Lisa Kleypas - Egy nyáréjszaka titkai (Wallflowers 2.)

SAVE OFFLINE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Lisa Kleypas: Secrets of a Summer Night Avon Books, An Imprint of HarperCollinsPublishers, New York, 2004 A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Tóth Gizella Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince Copyright © 2004 by Lisa Kleypas Hungarian translation © Tóth Gizella, 2016 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016 Elektronikus verzió v1.0 ISBN 978-963-406-337-7 Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

Julie Murphynek, amiért annyi szeretettel vigyázott Griffinre és Lindsay-re… amiért sokoldalú tehetségével támogatta karrierem üzleti oldalát… amiért családunk dédelgetett tagja, de legfőképpen azért, mert az, aki. Örök szeretettel LK

Előszó

London, 1841 Bár Annabelle Peytont egész életében arra tanították, ne fogadjon el pénzt idegenektől, egy alkalommal kivételt tett… és gyorsan rájött, miért kellett volna megfogadni anyja tanácsát. Egyike azon ritka alkalmaknak, amikor Jeremy, az öccse hazajött a szünidőre, és ő meg Annabelle együtt elmentek a Leicester Square-re, hogy megnézzék a legújabb panoráma-show-t. Két hétbe telt, amíg a háztartási költségekből le-lecsípve sikerült összespórolni a jegyek árát. Mint a Peyton család egyetlen élő leszármazottai, Annabelle és az öccse mindig is szokatlanul közel álltak egymáshoz, a köztük lévő tízévnyi korkülönbség ellenére. A gyerekkori betegségek két, Annabelle után született kicsit is elvittek, akik közül egyik sem érte meg az első születésnapját. – Annabelle, van még pénzed? – kérdezte a jegypénztártól visszatérő Jeremy. A lány megrázta a fejét, és kérdőn nézett rá. – Attól tartok, nincs. Miért? Jeremy kurtán felsóhajtott, és hátrasimította mézszínű haját a homlokából. – Megduplázták az árat… ez a bemutató nyilván jóval többe került nekik, mint az eddigiek. – A szórólapokon sehol sem esik szó a magasabb árakról – méltatlankodott Annabelle. – Ördög és pokol! – tette hozzá halkabban, és belenézett a bugyellárisba, abban a hiú reményben, hogy talán talál egy kósza pénzdarabot. A tizenkét éves Jeremy komor pillantást vetett a panorámaszínház bejárata fölött függő plakátra… a Római Birodalom bukása: a leghatásosabb KIÁLLÍTÁS diarámaképekkel. A kiállítást két héttel azelőtt nyitották meg, és azóta is özönlöttek rá az emberek, akik alig tudták kivárni, hogy megláthassák a Római Birodalom csodáit és tragikus bukását. Mintha visszamennénk az időben, lelkendeztek utána. A szokásos panoráma-show általában egyetlen óriási körképből állt, a vászon, amelyre a bonyolult jeleneteket festették egy nagy, kör alakú terem falán lógott, körülvéve a látogatókat. Néha zenét és különleges fényeket használtak, hogy még érdekesebbé tegyék a látványt, miközben egy előadó a termen körbesétálva mesélt távoli helyekről vagy híres csatákról. A Times szerint azonban ez az új produkció „diarámás” látványt kínált, ami azt jelentette, hogy a festett vászon átlátszó, olajjal átitatott kalikószövetből készült, elölről, néha hátulról világították meg különleges szűrt fényekkel. Háromszázötven néző fért el egyszerre a terem közepén álló kördobogón, amelyet két férfi irányított úgy, hogy az egész lassan körbefordult a bemutató ideje alatt. A fények kölcsönhatásai, az ezüstözött üveg, a szűrők és az ostromlott rómaiakat játszó színészek olyan hatást keltettek, amelyet az „élő kiállítás” címkével illettek. Annabelle azt olvasta, hogy a produkció csúcspontjának számító végső pillanatokban a szimulált vulkánkitörések olyan élethűek, hogy néhány nő a nézőtéren sikoltozott vagy el is ájult. Jeremy elvette nővérétől a bugyellárist, összehúzta a zsinórját, aztán visszaadta. – Egy jegyre elegendő a pénzünk – mondta tárgyilagos hangon. – Te nézd meg, engem úgysem érdekelt volna. Annabelle tudta, hogy öccse a kedvéért hazudik. – Szó sem lehet róla – rázta meg a fejét. – Te nézed meg. Én bármikor eljöhetek, amikor kedvem tartja… te vagy az, aki sosincs itthon az iskola miatt. És a produkció csak negyedórás. Amíg odabent vagy, körülnézek a környékbeli üzletekben. – Pénz nélkül fogsz vásárolni? – kérdezte Jeremy; kék szeme kétkedőn csillogott. – Ó, ez igazán remek mulatságnak ígérkezik. – Azt mondtam, körülnézek, nem azt, hogy vásárolok. A nézelődés az igazi mulatság. – Persze – horkant fel gúnyosan a fiú. – A szegények ezzel vigasztalják magukat, miközben

végigsétálnak a Bond Streeten. Sehová sem engedlek egyedül… minden erre járó férfi megpróbál majd lecsapni rád. – Ne légy nevetséges! – mormolta Annabelle. Öccse hirtelen elvigyorodott. Végignézett nővére csinos arcán, feltűzött hajának a kalap karimája alól kikandikáló, barnán és aranylón fénylő fürtjein. – Ne fáraszd magad álszerénységgel. Nagyon is tisztában vagy vele, milyen hatással vagy a férfiakra, és tudomásom szerint, nem habozol ezt ki is használni. Annabelle mímelt haraggal reagált öccse ugratására. – Tudomásod szerint? Hah! Ugyan, mit tudsz te a férfiakkal való kapcsolataimról, amikor az év nagy részét az iskolában töltöd? – Ez meg fog változni – mondta elkomolyodva Jeremy. – Ezúttal nem megyek vissza az iskolába… ezerszer több hasznomat veszitek te meg a mama, ha valami munkát szerzek magamnak. Annabelle szeme tágra nyílt. – Jeremy, ezt nem teheted. A mamának megszakad a szíve, és ha a papa élne… – Annabelle – szakította félbe a fiú halk hangon –, nincs pénzünk. Még plusz öt shillinget sem tudunk összekaparni a jegyre… – Persze, és milyen remek munkát tudsz majd szerezni – vágott a szavába Annabelle gúnyosan –, amikor sem képzettséged, sem megfelelő kapcsolataid nincsenek? Hacsak nem utcaseprői vagy kifutófiúi karrierre vágysz, menj szépen vissza az iskolába, és maradj is ott, amíg nem tanulsz annyit, hogy rendes állást kapj. Közben én keresek magamnak valami gazdag urat, aki feleségül vesz, és akkor minden szép és jó lesz. – Persze, remek férjet tudsz majd szerezni hozomány nélkül! – vágott vissza Jeremy. Haragosan meredtek egymásra, míg az ajtók kinyíltak, és a tömeg hullámzani kezdett körülöttük, hogy benyomakodjon a kör alakú épületbe. Annabelle óvón ölelte öccse vállát. – Felejtsd el a kiállítást – mondta neki színtelen hangon. – Csinálunk helyette valami mást… valami érdekesebbet, ami nem kerül pénzbe. – Mint például? A kérdést nagy csend követte. Mindketten elgondolkodtak, majd amikor világossá vált, hogy egyetlen épkézláb ötlettel sem tudnak előállni, egyszerre fakadtak nevetésre. – Jeremy úrfi – hallatszott egy mély hang mögülük. Jeremy még mindig mosolyogva fordult hátra. – Mr. Hunt – üdvözölte a férfit szívélyesen, és kezet nyújtott. – Meg vagyok lepve, hogy emlékszik rám. – Én is meglepetten látom, hogy majd’ egy fejjel magasabb lett, amióta nem találkoztunk. – A férfi kezet rázott vele. – Iskolai szünidő? – Igen, uram. Annabelle zavarát látva, Jeremy nővére füléhez hajolt, miközben a magas idegen intett a barátainak, hogy menjenek be az épületbe nélküle. – Mr. Hunt, a hentes fia – mormolta Jeremy Annabelle-nek. – A boltban találkoztam vele néhányszor, amikor a mama engem küldött a megrendelt áruért. Légy kedves hozzá, nagyszerű fickó. Annabelle ámulva arra gondolt, hogy Mr. Hunt nagyon jól öltözött egy hentes fiához képest. Elegáns fekete kabátot viselt, és a mostanában divatos, lazábban szabott nadrágot, amely azonban mégsem takarta el szikár, erőteljes testének vonalait. A kiállításra igyekvő többi férfihoz hasonlóan ő is levette már a kalapját, felfedve ezzel sötét, enyhén hullámos haját. Magas, erős csontozatú, harminc körüli férfi volt, erős arcvonásokkal, keskeny orral, széles szájjal, és olyan fekete szemmel dicsekedhetett, hogy az ember meg sem tudta különböztetni az íriszét a pupillájától. Igazi férfias arc, enyhe gunyorosság bujkált a szeme és a szája sarkában, amely azonban minden könnyedséget nélkülözött. Még egy felületes szemlélőnek is nyilvánvaló volt, hogy ez a férfi ritkán tétlenkedik, a testén, a tartásán is látszott, hogy kemény munkához szokott és tele van ambícióval. – Miss Annabelle Peyton, a nővérem – mondta Jeremy. – Annabelle, ő Mr. Simon Hunt. – Örülök, hogy megismerhettem – mormolta a lány kurtán biccentve.

Bár a férfi tökéletesen udvariasan viselkedett, volt valami a tekintetében, amitől Annabelle furcsa bizsergést érzett a bordái közt. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, kissé összehúzta magát, öccse védelmező ölelésébe menekülve, miközben odabólintott a férfinak. Feszengve döbbent rá, hogy képtelen elszakítani tekintetét a férfiétól. Mintha a felismerés valamiféle halvány jele villant volna fel közöttük… nem mintha valaha is találkoztak volna… inkább úgy, mintha az élet többször egymás közelébe sodorta volna őket, míg aztán végül a türelmetlen sors elintézte, hogy az útjaik keresztezzék egymást. Különös gondolat volt, de olyan, amelyet Annabelle nem tudott csak úgy félresöpörni. Mr. Hunt tekintetének tehetetlen foglyaként bámult, míg végül az arca pirosra gyúlt. – Kísérőjükül szegődhetek a kiállításon? – kérdezte Hunt Jeremyt, bár továbbra is Annabelle-t nézte. A fiú pillanatnyi kínos csend után jól megjátszott közönnyel válaszolt. – Köszönjük, de úgy döntöttünk, hogy nem nézzük meg a kiállítást. Hunt felvonta a szemöldökét. – Biztos? Azt mondják, igazán remek produkció. – Kutató tekintete Annabelle arcáról Jeremyére vándorolt, s látta rajtuk, hogy kínosan érzik magukat. Hangját halkabbra fogva fordult Jeremyhez. – Nem kétlem, hogy létezik olyan szabály, amely megtiltja, hogy hölgy előtt tárgyaljunk erről a témáról. Mindazonáltal felvetődik bennem a kérdés… lehetséges, Jeremy úrfi, hogy váratlanul érte önt a jegy árának emelése? Ha így lenne, boldogan állok rendelkezésére néhány… – Nem, köszönjük – vágott a szavába sietve Annabelle, és keményen az öccse oldalába könyökölt. A fiú összerezzent, miközben a férfi kifürkészhetetlen arcára nézett. – Nagyra értékelem az ajánlatát, Mr. Hunt, de a nővérem vonakodik… – Nem kívánom megtekinteni a kiállítást – szakította félbe Annabelle hűvösen. – Azt hallottam, hogy némelyik jelenet túl erőszakos, és kellemetlen a hölgyeknek. Szívesebben sétálok egyet a parkban. Hunt erre ismét rápillantott, tekintetében enyhe gúny csillogott. – Ennyire félénk lenne, Miss Peyton? Annabelle-t felbosszantotta a finom kihívás, megfogta és erőteljesen megrántotta öccse karját. – Ideje távoznunk, Jeremy. Ne tartsuk fel tovább Mr. Huntot, mivel biztosra veszem, hogy szeretné látni a produkciót… – Attól tartok, nem lesz teljes az élvezet, ha önök nem vesznek részt rajta – biztosította komolyan a férfi, és bátorító pillantást vetett Jeremyre. – Gyűlölném a gondolatot, hogy pusztán néhány shilling hiánya megfosztja önt és a nővérét a délutáni mulatságtól. Annabelle öccse megingását megérezve, gyorsan a füléhez hajolt. – Ne merészeld hagyni, hogy kifizesse a jegyedet, Jeremy! – sziszegte. A fiú mintha meg sem hallotta volna, nyílt tekintetét Mr. Huntra szegezte. – Uram, ha elfogadom is a kölcsönt, fogalmam sincs, mikor tudom megadni. Annabelle szemét behunyva, halk, elszörnyedt sóhajt hallatott. Annyira igyekezett, hogy eltitkolja, milyen kétségbeejtő anyagi helyzetben vannak… és az, hogy ez a férfi most megtudta, minden shillingre vigyázniuk kell, elviselhetetlennek tűnt számára. – Nem sürgős – hallotta Hunt könnyed hangját. – Csak keresse fel az apám üzletét, amikor legközelebb hazajön szünidőre, és hagyja nála a pénzt. – Akkor rendben – mondta Jeremy megnyugodva, és kezet rázott a férfival a megállapodást megpecsételendő. – Köszönöm, Mr. Hunt. – Jeremy… – kezdte Annabelle halk, de gyilkos hangon. – Várjanak itt! – szólt hátra Hunt, aki már visszaindult a jegypénztár felé. – Jeremy, te is tudod, milyen helytelen dolog pénzt elfogadni tőle! – nézett Annabelle szigorúan öccse arcába, ám azon szemernyi bűntudatot sem látott. – Ó, hogy tehetted? Egyáltalán nem illendő… és elviselhetetlen a gondolat, hogy egy ilyen ember adósa vagy!

– Milyen emberé? – kérdezte öccse ártatlanul. – Mondtam már, hogy nagyszerű… ó, gondolom, arra célzol, hogy alsóbb osztálybeli. – Gyászos mosolyra húzta a száját. – Valahogy nehéz ezt felhozni ellene, különösen, amikor olyan piszkosul gazdag. Nem mintha mi az arisztokráciához tartoznánk… csak az alsó ágak egyikén csimpaszkodunk, ami azt jelenti… – Hogyan lehet egy hentes fia piszkosul gazdag? – vágott a szavába Annabelle. – Hacsak London lakossága nem fogyaszt sokkal több marhahúst és szalonnát, mint amennyiről tudok, egy hentes jövedelme épp csak elfogadható. – Sohasem mondtam, hogy az apja boltjában dolgozik – közölte Jeremy fontoskodva. – Csak annyit mondtam, hogy ott ismertem meg. Mr. Hunt vállalkozó. – Úgy érted, pénzügyi spekuláns? – ráncolta a homlokát Annabelle. Egy olyan társadalomban, ahol közönséges dolognak számított pénzügyi vállalkozásokról beszélni, vagy akár csak gondolni rájuk, semmi sem lehetett elfogadhatatlanabb, mint egy olyan férfi, aki beruházásokból gazdagodott meg. – Annál egy kicsit több – felelte az öccse. – De azt hiszem, nem számít, mivel foglalkozik, vagy hogy mennyit keres, mivel csupán parasztnak született. Annabelle kihallotta öccse hangjából a bírálatot, s összeszűkült szemmel nézett rá. – Ez nagyon demokratikusan hangzik, Jeremy – jegyezte meg szárazon –, és nem kell úgy beszélned, mintha sznob lennék… ha egy herceg ajánlotta volna fel a pénzét a jegyre, az ellen is tiltakoztam volna. – De nem ennyire – vágott vissza Jeremy, majd felkacagott nővére arca láttán. Simon Hunt visszatért, elejét véve ezzel a további civódásnak. Figyelmesen végigmérte őket, aztán könnyedén elmosolyodott. – Minden rendben. Bemegyünk? Öccse diszkrét unszolásának engedve Annabelle vonakodva indult befelé. – Kérem, ne érezze kötelességének, hogy elkísérjen minket, Mr. Hunt – mondta, tudván, hogy ez hálátlanság a részéről, de volt valami a férfiban, ami riadóztatta az idegeit. Nem tűnt megbízható embernek… ami azt illeti, még igazán civilizáltnak sem. Olyasfajta férfinak látszott, akivel egy előkelő hölgy nem szívesen marad egyedül. És annak, hogy így érez, semmi köze sem volt a férfi társadalmi helyzetéhez, csupán egyfajta tudatosság, amely felismerte a tőle teljesen idegen, szenvedélyes testiséget és férfias temperamentumot. – Biztos vagyok benne – folytatta könnyedén –, hogy szívesen csatlakozna a barátaihoz. Megjegyzésére csak egy laza vállrándítás volt a válasz. – Ebben a tömegben sohasem találnám meg őket. Annabelle rámutathatott volna, hogy Hunt az egyik legmagasabb férfi, s minden bizonnyal nehézség nélkül rátalálna a barátaira. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy vitának semmi értelme. Kénytelen lesz Simon Hunttal az oldalán végignézni a panoráma-show-t, nincs más választása. Jeremy izgatottságát látva mindazonáltal Annabelle bosszankodása valamelyest enyhült, és hangja is lágyabb lett, amikor ismét a férfihoz szólt. – Elnézését kérem, nem akartam udvariatlan lenni. Csak arról van szó, hogy nem szeretek idegenek lekötelezettje lenni. Hunt figyelmes pillantást vetett rá, amely kurtasága ellenére is nyugtalanítóan alapos volt. – Ezt a felfogást minden gond nélkül meg tudom érteni – jelentette ki, miközben ügyesen kormányozta a lányt a tömegben. – A mi esetünkben azonban szó sincs lekötelezettségről. És azt sem mondanám, hogy idegenek vagyunk egymásnak… a családja sok évig támogatta a családom üzletét. Beléptek a hatalmas kör alakú épületbe, rá az óriási, kovácsoltvas kerítéssel és kapukkal körbevett forgó dobogóra. Az ókori római táj aprólékosan kidolgozott látképe vette körül őket. A dobogót a festménytől egy körülbelül tizenkét méteres árok választotta el, amelyet bonyolult masinéria töltött ki, izgatott megjegyzéseket váltva ki a látogatókból. Amikor a dobogó megtelt, a terem hirtelen elsötétedett, csak a várakozással teli, izgatott sóhajok hallatszottak. Aztán halk zúgással beindult a gépezet, és a vászon mögött kék fény gyulladt, olyan valósághű hatást keltve, ami megdöbbentette Annabelle-t. Majdnem hagyta magával elhitetni, hogy fényes nappal az ókori

