohasem használta a teljes nevét, és érzékennyé vált, amikor valaki azt használta. "És ja, a szívemet összetörte az a lány, akit

minden fiú először szeret. Az anyám. Abban a pillanatban, amikor azt a szarházit választotta helyettem, összetörte a szívem." "Mit mondott Phil-ről? Beleegyezett, hogy beszéljen vele?" "Furán viselkedett amiatt. Azt mondta, hogy Phil egy felnőtt férfi, és ha nem akar beszélni arról, ami vele történik, akkor eléggé érettnek kell lennem ahhoz, hogy tiszteletben tartsam azt. Még mindig nem tudom elkapni, és kezd az idegeimre menni." Phil az utóbbi időben ritkán nézett be a szalonba, és amikor elértem telefonon, még mindig rettenetesen hangzott. Egyáltalán nem tetszett, és a tény, hogy még mindig kerülte Nash-t, nem volt jó előjel. "A múltam egy darabja a seggembe harapott, de rendben van. Nem kell idegeskedni miatta." "Biztos?" Ezzel a kérdéssel még magam is küszködtem, de szerencsére időpontom volt egy lánnyal, aki ugyanazt a percing-et szerette volna, mint ami nekem volt, és elő kellett készülnöm, így a piercing szobába mentem, hogy felkészüljek és hogy megbizonyosodjak róla, hogy az összes eszköz kész volt. El kellett foglalnom magam, vagy a múlt a mélybe rántott volna, és az volt a legutolsó dolog, amit akartam, vagy amire szükségem volt. Rome tudta, hogy valami nem volt rendben. A bárban találkoztam vele, a megszokottnál tovább kellett bentmaradnia, valami együttes miatt. Megetetett és faggatott, amit próbáltam elkerülni, mert nem voltam biztos, hogy mit mondhattam volna neki. Nem kellett aggódnia semmi miatt. Nem akartam semmit Jimmy-től. Ő a múlté volt, és a bocsánatkérése egy életet késett, de egy részem nem tudta letagadni, hogy kíváncsi voltam, hogy ennyi idő után mit tudott volna mondani, ami változtatott volna valamin. Kerültem azt, hogy átadjam a szívemet Rome-nak, mert még mindig megsebzett volt a sérüléstől, amit Jimmy hagyott rajta, amikor összerugdosva visszaadta azt nekem, és kíváncsi voltam, hogy léteztek-e olyan szavak, amelyektől a félelem elavult volna. A vacsora egy kicsit feszült hangulatú volt, de ő hagyta, mert ő olyan nagyszerű volt, még ha érezni is tudtam, hogy azok a szemek próbáltak átvilágítani. Dühös voltam rá, amiért nem mondta el, hogy mi történt a furgonnal, és hogy Asa-nak eljárt a szája. Aggódtam, mert úgy tűnt valaki a fogára vette őt, vagy a bárt, és mert nem úgy tűnt, mintha komolyan vette volna

a fenyegetést. Mondott valamit arról, hogy Brite-nak vannak kapcsolatai a Sons of Sorrow-nál, és attól kicsit sem éreztem magam jobban a helyzettel kapcsolatban, de mivel amúgy is tiszta ideg voltam, békén hagytam. Mentálisan kimerült voltam, amikor hazaértem. Ayden-nel dumáltam egy percet, mivel a nappaliban volt a házi feladatával. Elmondtam neki, hogy valószínűleg elköltöztem volna, és hogy nyár előtt Rome-mal kerestünk volna egy helyet, így az övé és Jet-é lehetett volna a lakás. Boldog volt miattam, de ugyanakkor le volt hangolva, mert Jet olyan sokat volt úton. Azt hiszem, hogy valójában Asa hiányzott neki, és nem tudta hogyan megjavítani azt a hidat. Az valami olyan volt, amit a gyönyörű testvéreknek egyedül kellett volna megoldaniuk, mert abban a pillanatban én egyszerűen túl sok mindenen törtem az agyam. Lezuhanyoztam és bemásztam az ágyba. Furcsa volt egyedül lenni, de Rome azt mondta, hogy olyan gyorsan hazajött volna, amilyen gyorsan csak tudott. Többet aludtam rajta, mint a matracon, ami ahhoz vezetett, hogy a kezeim néhány nagyon érdekes és pajkos helyen voltak reggel, mivel általában meztelenül aludt. Egyszerűen annyira meleg és szilárd volt, azt éreztem, hogy bármi rossz is akart volna bántani, annak előbb rajta kellett volna keresztüljutnia. Felvettem egy pólót és egy bugyit, és ki voltam ütve még mielőtt a nedved fejem a párnához ért volna. Halványan hallottam, amikor éjfél után bejött a fickóm, és hallottam őt zörögni a fürdőszobában, de túlságosan kivoltam, hogy felébredjek. Még amikor felemelt és magára helyezett egy kemény csókkal a számon, csak arra voltam képes, hogy megpaskoljam a mellkasát, mielőtt ismét elragadott az álom. Éreztem körém fonódni a karjait, és akkor először az apám hívása óta, úgy éreztem, hogy visszahelyezkedtem a valóságomba. Ez volt a most, az akkor nem olyasmi volt, ami bemocskolta volna ezt. Nem engedtem. Hajnaltájt felriadtam. Pislognom kellett, hogy a szemeim hozzászokjanak a homályos fényhez, ami a függönyön keresztül szűrődött be, de még mielőtt megszokhattam volna, Rome átfordított és ijesztő tekintettel lebegett felettem. A szemei vadak voltak, a szája feszült, és az ér, ami a nyakán futott végig, olyan gyors ütemben lüktetett, amit még a félhomályban is láttam. "Rome?" Kérdésnek szántam, mert ugyanígy nézett akkor is, amikor legutóbb eltűnt az éjszakába. Nem akartam megrémíszteni, de nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán látott-e engem abban a pillanatban. A kezei

keményebbek voltak, mint általában, és egy kicsit remegtek, amikor áthúzta a pólómat a fejemen, és nem is fáradozott azzal, hogy levegye a bugyimat; az egyszerűen szétesett a türelmetlen ujjak csavarásától és húzásától. Felrántotta a fejét és a fény, amely azokból a kék szemekből áradt, megkínzott és ismeretlen volt, de a pasimból elég rész volt benne ahhoz, hogy megnyugodjak és ússzak az árral. A lelkem mélyéig tudtam, hogy sohasem bántott volna szándékosan. Csak el kellett menekülnie attól, ami vadászott rá, és ez volt az egyetlen módja, hogy azt megtegye anélkül, hogy ismét lelépett volna. Őszinteséget kértem, és az annyira nyers és őszinte volt, amennyire csak tőle telt. Elhelyezett oda, ahol szeretett volna, majd a feje és a vállai eltűntek a lábaim között. Még mindig félálomban voltam, és közel sem álltam készen efféle támadásra, így csak beletúrtam a hajába, amely most elég hosszú volt, hogy az ujjaim köré csavarjam és kapaszkodjak benne. Felíveltem a nyelvének lökésétől és a fejét a combjaim közé szorítottam. "Rome..." Ez alkalommal sóhaj volt, nem kérdés. A legjobbkor sem volt igazán beszédes szex közben, és a múltban megvolt vele a csendes, teljesen heves szex. De ez valami teljesen más szintű volt. Általában nagylelkű és alapos szerető volt. Mindent megtett azért, hogy megbizonyosodjon arról, hogy kielégült legyek, és hogy készen álljak arra, hogy elfogadjak mindent, amit felém hajított volna. Az reggel nem ez volt a helyzet. Nyilvánvalóan volt egy cél a fejében, és az az volt, hogy minél gyorsabban és erőszakosabban juttasson el a csúcsra. Egy cél, amit gyorsan elért volna az orális támadásával. Nem igazán panaszkodhattam, mivel annyira jó érzés volt, és tudtam, hogy valami oknál fogva szüksége volt rá, de ha azt gondolta, hogy csak érzéketlenül megdughatott volna, és aztán nem beszélt volna róla, nagyot tévedett. Nem bírtam sokáig, nem, amikor a nyelve és a fogai mindenféle nagyon csodálatos dolgokat műveltek odalent, de mielőtt a tetőpont első görcse elkezdődhetett volna, felugrott, hasra fordított, és felemelt, így előtte voltam, négykézláb. A széles tenyere végigsimította a fenekem görbületét és a nevemet suttogta. "Cora..." Éreztem, amint felkészítette magát mögöttem, és bár lágy és nyúlékony voltam az élvezettől és az intenzitástól, amit épp most erőszakolt rám, nem volt tagadás afelől, hogy kissé úgy éreztem, mintha ketté hasadtam volna, amikor teljesen belémnyomult hátulról. Kicsit káromkodtam az orrom alatt, nem azért,

mert fájt, hanem mert annyira hirtelen, elsőprő érzésáradat volt. Mindig annyira óvatos volt velem, tudatában volt a méretkülönbségekkel, de azon a reggelen olyan volt, mintha egy eltérő oldala szabadult volna el. Ez nem az egyik kedven pozícióm volt az ágyban, de így vele, azt hittem talán megtanulhattam volna szeretni. Egyszerűen mindenhol ott volt. Éreztem őt a hátam mentén. A kezei köztünk voltak és a melleim köré íveltek. A mellbimbóim már amúgy is nagyon érzékenyek voltak a terhesség miatt, de attól, hogy ő rángatta és csavargatta őket a hüvelyk- és mutatóujja között, eléggé biztos voltam abban, hogy már csak attól eljutottam volna a csúcsra. Felnyögtem és rálestem a vállam felett. Egy olyan látvány volt, amit sohasem felejettem volna el. Teljesen feszülő izom volt, verejtéktől csillogő bőrt, összehúzódó hasizmok, lángoló kék szemek... a tiszta férfi intenzitás látványa volt, és kizárt, hogy panaszkodtam volna azért, hogy én voltam mindennek a középpontja. Tetszett, hogy kemény vonalak és felületek borították ott, ahol én puha és gömbölyű voltam, most annál inkább, mint előtte. Az is tetszett, ahogy a kezei a színes bőröm mellett néztek ki. Egy gyönyörű kontraszt volt, egy olyan, amely úgy tűnt őt is elbűvolte. Ugyanakkor nehéz lett volna kitörölni a látványt, ahogy belém lökődött és nyomódott, mintha a megkönnyebbülést kergette volna, vagy máskülönben valamiféle megmagyarázhatatlan veszteség érte volna. Az rengetek Rome Archer volt, amit be kellett venni; szerencsémre én készen álltam a feladatra. Még ha a fejem nem is volt száz százalékig biztos abban, hogy elviselhettem volna azt, amit egyszerre rámerőszakolt, a testem annál inkább benne volt a kihívásban. A belső izmaim a lökődéseivel összhangban szorongatták őt, a mellbimbóim kihegyesedtek és az érintéséért könyörögtek, és le sem lehetett tagadni azt a folyadék áradatot, amely könnyítette a mozgását ott, ahol össze voltunk kapcsolódva. Oldalra billentettem a fejem és felkészültem az elkerülhetetlen robbanásra és összerogyásra; csak hogy nem ezt kaptam. Amikor kegyetlenül visszataszított az eszméletlen feledésbe, úgy tűnt visszajött annak a széléről, ahol addig volt. Gyakorlatilag könnyeztem, kifáradtam az élvezettől és az érzéstől, amit belém csúsztatott, de visszafordított a hátamra, erősen szájoncsókolt és visszasüllyedt belém. Lassú volt, a merevedésének tolása és húzása kemény kínzás volt a túl érzékeny bőrön. Megcsókolta a szemhéjaimat, a szám sarkait, a kulcscsontom szélét. Újra és újra a nevemet suttogta, és amikor végre megremegett és

megkönnyebbülten felmorgott a torkából, úgy éreztem, hogy sohasem volt egy idő az életemben, amikor tudtam, hogy mit jelentett az, amikor egy személynek teljesen szüksége volt a másikra. Csak átöleltem a vastag nyakát és engedtem, hogy hozzámbújjon, amíg visszanyerte a lélegzetét és elhelyezkedett. Azt hittem, hogy faggatnom kellett volna, hogy elmondja mi indította be, de hosszú, öt percnyi csend után, ami alatt csak egymásba kapaszkodtunk, végre elkezdte elmagyarázni nekem. A baleset. Hogy azt hitte meghalt volna. Hogyan élt minden nap a bűntudattal, hogy ő volt az egyetlen túlélő. Hogy mennyire dühös volt, amiért a baleset nem csak a fizikai korlátozásai okozója volt, hanem sok mentális korlát előidézője is. Úgy tűnt, hogy sokat hibáztatta a balesetet a katonai karrierje befejezése miatt. Szomorú volt. A szívem százszor összetört miatta, de amikor befejezte a mondandóját, felém fordította a fejét és olyan édesen csókolt arcon, hogy azt hittem elsírtam volna magam. Ki akart húzódni belőlem, hogy megforduljon, de nem engedtem neki. Köré fontam a kezeimet és a lábaimat és egy helyben tartottam. Ha lecsupaszította volna a lelkét előttem, nem azért, mert akarta, hanem azért, mert megkértem rá, hogy engedjen be, nekem is ugyanazt kellett tennem. Nem érdemelt annál kevesebbet. Ha nekem adta volna a mindenét, nem félhettem tovább, és hajlandónak kellett volna lennem, hogy megtegyem ugyanazt. Babalépések. Megnyaltam a fülkagylóját és belesúgtam, "Ma kaptam egy e-mail-t az exemtől. Teljesen kizökkentett. Ezért viselkedtem furcsán korábban." Az a nagy test megfeszült felettem, és fellökte magát, így mogorván nézhetett rám. Még mindig szorosan össze voltunk kapcsolódva, szóval azt hittem, hogy lehetetlen lett volna, hogy mérges legyen rám, de tévedtem. A szemei összeszűkültek és valami olyan lobogott bennük, ami nem igazán volt szép, és a sebhely, ami a homlokát díszítette, dühös tempóban lüktetett. "A fickó, akivel jegyben jártál?" Fel – le futtattam a kezeimet a bordáin, mintha egy vadállatot próbáltam volna megnyugtatni, és egy kisebbet bólintottam. "Ja. Úgy tűnik a lány, akivel jegyben járt, fordított a dolgokon és pontosan ugyanazt tette vele, mint ő velem. Azt hiszem csak valaki olyat keresett, aki megsajnálta volna." "Miért csak most mondod ezt el nekem?" Nem tetszett a vád jele a hangszínében, így a körmeimmel a húsába vájtam.

"Mert kitöröltem. Nem érdekel sem ő, sem a mondanivalója. Régen volt, és egy ponton csak azt akartam, hogy bocsánatot kérjen és rájöjjön, hogy mennyire megbántott. Most nincs rá szükségem. Most itt vagy nekem te." Összeszűkített szemekkel néztem rá. "Ráadásul nem beszéltél a furgonról, vagy a tényről, hogy egy dühös motoros van a sarkadban, aki meg akar büntetni, mert nem akartad, hogy aggódjak. Ez ugyanaz, nagyfiú." "Nem, Cora, holtbiztos nem ugyanaz."Átfordított minket, így egyenesen rajta ültem. Keresztbe rakta a kezeit a feje alatt és továbbra is mogorván nézett rám. Ez volt a legfurcsább veszekedési pozíció, amelyben életemben voltam. Mérges voltam rá, de nyilvánvalóan az összes női részem megunta azt, hogy teli voltak azzal az elbűvölő hússal, és hogy nem csináltak semmi hasznosat vele. Éreztem a belső falaimat lüktetni a farka körül. És persze mivel Rome olyan szuperhős volt, amilyen, nem okozott neki gondot megfordulni és újra merevvé válni. "Nem voltam szerelmes abba a motoros gazfickóba. Nem egyeztem bele, hogy férjhez menjek hozzá. Nem törte millió darabra a szívem, nehézzé téve azt, hogy lássam mi van magam előtt. Ez a fickó nem csak az exed, Cora. Ő megváltoztatta az életedet." Összeráncoltam a homlokom, mert nem tetszett, hogy ilyen könnyen tudott a sorok között olvasni. "Látlak, Rome." Elkaptam az egyik kezét és a hasamra helyeztem azt. "Kissé lehetetlen nem tenni. És amikor az életváltoztató jön szóba, te nyersz. Kétség nélkül." Kivette a másik kezét a feje alól és a lány duzzanat másik felére helyezte, így a kis púpot körülvette a tenyere. "Tudom, hogy látsz engem, Cora. De csak úgy látsz, mint ennek a kölyöknek az apját? Csak úgy látsz, mint egy fickót, akinek kurva sok problémája van, amelyeket lassan próbál megoldani? Úgy látsz, mint valakit, aki rendben van mostanra, mert tudod, hogy mennyire törődöm veled és a babával, és talán valami jobb jöhetne? Vagy úgy látsz, mint a sajátodat, mint valakit, akivel hosszútávon együtt akarsz lenni? Mert ha csak addig úszol az árral, amíg Mr. Tökély be nem lép a képbe, akkor mondanivalóm van a számodra... pokoli harcban lesz része, hogy átjusson rajtam."

Csak bámultam rá, mert nem tudtam mit mondani. Mindig is azt akartam egy férfitól, hogy száz százalékosan benne legyen velem, és itt ez a csodálatos férfi ugyanezt követelte tőlem. Ahogy mondtam, Rome minden alkalommal nyert az életváltoztató játékban. "Mindet látom, Rome, és bármi is lesz az eredménye, az már tökéletes. Ez" – a kezem a szívére helyeztem és biztosra mentem, hogy érezze, amint megszorítottam azt belül – "annyira tökéletes, amennyire lehetséges. Az én fickóm vagy, senki sem teszi velem, vagy értem azt, amit te, és ez minden. Nem tudtam, hogy mit jelentett a tökéletes, amíg te nem jöttél." Még nem tudtam elmondani neki, hogy szerettem. Még nem álltam készen a lépésre, de kétségtelenül meg tudtam mutatni neki, és reméltem, hogy megértette, hogy mit próbáltam mondani a testemmel. Olyan tisztán láttam Rome Archer-t, mint a saját arcomat a tükörben. Ő egyszerűen a legjobb dolog volt a tökéletlen dolgok között, amelyeket valaha kívánhattam volna. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem unt volna bele a várakozásba, míg leküzdöttem volna a félelmeimet és míg elmondtam volna pontosan mit éreztem iránta.

Tizennegyedik fejezet A

digitális zenegép, amelyért épp most fizettem egy vagyont, az Eagles-t játszotta, és az öcsém idegesebb és ingerlékenyebb volt, mint általában. Egy érintetlen sör állt előtte, és minden alkalommal, amikor megkérdeztem, hogy rendben volt-e, csak bámult rám. Nem tudom miért jött egészen ide, amikor a bár, amit a fiúkkal szoktak megcélozni, a szalon közelében volt a Hill-en, de láttam, hogy beszélni akart valamiről; csak a saját tempójával kellett elérnie oda. Asa elfoglalt volt azzal, hogy egy igazán csinos egyetemistával dumált a pult másik végénél, és Dixie, a nagyon szexi vöröske, akinek a felvételére Asa beszélt rá, nem csak azért, hogy kisegítse, hanem azért is, hogy koktélokat keverjen, mert akkora volt a forgalom, a többi vásárlót szolgálta ki. Öntöttem magamnak egy pohár szénsavas üdítőt, megnéztem, hogy Darcy rendben volt-e a konyhában a vacsoraidei nyüzsgés miatt, és odamentem, hogy lehuppanjak a kisöcsém mellé. A sápadt szemei felvillantak rám, és lebiggyesztette a száját. "Neked és Csingnek sikerült olyan helyet találnotok, amelyik mindkettőtöknek tetszik?" "Nem." A Hill-en akartam maradni, ő pedig a Wash Park-ban. Mindketten megegyeztünk, hogy olyan házat kellett volna találnunk, amelynek udvara és garázsa is volt, de nagyjából ez volt minden, amiben egyetértettünk. "Nem aggódsz azért, hogy valaki olyannal tedd meg ezt a nagy lépést, akit ilyen kevés ideje ismersz?" Felhorkantam és a szemem sarkából ránéztem. "Azt hiszem, hogy a gyerek nagyobb lépésnek számít, mint az összeköltözés. Ez az, aminek történnie kell. Szeretem őt, Rule." Bólintott és a kezeit a söröskorsója köré fonta. "Sokat gondolkodtam erről az utóbbi időben." Megemeltem a szemöldököm. "Arról, hogy szeretem Cora-t?" Pofát vágott és az oldalamba könyökölt, amitől felmordultam.