Rómában áll. Néhány tógás és sarus színész jelent meg a színen, miközben a narrátor ismertetni kezdte az ókori Róma történetét. A diaráma még lenyűgözőbb volt, mint Annabelle várta. Ennek ellenére nem tudott teljesen belefeledkezni a kibontakozó látványba, mert túlságosan is tudatában volt a mellette álló férfinak. Az sem segített igazán, hogy Hunt időnként előrehajolva oda nem illő dolgokat suttogott a fülébe, enyhe gúnnyal megdorgálva őt, amiért illetlenül élénk figyelemmel tüntet ki holmi párnahuzatba öltözött urakat. S bármennyire próbálta is Annabelle elfojtani nevethetnékjét, halkan felvihogott, mire a körülötte állók helytelenítő pillantásokkal sújtották. Hunt pedig természetesen megrótta, amiért nevetgél a komoly előadás közben, amitől persze Annabelle-nek újfent vihogás csiklandozta a torkát. Jeremy észre sem vette Hunt praktikáit, annyira lefoglalta az előadás, és nyakát nyújtogatva próbálta kitalálni, a gépezet melyik része produkálja a csodás hatásokat. Hunt azonban elnémult, miután a dobogó forgása egy pillanatra hirtelen elakadt, amitől az egész alkotmány könnyedén megrándult. Néhányan elvesztették az egyensúlyukat, de nyomban vissza is nyerték a körülöttük állóknak köszönhetően. A megakadás Annabelle-t is meglepte, megingott, és Hunt könnyed, de biztos ölelésében találta magát. A férfi azonnal elengedte, amint érezte, hogy ismét biztosan áll a lábán, s fejét lehajtva halkan megkérdezte, jól van-e. – Ó, igen – felelte Annabelle fojtott hangon. – Elnézését kérem. Igen, tökéletesen… Nem tudta befejezni a mondatot, zavart döbbenettel némult el, ahogy beléhasított a felismerés. Soha életében egyetlen férfival kapcsolatban sem tapasztalt még ilyen reakciót. Hová vezethet ez a sürgősségérzet? Hogyan lehet ezt kielégíteni? A válaszok messze meghaladták e téren nagyon is korlátozott tudását. Csak annyit tudott, hogy egy pillanatig kétségbeesetten vágyott rá, hogy továbbra is a férfira támaszkodhasson, a szikár, erős, abszolút sebezhetetlennek tűnő testhez simulhasson, amely biztos menedéket kínál, miközben a padló ismét megmozdult alattuk. Hunt illata, a tiszta férfitest, a fényesre suvickolt bőr és a keményítő alig érezhető szaga felkorbácsolta minden érzékét, és kellemes várakozással töltötte el Annabelle-t. Hunt teljesen más volt, mint az agyonkölnizett és pomádézott nemes urak, akiket az elmúlt két évben próbált elcsábítani. Annabelle mély zavarban meredt előre, a vászonra, de nem látta, és nem is érdekelte a fények és színek váltakozása, amelyek az est közeledtét… a Római Birodalom alkonyát voltak hivatva érzékeltetni. Úgy tűnt, Huntot sem köti le a látvány, fejét Annabelle felé fordítva a lány arcát fürkészte. Bár továbbra is halkan, egyenletesen lélegzett, Annabelle úgy látta, hogy a ritmusa alig észrevehetően felgyorsult. Annabelle megnyalta kiszáradt ajkait. – Nem… nem szabadna így néznie rám – mormolta halkan, de Hunt így is meghallotta. – Az ön jelenléte érdektelenné tesz minden más látványt. Annabelle nem mozdult, nem is szólalt meg, úgy téve, mintha meg sem hallotta volt az ördög suttogását, de szíve közben szabálytalan kalapálásba kezdett, míg lábujjai begörbültek a cipőjében. Hogyan történhet meg mindez egy emberekkel teli színházban, az öccsével az oldalán? Egy pillanatra lehunyta a szemét, mert megszédült, de ennek a szédülésnek semmi köze nem volt a dobogó lassú forgásához. – Nézd! – bökte oldalba Jeremy lelkesen. – Most jönnek a vulkánok! A teremre hirtelen koromsötétség borult, miközben az emelvény alól baljós moraj hallatszott. Néhányan riadtan felsikoltottak, mások nevettek, s szinte tapintani lehetett a várakozás izgalmát. Annabelle megmerevedett, ahogy megérezte a hátán végigsimító kéz érintését. A férfi kezéét, amely szándékolt lassúsággal bejárta a gerinc vonalát… aztán Annabelle megérezte a friss és csábító illatot… majd mielőtt még bármit is mondhatott volna, a férfi szája a szájára tapadt, hogy magával ragadja egy puha, meleg, csodálatos csókba. Moccanni sem tudott döbbenetében, keze, mint a röptében megdermedt pillangó szárnya a levegőben maradt, megingó testét a férfi egyik keze fogta satuba, míg a másikkal a tarkóját támasztotta meg. Annabelle-t csókolták már meg máskor is, pimasz fiatalemberek, akik egy-egy kerti séta alkalmával vagy a szalon eldugott zugában, ahol senki sem látta őket lopva megölelték, az alkalmat kihasználva csókot is loptak. De egyik futó, kacérkodó csókocska sem volt hasonlítható ehhez… ehhez a csókhoz, mely lassú volt, szédítő, sőt kábító. Az élmény végigszáguldott a testén, s ő

tehetetlenül remegett a férfi karjában. Teljesen ösztönösen lábujjhegyre emelkedett, hogy még jobban átadja magát a gyengéden becéző ajkaknak. A férfi még többet követelve erősebben ostromolta az ajkát, s jutalma nem maradt el. Annabelle behódolt, s a gyönyörteli kutatás minden érzékét lángra lobbantotta. Már épp kezdte volna elveszíteni a józanságát, amikor a férfi megdöbbentő hirtelenséggel elszakította tőle a száját, s ő kábultan pislogott. Hunt továbbra is a tarkójánál fogva a füléhez hajolt. – Ne haragudjon – mormolta gyászos hangon. – Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Azzal elengedte Annabelle-t, s mire a vörös fény elöntötte a termet, a férfi elment. – Látod ezt? – lelkesedett Jeremy az előttük lévő álvulkánra mutatva, amelynek oldalán briliáns technikával kivitelezett, lávává olvadt szikladarabok hömpölyögtek alá. – Hihetetlen! – Észrevéve, hogy Hunt már nincs velük, kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Hová ment Mr. Hunt? Gondolom, meg kell keresnie a barátait. – Vállat vont, és figyelmét ismét a vulkánokra fordította, maga is csatlakozva a nézőközönség ámult és döbbent kiáltásaihoz. Annabelle csodálkozva, szóra képtelenül tűnődött, hogy amit az imént megtörténni vélt, valóban megtörtént-e. Kizárt dolog, hogy egy idegen ember megcsókolta egy színház közepén. Méghozzá úgy csókolta meg… Nos, ez történik, ha az ember lánya megengedi egy idegen úriembernek, hogy fizessen helyette… ezzel az úr feljogosítva érzi magát, hogy kihasználja a helyzetet. De ami a saját viselkedését illeti… Annabelle szégyenkezve és zavartan próbálta megérteni, miért is engedte meg Mr. Huntnak, hogy megcsókolja. Tiltakoznia kellett volna, ellöknie magától. Ehelyett csak állt, mintegy kábulatban, mialatt a férfi… ó, már a gondolattól is összerándult! Nem igazán számított, hogyan vagy miért sikerült Simon Huntnak lerombolnia jól felépített védelmét. Tény, hogy sikerült neki… ebből pedig az a tanulság, hogy ezt a férfit mindenáron el kell kerülnie a jövőben.

Első fejezet

London, 1843 A szezon vége Egy lány, akinek legfőbb célja a férjhezmenetel, bármilyen akadályt képes legyőzni, kivéve a hozomány hiányát. Annabelle türelmetlenül topogott szoknyái habzó fehér tömege alatt, miközben arca nyugodt maradt. Az elmúlt sikertelen három szezon alatt megszokta már, hogy petrezselymet árul. Megszokta, de nem törődött bele. Többször is eszébe ötlött, hogy jóval többre lenne érdemes, mint itt ülni a terem végében, s csak várni, reménykedni, hogy valaki felkéri, ami azonban sohasem történik meg. És úgy tenni, mintha nem érdekelné… mintha tökéletesen boldoggá tenné az is, hogy nézheti, ahogy mások táncolnak, ahogy másoknak udvarolnak. Annabelle nagyot sóhajtva babrálni kezdett a csuklóján lógó apró, ezüstkártyával. A kártya fedele kinyílt, s a hártyavékonyságú lapok legyezőszerűen kibomlottak. A lányok ezekre a majdnem átlátszó lapokra írták fel a táncpartnereik nevét. Annabelle gúnyosan vigyorgó fogsornak látta az üres legyezőlapocskákat. Egyetlen csattanással összecsukta a legyezőt, és a mellette ülő három lányra pillantott, akik hozzá hasonlóan igyekeztek úgy tenni, mintha nem érdekelné őket, mi zajlik körülöttük. Pontosan tudta, miért ültek ott. Evangeline Jenner jelentős vagyona szerencsejátékokból származott, s nem is nemesi családban született. Mindezek tetejében Miss Jenner szörnyen szégyellős volt, és még dadogott is, amely igazi kínszenvedéssé tette a beszélgetést mindkét fél részére. A másik két lány, Miss Lillian Bowman és a húga, Daisy még nem szokott hozzá Angliához… és a dolgok állását tekintve, hosszú időbe telik, mire ez megtörténik. Az a szóbeszéd járta, hogy a Bowman lányok anyja azért hozta őket el New Yorkból, mert ott nem talált megfelelő partit nekik. Szappanbuborék örökösnők, ahogy gúnyosan emlegették őket, vagy néha dollárhercegnőkként utaltak rájuk. Annabelle úgy vélte, elegáns vonalú arccsontjuk és ferde vágású sötét szemük ellenére sem lesz itt nagyobb szerencséjük, mint New Yorkban, hacsak nem találnak maguknak egy arisztokrata támogatót, aki megtanítja őket, hogyan illeszkedjenek be a brit nemesség köreibe. Annabelle-nek úgy tűnt, hogy a katasztrofális szezon elmúlt néhány hónapjában gyakran ültek ők négyen – Miss Jenner és a Bowman lányok és jómaga – így együtt a bálokon és estélyeken, mindig a sarokban vagy a fal mellett. Mégis csak ritkán beszéltek egymással, az unalmas várakozás némaságának csapdájában vergődve. Tekintete elkapta Lillian Bowmanét, akinek bársonyosan sötét pillantásában nem várt humoros szikra csillant. – Legalább ezek a székek kényelmesebbek lehetnének – mormolta a lány –, hiszen nyilvánvaló, hogy az egész estét bennük ülve fogjuk tölteni. – Talán bele kellene vésnünk a nevünket – javasolta Annabelle enyhe gúnnyal. – Azok után, amennyi időt töltöttem benne, ez már az én székem. Elfojtott kuncogás hallatszott Evangeline Jenner felől, aki kesztyűs kezét felemelte, hogy egy elkószált élénkvörös fürtöt kisimítson a homlokából. A mosolytól kerek, kék szeme csillogni kezdett, és bőre kipirult az orcáját borító aranyszínű szeplők alatt. Úgy tűnt, a hirtelen támadt rokonság érzete időlegesen elfeledtette vele a szégyenlősségét. – N-nem értem, m-miért ülsz itt – mondta Annabelle-nek. – T-te vagy itt a l-legszebb lány… az uraknak kezüket-lábukat k-kellene törniük, hogy t-táncolhassanak veled. Annabelle kecsesen vállat vont.

– Senki sem akar hozomány nélküli lányt elvenni. Csak a regények mesevilágában esik meg, hogy egy herceg szegény lányt vesz el. Az életben azonban a hercegek, vikomtok és hasonszőrűek vállára komoly anyagi felelősség nehezedett: gondoskodniuk kellett kiterjedt birtokaikról, népes családjukról és a bérlőikről is. Egy vagyonos nemesnek ugyanúgy fontos volt gazdagon nősülnie, mint egy szegénynek. – Senki sem akar elvenni egy újgazdag amerikai lányt sem – közölte bizalmasan Lillian Bowman. – Az egyetlen reményünk, hogy valahová tartozzunk, ha sikerül találnunk egy biztos nemesi címmel rendelkező urat. – De nincs támogatónk – tette hozzá Daisy, a húga. Lillian apró termetű, inkább manószerű változata volt, bőre ugyanolyan világos, haja dús és sötét, szeme barna. Huncutul elmosolyodott. – Ha ismer valami kedves hercegnét, aki szívesen a szárnya alá venne minket, rendkívül lekötelezne. – Én még csak nem is akarok férjet találni magamnak – vallotta be Evangeline Jenner. – Csak azért sz-szenvedem végig a sz-szezont, mert nem tehetek mást. Ahhoz már t-túl öreg vagyok, hogy az iskolapadban üljek, az apám meg… – hirtelen elhallgatott, és felsóhajtott. – Nos, már csak egy szezont kell kibírnom, aztán betöltöm a huszonhármat, és h-hivatalosan is vénlánynak számítok. Istenem, m-mennyire várom már! – Manapság a huszonhárom éves kor számít vénlányságnak? – kérdezte Annabelle félig tettetett riadalommal, s tekintetét az égnek emelte. – Jóságos isten, fogalmam sem volt róla, hogy ennyivel túlléptem a határt. – Miért, hány éves? – kíváncsiskodott Lillian Bowman. Annabelle gyorsan körülpillantott, hogy meggyőződjön róla, senki sem hallja, amit mond. – A jövő hónapban leszek huszonöt. Vallomására három, meglehetősen szánakozó pillantás volt a válasz. – Egy nappal sem néz ki huszonegynél idősebbnek – nyugtatta meg Lillian. Annabelle összezárta ujjait a táncrend körül, míg az teljesen eltűnt kesztyűs kezében. Repül az idő, gondolta. Ez, a negyedik szezon is a végéhez közeledett. És az ember nem kezd bele egy ötödikbe… az nevetséges lenne. Muszáj férjet fognia, mégpedig hamarosan. Különben nem tudják tovább fizetni Jeremy tanulmányait… és ki kell költözniük szerény otthonukból, és egy olcsóbb panzióval kell beérniük. Ha pedig egyszer megindultak a lejtőn lefelé, többé nincs megállás, nincs visszaút. Az apjuk halála óta eltelt hat évben a család anyagi forrásai a nullára csökkentek. Megpróbálták leplezni kétségbeejtő helyzetüket, úgy téve, mintha fél tucat szolgájuk lenne, nem csupán egy túlhajszolt szakácsnő és egy korosodó inas… viseltes ruháikat kifordították, hogy az anyag belseje legyen kívül… ékszereikből eladták a köveket, és hamisakkal pótolták őket. Annabelle-nek már nagyon elege volt a folyamatos tettetésből, hogy mindenkit becsapjanak, amikor úgy tűnt, hogy már az egész világ tudja, a tönk szélén állnak. Az utóbbi időben Annabelle már diszkrét ajánlatokat is kapott nős úriemberektől, akik jelentőségteljesen utaltak arra, hogy csak kérnie kell a segítségüket, s ők boldogan állnak a rendelkezésére. Nem volt szükség rá, hogy elmagyarázzák, miféle viszonzást várnak az ilyen „segítségért”. Annabelle nagyon is tisztában volt vele, hogy egy kiváló szerető adottságaival rendelkezik. – Miss Peyton – szakította ki a gondolataiból Lillian Bowman hangja –, milyen lenne az ön ideális férjjelöltje? – Ó – felelte Annabelle könnyedén –, bármilyen nemes megteszi. – Bármilyen nemes? – kérdezte Lillian kétkedve. – És mi van a fess külsővel? Annabelle vállat vont. – Nem hátrány, de nem is szükséges. – És a szenvedéllyel? – érdeklődött Daisy. – Határozottan nem előny. – Intelligencia? – kérdezte Evangeline. – Elfogadható. – Sárm? – faggatta tovább Lillian. – Az is elfogadható.

– Nincsenek nagy igényei – állapította meg Lillian szárazon. – A magam részéről én hozzátennék néhány feltételt. Az én nemes uram legyen fekete hajú és jóképű, remek táncos… és soha ne kérjen engedélyt, ha meg akar csókolni. – Én olyan férfit szeretnék férjemül, aki olvasta Shakespeare összes művét – jelentette ki Daisy. – Valami csendes és romantikus úriembert… még jobb, ha szemüveget is visel… és szeretnie kell a költészetet, a természetet, és nem örülnék, ha túl tapasztalt lenne a nők terén. Nővére az égnek emelte a tekintetét. – Nyilvánvaló, hogy nem ugyanazokért az urakért fogunk versenyezni. Annabelle Evangeline Jennerre pillantott. – És ön milyen férjet szeretne, Miss Jenner? – Hívjon csak Evie-nek – mormolta a lány, és úgy elpirult, hogy orcája pírja vetekedett a haja színével. Küszködve keresgélte a választ, rendkívüli szégyenlőssége birokra kelt titkos vágyaival. – Azt hiszem, olyasvalakit sz-szeretnék, aki kedves és… – elhallgatott, és mintegy önmagát gúnyolva megcsóválta a fejét. – Nem tudom. Csak valaki olyat, aki sz-szeret engem. Igazán szeret. A szavak meghatották Annabelle-t, s hirtelen mélabú fogta el. A szerelem olyan fényűzés volt, amelynek reményét sohasem engedte meg magának… határozottan felesleges kérdés, amikor a túlélés volt a feladat. Mégsem tudta megállni, hogy megérintse a lány kezét. – Remélem, megtalálja – mondta őszintén. – Talán nem is kell sokat várnia rá. – Azt szeretném, ha előbb ön találna férjet – nézett rá Evie félénk mosollyal. – Bárcsak segíthetnék valahogy! – Úgy tűnik, így vagy úgy, de mindannyiunknak segítségre van szüksége – jegyezte meg Lillian, és fürkészőn végigmérte Annabelle-t. – Hmm… szívesen kidolgoznék valamiféle tervet önnek. – Hogyan? – vonta fel a szemöldökét Annabelle, azon tűnődve, hogy szórakoztatónak vagy sértőnek kellene-e találnia az ajánlatot. Lillian lelkesen magyarázni kezdett. – A szezonból már csak néhány hét van hátra, és feltételezem, hogy önnek ez az utolsó. Gyakorlati szempontból nézve a dolgot, az ön esélyei arra, hogy társadalmilag megfelelő státuszú férjet találjon, június végén semmivé lesznek. Annabelle óvatosan bólintott. – Akkor azt javaslom… – Lillian a mondat közepén hirtelen elhallgatott. Annabelle követte a tekintetét, és magában felnyögött, amikor meglátta a feléjük közeledő sötét alakot. Mr. Simon Hunt volt az, a férfi, akitől egyikük sem akart semmit, s jó okkal. – Mellékesen szólva – mondta halk hangon –, az ideális férj számomra pontosan Mr. Hunt ellentéte. – Minő meglepetés! – mormolta Lillian gúnyosan, s mindannyian egyetértettek vele. Az ember végül is megbocsátotta valakinek, hogy felkapaszkodott újgazdag, ha elegendő mennyiségű úri jólneveltséggel bírt. Simon Hunt azonban nem dicsekedhetett ilyesmivel. Nem lehetett udvariasan társalogni valakivel, aki mindig egyenesen kimondta, amit gondolt, tekintet nélkül arra, milyen kedvezőtlen vagy kellemetlen volt a véleménye. Elképzelhető, hogy akadtak olyanok, akik jóképűnek tartották Mr. Huntot. Annabelle feltételezte, hogy néhány nő nagyon is vonzónak találja a férfi robusztus megjelenését… sőt kénytelen volt elismerni, hogy van valami lenyűgöző a fekete-fehér ünnepi öltözet által féken tartott, férfias erő látványában. Mindazonáltal Simon Hunt vitatható vonzerejét tökéletesen semmissé tette faragatlan modora. Természetében semmiféle érzékenység sem volt fellelhető, nem volt idealista, nem értékelte az eleganciát… csak a fontok és pennyk jelentették számára az értéket, csak az önző és mohó számítás vezette. Mindenki másban, aki hozzá hasonló cipőben járt, lett volna legalább annyi tisztesség, hogy zavarja saját faragatlansága… de Hunt láthatóan úgy döntött, hogy erényt kovácsol belőle. Szeretett az arisztokraták szokásain gúnyolódni, hideg, fekete szeme úgy csillogott, mintha kinevetné őket.

Annabelle megkönnyebbülésére Hunt soha egy szóval vagy gesztussal sem célzott rá, hogy emlékezne arra a réges-régi napra ott, a panorámaszínházban, amikor csókot lopott tőle a sötétben. Ahogy az idő telt, Annabelle félig-meddig még arról is meggyőzte magát, hogy csak képzelte az egészet. Így visszatekintve egyáltalán nem tűnt valóságosnak, különösen az a hév nem, ahogy egy teljesen idegen közeledésére reagált. Kétségtelen, hogy sok ember osztozott Annabelle Simon Hunt iránt érzett ellenszenvében, ám a londoni előkelő társaság döbbenetére, maradt, ahol volt. Az utóbbi néhány évben hihetetlenül meggazdagodott, és többségi tulajdonnal bírt számos mezőgazdasági gépeket, hajókat és mozdonyokat gyártó társaságban. Durva viselkedése ellenére rendszeresen meghívták a felső tízezer estélyeire, egyszerűen csak azért, mert túl gazdag volt ahhoz, hogy semmibe vegyék. Hunt személyesítette meg azt a fenyegetést, amelyet az ipari fejlődés jelentett a brit arisztokrácia évszázados megkövesedett földművelési szokásaira. Ezért a nemesség alig titkolt ellenségeskedéssel nézett a férfira, még ha, vonakodva bár, de be is engedte őt megszentelt köreibe. Ám még ennél is rosszabb volt, hogy Hunt semmiféle alázatot nem mutatott, sőt úgy tűnt, élvezi, hogy kikényszeríti bejutását olyan helyekre, ahol egyáltalán nem látják szívesen. Azon néhány alkalommal, amikor találkoztak a panorámaszínház óta eltelt időben, Annabelle hűvös távolságtartással kezelte Huntot, elzárkózva minden társalgás elől, s visszautasítva a férfit, valahányszor az felkérte táncolni. Hunt mulatni látszott a lány megvetésén, és leplezetlen módon mérte végig, hogy Annabelle-nek felállt a tarkóján a szőr. Annabelle remélte, hogy a férfi egy nap majd elveszti az érdeklődését iránta, de egyelőre bosszantóan kitartónak mutatkozott. Annabelle érzékelte a többi lány megkönnyebbülését, amikor Hunt tudomást sem véve róluk kizárólag őt tüntette ki a figyelmével. – Miss Peyton – szólította meg, s úgy tűnt, semmi sem kerüli el a tekintetét; látja ruhája ujjának gondosan megjavított szegélyét, hogy apró rózsabimbókkal teli ágacskával takarta el ingvállának kirojtosodott szélét, hogy hamis köves fülbevaló lóg a fülében. Annabelle hűvös daccal fordult a férfi felé. A levegő köztük szikrázni tűnt az elemi kihívás, a huzavona érzetétől, és Annabelle idegei megfeszültek a férfi közelségétől. – Jó estét, Mr. Hunt. – Kitüntetne egy tánccal? – kérdezte a férfi bevezető nélkül. – Nem, köszönöm. – Miért nem? – Elfáradt a lábam. – Miben? – vonta fel Hunt a szemöldökét. – Egész este itt ült. Annabelle állta a tekintetét. – Nem óhajtok magyarázkodni önnek, Mr. Hunt. – Egyetlen keringő csak nem okozna túl nagy nehézséget önnek. Bár Annabelle mindent elkövetett, hogy megőrizze a nyugalmát, érezte, hogy arcizmai megrándulnak. – Mr. Hunt, senki sem mondta még önnek, hogy udvariatlanság egy hölgyet megpróbálni olyasmire kényszeríteni, amit láthatóan nem óhajt megtenni? A férfi halványan elmosolyodott. – Miss Peyton, ha valaha is azzal törődtem volna, hogy udvarias legyek, sohasem kaptam volna meg, amit akarok. Csak arra gondoltam, talán élvezné, ha egyszer kivételesen nem kellene egész este petrezselymet árulnia, mert ha ez az estély is a szokásos módon zajlik, akkor valószínűleg az én felkérésem lesz az egyetlen, amit kap. – Milyen kedves! – jegyezte meg Annabelle gúnyos csodálattal. – Milyen hízelgő! Hogyan is utasíthatnám vissza? Újfajta éberség villant a férfi tekintetében. – Akkor táncol velem? – Nem – sziszegte Annabelle. – Most pedig távozzon! Kérem! Ahelyett, hogy a visszautasítás miatt zavartan elsompolygott volna, Hunt szélesen elmosolyodott, fehér fogsora csak úgy villogott napbarnított arcában. A mosoly kalózos külsőt

kölcsönzött neki. – Ugyan, mit árthatna egyetlen tánc? Meglehetősen ügyes partner vagyok… talán még élvezné is. – Mr. Hunt – mormolta Annabelle növekvő elkeseredéssel –, megfagy a vér az ereimben, ha arra gondolok, hogy bármilyen okból az ön partnere legyek. A férfi közelebb hajolt, hangját is halkabbra fogta, hogy senki se hallja, amit mond. – Rendben. De mielőtt távozom, javaslom, hogy gondolja át a következőt, Miss Peyton. Eljöhet még az az idő, amikor nem adatik meg önnek az a luxus, hogy visszautasítsa egy hozzám hasonló férfi tisztességes ajánlatát… vagy tisztességtelen ajánlatát, ha már itt tartunk. Annabelle szeme tágra nyílt, és fülig pirult haragjában. Már az is túl sok volt neki, hogy egész este itt kellett üldögélnie a falnál, erre még egy olyan ember sértését is el kell tűrnie, akit tiszta szívből megvet. – Mr. Hunt, úgy beszél, mint egy nagyon silány darab gonosz főhőse. Ez újabb széles mosolyra késztette a férfit. Gúnyos udvariassággal hajolt meg, majd távozott. Annabelle feldúltan nézett utána. A másik három lány egyszerre sóhajtott fel megkönnyebbülésében. Lillian Bowman talált először a hangjára. – Úgy tűnik, a nem szócska nincs igazán nagy hatással rá, vagy tévednék? – Mit mondott a végén, Annabelle? – kíváncsiskodott Daisy. – Mi volt az, amitől úgy elpirultál? Annabelle a táncrendje ezüst borítójára szegezte merev tekintetét, hüvelykujjával a sarkában látható foltot dörzsölgette. – Mr. Hunt sejtetni engedte, hogy egy napon olyan kétségbeejtő helyzetben találhatom magam, hogy kénytelen leszek megfontolni, a szeretője legyek-e. Ha Annabelle nem aggódott volna annyira, jót nevet újdonsült barátnői ostoba, elképedt arcán, amellyel a kijelentést fogadták. Lillian azonban nem kiáltott fel szűzi elszörnyedésében, mint ahogy az várható lett volna, és nem is hagyta taktikusan annyiban a témát. Feltette az egyetlen kérdést, amelyre Annabelle nem számított. – Igaza volt? – Igaza volt abban, hogy kétségbeejtő helyzetben vagyok – ismerte be. – De abban nem, hogy a szeretője leszek… vagy bárki másé. Inkább hozzámegyek egy földművelő paraszthoz, semmint odáig süllyedjek. Lillian rámosolygott, felismerve a szilárd eltökéltséget Annabelle hangjában. – Kedvellek – jelentette ki áttérve a bizalmas tegezésre. Kényelmesen hátradőlt a széken, s lábát nemtörődöm módon keresztbe tette, ami roppant illetlen dolognak számított egy első bálozó esetében. – Én is kedvellek – felelte Annabelle ösztönösen, ahogy a jó modor diktálta… – de alighogy kimondta, meglepve döbbent rá, hogy valóban így is érzi. Lillian fürkészőn mérte végig, miközben folytatta. – Utálnám azt látni, hogy egy ekét húzó ökör mögött ballagsz a szántóföldön… te ennél többre vagy érdemes. – Egyetértek – helyeselt Annabelle. – Mit fogunk tenni az ügyben? Bár Annabelle tréfának szánta a kérdést, úgy tűnt, Lillian komolyan vette. – Épp most akartam rátérni. Mielőtt félbeszakítottak minket, arra készültem, hogy indítványozzam, kössünk szerződést, hogy segítünk egymásnak férjet találni. Ha a megfelelő úriember nem hajlandó zsákmányul ejteni minket, majd mi zsákmányul ejtjük őt. És sokkal hatékonyabban vadászhatunk, ha egyesítjük az erőinket, mintha külön-külön próbálkoznánk. A legidősebbel kezdjük, aki úgy tűnik, te vagy, Annabelle… és szépen haladunk a legifjabb felé. – Ez rám nézve egyáltalán nem tűnik előnyösnek – tiltakozott Daisy. – Márpedig így tisztességes – jelentette ki Lillian. – Neked több időd van, mint nekünk, többieknek.

– Miféle „segítségre” gondolsz? – érdeklődött Annabelle. – Bármire, ami szükséges. – Lillian szorgalmasan jegyzetelni kezdett a táncrendjére. – Kipótoljuk a másik hátrányait, s ha szükséges, tanácsot adunk, segítünk. Olyanok leszünk, mint egy métacsapat – nézett fel vidám mosollyal. Annabelle kételkedve nézett rá. – Arra a játékra célzol, ahol az urak egymás után elütnek egy bőrlabdát valami lapos ütővel? – Nem csak az urak – felelte Lillian. – New Yorkban a hölgyek is játszanak, amíg nem feledkeznek meg magukról a játék hevében. Daisy gonoszul mosolygott. – Egyik alkalommal Lillian annyira felháborodott egy rossz ütésen, hogy kirántotta a várat jelző karót a földből. – Már amúgy is kilazult – védekezett Lillian. – Márpedig egy kilazult karó veszélyes lehet a futókra. – Különösen, hogy te bőszen közéjük vágtad – mondta Daisy, és gúnyos nyájassággal mosolygott nővére haragos arca láttán. Annabelle elfojtott egy nevetést, és a nővérekről Evie zavart arcára pillantott. Nem volt nehéz kitalálni a lány gondolatait… hogy az amerikai testvérpárnak még nagyon sok csiszolásra van szüksége, mielőtt sikerül magukra vonni valami nemesember figyelmét. Amikor ismét a nővérekre nézett, önkéntelenül is elmosolyodott várakozással teli arckifejezésük láttán. Könnyedén el tudta képzelni a két lányt, amint lelkesen megütik a labdát egy husánggal, majd szoknyájukat magasra emelve körülszaladják a játékteret. Eltűnődött, hogy vajon minden amerikai lányba ennyi energia szorult-e… kétségtelen, hogy a Bowman lányok elijesztenek minden tisztes, brit úriembert, aki közeledni próbál hozzájuk. – Valahogy sohasem gondoltam a férjvadászatra úgy, mint csapatsportra – ismerte be. – Márpedig annak kell lennie! – jelentette ki Lillian lelkesen. – Gondolj csak arra, mennyivel hatékonyabbak leszünk együtt. Az egyetlen lehetséges bonyodalmat az okozhatja, ha egyszerre ketten kezdünk ugyanazon úriember iránt érdeklődni… de ez nem túl valószínű, tekintve a nagyon is különböző ízlésünket. – Akkor megegyezhetünk abban, hogy sohasem versenyzünk ugyanazon úriember kegyeiért – mondta Annabelle. – V-valamint abban is – szólalt meg váratlanul Evie –, hogy senkinek sem ártunk. – Nagyon hippokratészi – helyeselt Lillian. – Én pedig történetesen úgy vélem, hogy igaza van – vitatkozott Daisy, félreértve nővére szavait. – Ne ijesztgesd ezt a szegény lányt, az ég szerelmére! Lillian bosszúsan ráncolta a homlokát. – Azt mondtam, hippokratészi, nem azt, hogy hipokrita, te ostoba. Annabelle sietve közbeavatkozott, mielőtt a két testvér komolyan hajba kapott volna. – Akkor mindannyiunknak egyet kell értenie a tervvel… abból semmi jó nem sül ki, ha félreértjük egymást. – És mindent elmesélünk egymásnak – lelkesedett Daisy. – Még az in-intim részleteket is? – kérdezte félénken Evie. – Ó, főleg azokat! Lillian fanyarul mosolygott, aztán kritikus pillantással mérte végig Annabelle-t. – Ez a ruha förtelmesen fest – jelentette ki. – Adok néhányat a saját ruháim közül. Van egy egész ládányi olyan, ami még sohasem volt rajtam. Egyáltalán nem fognak hiányozni, anya meg úgysem veszi észre. Annabelle nyomban megrázta a fejét, mert bár hálás volt az ajánlatért, elborzasztotta, hogy ennyire nyilvánvaló, milyen szörnyű anyagi helyzetben van. – Nem, nem! Nem fogadhatok el ilyen drága ajándékot, bár roppant nagylelkű vagy… – Az a halványkék ruha, levendulaszínű szegéllyel – mormolta Lillian Daisynek. – Emlékszel rá? – Ó, az istenien fog állni rajta – lelkesedett Daisy. – Hozzá sokkal jobban fog illeni, mint

hozzád. – Köszönöm – vágott vissza Lillian, és komikus oldalpillantást vetett húgára. – Ne, igazán… – tiltakozott volna Annabelle, de Lillian félbeszakította. – És az a fehér csipkebetétes, zöld muszlin – folytatta. – Nem fogadhatom el a ruháidat, Lillian – erősködött Annabelle halkan. – Miért nem? – nézett fel a lány a jegyzeteiből. – Először is, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy viszonozzam. Másodszor meg, mert úgysem ér semmit. A cifra ruhák nem tesznek vonzóbbá, ha egyszer nincs hozományom. – Ó, a pénz – mondta Lillian olyan nemtörődöm módon, ahogy csak az képes, akinek rengeteg van belőle. – Azzal viszonzod, hogy valami sokkal értékesebbet adsz nekem, mint a pénz. Megtanítasz engem és Daisyt arra, hogy legyünk… nos, jobban olyanok, mint te. Megtanítod, hogy a helyes dolgokat mondjuk és tegyük… és az összes olyan íratlan szabályt, amelyet néha úgy tűnik, hogy a nap minden percében megszegünk. Ha lehetséges, akár segíthetnél támogatót is keresni, és akkor végre megnyílnának mindazok az ajtók, amelyek most zárva vannak előttünk. Ami pedig a hozomány hiányát illeti… csak akadjon horogra a megfelelő férfi. Mi, többiek majd segítünk kifogni. Annabelle csodálkozva meredt rá. – Te tényleg komolyan gondolod ezt az egészet. – Hát persze, hogy komolyan gondoljuk – vágta rá Daisy. – Milyen megkönnyebbülés lesz számunkra, hogy végre csinálhatunk valami mást is, minthogy itt ülünk a falnál, mint valami idióták! Lillian és én már kis híján beleőrültünk az unalomba. – Ahogy é-én is – csatlakozott hozzá Evie. – Akkor… – Annabelle az egyik várakozással teli arcról a másikra pillantott, s nem tudta megállni mosolygás nélkül. – Ha ti hárman hajlandók vagytok rá, akkor én is. De ha már szerződést kötünk, nem kellene vérrel megpecsételni vagy ilyesmi? – Az egekre, dehogy! – szörnyedt el Lillian. – Szerintem képesek vagyunk megállapodni valamiben anélkül, hogy felvágnánk miatta az ereinket. Most pedig – intett a táncrendjével – gondolom, listát kellene készítenünk a múlt szezon után megmaradt legígéretesebb jelöltekből. Sajnos mostanra már közülük is sokan horogra akadtak. Rang szerint vegyük őket? Kezdve a hercegektől? Annabelle megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy érdemes lenne a hercegekkel foglalkozni, mert nem tudok olyanról, aki hetven év alatt lenne és a fogai is megvannak még. – Szóval intelligencia és sárm elfogadható, de a fogak hiánya nem – gonoszkodott Lillian, mire Annabelle felnevetett. – Az is elfogadható – mondta –, de határozottan előny, ha a reménybeli férjnek van foga. – Akkor rendben – biccentett Lillian. – Az élemedett korú, rozzant hercegeket átugorva térjünk rá a grófokra. Elsőnek mindjárt itt van Lord Westcliff… – Ne, Westcliffet ne – rezzent össze Annabelle, és hozzátette: – Érzéketlen alak… és különben sem érdeklődik utánam. Gyakorlatilag rávetettem magam, amikor négy évvel ezelőtt bevezettek a társaságba, ő meg úgy nézett rám, mintha a cipőjére ragadt piszok lennék. – Akkor felejtsük el Westcliffet – egyezett bele Lillian, majd kérdőn felvonta a szemöldökét. – Na és, mit szólsz Lord St. Vincenthez? Fiatal, partiképes, bűnösen jóképű… – Nem fog működni – vélte Annabelle. – Nem számít, mennyire kompromittáló a helyzet, St. Vincent sohasem fog megkérni. Legalább egy tucat nőt kompromittált, elcsábított és teljesen tönkre is tett már… a tisztesség neki semmit sem jelent. – Ott van Eglinton g-grófja – javasolta tétován Evie. – De ő nagyon m-méltóságteljes, és legalább ötvenéves… – Írd csak fel a listára – mondta Annabelle. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy ilyen apróságokon fennakadjak. – Van még Rosebury vikomt – jegyezte meg Lillian a homlokát ráncolva. – Bár ő egy kicsit fura és olyan… hát, hervatag.

– Amíg a pénztárcája életerős, más területeken nyugodtan lehet hervatag – jelentette ki Annabelle, mire a többi lány felvihogott. – Őt is írd fel! A zenéről és a táncoló párok forgatagáról tudomást sem véve ők négyen szorgalmasan dolgoztak a listán, időnként úgy megnevettetve egymást, hogy magukhoz vonzottak néhány kíváncsi tekintetet. – Csendet! – parancsolt társnőire Annabelle komolyságot erőltetve magára. – Nem akarjuk, hogy a többiek megsejtsék, miben mesterkedünk… márpedig a petrezselymet áruló lányok nem szoktak nevetgélni. Erre mindannyian igyekeztek komoly arcot vágni, ami újabb vihogáshullámot indított el. – Ó, nézzétek! – mutatott rá Lillian a növekvő listára. – Most az egyszer betelt a táncrendünk. – A lehetséges jelöltek névsorát böngészve, elgondolkodva biggyesztette le az ajkát. – Úgy vélem, ezen urak némelyike valószínűleg ott lesz Westcliff szezonvégi partiján Hampshireben. Daisy és én kaptunk rá meghívót. Veled mi a helyzet, Annabelle? – Ismerem az egyik húgát – felelte a lány. – Azt hiszem, rá tudom venni, hogy meghívjon. Ha kell, könyörögni fogok neki. – Én is szólok az érdekedben – ígérte Lillian, majd Evie-re mosolygott –, és rád is kiterjesztem a meghívást. – Milyen remek mulatság lesz! – kiáltott fel Daisy. – Akkor kész a terv. Két hét múlva elfoglaljuk Hampshire-t, és keresünk egy férjet Annabelle-nek. Kezet fogtak a megállapodásra. Kicsit ostobán, kicsit szédülten, de nem kicsit lelkesedve. Talán most megfordul a szerencsém, gondolta Annabelle, és néma fohászt mormolva magában egy kurta pillanatra behunyta a szemét.

Második fejezet

Simon Hunt korán megtanulta, hogy mivel a sors nem áldotta meg sem nemesi vérrel, sem gazdagsággal vagy különleges adottságokkal, saját magának kell megalapoznia a szerencséjét a gyakran kegyetlen világban. Tízszer olyan törtető és becsvágyó volt, mint egy átlagos ember. A többiek általában egyszerűbbnek találták, ha hagyták, hogy az ő akarata érvényesüljön, minthogy szembeszálljanak vele. Bár Simon hatalmaskodó volt, gyakran még kegyetlen is, álmát sohasem zavarta meg lelkiismeret-furdalás. A természet törvénye, hogy csak a legerősebb marad életben, és a gyenge jobb, ha eltakarodik a pokolba. Az apja hentes volt, aki kényelmes jólétet teremtett hattagú családjának, s befogta Simont inasnak, amint a fiú elég idős volt ahhoz, hogy elbírja a súlyos húsvágó bárdot. Az apja boltjában eltöltött éveknek köszönhetően Simon izmos karú, széles vállú ifjúvá serdült. Azt várták tőle, hogy végül átveszi a hentesüzletet, de huszonegy évesen Simon apja nagy csalódására otthagyta a boltot, és más megélhetési lehetőség után nézett. Befektetéseivel gyorsan megsokszorozta évek során összegyűjtött vagyonkáját, s közben rájött, mi az igazi tehetsége: vele született érzéke van a pénzcsináláshoz. Simon szerette a gazdaság nyelvét, a kockázati tényezőket, a kereskedelem, az ipar és a politika kölcsönhatásait… és mindenki más előtt felismerte, hogy a növekvő brit vasúti hálózat lesz a bankok elsődleges eszköze, hogy hatékonyan bonyolítsák az üzleteiket. A készpénz és az értékpapírok utalványozása, a gyorsan fejlődő beruházási lehetőségek mind erősen a vasúti szolgáltatásoktól fognak függni. Simon az ösztönére hallgatva minden pénzét egy vasúti vállalkozásba fektette, és jutalmul kiemelkedően magas profitot söpörhetett be, amelyből azon nyomban különféle részvényeket vett. Most, harminchárom évesen három ipari társaságban, egy hatalmas öntödében és egy hajógyárban is többségi tulajdonos volt. Rendszeres, bár nemkívánatos vendége volt az arisztokrata báltermeknek, s hat társaság igazgatótanácsában is ott ült a nemesi származású tagok mellett. A kemény munkával töltött hosszú évek eredményeként majdnem mindene megvolt, amit valaha is akart. Mégis, ha valaki megkérdezte volna tőle, boldog-e, Simon csak horkantott volna válaszul. A boldogság, a siker eme bizonytalan következménye az önelégültség biztos jele, Simon pedig már csak a természetéből fakadóan sem lehetett soha önelégült vagy megelégedett; nem is akart az lenni. Ennek ellenére… elhanyagolt szívének legmélyebb, legszemélyesebb csücskében ott élt egy vágy, amelyet, úgy tűnt, Simon nem tud elfojtani. Lopva, a szeme sarkából a bálterem másik végébe pillantott, s mint mindig, most is megsajdult valami benne Annabelle Peyton láttán. Annyi nő mellett, akit megkaphatott – s ez nem kevés volt –, senki sem tudta úgy felkelteni a figyelmét, mint ez a lány. Annabelle vonzereje messze több volt, mint egyszerű szépség, bár isten a tanúja, abból is méltánytalanul többet kapott, mint legtöbb nőtársa. Ha Simonnak csak csipetnyi érzéke lett volna a költészethez, tucatnyi elragadtatott strófában méltatta volna a lány bájait. De ő nem tagadhatta le közönséges származását, így nem is tudta pontos szavakkal kifejezni az érzéseit. Csak annyit tudott, hogy Annabelle látványától, ahogy ott ül a csillár fényének ragyogásában, majdnem hogy megroggyan a térde. Simon sohasem felejtette el azt a pillanatot, amikor először meglátta a panorámaszínház előtt állva, ahogy homlokát enyhén ráncolva a bugyellárisában kutat. A nap fénye előhozta világosbarna hajának arany és pezsgőszínű árnyalatait, és fénylővé tette a bőrét. Volt benne valami édes… valami megragadó, a bársonyos bőr, a ragyogó kék szempár, az apró redő a homlokán, amelyet Simon szeretett volna kisimítani. Akkor egészen biztos volt benne, hogy Annabelle mostanra már asszony lesz. A nyilvánvaló tény, hogy a Peytonökre nehéz idők járnak, Simon számára nem bírt jelentőséggel. Úgy vélte, hogy

bármely úriember, aki józan esze birtokában van, azonnal meglátja a lány értékeit, és lecsap rá. Aztán, ahogy két év is eltelt, és Annabelle nem ment férjhez, Simonban halvány remény ébredt. Megindította az a bátorság és elszántság, amellyel a lány férjet keresett, az a higgadtság, amellyel rendkívül viseltes ruháit hordta… s az, hogy a hozomány hiánya ellenére is nagyra tartotta magát. Az a ravaszság, amellyel a férjvadászatot kezelte, leginkább a tapasztalt szerencsejátékost juttatta Simon eszébe, aki utolsó kártyáit játssza ki egy vesztes játszmában. Annabelle okos volt, körültekintő és hajthatatlan, még mindig gyönyörű, bár az utóbbi időben a szegénység fenyegetése kemény vonalakat rajzolt a szeme és a szája sarkába. Simon önző módon egyáltalán nem bánta, hogy a lány anyagi gondokkal küzd, mert ez olyan lehetőséget teremtett számára, amelyet egyébként sohasem kapott volna meg. A gond csak az volt, hogy Simon még nem tudta kiokoskodni, hogyan vehetné rá Annabelle-t, hogy akarja őt, amikor nyilvánvalóan taszította minden, amit Simon képviselt. Simon azt is nagyon jól tudta, hogy kevés vonzó tulajdonsága van. Ráadásul legfeljebb annyira vágyott úriemberré válni, mint amennyire egy tigris szeretne doromboló házi kedvenc lenni. Csupán egy nagyon gazdag férfi volt, aki csalódottan vette tudomásul, hogy a rengeteg pénzével sem tudja megvásárolni azt, amire legjobban vágyik. Simon eddig a türelmes várakozás taktikáját alkalmazta, tudván, hogy a kétségbeesés végül olyan tettekre sarkallja Annabelle-t, amelyekre korábban nem is gondolt. A nyomornak megvan az a tulajdonsága, hogy egészen új megvilágításba helyezi a dolgokat. Annabelle játéka hamarosan véget ér, és akkor csupán két választása marad: férjhez megy egy szegény emberhez, vagy szeretője lesz egy gazdagnak. Ez utóbbi esetben pedig az ő ágya lesz az, ahol a lány kiköt. – Finom kis falat, ugye? – szólalt meg mellette valaki. Simon a hang felé fordulva Henry Burdicket pillantotta meg, akinek az apja, egy vikomt, állítólag a halálos ágyán feküdt. Burdick arra várva, hogy az apja feldobja végre a talpát, és ráörökítse a címet és a családi vagyont, ideje nagy részét szerencsejátékokkal és szoknyavadászattal töltötte. Simon tekintetét követve ő is Annabelle-t nézte, aki élénk beszélgetésbe merült a körülötte ülő lányokkal. – Nem tudom – felelte Simon, s hirtelen ellenszenvet érzett Burdick és a fajtája iránt, akiknek már a születésükkor minden kiváltság megadatott, s az élet ezüsttálcán adja eléjük a lehetőségeket… ők pedig általában semmit sem tesznek, hogy bebizonyítsák, érdemesek a sors meggondolatlan nagylelkűségére. Burdick mosolygott, arca vörös volt a sok italtól és a zsíros ételektől. – Hamarosan szándékomban áll kideríteni – jegyezte meg. Aligha Burdick volt az egyetlen. Nem kevés férfi figyelte Annabelle-t, tekintetükben a sebesült prédát követő farkasfalka várakozása izzott. Abban a pillanatban, amikor a lány a leggyengébb és a legkevésbé tud ellenállni, egyikük le fog csapni rá. Mindazonáltal, ahogy a természetben mindig, a domináns hím fog győzni. Simon kemény vonalú ajkán a mosoly halvány árnyéka derengett fel. – Ön meglep – mormolta. – A magafajta úriembertől azt vártam volna, hogy egy szorult helyzetben lévő hölgy számíthat a lovagiasságára… ehelyett azt kell hallanom, hogy olyan aljas gondolatokat dédelget, amilyet az ember a magamfajtától várna. Burdick halkan felnevetett, észre sem véve, hogy Simon fekete szeme vadul megvillan. – Hölgy vagy sem, választania kell közülünk, amikor az anyagi forrásai végképp kimerülnek. – S egyikőjük sem kéri őt feleségül? – kérdezte Simon. – Jóságos isten, miért tennénk? – Burdick megnyalta a száját, mintha máris látná képzeletben a jövőt. – Felesleges elvenni a lányt, amikor megfelelő árért hamarosan úgyis kapható lesz. – De talán túl tisztességes ahhoz, hogy eladja magát. – Nem hinném – mondta vidáman az ifjú arisztokrata. – Az olyan gyönyörű és szegény nők, mint ő, nem engedhetik meg maguknak a tisztességet. Különben is az a hír járja, hogy Lord Hodgeham már kapott is egy kis kóstolót belőle. – Hodgeham? – Simon arca kifejezéstelen maradt, bár mélyen megdöbbentette, amit hallott.