"Nem. Arról, hogy szeretem Shaw-t. Tudod, sohasem gondoltam, hogy valaki iránt úgy érzek majd, mint iránta. Ő egyszerűen csak... az egész kibaszott világom." Megveregettem a vállát. "Tudom. Látom. Nagyon büszke vagyok rád, hogy rájöttél erre. Tudom, hogy kemény voltam veled, amikor visszajöttem, és az nem volt igazságos. Csodálatosak vagytok együtt. Nyelt és a szemeiben levő fagy felengedett egy kicsit. "Örökre akarom őt." "Elég biztos, hogy megkaptad." "Meg akarom kérni, hogy jöjjön hozzám." Majdnem leestem a székemről. Nem azért, mert nem hittem, hogy szerette Shaw-t, vagy mert nem hittem, hogy király férj lett volna belőle, hanem azért, mert az én lobbanékony, vad, tébolyodott kisöcsém volt. Rule nem egy olyan fickó volt, akiről valaha is azt gondoltam volna, hogy felvenné a felelősségteljes háztulajdonos és hű férj szerepét. Csak bámultam rá, amíg fel nem dühödött és el nem csattant. "Mi van?" "Semmi. Csak sohasem gondoltam, hogy ezt hallanám tőled. Utalt arra, hogy szeretné, ha megkérnéd?" Megrázta a fejét és nagyot kortyolt a söréből. A fények a jellemzően vad haját csak még elképesztőbbé tették, ahogy a neon fények a fehér hajszálakra világítottak. "Nem. Ő tökéletes. Nincs gond vele, nem zsémbeskedik, megbízik bennem, nem számít mennyire hülyén viselkedem, és soha, de soha sem hozza fel a múltamat. Amit, legyünk őszinték, nagyon könnyen megtehetne. Mindezek tetejébe, eldobom tőle az agyam az ágyban, és nem tudom távol tartani tőle a kezeimet. Túl jó ahhoz, hogy igaz legyen, így miért is akarná velem tölteni az életének hátralevő részét?" Azt hittem a válasz könnyű volt. Shaw régóta szerette Rule-t. Régebb óta, mint azt Rule valószínűleg tudta. Ő volt az a számára, és mindig is az volt. Sohasem láttam Rule-t ennyire tudatában önmagának és ennyire kétségek között. Tényleg annyira szerette azt a kislányt, mint amennyire az szerette őt. "Csak kérdezd meg. Igent fog mondani. Szeret téged. Mindig is szerelmes volt beléd, és mindig is szerelmes lesz beléd. Számára te voltál túl jó ahhoz,

hogy igaz legyél. Mindketten szerencsések vagytok, hogy ott vagytok egymásnak." A kezeibe temette a fejét és felsóhajtott. Megragadta a pillantásom a kézfeje, amelyre Shaw neve volt tetoválva. Rámutattam. "Már amúgy is örökre veled van, egy gyűrű nem fog sokat változtatni, tesó." "Meg kell várnom a következő félévet, hogy befejezze az iskolát. Le kell érettségiznie és összpontosítania kell az orvosira. Nem akarom, hogy miattam, vagy az esküvő miatt aggódjon, miközben azt csinálja. Őszinten, a Lando-val való beszélgetéstől kezdtem el gondolkodni erről. Isten ments, hogy valami történjen velem, vagy vele. Azt akarom, hogy a bolygón mindenki tudja, mennyit jelent ő nekem. Hogy hogyan változtatta meg az életemet és hogy jobb emberré akarok válni miatta, és csak is miatta." Megráztam a fejem, amikor Asa felsorakoztatott néhány rövidet a pulton és megemelte a szemöldökét, hogy megkérdezze szerettem-e volna egyet. Elég jól ment a nem-ivás dolog. Itt és ott megittam egy sört, lehajtottam egy rövidet Asa-val az éjszaka végén, de általában túl elfoglalt voltam a bár vezetésével és a vásárlók figyelésével, hogy kísértésbe essek. Ráadásul a könnyű hozzáférés a manómhoz, és sajátos módjához, amellyel kezelte a stesszt, sokkal szórakoztatóbb volt – és sokkal jobban gyógyította a lelkemet – és amellett a vodka és az elkerülhetetlen másnaposság nem vonzott. "Rule, ő mindig is egy Archer volt. Az már csak formalitás lenne, hogy egy követ rakj az ujjára. Senki sem kételkedik abban, hogy mennyire törődsz vele, vagy hogy neki és csak neki kötelezted el magad. Cseszd meg az ellenszenves családját és a fejfájásokat, amelyeket apu és anyu okozhatnak, ha örökre akarod őt, kérd meg rá." Felnézett rám és kérdően megemelte mindkét szemöldökét. A súlyzók, amelyekkel díszítve voltak, úgy néztek ki, mintha kacsingattak volna rám. "Szóval te nem gondolod azt, hogy feleségül szeretnéd venni Cora-t? Csak felcsinálod és bűnben fogsz élni?" Ha ez valaki mástól jött volna, az feldühített volna. Az, hogy tőle jött, és hogy a hangjában hallottam a humort, elviselhető volt. Erősen meglöktem, amitől rámnevetett. "Nem tudom. Talán. Elég nehéz új kapcsolatot teremteni egy váratlan babával az úton."

"Ja. Pontosan hogy is történt az? Óvszereket dugdostál a zsebeimbe, mielőtt kiosontam volna éjszakánként. A fejembe verted a biztonságos szexet még mielőtt félmeztelenül láttam volna egy lányt. Nem igazán jellemző rád, hogy ekkora nagyságú hibát kövess el." Keresztbe raktam a karjaimat az újjonnan befejezett pulton és rádőltem a peremére. A kezeimre néztem, a sebhelyekre, amelyek tarkították azt. "Néha a dolgoknak egyszerűen meg kell történniük. Sohasem gondoltam arra, hogy gyerekeim legyenek, sohasem gondoltam egy lányra, akivel megállapodhattam volna, sohasem gondoltam túlságosan a következő bevetés utánra, és akkor, amikor hazaértem, az már a következő, végtelen nap után volt. Minden szürke árnyalatú volt, és én csak eltűntem a ködbe. Azt hittem irányra volt szükségem, valamire, ami meghatározott volna. Nem volt rá szükségem. Nincs rá szükségem. Lehetek csupán egy fickó, egy fickó, aki elront dolgokat, de amíg felelősségre lehet vonni, addig rendben van." Rule megitta a sörét és a kezeit a vállaimra helyezte, így szemtől szemben álltunk. "SOHA sem leszel csak egy fickó, Rome. Te vagy a legjobb testvér, akit egy ember kívánhat. Egy kibaszott hős vagy. Senki, és úgy értem senki, sem vigyázott rám úgy, mint te. Egy hihetetlen személy vagy, akár a hadseregben, háborúzva, vagy egy átkozott kanapén ülve, focit nézve. Ne felejts el." Komoly volt, és az fontos volt nekem. Mindig közel álltunk egymáshoz, de miután kiderültek a dolgok Remy-ről, és miközben próbáltam eldönteni, hogy hogyan illettem be az életébe most, hogy már ott volt Shaw is, engedtem, hogy eltávoldodjunk egymástól és engedtem, hogy a saját büszkeségem közénk álljon. Hozzákoccintottam a poharamat a söröskorsója széléhez. "Én is szerencsétlen voltam a testvéri részlegen. Nem csak hogy azt gondolom, hogy fasza férj leszel, de szerintem te leszel a baba kedvenc nagybátyja." Felnevetett és megfordult, így a bárt nézte. "Ném én leszek az egyetlen nagybátyja? Cora egyke." "Szemantika." Lemásoltam a testtartását és meg akartam nézni, hogy kihúzhattam-e volna belőle valamit Cora exéről, amikor a bár ajtaja kinyílt, és mindketten megfeszültünk és éberré váltunk. Most hogy nem voltam a biliárdasztal alatt, nem volt gondom felismerni Torch-ot és a hadnagyait a

motoros klubból. Nem mintha el lehetett volna téveszteni azokat az alakokat, vagy a fasza motoros légkört, ami velük együtt jött be. "Brite elmondta, hogy eladta neked a bárt, kölyök. Gratulálok." Kezet ráztam vele, mert igazán, mi mást tehettem volna. Bemutattam neki Rule-t és oldalra billentettem a fejem. "Miért gondolom azt, hogy ez nem csupán egy barátságos látogatás?" "Mert nem az." Az elnök a bár hátsó fele felé intett a fejével, ahol a biliárdasztalok álltak. Bólintottam és megkértem Dixie-t, hogy biztosítsa azt, hogy a hely kiürüljön néhány percre. Rule a karomra helyezte a kezét és aggódó pillantást vetett rám. "Tudod, hogy mit csinálsz? Azok a fickók kómába juttatták Asa-t és otthagyták meghalni." "Nem pontosan ezek a fickók, és ahogy megértettem, Asa elég jól elcseszte, hogy eljusson arra a pontra. Torch-nak, a szakasz elnökének, múltja van Britetal. Kirúgta a klubból a fickót, aki összeverte a Dodge-ot és kirabolta a helyet. Tudnom kell, hogy miféle mondanivalója van." Nem tűnt boldognak, de nem állított meg, amikor követtem a motoros csordát a hátsó terembe. "Ez a hely vadonatújnak néz ki, kölyök." "Keményen dolgoztam, hogy elérjem ezt." "Volt egy érzésem arról, hogy a vén kecskének mi járhatott a fejében, abban a pillanatban, amikor megemlített téged. A Bár a Sons-osok helye; ez azt jelenti, hogy fedezünk téged, kölyök. Ez a szarság ezzel a gazemberrel nem az, ahogy mi szoktuk végezni a dolgainkat." "Nem baszakodsz egy férfi járművével." "Nem, nem teszed. Tudnod kell, hogy eltűnt a föld színéről. Azóta próbálom megtalálni, amióta Brite felhívott a rablás miatt, de se nem láttunk, se nem hallottunk semmit. Az öregje évekig volt egy klubban, valami kemény szarság miatt jutott börtönbe, így a kölyök ismer pár embert. Nem nehéz neki elbújni, vagy beszerezni mindenféle dolgot, amivel bajt okozhat neked és a tieidnek. Értesz engem, kölyök?" Ja, teljesen értettem őt. A vézna gazfickó nem csak dühös volt, hanem dühös és valószínűleg állig felfegyverkezett is. Úgy tűnt Asa szerencsés volt, hogy csak a pénzt vette el.

"Hallok a Sons-ok köreiben levő emberekről. Tudom, hogy te jó vagy, kölyök. Azt is tudom, hogy némi nehéz terhet viselsz magadon a sivatag óra. Rendben vagy azzal, hogy azzal törődj, és ugyanakkor magadra is figyelj?" Nem hiszem, hogy tudni akartam, hogy ez a fickó, ez a motoros klub vezető, hogyan tudott bármiről is, ami a fejemben folyt, de nem tagadhattam le, hogy megértőbbnek tűnt, mint a legtöbb ember, aki megpróbált beszélni velem erről. Megköszörültem a torkom és a csípőmet a biliárdasztalnak döntöttem. A szemébe néztem, mert azt tetted, amikor egy szinten akartál lenni egy férfival, aki nem csak tiszteletet ajánlott, hanem védelmet és jóváhagyást is. A szürke nem húzott volna le, nem, amikor annyi szín volt bennem Cora miatt. "Az idő legtöbbjében egyenesben vagyok. Volt pár rossz hónapom, majdnem elcsesztem a legjobb dolgot, ami valaha történt velem, a háború előtt, vagy után. Brite miatt szarul éreztem magam, megadta Neil számát, és azt mondta, hogy menjek és beszéljek vele. Ha nem tudok egyedül kibújni alóla, akkor beszélek vele. Máskülönben az a legjobb dolog törődik velem mindenféle módon, és a világon semmi sem számítana jobban azért, hogy figyeljek a környezetemre." Torch felnevetett és egyetértően bólintott. "Nekem is volt egyszer egy olyan. Túlságosan makacs idióta voltam ahhoz, hogy megtartsam azt. Van egy olyan lány, aki melletted marad, amikor az éjszaka közepén remegve, verejtékkel borítva ébredsz, nem tudván, hogy hol vagy. Ez egy olyan lány, akit sohasem szabad elengedned." Jobbat is tudtam volna mondani neki, hogy egy olyan csajom volt, aki nem csak ottmaradt, de általában visszarakott az ágyba azzal, hogy leszopott és addig lovagolt rajtam, amíg jóformán már nem tudtam tisztán látni, de kételkedtem benne, hogy Cora értékelte volna azt, hogy a legrosszabb motoros klub legrosszabja ennyi információval rendelkezett volna a szexuális életünkről. "Nincs szándékomban elengedni őt, vagy hogy egy ellenszenves kis gazfickó a közelébe, vagy ami azt illeti, a közelembe kerüljön. Mindezt nyugovóra kell helyezni, és minél előbb, annál jobb." "Értjük egymást. Bármi más történik, engem hívj, ne a zsarukat." Nem tudtam, hogy hogyan éreztem azzal kapcsolatban, hogy a száma a telefonomban volt, de azt sem gondoltam, hogy elmondani azt neki jó ötlet lett volna. Betápláltam azt és ellöktem magam az asztaltól, amikor kezével a vállamon megállított.

"Egy pontban mindannyian olyanok voltunk, mint te, kölyök. Elutasítottak, elveszettek, és próbáltunk rájönni, hogy mit tehettünk volna következőnek. Néhányunk számára váratlanul jött az, ami a következő volt. A nyílt út, a testvériség, a család, olyan volt, mintha megint bent lettünk volna, de a saját feltételeinkkel, és olyan dolgokért harcoltunk, amelyek számítottak itt." Megütögette a kezével a mellkasát ott, ahol a motoros szíve bőrrel volt borítva. "Néhányunk ezt egy szerető nőben és a családalapításban találta meg; mások, mint Brite, a következő dolgot azzal találta meg, hogy a legelveszettebeket segítette jobb útra. Bármi is a következő a számodra, kölyök, az megtalál majd téged, vagy te találod meg azt. Ne büntesd magad miatta." Azzal a mély jelentőségű tanáccsal, ő és a komolyan fenyegető és megfélemlítő serege kivonultak a bárból. Kellett egy perc, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy eltűnődjek azon, milyen drasztikusan változott meg az életem az elmúlt néhány hónapban, és visszamentem oda, ahol az öcsém idegesen várt rám a pultnál. "Minden rendben?" Általában csak hagytam volna, megmondtam volna neki, hogy az én gondom volt és hogy megoldottam volna. Én voltam a nagytestvér, a védelmező, de kezdtem látni, hogy az összes dolgot, amivel olyan sokáig magamat határoztam meg, meg kellett csipkedni, újra kellett definiálni, mivel az élet ment tovább, mivel nem ugyanaz a fickó voltam, mint amikor gyerekek voltunk. "Úgy tűnik senki sem tudja, hogy az ellenszenves gazfickó merre van. Torch és a klub azt mondta, hogy kapcsolatai vannak, fegyvere lehet, és eléggé dühös amiatt, hogy a velem való verekedése miatt kirúgták. Azt akarják, hogy vigyázzak magamra, és Torch aggódott, hogy az összes dologgal itt fent, talán nem leszek képes akkora figyelmet szentelni a helyzetnek, mint amekkorát az érdemel." Két ujjammal megveregettem a halántékomat és ő mogorván nézett rám. "Képes vagy rá? Mármint vigyázni magadra?" "Azt hiszem. Az önvédelem és a túlélés nálam második természet." "Ha bármire szükséged van tőlem, a fiúktól, tudod, hogy csak kérned kell, ugye?"

"Tudom. Csak tartsátok szemmel a csajomat. Nem akarom, hogy aggódjon, nem a babával, és nem akkor, amikor teljesen be van csavarodva attól az e-mail-től, amit az exétől kapott." Láttam Rule sápadt szemeit gyémántkeményre váltani és a tetoválással borított kezei ökölbe szorultak a pulton. "Annak a seggfejnek volt bátorsága e-mail-t küldeni neki ennyi idő után?" Egyetértően bólintottam és felemeltem a könyökeimet, hogy a pultnak dőlhessek. Nem akartam túl buzgónak tűnni attól, hogy miféle mondanivalója volt Cora exéről, de az információ hatalom volt, és minél több volt, annál inkább tudtam áttörni a félelmének leplén, amelyet abban a többszínű pillantásában láttam minden alkalommal, amikor szóba hoztam az SZ-betűs szavat. "Azt hiszem az asszonykájának viszonya volt egy másik művésszel a szalonból. Nyilvánvalóan megnyilvánult benne, hogy az összes szarságtól, amit Cora felé lapátolt, talán egy szemétládává vált, így most teljesen fel van tüzelve, hogy jóvátegye a dolgokat. Azt mondja, hogy az egész a múlté, de néha elhallgat, és látom rajta, hogy valahol máshol jár, de nem mond róla nekem semmit." Egy litániányi szitokszót engedett ki és a kezei megfeszültek, majd ellazultak. "Az a fickó megváltoztatta őt, Rome." Felsóhajtott és intett Asa-nak, hogy hozzon neki még egy sört. "Amikor Phil visszajött a szalonba miután New Yorkban járt, és elmondta, hogy egy új üzletvezetőt kapunk, egyikünk sem tudta hogyan fogadni a hírt. De akkor Cora felbukkant és nyilvánvaló volt, hogy szüksége volt valakira, hogy megmentse őt. Elsorvadt. Úgy értem olyan apró, amilyen, de nyilvánvalóan nem evett, nem aludt. Csendes volt, visszahúzódott. Próbáltunk viccelődni vele, próbáltuk kirángatni abból, de semmi sem működött. Összetörték a szívét. Sohasem láttam ahhoz hasonlót. Nem csak egy csaj volt, aki szomorú volt azért, mert dobták... ő haldoklott tőle." Kifújta a levegőt és lassan megrázta a fejét. "Rowdy folyton azt mondogatta, hogy azért volt annyira nehéz neki, mert az apja mindig távol volt, és Jimmy volt az egyedüli állandó dolog az életében. Nem tudom, hogy az volt-e az eset, de tudom, hogy az a fickó olyan módon bántotta meg, hogy élve szeretném megnyúzni, és engedni, hogy a tűzhangyák egyék meg őt, csak hogy megleckéztethessem. Egyetlen férfinak sem lenne szabad ezt tennie egy nővel, aki szereti őt, még ha ő már nem is szerelmes belé."

Aggódó érzés keletkezett a gyomromban. Nem tetszett ez az egész. "Mi rántotta ki őt ebből? Mi tartotta őt távol attól, hogy elhervadjon?" A szája ferde vigyorra görbült és ráharapott az ajakkarikájára. "Remy meghalt." Meglepetten pislogtam. "Remy meghalt és én a mélybe zuhantam, ő pedig begázolt, hogy megmentsen. Annyira rám és a zűrzavaromra volt összpontosítva, hogy azt hiszem elfelejtette azt, hogy ő maga is szenvedett. Napról napra jobban lett és mindkét kezével kapaszkodott belém. Egy nagyon rossz helyről működtem, de Cora miatt maradtam ezen a helyrehozható oldalon. Ő több, mint egy idősebb nővér figura, ő az, aki ésszerű megoldásokkal áll elő." Felnevettem. "Csingiling." "Határozottan Csingiling, de egy olyan Csingiling, aki meg tud nyúzni az éles nyelvével, és egy egyszerű pillantással a helyedre tud tenni. Ne engedd, hogy az a fickó visszaakassza belé a horgát, Rome. Az mindenféleképp rossz hír." Felmorogtam. "Találkoztál Cora-val, Rule. Azt fogja tenni, amit tenni akar. Én csak annyit tehetek, hogy reménykedem abban, hogy az, ami köztünk van, elég lesz ahhoz, hogy bármit is akarna vele a fickó, az a számára nem lesz opció." Osztoztunk egy sokatmondó pillantáson. "Szívás." "Minden bizonnyal szívás." Kényelmetlen csendbe csúsztunk, miközben a zenegép a Rolling Stonesról Clash-re váltott. Visszamentem a pult mögé, hogy segítsek Asa-nak a mosogatásban, és hogy valamivel legofglaljam a kezeimet. "Tetszik itt, Rome? Itt akarsz maradni és vezetni ezt a helyet, vagy csak azért csinálod, mert nem tudsz mást csinálni?" Rule kérdése maitt kellett egy pillanat, hogy kigondoljak egy működőképes választ. "Kicsit mindkettő. Tetszik itt; kedvelem a vevőket és a törzsvendégeket, tetszik, hogy saját magam szabom meg a munkaidőmet, és hogy én raktam újra össze ezt a helyet, deszkáról deszkára. De fogalmam sincs, hogy mi következik ezután, hogy mit, vagy mit nem kell kezdenem a sokévnyi kiképzéssel, amivel rendelkezem. Mostanra helyesnek tűnik, és nem kérhetek ennél többet."

"Bármit is teszel, bárkivel is akarsz lenni hosszú távra, Rome, annyira kibaszottul örülök, hogy egy darabban jöttél haza. Hiányoztál, hiányoztál nekünk. Még amikor fennséges nyűg is voltál. Tudván, hogy itt vagy, hogy felhívhatlak, hogy vigyázol rám, még ha dühös is vagy rám, nem érted, hogy mennyire szükségem van erre." És itt is volt. Az öcsémnek még mindig szüksége volt rám. Igen, ott volt neki Shaw, aki törődött vele. Igen, elég faszagyerekké vált, és elég felnőtté ahhoz, hogy megvédje magát a legtöbb dologtól, de még mindig szüksége volt rám, hogy vigyázzak rá. Szüksége volt arra, hogy az a fickó legyek, aki ránézett, és mindig azt a fickót látta benne, aki a saját feltételei szerint élt, maga alkotta a szabályait, és hogy ne íteljem őt el amiatt. Ez az öcsémmel való kapcsolatom újraértelmezése volt, amibe nem volt bajom beilleszkedni. Azon dolgoztam, hogy a szüleimmel is elérjem ugyanezt. Rájöttem, hogy lehettem csak egyszerűen Rome, se több, se kevesebb. "Nekem is hiányzott a gazfickó hátsód, és őszintén sajnálom, hogy ennyi időbe telt, mire kihúztam a fejem a seggemből." Bólintott, megitta a sörét, és hazament a csajához. Érdekes este volt, hogy megmondjam, és a Torch-tól és a klubtól kapott rejtélyes figyelmeztetés után Asa-val maradtam záróráig, és figyeltem, amint nem egy, hanem két csinos egyetemistával ment el. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy mindenki biztonságban kijutott a parkolóból, és hogy senki sem leskelődött a környéken. A fickónak olyan trükkjei voltak, amelyeket még sohasem láttam, és valószínűleg szúrt volna a féltékenység, ha nem a házamhoz mentem volna, ahol egy nagyon szexi manó volt bizonyára kiütve az ágyamban, ahol arra várt, hogy hazaérjek. Nash izomkocsija nem volt ott, amikor megérkeztem a Viktoriánus elé, de a Cooper ott állt annak a helyén. Kezdtem beleunni a körbe-körbe-járunk-alakások-körül játékba. Akartam egy helyet, amit a magunkénak nevezhettünk volna, de Rule esti nyilatkozata után, róla és az exéről, kezdtem elgondolkodni arról, hogy a közös lakás megegyezésének képtelensége mögött talán több állt. Kivettem egy sört a hűtőből és gondoltam lezuhanyzom és bebújok mellé az ágyba, de amikor kinyitottam a szobaajtómat, meglepődtem, hogy felkapcsolva találtam az éjjelilámpámat és hogy az ágyam üres volt. Összeráncoltam a szemöldököm és leraktam a sörömet, amíg lerúgtam a csizmáimat és levettem a pólómat.