– Honnan ered a pletyka? – Ó, Hodgeham hintóját látták a Peyton-ház mögötti sikátorban egy éjszakai órán… és a hitelezők szerint Hodgeham néha kifizeti a számláikat. – Burdick elhallgatott, hogy kivihogja magát. – Egy éjszaka azok közt a szép combok közt megéri, hogy az ember kifizesse a szatócs számláját, nem gondolja? Simonon gyilkos indulat lett úrrá, és szerette volna letépni Burdick fejét. Nem tudta, hogy a jeges haragot mennyiben váltotta ki a kép, ahogy Annabelle Peyton a disznószerű Lord Hodgehammel fekszik egy ágyban, és mennyiben Burdick gonosz élvezete a valószínűleg nem is igaz pletykában. – Azt javasolnám – kezdte Simon veszélyesen kellemes hangon –, hogy ha tönkre akarja tenni egy hölgy hírnevét, akkor jobb, ha meggyőző bizonyítéka is van arra, amit állít. – Ugyan már, a pletyka attól pletyka, hogy nem kell bizonyítani – vágott vissza a fiatalember, és Simonra kacsintott. – S az idő hamarosan úgyis felfedi a hölgy igazi természetét. Hodgehamnek nincsenek olyan anyagi lehetőségei, hogy egy ilyen első osztályú szépséget magához láncoljon. Nem telik bele sok idő, és a hölgy többet akar, mint amennyit Hodgeham adni tud. Meglátja, a szezon végére a hölgy átpártol a legmélyebb zsebű férfihoz. – Aki én lennék – jegyezte meg Simon halkan. Burdick erre meglepetten pislogott, a mosoly lefagyott az arcáról, miközben azon töprengett, jól hallotta-e, amit hallott. – Micsoda? – Két éven át figyeltem, ahogy ön és az a rakás idióta, akikkel cimborál, a hölgy sarkában lihegnek – mondta Simon összeszűkülő szemmel. – Most viszont elvesztette a lehetőséget, hogy valaha is megkapja. – Elvesztettem a lehe… hogy érti ezt? – háborgott Burdick. – Úgy, hogy a legnagyobb fájdalmat – lelkit, testit és anyagit – fogom okozni az első férfinak, aki a felségterületemre merészkedik. A következő alaknak pedig, aki a fülem hallatára megismétli ezt az alaptalan szóbeszédet, a torkán fogom lenyomni a tulajdon szavait… az öklömmel együtt. – Simon tigrismosollyal nézte Burdick döbbent arcát. – Mondja ezt el mindenkinek, akit esetleg érdekelhet – tanácsolta, és otthagyta az elképedten tátogó Burdicket.

Harmadik fejezet

Miután egy idősebb kuzin, aki néha elvállalta mellette a gardedám szerepét, hazakísérte, Annabelle belépett városi házuk kőlapokkal kirakott előszobájába. Meglepetten torpant meg, amikor a falnál álló félkör alakú asztalon meglátta a kalapot. Cilinder volt, amilyet az urak hordanak, szürke szalagos, burgundi vörös szaténból készült. Feltűnő az egyszerű fekete kalapokhoz képest, amilyeneket általában az urak hordtak. Annabelle már túl sokszor látta ezt a kalapot ugyanezen a helyen. Mintha összetekeredett kígyó pihenne az asztalon. Gyémántberakásos fogójú, elegáns sétapálca volt az asztalnak támasztva. Annabelle erős kísértést érzett, hogy a bottal bezúzza a cilinder tetejét… lehetőleg akkor, amikor az a tulajdonos fején van. A kísértést elnyomva, nehéz szívvel indult neki a lépcsőnek, miközben homlokán ráncok gyülekeztek. Ahogy az emeleti folyosóhoz közeledett, ahol a családtagok szobái voltak, egy terjedelmes férfi állt meg a lépcső tetején. A férfi pimasz mosollyal méregette, arca kipirult és izzadt volt a megerőltetéstől, míg gondosan hátrafésült hajából egy elszabadult tincs, mint valami kakastaréj lógott a homlokába. – Lord Hodgeham – üdvözölte Annabelle kimérten, lenyelve a torkát elszorító szégyent és haragot. Hodgeham azon kevesek egyike volt a világon, akiket tiszta szívből gyűlölt. Néhai apja úgynevezett barátjaként néha meglátogatta otthonukat, de sohasem a szokásos időben. Késő éjszaka jött, és minden illemszabályt felrúgva kettesben maradt Philippával, Annabelle anyjával a szobájában. És a látogatása utáni napokban Annabelle nem tudta nem észrevenni, hogy a legsürgetőbb számláik titokzatos módon ki lettek fizetve, és egyik vagy másik türelmetlen hitelező hirtelen megnyugodott. Philippa pedig szokatlanul törékeny és ingerlékeny volt, s került minden beszélgetést. Annabelle szinte elképzelhetetlennek tartotta, hogy anyja, aki mindig valósággal összezsugorodott, ha valami illetlenséget tapasztalt, hagyja, hogy ez az alak a testét használja cserébe a pénzért. Mégis ez volt az egyetlen értelmes következtetés, és ez tehetetlen szégyennel és haraggal töltötte el Annabelle-t. Haragja azonban nem csupán az anyjára irányult… dühös volt a helyzetre, amibe kerültek, de leginkább magára, amiért még nem sikerült megfelelő férjet fognia. Sok időbe telt, mire rájött, hogy nem számít, milyen csinos és elbűvölő, és az sem, hogy egy úriember mennyi figyelmet tanúsít iránta. Nem fog ajánlatot kapni. Tisztességeset legalábbis nem. Mióta bevezették a társaságba, Annabelle kénytelen volt fokozatosan hozzászokni, hogy az álma, miszerint jön majd egy jóképű, művelt úriember, aki fülig beleszeret, és megoldja minden gondját-baját, nem több, mint naiv képzelgés. Ez a kiábrándultság mélyen gyökeret vert benne a nagy csalódásként megélt, hosszas harmadik szezon alatt. Most pedig, a negyedik szezonja vége felé, a „parasztfeleség Annabelle”-kép ijesztő közel került a megvalósuláshoz. Annabelle merev, kifejezéstelen arccal megpróbált némán elosonni Hodgeham mellett, de a férfi húsos kezét a karjára téve megállította. Annabelle olyan undorral rándult hátra, hogy a mozdulat hevességétől majdnem elvesztette az egyensúlyát. – Ne érjen hozzám! – sziszegte a vörös arcba bámulva. Hodgeham szeme vakító kéknek tűnt a pirospozsgás arcban. A férfi vigyorogva tette kezét a korlátra, megakadályozva ezzel, hogy Annabelle feljuthasson a lépcsőpihenőre. – Milyen barátságtalan! – mormolta az alkatához nem illő tenor hangon, amellyel oly sok magas férfit vert meg a sors. – Azok után, hogy annyi szívességet tettem a családjának… – Ön semmilyen szívességet sem tett a családnak – vágott vissza nyersen Annabelle. – Már régen kidobták volna magukat az utcára, ha nincs az én nagylelkűségem. – Talán arra céloz ezzel, hogy hálásnak kellene lennem? – kérdezte Annabelle gyűlölettel

teli hangon. – Ön egy mocskos dögkeselyű. – Semmi olyat nem vettem el, amit ne önként kínáltak volna fel. – Hodgeham egy pillanatra megfogta a lány állát, s a nyirkos ujjak érintésétől Annabelle gyomra felkavarodott undorában. – Igazából unalmas időtöltésnek bizonyult. Az anyád túl kezes az én ízlésemnek. – Közelebb hajolt Annabelle-hez, míg testének bűze, a kölnivel elnyomott áporodott izzadtságszag, teljesen betöltötte a lány orrát. – Legközelebb talán téged próbállak ki. Kétségtelenül azt várta, hogy Annabelle felháborodik, elpirul vagy könyörögni kezd. De ő csak hűvös tekintettel végigmérte. – Maga hiú vén bolond – mondta neki nyugodt hangon –, ha már valakinek a szeretője leszek, nem gondolja, hogy magánál jobbat is kaphatok? Hodgehamnek végül sikerült elmosolyodnia, de Annabelle elégedetten látta, hogy ez nem kis erőfeszítésébe kerül. – Nem bölcs dolog engem az ellenségévé tenni. Néhány jó helyen elejtett szóval örökre és visszavonhatatlanul tönkretehetem a családját. – Tekintete a lány ingvállának foszlott szegélyére esett. – Én az ön helyében nem viselkednék ilyen lekezelően – mosolygott gúnyosan –, amikor rongyokban jár, és hamis ékszereket hord. Annabelle elvörösödött, és dühösen félrelökte a férfi kezét, ahogy az a keble felé nyúlt azzal a szándékkal, hogy megtapogassa. Hodgeham magában nevetgélve ballagott le a lépcsőn, miközben Annabelle dermedt némaságban várt. Miután hallotta, hogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó, lesietett a lépcsőn, és elfordította a kulcsot a zárban. Az idegességtől és a haragtól alig kapott levegőt. Tenyerét a súlyos tölgynek feszítette, és homlokát ráhajtotta az egyik ajtótáblára. – Elég volt! – motyogta fennhangon, a haragtól remegve. Nincs több Hodgeham, nincs több kifizetetlen számla… eleget szenvedtek már mindannyian. Azonnal találnia kell valakit, aki feleségül veszi… a lehető legtöbbet fogja kihozni a hampshire-i vendégeskedésből, és azzal kész. Ha pedig elbukna a vadászpartin… Kezét lassan végighúzta az ajtótáblán, tenyere nedves nyomot hagyott a fán. Ha nem talál férjet magának, még mindig lehet valakinek a szeretője. Bár úgy tűnt, feleségnek senki sem akarja őt, számos úriember mutatott hajlandóságot, hogy kitartsa. Ha okos, vagyonokat kereshet. De összeborzadt, ha eszébe jutott, hogy soha többé nem jelenhet meg a társaságban… hogy megvetik majd, kiközösítik, és csak az ágybéli képességei alapján tartják számon. A másik lehetőség azonban, hogy szegénységben éljen, és varrásból, mosásból tartsa el magát, vagy nevelőnőnek álljon, határozottan veszélyesebbnek tűnt. Az ilyen helyzetben lévő fiatal nő valóban mindenki kénye-kedvétől függött. A béréből pedig nem futná arra, hogy eltartsa az anyját vagy Jeremyt, akinek szintén munkába kellene állnia. Nagyon úgy tűnt, egyikük sem engedheti meg, hogy Annabelle-nek erkölcsei legyenek. Kártyavárban élnek, amely a legkisebb fuvallattól is összeomolhat. Másnap reggel Annabelle az asztalnál ült, és jeges ujjai közt egy porceláncsészét dédelgetett. Bár a teáját már megitta, a csésze még őrizte a forró ital melegét. A máz egy helyen lepattant, és Annabelle szórakozottan dörzsölgette az apró csorbát a hüvelykujjával, miközben hallotta, hogy Philippa belép a szobába. – Teát? – kérdezte óvatos monotonsággal, és hallotta anyja igenlő válaszát. Annabelle töltött egy másik csészébe az előtte levő teáskannából, kis darabka cukrot tett bele, és jókora adag tejjel hígította. – Már nem iszom cukorral a teát – mondta Philippa. – Jobban ízlik cukor nélkül. Azon a napon, amikor Philippa megszűnik szeretni az édességet, jeget fognak felszolgálni a pokolban. – Még megengedhetjük magunknak, hogy cukorral idd a teádat – felelte Annabelle, és néhány élénk mozdulattal megkeverte a teát. Felpillantott, és anyja felé nyújtotta a csészét s a csészealjat. Ahogy számított is rá, anyja komor és elgyötört volt, s a keserű felszín alatt ott érződött a szégyen. Valaha elképzelhetetlen volt, hogy az ő ragyogó, energikus anyja, aki mindig annyival csinosabb volt más anyáknál, ilyen képet vágjon. S ahogy Annabelle Philippa feszült arcára nézett, rádöbbent, hogy a saját arca is majdnem ugyanazt a feszültséget tükrözi, és összeszorított szája is

ugyanúgy kiábrándultságról tanúskodik. – Milyen volt a bál? – kérdezte Philippa, s a csészét egészen közel tartotta az arcához, hogy a tea gőze jobban érje. – A szokásos katasztrófa – felelte Annabelle, de a kegyetlenül őszinte választ könnyed nevetéssel próbálta enyhíteni. – Egyedül csak Mr. Hunt kért fel táncolni. – Magasságos egek! – mormolta Philippa, és belekortyolt a forró teába. – És táncoltál vele? – Természetesen nem. Nem volt rá okom. Abból, ahogy rám néz, egyértelmű, hogy meg sem fordul a fejében a házasság lehetősége. – Még az olyan férfiak, mint Mr. Hunt, is megnősülnek végül – jelentette ki Philippa, felnézve a porceláncsészéből. – Te pedig ideális felesége lennél… és egyengethetnéd az útját az előkelő társaságba… – Jóságos ég, mama! Ez úgy hangzott, mintha arra bátorítanál, hogy fogadjam el az udvarlását. – Nem. – Philippa felvette a kiskanalát, és feleslegesen megkeverte a teáját. – Nem, ha tényleg nemkívánatosnak tartod Mr. Huntot. Mindazonáltal, ha sikerülne rábírnod, hogy nyilatkozzon, megszabadulnánk az… – Hunt nem az a házasuló fajta, mama, ezt mindenki tudja. Tőle sohasem kapnék tisztességes ajánlatot, bármit is teszek. – Annabelle az apró, ezüst cukorfogóval feltúrta a cukortartót, hogy megkeresse a legapróbb cukorrögöt. A morzsányi barna édességet a csészéjébe ejtette, és újabb adag teát töltött rá. Philippa kiitta a teáját, és tekintete gondosan kerülte lányáét, ahogy új témát vetett fel, amely, mint Annabelle hamar rájött, kellemetlenül kapcsolódott az előzőhöz. – Nincs elég pénzünk ahhoz, hogy Jeremy a következő félévet is az iskolában tölthesse. A szolgák két hónapja nem kapták meg a bérüket. Vannak számlák… – Igen, tudok mindről – szakította félbe Annabelle hirtelen támadt ingerültséggel. – Találok férjet magamnak, mama. Hamarosan. – Valahogy sikerült halvány mosolyt erőltetnie az arcára. – Mit szólnál egy hampshire-i kiránduláshoz? Most, hogy a szezon lassan véget ér, sok ember itt hagyja Londont, hogy újabb szórakozást keressen magának… pontosabban, hogy kiélvezze egy vadászparti izgalmait Lord Westcliff vidéki birtokán. Philippa feltámadt érdeklődéssel nézett rá. – Nem is tudtam, hogy minket is meghívtak. – Nem hívtak meg – mondta Annabelle. – Még. De meg fognak… és van egy olyan érzésem, hogy jó dolgok várnak ránk Hampshire-ben, mama.

Negyedik fejezet

Két nappal azelőtt, hogy Annabelle és az anyja Hampshire-be indultak volna, toronymagas doboz- és csomaghegy érkezett. Az inas háromszor is fordult, mire mindet felhordta az előtérből Annabelle szobájába, és újra feltornyozta az ágy mellett. A küldeményeket gondosan kibontogatva Annabelle legalább fél tucat, még sohasem viselt ruhát talált… élénk színekben pompázó taft-, selyem- és muszlin öltözékeket hozzájuk illő, vajpuha szarvasbőrrel szegélyezett kabátokkal, és egy súlyos, elefántcsont színű selyemből készült báli ruhát, amelynek felsőrészét és ujjait finom brüsszeli csipkével díszítették. Kesztyűk, sálak, vállkendők, kalapok is érkeztek, méghozzá olyan szépek és jó minőségűek, hogy Annabelle kis híján sírva fakadt. Kézbe vette a csomagokkal érkezett levelet, feltörte a viaszpecsétet, és elolvasta a határozott kézírású üzenetet. Tündér keresztanyáidtól, más néven Lilliantől és Daisytől. Sikeres vadászatot Hampshireben! Ui.: Ugye nem száll inadba a bátorságod? Annabelle ezt írta válaszul: Kedves Tündér Keresztanyáim! Másom sem maradt már, csak a bátorságom. Végtelen hálám és köszönetem a ruhákért. Magamon kívül vagyok az örömtől, hogy ismét szép ruhákat viselhetek. Az az egyik gyengém, hogy imádom a gyönyörű holmikat. A ti odaadó Annabelle-etek Ui.: A cipőket azonban visszaküldöm, mivel túl kicsik. Pedig nekem mindig azt mondták, hogy az amerikai lányok nagy lábon élnek! Kedves Annabelle! Gyengeségnek számít, ha az ember szereti a szépet? Ez valami angol sajátosság lehet, mert Manhattanville-ben soha eszünkbe sem jutott ilyesmi. Ha már a lábakról esett szó, Hampshire-ben majd ráveszünk, hogy métázz velünk. Imádni fogod, amikor a labdát elütöd az ütővel. Kevés annál kielégítőbb dolog van a világon. Kedves Lillian és Daisy! Csak akkor vagyok hajlandó métázni veletek, ha Evie-t is sikerül meggyőznötök, hogy játsszon velünk, amit erősen kétlek. S bár nem tudhatom, amíg ki nem próbáltam, rengeteg más dolgot el tudok képzelni, ami kielégítőbb, mint egy husánggal elütni egy labdát. Így hirtelen a férjhezmenetel jut eszembe… Mellesleg, mit vesz az ember métázáshoz? Utcai ruhát? Kedves Annabelle! Természetesen buggyosban játszunk. Szoknyában nem lehet rendesen szaladni. Kedves Lillian és Daisy! Nem igazán tudom, mit takar a „buggyos” szó. Csak nem a fehérneműre utaltok? Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy egy szál alsóban fogunk szaladgálni a szabadban, mint a

parasztgyerekek? Kedves Annabelle! A buggyos térdnadrágot szoktuk magunk közt buggyosnak nevezni… és a térdnadrágosok olyan társadalmi rétege New Yorknak, ahonnan minket ünnepélyesen kizártak. Amerikában az alsó egy kártyalap. És Evie igent mondott. Kedves Evie! Nem akartam hinni a szememnek, amikor a Bowman testvérek megírták, hogy beleegyeztél a buggyos métázásba. Tényleg igent mondtál rá? Remélem, tagadni fogod, mivel én csak azzal a feltétellel egyeztem bele, hogy te is játszol. Kedves Annabelle! Meggyőződésem, hogy a Bowmanék társasága jó hatással lesz rám, és segít kigyógyulnom a félénkségemből. A buggyos méta jó kezdetnek ígérkezik ehhez. Megdöbbentettelek? Még sohasem volt rá példa, hogy bárkit is, beleértve önmagamat is, megdöbbentettem volna. Nagyon remélem, hogy le vagy nyűgözve attól, hogy fejest ugrok egyenesen a dolgok közepébe. Kedves Evie! Le vagyok nyűgözve, ámulok és bámulok, s egy kicsit aggódom is, miféle bajba sodornak minket ezek a Bowmanok. Könyörgöm, áruld el nekem, hol fogunk olyan helyet találni, ahol senki sem látja meg, amint buggyos métát játszunk. Igen, kimondhatatlanul megdöbbentettél, te szégyentelen szajha! Kedves Annabelle! Kezdem azt hinni, hogy kétféle ember van a világon… azok, akik saját sorsuknak a kovácsai, és azok, akik várakozva ülnek a székükön, mialatt a többiek táncolnak. Én inkább az előbbiekhez szeretnék tartozni. Ami pedig a hogyant és holt illeti, a métajáték részleteit teljesen rábízom a Bowman lányokra. Szeretettel: Evie, a szajha

Miközben ezek és más játékos üzenetek röpködtek oda s vissza a lányok közt, Annabelle kezdte ismét megtapasztalni a rég elfelejtett érzést… milyen az, amikor az embernek barátnői vannak. Miközben múltbéli barátnői sorra behajóztak a házasság szent kötelékébe, ő magára maradt. Az estélyeken való mellőzöttsége, a hozomány hiányát nem is említve, olyan szakadékot teremtett, amelyről úgy tűnt, nincs olyan barátság, amely áthidalhatná. Az utóbbi néhány évben mindinkább önálló lett, s ő maga igyekezett elkerülni azon lányok társaságát, akikkel valaha együtt vihorászott, és akikkel megosztotta a titkait. Most viszont egy csapásra szerzett három olyan barátnőt, akikben a rendkívül eltérő családi és társadalmi hátterük ellenére is volt valami közös. Mindannyian ifjú hölgyek voltak, tele reményekkel, álmokkal és félelmekkel… és mindannyian jól ismerték a látványt, ahogy egy pár fényes, fekete cipő elvonul a székük mellett, mert a hozzátartozó úriember valami ígéretesebb partnert keres magának. A petrezselymet áruló lányok semmit sem veszthettek azzal, hogy egymásnak segítettek, ám mindent megnyerhettek általa. – Annabelle – hallotta anyja hangját az ajtóból, miközben gondosan elcsomagolta az új kesztyűit –, kérdezni szeretnék valamit, és szeretném, ha őszintén válaszolnál. – Mindig őszinte vagyok hozzád, mama – felelte Annabelle, felnézve a pakolásból.