Aggódtam, hogy talán nem érezte valami jól magát. Eddig szerencsés volt és a reggeli rosszullét nem volt valami olyasmi, amivel igazán törődnie kellet, amíg nem lett szuperérzékeny. Sokat volt fáradt és nem kért arra, hogy vegyek neki savanyú uborkát és fagylaltot az éjszaka közepén, vagy hasonlót, így egyszerűen az feltételeztem, hogy a terhessége simán ment volna. A kézfejemmel kopogtam az ajtón és a nevén szólítottam. "Rendben vagy, Fél-Pint?" A kilincs könnyedén mozdult meg a kezem alatt és beléptem a fürdőszobába. Meztelen volt, csupa tetovált és ékszeres bőr, a nagy tükörbe bámult, ami az öltöző felett lógott. A szőke haja össze – vissza állt a fején, mintha valami felriasztotta volna őt álmából, és az alsó ajkát harapdosta. Tökéletes volt. Minden vele kapcsolatban egyszerűen kibaszottul tökéletes volt. Összekulcsoltam a kezeimet a fejemen az ajtóban, és néztem őt, amint engem nézett. A szemei lassan végiggördültek a mellkasomon, át a hasamon és megálltak a nadrágom elején, ahogy azt tenni szokta. Emlékeznem kellett rá, hogy mindig haza menjek és levegyem a pólómat... az tényleg nehézzé tette a számára a gondolkodást. "Nézd." Felém fordult, és azt hiszem azt akarta, hogy valami másra nézzek a huncut mellein és a finom kereszteződésen kívül, ami a lábai között volt, de férfi voltam, ő pedig meztelen, így nem volt szerencséje. "Mit nézzek?" Fel akartam kapni őt és ágyba vinni. Meg akartam nyalni minden egyes ékszert, amely a bordáit díszítette, és követni akartam a liliomokat az oldalán a fogaimmal. "Nézd a babánkat." Mindkét tenyerét ráhelyezte a nagyon apró duzzanatra a hasán. Annyira apró volt, hogy a leghalványabb kidudorodás tényleg formásabbá tette őt, mint egy két nappal az előtt. Egyszerűen csak túl cuki volt azokkal a nagy szemeivel, amelyek tele voltak csodálattal. "Néhány órával ezelőtt dőltem ki, és a hasamra fordultam, ami mellesleg szívás, amikor nem vagy itt, hogy párna legyél, amikor ez felébresztett. Életemben sohasem volt pocakom, és most van, és egy szuperapró személy van itt bent. Hihetetlen." Ámultba volt esve, és nem cseréltem volna le ezt a pillanatot a világ összes biztosságára, vagy előrelátására sem. Ellöktem magam az ajtóból és felé sétáltam. Olyan közel kerültem, hogy fölétornyosultam, lenézve rá, és ő továbbra is csak nézett engem. Láttam, amint beszívta a levegőt és lassan kiengedte, amikor leereszkedtem előtte a térdeimre.

A csípőjére helyeztem a kezeimet és az arcomhoz húztam őt, így a számat a puha bőrre helyezhettem, pontosan a köldöke felett. Hallottam, hogy gyengéden levegőért kapott és lazán beletúrt a hajamba. Engedtem, hogy az ujjaim belemélyedjenek a csípőjének édes hajlataiba. "Én raktam be oda a babát, Cora. Bármikor, amikor beszélni akarsz róla, bármikor, amikor álmélkodni akarsz miatta, tudasd velem. Jó?" Felnevetett egy kicsit és leengedte az arcát a fejem tetejére. "Jó, Rome." Megszorítottam egy kicsit, hogy tudja, komolyan gondoltam, és eldöntöttem, hogy mivel a térdeimen álltam előtte, talán kihasználhattam volna a helyzetet, így a nyelvem hegyét bedugtam a köldökébe és éreztem, amint megrázkódott. "Szeretlek, Fél-Pint. Szeretem azt a kisbabát. Érted, hogy mire akarok kilyukadni?" Egy kisebbet bólintott, de én Dél felé haladtam a nyelvemmel, és nem hiszem, hogy képes volt szavakat formálni. Ráleheltem a repedésre, ami már sikamlós volt és készen állt rám. "Tudom, hogy még nem vagy ugyanazon az oldalon, ahol én, Cora, és jelenleg eléggé boldog vagyok, hogy ugyanazt a könyvet olvassuk. Valamikor azonban lapoznod kell majd, érted?" Az ujjai szorosabbá váltak a hajamban és tudtam, hogy nem volt senki más ezen a bolygón, aki miatt hajlandó lettem volna letérdelni, de ezért a nagyszájú és örvénylő szemű lányért megtettem volna, amikor arra kért volna, és még akkor is, amikor nem. "Értelek, Rome." És tényleg értett. Minden átkozott módon az övé voltam, és boldogan meg is mutattam volna ezt neki, mivel már meztelen és nedves volt értem.

Tizenötödik fejezet "Miért nem vallod be, hogy témát váltottál, és hogy addig nem fogunk házat találni amíg a kölyök el nem kezd járni?" Elégedetlennek hangzott és nem igazán tudtam hibáztatni érte. Három házat néztünk meg reggel, mielőtt munkába kellett volna mennem, és egyikük sem ért fel az elvárásaimhoz. Nehéz volt elmagyaráznom neki, hogy volt egy ideális elképzelésem arról, hogy egy háznak hogyan kellett volna kinéznie, ahol vele szerettem volna lenni és ahol felneveltük volna a gyerekünket. Túl sok időt töltöttem azzal, hogy rokontól rokonhoz pattogtam, miközben apu szolgálatban volt, pontosan tudtam, hogy mit akartam, és nem elégedtem volna meg bármivel, még ha ettől a pasim zsémbes is lett volna. Nem csak a ház megtalálásáról volt szó, hanem arról, hogy otthont találjunk és családot alapítsunk, és teljesen el kellett engednem a félelmet, ami még mindig visszatartott attól, hogy megtegyem ezt. "Csak legyél türelmes, nagyfiú. Jön majd a maga idejében. Mellesleg az utolsó helynek csak egy egy-autós garázsa volt, és mindketten tudjuk, hogy nem akarod az utcán hagyni a Harley-t." Felnyögött és összeráncolta a homlokát. Örültem, hogy végre visszakapta a furgonját, mert nem akarta, hogy a jelenlegi állapotomban a motorján üljek, és foghúzásnak tűnt az, hogy beszálljon a Cooper-be. Legalább az, hogy elvigyen a szalonba amikor úton volt a bárba, nem fejeződött veszekedéssel. "Most is az utcán hagyom." "De mindig panaszkodsz miatta, és még csak nem is kezdett el havazni." Tudta, hogy nekem volt igazam, így ismét csak felnyögött és a hosszú ujjaival a kormányon dobolt. Az utóbbi időben kezdett türelmetlenné válni velem. Nem külsőleg, de láttam, hogy minden alkalommal, amikor kimondta, hogy szeretett, az tett vele valamit, hogy én nem mondtam csak úgy vissza. Egyszerűen nem tudtam. Akartam. Biztos voltam benne, hogy addig bárkinél jobban szerettem őt, de megadni neki azt... egyszerűen nem voltam képes rá. Látni ezt a férfit, ezt a harcost, letérdelve előttem, készen arra, hogy megadjon nekem mindent, amit akartam, tudtam, hogy túl kellett tennem magam rajta.

Seggberúgni a félelmemet és egyszerűen tudni, hogy Rome Archer sohasem tett volna úgy tönkre, mint Jimmy. Nem voltam képes kimondani, de tudtam, hogy képes voltam megmutatni neki, hogy hogyan éreztem, éppen ezért kérdeztem meg néhány napja, hogy kölcsön vehettem-e volna a dögcéduláit. Témát váltottam, mert elegem volt a ház körüli veszekedésekből, még ha úgy is gondoltam, hogy pokolian szexi volt, amikor rosszkedvű volt. "Szóval elkaphatom őket, vagy sem?" "Nem értem, hogy minek kellenek." Meglepett az, hogy nem viselte őket, mivel annyi ideig az egyenruhája részei voltak. Gondoltam mivel megtartotta a frizurát és a megerőltető edzési rutint, a cédulákat is megtartotta volna. Ráadásul úgy gondoltam dögösen néztek volna ki azon a vastag nyakon. Talán megkértem volna, hogy néha viselje őket a kedvemért, és semmi mást. "Titok. Megígérem, hogy nem fogom elveszíteni őket, és a megérdemelt tisztelettel és hódolattal fogok bánni velük. Hagyd abba, hogy Kedvetlen Kapitányt legyél, mert nem tudtunk megegyezni a házon, és add át őket." Próbáltam könnyed és ugratós hangnemet használni, de nem tudtam lerázni a sötét hangulatát. A szeme sarkából felém nézett és a nagy furgonnal megállt a szalon előtt. Már onnan láttam a váróteremben összegyűlt embereket, és Nash felénk intett, mivel a szalon előtt dohányzott. "Egy dobozban vannak az alsóneműs fiókomban. Vedd el őket a következő alkalommal amikor a lakásban leszel. Csak tedd őket vissza, amikor befejezted velük a dolgodat." Kuncogtam egy kicsit és áthajoltam az üléseken, hogy átölelhessem a nyakát és lejebb húztam, így meg tudtam csókolni. Még ha nem is volt túlságosan boldog velem, sohasem állított le abban, hogy kimutassam a szeretetem. Nagyjából egy gyengéd óriás volt, nem mintha valaha is elég merész lettem volna ahhoz, hogy ezt elmondjam neki. "Egyáltalán miért van alsóneműs fiókod? Nem is hordasz alsóneműt." Megvonta a széles vállát és visszacsókolt. "Pontosan, szóval kell egy hely, ahol tárolni tudom őket, mert sohasem használom." "Annyira furcsa vagy." Kinyitottam az ajtót és leugrottam a járdaszegélyre. Puszit akartam küldeni, vagy esetleg bemutatni neki, csak hogy makacs legyek,

de mivel megfeledkeztem a táskámról, és ő eléggé kedves volt ahhoz, hogy kiszálljon és odahozza nekem, úgy döntöttem inkább az arcát csókoltam volna még egy kis ideig. Hallottam Nash-t kuncogni a látványtól, hallottam Rome-ot felmordulni, miközben egyik kezét a fenekemre helyezte, és hallottam, amint egy hang, amiről azt hittem, hogy soha többe nem hallottam volna, a nevemet szólította. “Cora?” Lábujjhegyről visszacsúsztam a talpaimra és kilestem a szilárd fal mellől, ami a pasim volt, hogy észrevegyem az utolsó személyt, akire számítottam volna, hogy újra látom. Éreztem, amint Rome karjai reflexszerűen megfeszültek körülöttem és Nash elindult az ablaktól, hogy odaálljon mellénk. Megfordultam Rome gyorsan feszülő szorításában, hogy szembe nézzek a legrosszabb hibámmal. Éreztem, amint az a nagy test teljesen megmerevedett mögöttem, de szerencsére Rome nem mondott semmit. A haragja egy ostorcsapásnak tűnt a levegőben, miközben Jimmy egy határozatlan lépést tett felénk. Az évek kedvesek voltak Jimmy-vel. Kevésbé volt vézna és jobban ki volt töltve. Sokkal több tinta csavargott a karjain és nyakán, mint amire emlékeztem, és jól állt neki. A homokszínű haja művészien volt felborzolva és egy király, pléd koponyás sapka volt rajta. Összegezte a brooklyn-i király külsőt, és utáltam, hogy őszinte megbánás fénylett a sötétbarna szemeiből. "Jimmy. Mit keresel itt?" "Uh... nem válaszoltál az e-mail-jeimre és az apád nem akarta megadni a számot, amin elérhettelek volna. Én csak... " Elhalkult és észrevettem, hogy valójában Rome-ot, nem pedig engem nézett. Nagyot sóhajtott és megrázta a fejét. "Látni akartalak. Hogy lezárhassuk ezt az egészet és hogy elmondhassam mennyire sajnálom azt, amin keresztül mentél miattam. Tudom, hogy elkéstem a bocsánatkéréssel, de meg kellett ezt tennem most, hogy tudom mennyire helytelen volt az." Ha Rome merev volt előtte, most szoborrá változozz mögöttem. Kihúztam magam a szorításából és az exem felé sétáltam. A vér, ami a fejembe szökött, megsüketített és a múltam fénye, ami az arcomba sütött, megvakított. Azt hiszem Nash mondott valamit nekem, azt hiszem Rome a nevemet mondta, de minden amit látni tudtam, az Jimmy volt, és minden amit éreztem az volt, amit tenni akartam vele, az összes dolog, amire rá kellett volna jönnie öt évvel

ezelőtt. Látni őt, amint visszalökött az időben, még ha erősen is kapaszkodtam, hogy megtartsam a helyemet a jelenben. Ősi haraggal és szégyennel fűtve, hátrahúztam az egyik kezem, és olyan erősen öklöztem a gyomrába, amilyen erősen csak tudtam. Tartoztam neki ennyivel, de nem éreztem tőle jobban magam. Valójában az összes régi elárulás és megbántás érzése halványulni kezdett, egyszerűen azért, mert lényegtelennek tűnt azzal szemben, hogy mennyire nevetséges volt az, hogy azt gondolta érdekelt volna bármi is, amit mondani akart. Egy "uhh" hagyta el a száját és kétrét görnyedt. Azt fontolgattam, hogy arcon is üthettem volna, de Nash előbb ért oda és átadott a kuncogó pasimnak, aki lefogta a hadonászó karjaimat és elzárta a gőzt, amelyről úgy éreztem, hogy a fülemből áradt. Örömtelinek kellett volna lennem azért, hogy megmenekültem az élettől, amelyet éltem volna, ha egy olyan fickóval ragadtam volna le, mint Jimmy. De az összes régi kétszínűség és szúrás nagy hatással volt a képességemre, hogy mindent odaadjak annak a férfinak, akit most az életemnek tekintettem, és mindenféle új módon voltam dühös ezért Jimmy-re. "Baszódj meg, Jimmy. Nem kell a bocsánatkérésed. Nem kell tőled semmi. Ami engem illet, pont azt kaptad, amit megérdemeltél. Csak az idődet vesztegeted itt." Rome felmorgott mögöttem, ami mindenféle alfa szexi volt, és átfutatott egy megnyugtató kezet a karomon. Remegtem, és dühös lettem attól, hogy Jimmy még mindig képes volt így hatni rám. Bocsánatot kérni azért, mert millió darabra törte a fiatal szívemet egyszerűen nevetséges volt, mintha bármelyik szó vissza tudott volna menni a múltba és meg nem történtté tudta volna tenni a kárt, amit okozott, vagy helyre tudta volna hozni a helyzetet, amelyben Romeal voltam. "Valójában baromira többet érdemelsz, de figyelembe véve az állapotát, nem fogom rádengedni." Rome hangja mogorva volt és boldogtalanabb, mint az eredetileg volt. Jimmy tekintete kiszélesedett és a már kissé kiterjedt pocakomra tévedt. Nem voltam óriási, de láthatóan formásabb voltam, mint általában és nyilvánvalóan terhes. Ismét meg akartam ütni amikor Nash-re nézett és megkérdezte: "Felcsináltak?" Nash visszafojtott egy nevetést és hüvelykujjával Rome felé mutatott.

"Talán az őt tartó fickóra kellene nézned, zsenikém. Nem az enyém." Jimmy szemei kikerekedtek, amikor észrevette a védelmező állást, amit Rome vett fel mögöttem. Rámnézett, a hasamra, majd vissza a viharos kifejezésre, amely a mögöttem álló férfi arcán ült. Felbosszantott az, hogy automatikusan azt hitte Nash lett volna az apa, csak a külső megjelenése miatt. Miért nem jöttem rá soha, hogy mennyire sekély és szörnyű volt, mielőtt szerelmes lettem volna belé? Undorító. "Komolyan, Cora? Mi a fene történt veled? Ez nem vall rád. Kedves és vicces voltál. A régi Cora egy pillanat alatt megbocsátott volna nekem, és elmehettünk volna néhány sörre és nevetésre, a régi szép idők kedvéért. Szerettél engem." Ó, a mersze. Hogyan is gondolhattam volna, hogy bárki, aki ennyire ostoba volt, Mr. Tökély lehetett volna? Tudtam olvasni a sorok között. A régi énem fejvesztve rohant volna egy újabb esélyért vele, és kihasználhatott volna egy gyors menetre, hogy enyhítse az egója fájdalmát. Uh, köszönöm, de nem. "Te történtél velem, Jimmy. Van merszed arról beszélni, hogy mennyire szerettelek? Mi van azzal, hogy miattad nem tudok mást szeretni? Hol van a bocsánatkérés, a megbánás amiatt?" Éles levegővételt hallottam magam mögül. Tudtam, hogy le kellett volna álnom – hogy megkockáztattam az elrontását az egyetlen dolognak, ami számított – de az őrjöngésemben beragadtam a múlt és jövő, a düh és bűntudat ciklusába, és nem volt visszaút. "Cora." Jimmy megdörzsölte a nyaka hátsó részét és a lábaira nézett. "Fiatalok voltunk. Én éretlen voltam. Sohasem akartalak úgy megbántani. Te voltál az első lány, akit szerettem. Nem mehetnénk el egy kávéra, vagy valamire, hogy helyrehozzuk a kapcsolatunkat. Tényleg sajnálom." "Nem. Csak azért, mert sajnálod, nem jelenti azt, hogy kötelező elfogadnom a bocsánatkérésedet. Szívás, hogy egész idáig eljöttél a bűnbocsánatért, de nem az én munkám felajánlani ezt neked. Nem tartozom neked semmivel. Sohasem tartoztam. Csak túl hülye voltál ahhoz, hogy észrevedd, az egész világomat ajánlottam neked, és te úgy döntöttél, hogy eldobod ezt az egészet. Soha többé, Jimmy. Soha többé nem teszek ilyet." A hangom egy oktávval mélyebb lett és a mellkasom fel – le emelkedett. "A szégyen, az elvesztése az egyetlen családtagomnak, akit annak tekintettem, elveszetté változtatott, rákényszerített, hogy egy olyan tökéletes után kutassak,

amit sohasem fogok megtalálni. Tönkretetted a boldogan-amíg meg-nem értelmét." Amikor a szavaim elérték Jimmy-t, megborzongott tőlük, és szabaddá tettek engem. De minden elégtétel rövid volt, szétesett attól, hogy amit épp most mondtam, mellkason ütött. Túl késő volt, nem tudtam visszaszívni a szavakat. Megfordultam, hogy Rome-ra nézzek és azok a kék szemek nehézkessé váltak, távoliaknak tűntek, az arca pedig olyan volt, mint a kő. Öt évig vártam erre a pillanatra, hogy el tudjam engedni. De most, hogy a düh kezdett kiszivárogni, tudtam, hogy a szavak, amelyeket vakon, dühösen mondtam, a rossz célpontot találták el. Rome újra és újra felajánlott mindent, és én mégis visszatartottam magam. Sohasem mondtam el neki az egész történetet, hogy miért haboztam azzal, hogy átadjam neki a szívemet, és itt voltam, kiterítve az egészet az utolsó olyan fickó előtt, aki bármilyen jutalmat érdemelt volna. Jimmy talán megsértette a képességemet, hogy szabadon felajánljam a szerelmemet, de engem is felelősségre kellett vonni azért, mert féltem mindenemet odaadni Rome-nak. Tudtam, hogy egymásnak voltunk teremtve, és a feltartóztatás teljesen az én gyáva vállaimon pihent. "Cora... " Jimmy-nek nem volt esélye hozzátenni bármi mást, mert Romenak elfogyott a türelme. Gyorsabban került ki, mint ahogy azt az ilyen nagydarab fickó képes lett volna, és megragadta Jimmy divatos gyöngy-gombos ingének a gallérját. A csizmáinak az orra végigsiklott a járdán és kikerekedtek a szemei. Láttam Jimmy-t nyelni és hallottam Nash-t kuncogni. "Nem segítesz, Nashville." "Nem is tervezem, Csing. Engedd, hogy bírkózzon a medvével. Megérdemli." "Azt mondta nincs több mondanivalója a számodra. Ez véget vet a beszélgetésnek. Ha folytatni akarod, folytasd velem. Sok időt töltöttél vele, de én még új vagyok. Tudom mit kaptam vele, és nem fogom megengedni, hogy bepiszkítsd, vagy hogy összezavard őt többet." Úgy rázta meg Jimmy-t, mint egy rongybabát és vissza kellett tartanom egy vigyort. "Az én gyerekemet várja. Szeretem őt. Ezek közül egyikben sincs helye annak, hogy megjelenj és megpróbáld felelőssé tenni őt a sérült egód és megbántott érzelmeid miatt. Talán ha kezdetben nem lettél volna egy fasz, talán nem basztak volna át. Érthető voltam?"