Bűntudat fogta el, ahogy Philippa szép, de aggódó arcára nézett. Istenem, mennyire elege volt már anyja bűntudatából… és a sajátjából is! Szánalmasnak és kétségbeejtőnek érezte Philippa áldozatát, hogy együtt hál Lord Hodgehammel. Ugyanakkor agya elrejtett kis zugában felötlött az az illetlen gondolat, hogy ha már az anyja egy ilyen lépésre szánta el magát, miért nem tudott rendes szeretője lenni valakinek, ahelyett, hogy beéri a Lord Hodgeham által odavetett morzsákkal. – Honnan vannak ezek a ruhák? – kérdezte Philippa, aki sápadtan ugyan, de egyenesen Annabelle szemébe nézett. Annabelle a homlokát ráncolta. – Már megmondtam, mama. Lillian Bowmantől kaptam őket. Miért nézel rám így? – Férfi küldte ezeket a ruhákat? Talán Mr. Hunt? Annabelle álla leesett. – Te most komolyan azt kérdezed, hogy én… ővele? Jóságos isten, mama! Még ha éreznék is valamiféle hajlandóságot iránta, lehetőségem sem lett volna rá. Az ég szerelmére, hogyan juthatott ilyesmi az eszedbe? Philippa állta a tekintetét. – Elég gyakran emlegetted Mr. Hunt nevét ebben a szezonban. Sokkal többször, mint más úriemberekét. És ezek a ruhák láthatóan nagyon drágák… – Nem Mr. Hunt küldte őket – jelentette ki Annabelle határozottan. Úgy tűnt, Philippa megnyugodott kissé, de tekintete kérdő maradt. Annabelle nem volt hozzászokva, hogy bárki is megkérdőjelezze a szavát. Felkapta az egyik kalapot, és ügyesen a fejére illesztette. – Nem – ismételte meg. Simon Hunt kedvese… A tükör felé fordulva Annabelle látta, hogy arcán furcsa, fagyott kifejezés ül. Úgy vélte, anyjának igaza van, az utóbbi időben tényleg sokszor emlegette Mr. Hunt nevét. Volt valami a férfiban, amitől gyakran elidőztek nála a gondolatai, jóval azután is, hogy találkoztak. Az ismeretségi köréből nem akadt egyetlen férfi sem, aki Hunt karizmájával vagy bűnös vonzerejével bírt volna, sem olyan, aki valaha ily nyíltan érdeklődött volna iránta. És most, a kudarcokkal teli szezon utolsó néhány hetében Annabelle azon kapta magát, hogy olyan dolgokat mérlegel, amelyekre egy jól nevelt leánynak még gondolnia sem volna szabad. Tudta, hogy különösebb erőfeszítés nélkül Hunt szeretője lehetne, és azzal minden gondja megszűnne. Hunt gazdag, és megadna neki mindent, amit csak kíván, kifizetné a család adósságait, és gyönyörű ruhákat, ékszereket venne neki, saját hintót, saját házat… s mindezért nem kellene mást tennie, mint vele hálnia. Gyomra idegesen összerándult. Megpróbálta elképzelni magát Simon Hunttal egy ágyban… elképzelni, hogy milyen dolgokat követelne tőle a férfi, a kezét a testén, a száját… Annabelle mélyen elpirulva hessentette el a képet, és a kalapja szalagját díszítő selyemrózsákkal kezdett babrálni. Ha Simon Hunt szeretője lesz, az azt jelenti, hogy a férfi birtokolni fogja az ágyban és az ágyon kívül is, s a gondolat, hogy ily módon teljesen függjön valakitől, ijesztő volt. Ennyire fontos neked a tisztességed? – kérdezte egy gúnyos hang a fejében. Fontosabb, mint a családod jóléte? Vagy mint a saját életben maradásod? – Igen – mormolta Annabelle az orra alatt, ahogy saját sápadt, de öntudatos képét nézte a tükörben. – Most még igen. Hogy mi lesz később, arra nem tudott válaszolni. De amíg a remény utolsó szikrája ki nem aludt, addig megmarad neki önbecsülése… és küzdeni fog, hogy meg is tudja tartani.

Ötödik fejezet

Nem volt nehéz megérteni, miért származtatják Hampshire nevét az óangol hamm szóból, amely ingoványos rétet jelent. A megye gazdag volt ilyen rétekben, nem is beszélve a pusztákról és dús erdőségekről, amelyek pompás vadászterületet jelentettek. Ha ehhez hozzávesszük az ijesztő szakadékokat, a zöldellő, mély völgyeket és pisztrángokkal teli folyókat, Hampshire valóban remek időtöltést kínált minden sportembernek. Stony Cross Park, Westcliff gróf birtoka igazi ékszerként terült el egy termékeny folyóvölgyben, amely többhektárnyi erdős területen húzódott végig. Úgy tűnt, Stony Cross Parkban mindig vannak vendégek, mivel Westcliff nem csupán szívélyes házigazda, de lelkes vadász is volt. Lord Westcliff makulátlan becsületéről és magas erkölcsi elveiről volt híres, s minden jel szerint kiérdemelte jó hírnevét. Nevét sohasem hozták kapcsolatba semmiféle botránnyal, mivel láthatóan kevés türelmet és megértést tanúsított a londoni társaság sikamlós erkölcsei és ármánykodásai iránt. Ideje nagy részét inkább vidéken töltötte, eleget téve földesúri kötelezettségeinek. Időnként Londonba utazott, hogy lökést adjon az üzleti ügyeinek, vagy állást foglaljon valamilyen politikai ügyben, amely felkeltette a figyelmét. Annabelle az egyik ilyen alkalommal találkozott a gróffal, amikor is egy estélyen bemutatták őket egymásnak. Noha Westcliff nem volt jóképű a szó klasszikus értelmében, ugyanakkor azt sem lehetett róla mondani, hogy vonzerő híján van. Közepes termetéhez egy tapasztalt sportember erőteljes alakja párosult, és a férfiasság eltéveszthetetlen levegője lengte körül. Mindez a hatalmas vagyonnal és az egyik legősibb nemesi címmel párosulva Anglia legkívánatosabb agglegényévé tette. Természetesen Annabelle nem vesztegette az idejét, s rögtön első találkozásukkor elszánt flörtbe kezdett. Westcliff azonban már hozzászokott az ifjú hölgyek kacérkodásához, s nyomban elkönyvelte, hogy a lány férjre vadászik… ami fájt, még ha igaz is volt. Annabelle, mióta Westcliff elutasította, mindent elkövetett, hogy kerülje a férfit. Történetesen azonban kedvelte a húgát, Lady Oliviát, egy kedves és barátságos lányt, aki vele egykorú volt, és a múltjára sötét árnyékként borult egy botrány. Ám Annabelle és Evie épp Lady Olivia kedvességének köszönhette, hogy meghívták erre a vendégeskedésre. A következő három hétben kétlábú és négylábú prédát egyaránt ostrom alá fognak venni Stony Cross Parkban. – Hölgyem! – kiáltott fel Annabelle, amikor Lady Olivia kijött, hogy üdvözölje őket. – Milyen kedves öntől, hogy meghívott minket. London határozottan kezdett fojtogatóvá válni… pontosan Hampshire friss levegőjére van szükségünk. Lady Olivia mosolygott. Bár kistermetű, meglehetősen szerény külsejű lány volt átlagos vonásokkal, ez alkalommal feltűnően csinosan festett, arca valósággal ragyogott a boldogságtól. Lillian és Daisy elmondása szerint Lady Oliviát eljegyezte egy amerikai milliomos. Szerelmi házasság? – kérdezte Annabelle utolsó levelében, és Lillian azt válaszolta, hogy a hírek szerint igen. Mindazonáltal, tette hozzá szárazon, az apám azt mondja, hogy a két család szövetsége kétségtelenül hasznára válik Lord Westcliffnek, így valószínűleg ezért adta meg a beleegyezését a frigyhez. A grófnak a romantika közel se volt olyan fontos, mint a gyakorlati megfontolások. Annabelle, gondolatait visszakényszerítve a jelenbe, mosolyogva fogadta Lady Olivia üdvözlő kézfogását. – És önök pontosan azok, akikre nekünk szükségünk van! – kiáltotta Lady Olivia nevetve. – A kastély tele van sportokra vágyó férfiakkal… közöltem a gróffal, hogy egyszerűen muszáj meghívnunk néhány hölgyet is, hogy viszonylag civilizált legyen a hangulat. Jöjjenek, megmutatom a szobáikat. Annabelle megemelte a Lilliantől kapott új, lazac rózsaszín szoknya alját, és követte Lady Oliviát a bejárathoz vezető lépcsőkön.

– Hogy van Lord Westcliff? – kérdezte, miközben felfelé indultak a kétfelé kanyarodó, grandiózus lépcső egyik oldalán. – Remélem, jól szolgál az egészsége! – A bátyám remekül van, köszönöm. Bár attól tartok, teljesen elvonják a figyelmét az esküvőm előkészületei. Ragaszkodik hozzá, hogy minden apró részletet felügyeljen. – Meggyőződésem, hogy ez is azt mutatja, mennyire szereti önt – mondta Philippa. – Inkább azt mutatja, hogy megszállottan igyekszik mindent ő uralni a környezetében – nevetett fanyarul Lady Olivia. – Attól félek, nem lesz könnyű olyan erős akaratú menyasszonyt találni neki, aki kezelni tudja. Anyja sokatmondó pillantását elkapva, Annabelle alig észrevehetően megrázta a fejét. Nem lenne jó bátorítani Philippa ilyen irányú reményeit. Mindazonáltal… – Ismerek egy erős akaratú és nagyon bájos ifjú hölgyet, aki még hajadon – jegyezte meg. – Ami azt illeti, amerikai… – Az egyik Bowman nővérre céloz? – kérdezte Lady Olivia. – Még nem ismerem őket, bár az apjuk vendégeskedett már Stony Crossban. – Mindkét nővér elbűvölő minden tekintetben – mondta Annabelle. – Remek! – kiáltott fel Lady Olivia. – Elképzelhető, hogy mégis találunk megfelelő társat a bátyámnak. A második emeletre felérve megálltak, és lepillantottak az előcsarnokban kavargó emberekre. – Attól tartok, nincs annyi nőtlen úriember, amennyi kívánatos lenne – jegyezte meg Lady Olivia. – De azért akad néhány… Lord Kendall jut hirtelen eszembe. Ha kívánja, bemutatom önöket egymásnak, amint alkalom adódik. – Köszönöm, az igazán nagyszerű lenne. – Mégis, ő talán túl visszafogott – tette hozzá Lady Olivia. – Félek, egy olyan életvidám hölgy, mint ön, nem találná vonzónak a társaságát. – Éppen ellenkezőleg, a visszafogottság szerintem az egyik legvonzóbb tulajdonság egy férfiban. Egy méltóságteljesen tartózkodó úriember sokkal kellemesebb társaság, mint azok, akik folyton hangoskodnak, öntelten kérkednek. – Mint Simon Hunt is, gondolta, aki esetében nem is lehetne nyilvánvalóbb, hogy mennyire el van telve magától. Mielőtt Lady Olivia válaszolhatott volna, Annabelle tekintetét megragadta egy magas, aranyhajú úriember odalent az előcsarnokban, aki laza tartással állt, vállával az egyik oszlopnak támaszkodva, kezét a kabátja zsebébe süllyesztve. Annabelle nyomban tudta, hogy amerikai. Elárulta őt pimasz mosolya, kék szeme, és az a hanyagság, amellyel elegáns ruháit viselte. Ráadásul Lady Olivia is elpirult, s úgy tűnt, hirtelen kifogyott a levegőből attól, ahogy a férfi ránézett. – Elnézésüket kérem – szabadkozott szórakozottan. – Én… a vőlegényem… úgy tűnik, szeretne velem valamit megbeszélni… Távoztában még álmodozón visszaszólt, hogy Annabelle-ék lakosztálya az ötödik a folyosón jobbra. Rögtön megjelent egy szobalány, és odakísérte őket. Annabelle felsóhajtott. – Kegyetlen versengés lesz Lord Kendallért – aggódott. – Remélem, még senki sem csapott le rá. – Talán csak nem ő az egyetlen nőtlen úriember itt – reménykedett Philippa. – És nem szabad megfeledkeznünk Lord Westcliffről sem. – Vele kapcsolatban ne táplálj semmiféle reményt – mondta Annabelle. – A gróf határozottan nem rokonszenvezett velem, amikor találkoztunk. – Ez hatalmas tévedés volt a részéről – jelentette ki háborogva Philippa. – Köszönöm, mama – szorította meg mosolyogva anyja kezét Annabelle. – De azt hiszem, jobb lesz, ha sokkal elérhetőbb célpont után nézek. A vendégek folyamatosan érkeztek. Néhányuk nyomban a szobájába sietett, hogy egy kis szunyókálással frissítse fel magát a táncestre. A pletykára éhes hölgyek a szalonban és a kártyaszobában cserélték ki a legfrissebb híreiket, miközben az urak biliárdoztak, vagy a könyvtárban dohányoztak. Miután a szobalány kipakolta a ruháikat, Philippa úgy döntött, ő is ledől egy kicsit pihenni.

Annabelle túl türelmetlen és izgatott volt ahhoz, hogy aludjon. Arra gondolt, hogy Evie és a Bowman nővérek már minden bizonnyal megérkeztek, de még ha így van is, valószínűleg nekik is szükségük van némi időre, hogy összeszedjék magukat az utazás után. Annabelle úgy döntött, inkább felfedezi a kastély környékét, mintsem órákig tartó tétlenségre legyen kárhoztatva. Egy oldalsó ajtón surrant ki, több szolga mellett is elhaladva, és sétára indult a gyenge napfényben. Volt valami csodálatos Stony Cross Park atmoszférájában. Nem volt nehéz elképzelni, hogy az ember egy messzi földön lévő varázslatos helyen jár. Olyan mély és sűrű erdőség vette körül, mintha az ősidők vadonja ragadt volna itt, ugyanakkor a kastély mögött elterülő öthektáros kert túl tökéletes volt ahhoz, hogy valódi legyen. Ligetek, tisztások, mesterséges tavak és szökőkutak is helyet kaptak benne. Sokféle hangulat lengte körbe a helyet, a békés nyugalomtól a tarkabarka felfordulásig. Egy kert, ahol katonás rend uralkodott, ahol minden egyes fűszál gondosan meg volt nyírva, ahogy a négyszögletesre kialakított bokrok sarkait is mértani pontossággal metszették méretre. Annabelle kalap és kesztyű nélkül, valami hirtelen támadt optimizmussal mélyen beszívta a vidéki levegőt. Megkerülte a kastély mögötti teraszos kertet, és végigsétált a pipacsok és muskátlik közt vezető kavicsos ösvényen. A levegőt megülte a virágok erős illata, mivel az ösvénnyel párhuzamos rózsalugason is rózsaszín és fehér rózsák ontották illatukat. Annabelle lassabban sétált tovább, átvágva egy gyümölcsöskerten, melynek körtefáit az évtizedek a legkülönösebb formákba csavarták. Távolabb, fehér nyírfák lombsátra alatt kisebb ligetek felé vezetett tovább az út, amelyek szinte észrevétlenül nőttek erdővé. A kavicsos ösvény kis kör alakú tisztásban ért véget, amelynek közepén egy kőasztal állt. Közelebb érve Annabelle két leégett gyertya maradványait találta az asztal lapján. Kicsit vágyakozva mosolyodott el, felismerve, hogy a hely magánya tökéletes helyszín lehet egy romantikus közjátékhoz. Öt kövér, fehér kacsa totyogott át a kavicsos tisztáson, az álmodozó hangulattal mit sem törődve, céltudatosan a kert másik végében lévő kis tó felé tartva. Úgy tűnt, a kacsák hozzászoktak már Stony Cross Park látogatóihoz, mert ügyet sem vetettek Annabelle-re, miközben elmasíroztak mellette. Hangosan hápogva igyekeztek a kacsakánaán felé, és totyogásuk olyan komikus volt, hogy Annabelle önkéntelenül is felnevetett. A mosoly még ott ragyogott az arcán, amikor súlyos léptek alatt csikordult meg a kavics. Férfiléptek. Nyilván valamelyik úriember tér vissza az erdőben tett sétájáról. A férfi felemelte a fejét, és sötét tekintete a lányra meredt. Annabelle megdermedt. Simon Hunt, gondolta, s a döbbenettől, hogy itt látja a férfit, szólni sem tudott. Mindig is városlakóként gondolt rá, általában csak falakon belül látta, éjszakánként, egy falnak vagy ablaknak támaszkodva, makulátlan, keményített nyakkendőben. Itt azonban, ebben a napsütötte természetes környezetben egészen más embernek nézett ki. Széles válla, amely sehogy sem illett az estélyi öltözet szűk keretei közé, teljesen normálisnak tűnt a durvaszövésű vadászkabátban és a nyakánál nyitott ingben. Nyakkendőt nem viselt. Alakja sötétebbnek tűnt, mint általában, bőre fénylő borostyánként csillogott a szabadban töltött hosszas órák eredményeképp. A nap megcsillant rövidre nyírt haján, amely a ragyogó fényben nem is feketének, hanem egészen sötétbarnának tűnt. A nap fénye élesen kirajzolta kemény, határozott arcvonásait. A néhány lágy pont… sötét szempillájának sűrű félholdja, alsó ajkának telt bujasága csak még érdekesebbé tette arcának hajthatatlanságát. Hunt és Annabelle néma zavarral nézték egymást, mintha valaki olyan kérdést tett volna fel, amelyre egyikük sem tudja a választ. A pillanat elhúzódott, kínossá vált, míg végül Simon megtörte a csendet. – Csodálatos hang – mondta halkan. – Micsoda? – találta meg nagy nehezen a hangját Annabelle is. – A nevetése. Annabelle a bordái alatt éles szúrást érzett, amely sem fájdalom, sem öröm nem volt. Még sohasem tapasztalt ehhez hasonló érzést. Öntudatlanul is az oldalára szorította a kezét. Hunt tekintete követte a mozdulatot, aztán újra a lány arcára nézett. Közelebb húzódott a kőasztalhoz, ezáltal közelebb került Annabelle is.

– Nem számítottam rá, hogy itt látom önt. – Gyors pillantással végigmérte a lányt. – Persze, ez logikus lépés egy az ön helyzetében lévő nőnek. – Az én helyzetemben lévő nőnek? – szűkült össze Annabelle szeme. – Olyannak, aki férjet akar fogni magának – pontosított a férfi. Annabelle dölyfös pillantást vetett rá. – Senkit sem akarok „fogni” magamnak, Mr. Hunt. – Bedobni a csalit – folytatta a férfi zavartalanul –, megvárni, amíg a gyanútlan áldozat ráharap, aztán addig fárasztani, míg sikerül kihalásznia, s a szerencsétlen levegő után kapkodva hever a lábánál. Annabelle ajka pengevékonyságúvá keskenyült, úgy összeszorította. – Megnyugodhat, Mr. Hunt, mivel nem áll szándékomban megszabadítanom önt a nagyra becsült szabadságától. Ön a legutolsó a listán. – Milyen listán? – Mivel a lány nem válaszolt, Simon magától is kitalálta a megoldást. – Á, szóval tényleg írt egy listát a lehetséges férjjelöltekről? – kérdezte, s tekintetén látszott, milyen jól mulat. – Megkönnyebbüléssel hallom, hogy nem vagyok a versenyzők közt, mivel elhatároztam, hogy mindenképpen elkerülöm a házasság rabigáját. De nem tudom megállni, hogy meg ne kérdezzem… ki vezeti a listát? Annabelle nem volt hajlandó válaszolni. Bár magában átkozta nyughatatlanságát, nem tudta megállni, hogy körmével piszkálni ne kezdje az egyik gyertyacsonkot. – Valószínűleg Westcliff – találgatott Hunt. Annabelle megvetően felhorkant, közben félig felült az asztalra. Az idő foga által lekoptatott kőlap sima volt és langyos a nap melegétől. – Még véletlenül sem. Akkor sem mennék feleségül a grófhoz, ha térden állva esdekelne a kezemért. Hunt nagyot nevetett a nyilvánvaló hazugságon. – Egy hatalmas vagyonú vérbeli grófhoz? Semmi sem állíthatná meg, hogy megszerezze. – Kényelmesen feltelepedett az asztal másik oldalára, s Annabelle-nek erőt kellett vennie magán, nehogy összehúzza magát a férfi közelségétől. Általában egy férfi és egy nő közti beszélgetésnél voltak íratlan szabályok, mi az, amit egy úriember sohasem tenne egy hölgy jelenlétében… nem hozza zavarba, nem sérti meg, semmiféle módon nem él vissza a helyzettel. Simon Hunt esetében azonban nem volt rá garancia, hogy be is tartja ezeket a szabályokat. – Miért van itt? – kérdezte a férfitól. – Westcliff barátja vagyok – felelte könnyedén Hunt. Annabelle elképzelhetetlennek tartotta, hogy a gróf egy olyan alakot akarna barátjának, mint Hunt. – Ugyan miért barátkozna önnel? És ne is próbálkozzon azzal, hogy bármi közös is lenne önökben… önök ketten ég és föld. – Történetesen a grófnak és nekem van néhány közös érdeklődési területünk. Mindketten szeretünk vadászni, és a politikai nézeteink is meglepően sok ponton megegyeznek. A legtöbb arisztokratától eltérően Westcliff nem hagyja, hogy a nemesi élet láncai megkötözzék. – Jóságos isten, ön úgy tekint a nemességre, mint a bebörtönzöttség állapotára – gúnyolódott Annabelle. – Ami azt illeti, igen. – Akkor alig várom, hogy bezárjam magam mögött a börtön ajtaját, és megszabaduljak a kulcsoktól. Ez megnevettette Huntot. – Valószínűleg nagyszerű arisztokrata feleség lenne. Rádöbbenve, hogy a férfi nem bóknak szánta a megjegyzést, Annabelle haragosan meredt rá. – Ha ennyire nem kedveli az arisztokratákat, kíváncsi lennék, miért tölt mégis ennyi időt köztük. A férfi szeme gonoszul megcsillant.

– Megvan a maguk haszna. S nem mondhatnám, hogy nem kedvelem őket… csak éppen nem óhajtok egy lenni közülük. Ha nem vette volna észre, a nemesség… vagy legalábbis az a fajta életmód, amelyet eddig ismertek, kihalófélben van. Annabelle szeme tágra nyílt, annyira megdöbbentette a férfi kijelentése. – Hogy érti ezt? – A legtöbb földbirtokos arisztokrata elveszti a vagyonát, ahogy fel kell osztania a földjeit, hogy eltartsa a folyamatosan növekvő rokonságot… aztán ott van a gazdaság átalakulása is. A nagy földbirtokosok hatalma a végéhez közeledik, méghozzá nagyon gyorsan. Csak az olyanok, mint Westcliff is, aki nyitott az új dolgokra, fogják túlélni a változásokat. – Az ön felbecsülhetetlen értékű támogatásával, természetesen – mondta Annabelle. – Így igaz – vágta rá Hunt olyan önteltséggel, hogy a lánynak nevetnie kellett. – Fontolóra vette már valaha, Mr. Hunt, hogy megpróbál alázatosságot tettetni? Csak az udvariasság kedvéért? – Nem hiszek az álszerénységben. – Lehetséges, hogy jobban kedvelnék az emberek, ha mégis megpróbálná. – Ön is? Annabelle mélyen a puha viaszba vájta a körmeit, és gyors pillantást vetett Huntra, hogy lássa, mennyi gúny van a tekintetében. Zavartan állapította meg, hogy semennyi. Úgy tűnt, komolyan érdekli Annabelle válasza. Fürkésző tekintete alatt a lány mélyen elpirult. Nem igazán volt kellemes kettesben lenni Simon Hunttal, miközben a férfi lusta, kíváncsiskodó kalózként terpeszkedett mellette. Tekintete az asztalra támaszkodó, nagy kézre esett: hosszú, tiszta, napbarnított ujjak, rövidre vágott körmök, amelyeken alig látható a fehér félhold. – Az, hogy kedvelném, talán egy kicsit túlzás – felelte végül, s elengedte a görcsösen szorongatott gyertyacsonkot. Minél jobban próbált uralkodni magán, pirulása annál mélyebb lett, míg végül egész arca lángolt. – Azt hiszem, könnyebben elviselném a társaságát, ha legalább megpróbálna úriember módjára viselkedni. – Például? – Először is, ahogy… ahogy mindig kijavítja az embereket… – Az őszinteség nem számít erénynek? – De igen… csak épp nem tesz igazán jót a társalgásnak. – A férfi halk nevetését meg sem hallva Annabelle folytatta: – Az is közönséges, hogy olyan nyíltan beszél a pénzről, különösen előkelőbb körökben. Rendes emberek úgy tesznek, mintha nem törődnének a pénzzel, nem beszélnek arról, hogyan keresik meg, fektetik be, vagy bármi más, amit ön annyira szeret megvitatni. – Sohasem értettem, miért kell ennyire lekicsinyelni, ha valaki gazdagságra vágyik, és tesz is érte. – Talán azért, mert az effajta pénzszerzés annyi bűnnel jár együtt… kapzsiság, önzés, kétszínűség… – Ezek egyike sem tartozik a hibáim közé. – Valóban nem? – vonta fel Annabelle a szemöldökét. Hunt mosolyogva rázta meg a fejét, a napfény megcsillant a sötét fürtökön. – Ha kapzsi vagy önző lennék, visszatartanám a profitot, de akármelyik üzlettársam megmondhatja önnek, hogy csinos hasznot söpör be a befektetései után. És az alkalmazottaim is jó bért kapnak. Ami a kétszínűséget illeti… szerintem teljesen egyértelmű, hogy épp azért vannak gondjaim, mert rám az ellenkezője igaz. Őszinte vagyok, ami majdnem megbocsáthatatlan a civilizált világban. Annabelle maga sem tudta miért, de mosolyognia kellett a faragatlan fickó szavain. Leugrott az asztalról, és leporolta a szoknyáját. – Nem vesztegetem tovább az időmet azzal, hogy elmondjam, hogyan kellene udvariasnak lennie, amikor teljesen egyértelmű, hogy nem kíván az lenni. – Nem vesztegette el az idejét. – A férfi az asztalt megkerülve odalépett hozzá. – Komolyan megfontolom, hogy változtassak a viselkedésemen.

– Ne fáradjon vele – legyintett Annabelle, de a mosoly még ott játszott az ajkán. – Attól tartok, ön reménytelen eset. Most pedig, ha megbocsát, folytatnám a sétát a kertben. Kellemes délutánt kívánok, Mr. Hunt. – Engedje meg, hogy önnel tartsak – kérte halkan a férfi. – Akkor tovább leckéztethetne. Még oda is figyelnék. – Nem hiszem – ráncolta pimaszul az orrát Annabelle. Elindult a kavicsos ösvényen, a hátában érezve a férfi tekintetét egészen addig, míg el nem tűnt a szeme elől a körtefák között.

Hatodik fejezet

Közvetlenül az első vacsora előtt Annabelle, Lillian és Daisy találkozott a földszinti szalonban, ebben a tágas, székekkel és asztalokkal teli szobában, ahol sok más vendég is szívesen időzött. – Tudnom kellett volna, hogy rajtad ezerszer jobban fog állni ez a ruha, mint rajtam – örvendezett Lillian Bowman, barátnőjét átölelve, majd kartávolságra eltartva magától. – Ó, igazi kínszenvedés ilyen elragadó teremtés barátnőjének lenni. Annabelle ismét az egyik új ruháját viselte, egy libegő tüllszoknyájú, sárga selyemcsodát, amelyet apró selyemviolacsokrok díszítettek. Bonyolult fonatba tekert haját hátul feltűzte. – Sok hibám van – mosolygott rá Annabelle. – Igazán? És mik azok? Annabelle mosolya erre szélesebbé vált. – Aligha fogom bevallani, ha még nem fedezted fel őket. – Lillian mindenkinek elmondja a hibáit – közölte Daisy, s barna szeme ragyogott. – Büszke rájuk. – Szörnyű természetem van – ismerte be Lillian önelégülten –, és úgy káromkodom, mint egy kocsis. – Kitől tanultad? – érdeklődött Annabelle. – A nagymamámtól. Mosónő volt. És a nagyapám volt a szappankészítő, akitől a készleteit vette. Mivel a kikötő közelében dolgozott, a legtöbb ügyfele tengerész és dokkmunkás volt, akik tudvalevőleg felveszik a versenyt bármelyik kocsissal, ha káromkodásról van szó, és ők tanítottak neki mindenfélét, de olyan szavakat, hogy még a hajadban lévő szalag is összehúzná magát, ha meghallaná. Nevetés csiklandozta Annabelle torkát. Nagyon tetszett neki a két lány pajkos természete, amely annyira különbözött mindattól, amit eddig ismert. Azt viszont, sajnos, nehéz volt elképzelni, hogy akár Lillian, akár Daisy boldog lehetne egy brit arisztokrata feleségeként. A legtöbb úriember csendes, felséges megjelenésű, visszahúzódó feleséget akart… olyanfajtát, aki a puszta létével a csodáló figyelem központjába állítja a férjét. Ezzel együtt Annabelle úgy vélte, kár lenne, ha el kellene nyomniuk magukban azt az ártatlan, merész nyíltságot, amely oly szórakoztatóvá tette őket. Hirtelen észrevette Evie-t, aki akkor lépett be a szalonba egy olyan egér óvatosságával, akit épp most vetettek oda egy csapat macska elé. A lány arca nyomban ellazult, ahogy megpillantotta Annabelle-t és a Bowman lányokat. Odamormolt valamit savanyú képű nagynénjének, és mosolyogva indult a kis társaság felé. – Evie! – sikoltott fel boldogan Daisy, és máris hozzárohant volna, de Annabelle még időben elkapta kesztyűs karját. – Várj! – súgta oda neki. – Ha most Evie-re irányítod a figyelmet, valószínűleg elájul zavarában. Daisy engedelmesen megállt, és pimaszul elvigyorodott. – Igazad van. Igazi vadember vagyok. – Azt nem mondanám, kedvesem… – nyugtatta Lillian. – Köszönöm – mondta Daisy, s hangján érződött a kellemes meglepetés. – Csak egy majdnem vadember vagy – fejezte be a mondatot Lillian. Annabelle nevetését visszanyelve átölelte Evie karcsú derekát. – Milyen csinos vagy ma este! Evie ragyogó vörös haja koronaként a feje tetejére volt tornyozva, és gyöngyvégű hajtűkkel volt megtűzve. Az orrát borító borostyánszínű szeplők csak fokozták a bájosságát, mintha a

természet saját szeszélyének engedve extra napsugár pöttyökkel szórta volna meg. Evie úgy simult az ölelésébe, mintha csak nyugtatásra vágyna. – F-Florence nénikém azt m-mondja, hogy olyan vagyok ezzel a feltűzött hajjal, mint egy lángoló fáklya. Daisy erre összevonta a szemöldökét. – A te Florence nénikédnek nem kellene ilyesmit mondania, amikor ő maga úgy fest, mint egy torz manó. – Daisy, csitt! – szólt rá a nővére szigorúan. Annabelle kesztyűs kezét továbbra is Evie derekán tartotta, miközben azon tűnődött, hogy abból, amit a lány eddig elmondott, ez a Florence néni kegyetlen örömét leli abban, hogy tönkrezúzza azt a kevés önbizalmat, ami még Evie-ben maradt. Miután Evie anyja meghalt, amikor a lány még egészen kicsi volt, a szerencsétlen lányt a család ölelte tiszteletre méltó kebelére, és az utána következő évek folytonos bírálatai alaposan megtépázták Evie önbizalmát. Evie mosolyában mintha egy kis vidámság is lett volna, ahogy a Bowman nővéreket nézte. – Ő n-nem torz manó. Én inkább úgy gondoltam rá mindig, m-mint valami gonosz törpére. Annabelle nagyot nevetett a visszavágáson. – Azt áruljátok el, látta-e már valamelyikőtök Lord Kendallt. Azt hallottam, hogy egyike az itt megjelent kis számú nőtlen úriembereknek… és Westcliffen kívül az egyetlen nemesi címmel bíró agglegény. – Kegyetlen küzdelem lesz Kendallért – jósolt Lillian. – Szerencsére Daisy és én kész tervvel érkeztünk ide, hogyan is lehetne a házasság csapdájába ejteni egy gyanútlan úriembert – tette hozzá, és ujját begörbítve közelebb intette magához a barátnőit. – Félek megkérdezni – mondta Annabelle –, de hogyan? – Kompromittáló helyzetbe hozod magad vele, s mi hárman véletlenül arra járunk majd, és „rajtakapunk” benneteket kettesben. Akkor pedig a tisztesség úgy kívánja, hogy az úriember megkérje a kezedet. – Zseniális, ugye? – kérdezte Daisy. Evie kételkedve nézett Annabelle-re. – Ez meglehetősen alattomos dolog, nem? – Semmi „meglehetősen” nincs a dologban – felelte Annabelle. – De attól tartok, nekem sincs jobb ötletem. Neked van? – Nincs – ismerte be a fejét rázva Evie. – A k-kérdés csak az, hogy tényleg annyira elkeseredettek vagyunk-e, hogy n-nem válogatunk a férjfogási eszközökben, l-legyenek azok jók vagy r-rosszak. – Én igen – vágta rá Annabelle habozás nélkül. – Mi is – mondta vidáman Daisy. Evie bizonytalanul fürkészte barátnőit. – Én nem tudom minden aggályomat félresöpörni. Úgy értem, n-nem kellene törődnöm azzal, h-hogy egy férfit olyan helyzetbe h-hozzunk, amit nem… – Evie – szakította félbe türelmetlenül Lillian –, a férfiak elvárják, hogy ilyen helyzetbe hozzák őket. Ők is sokkal jobban örülnek, ha így történnek a dolgok. Ha nyíltan megmondanánk nekik, mit akarunk, az csak megijesztené őket, és soha egyik sem akarna megnősülni. Annabelle kissé gúnyos riadalommal mérte végig az amerikai lányt. – Kegyetlen vagy. – Családi örökség – mosolygott bájosan Lillian. – A Bowmanek természetüktől fogva kegyetlenek. Akár ördögien gonoszok is tudunk lenni, ha a helyzet úgy kívánja. Annabelle nevetve nézett vissza Evie-re, aki zavartan ráncolta a homlokát. – Evie – mondta gyengéden –, egészen eddig mindig igyekeztem helyesen cselekedni, de nem jutottam vele messzire… és ezen a ponton hajlandó vagyok valami újat kipróbálni. Te nem? A lány még mindig nem tűnt túl meggyőzöttnek, de vonakodva bólintott. – Helyes, így is kell – bátorította Annabelle. Javában beszélgettek, amikor a társaság felbolydult. Lord Westcliff érkezett meg. Láthatóan

teljesen otthon érezte magát a házigazda szerepében. Élvezve, hogy ő tartja kézben a dolgokat, ügyesen párokba szervezte a hölgyeket és az urakat az ebédlőbe való átvonuláshoz. Bár nem Westcliff volt a legmagasabb a szobában, volt valami delejes a jelenlétében, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Annabelle eltűnődött, miért van az, hogy egyesek ilyen tulajdonsággal rendelkeznek… valami olyan megnevezhetetlen vonással, amely jelentőséget ad minden cselekedetüknek, minden kimondott szavuknak. Lillianre pillantva látta, hogy az amerikai lány is észrevette a házigazda eme tulajdonságát. – Íme, egy ember, aki tökéletesen elégedett önmagával – jegyezte meg Lillian szárazon. – Kíváncsi lennék, létezik-e olyasmi… bármi, ami megingathatja az önbizalmát. – El sem tudom képzelni – felelte Annabelle –, de szeretnék ott lenni, amikor ez megtörténik. Evie közelebb húzódott hozzá, és finoman meglökte a karját. – Ott van Lord K-Kendall, a sarokban. – Honnan tudod, hogy ő az? – Mert legalább egy tucat hajadon veszi körül, akik cápa módra köröznek körülötte. – Jó megfigyelés – biccentett Annabelle, a fiatalembert és a nyüzsgő kísértetét figyelve. William, Lord Kendallt láthatóan zavarta a hölgyek rá irányuló túlzott figyelme. Világos hajú, vékony testalkatú férfi volt, keskeny arcát tökéletesen tisztára törölt szemüveg tette karakteressé. Az okuláré lencséi megcsillantak, ahogy Kendall zavart tekintete egyik arcról a másikra vándorolt. A Kendall-féle félénk viselkedésű férfi iránt mutatott szenvedélyes érdeklődés is bizonyította, hogy nincs nagyobb szerelmi ajzószer, mint egy szezonvégi agglegénylét. Míg ezek a lányok januárban teljesen érdektelennek találták Williamet, júniusra felfedezni vélték, hogy van benne valami ellenállhatatlan vonzerő. – Kedves embernek tűnik – mondta Annabelle. – Inkább olyannak, akit könnyű megijeszteni – vélte Lillian. – A helyedben én olyan félénknek és tehetetlennek mutatkoznék, amikor találkozol vele, amennyire csak képes vagy rá. Annabelle ironikus pillantást vetett barátnőjére. – A tehetetlenség sohasem volt az erősségem. Megpróbálkozhatom a félénkséggel, de semmit sem ígérhetek. – Nem hiszem, hogy gondot fog okozni, hogy elvond Kendall figyelmét azokról a lányokról – jelentette ki Lillian magabiztosan. – Vacsora után, amikor a hölgyek és urak visszatérnek ide teázni és társalogni, találunk rá módot, hogy bemutassunk neki. – Hogyan kellene… – kezdte Annabelle, de elhallgatott, mert halvány borzongás futott át a tarkóján, mintha valaki páfránylevelet húzott volna végig rajta. Kíváncsian nyúlt oda, hogy kiderítse, mi volt az, amikor hirtelen elkapta Simon Hunt tekintetét. A férfi a szalon túlsó felében állt, fél vállával lazán nekidőlve az egyik falkiugrásnak, miközben a körülötte lévő három férfi elmélyülten beszélgetett. Hunt megtévesztően nyugodtnak tűnt, tekintete azonban a macskáéra hasonlított, aki azt mérlegeli, hogy ugorjon-e vagy sem. Nyilvánvaló, hogy a férfi észrevette Kendall iránti érdeklődését. Ördög és pokol, gondolta Annabelle bosszankodva, és szándékosan hátat fordított a férfinak. Nagyon is el tudta képzelni Huntról, hogy valami bajt keverjen. – Észrevettétek, hogy Mr. Hunt is itt van? – kérdezte halkan barátnőit, és látta, hogy válaszul elkerekedik a szemük. – A te Mr. Huntod? – sziszegte Lillian, miközben Daisy fejét forgatva kereste tekintetével a férfit. – Ő nem az enyém! – tiltakozott Annabelle komikus arcot vágva. – De igen, ott áll a szoba másik végében. Ami azt illeti, ma már találkoztam vele. Azt állítja, hogy a gróf közeli barátja. – A homlokát ráncolta. – Mr. Hunt mindent el fog követni, hogy tönkretegye a tervünket – jósolta komoran. – Tényleg o-olyan önző lenne, hogy megakadályozza a házasságodat? – csodálkozott Evie. – Csak azért, mert azt akarja, hogy… hogy… – A kitartottja legyek – fejezte be helyette a mondatot Annabelle. – Aligha esik kívül a

lehetőségek határain. Mr. Huntnak olyan híre van, hogy semmi sem állíthatja meg, ha meg akar szerezni valamit. – Lehetséges, hogy így van – mondta Lillian, s ajka megfeszült az eltökéltségtől. – De téged nem fog megkapni… ezt megígérhetem. A vacsora igazi látványosság volt, hatalmas ezüst levesestálakat és tálcákat hordoztak körbe vég nélkül az ebédlő három hosszú asztala körül. Annabelle nemigen hitte, hogy a vendégek minden este így fognak étkezni, de a balján ülő úriember, az egyházközösség lelkésze felvilágosította, hogy ez teljesen szokványos Westcliff asztalánál. – A gróf és a családja híresek a báljaikról és vendégségeikről – mondta. – Lord Westcliff az egész nemesség legtökéletesebb házigazdája. Annabelle-nek eszébe sem jutott, hogy vitatkozzon. Nagyon régen nem volt már része ilyen fenséges étkekben és remek kiszolgálásban. A londoni estélyek és partik lanyha kínálatát össze sem lehetett hasonlítani ezzel a lakomával. Az elmúlt néhány hónapban a Peyton-háztartás kenyérnél, szalonnánál és levesnél nem engedhetett meg magának többet, s csak néha jutott az asztalra sült hal vagy ürüpörkölt. Most az egyszer annak is örült, hogy nem valami élénk társalgó mellett kapott helyet, ami hosszú, csendes időszakokat jelentett, ami alatt annyit ehetett, amennyi szeretett volna. S mivel a szolgák folyamatosan kínálták az újabb és újabb finomságokat, úgy tűnt, senki sem veszi észre hölgyhöz nem illő mohó étvágyát. Éhesen nyelte a pezsgővel és camembert-rel készült levest, amelyet fűszeres szósszal feltálalt borjúpecsenye és vajban párolt zsenge zöldség követett… aztán okos kis papírtasakokban sült hal jött, amely felséges illatot árasztott, amikor a tasakot kibontották… utána a vízitorma ágyon felszolgált vajas krumplit kóstolta meg… és a végére hagyta a legnagyobb finomságot, a kivájt narancshéjban érkező gyümölcsfalatokat. Annabelle annyira belemerült a vacsora élvezetébe, hogy beletelt néhány percbe, mire észrevette, hogy Simon Hunt Westcliff asztalánál ül a gróf mellett. Poharát az ajkához emelve diszkrét pillantást vetett a férfi felé. Hunt elegáns volt, mint mindig, fekete kabátjában és ónszürke mellényében, melynek selyme lágyan csillogott a csillár fényében. A férfi napbarnított bőre élesen elütött keményített gallérjának fehérjétől, nyakkendője olyan egyenes bogra kötve, mintha késsel vágták volna el. Súlyos fekete fürtjeire nem ártott volna pomádét tennie… egy vastag tincs már a homlokába is hullt, s valamiért zavarta Annabelle-t az a rakoncátlan fürt. Szerette volna kisimítani a férfi homlokából. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy mindkét hölgy, aki Hunt mellett ült, versengett a figyelméért. Annabelle már máskor is észrevette, hogy a nők roppant vonzónak találják Huntot. Azt is pontosan tudta, miért: bűnös sárm, hűvös intelligencia és laza világiasság keveréke tette őt ellenállhatatlanná a hölgyek szemében. Hunt úgy festett, mint aki számtalan nő ágyában megfordult már, s pontosan tudta is, mihez kezdjen ott. Ennek a képességének inkább csökkentenie kellett volna a vonzerejét, de nem így volt. De Annabelle lassan felfedezte, hogy hatalmas különbség van aközött, amiről az ember tudja, hogy jó neki, és aközött, amire valójában vágyott. S noha szívesen tagadta volna, mind ez idáig Simon Hunt volt az egyetlen férfi, aki testileg ennyire fel tudta izgatni. Bár Annabelle mindig is élvezett egyfajta védettséget, nem voltak teljesen ismeretlenek előtte az élet alapvető dolgai. Csekélyke tudását az innen-onnan hallott dolgokból szedte össze. Csókolták is már meg az elmúlt négy év alatt olyan férfiak, akik futó érdeklődést mutattak iránta. De bármilyen romantikus volt is a környezet, vagy jóképű a fiatalember, egyik sem váltotta ki belőle azt a fajta reakciót, amit Simon Hunt. Akármennyire is igyekezett Annabelle, nem tudta elfelejteni azt a réges-régi pillanatot ott a panorámaszínházban… a férfi szájának gyengéd, erotikus nyomását az ajkán, csókjának lenyűgöző erejét, az élvezetet. Szerette volna tudni, miért volt a csók annyira más Hunttal, de nem volt kit megkérdeznie. Arról szó sem lehetett, hogy az anyját kérdezi meg, mivel nem akarta bevallani, hogy egyszer pénzt fogadott el egy ismeretlentől jegyre. És aligha említheti meg az esetet barátnőinek, akiknek a férfiakról és a csókolózásról való tudományuk nyilván nem haladta meg az övét. Hunt hirtelen ránézett, s ahogy a tekintetük összekapcsolódott, Annabelle zavartan döbbent