Sohasem láttam Rome-nak ezt az oldalát. Mindig némiképp veszélyes volt, mindig készen állt arra, hogy bármelyik pillanatban a kezébe vegye a dolgokat. El kellett ismernem, hogy elbűvölő volt nézni, és nem lepődtem meg azon, hogy Jimmy nem tudta tartani magát egy olyan fickó fenyegetése alatt, mint Rome. Kételkedtem benne, hogy sokan tudták volna. Bólintott és Rome ellökte őt. Jimmy lebotladozott a járdaszegélyről és még egyszer rám nézett. "Ha ez számít valamit, tényleg megértem, hogy mennyire fájt az, amit veled tettem. Mindig jobbat érdemeltél." Felhorkantam. "A legjobbat érdemlem, és ez az, amit találtam. Isten veled, Jimmy." Mi hárman figyeltük ahogy elsétált, én felvilágosodva, Nash féktelen szórakozottsággal, és amikor felnéztem Rome-ra, minden, amitől féltem, hogy a meggondolatlan szavaim okozhattak neki, a kemény pillantásából fénylett. Dühös volt, de annál is inkább megbántott, és nem hibáztathattam miatta. Ki akartam nyúlni és megérinteni, hogy enyhítsek a véletlenül okozott égésen, de azok a zafír szemek rámvillantak és éreztem a dühének a lángját a feszes izmaiban és gránit-kemény kifejezésében égni. Hátráltam egy lépést és ugyanakkor kezdtem bele, amikor ő. Már nem kellett volna ilyen űrnek lennie közöttünk. "Mi volt ez, Cora?" A szavak összeszorított fogak között voltak kipréselve, és meglepetten pislogtam rá. "Egész idő alatt azt hittem, hogy azért nem tudtad kimondani, hogy szeretsz, hogy azért küszködtél a közös ház megtalálásában, mert még mindig próbáltad feldolgozni a dolgokat, amiket az az idióta hagyott neked, amikor megcsalt. Azt hittem engedtem, hogy megtaláld a saját utad oda, ahol vártam rád, és most csak néztem, ahogy megsemmisitetted az egyetlen kifogást arra, amiről azt hittem, hogy visszatartott. Most mondtad el annak az idiótának, hogy sohasem tudnál valaki mást szeretni amiatt, amit veled tett. Tisztán és érthetően hallottam." Felé nyúltam, a kezeim remegtek, és éreztem Nash-t visszasiklani mellettem, amikor ő hátrált egy lépést. Ez nem történhetett meg. "Rome." Próbáltam megnyugtatni. Esélyt akartam arra, hogy elmondjam neki, hogy félreértette, de nem engedte. A dolog, amiben a legjobb voltam, a beszélgetés, a legrosszabb ellenségemnek tűnt abban a percben. Ha csak képes

lettem volna elmondani neki, hogy viszont szerettem, most nem reagállt volna így. Persze, hogy szerettem. Csak meg voltam rémülve. "Haver, nyugi. Épp most támadta le az exe. Terhes. Lélegezz és nyugodj meg." "Tudom, hogy terhes, Nash. Részem volt a dologban, de nem adhatok meg neked mindent, nem hagyhatom, hogy lásd az összes törött, csúnya részeimet, ha mindennek cserébe csak azt kapom, amit biztonságosnak tartasz. Nem vagyok Jimmy. Nem foglak úgy cserbenhagyni, és azt hittem bebizonyítottam ezt neked, újra és újra. Ha nem tudsz szerelmes lenni belém azért, amit az a vesztes tett veled öt évvel ezelőtt, melyikünk az, aki nem mindenestül van benne ebben, Cora?" A hangjában levő haragon kívül hallottam a szívét szétszakadni a mellkasában. A félelmem és tétovázásom idézte ezt elő. Csak magamat hibáztathattam. De bármennyire is próbálkoztam, nem voltam képes kimondani azokat a szavakat, amelyekre annyira nyilvánvalóan szüksége volt. Szerettem őt, de nem ilyen módon mondtam volna el azt neki. Sohasem hitt volna nekem, ha azért kotyogtam volna ki, hogy megakadályozzam ezt a csúnya jelenetet. A vezető felőli ajtó becsukódott, és csikorgó kerekekkel és bömbölő motorral indult el. Örültem, hogy nem a motorján volt. Az veszélyes és ijesztő lett volna. Nash egy félkarú ölelésbe vont be és én a mellkasán pihentettem a fejemet. "Le fog csillapodni. Azt hiszem látni Jimmy-t ugyanannyira sokkolta őt, mint téged." "Igaza van. Már rég el kellett volna mondanom neki, hogy hogyan éreztem. Csak nem voltam rá képes. Attól féltem, hogy ha elmondtam volna neki, hogy szerettem, az azt jelentette volna, hogy ez az egész szétesett volna és tönkretett volna az, ha nem működött volna. Mindig elmondja nekem, hogy beszínezem a világát, de ő is ugyanezt tette velem. Ha az, amit Jimmy iránt éreztem, bézs, akkor az, amit Rome iránt érzek, egy átkozott csomag Crayola zsírkréta. Nem kellett volna gyerekként viselkednem, és egyszerűen el kellett volna mondanom neki. Ő tökéletes a számomra, Nash." Nash káromkodott egy kicsit és megfordult, hogy bemehessünk a szalonba. "Amikor két ember így érez egymás iránt, megoldják. Épp mint ahogy azt Rule és Shaw tette, akárcsak Jet és Ayden. Rendben lesz, Csing. Megígérem.

Mellesleg szépen gyomorszájon ütötted. Bár inkább az orrát kellett volna célbavenned." Normál esetben ez megnevettetett volna, de úgy éreztem minden, amim volt, abban a dühfüstben kavargott, amelyen Rome elhajtott. Meg kellett oldódnia, nem volt más opció. Ő volt az a számomra, csak ki kellett húznom a fejem a seggemből, és el kellett ezt mondanom neki. Igaza volt: a mindenét kértem és ő kérdés nélkül megadta azt nekem. Ő egy dolgot kért tőlem, hogy hallja azt, hogy úgy szerettem őt, mint ő engem, és én képtelen voltam megtenni ezt neki. Szívás voltam. Ráadásul kezdett elegem lenni abból, hogy valahogy mindig a nagy bunkóé volt az utolsó szó. Az igazán bosszantó volt. "Azt kívánom, ez bárcsak olyan ígéret lenne, amit biztosan be tudnál tartani, Nash. Ne mondj semmit a fiúknak. Beszélhetsz nekik Jimmy-ről, mert olyanok vagytok, mint a kamasz lányok, de Rome-ot hagyd ki belőle. Egyedül kell helyrehoznom ezt a zűrzavart." És helyre is hoztam volna, mert nem volt más választás számomra, vagy a baba számára. Amikor beléptünk az ajtón, a srácok mind tudni akarták, hogy mi történt. Megengedtem Nash-nek, hogy beavassa őket a dolgokba, miközben én megkérdeztem Rule-tól, hogy beszélhettem-e volna vele a hátsó szobában. Követett, az arca teljes összezavarodottságot tükrözött, de eléggé kedves volt ahhoz, hogy ne piszkáljon. "Ez Jimmy volt." "Rájöttem. Úgy tűnik Rome eléggé érthetően elmondta neki, hogy hagyjon békén." "Ja, azt is eléggé érthetően mondta, hogy jobban tenném, ha megoldanám a szarságaimat, vagy egyedül folytatnám." Azt hittem, hogy Rule nagyon felháborodott volna értem, de nem tette. Összehúzta azokat a sápadt szemeket, amelyektől idegesen kezdtem el tekergetni a fültágítóimat. Úgy éreztem magam, mint egy bogár a mikroszkóp alatt. "Mi az? Ne nézz így rám." "Hogy, Cora?" "Itélkezően. Én szurkoltam neked a legjobban, amikor szarháziként viselkedtél Shaw miatt, szóval fejezd be."

"Ő szeret téged, Cora. Ez nem egy vicc. Sohasem nyílt meg senki előtt ennyire, aki nem volt a családja." "Tudom, tudom. Keményen küzdök, hogy eljussak oda. Nem akarok nélküle lenni." "Szereted a bátyámat, Csing? Mert ha nem, még ha az meg is ölné őt, most kell elsétálnod. Nem teheted ezt vele." "Rule." Felsóhajtottam és előre – hátra kezdtem el sétálni előtte. "Valaki tökéletest akartam, azt hittem, hogy attól biztonságban leszek, megment egy újabb összetört szívtől, és minden, amit ezzel elértem az volt, hogy elszigeteltem magam, és túlságosan féltem, hogy elmondjam egy csodálatos férfinak, hogy viszont szeretem. Azt hittem, hogy meg tudom mutatni neki, hogy egyszerűen tudta volna, csak érezte volna azt kiáramlani belőlem ugyanúgy, ahogy én éreztem azt kiáramlani belőle. Állatira elcsesztem ezt, és nem tudom, hogy megengedi-e majd, hogy helyrehozzam." Sírni kezdtem és ő káromkodott, majd egy olyan ölelésbe vont be, amely összezúzta a bordáimat. "Mindent helyre lehet hozni. Ugyanez volt a reakciója akkor is, amikor Shaw elmondott nekünk mindent Remy-ről, csak akkor még az én idióta kirohanásommal is számolnia kellett a sajátján kívül. Ki fogja küzdeni magát belőle, és tudom, hogy mennyire szüksége van rád, Cora. Rendben lesz. A szerelem egy átkozottul félelmetes dolog. Tökösnek kell lenned ahhoz, hogy szembenézz vele, és mindannyian tudjuk, hogy te az vagy." Nem akartam nevetni, de muszáj volt. Elhúzódtam és a kezemmel megtöröltem az arcom. "Azt gondoltam magamról, hogy eléggé kemény vagyok, de a bátyád egy rakás zselévé változtatott." "Mindannyian pillecukornak tűnűnk melette." Kiegyenesítettem a toppomat és ellenőriztem, hogy rendesen néztem-e ki, mielőtt visszamentem. "Azt akarom, hogy tervezz nekem egy új tetkót. Ez az igazi oka annak, amiért ide hívtalak, nem pedig, hogy rajtad bőgjem ki magam, mint egy nagy lány." Megemelte a karikákkal teli szemöldökét és felmért. "Még több virág?" Nemet mondtam neki, és elmagyaráztam, hogy mit akartam. Jólesett látni a szemeit kitágulni, és látni azt a jeget, ami mindig ott volt, felolvadni egy kicsit. "Megtisztelő, hogy én csinálhatom meg. Csak szólj, amikor készen állsz."

Oldalra billentettem a fejem és rákacsintottam. "Először el kell érnem, hogy a nagy tesó megbocsájtson nekem." "Meg fog." "Folyton ezt mondogatjátok. Csak rémelem, hogy igazatok van."

Tizenhatodik fejezet A bárban mindenki elég nagy ívben elkerült.

Tüzet okádva és fellángolva léptem be. Tudtam, hogy a dühöm aránytalan volt a helyzethez, mint amikor Shaw elmondta a dolgokat Remy-ről, de nem úgy tűnt, mintha megállíthattam volna. Úgy éreztem, mintha a dolgok kicsúsztak volna a kezemből, mintha minden, amit Cora-val építgettem, porrá vált volna a szemeim előtt. Annyira lekötött a saját sebbzett egóm, és a saját veszteségérzetem, hogy tudtam, az önuralmam elvesztése felé hajlottam és nem volt rá mód, hogy megálljak. Újra és újra azt mondtam magamnak, hogy azért nem tudtunk megegyezni a házon, mert egyszerűen két különböző ember voltunk. Amikor tudatosult benem, hogy nem tudta azt mondani, hogy szeret, meggyőztem magam arról, hogy az azért volt, mert küzdött a félelemmel, amit Jimmy hagyott benne. Arra gondoltam, hogy azért félt velem tölteni az örökkévalóságot, mert még mindig rögös úton jártam az egész család és stabilitás téren, de próbáltam megmutatni neki mindenben, amit csináltam, minden sötét emlékkel, vagy kínzó álommal, amelyhez engedtem, hogy hozzáérjen, hogy igyekeztem eljutni oda. Azt nézni, ahogy szembesül az exével, ahogy jelentéktelenné és lényegtelenné nyilvánította, nem adott neki okot ahhoz, hogy ezek után falat emeljen maga köré. Nem tudtam egy olyan okot találni, amiért ne érzett volna úgy irántam, ahogy én éreztem iránta, amíg azt nem mondta neki, hogy miatta képtelen szeretni. Tudtam, hogy részben visszatartotta magát, és megértettem a félelmet, de reménytelennek és dühösnek éreztem magam a gondolattól, hogy rábírt arra, hogy nyissam fel az összes rejtekhelyemet, hogy kivéreztessem a rossz részeimet, hogy ő láthassa őket, miközben ő még mindig óvatosan játszott. Nem volt igazságos, és nem volt mód arra, hogy együtt lépjünk előre. Bármennyire is volt csábító az, hogy fogjak egy üveg vodkát és eltűnjek a hátsó részlegbe, hogy elfojtsam a bánatom, tudtam, hogy nem vezetett volna sehova, így biztosra mentem abban, hogy elfoglaljam magam és próbáltam elkerülni azt, hogy bárkinek feleslegesen kitekerjem a nyakát. Asa közelről figyelt és elég jól közbeavatkozott. Nem tudtam miért gondolta mindenki más,

hogy olyan gyanús karakter volt; eddig nem tett mást, minthogy fedezte a hátam. Ezen a ponton már barátnak számított, így amikor tízkor üzenetet kaptam Cora-tól, hogy a parkolóban várt és beszélni szeretett volna, csak bólintottam neki, még ha a bár tömve is volt. A péntek esti tömeg valami olyan volt, amire büszke lehettem, de annyira össze voltam zavarodva egy bizonyos vad szőke miatt, hogy annyira sem álltam meg, hogy elismerjem azt. Tudtam, hogy nem akart a bárba jönni, abban az esetben, ha jelenetet rendeztem volna, vagy azért, mert aggódott, hogy hajthatatlan és ésszerűtlen lehettem volna. Jó okot adtam neki arra, hogy azt higgye, amitől egy hatalmas faszkalapnak éreztem magam. Nem volt rá szükség, hogy a parkolóban bújkáljon, mintha valami rosszat tett volna. Ha nem érzett úgy irántam, mint én iránta, egyszerűen csak el kellett volna fogadnom és továbblépnem. Az egyetlen dolog, amit olyan alaposan próbált megtanítani az volt, hogy semmi rossz nem volt abban, ha valami olyanba kapaszkodtál, amiről végül úgy döntöttél, hogy megérdemelted. Akartam őt, életet akartam vele és a babával, de neki is ugyanennyire kellett akarnia engem, vagy az nem lett volna elég. Láttam a fényes, zöld kocsit a furgonom mellett parkolni. Amikor észrevett, amint felé indultam, kimászott a kocsiból és elindult felém. Azt akartam mondani neki, hogy csak kövessen befelé, hogy Darcy-val majd készíttetek neki valami harapnivalót, amíg beszélgetünk. Nem volt rá esélyem, mert hallottam egy Harley kipufogójának morgását és ugyanabban a pillanatban az összes a francba ösztönöm felébredt. Láttam amint a feje megfordul, éreztem ahogy az idő lelassult, mint amikor a veszély és a végzet megjelent a láthatáron, így azt tettem, amire kiképeztek. Tudtam, hogy a lövéseknek milyen a hangjuk. Tudtam, hogy nem volt szabad pánikolni, de sohasem voltam ennyire megrémülve. Rengetegszer lőttek rám. Bár sohasem kellett azért aggódnom, hogy valaki olyat lőnek meg, akit szerettem. Gyorsabban mozdultam tőle, mint életemben bármikor. Átrohantam az aszfalton, mintha az láva lett volna. Pontosan az első golyó előtt értem oda hozzá. A fejem hátrarándult és azonnal vér kezdett el folyni a nyakam oldalán, beleivódva a pólóm nyakrészébe. Láttam a vad szemeit kikerekedni az arcán, de nem volt időm bármit is mondani neki. Szerencsém volt, hogy ilyen kis célpont volt, mert a következő golyó nem tévesztett el, ahogyan az azt követő sem, miközben a földre vontam őt magam alá. Lőttek már meg előbb is, de akkor a golyóálló ruha tompította a hatást. A védtelen húst

felszaggató golyó olyan érzés volt, mintha Sátán csapkodta volna a farkát a meztelen bőrömön. A húsom égett, és a friss, éjjeli levegő azonnal megtelt a vérem rezes illatával. Ember, túl sok volt belőle. Láttam azt kifolyni belőlem és ráfolyni, valamint az alatta levő járdára. Hogy felejthettem el, hogy volt egy felbőszült motoros, aki bosszút akart állni rajtam? Cora-nak nem lett volna szabad egyedül lennie abban a parkolóban. Az egész teste alattam volt. Éreztem, amint reszketett és ahogy a nevemet suttogta a torkomnak. Reméltem, hogy nem ütöttem túlságosan a földhöz, de nem tudtam megmozdulni, hogy megnézzem. Valójában tudtam, hogy le kellett volna másznom róla, hogy ne nyomjam őt a kemény talajhoz, de egyik végtagom sem engedelmeskedett a parancsaimnak. Valójában a csinos és szeretett arca ki-be homályosodott, miközben levegő áramlott ki és be azokba a tüdőkbe, amelyek olyannak tűntek, mintha cementtel lettek volna tele. Fuldokoltam. Véreztem. Mindenem fájt, de ő sokkosan és rémülten nézett rám, de életben volt. Annyira tele élettel és színnel, és ez volt minden, ami számított. "Cora..." El akartam mondani neki, hogy sajnáltam. Hogy sohasem akartam befejezni vele, soha, de nem volt rá mód. Alámerültem. Éreztem amint a vér elárasztott mindkettőnket. Éreztem, amint tűz égett elterült testem több részén. Azt hiszem Cora a nevemet kiáltotta újra és újra. Azt hiszem hallottam, amint Asa elmondta neki, hogy segítséget hívott. Elég biztos voltam benne, hogy a kis tündérem halálosan szorított ott, ahol eltakartam őt, de nem éreztem semmit. Abban is eléggé biztos voltam, hogy a barátnőm végignézte volna a halálomat, és az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt minden teljesen elfekedett, az ő hangja volt, amint újra és újra elmondta, hogy szeretett. "Mindig hős kell hogy legyél, nem igaz?" A hangneme viccelődő volt, de olyan rég láttam már utoljára, hogy minden, amire képes voltam, az volt, hogy szájtátva bámultam rá. "Rem?" "Ki más? Szorítóba kerültél, nem de?" Próbáltam megrázni a fejem, próbáltam előrenyúlni és ráhelyezni a kezem, de minden, amit tenni tudtam az volt, hogy csak bámultam őt, miközben ő előre – hátra sétált előttem, kezeivel a kifogástalanul szoros, csíkos nadrágjának zsebében. Jól nézett ki, jobban, mint egy olyan fickó, akinek már öt éve halottnak kellett volna lennie. "Jől nézel ki, öcskös."

Rámmosolygott. Egy mosollyal, ami annyira különbözött Rule-étól, és éreztem ahogy a szívem felfordult. Annyira hiányzott. "Mindig jól néztem ki, Rome. Komolyan el kell beszélgetnünk, nagy tesó." "Miről?" "Rólad." "Mi van velem, Remy?" "Komolyan kételkedsz abban, hogy tudtam-e, teljesen, a kétségek nélkül, hogy szerettél, Rome? Hogy büszke voltál rám?" Éreztem valamit a mellkasomban, mintha villám csapott volna le oda, ahol a szívemnek kellett volna lennie. "El kellett volna mondanom. Nem kellett volna arra kérjelek, hogy tartsd szemmel őket. Ez önző volt." "Oh, Rome." Sóhajnak tűnt, de nem tudtam mi történik ott, ahol álltam, szóval akár az utolsó lélegzetem is lehetett, amely elhagyta a már nem működő tüdőmet. "Mindig olyan büszke voltam amikor arra kértél, hogy figyeljek Rule-ra, vagy Shaw-ra. Az azt jelentette, hogy bíztál bennem, hittél abban, hogy ugyanolyan jó munkát végezhetek mások védelmezésével, mint te. Azok a szavak többet jelentettek a számomra, mint azt el tudnád képzelni." Kellett egy perc, hogy feldolgozzam azt és hallottam őt nevetni. Boldognak tűnt, és a megbánásnak nyoma sem volt benne. "A lány, akiért három golyó elé ugrottál, ő az a számodra." Nem kérdés volt, így nem éreztem kötelességemnek azt, hogy válaszoljak. "Nem hiszed, hogy szeret? Nem gondolod, hogy a szíve most darabokra törik? Mert biztosíthatlak róla, hogy így van, és ennek semmi köze ahhoz, hogy önnálóan kellene felnevelnie azt a gyereket. Miattad van megrémülve. A szíve érted törik össze." Próbáltam összeráncolni a szemöldököm, de nem volt uralmam az arcizmaim felett. "Nekem sohasem mondott semmit." "De nem tudod csak úgy, Rome? Úgy, ahogy én is tudtam, hogy kérdés nélkül szerettél engem. A szeretetet nem kell mindig szavakkal kimondani. Shaw szerette Rulet az elejétől kezdve és egyszer sem szólt róla egy szót sem, de ha ő egyszer is ránézett volna, észrevette volna, hogy az úgy ragyogott belőle, mint egy jelzőfény. Ugyanez elmondható a kis méregzsákodról. Rá van bélyegezve, Rome, neked csak egyszerűen túl kell nézned a félelmen, az ővén és a sajátodon, hogy észrevedd azt."

Az a pont forrő és égető volt ott, ahol azt hittem a mellkasom volt. Mindent tudtam a félelemről. Az ismeretlentől való félelemtől, félni attól, hogy nem vagy elég jó, félni attól, hogy nem tudsz mit felajánlani. Azt reméltem, hogy jól rejtegettem, de egy percet sem szakítottam arra, hogy elgondolkozzam, talán Cora is egy rémületfelhő mögé bújt. A tapasztalataink formáltak bennünket; hogy mit csináltunk azzal a tudással, az jellemezte azt, hogy mivé fogunk válni, és valahol útközben megakadtam a "mi van, ha" hangjában és elfelejtettem ezt. "Tudnom kellett volna." "Van időd helyrehozni." "Van?" Ismét nevetett, és éreztem amint a melegség eláraszt, mintha a jogosság letelepedett volna a vállaim köré. "Valakinek a jó útra kellett terelnie téged. Tudtam, hogy én képes leszek rá. A szerelem sohasem tökéletes, nagy tesó. Amit azzal a tökéletlenséggel művelsz, az teszi érdemessé az egészet." "Talákoztam Lando-val." Az a hang, ami egy sóhaj lehetett, vagy valami, felkavargott körülöttem. "Ő miatta tudok mindent a feltétel nélküli szeretetről, Rome. Jobbat érdemelt a titkaimnál. Őszintén, mindenki jobbat érdemelt. Hogy kik vagyunk, az mindig mozgásban van, fordul és változik. Hamarosan apa leszel, egy férj, később nagybácsi, és még később, nagyapa. Az, aki vagy, sohasem marad változatlan. Ezt nevezik életnek." Úgy éreztem, hogy ha irányítani tudtam volna bármelyik testrészemet, az öcsém köré fontam volna a karjaimat és sohasem engedtem volna el őt, de ahogy volt, a dolgok bennem izzani kezdtek, és azok a sápadt, télszínű szemek, ködösebbé váltak és egyre távolabbinak tűntek, én pedig lángralobbantam belül, mint a pokol. "Oh, és Rome." Próbáltam rá összpontosítani, de egyre nehezebbé és nehezebbé vált azon a helyen maradnom, ahol voltam. A fájdalom próbált szétszakítani és ordítani akartam. "A Remy döbbenetes név lenne a kislánynak és a kisfiúnak is egyaránt. Csak mondom." Inkább éreztem, minthogy láttam volna őt eltűnni, a melegség, az öröm, amely az öcsém volt, köddé vált és visszaestem egy olyan testbe, amely a fájdalomtól égett és olyan helyeken volt elárasztva vérrel, ahol nem kellett volna.