rá, hogy egy ideje a férfit bámulja… bámulja és fantáziál. Bár távol ültek egymástól, Annabelle érzékelte a kettejük közt létrejövő azonnali és vibráló kapcsolatot… a férfi megigézetten nézte őt, s Annabelle elcsodálkozott, vajon mi nyűgözte le ennyire. Elpirulva kapta el a tekintetét, és villáját hevesen beledöfte az előtte levő hagymás-gombás finomságba. Vacsora után a hölgyek visszavonultak a szalonba kávézni és teázni, míg az urak az asztalnál maradtak, hogy megigyanak egy pohár portóit. A társaság végül, a hagyományoknak megfelelően, a társalgóban gyűlt össze ismét. Míg a hölgyek vidáman csevegtek és nevetgéltek, Annabelle félrehúzódva ült barátnőivel. – Megtudtatok bármit is Lord Kendallről? – kérdezte, remélve, hogy valamelyikük felcsípett valami pletykamorzsát vacsora közben. – Van olyan hölgy, aki iránt esetleg nagyobb érdeklődést mutat? – Úgy tűnik, eddig tiszta a terep – felelte Lillian. – Megkérdeztem anyámat, mit tud Kendallről – csatlakozott nővéréhez Daisy –, s azt mondta, figyelemre méltó vagyona van, s nincs rajta adósság. – Honnan tudja? – kérdezte Annabelle. – Anya kérésére apa írásbeli jelentést állított össze Anglia minden szóba jöhető nemeséről – magyarázta Daisy. – Anya pedig megjegyezte az információkat. Anya azt mondja, hogy egy elszegényedett herceg lenne az ideális kérő számunkra, akinek a címe megszilárdítaná a Bowmanek társasági helyzetét, míg a pénzünk biztosítaná, hogy az illető kész legyen feleségül venni minket. – Daisy cinikus mosolyra húzta a száját, miközben megpaskolta nővére kezét. – Még egy rigmust is költöttek Lillianről odaát New Yorkban – tette hozzá. – Lilliant vedd el, s tehetős leszel. Olyan népszerű lett a mondóka, hogy ez az egyik oka, amiért Londonba jöttünk. A családunk úgy festett, mint egy rakás esetlen, túl becsvágyó idióta. – S talán nem azok vagyunk? – kérdezte Lillian fanyarul. Daisy rápillantott. – Szerencsés vagyok, hogy otthagytuk New Yorkot, mielőtt rólam is rímet faragtak volna. – Én faragtam egyet – jegyezte meg Lillian. – Ha Daisyt elveszed, míg élsz, ágyban heverhetsz. Daisy beszédes pillantást vetett rá, mire nővére elvigyorodott. – Egyet se félj – folytatta –, végül csak sikerül beszivárognunk a londoni társaságba, és akkor feleségül megyünk Csődtömeg és Üres zseb uraságokhoz, és végre elfoglaljuk a minket megillető „a ház úrnője” helyet. Annabelle együtt érző mosollyal csóválta meg a fejét, miközben Evie halk, bocsánatkérő mormolással otthagyta őket. Annabelle majdnem megsajnálta a Bowman lányokat, mivel egyre nyilvánvalóbb volt előtte, hogy nekik sincs nagyobb esélyük a szerelmi házasságra, mint neki. – Mindkét szülőtök ragaszkodik hozzá, hogy ranggal bíró úriemberhez menjetek feleségül? – kérdezte. – Mi az apátok véleménye a dologról? Lillian egykedvűen vállat vont. – Amennyire emlékszem, apánknak sohasem volt semmilyen véleménye a gyerekeivel kapcsolatos dolgokról. Egyetlen vágya van csak, hagyják békén, hogy még több pénzt kereshessen. Valahányszor írunk neki, hidegen hagyja a levél tartalma, kivéve, ha engedélyt kérünk, hogy pénzt vegyünk ki a bankból. Olyankor egyetlen sorral válaszol: engedély megadva. Úgy tűnt, Daisy osztja nővére cinikus véleményét. – Azt hiszem, apánk még örül is anyánk házasságszerző praktikáinak, mert amíg anyánk velünk foglalkozik, addig sem őt zaklatja. – Ó, édes istenem! – mormolta Annabelle. – És apátok sohasem panaszkodik, amikor pénzt kértek? – Ó, soha – mondta Lillian, és jót nevetett Annabelle nyilvánvaló irigységén. – Mi rettenetesen gazdagok vagyunk, Annabelle… és van három bátyám, mindegyik agglegény. Esetleg fontolóra vehetnéd, hogy hozzámész az egyikhez. Ha érdekel a dolog, idehívom valamelyiket, hogy szemügyre vehesd. – Csábító ajánlat, de köszönöm, nem – felelte Annabelle. – Nem szeretnék New Yorkban

élni. Inkább leszek egy angol arisztokrata felesége. – Tényleg olyan csodálatos dolog egy angol arisztokrata feleségének lenni? – kérdezte panaszosan Daisy. – Egy ilyen régi, huzatos házban élni, ahol még rendes vízvezeték sincs, és megtanulni azt a sok illemszabályt, hogy mindent úgy csinálj, ahogy kell… – Senkinek számítasz, ha nem vagy arisztokratafeleség – biztosította Annabelle. – Angliában a nemesség a minden. A társadalmi helyzeted határozza meg, hogyan kezelnek mások, milyen iskolákba járhat a gyereked, hová, milyen rendezvényekre hívnak meg… életed minden területét. – Nem tudom… – kezdte Daisy, de elhallgatott Evie sietős visszatérését látva. Bár látható jele nem volt a sietségének, kék szeme sürgetőn csillogott, és orcáját is pirosra festette az izgalom. Leült korábbi helyére, s dadogva, suttogva hajolt Annabelle felé. – M-muszáj volt visszafordulnom, és idesietnem, hogy elm-mondjam… egyedül van! – Kicsoda? – suttogta vissza Annabelle. – Ki van egyedül? – Lord Kendall! L-láttam őt odakint, a teraszon. Ott ül egyedül az egyik asztalnál. – Talán vár valakire – ráncolta a homlokát Lillian. – Ha így van, aligha segítené Annabelle ügyét, ha rárontana, mint egy tüzelő szuka. – Nem találhattál volna valami hízelgőbb metaforát, kedvesem? – kérdezte szelíden Annabelle, mire Lillian rávigyorgott. – Elnézést. Óvatosan kell eljárni, Annabelle. – Igaz – mosolygott vissza Annabelle. Felállt, és ügyesen lesimította a szoknyáját. – Megyek, felderítem a helyzetet. Szép munka, Evie. – Sok szerencsét – felelte a lány, és mindannyian keresztbe tették az ujjukat, hogy szorítsanak, miközben figyelték, ahogy barátnőjük elhagyja a szobát. Annabelle szíve hevesebben vert, ahogy átsétált a házon. Nagyon is tisztában volt vele, hogy lábbal tiporja a társasági szabályok szövevényes hálóját. Egy hölgy sohasem keresheti szándékosan egy úr társaságát; de ha útjaik véletlenül keresztezik egymást, vagy történetesen ugyanarra a pamlagra ülnek le, válthatnak néhány szót. Sohasem lehetnek kettesben, kivéve, ha lovagolnak, vagy nyitott hintón utaznak. És ha egy lány véletlenül összetalálkozik egy úriemberrel, miközben kifelé tart, hogy megnézze a kertet, mindent el kell követnie, hogy semmi módon ne tűnjön kompromittálónak a helyzet. Kivéve persze, ha azt akarja, hogy kompromittálják. A széles, kikövezett teraszra vezető üvegajtók sorához közeledve Annabelle megpillantotta a zsákmányát. Ahogy Evie is mondta, Lord Kendall egyedül ült az egyik kerek asztalkánál, kényelmesen hátradőlve a széken, egyik lábát lazán maga elé nyújtva. Úgy tűnt, élvezi, hogy egy kis időre kiszabadulhatott a vendégektől nyüzsgő házból, és egyedül lehet. Annabelle halkan a legközelebbi ajtóhoz lopózott, és kisurrant rajta. A levegőben hanga és fenyérmirtusz illata érződött, s a kerteken túl hömpölygő folyó hangjai adták a megnyugtató zenei aláfestést. Annabelle lehajtott fejjel lépkedett, és a halántékát dörzsölte, mint aki kínzó fejfájását próbálja enyhíteni. Amikor alig tíz lépésre volt Kendall asztalától, felnézett, és látványosan összerezzent, mintha meglepné, hogy ott látja a férfit. – Ó! – szólalt meg, és egyáltalán nem volt nehéz tettetnie, hogy elfullad a hangja. Ideges volt, hiszen tudta, milyen fontos, hogy jó benyomást tegyen a férfira. – Észre sem vettem, hogy más is van idekint… Kendall felállt, szemüvegének lencséje megcsillant a terasz lámpáinak fényében. Karcsú alakja már-már olyan hatást keltett, mintha csak az ember képzeletében létezne, kabátja lazán lógott a vállán. Annak ellenére, hogy legalább hét-nyolc centivel magasabb volt nála, Annabelle nem lepődött volna meg, ha kiderül, hogy súlyban egyformák. Tartása egyszerre volt félénk és furcsán feszült, mint egy riadt őzé, aki kész bármely pillanatban menekülőre fogni. Ahogy Annabelle a férfit nézte, be kellett ismernie, hogy Kendall nem az a férfi, aki iránt természetes vonzalmat érezne. Másrészt viszont a sós heringet sem szerette, ám ha éhes lenne, és valaki megkínálná egy tálkányi sós heringgel, aligha kezdene el fintorogni. – Jó estét – üdvözölte Kendall halk, kellemes hangon. – Nem kell megijednie. Esküszöm,

ártalmatlan vagyok. – Kénytelen vagyok elfogadni a szavát – mosolygott rá Annabelle, majd összerezzent, mintha az erőfeszítés fájdalmat okozott volna. – Bocsásson meg, hogy magányában zavarom, uram. Csak egy kis friss levegőt szerettem volna szívni. – Mély levegőt vett, míg keble nekifeszült ingválla szegélyének. – Odabent meglehetősen nyomasztó volt a légkör, nemdebár? Kendall közelebb lépett hozzá, kezét félig felemelve, mintha attól tartana, hogy Annabelle a padlóra omlik. – Hozhatok önnek valamit? Egy pohár vizet? – Nem, köszönöm. Néhány perc idekint, és máris jobban fogom érezni magam. – Annabelle kecsesen leereszkedett a legközelebbi székbe. – Bár… – Próbált zavartnak tűnni. – Egyikünknek sem tenne jót, ha kettesben látnának minket. Különösen, hogy be sem vagyunk mutatva egymásnak. – Lord Kendall, szolgálatára – hajolt meg enyhén a férfi. – Miss Annabelle Peyton. – A lány a közeli szék felé pillantott. – Foglaljon helyet, kérem. Ígérem, azonnal távozom, amint enyhül a fejfájásom. Kendall óvatosan engedelmeskedett. – Arra semmi szükség – mondta. – Maradjon csak addig, amíg óhajt. Ez biztatóan hangzott. Lillian tanácsát észben tartva, Annabelle gondosan megfontolta a következő megjegyzését. Mivel Kendallnek már elege volt a nők folytonos rohamából, úgy kell tennie, mintha ő lenne az egyetlen, aki nem érdeklődik iránta. – Kitalálom, miért jött ki ide egyedül – szólalt meg mosolyogva. – Biztos kétségbeesetten igyekszik megszabadulni a mohó nők tömegéből. Kendall meglepetten pillantott rá. – Igazság szerint, így van. Meg kell mondanom, sohasem jártam még olyan vendégségben, ahol ilyen mérhetetlenül barátságos emberek lettek volna. – Várja csak meg a hónap végét – javasolta Annabelle. – Addigra olyan barátságossá válnak, hogy korbácsra meg egy székre lesz szüksége, ha távol akarja tartani őket. – Mintha arra célozna, hogy egyfajta célpont vagyok a házasságpiacon – adott hangot a nyilvánvalónak a férfi. – Csak akkor lehetne ennél is nagyobb célpont, ha fehér köröket rajzolna a kabátja hátuljára – felelte Annabelle, amivel sikerült kuncogásra bírnia a férfit. – Megkérdezhetem, mi a másik ok, ami arra késztette, hogy idemeneküljön, uram? Kendall tovább mosolygott, s már korántsem tűnt olyan feszültnek, mint eleinte. – Attól tartok, nem igazán bírom az italt. Odabent rengeteg portói fogy, én pedig hajlamos vagyok az urakkal tartani pusztán a társaság kedvéért. Annabelle még sohasem találkozott olyan férfival, aki beismert volna egy ilyen tulajdonságot. A legtöbb úriember a férfiasság fokmérőjének tartotta, hogy képes-e valaki annyi bort inni, amitől még egy elefánt is berúgna. – Ezek szerint rosszul lesz tőle? – kérdezte együtt érzőn. – Mint egy kutya. Azt mondták, ha eleget iszom, idővel hozzászokik a szervezetem… de ez meglehetősen értelmetlen célnak tűnik. Kellemesebb módon is el tudom tölteni az időmet. – Mint például… Kendall gondosan mérlegelte a kérdést. – Sétálok egyet a szabadban. Olvasással pallérozom az elmémet. – Tekintetében hirtelen barátságos fény csillant. – Beszélgetek egy új baráttal. – Magam is kedvelem az ilyen dolgokat. – Valóban? – Kendall tétovázott. A folyó és a fák mintha suttogtak volna hozzájuk. – Talán csatlakozhatna hozzám holnap reggel egy sétára. Ismerek néhány remek ösvényt errefelé. Annabelle alig tudta visszafogni hirtelen támadt lelkesedését. – Azt nagyon élvezném – felelte. – De megkérdezhetem, mi lesz a kíséretével? Kendall szélesen elmosolyodott, kivillantva hófehér fogsorát. – Nem hiszem, hogy bárki is zavarna minket, ha elég korán indulunk. – Történetesen korán kelő vagyok – hazudta Annabelle. – És szeretek sétálni.

– Akkor reggel hatkor? – Reggel hatkor – ismételte Annabelle felállva a székből. – Vissza kell mennem… hamarosan feltűnik valakinek a távollétem. Már sokkal jobban érzem magam. Köszönöm a meghívást, uram. – Megengedte magának, hogy egy apró, kacér mosolyt küldjön a férfi felé. – És azt, hogy osztozott velem a teraszon. Amikor visszaindult a házba, egy pillanatra behunyta a szemét, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Jó bemutatkozás volt… és sokkal könnyebbnek bizonyult felkeltenie Kendall érdeklődését, mint gondolta. Kis szerencsével – és barátai segítségével – talán képes lesz fogni magának egy arisztokratát, és akkor minden rendbe jön.

Hetedik fejezet

Miután a vacsora utáni társalgás lezárult, a vendégek kezdtek visszavonulni éjszakára. Amikor Annabelle átsétált a szalon egyik boltíves bejárata alatt, látta, hogy barátnői rá várnak. Várakozó arcuk láttán elmosolyodott, és egy falmélyedésbe húzódott velük, ahol nyugodtan beszélgethettek. – Mi a helyzet? – akarta tudni Lillian. – A mama és én holnap reggel Lord Kendall-lel sétálunk – jelentette be Annabelle. – Csak ti? – Csak mi – erősítette meg Annabelle. – Igazából már napkeltekor találkozunk, hogy elkerüljük a férjvadászok hordáját. Ha sikerül még eldugottabb helyet találniuk, akkor talán visítoztak volna örömükben. Helyette megelégedtek azzal, hogy diadalmas mosolyokat váltsanak, miközben Daisy egy kurta győzelmi táncot dobolt a lábával. – M-milyen volt? – kérdezte Evie. – Félénk, de kellemes – felelte Annabelle. – És úgy tűnik, humorérzéke is van, amiben nem is mertem reménykedni. – Na tessék, és a fogai is megvannak! – kiáltott fel Lillian. – Igazad volt abban, hogy könnyű megijeszteni – mondta Annabelle. – Biztos vagyok benne, hogy Kendall nem vonzódna egy erős akaratú nőhöz. Óvatos és halk beszédű. Próbálok tartózkodón viselkedni… bár valószínűleg bűntudatot kellene éreznem, amiért becsapom. – Minden nő így tesz az udvarlás alatt… és ami azt illeti, a férfiak is – jelentette ki prózaian Lillian. – Megpróbáljuk elleplezni a hibáinkat, és olyasmiket mondunk, amiket szerintünk a másik hallani szeretne. Úgy teszünk, mintha mindig kedves és jó természetű teremtések lennénk, s mintha nem érdekelnének a másik apró kis hóbortjai. Aztán az esküvő után kimutatjuk a fogunk fehérjét. – Nem hiszem, hogy a férfiaknak is annyit kellene tettetniük, mint nekünk – vélte Annabelle. – Ha egy férfi pocakos, vagy sárga a foga, esetleg ostoba, akkor is kap feleséget magának, ha úriember és van egy kis pénze. De a nőkkel szemben sokkal magasabbak az elvárások. – Ezért árulunk m-mi mindannyian p-petrezselymet – mondta Evie. – De már nem sokáig – ígérte Annabelle mosolyogva. Evie Florence nénikéje érkezett a bálterem felől. Fekete ruhájában, amely egyáltalán nem illett fakó arcához, leginkább boszorkányra emlékeztetett. Nem sok rokoni vonást lehetett felfedezni a két nőn. Evie kerek arcú, vörös hajú és szeplős volt, míg rossz természetű nagynénje inkább száraz kóróra hasonlított. – Evangeline! – csattant fel élesen, és rosszalló pillantást vetett a csoport felé, miközben intett unokahúgának. – Figyelmeztettelek, hogy nem tűnhetsz csak úgy el. Legalább tíz perce kereslek mindenhol, s nem emlékszem, hogy engedélyt kértél volna rá, hogy a barátaiddal találkozz. És mindazon hölgyek közül, akikkel barátkozhatnál, éppen… Florence néni haragosan fröcsögve a főlépcső felé masírozott, és Evie nagyot sóhajtva a nyomába eredt. Ahogy a lányok figyelték a távozását, Evie hátranyújtotta a kezét, és búcsút intett a barátnőinek. – Evie azt mondja, a családja nagyon gazdag – szólalt meg Daisy. – De azt is mondja, hogy mind boldogtalanok, mind az utolsó szálig. Kíváncsi lennék, miért. – Régi vagyon – mondta Lillian. – Apa azt szokta mondani, nincs más, ami úgy rádöbbentené az embert arra, hogy mije hiányzik, mint egy életnyi gazdagság. Gyere, drágám – karolt bele a húgába –, menjünk, mielőtt anya észreveszi, hogy eltűntünk. – Kérdő mosollyal nézett Annabelle-re. – Velünk tartasz, Annabelle?