Tizenhetedik fejezet Nem

emlékeztem sokmindenre miután földet értem, Rome teljes súlyával nyomott az aszfalthoz. Egyik percben a kocsiban ültem, próbáltam rájönni, hogy hogyan beszéljem ki magam ebből a zűrből, és hogy próbáljak mindent helyrehozni, a következőben pedig ébren voltam Rome egyik rémálmában. Küldtem neki egy üzenetet, amelyben tudattam vele, hogy a bár előtt vártam, és aztán lélegzetvisszafojtva vártam a válaszát. A nagy szám megbántotta az egyetlen személyt, akinek sohasem akartam fájdalmat okozni, és helyre kellett azt hoznom. Nem számított, ha figyelmen kívül hagyott volna. Bemasíroztam volna a bárba és rábírtam volna arra, hogy beszéljen. Feleslegesen izgultam, mert alig egy perc múlva a megtéveszthetetlen alakja jött ki az ajtón és arrafelé vette az irányt, ahol parkoltam. Ideges voltam, de annál inkább bűntudatom volt. Sohasem kellett volna abba kapaszkodnom, amit Jimmy tett velem, és kifogásként sem kellett volna használnom ahhoz, hogy megakadályozzam, hogy Rome mindenféle csodás dologgal töltse meg a szívem. Csak a Cooper motorháztetőjéig értem el, amikor egy hirtelen morgás keletkezett, ami úgy tűnt, mintha mögülem jött volna. Megfordítottam a fejem, hogy megnézzem mi az, mert annyira hangos volt, de mielőtt teljesen megfordulhattam volna, a földre lettem teperve és elsüketített az ismételt durrdurr, ami egy túl hangos tüzijátékhoz hasonlított. Egy nyögéssel értem földet és Rome-ba kapaszkodtam, mert azok a kék szemek óriásiak voltak a fejében, és a pánik és félelem forgószele söpört végig a csillogó felszinén. "Rome?" A nevét mondtam, mert nem mozdult, és valami meleg és nedves itatta át a pólóját ott, ahol a kezemmel kapaszkodtam. Megmozdult a szája. Zihálva mondta a nevemet, de hang nem jött. Valami rezes illatú és meleg landolt az arcomra, ahogyan az a nyakáról lefolyt és az arcomra csöppent. A szemei kialvó tűz módjára pislogtak, és a következő dolog, amit tudtam az volt, hogy csapdába estem alatta amikor az összes ereje eltűnt. A vére mindkettőnket beborított és az alattunk levő talajon gyűlt össze. Nem

tudtam elérni a telefonom, nem tudtam mozdulni, mert még amikor eszméletlen is volt, még amikor dühös is volt rám és megbántották őt az önző, meggondolatlan szavaim, ő még akkor is próbált biztonságban tartani engem és a babánkat. "Rome!" Ez alkalommal kiabáltam és megragadtam őt. "Ki kell nyitnod a szemeidet. Gyerünk, nagyfiú." Újra és újra a nevét kiáltottam, de nem mozdult, nem reagált. Biztosan csak egy percig voltunk ott, de egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Asa szőke feje meg nem jelent Rome elterült alakja felett és el nem mondta, hogy értesítette a rendőröket, és hogy egy mentőautó már úton volt. Három törzsvendégre volt szükség, hogy leszedjék őt rólam, részben azért, mert nem akartam elengedni. Sírtam és annyi vér volt a kezemen, hogy nehéz volt belékapaszkodnom, miközben a törzsvendégek próbáltak szétválasztani bennünket, hogy nyomást gyakorolhassanak a tátongó sebekre, amelyektől az élete a földre folyt. Azt hiszem Asa átölelte a remegő vállaimat és próbálta elmondani, hogy minden renben lett volna, de tudtam, hogy az hazugság volt. A könnyeken és az arcomon szétmaszatolt véren keresztül, láttam hogy a szemei még mindig le voltak hunyva, és hogy a nagy mellkasa nem mozgott. A szemeim előtt halt volna meg, és sohasem lett volna esélyem rá, hogy elmondjam, hogy szerettem. Semmiképp sem engedhettem azt megtörténni. Kiszabadultam Asa fogásából és oda futottam, ahol az emberek kétségbeesve próbálták elállítani a vérzést. A nyakának teljes oldala úgy nézett ki, mint a nyers hamburger, a bőre felnyílt és létfontosságú vörös spriccelt a földre. Térdre rogytam, nem törődve azzal, hogy az aszfalt felhasította a bőröm, és kezeimet az arcára helyeztem. "Rome, kérlek nyisd ki a szemeidet, kérlek. Annyira szeretlek. Szükségem van rád. Kérlek, nagyfiú." Zokogtam, és nem hittem, hogy értelmesek voltak a szavaim. Valahol a távolban végre hallottam a szirénákat felénk közeledni. A mentőkocsi túl messze volt ahhoz, hogy segíteni tudjonak rajta. "Szeretlek, szereltek, szeretlek." Újra és újra elismételtem, próbáltam rábírni, hogy lélegezzen. Mert igaz volt. A félelmem attól, hogy neki adjam a szívemet, mert nem voltam biztos benne, hogy mit művelt volna vele, a közelébe sem ért annak a folytogató félelemnek, amelyet azért éreztem, mert talán sohasem lett volna esélyem elmondani neki, hogy hogyan éreztem iránta, ha nem élte volna túl. Mindig egy hős volt, és most majdnem annyira utáltam,

amennyire szerettem. Ha nem lett volna annyira tökéletes, annyira tiszteletreméltó, annyira odaadó értem és a gyerekéért, akkor nem feküdt volna a saját vérében. Egyszerűen olyan sok szinten volt helytelen. "Kérlek ne törd össze a szívemet, Rome. Nem tudom ezt nélküled csinálni." Közben valamikor a rendőrség és a mentősök is megérkeztek, és ismét kezek próbáltak elrángatni tőle. Lehajoltam és a számat az övére helyeztem. Csak még jobban sírni kezdtem amikor megéreztem mennyire hidegek voltak az ajkai. Megcsókoltam, érezve a könnyeim sós ízét és vérének fémes égését, és újra és újra azt suttogtam, hogy szerettem. Meg kellett adnom magam a női mentős türelmetlen kezeinek, amelyek elhúztak tőle. Nem tudtam levenni a szemem a halálosan nyugodt arcáról és a mozdulatlan mellaksáról. "Elintézzük, édesem." Rápillantottam. "Rendben kell lennie." "Minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy az lehetséges legyen. A dögös szöszi azt mondta, hogy terhes vagy és hogy talán megsebesültél. Be kell vinnünk egy ellenőrzésre." Hevesen megráztam a fejem. "Nem. Csak miatta aggódj." A mentős kinyitotta a száját, hogy érveljen, amikor hirtelen levegővételt hallotunk és Rome fényes kék szemei kinyíltak, csak hogy azonnal lecsukhassa őket. "Cora..." A nevem csak egy suttogásnyi hang volt, de elegendő volt ahhoz, hogy ismét a nevét ordítsam és hogy mindenki kétszer gyorsabban mozogjon. A mentősök hordágyra fektették és pillanatok alatt a mentőkocsi hátuljába helyezték. Nem szóltak egy szót sem amikor bemásztam utánuk. Nem akartam szem elől téveszteni, amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy minden rendben nem lett volna. Annyi vér volt ott és nem akarta abbahagyni a szivárgást az oldalát díszítő lyukakból. A női mentős komoly maradt, miközben bekötötte az infúziót és elkezdte levagdosni róla a ruháit, hogy elkezdhesse megállítani a vérzést. Folyton beszélt hozzá, újra és újra elmondta neki, hogy harcoljon, hogy nem hagyhatott magunkra a babával. A lövöldözőről és a motrosokról hadart, de az mind csak egy tompa zümmögés volt. Csak azt akartam, hogy kinyissa a szemeit és rám nézzen. Azt mondta, hogy fogjam a kezét, hogy tudassam vele, hogy ott voltam.

Ismét, az a dolog, amiben a legjobb voltam, a beszéd, a szavak használata, eltűnt. Csak bámultam őt és sírtam. Ő volt az egész világom, minden amit valaha akartam, és kővé változtatta volna a szívemet, ha ezt nem mondhattam volna el neki. A mentős hirtelen káromkodott és kétségbeesetten kezdett el mozogni. Az éles hangja átvágott a kétségbeesésem homályán. Azt mondta, hogy jobb lett volna, ha meggyőzöm Rome-ot, hogy maradjon velünk, mert az önfejű katonám nem hallgatott rá. Megszorítottam a kezét, főlé hajoltam és megcsókoltam a sebhelyet a homlokán. Mindent elmondtam neki, könyörögtem, hogy nyissa ki a szemeit. Elmondtam neki, hogy elvégezte a munkáját és küzdött értem és a babáért; most ideje volt, hogy saját magáért harcoljon. Újra és újra visszarántottam volna a halál markából, ha az kellett ahhoz, hogy mellettem maradjon. Nem hittem, hogy bármi haszon lett volna belőle, de amikor a mentőkocsi megállt a kórház előtt, láttam a szemeit ismét kinyílni. Nem nézett ki jól és nem kellett orvosi szakértelem hozzá, hogy megmondjam túl sok vért vesztett, de azok a szemek fényesek voltak és egyenesen rám néztek, így megbizonyosodtam róla, hogy ha az volt a legutolsó alkalom, amikor látott, a mondandóm számított volna. Semmi esélye nem volt annak, hogy Rome Archer úgy halványuljon el ismét, hogy ne mondtam volna el neki, hogy szerettem, és hogy szükségem volt rá.

Tizennyolcadik fejezet "Itt vannak azok a csinos babakék szemek. Küzdj, nagyfiú, már majdnem a kórházban vagyunk." Nem ismertem fel sem a hangot, sem a lányt, akihez tartozott. A fejem felett lebegett és nehezemre esett követni őt. Mindenem fájt és nem tudtam lélegezni. Levegőt akarta beszívni és kifújni, de úgy tűnt az nem működött. Alig hallottam a szirénák harsogását és a mentőautó rádiójának recsegését. Nem éreztem mást, csak a fájdalom forró lángját, ami a fejem tetejétől egészen a lábujjamig terjedt, bárhol is volt az. "Néhány igazán erős barátod van. A fickót, aki rád lőtt, már elkapták. Azt hiszem annyira félt attól, hogy a Sons of Sorrow tagjai mit tettek volna vele, hogy fogta magát és feladta magát az őrsön. Idióta. Szerintem nem tudja mennyi tag tölti bent az idejét." Csak csacsogott miközben körülöttem mozgott. Nem érdekelt a fickó, aki meglőtt, engem Cora érdekelt. Nem tudtam, hogy az egyik golyó áthatolt-e rajtam és eltalálta-e őt, nem tudtam mennyire erősen tepertem le a földre, nem tudtam, hogy a baba rendben volt-e... A gondolatok körbe – körbe futkároztak az agyamban, és már nem tudtam beléjük kapaszkodni. A fájdalom túl sok volt. Nem kaptam levegőt és fáradt voltam. Annyira fáradt, és éreztem amint a bőrömet nyaldosó tűz lassan enyhülni kezdett. "Hé már, katona, hagyd ezt abba." A lány hangja felemelkedett és pofonként ért. Azt hiszem hallottam egy másik hangot, egy nyöszörgést, vagy valami hasonlót, ami egy megsebzett állatéra hasonlított, de nem tudtam elfordítani a fejemet, vagy esetleg megmozdítani a szememet, hogy megkeressem a hang forrását. Még csak ki sem akartak nyílni, amikor megparancsoltam nekik. Valami megfogta a kezem és megszorította. Meglepett, hogy éreztem azt a tűz mellett, ami belülről perzselt. "Nem azért jutottál haza, hogy egy kis nyamvadt fickó kiüssön. Küzdened kell. Sokat nyerhetsz azzal, hogy megnyered ezt a csatát. Küzdj." Ez a csaj jó volt a munkájában. Ha nem álltam volna a halál küszöbén, sokkal jobban csodáltam volna. Nem tudtam, hogy honnét tudta, hogy mit

veszthettem – a barátnőmet, a babámat, a jövőmet és egy családot, amit végre, a lehető legrosszabbkor, kezdtem megérteni, hogy megérdemeltem. Ezért mindért érdemes volt harcolni, de annyira fáradt voltam, és levegőre volt szükségem. Annyira könnyebb volt egyszerűen csak becsukni a szemeimet és engedni a fájdalomnak és a tűznek, hogy magával ragadjon. "Francba, összeomlik." Az ismeretlen hang felemelkedett és körülöttem ismét minden fakulni kezdett. Hallottam Remy-t, amint azt kiáltotta, hogy ne legyek idióta, hallottam a szívemet lelassulni, és éreztem a fájdalmat, amint elkezdett lefelé húzni, és a tűz a forróból hideggé változott. "Édesem, jobban tennéd, ha rábeszélnéd az emberedet, hogy maradjon velünk, mert rám nem hallgat." Valami beleszúródott az oldalamba és a karomba, és az ismeretlen hang eltűnt, és átvette az, amelyet azt hiszem mindvégig kerestem. "Rome." Úgy hangzott, mintha sírt volna, de nem tudtam kinyitni a szemeimet, hogy ránézzek. "Gyerünk, Kedvetlen Kapitány, szükségem van rá, hogy rámnézz." Annyira szomorúnak, annyira ijedtnek tűnt, és dühös voltam azért, mert semmit sem tudtam tenni azért, hogy jobban érezze magát. Rá akartam nézni, de nehéz volt. A szemeim annyira nehezek voltak. Éreztem amint puha kezek simítottak végig az államon, keresztül a homlokomon és a sebhely mentén, amely ott volt. "Nem tudom megköszönni, hogy megmentetted az életem, amíg nem nézel rám, nagyfiú. Megmentettél minket, engem és a babát. Most arra van szükségem, hogy megmentsd magadat. Gyerünk, Rome, nem hagyhatsz itt minket most. Fel kell ébrednek, hogy elmondhassam mennyire szeretlek." Sohasem akartam elhagyni őt, még akkor sem, amikor dühös voltam rá és idiótaként viselkedtem. Bocsánatot akartam kérni azért, amiért olyan forrófejűen viselkedtem, meg akartam bizonyosodni arról, hogy ha nem éltem volna túl, az utolsó szavaim hozzá szeretettel teliek lettek volna, szavak, amelyek kifejezték volna, hogy mennyire fontos volt abban, hogy visszahozott önmagamhoz. Azt akartam, hogy tudja, úgy hittem, hogy annyira közel állt a tökéleteshez, amennyire csak lehetett. Egyszerűen csak nem tudtam megtenni. A szemeim nem nyíltak volna ki. A végtagjaim nem működtek, és még mindig levegőre volt szükségem, és olyan érzés volt, mintha vákuumban lettem volna, amikor nem volt ott semmi.

Valami nedves és meleg csúszott le az arcomon. Azt hittem hogy csak még több vér volt, de aztán még több csöpögött, lassan és állandóan, és hallottam Cora gyenge zokogását. Nem akartam, hogy bármi miatt szomorú legyen. Azt akartam, hogy boldog legyen és biztonságban, hogy tudja, szerettem őt. Az összes maradék erőmre szükségem volt, hogy kinyissam a szemeimet, hogy ránézhessek, és amikor megtettem, a fájdalom teljes erővel tért vissza, eléggé ahhoz, hogy levegő után kapjak és hogy nedvesség árassza el a szemeimet. Sohasem éreztem ahhoz hasonlót. Ki voltam fordulva önmagamból és nagyon gyorsan csúszott ki a valóság a kezeim közül. Fájdalomba süllyedtem és levegőhiány miatt fuldokoltam. A szemei folyékony kék és barna voltak. Sírt, és a szőke haja rózsaszín foltos volt, ami a véremtől lehetett. Olyan sápadt volt, mint egy szellem, és a kezei remegtek ott, ahol az arcomhoz ért. A tekintetünk találkozott és a szája remegő vigyorra húzódott. "Kérlek legyél rendben. Muszáj rendben lenned. Annyira szeretlek, Rome." Könyörgött nekem, de nem tudtam semmi olyat tenni, amivel megnyugtathattam volna. A mentőkocsi mozgása abbamaradt, és az ismeretlen hang visszatért. "Megérkezdtünk. A műtőbe kell vinnünk." Ordítani akartam, amikor Cora szokatlan szemeit felváltotta az idegené. Mozgattak, de a csajomat akartam. Egy röpke pillanatra az ég villant át a fejünk felett, majd a következő pillanatban már csak fehér mennyezetcsempéket és ipari fényeket láttam, amit már nem láttam, az Cora volt, és ő volt az, akit akartam. "Azt hittem megmondtam, hogy ne piszkálj dühös motorosokat." A csinos nőver, azokkal a szürke szemekkel, az ágyam mellett álldogált. Ő ismerősebb volt, de még mindig nem az volt, akit akartam. "Készen állnak rá a műtőben; csak vidd vissza. Fel kell készítenünk és hozzá kell fognunk, mondjuk még tegnap." Ordítani akartam, hogy szükségem volt a barátnőmre, hogy tudnia kellett, hogy rendben lettem volna, de még többet szúrtak és bökdöstek, és már nem volt tűz, nem volt jég, csak sötétség, és elmentem. "Rome Archer, ha nem ébredsz fel ebben a pillanatban, hogy elmondhassam, hogy szeretlek, esküszöm, hogy valami nevetséges nevet adok

majd a babának, mint Nárcisz, vagy Vándor, és az öcsédre fogom bízni a hajvágásokat, amíg ő nem lesz elég idős, hogy panaszkodhasson." Ismét tudtam lélegezni. Fájt, úgy értem, tényleg, tényleg fájt, de úgy tűnt a tüdőm magától fújódott fel, majd eresztett le. Kinyitottam az egyik szememet, és azonnal azt kívántam bár ne tettem volna, mert a Cora feje mögött levő fénytől hányingerem lett. Próbáltam valamit válaszolni neki, de valami a számba volt nyomva, így csak fel tudtam nézni rá és pislogtam. Igazából csak egy színes folt volt egy csomó másik dolog mellett, amelyek ki – be váltakoztak a fókuszból. Még mindig sírt, vagy talán újból sírt, de eléggé biztos voltam abban, hogy azt mondta, szeretett, szóval nem számított. Éreztem a kezét az enyémen, majd a vörös hajú nővér ott termett mellette, a gépeket ellenőrizte, amelyek valahol a fejem felett püttyögtek. "Itt is van. Több életed van, mint egy macskának, Mr. Archer. Tényleg egy szerencsés fickó vagy. Nem sok ember lenne képes ilyen sok vért veszteni és még mindig velünk lenni. Mondtam a barátnődnek, hogy vegyen annyi lottó szelvényt, amennyit csak tud." Tényleg szerencsés voltam, de ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy meglőttek és túléltem. Ahhoz a nőhöz volt köze, aki a kezemet fogta és úgy nézett rám, mintha valamiféle csoda lettem volna. A nővér Cora-hoz fordult, és a vállára helyezte a kezét. "Édesem, ébren van. Vigyáznod kell magadra és a babára. Egy nagy gát lett áthidalva. Addig nem vehetjük le a lélegeztetőgépről, amíg nem tudjuk, hogy a tüdő stabil-e, szóval még egy ideig nem fog tudni beszélni hozzád. Menj haza. Pihenj le. Jó kezekben van. Ráadásul egy egész váróteremnyi ember vár arra, hogy láthassa őt. Nem lesz egyedül. Megígérem." Láttam Cora-t pislogni. Szörnyen nézett ki... nos, csodásan nézett ki, és azt mondta, hogy szeretett. Még ha csak a belém pumpált fájdalomcsillapítók miatt is gondoltam azt, hogy kimondta, elég jó volt. A csinos nővérre mosolygott és lehajolt, hogy megcsókolja a halántékomat. "De ő az enyém." A hangja megtört, és nekem alig sikerült megmozdítanom az ujjaimat a szorítása alatt. A nővér nagyon kedvesen mosolygott. Tényleg elképesztően csinos lány volt, és az őszinte kedvessége úgy tűnt csak úgy áradt azokból a szürke szemekből. Amikor Cora felbosszantva kimondta a nevét, úgy gondoltam, hogy

a Saint egy igazán hozzá illő név volt. Úgy tűnt végtelen türelmességgel volt megáldva. "Tudom, édesem, de azzal nem teszel szívességet neki, vagy a babának, hogy nem vigyázol magadra. Napok múltak el, drágám. Ez mind jó hír, hidd el. Nem azért mentette meg az életed, hogy eszméleted veszítsd és ágyban végezd mellette. Higgy nekem. Nem mondhatja el minden nő, hogy a fickója golyó elé ugrott érte." Irigység foltozta a nővér hangját. "Annyira vagy szerencsés, mint ő. Most pedig menj és pihenj le. Figyelni fogok a barátodra." Nem tudtam egyetérteni, vagy ellenkezni, de akkor Cora az arcom felett lógott és csak a különböző színű szemeit láttam. A türkíz színű olyan fényesen ragyogott, hogy láttam benne a szívét, a barna bársonyos és meleg volt, és tisztán láttam benne a jövőmet. Lehajolt és megcsókolta a műanyag gépet, amely segített ki- és belélegezni. Azt hiszem attól féltékeny lettem egy orvosi műszerre. A hüvelykujjával végigsimította a szemöldököm és rám mosolygott. Remy-nek igaza volt: a tettek fontosak voltak. Jobban kellett figyelnem. "Annyira dühös voltam, hogy mindig a tiéd volt az utolsó szó minden veszekedésünkben, de ez – édes Istenem, Rome, ez túlzás volt ahhoz, hogy megnyerj egy vitát." Nevettem volna, ha képes lettem volna rá. "Szeretlek. Azt akarom, hogy tudd ezt. Kérlek, tudd ezt. Amit Jimmy-nek mondtam... az hülyeség volt és meggondolatlan. Olyan ostobán viselkedtem, mint ő. A kezdetektől fogva szerettelek; csak túl gyáva voltam beismerni. A családom vagy, a mindenem, Rome, tudnod kell ezt." A hangja egy oktávval mélyebb lett és ismét könnyek árasztották el a szemét. Minden, amit tenni tudtam, a pislogás volt. Tudtam mielőtt kimondta volna. Csak a tipikus önfejű és vak fickó voltam. Ismét megcsókolta a homlokomat és eltűnt, miután elmondta, hogy olyan hamar visszajött volna, amilyen gyorsan csak tudott. Kimerült lehetett, mert az én csajom nem egyezett bele ilyen könnyen. A nővér visszatért. Az életjeleimet ellenőrizte és lejegyezte őket a kartonomra. Lenézett rám és mosolygott. "Egy igazi tűzről pattant barátnőd van. A műtő csapat szalmaszálakat húzott, hogy eldöntsék melyikük ment volna oda, hogy beszámoljon a dolgokról neki és a családodnak. Azt hiszem féltek tőle." Az én csajomra vallott.

"Egy golyó a nyakban, ami varázslatos módon eltévesztette a nyaki ütőeredet, egy másik, amely összezúzott egy bordát és kilyukasztotta a tüdődet, és utolsónak egy, amely beágyazódott a combodba, csupán miliméterekre a cobcsonti ütőeredtől... úgy nézel ki, mint a svájci sajt, de annyira hihetetlenül szerencsés vagy, hogy túlélted." Lerakta a kartont az ágyra és keresztbe rakta a karjait a mellkasán. Megemelte rám egyik sárgásbarna szemöldökét. "Amikor valami ilyesmin mész keresztül, nem pazarolhatod el a második esélyt. Remélem tudod. Ha készen állsz rá, akkor egyesével beküldöm a rajongótáborod többi tagját." Nem álltam készen rá, és nem tudtam kibírni azt az öt percet, miközben az anyám és apám bejöttek és felváltva sírtak és szidtak engem. A szemeim túl nehezek voltak, és túl sok vért vesztettem, valamint túl sok gyógyszer volt a szervezetemben, hogy végigcsináljam, és ismét elragadott a feledés. A következő alkalommal, amikor sikerült kinyitnom a szemeimet, késő, következő este lehetett. A fények le voltak kapcsolva, és az egyetlen hang, amit hallottam, az az állandó pittyegés volt, amit a szívverésemet ellenőrző gép adott ki. A lélegeztetőgép eltűnt, de még mindig csöveg lógtak mindenütt és a szemeimen kívül nem igazán izgultam azért, hogy megmozdítsam bármelyik másik testrészemet. "Már épp ideje volt felébredni, seggfej. Egy hétig vártam azzal, hogy elmondjam mennyire fel vagyok rád háborodva." Rule valójában komolyan dühösnek tűnt, de ugyanakkor rekedtnek és feltépettnek is. Nem voltam biztos benne, hogy miért volt a szobámban ilyen későn, de az öcsém sohasem volt olyan, aki engedte volna, hogy más emberek szabályai diktálják a tetteit. "Megértem, hogy miért tetted, Rome. Felfogtam, hogy nem engedhetted, hogy bármi történjen Cora-val, vagy a babával, de az Isten szerelmére, megálltál egy pillanatra, hogy belegondolj abba, mi történt volna vele, ha a másik testvéremet is el kellett volna temetnem?" A hangja megtört és mindennél jobban el akartam neki mondani, hogy sajnáltam, hogy valahogy megvígasztaljam, de minden, amit tenni tudtam, az volt, hogy gyorsan pislogtam rá. "Esküszöm, hogy ha ismét lábra állsz, szét fogom rúgni a segged, és te engedni fogod." Nevettem volna, ha nem hittem volna azt, hogy kifordultam volna tőle.

"Shaw-ra és Ayden-re is szükség volt, hogy rávegyék Cora-t, hogy hazamenjen és rendbehozza magát. Látnod kellett volna őt. Több vér volt rajta, mint amennyi benned. Mindenki aggódott, hogy tönkretette volna magát. Egyik nővér sem közelítette volna meg, és ha meghaltál volna–" Meg kellett köszörülnie a torkát. " Ha nem élted volna túl, Rome, nem hiszem, hogy ő képes lett volna rá; össze volt zavarodva. Olyan erősen kényszerítette rád az erejét, hogy szerintem mindannyian tudtuk, hogy esélytelen lett volna az, hogy ne éld túl. Jó, hogy harcos vagy, testvér. Nem akartam volna egy dühös, terhes barátnőt, aki életem végéig kísértett volna." Mindezt jó volt hallani, de egyik sem közelítettem meg a tényt, hogy szeretett. Rule felkelt és az ágy szélénél ácsorgott. Azok a sápadt kék szemek pirossal voltak körülvéve, és több, mint néhány napos borosta fedte be az arcát. Szörnyen nézett ki. El akartam mondani neki, hogy láttam Remy-t, hogy mindent értettem, de még mindig nem tudtam működésbe hozni a számat és a nyelvemet. Bólintott egy kisebbet és az öklét, amelyen a neve volt, összeütötte az enyémmel. "Köszönöm, hogy nem haltál meg, nagy tesó." Teljesen az én örömömre szolgált, de meg kellett várnia, hogy egy kicsit több erőt szerezzek, mielőtt azt elmondhattam volna neki. Még egy óráig beszélt hozzám,még ha nem is tudtam válaszolni neki. Elmondta, hogy Brite is megjelent, amint bevittek a műtőbe. Úgy tűnt Cora letámadta, amint meglátta őt. A csajom dühös volt, mert a lövöldöző a törvény biztonságos kezeiben volt. A vérszomjas kis nő brutális motoros visszafizetést akart, de Brite lebeszélte róla. Ugyanakkor félrehívta Rule-t, és biztosította róla, hogy akár börtönbe kerül, akár nem, a kis szarkeverő megkapta volna a magáét. Torch és a fiúk gondoskodtak volna róla. Rule eléggé dühös és eléggé tébolyodott volt ahhoz, hogy jóváhagyja ezt a szemet-szemért visszafizetéses módszert, én csak örültem, hogy a fenyegetés megszűnt. Nem bántam, hogy golyó elé ugrottam a barátnőm miatt, de ha kilenc életem volt, ez a mutatvány elvette a maradék nyolcat. Elmondta, hogy Shaw éjjel – nappal azon dolgozott, hogy távol tartsa anyát a mélytől. Az, hogy engem meglőttek, majdnem tönkretette az összes jót, ami azóta történt, amióta terápiákra járt. Mindenki felváltva figyelt rám, vagy inkább Cora-ra, hogy ne vigye túlzásba. Nem akart hazamenni, de rákényszerítették, miután már biztosan kint voltam a sűrűből. Rule elmondta,

hogy Cora megrángatta Nash orrkarikáját, megcsupálta Rowdy haját és gyomorszájon ütötte, amikor az előtt akarták elküldeni, mielőtt készen állt volna rá. Vicces volt, de ugyanakkor boldoggá is tett. Addig beszélt hozzám, amíg ismét el nem aludtam, és amikor felébredtem, egy orvos sürgölődött körülöttem, milliónyi kérdést feltéve, amelyekre csak némileg tudtam megrázni a fejem, vagy lebillenteni az állam válaszul. A megegyezés az volt, hogy én voltam a legszerencsésebb gazember a világon, és hogy egy igazi csoda volt, hogy még mindig itt lehettem. A csinos nőver felbukkant még néhányszor és többet szurkáltak és döfködtek, mint az életemben szerettem volna, amikor Cora megjelent, mint egy punk-rock angyal. Beszélni akartam vele, de minden alkalommal amikor megpróbáltam, köhögőrohamban törtem ki, amitől úgy éreztem, hogy a sérült tüdőm pengékkel és szögesdróttal volt tele. Még azt sem mondhattam el neki, hogy millió golyó elé álltam volna, ha attól úgy nézett volna rám, mint ahogy most nézett. Apró jégdarabokkal etetett és folyamatosan hozzáért azokhoz a részeimhez, amelyekhez hozzáfért az ágy rácsaitól. Attól jobban éreztem magam, mint bármitől, amit a vöröske rakott az infúziós zacskómba. Sok mindent akartam mondani, de ideiglenesen csak egy papírlapra írkáltam, hogy rendben voltam, hogy rendben voltunk, ehhez folyamodtunk a rövid beszélgetésekre. Ebédidő után, Shaw is és Ayden is felbukkantak és próbálták rávenni arra, hogy menjen és egyen valamit, amit egyszerűen elutasított. Rá voltak kényszerítve, hogy erősítést hívjanak, és mielőtt észrevettem volna, a kórházi szobám tele volt emberekkel. Rule és Nash egyszerre sétáltak be, Rowdy és Jet nem sokkal később követték őket. Még nagyjából negyed órába telt, mire a szüleim is felbukkantak, és még tíz, amíg Brite és Asa is megjelentek. Zsúfolt volt, de mindenki annyira hálás volt, hogy bár nem tudtam beszélni, ébren és tudatomnál voltam... érezhető volt a fertőtlenítő szagú levegőben. Majdnem olyan volt, mint egy ünnepség; kivéve, hogy én egy nagy bulirontó voltam. Cora a kezem köré fonta a sajátját és lehajtotta a fejét, így a homlokaink érintkeztek. A szemei pontosan az enyémek felett voltak, és minden kérdés, ami a jövőmmel kapcsolatos volt, választ nyert ott. Minden nap belenéztem volna azokba a szemekbe, és tudtam volna, hogy bármely döntést hoztam volna ahhoz, hogy boldoggá tegyem, hogy megvédjem, megért volna mindenféle áldozatot és kínt, amelyet átélhettem volna a végén.

A hangzavar a szobában hangos volt, és furcsának gondoltam azt, hogy a nővér ismét gyorsan távozott, amikor meglátta Nash-t. Talán nem tetszettek neki a lángok a fején; megfélemlítően nézett ki tőlük, de az nem magyarázta meg azt, hogy miért viharzott ki, amikor Nash csak egyszerűen köszönt neki. Ha működésbe tudtam volna hozni az arcomat, megkérdeztem volna őt miután mindenki elment. "Mindenki, aki számít, egy helyen van." Felnéztem az öcsémre, miközben ő áthajolt az ágy másik oldalán és lenézett rám. Enyhén bólintottam és valami átvillant a szemeiben. Oh, a francba, teljesen elfelejtettem, hogy mit értett ez alatt. Néhány lépést tett a szobában, oda, ahol Shaw állt, Ayden és az anyám között, és letérdelt előtte. Az egész szoba, ami tele volt beszélgetéssel és nevetéssel, elnémult. Shaw egy reszkető kezet emelt a szájához és hallottam anyámat fellélegezni. "Nincs gyűrűm. Nem készültem egy szép beszéddel. Amit tudok, az az, hogy jobban szeretlek, mint magát az életet, és azt akarom, hogy minden egyes személy ebben a szobában tudja, hogy téged akarlak mindörökre, Shaw Landon. Szeretlek. Gyere hozzám." Tipikus Rule: nem kérdezte, csak megmondta. "Legyél egy Archer. Legyél az enyém." Kristály könnyek munkálkották ki magukat Shaw csillogó zöld szemeiből, és majdnem úgy tűnt, mintha felborult volna a sokktól. Mindenki visszatartotta a lélegzetét, mert Shaw még mindig nem válaszolt Rule-nak. Csak bámult rá, majd olyan hangosan felsikított, hogy néhány nővér bedugta a fejét a szobába. Olyan erősen sírt és nevetett, hogy egy kicsit őrültnek tűnt. Muszáj volt annak lennie, hogy az idők végezetéig az öcsém mellett maradjon. Olyan erősen vetette rá magát, hogy felborultak és Rule a hátán végezte, miközben ő folytogatóan szorította magához. Mindenki meghatódott amikor Shaw végigcsókolta a rémült arcát. Nem volt kétséges, hogy ugyanannyira akart a felesége lenni, mint amennyire Rule akarta azt. "Mindig a tiéd vagyok, Rule. Olyan teljesen hozzád megyek, és bárminél boldogabbá tesz az, hogy egy Archer lehetek. Nem kell gyűrű, sem beszéd. Minden amire szükségem van, az te vagy." Megszorítottam Cora kezét, miközben mindenki ismét újjongani kezdett, amikor Rule úgy csókolta meg Shaw-t, mintha egyedül lettek volna, és nem a kórházi emeleten, családdal és barátokkal körülvéve. Mint minden, amit

tanultam, az egyszerűen tökéletesen tökéletlen volt. Cora vissza lenézett rám és egy csókot nyomott a homlokomra, miközben mindenki más sietett gratulálni az öcsémnek és az új menyasszonyának. Örültem miatta, büszke voltam rá. A helyes döntést hozta, és a helyes lányt választotta. "Nem érdekel, hogy hol élünk, Rome. Csak ott akarok lenni, ahol te. Olyan keményen próbáltam olyan döntéseket hozni, amelyek megakadályozták volna, hogy ismét fájdalmat okozzanak... ez gyenge volt és felesleges bánatot okozott kettőnknek. Olyan régóta üldöztem a tökéletes elképzelésemet, hogy nem tudtam mit kezdeni vele, amikor az előttem állt. Igazad volt, tökéletes vagy a számomra, mert éppen olyan tökéletlen vagyok, mint te, de veled, az egész hibátlan. Azt hittem, hogy attól voltam megrémülve, hogy mi történt volna, ha neked adtam volna a szerelmemet és te úgy döntöttél volna, hogy már nem akartad azt többé. Ez közel sem volt ahhoz, mint nézni az életet kiáramlani azokból a gyönyörű, kék szemekből. Azt hittem tényleg elvesztettelek, nagyfiú, és megállt a szívem. Nem volt törött, nem fájt, és egyszerűen abbahagyta a működést, mert azt hittem, hogy nélküled kell majd folytatnom. Szeretlek, Rome. Már nem félek neked adni az egészet. Neked adok mindent, majd még többet. Neked adok mindent, amim van, nagyfiú." Ez volt minden, amit hallani akartam. Túl kár, hogy még mindig egy nagy zűrzavar voltam, és nem mondhattam vissza ezt a király nyálas szöveget. Már így is többet adott nekem, mint amennyit kérhettem volna. Visszaadta önmagamat, egy babát készült nekem adni, magát adta nekem, és igazából az volt minden, amire szükségem volt. Mint ahogy azt Remy mondta, mint ahogy azt Cora mondta hónapokkal azelőtt, egyszerűen tudnia kellett volna. Épp mint ahogyan azt én is tudtam volna ezentúl.

Tizenkilencedik fejezet Shaw ragyogott, és nem a tipikus most feküdtem le

valakivel és aaaaanyira jó volt módon. A zöld szemei sugárzottak és azt hiszem a mosolya fertőző volt, mert Ayden nem tudta abbahagyni a vigyorgást, és én folyton nevettem. Nem lehetett eltéveszteni az abszolút tökéletes gyémántot, ami egy egyszerű platinum karikán ült az ujján. Boldog volt, és Rule elképesztő munkát végzett azzal, hogy olyan gyűrűt választott, amely megfelelő mennyiségben volt köves és kifinomult. "Ez gyönyörű. Annyira örülök nektek, srácok." Ismét Shaw és Rule házának verandáján voltunk egy hűs, őszi rostélyozás miatt, mielőtt az októberi hideg beállt volna, és ez sokkal simábban ment, mint az előző. Rome még mindig kedvetlen volt, de ennek sok köze volt ahhoz, hogy mankókkal járkált, és hogy elege volt a fizikoterápiából, nem pedig azért, mert még mindig haragudott a világra. Egy kempingszékben volt elterülve a grillsütő mellett, és Rule-lal arról vitáztak, hogy melyik volt a legjobb módszer a grillezésre és sörivásra. Általában nem engedte el magát annyira, így jó volt vigyorral az arcán látni őt, még ha az egy ápolatlan szakáll mögé is volt rejtve, amit nem engedett leborotválni. "Mi a helyzet veletek? A házkeresés jobban halad?" Megráztam a fejem és kortyoltam a vizemből. "Nem. Azt hittem velem volt nehéz, de most ő nem tud dönteni semmiről. Semmi sem elég biztonságos. Egy szomszédság sem megfelelő. Készen állok arra, hogy megfojtsam, és nem csak azért, mert ő a legrosszabb beteg a sérült emberek történelmében." Rome egy harcos volt. Olyan gyorsan épült fel, hogy az zavarba ejtette az orvosokat és nővéreket. Azt mondta, hogy nem akart több időt tölteni a kórházban, hogy velem akart lenni, otthon, és az motiválta arra, hogy olyan gyorsan jobban legyen. A golyó, ami a lábát érte eléggé legyűrte őt. Izmokon és inakon hatolt át, ezzel lehetetlenné tette azt, hogy azonnal lábra álhasson és mozoghasson. A szétzúzott borda mindennapos erőfeszítéssé tette a mozgást és fekvést, és meggátolta a jobb karjának a működését, szóval általában mogorva volt, és azt hiszem szexuálisan kielégítetlen volt, mert az orvos azt mondta neki,

hogy legalább hat hétig nem akciózhatott, és még csak a félidőnél sem jártunk. Egy nagy, mogorva maci volt. Az is idegesítette, hogy nem lehetett annyit jelen a bárban, mint szeretett volna. Brite visszatért, hogy figyelje a dolgokat, amíg Rome nem lett volna ismét száz százalékosan működőképes. Titokban azt hittem, hogy az öreg tengerész hibásnak érezte magát azért, mert Rome az ő felügyelete alatt sérült meg. Eléggé szoros kapcsolatuk volt, és örültem, hogy Rome támaszkodhatott rá. Brite rávette, hogy beszéljen a barátjával a lövöldözés után. Esélyt sem adott a pasimnak arra, hogy visszacsússzon a sötétségbe, amelyben előtte volt, és ennek eredményeképp a lövöldözés után csak egy olyan alkalom volt, amikor Rome verejtékezve és remegve ébredt fel. Mindketten nyerésként könyveltük el ezt, és nem tudtam kivárni amíg jobban lett volna, hogy a saját, különleges módszeremmel vegyem a gondjaimba, és hogy kimerülten és mosolyogva aludhassunk el. Brite a kórházban is felbukkant, amíg Rome eszméletlen volt, a szakállát simogatta, és úgy nézett ki, mint a macska, aki megette a kanárit. Úgy tűnt a lövöldöző letette az óvadékot, de nem ment el a tárgyalására, és azóta sem látta senki. Nem voltam bosszúszomjas, de miután megfürödtem annak a férfinak a vérében, akit szerettem, másképp tekintettem a brutális és gyors motoros igazságosztásra. Ayden megköszörülte a torkát és kortyolt az előtte levő Coors Light-ból. A borostyán szemei jól szemügyre vettek. "És ha csak megtartanád a saját lakásodat? Jet arról beszélt, hogy padlástérré alakítaná a stúdió egy részét, hogy közelebb legyen a munkahelyéhez, amikor a városban van. Pontosan a belvárosban van, és közel a munkahelyemhez és a sulihoz, ráadásul ha Jet betartja az ígéretét, akkor valójában többet láthatnám, amikor a városban lenne." Sokkolva néztem rá. "Komolyan?" "Ja. Vele akarok lenni, amikor tudok. Valójában azt fontolgatom, hogy elhalasztom a másod diplomás képzésemet egy évig, hogy utazgathassak vele. Nagy Britanniába megy a jövő év elején, és vele akarok menni. A suli mindig ott lesz; átutazni a világot Jet-tel egy olyan lehetőség, amelyet talán nem kaphatok majd meg, ha állandó munkám lesz." Szerettem a házamat, szerettem a szomszédságot, és ha az összes többi szoba kiürült volna, akkor elég hely lett volna nekem, Rome-nak és a babának.

Beharaptam az ajkam és oldalra billentettem a fejem, hogy gondosan megfontoljam. "Mi van veled és Asa-val?" A bátyja nem vett részt a rostélyozáson. Mivel hétvége volt, és a bár is elfoglalt lett volna, felajánlotta, hogy bement volna, hogy Rome velem és a többi huligánnal lóghasson. A pasim és a déli bájos teremtés között valamiféle bajtársiasság alakult ki. Nem kérdőjeleztem meg, de még Asa csúszós és botrányos volt, Rome csak egy munkatársat és cimborát látott. Valójában aranyos volt, és sajnáltam a lányokat, akik bementek a bárba és próbáltak közéjük állni. Azt hiszem Asa egyike volt azon kevés embernek, akik nem nyaggatták a pasimat, amikor az elveszett a saját fejében. Ő csak kivárta, amíg Rome ismét Rome nem lett. "Még mindig dühös rám. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne, de látom, hogy még nem bocsátott meg, és nem igazán hibáztatom érte. Néha benéz, de általában Jet-tel hülyéskednek és úgy tesz, mintha ott sem lennék. Elég kedves, amikor telefonon beszélgetünk és hasonló, de tényleg megbántottam, amikor kirabolták a bárt. Nem vagyok benne biztos, hogy hol tartózkodik, de úgy tűnik boldog, szóval nem kíváncsiskodom." Láttam, hogy zaklatott volt miatta, de nem tudtam mit mondani neki, amivel jobbá tehettem volna. "Sajnálom, Ayd. Ez szívás. Megkérem Rome-ot, hogy maradjon itthon. Szívás lenne, ha fáradoznod kellene a kiköltözéssel, amikor ő nem menne bele." Bólintott és Shaw megérintette az ujjával a bal kezemet. "Mi van veletek? Szerinted hamarosan csatlakoztok a megragadtak és eljegyzettek soraiba?" Egyik kezemet a gyorsan növekvő pocakomra helyeztem és éreztem egy kis remegést a kezem alatt. Nem voltam elég közel Rome-hoz, hogy érezze amikor megtörtént, de tudtam, hogy a babám ép és egészséges volt apucinak köszönhetően, és ettől a szívem mindig szeretettel telt meg. Nem volt szükségem gyűrűre vagy esküvőre, hogy attól jobb legyen. "Rövid idő alatt sok izgalomban volt részünk. Azt hiszem mindketten csak várjuk, hogy a dolgok lecsillapodjanak, és hogy egy kis ideig normálisak legyünk." Shaw hátravetette a fejét és nevetett, miközben Ayden a szemeit forgatta. "Cora, veled soha semmi sem normális." Nem tévedett, így felé hajítottam a vizesüvegem kupakját.

"Fogd be. Mellesleg tudod, hogy Rome rendbe kell, hogy jöjjön, hogy Rule násznagya lehessen. Már van egy esküvő, amire összpontosítanunk kell. Nem kell egy másik." Rule várni akart, amíg Shaw lediplomált volna, hogy összeházasodjanak; Shaw nem. A megegyezés az volt, hogy a szertartást decemberben tartották volna meg – egy Karácsonyi esküvő, mielőtt ő és Ayden visszamentek volna a végső tavaszi szemeszterükre. Attól majdnem nem volt idő megtervezni egy esküvőt, de mindannyiunk közreműködésével és Shaw elszántságával, hogy Archer legyen, nem kételkedtem abban, hogy megtörtént volna, és hogy az csodálatos lett volna. Nem örültem annak, hogy akkora lettem volna, mint egy bálna a koszorúslány ruhámban, de érte megtettem volna. "A szüleid hogy fogadták a hírt?" A zöld szemei félreugrottak és az ajkába harapott. "Talán, esetleg nem mondtam még el nekik." Ayden megrázta a fejét, én pedig megforgattam a szemeimet. Nyomatékosan az ujján levő kőre néztem. "Azt kissé nehéz lesz elrejteni, barátnőm." Idegesen fészkelődött. "Tudom. Ez csak egy vita, amit el akarok kerülni. Sohasem voltam ennyire boldog. Sohasem gondoltam volna, hogy Rule valami olyan hagyományosat szeretett volna, mint a házasság. Senki, és úgy értem SENKI, sem fogja elrontani ezt." Megértettem, hogy honnan jött ez az egész, és nem irigyeltem az előrelépését. Ez egy olyan harc lett volna, ami nem lett volna mókás, és szerintem ezt mindannyian tudtuk. Meglepetten néztem fel, amikor Rowdy hirtelen felettem derengett, kezeivel a vállamon. "Csing, szerintem össze kellene szedned az emberedet. Azt hiszem, hogy a sör és a gyógyszerek megtették a hatást." Megpördültem a székemen, és Rome eléggé biztosan ki volt ütve a kerti székben. Rule és Nash felette csellengtek, próbálták eldönteni, hogy a helyzet aggódalmat keltő, vagy vicces volt-e. Megveregettem azokat a tetovált kezeket és lábra álltam. "Rajtam a sor, hogy megmentsem őt." Ezt tettük mi. Megmentettük egymást. Rávett arra, hogy meglássam azt, hogy félelemben élni nem juttatott sehova, és hogy egy elérhetetlen ideálba

kapaszkodni egyszerűen ostobaság volt. Én rávettem őt arra, hogy rájöjjön, akárki is akart lenni, és bármit is akart volna csinálni, elég lett volna. Nem kellett másnak lennie. Nem volt tökéletes, nem voltam tökéletes, de a szerelem, amit egymás iránt éreztünk... semmi sem volt tökéletesebb annál. A könyökömmel utat törtem magamnak Rule és Nash között és lehajoltam, hogy egyik kezem Rome szúrós arcára helyezzem. Nem nézett ki rosszul szakállal; valójában majdnem túl egyenetlennek tűnt miatta. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, az az volt, hogy valami kihangsúlyozza a nyers és tagadhatatlan férfiasságát.De szerettem a szép arcát és hiányzott, mert az amögé a kócos szakáll mögé volt rejtve. "Gyerünk, Kedvetlen Kapitány, ideje hazamenni." A sötét szempillái megremegtek az arccsontján és azok a lélegzetelállító kék szemek kinyíltak. Furcsa volt őt annyira sebezhetőnek látni, annyira nyitottnak, de sohasem rejtőzködött előlem, és úgy tűnt már nem rejtőzködött maga elős sem, mert ott volt minden a tekintetében, amikor rámnézett. Minden, ami ő volt – hős, szerető, önfejű nyűg, és egy férfi, terv, vagy az nélkül – láttam mindazt, és attól csak még jobban szerettem őt. Szükség volt mindkét fiú segítségére, hogy lábra segítsék, és lassú volt az út a furgonhoz. Még ha szükség is volt némi manőverezésre és a szótárában levő összes szitokszóra, ragaszkodott hozzá, hogy a Dodge-al menjünk a Cooper helyett, ami szerintem könnyebb lett volna. Túl kellett tennie magát a kocsim iránt érzett utálatán, mert hamarosan túl nehéz lett volna a számomra, hogy bemásszak a hatalmas furgonba. Nem vitatkozott, amikor kinyújtottam a kezem a kulcsokért, és bedobta a mankóit a hátsó ülésre. Észrevettem, hogy a fájdalomtól fehér vonalak húzódtak a szemei mellett, a gyógyszerek és a pia ellenére. Úgy tűnt, mintha egy kicsit túlzásba vitte volna. Kinyújtottam a kezem és megveregettem a térdét. "Szóval van egy kérdésem a számodra." Felemelte rám a tekintetét és csak nyögött egyet. Oké, Kedvetlen Kapitány komolynak tűnt. "Ayden elmondta, hogy ő és Jet valószínűleg elköltöznek majd. Át akarja alakítani a stúdiót. Mit szólnál ahhoz, ha odaköltöznél hozzám és ott maradnánk az én lakásomon?" Csendben volt, amitől ideges lettem. Ránéztem, és meglepődtem amikor megláttam, hogy a szemei be voltak csukva, és hogy a feje az ablakon pihent.

Azt hittem, hogy elaludt, és azon gondolkodtam, hogy hogyan juttattam volna be a házba, és déjà vu érzésem támadt. "Csökkenthetnénk a rózsaszínt a szobádban, hogy a golyóim ne zsugorodjanak össze és ne essenek le?" A furcsa hangnemétől nevetnem kelled, miközben bekanyarodtam a felhajtóra. "Persze, nagyfiú." Felsóhajtott és megemelte a nagy testét, hogy kimanőverezze magát az ajtón. "Szeretem a lakásodat, Cora. Színes és cuki, akárcsak te. Ráadásul bérelt, szóval maradhatunk, amíg úgy nem döntünk, hogy valami mást akarunk venni és véglegesen ott maradni. Ez teljesen megfelel nekem." Ember, nem voltam benne biztos, hogy valaha is képes lettem volna visszafogni azt, hogy mennyire boldoggá tett ez a nagy, mogorva férfi. "Nekem is megfelel, és nagyon boldoggá tenne." Előre siettem, hogy beengedjem a házba. Amikor odaért az ajtóhoz, követett engem és én bevezettem a szobába, hogy elterülhessen az ágyon. "Ha boldoggá tesz, Fél-Pint, akkor nem kell megkérdezned. Ez minden, amit akarok." A jó oldalán levő karját a szemeire dobta. "Szeretlek, Cora." Minden alkalommal, amikor kimondta, egy mély helyen őriztem azt, hogy dédelgessem és hogy a végsőkig kapaszkodjak belé. Az egy különleges hely volt, különleges dolgoknak, és még ha kevés időt is töltöttünk együtt, az a hely egy életre elég szerelmet tartalmazott. Az ágyon ültem mellette és az ujjaimmal átfutottam a szakállán. "Én is szeretlek, Rome." Most már olyan könnyű volt kimondani. Átadni neki mindent, amitől ostobán féltem. Már tudtam, hogy a szerelem nem ért semmit, ha halálszorításban kapaszkodtál belé. Csak akkor volt célja, ereje, ha elég bátor voltál ahhoz, hogy odaadd valaki másnak, hogy vigyázzon rá. "Tudom." Mindig ezt mondta nekem. "Tudom." Mintha szavak nélkül is tudta volna, hogy hogyan éreztem. Kérdőre vontam ezzel kapcsolatban, de ő csak mosolygott és azt mondta, hogy valakinek csak fel kellett rá hívnia a figyelmét. Amikor megkérdeztem, hogy miről beszélt, csak annyit kérdezett, hogy mit gondoltam arról, hogy a baba neve Remy legyen. Imádtam.

"Az arcodat is szeretem, és elegem van abból, hogy a sűrű szakállad alatt kelljen azt megtalálnom. Tudom, hogy most nem tudod valami jól használni a karodat, szóval miért nem engeded meg, hogy segítsek leborotválni?" Egyik ujjamat átfuttattam a fülének gyengéd hajlatán és a sebhelyes szemöldök felfelé táncolt. Reménykedtem benne, hogy a sörtől és a fájdalomcsillapítóktól beleegyezőbb lett volna. "Nem tetszik?" "Hiányzik az arcod. Túl szép ahhoz, hogy el legyen takarva mindezzel." "Ezért nem akarsz megcsókolni?" Összevontam a szemöldököm és lehajoltam, hogy csókot nyomjak a mogorva szájára. "Nem. Azért nem csókollak meg, mert az mindig többhöz vezet, és az orvos megtiltotta azt. Nem akarok fájdalmat okozni neked." "A nem csókolózás fáj, és nem akarod tudni, hogy mit tesz velem az, hogy nem szexelhetek." Elég jó elképzelésem volt róla – végül is én voltam a tilalom másik felén – de az egészsége és a jóléte fontosabb volt, mint egy orgazmus, bármennyire is volt jó abban. Ismét megcsókoltam és felemelkedtem az ágyról. Megálltam mellette és a csípőmre helyeztem a kezeimet. Nem hiányzott az, ahogy a szemei összeszűkültek a mellkasomnál. "Csinálok neked egy fürdőt. Ellazulhatsz, és segítek majd abban, hogy kevésbé nézz ki úgy, mint egy mini Brite. Hogy tetszik?" Azt morogta, hogy a valódi férfiak nem vettek fürdőket, de nem vitatkozott, vagy próbált megállítani amikor a fürdőszobába mentem és megengedtem a vizet. Valójában mire visszaértem a szobába, már leküzdötte magáról a pólóját és kigombolta a nadrágját. A végsőkig tudtam volna bámulni rá. Még azzal a dühös sebhellyel is, amely a nyakát díszitette, pontosan a kulcscsontja felett, és a csúnya sebhellyel az oldalán, ő volt a legszebb teremtés, akit valaha láttam. Tátott szájjal bámultam rá, mint egy seggfej, amíg el nem kezdett nevetni és rám nem parancsolt, hogy segítsem fel. Egy kis manőverezésre és egy kis csoszogásra volt szükség, és mire teljesen levette a nadrágját, kétségtelen volt, hogy a halálközeli élmény nem volt hatással a libidójára. Ránéztem a merevedésére, amely egyenesen felfelé mutatott a lüktető hasára, majd felnéztem rá. Kissé megvonta a vállát. "A farkam leszarja, hogy mit mondott az orvos."

Felnevettem és segítettem neki belemenni a gőzölgő vízbe. Annyira nagy volt, hogy a folyadék kiömlött a széleken, egyenesen a padlóra. Egy én megmondtam pillantást vetett rám, de leengedte a széles vállait és becsukta a szemeit, miközben a hüvelykujjammal végigsimítottam az arccsontja mentén, és végig az éles állvonalán, ahol az puha arcszőrzettel volt borítva. A másik kezemmel fogtam egy törülközőt és a válla és nyaka köré helyeztem, figyelve az újonnan szerzett harci sebre. "Rome." Azok a hihetetlen szemek kinyíltak, és azt hittem, hogy megfulladtam volna a kékségben. "Talán nem vagyunk tökéletesek, de te és én tökéletesek vagyunk egymásnak. Csak azt akarom, hogy tudd ezt." Elkapta a kezemet, amellyel az arcát simogattam és beszívta a hüvelykujjam a szájába. A szájürege melege és a szakálla csiklandozása között, kezdtem kételkedni abban, hogy ezt komolyan végig tudtam volna csinálni. "Kissé vicces, hogy ez hogyan alakult, nem?" Felfutatta a kezét a karomon és az ujjaival a hajamba túrt, és mielőtt feleszmélhettem volna, az egész felsőtestem a kád fölé hajolt és nem csak elázott voltam, de a mellkasán voltam elterülve és a szája az enyémre zárult. Érdekes volt úgy csókolni, amikor szőrös volt, és talán túl elhamarkodottan akartam megszabadulni a szakállától. A nyelve az enyémet dörzsölte, a fogai az alsó ajkam finom bőrét harapdosták, és rájöttem, hogy teljesen helyzetbe igazított, csupán egy működőképes karral. Agyafúrt katona. Ellöktem magam tőle és kiráztam a nedves frufrumat az arcomból. "Az orvos nemet mondott." "Én igent mondok." Erősebben kellett volna küzdenem amikor a víz alá helyezte a kezem és a kitűnő merevedésére helyezte. Elmondtam magamnak, hogy nem akartam fájdalmat okozni neki, de az igazság az volt, hogy hiányzott az érzés, a súlya a kezemben és a testemben. Gyengéden megszorítottam a megkapó húst, és beharaptam az ajkam, miközben belső háborút vívtam arról, hogy mi volt a helyes és hogy mi történt most. "Gyerünk, Fél-Pint. Csak egy működő oldalam van, több lyuk van bennem, mint egy golfpályán, és már nagyon rég óta nem láttalak meztelenül. Mássz fel és adj valamit, ami miatt mosolyoghatok." Istenem, mennyire akartam, de egyszerűen csak nem akartam fájdalmat okozni neki, és nem tudtam, hogy mit mondott volna, ha meglátta volna a kis

meglepetésemet. Azt hittem több időm lett volna arra, hogy megmutassam neki, talán lassan utalhattam volna az ötletre, arra az esetre, ha utálta volna, de a jó keze a trikóm nyakánál dolgozott és az erős ujjai a mellbimbómat csavargatták, nehézzé téve ezzel a gondolkodást. "Rome... " "Cora... " Nem is tudom miért hittem azt, hogy küzdhettem volna ellene. Nem volt meg bennem az, hogy megtagadjak ettől az embertől bármit is. Feljebb csúsztam, így a rossz oldalán levő kádszélen ültem. Rávettem, hogy hátrahajtsa a fejét, így a nyaka a kád szélén pihent, és hosszan és keményen megcsókoltam. Olyan íze volt, mint a sörnek és az örökkévalóságnak. "Amikor leveszem a pólómat, ne borulj ki." Az az egy szemöldök felszökött és kuncogott egy kicsit. "Láttam a csodásan növekvő melleidet, Cora. Azt hiszem jól leszek." Pofát vágtam és áthúztam a trikómat a fejemen. Nem lehetett eltéveszteni azt, amiről beszéltem, és hallottam, amikor erősen belélegzett, majd káromkodott, amikor a művelettől fájni kezdett a még gyógyuló fele. "Oh, Istenem." A tetoválás eléggé nagy volt. A lapockámon kezdődött, a lánc aprólékosan részletes és annyira valósághű volt, hogy úgy tűnt fel tudtad volna venni a bőrömről. Rule úgy varrta fel a kis fémgolyókat, amelyek a láncot alkották, hogy azok egy szív alakot formáltak. A tervezés csavargott és kanyargott a karom alatt és magasan a bordáimon. Az ikercédulák, Rome adataival a mellem puha hajlata alatt helyezkedtek el. Ő ott volt, örökké a bőrömön. Nem tudtam jobb módot arra, hogy megmutassam neki mennyire fontos volt a számomra, és nyilvánvalóan elértem vele a várt hatást, mert a szemei felszöktek az enyémekhez és akkor először, a férfi, aki mindig megkapta az utolsó szót, szó nélkül maradt. "Ezért kellettek a céduláim." A hangja rekedt volt, és nem lehetett nem észrevenni az érzelmet a hangjában. "Gyönyörű." Ahogyan az is, ahogy megérintette azt. "Rule csinálta meg. Azt hittem több időm lesz rá, hogy meglepjelek vele. Akkor akartam megmutatni, amikor nem tudtam elmondani, hogy te voltál az a számomra." Kinyújtottam a kezem és végigsimítottam a nyakán levő vágást,

ami még mindig ki volt emelkedve, dühösen és vörösen. "Te véglegesen megjelölted a bőrödet értem, Rome. Én is ugyanezt akartam tenni érted." Körém fonta a karját és teljesen belehúzott a kádba, így ölelkeztünk, de sokkal többet. "Ez, Cora... ez annyira tökéletes, mint amennyire két ember lehet." Igaza volt; ő is felizgult volt és szexuálisan kielégítetlen, mert az ölelés gyorsan átváltott az édes pillanatból valami sokkal forróbbá. Az ujjai bejutottak a nedves sortom hátsó részébe és a szája megtámadta a nyakamat, és az ott levő érzékeny bőrrel kezdett el játszani. "Neked kell majd csinálnod mindent, Fél-Pint." Az nem lett volna probléma, nem, amikor a feszülő farka jóformán a nevemet szólongatta, és a felderítő ujjai már úton voltak oda, ahol a legjobban szükségem volt rájuk. "El fogjuk árasztani a fürdőszobát." Felemelkedett és segített levennem a sortomat és a bugyimat. Egy hullámnyi víz átcsordult a kád szélén és eláztatta a padlót. "Kit érdekel?" Türelmetlen férfi és tapogatózó kéz volt. Rome nagy volt, a fürdőkád nem. Mire oda helyezett, ahova szeretett volna, több víz volt a padlón, mint ami körülvette őt, és ami a csípőm mellett hullámzott. Megbizonyosodtam róla, hogy a súlyom nagyobb részét a térdeimen tartsam, és a karjaimmal a porcelánon támasztottam ki magam, nem pedig rajta, ahogy azt általában szoktam. A szemei fellobbantak, amikor a legjobb részem vonalba került az ő igényes részével. Kezdtem átgondolni az álláspontomat a szakállal kapcsolatban, amikor a szája a mellbimbóm köré zárult, zihálásra késztetve ezzel. Csiklandozott, de nem vicces módon, hanem az olyan oh, Istenem, ne hagyd abba módon. Kemény menet volt. Még ha próbáltam is annyira gyengéd és óvatos is lenni, amennyire az tőlem telt, nem lehetett nem észrevenni az élvezettől való morgások közé keveredő fájdalmas levegővételeket. Elcseszett bordával próbálni szexelni nem igazán volt jó ötlet, de a pasim nem olyan volt, aki feladta volna, és az elszántsága és kitartása két olyan dolog volt, amit a legjobban szerettem benne, főleg amikor az azt jelentette, hogy igazán kreatívnak és találékonynak kellett lennie az egyetlen jó kezével, ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet, hogy ne állítsam le az egészet azért, hogy megkíméljem a felesleges fájdalomtól.

Leejtettem a homlokom, így az hozzáérhetett az övéhez, és felemeltem a karjaimat, hogy gyengéden a vállain pihenjenek. A víz, amely ott hömpölygött, ahol szorosan összakpcsolódtunk, meleg volt. Rome melegebb volt. Minden felcsúszásnál és lesiklásnál, biztosra mentem, hogy lássa kiáramlani a tekintetemből az érzelmeimet. Nem csak őt láttam és mindent, ami ő volt: számomra ő volt az egyetlen dolog, amire érdemes volt néznem. Tudtam abból, ami azokból a sötét mélységekből bámult vissza rám, hogy ő is ugyanúgy érzett, és ez tagadhatatlanul értékes volt. Sohasem szexeltünk úgy, hogy az lassú és gyötrelmesen elhúzódott legyen. Volt valami a várakozásban, a lábam közt levő heves lüktetésben, és a nyakamban levő pulzusban. Hódolat volt abban, ahogy egymáshoz értünk, mintha mindketten tudtuk volna, mennyire szerencsések voltunk, hogy még mindig így érhettünk egymáshoz. A szájának minden súrolása a bőrömön, minden érzékeny helyen ejtett harapás, emlékeztetett arra, hogy majdnem elveszítettem őt, és ez életet változtató és életet erősítő volt. Az ingerelt hús ingerült hússal való minden egyes fel – le húzásával és tolásával, láttam a nyakában levő eret és az oldalán levő izmot megrándulni. Ez a legjobb fajta kínzás volt, és valószínűleg sokkal jobban érezte magát tőle, mint bármilyen gyógyszer, amelyet jelenleg szedett. Még ha általában inkább résztvevőbb partner volt, nem lehetett nem észrevenni, hogy szüksége volt erre. Tipikus Rome stílus, az összes szexi várakozás csupán néhány percig volt elég. Összeszűkítve a szemeit, egy őrült vigyort villantott felém és azokat a tehetséges ujjakat közénk helyezte és a karikám köré fonódtak, majd lenyomták a csiklómat. Nem lehetett kitartani az ellen a szexuális támadás ellen, és megvolt a várt hatása. Elfelejtettem, hogy állítólag le kellett volna nyugodnunk, és azon dolgoztam, hogy mindkettőnket eljuttassam a csúcsra. Inkább egy édes dombtető volt, nem pedig egy egetrázó robbanás, mint az általában volt, de a végtagjaim ettől is elnehezültek és a többi részemet elöntötte az elégedett élvezet. Bármi, amit ez a férfi adni akart volna, megmosolyogtatta volna mindkettőnket, nem volt kétség afelől. Kuncogtam egy kicsit és a vállára hajtottam az arcomat. A hüvelykujja elhagyta a fémet a lábaim között és felsiklott a bordáimon, hogy szeretettel végigsimítsa az új tetkómat. Éreztem a körmének tompa élét, amint végigkövette a nevének a körvonalát, még ha nem is láthatta azt, mert teljesen rajta feküdtem.

"Jól vagy?" Felnyögött és megmozgatta az ujjait a rossz oldalán, hogy végigsimíthassa a combomat. "Jobban, mint jól. Az orvosok nem tudják miről beszélnek. A szex mindent jobbá tesz." Felsóhajtottam, mert bár nagyszerű érzés volt, de a szemei sötétebbek voltak, mint általában, kényelmetlenséggel árnyékolva, és a fájdalom fehér csíkjai visszatértek a szemei mellé. Olyan óvatosan próbáltam elhúzódni tőle, amilyen óvatosan csak tudtam, amitől a maradék víz is a földre került. Csak megráztam a fejem és egy bolyhos törülközőt tekertem magam köré. A sérült oldalát ringatta és a vastag combizma önkéntelenül feszült ki és be. Kielégültnek tűnt, de nem úgy tűnt, mintha sietett volna megmozdulni. Végigsimította a kezét a még mindig szőrös arcán és kérdően felnézett rám. "Azt hittem meg akartál szabadulni ettől?" Figyelmesen szemügyre vettem egy pillanatra, majd kinyújtottam a kezeimet, hogy segítsek neki felemelkedni. Összegabalyodva majdnem visszaestünk a kádba, a vizes padló és az órmótlansága miatt, de valahogy sikerült lábra állítanom és törülközőt csavarni a karcsú derekára. "Azt hiszem azt szeretném, hogy megtartsd amíg teljesen fel nem épülsz." Eljuttattam az ágyhoz és mászkálni kezdtem a szobában, felvettem egy rugalmas melegítőt és egy túl nagy pólót, hogy feltakarítsam a tsunamit, amit a fürdőszobában hagytunk. Éreztem, amint a szemeivel követett, miközben rohangáltam. "Miért?" Egy pillanatra lefagytam és a vállam felett ránéztem. Tényleg azt akarta, hogy kibetűzzem neki? Az arcán táncoló félvigyorból láttam, hogy már tudta. "Mit miért?" "Miért tartsam meg, ha nem tetszik?" Mindig az övé kellett, hogy legyen az utolsó szó, így felcsúsztam a derekához az ágyra, megrángattam a hosszú szőrszálakat az állán, egyenesen a szemébe néztem, és elmondtam, "Csiklandoz. Tudni akarom milyen érzés, amikor képes leszel lemenni a lábaim közé. Már alig várom, nagyfiú." A kék a szemeiben olyan fényesen és forrón égett, hogy meglepett, hogy a nedves bőrén levő vízcseppek nem párologtak el. Felnevettem és felkeltem az

ágyról, csak hogy megállíthasson, kezével a csuklómon. A tekintete komoly volt, de a hangja gyengéd, amikor kimondta: "Te vagy a mindenem, Cora." Komolyan... és aggódtam azért, hogy nem ő volt a tökéletes fickó? Ha a tökéletlentől ilyen lettem, én voltam a legszerencsésebb lány a világon. El akartam mondani neki, hogy ugyanúgy éreztem iránta, de magára rántott, rám vigyorgott, és azt mondta, hogy másszak fel és lovagoljam meg az arcát, hogy csiklandozhasson az éjszaka hátralevő részén. Nevetni akartam, de egyenlő részt voltam feltüzelve és dühös, amiért ismét az övé volt az utolsó szó.

Epilógus Hálaadás "A kórházba kell mennünk." Eldobtam az imbuszkulcsot, amelyet a babágy összerakására használtam a földön és talpra ugrottam. Cora a gyerekszoba ajtajában állt, a kezeit csavargatta. "A baba?" Nem akartam megkérdezni; a lehető legrosszabb dolog futott át az agyamon, még ha nemrég is volt egy kivizsgáláson, és jó eredménnyel tért vissza. Azt is tudtuk, hogy kislányt vártunk, ami elképesztő volt és már most állandó pánikban tartott. "Nem, Phil az. Nash most telefonált. Rossz a helyzet. Apu már a furgonban van, ránk vár." Cora apja, Joe, végre elutazott az ünnepekre, és megkönnyebbülésemre, jól kijöttünk az idős tengerésszel. Ahelyett, hogy Brookside-ba mentünk volna Rule-lal és Shaw-val, hogy a szüleimmel ünnepeljük a Hálaadást, a városban maradtunk és az ünnepet csak mi hárman csináltuk végig. Cora próbálta rávenni Nash-t, hogy hozza el a nagybácsikáját, de Phil furcsán viselkedett. Még mindig kerülte Nash-t és nem jelent meg a szalonban sem, ami arra ösztökélte Nash-t, hogy Hálaadási meglepetést rendezzen a nagybágyja halászkunyhójában, Boulder határában. "Mi a baj?" Megrázta a fejét és láttam az aggodalmat a csinos arcára vésődni. Egy szoros ölelésbe vontam és a karjai azonnal a derekam köré fonódtak. "Nash nem tudta. Azt mondta, hogy amikor a kunyhóhoz ért, azt hitte üres, de Phil motorja ott volt. Berúgta az ajtót és Phil eszméletlenül feküdt a padlón. Fel kellett hívnia a Park Szolgálatot, hogy segítsenek neki kivinni őt onnan. Állítólag légi úton szállították ide. Felhívtam Rule-t és Shaw-t és elindultak le a hegyen. Rowdy, Jet és Ayden a bárban vannak Asa-val, Hálaadást tartanak a veteránoknak, de már majdnem befejezték. Ayden azt mondta majd ott találkozunk, de ha olyan rossz, mint ahogy azt Nash mondta, nem tudom, hogy tömegre vágyna-e. Apu és Phil kapcsolata visszanyúlik az időben, így hát semmi módon sem akadályozhatom meg, hogy odamenjen."

"Ha közbe kell avatkoznom, akkor fogok, Fél-Pint. Elhiheted." Erősen megszorított és a védekező maszkját a helyére tette. A saját jogú harcosa volt, mindig készen állt harcba szállni és megvédeni azokat, akiket szeretett bármitől, amiről azt gondolta, hogy bánthatta volna őket. Még egy utolsó pillantást vetettem a csinos, fehér bölcsőre és követtem őt ki a hálószoba ajtaján. Könnyebb volt hatástalanítani egy útmenti bombát, mint összerakni egy babaágyat. Az összes apró darab és rész nem az én mancsaimnak volt tervezve. Legalább Cora viccesnek találta minden alkalommal, amikor úgy talált rám, hogy káromkodtam és halállal fenyegettem az élettelen tárgyakat. A gyerekszoba Asa régi szobája volt, mert Jet-nek és Ayden-nek szüksége volt még néhány hónapra, amíg átalakították a stúdiót. Jet olyan sokat volt távol és Ayden annyira el volt foglalva az iskolával és a munkával, hogy alig találkoztam bármelyikükkel. Valójában, a barátnőmet és a vasárnapi családi villásreggeliket leszámítva, az egyetlen személy, akivel igazán sokat találkoztam, az Asa volt. Lefoglalt a bár, mert a bár forgalmas volt, és ő egyszerűen a jobb kezem volt. Nem tudtam, hogy azért jöttünk ki jól egymással, mert mindketten a nagytestvér szerepét töltöttük be, vagy azért, mert mindketten olyan emberek voltunk, akik próbálták újraértelmezni azt, hogy hogyan láttuk magunkat és hogy mások hogyan láttak bennünket, de egyszerűen értettük egymást. Eléggé jól tudtam, hogy agyafúrt volt és ravasz; az utolsó két kocsmai verekedést, amelyet szét kellett választanom, az általa cserbenhagyott lányok miatt volt, vagy azok a lányok miatt, akik nem zavartatták magukat, hogy emlékezzenek arra, hogy volt barátjuk mielőtt a Déli szívtipróval mentek haza. Kétségtelenül bajkeverő volt, de Rule is az volt. Mindent tudtam arról, hogy hogyan kellett azt kezelni, és szerettem barátként tekinteni a fickóra. Felsegítettem Cora-t a furgonba és elindultunk a kórház felé. Csendes volt, az apja pedig feszült. Nem próbálkoztam klisékkel, mert egy katona nem próbálta megtéveszteni a másikat. A helyzet ismeretlen volt, de az, hogy Phil furcsán viselkedett és az, ahogy került mindenkit, aki szerette, nem volt jó előjel. Elkaptam Cora kezét és éreztem ahogy az az enyém alatt reszketett. Meg volt rémülve, de mint mindig, most sem engedte, hogy eluralkodjon rajta. Beléptünk a kórházba, az apját követve. Az a ne-ejtsünk-foglyokat hozzáállása volt, ami nagyon hasonlított Cora-éhoz, és gyorsabban juttatott el minket a sürgősségire, mint ha egyedül lettünk volna. Befordultunk a

váróterembe, és Nash-t el sem lehetett téveszteni. Az a borotvált fej, azokkal a lángokkal mindkét felén, le volt hajtva és elszántan nézett a csinos vöröshajú nővér szürke szemeibe. Szerencsehozónak hittem, úgyhogy örültem annak, hogy ott volt. Cora a nevén szólitotta és felkapta a fejét, hogy ránk nézzen. Valami összeszorult a mellkasomban amikor észrevettem, hogy nagyon jól látható folyadéknyomok voltak az arcán. Azok a télizöld szemek tele voltak folyékony bánattal és szívfájdalommal. A nővér az arcára helyezte egyik kezét és ő felnyúlt, hogy ujjait a nő karcsú dereka köré fonja. Mondott neki valamit, amire ő értően bólintott. Elhúzta a kezét és az ellenkező irányba sétált a folyosón. Fejemmel abba az irányba bólintottam amerre ment, és megveregettem Joe könyökét. "Talán beszélhetne vele. Engedje, hogy a kislánya kezelje Nash-t. Jól bánik a fiúkkal." Élsen bólintott és elindult a nővér után. Cora kiszabadult a fogásomból és elsietett megölelni Nash-t. A nagy teste megrázkódott és fejét Cora nyakának hajlatába temette. Nem tudtam mit kezdeni magammal, de amikor felnézett, azok a jeges szemek az enyémen akadtak. "Rák. Kibaszott tüdőrák. Épp most hívnak be egy onkológust, de rossz a helyzet." Belélegeztem és láttam, hogy Cora is reszketett. Ez nem volt jó hír. "Annyira sajnálom, ember." Úgy pislogott, mintha kábulatban lett volna és elhúzódott a barátnőmtől. Erősen megdörzsölte kezeit a kopasz fejbőrén és előre – hátra kezdett el sétálni, mintha valamiféle ketrecbe zárt állat lett volna. Visszahúztam Cora-t a karjaimba és fel – le futtattam a kezemet a hátán, amikor éreztem a könnyeit a nyakamon, ahova a fejét dugta. "Tudtam, hogy valami nem volt rendben. Hónapok óta furán viselkedett, nem válaszolt a hívásokra. Fel volt tüzelve, hogy nyisson egy új szalont, és aztán minden elcsendesült. Engedtem és engedtem. A pokolba, azt hittem van egy új barátnője és nem akarta, hogy tudjunk róla, de nem, ez kibaszott rák. Jézus Krisztus, dohányzás. Minden attól az Istenverte dohányzástól van." "Nash, lélegezz. Nem tudod mennyire rossz, vagy hogy kezelhető-e még. Ne siesd el a dolgokat." Káromkodott még egy keveset és folytatta az előre – hátra lépkedést előttünk. Az ideges energiája elektromos feszültségként hatott, amelytől felállt a

karomon a szőr. Azt akartam mondani neki, hogy minden rendben lett volna, hogy minden megoldódott volna, de még mielőtt bármit is mondhattam volna, egy apró nő, koromfekete hajjal, aki úgy nézett ki, mintha most fejezte volna be a teázást, egy olyan férfi társaságában, aki nyilvánvalóan minden nap öltönyt viselt és küldöncöknek parancsolt megélhetésképp, bevágódott a kicsit váróterembe. Nem tudtam, hogy kik voltak, de Cora megfeszült a karjaimban és Nash abbahagyta a sétálást. Az arckifejezése elegendő lett volna ahhoz, hogy elijesszen egy csorda feldühödött elefántot, de nem ezt a hölgyet. Felsikoltott, "Nashville. Oh, édesem, a kórház most hívott. Rendben vagy?" Erősen megölelte, és nem vétettem el azt, hogy ő nem viszonozta a gesztust. Rámnézett, majd vissza a nőre, majd szándékosan ellépett tőle. Rálestem Cora-ra, aki a szájával az "az anyja" szavakat formálta, és figyelmemet a családi drámára fordítottam, amelyektől az Archer-ek úgy néztek ki, mint a Brady család. "Mit keresel itt, anyu? Miért hívott volna téged a kórház?" A nő a táskája pántját babrálta. Nehezemre esett Nash bármely részét látni benne. Apró volt és sápadt bőrű; talán a sötét haját örökölte tőle, de ez volt minden, amit észrevettem. "Én vagyok Phil legközelebbi rokona minden papíron. A kórháznak fel kellett hívnia. Ugyanakkor én vagyok a felhatalmazottja." Nash bámult. "Miért te? Miért téged választott minderre, anyu?" A nő idegesen hátrébb lépett a látszólag érzelmes és dühös fiától. "Mindent rád íratott volna, amikor a végső eredmények megérkeztek volna." Meghallottuk volna a légy szárnyának csapkodását. Éreztem ahogy Cora sóhajtott és elengedtem, mert valójában aggódtam, hogy fizikailag kellett volna visszatartanom az öcsém legjobb barátját. "Tudtad? Tudtad mennyire beteg volt?" Nash hangja lövésként robbant a kórház falain. A férfi, aki az anyját követte – a férje, feltételeim szerint – elindult Nash irányába, de kinyújtottam a kezem és megráztam a fejem. "Nem tenném, barátom." Gúnyosan elmosolyodott és úgy nézett a karomra, mintha az szaros lett volna. "És te ki vagy?" Felemeltem a szemöldököm. "Senki, de ha azt hiszed közbeavatkozhatsz, én leszek a fickó, aki

boldogan állít meg." Átnézett a fejem felett, a vállaim felett és oda nézett, ahol a tündérkém gyilkos tekintettel figyelte őt mellettem, ahol biztonságban érezte magát. Úgy tűnt észrevette, hogy nem vicceltem, mert megsértődött és keresztbe rakta a karjait a mellkasán, mint egy duzzogó gyerek. "Nash." A nő könyörgött, de nem érdekelte őt. "Mióta, anyu? Mióta beteg? Milyen súlyos?" Elnézett és beharapta az alsó ajkát. Nash ráhelyezte a kezeit az apró vállára és kissé megrázta őt. Egy pillanatra azt hittem, hogy a kórház biztonsági őrei talán megjelentek volna, vagy a csapat többi tagja, de addig csak mi voltunk, és Nash élete, amely előttünk bontakozott ki. "A tavalyi év végén betegedett meg. El kellett távolítaniuk a tüdejének egy részét. Nem akarta, hogy bárki is tudja. Az orvosok azt hitték, hogy megállították, de metasztatizált és elterjedt. A harmadik szakaszban van. Valószínűleg átterjedt a nyirokcsomóira. Az eredményekre várt. Nem akarta, hogy aggódj, Nash." Nash hosszan és hangosan káromkodott, és Cora elhúzódott mellőlem, hogy odamenjen hozzá és lecsillapítsa. "Aggódni! Nem gondolod, hogy egy figyelmeztetés jól jött volna, mielőtt rábukkantam arra, amiről azt hittem, hogy a holtteste? Jézus Krisztus, anyu!" "Le kell nyugodnod." "Az utolsó dolog, amit tennem kell az, hogy megnyugodjak. Miért neked mondta el mindezt és nem nekem? Én vagyok a családja. Pokolba is, inkább a fia vagyok, mint az unokaöccse." Láttam a nőt összerezzeni és a társa egy elfolytott hangott adott ki a torkán. Cora összeszűkült szemekkel nézte a nőt, és pontosan amikor Rule és Shaw csatlakozott a kis pokoli csoportunkhoz, a csinos nővér visszajött, Cora apjával a háta mögött. "Anyu?" Nash hangja egyenesen rémísztő volt, és az, hogy általábban érett fickó volt, úgy tűnt, mintha tégláról téglára szét tudta volna szedni a kórházat, ha azt akarta volna. Rome tett egy lépést a barátja felé, de megráztam a fejem. A nővér odalépett Nash másik oldalához és rárakta a kezét a vállára. A pillantása rá váltott és valami abban a halványlila mélységben szakaszosan felemelkedett. "Ébren van, és téged keres." "Engem?"

Tüzes fejét oldalra billentette és felpislogott rá. "A fiát kérte. Azt te kell hogy legyél, ugye? Úgy értem ti ketten egyformák vagytok." Nash anyja levegőért kapkodott és úgy tűnt, mintha az ájulás szélén állt volna. "Szent szar." Rule kirobbanása egy könyököt érdemelt ki a gyomrába Shaw-tól, és egy csúnya pillantást a jelenlevőktől. "Nash." Cora hangneme komoly volt és nem volt helye az ostobaságnak. "Ez most nem a megfelelő idő. Kidolgozhatjuk a részleteket később. Nem számítanak. Értékelned kell, hogy még mindig itt van és a jelenre kell összpontosítanod." A ragyogó szemei visszatáncoltak hozzám, majd visszacsúsztak Nash-re. "Ráadásul ha megütöd, nem úszod meg. Én igen." Saint – még mindig úgy gondoltam, hogy a nővér neve tökéletesen illett hozzá – átkarolta Nash-t és elvezette ettől a zűrzavartól, amit az a bizonyos bomba hagyott a várakozóban. "Megvagy, Nash." A hangja kedves volt, és ahelyett, hogy élénk és hozzáértő lett volna, volt valami más, ami azokban a galambszürke szemekből leskelődött. "Tényleg?" "Igen." Megkerülték a növérpultot és mi mindannyian megfordultunk, hogy Nash anyjára bámuljunk. Láttam amint Cora összekulcsolja a karjait a mellkasán és ahogy dobbantott a lábával. Ha ez a fontoskodó nőszemély azt hitte, hogy vége, várt rá még egy dolog. "Phil Nash apja, az az apa, aki állítólag lelépett, amikor ő még baba volt?" A nő ránézett a férjére, majd végignézett rajtunk. Rule morgott valamit az orra alatt és a nő felé lépdelt, amíg az arcába nem mászott. Láttam, amint próbál elbújni, de nem akartam közbelépni. "Hogy engedhetted, hogy elhiggye ezt a hazugságot? Széttépte őt, elveszettnek tűnt miatta. Mindig is apjaként szerette Phil-t; a pokolba, mindannyian úgy éreztünk, és egyikőtök sem tudta megosztani velünk! Baszd meg, és baszd meg azt a darab szart, akit a fiad helyett választottál. Könyörögj Istennek, hogy Phil-nek legyen ereje legyőzni ezt, Ruby, vagy máskülönben kiteregetem a szennyesedet az egész Front Range-en." Az apró nő feldühödött, olyan módon, ahogyan csak azok tudtak, akik

jobbnak hitték magukat nálad. "Nem tartozom neked magyarázattal, Rule. Nem tartozom egyikőtöknek sem semmivel." A férje meglökött miközben elhaladt mellettem, hogy mellé álljon. Mindketten úgy néztek ránk, mintha valami közünk lett volna ennek az életváltoztató titoknak a felfedéséhez. Cora visszajött mellém és az oldalamhoz bújt. "Tévedsz. Nash a miénk, nem a tiéd. Szeretjük, törődünk vele, és mi leszünk azok, akik segítenek neki túljutni ezen. Neked nem kellett, de nekünk igen. Azt hiszem menned kell. Nem kellesz, nincs rád szükség itt." A pár dühbe gurult és láttam, hogy veszekedni fognak, amikor Cora apja kikerülte a tarka társaságunkat és közénk állt. "Tudom, hogy nem ismertek, de a nevem Joe Lewis és Phil és én régóta ismerjük egymást." Talán nem ismerték a tengerészt, de nyilvánvalóan mindketten hallottak róla. A küzdőszellem láthatóan elszállt belőlük. "Minden tudok rólad, Ruby, és rólad is, Grant. Ismerem a történeteteket, tudok a fiúról, és hidd el, ha valahogy rendbe szeretnéd ezt hozni a gyerekeddel, akkor megfordulsz és engeded, hogy a családja törődjön vele. Tisztán érthető voltam?" Úgy tűnt, hogy igen, mert egy utolsó gőgös nézéssel megfordultak és visszapillantás nélkül hagyták el a várakozót. Shaw egy kisebbet füttyentett és hamisan suttogta, "Az apád egy igazán kemény fickó." Kuncogtam egy kicsit és puszit nyomtam Cora vad hajára. "Ez öröklődő." "Akkor most mi lesz?" Shaw lehuppant az egyik kényelmetlen műanyag székbe és elővette a telefonját. "Ha Phil megússza, megoldhatják. Ha nem, akkor nem tudom." Rule hangja feszültnek tűnt. Cora megcsókolta az arcomat és odament leülni a barátnője mellé. Az öcsém felemelte egyik sötét szemöldökét és meglökött a vállával. "Szóval mi van a dögös nővérrel? Ismerik egymást, vagy valami?" "Egy iskolába jártatok vele." "Ah... nem, én nem. Ha egy ilyen csajjal jártam volna egy iskolába, emlékeznék rá... ne mondd el Shaw-nak, hogy ezt mondtam." Felhorkantottam, mert ez tipikus Rule volt. "Ő Saint (Szent)." Összezavartan ráncolta a szemöldökét. "Szent?" "Nem, a neve Saint, de akár szent is lehet."

Nagyon reméltm, hogy az volt, mert úgy tűnt Nash-nek minden lehetséges segítségre szüksége volt, hogy kezelni tudja a zűrzavart. Persze mindannyian mögötte álltunk, de tagadhatatlan volt, hogy egy szent jól jött volna.

Rome lejátszási listája Deer Tick: “Twenty Miles” (Tégy magadnak egy szivességet és hallgasd meg ezt a zenét mielőtt elkezdenéd olvasni a történetet... Ez teljesen Rome zenéje Cora számára... tökéletes!) The Gaslight Anthem: “Boxer” (Ez a zene nem illik be Rome classic-rock témájába, de amikor írtam, valami ok miatt, akármikor megakadtam, vagy azon tűnődtem a nagyfiú melyik irányba haladna, ez a dal adott értelmet neki.) Creedence Clearwater Revival: “Fortunate Son” The Rolling Stones: “You Can’t Always Get What You Want” AC/DC: “You Shook Me All Night Long” The Weeks: “Sailor Song” The Clash: “Should I Stay or Should I Go?” The Eagles: “Take It Easy” Neil Young: “Rockin’ in the Free World” The Kinks: “You Really Got Me” Pink Floyd: “Comfortably Numb” Tom Petty: “Free Fallin’”

Cora lejátszási listája Nikki Lane: “Walk of Shame” The Detroit Cobras: “Can’t Do Without You” Devil Doll: “You Are the Best Thing and the Worst Thing” Sleater-Kinney: “You’re No Rock n’ Roll Fun” Le Tigre: “Nanny Nanny Boo Boo” Bikini Kill: “Rebel Girl” Spinnerette: “Ghetto Love” The Pretenders: “I’ll Stand by You” Naked Aggression: “Pros and Cons of Dying”

Az íróról Jay Crownover Colorado-ban él. Szereti a tetoválásokat és a testmódosítást, és szereti bevonni azt, amit lát a műveibe. Szeret olvasni, főképp azokat a történeteket, amelyek bevonják; és persze egy csinos, teletetovált rosszfiú mindig jobbá teszi azt.