– Nem, köszönöm. Perceken belül találkozom az anyámmal a lépcsőnél. – Akkor jó éjt – köszönt el Lillian, de sötét szeme megvillant, amikor hozzátette: – Holnap, mire felkelek, te már Lord Kendall-lel fogsz sétálni. Reggelinél részletes jelentést várok. Annabelle játékosan szalutált, és figyelte, ahogy a nővérek távoznak. Lassan a főlépcső felé ballagott, és megállt a kanyargós építmény árnyékában. Úgy tűnt, Philippa, szokásához híven, most sem képes elszakadni szalonbéli társalgópartnereitől. Annabelle nem bánta, hogy várnia kell. Feje tele volt különböző gondolatokkal, többek közt olyan szófordulatokkal, amelyekkel elkápráztathatja Kendallt másnapi sétájuk során, és ötletekkel, hogyan is érhetné el, hogy a férfi érdeklődése tartósan felé forduljon, még úgy is, hogy férjre vadászó lányok egész serege fogja üldözni a következő néhány hétben. Ha elég okos ahhoz, hogy Lord Kendall-lel megkedveltesse magát, és ha a barátnői terve beválik a csapdába ejtéssel, milyen lesz egy ilyen ember feleségének lenni? Ösztönösen érezte, hogy sohasem tudna beleszeretni olyasvalakibe, mint Kendall… de megesküdött magának, hogy mindent meg fog tenni, hogy jó felesége legyen. Idővel pedig biztosan ő is megszereti a férfit. A Kendall-lel való házasság akár kellemes is lehet. Kényelmes és biztonságos élet vár rá a férfi oldalán, és soha többé nem kell amiatt aggódnia, hogy lesz-e étel az asztalon. És ami a legfontosabb, Jeremy jövője biztosítva lesz, és anyjának sem kell többé elviselnie Lord Hodgeham zaklatását. Súlyos léptek zaja ütötte meg a fülét, ahogy valaki jött le a lépcsőn. A korlátnál állva könnyed mosollyal nézett fel, de hirtelen megdermedt. Hihetetlen módon egy szürke hajjal keretezett kövér arccal találta magát szemben. Hodgeham? De az lehetetlen! A férfi leért a lépcső aljára, és megállt előtte, alig észrevehetően meghajtotta magát, s elviselhetetlenül önelégültnek tűnt. Ahogy Annabelle a férfi rideg, kék szemébe nézett, az est folyamán elfogyasztott ételek egyetlen tüskés labdává álltak össze, és forogni kezdtek a gyomrában. Hogyan lehetséges, hogy a férfi itt van? Miért nem látta már korábban is a nap folyamán? Ahogy Annabelle az anyjára gondolt, akivel hamarosan pont itt találkozik, elöntötte a harag. Ez a végtelenül pökhendi ember, aki a jótevőjüknek kiáltotta ki magát, és gusztustalan figyelmével Philippát üldözte fukarul mért, maroknyi pénzéért cserébe, most itt van, hogy a lehető legalkalmatlanabb időben zaklassa őket. Biztos, hogy Philippának semmi sem jelenthet nagyobb gyötrelmet, mint Hodgeham jelenléte Stony Crossban. A férfi bármelyik pillanatban felfedheti Philippával való kapcsolatát… és ezáltal könnyedén tönkreteheti őket, és semmi sincs a kezükben, amivel hallgatásra bírhatnák. – Nocsak, Miss Peyton – mormolta Hodgeham, és a rosszindulatú megelégedettség még pirosabbra festette húsos arcát. – Milyen kellemes véletlen, hogy ön az első vendég, akivel Stony Cross Parkban találkozom. Émelygő borzongás futott át Annabelle-en, ahogy kényszerítette magát, hogy állja a férfi tekintetét. Megpróbált érzelemmentes arcot vágni, de Hodgeham komisz mosolya mutatta, hogy nagyon is tisztában van a lányt elárasztó ellenséges félelemmel. – Az utazás kellemetlenségei után – folytatta – úgy döntöttem, hogy a szobámban vacsorázom. Annyira sajnálom, hogy nem találkozhattunk korábban! Mindazonáltal rengeteg lehetőségünk adódik még rá a hét során. Elbűvölő édesanyja is itt van, ugyebár? Annabelle bármit megadott volna érte, hogy nemet mondhasson. Szíve olyan hevesen dübörgött, hogy úgy tűnt, kihajt minden levegőt a tüdejéből… kényszerítenie kellett magát, hogy gondolkodjon, és meg tudjon szólalni az őrült kalapálás mellett. – Ne menjen a közelébe! – mondta, maga is meglepődve, milyen szilárd a hangja. – Ne is szóljon hozzá! – Ó, Miss Peyton, most megsebzett… engem, aki a család egyetlen barátja maradt azokban a nehéz időkben, amikor mindenki más elfordult önöktől. Annabelle rezzenéstelen arccal, mozdulatlanul meredt a férfi szemébe, mintha szemtől szemben állna, és hipnotizálni próbálna egy lecsapni készülő mérgeskígyót. – Milyen szerencsés véletlen, hogy mindketten ugyanazon a partin vendégeskedünk, nem gondolja? – kérdezte Hodgeham. Halkan felnevetett, s a mozdulattól hátrafésült hajából egy tincs

olajosan fénylő zászlóként hullt a homlokába, de ő kövér tenyerével visszasimította a hajfürtöt a helyére. – Fortuna istenasszony valóban rám mosolygott, amikor lehetővé tette, hogy ilyen közelségbe kerüljek a nővel, akit oly nagyra értékelek. – Semmiféle közelség nem lesz ön és az anyám közt – jelentette ki Annabelle, és erősen ökölbe szorította a kezét, nehogy tíz körömmel essen neki a férfi kárörvendő arcának. – Figyelmeztetem, uram, ha bármilyen módon háborgatni… – Kedves lányom, csak nem azt hitte, hogy Philippára célzok? Ön túl szerény. Önre gondoltam, Annabelle. Régóta csodálom önt. Valójában, arra sóvárgok, hogy megmutathassam önnek érzelmeim igazi természetét. Most pedig úgy tűnik, a sors tökéletes lehetőséget biztosított nekünk, hogy közelebbről is megismerjük egymást. – Inkább alszom egy kígyóveremben – felelte hűvösen Annabelle, de hangja megremegett, és a férfi elmosolyodott. – Először természetesen tiltakozni fog. A lányok mindig ezt teszik. De aztán győz az értelem… és bölcsen cselekszik… s akkor meglátja, mennyi előnyt jelent a barátságom. Értékes barát tudok ám lenni, drágám. S ha a kedvemre tesz, gavallérosan megjutalmazom. Annabelle kétségbeesetten igyekezett kitalálni, mi módon értethetné meg a férfival, hogy semmi reménye rá, hogy ő valaha is a szeretője legyen. Valószínűleg csak úgy tudja távol tartani magától Hodgehamet, ha elülteti benne a félelmet, hogy egy másik férfi felségterületére tévedt. Annabelle gúnyos mosolyt erőltetett az arcára. – Talán úgy festek, mint akinek szüksége van az ön úgynevezett barátságára? – kérdezte, s látványosan rendezgetni kezdte csinos ruhája redőit. – Téved. Már van védelmezőm… egy sokkal nagylelkűbb védelmező, mint ön. Szóval jobb lesz, ha békén hagy engem és az anyámat is… vagy vele kell elszámolnia. Annabelle leolvashatta Hodgeham arcáról az egymást váltó érzelmeket, előbb hitetlenséget, aztán haragot, végül gyanakvást. – Ki az? – Miért árulnám el önnek? – kérdezett vissza hűvös mosollyal Annabelle. – Inkább hagyom, hogy találgasson. – Hazudik, maga fondorlatos szajha! – Higgyen, amit akar – mormolta Annabelle. Hodgeham hurkás ujjai félig begörbültek, mintha csak meg akarná ragadni a lányt, hogy kirázza belőle az igazságot. Helyette azonban csak dühösen végigmérte. – Még nem végeztem önnel – morogta, és telt ajkát nyál pettyezte. – Még félig sem – azzal durva hirtelenséggel hátat fordított, túlságosan is háborogva ahhoz, hogy holmi udvariaskodással fárassza magát. Annabelle mozdulatlanul állt. Haragja lassan elpárolgott, fájó idegességet hagyva maga után, amely beleette magát a csontjaiba. Elég lesz-e vajon, amit mondott, ahhoz, hogy kordában tartsa Hodgehamet? Nem, az csak ideiglenes megoldásnak volt jó. A következő napokban a férfi nyilván minden lépését, minden szavát, minden tettét figyelni fogja, hogy lássa, hazudott-e, amikor azt állította, hogy van pártfogója. Fenyegetni, piszkálni fogja, hogy kikészítse az idegeit. De bárhogy legyen is, nem engedheti meg neki, hogy feltárja, milyen viszonyban áll az anyjával. Az megölné Philippát, és tönkretenné Annabelle minden esélyét a házasságra. Annabelle lázasan gondolkodott, és mozdulatlanná merevedve állt, amíg egy mellette megszólaló halk hangtól majdnem kiugrott a bőréből. – Érdekes. Miről vitatkozott Lord Hodgehammel? Annabelle elsápadva pördült meg, és Simon Hunttal találta magát szemben, aki macskaszerű nesztelenséggel közelítette meg. Széles válla eltakarta a társalkodóból kiszűrődő fényt. Ahogy ott állt előtte hatalmasan, magabiztosan, félelmetesebbnek tűnt, mint Hodgeham. – Mennyit hallott? – bukott ki a kérdés Annabelle-ből, s gondolatban szidta magát, mert ő is hallotta, milyen védekező a hangja. – Semmit – felelte a férfi nyugodtan. – Csak láttam az arcát, miközben beszélgettek. Egyértelmű volt, hogy felzaklatta valami.

– Semmi sem zaklatott fel. Félreértelmezte az arckifejezésemet, Mr. Hunt. A férfi a fejét csóválta, aztán azzal lepte meg, hogy egyetlen ujjal gyengéden megérintette a karját ott, ahol már nem takarta a kesztyű. – Foltos lesz a bőre, amikor ideges. Lepillantva Annabelle látta a halvány rózsaszín foltot, bizonyítékát annak, hogy a bőre nem egyenletesen pirul el, amikor valami gond gyötri. Megborzongott a férfi érintésétől, és gyorsan hátralépett. – Bajban van, Annabelle? – kérdezte Hunt halkan. Nincs joga, hogy ilyen gyengéd, majdnem aggódó hangon érdeklődjön… mintha olyasvalaki lenne, akihez Annabelle segítségért fordulhat… mintha valaha is megengedhetné magának, hogy így tegyen. – Az tetszene önnek, ugye? – vágott vissza. – Bármilyen engem érintő gond vagy baj végtelen örömmel töltené el… mert akkor felajánlhatná a segítségét, és kihasználhatná a helyzetet. A férfi résnyire szűkült szemmel fürkészte. – Miféle segítségre lenne szüksége? – Öntől semmifélére – biztosította Annabelle a férfit. – És ne szólítson a keresztnevemen! Megköszönném, ha mostantól a megfelelő módon szólítana… vagy még jobb lenne, ha egyáltalán nem szólna hozzám. – Mivel képtelen volt tovább elviselni a férfi fürkésző tekintetét, sietve ellépett mellette. – Most pedig, ha megbocsát… meg kell keresnem az édesanyámat. Philippa az öltözőasztal melletti székre rogyva, hamuszürke arccal meredt lányára. Annabelle megvárta, amíg visszatérnek a lakosztályukba, s csak utána mondta el anyjának a katasztrofális hírt. Philippának egy teljes percébe telt megemészteni a hírt, hogy a férfi, akit mindenkinél jobban gyűlölt, és akitől, mindenkinél jobban félt, szintén Stony Cross Park vendége. Annabelle félig-meddig azt várta, hogy anyja könnyekre fakad, de Philippa meglepte a viselkedésével: fejét oldalra biccentette, s furcsa, fáradt mosollyal a szoba egyik sarkát nézte merev tekintettel. Ezt a mosolyt még sohasem látta az anyja arcán. Az a fajta keserűség áradt belőle, amely arra figyelmeztetett, hogy sosincs értelme, hogy az ember megpróbáljon javítani a helyzetén, mert mindenkor a sors győzedelmeskedik. – Távozzunk Stony Cross Parkból? – kérdezte Annabelle. – Nyomban visszatérhetünk Londonba. Úgy tűnt, a kérdés percekig ott lóg a levegőben. Amikor Philippa megszólalt, hangja kábult és merengő volt. – Ha most elmegyünk, minden reményed odalesz arra, hogy valaha is férjhez mész. Nem… csak egy választásunk van. Ezt végig kell csinálnunk. Holnap reggel elmegyünk arra a sétára Lord Kendall-lel. Nem fogom hagyni, hogy Hodgeham tönkretegye ezt a lehetőséget. – Állandó bajok forrása lesz – figyelmeztette anyját Annabelle halkan. – Ha nem megyünk vissza a városba, kész rémálommá változhat itt a helyzet. Philippa most felé fordult, ajkán még mindig azzal a nyugtalanító mosollyal. – Kedvesem, az igazi rémálom akkor kezdődik majd, ha úgy térünk vissza a városba, hogy nem találtál magadnak férjet.

Nyolcadik fejezet

Annabelle aggodalomtól gyötörve nem aludt többet két-három óránál. Amikor reggel felébredt, szeme karikás, arca sápadt és fáradt volt. – Ördög és pokol – mormolta, és egy ruhát hideg vízbe áztatva az arcára nyomta. – Ez így nem lesz jó. Százévesnek látszom ma reggel. – Mit mondtál, édesem? – hallotta az anyja álmos hangját. Philippa mögötte állt viseltes köntösében és elnyűtt papucsában. – Semmit, mama, csak magamban beszéltem. – Annabelle erősen megdörzsölte az arcát, hogy valami kis színt varázsoljon rá. – Nem aludtam jól az éjjel. Philippa erre mellé lépett, és közelebbről is szemügyre vette. – Valóban egy kicsit fáradtnak tűnsz. Küldetek teáért. – Jó nagy kancsóval kérj – mondta Annabelle. Ismét a tükörbe pillantott, s véreres szemeit meglátva, hozzátette: – Két kancsóval. Philippa együtt érzőn mosolygott. – Mit veszünk fel a sétára? Annabelle kirázta a nedves rongyot, s csak utána terítette a mosdóállványra száradni. – Valamelyik régebbi gúnyánkat, mert szerintem elég sárosak lesznek az erdei ösvények. De eltakarhatjuk őket a Lilliantől és Daisytől kapott szép, új vállkendőkkel. Annabelle sietve megivott egy csésze gőzölgő teát, és harapott néhány falatot a szobalány által felhozott hideg pirítósból, aztán befejezte az öltözködést. Kritikusan nézegette magát a tükörben. Az elöl megkötött kék selyemsál sokat eltakart az alatta viselt, fakósárga és kopott ingvállból. És a Bowmanéktől kapott új főkötő is nagyon előnyösen állt, babakék szegélye kiemelte Annabelle szemének kékjét. Annabelle nagyokat ásítva sétált ki Philippával a kastély hátsó teraszára. A korai órán Stony Cross Park vendégeinek többsége még nyilván ágyban van. Csak néhány, horgászni kívánó úriember kelt már fel. A férfiak kis csoportja a kinti asztaloknál reggelizett, míg a szolgák a közelben várakoztak a horgászbotokkal és a halaskosarakkal. A békés jelenetet bosszantó kiabálás szakította félbe, ami abszolút váratlan volt ebben az órában. – Magasságos egek! – hallotta Philippa kiáltását. Anyja tekintetét követve, Annabelle a terasz túlsó oldala felé pillantott, amelyet teljesen ellepett a harsányan csacsogó, csivitelő, visongó, nevető és erőszakosan lökdösődő lányok csoportja. Körülvettek valamit, ami azonban nem látszódott ki a szorosan összetömörülő gyülekezetből. – Mit keresnek ezek itt ilyenkor? – kérdezte Philippa megrökönyödve. – Gyanítom, egy kis kora reggeli vadászatra jöttek – sóhajtotta Annabelle lemondóan. Philippa álla leesett, ahogy a hangoskodó csoportot nézte. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy… gondolod, hogy szegény Lord Kendall esett ott csapdába? Annabelle bólintott. – És ahogy a dolgok állnak, nem sok marad belőle, mire ezek végeznek vele. – De… de téged hívott meg sétálni – háborgott Philippa. – Csak téged, és engem kísérőnek. Ahogy néhány lány észrevette Annabelle-t a terasz másik végében állni, még szorosabban tömörültek zsákmányuk köré, mintha el akarnák takarni előle. Annabelle alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Vagy Kendall volt olyan ostoba, hogy valakinek elmondta a reggeli séta tervét, vagy a férjhez menési őrület öltött oly méreteket, hogy a férfi már el sem tudja hagyni úgy a szobáját, hogy nők kisebb tömegét ne vonzaná maga után, legyen bármennyi is az idő. – Nahát, ne állj itt csak így! Menj és csatlakozz a csoporthoz! – sürgette Philippa a lányát.

Annabelle bizonytalanul nézett rá. – Némelyik lány elég vadnak tűnik – jegyezte meg. – Nem örülnék, ha valamelyik megharapna. Fojtott nevetés vonta el a figyelmét. A hang felé fordulva, ahogy számíthatott is volna rá, Simon Huntot pillantotta meg. A férfi a teraszerkélyen álldogált, hatalmas kezében szinte eltűnt a finom porceláncsésze, amelyből a kávét itta. A többi horgászhoz hasonlóan ő is strapabíró ruhát viselt durva szövésű tweedszövetből, kopott ingét nem gombolta be a nyakánál. Gúnyosan csillogó tekintete kétséget sem hagyott afelől, hogy élvezi a helyzetet. Anélkül, hogy tudatosult volna benne, mit csinál, Annabelle azon kapta magát, hogy közelebb húzódik a férfihoz. Néhány lépésre tőle megállt, és az erkély mellvédjére könyökölve kinézett a ködös tájra. Hunt háttal állt a mellvédnek, arccal a kastély fala felé. Annabelle szeretett volna egy kicsit döfni a bosszantóan elbizakodott férfin. – Lord Kendall és Lord Westcliff nem az egyedüli agglegények Stony Crossban – mormolta. – Kíváncsi lennék, önt miért nem üldözik a hölgyek tömegei úgy, ahogy Lord Kendallt. – Ez nyilvánvaló – felelte Hunt kedvesen, s csészéjét az ajkához emelve kiitta a tartalmát. – Nem vagyok nemes, és pokolian rossz férj lennék. – Gonoszkodó oldalpillantást vetett a lányra. – Ami önt illeti… annak ellenére, hogy mélységesen együtt érzek az ügyével, nem tanácsolnám, hogy játsszon Kendall-lel. – Az ügyemmel? – kérdezte Annabelle, azonnal zokon véve a szót. – Mit ért az alatt, hogy az ügyem? – Hát önt, természetesen – felelte halkan a férfi. – A legjobbat akarja magának, de Kendall nem tartozik ebbe a kategóriába. Kettejük házassága kész katasztrófa lenne. Annabelle a férfi felé fordította a fejét, és összeszűkült szemmel nézett rá. – Miért? – Mert Kendall túl kedves fickó önnek. – Hunt szélesen elmosolyodott a lány arca láttán. – Nem sértésnek szántam. Fele annyira sem szeretném önt, ha kedves nő lenne. Ennek ellenére, ön nem jó Kendallnek… és a végén neki sem venné sok hasznát. Kíméletlenül átgázolna rajta, míg a szegény fickó úriember lelke ott heverne összetörten a lába előtt. Annabelle szerette volna letörölni a férfi arcáról a pökhendi vigyort… ő, aki még sohasem ütött meg senkit. Haragját az sem csillapította, hogy a férfinak igaza volt. Ő maga is nagyon jól tudta, hogy túl temperamentumos egy olyan szelíd és kulturált férfihoz, mint Kendall. De ez nem tartozott Simon Huntra… ráadásul arról sem volt szó, hogy Simon Hunt vagy akár más férfi valami jobb lehetőséget kínálna neki. – Mr. Hunt – kezdte nyájas hangon, de a tekintete villámokat szórt –, inkább menjen… – Miss Peyton! – A gyenge kiáltás néhány méterről odébb hangzott fel, és lepillantva Annabelle látta, hogy Lord Kendall vékony alakja kivergődik az őt körülfogó nők csapatából. Kissé ziláltnak és zaklatottnak tűnt, ahogy utat tört a lány felé. – Jó reggelt, Miss Peyton. – Megállt, hogy megigazítsa a nyakkendője csomóját és csáléra billent szemüvegét. – Úgy tűnik, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a fejükbe vették, hogy sétára indulnak ma reggel. – Félénken nézett Annabellere, ahogy megkérdezte: – Ennek ellenére azért megpróbálkozunk vele? Annabelle tétovázott, miközben magában felnyögött. Nemigen juthat előbbre Kendall-lel egy olyan sétán, amelyre legalább még két tucat nő is elkíséri. Ezzel az erővel az ember egy seregnyi harsányan cserregő szarka közt is megpróbálhatna halk, bizalmas beszélgetést folytatni. Másrészt viszont, vissza sem utasíthatja Kendall meghívását… a legenyhébb elutasítást is olybá veheti, hogy meg akar szabadulni tőle, s lehet, hogy soha többé nem hívja újra. – Boldogan, uram – mosolygott rá szélesen a férfira. – Remek. A helyi flóra és fauna néhány olyan különleges példánnyal dicsekedhet, amit feltétlenül szeretnék önnek megmutatni. Műkedvelő kertészként komolyan tanulmányoztam a Hampshire-ben honos növényeket… A mondat befejezése elveszett a köré gyűlő lelkes lányok hangzavarában. – Mennyire imádom a növényeket! – áradozott az egyik. – Egyetlen olyan növény sem akad, amelyet ne találnék elbűvölőnek.

– És olyan kopár lenne nélkülük a táj! – lelkesedett egy másik. – Ó, Lord Kendall! – hallatszott egy újabb hang. – Egyszerűen muszáj elmagyaráznia, mi a különbség a flóra meg a fauna közt. A lányok magukkal sodorták Lord Kendallt, mintha a tenger árja kapta volna el. Philippa bátran velük tartott, elszántan arra, hogy Annabelle érdekeit képviselje. – A lányom valószínűleg túl szerény volt ahhoz, hogy megemlítse, mennyire vonzódik a természethez… – mondta éppen a férfinak. Kendall tehetetlen pillantásokat vetett a háta mögé, ahogy a lányok a terasz lépcsője felé lökdösték. – Miss Peyton? – Jövök! – kiáltott vissza Annabelle, száját két kezével ernyőzve, hogy hallani lehessen. A férfi válasza, ha volt egyáltalán, nem jutott el hozzá. Simon Hunt lustán letette a csészéjét a legközelebbi asztalra, és odamormolt valamit a szolgának, aki a horgászfelszerelését tartotta. A szolga bólintott, és visszavonult, miközben Hunt felzárkózott Annabelle mellé. A lány megmerevedett, amikor észrevette a mellette lépkedő férfit. – Mit művel? Hunt kényelmesen a tweedkabát zsebébe dugta a kezét. – Önnel tartok. Bármi történjék is a pisztrángos tónál, fele olyan érdekes sem lesz, mint önt nézni, ahogy Kendall figyelméért verseng. Egyébként a kertészeti ismereteim szánalmasan hiányosak. Talán ragad rám valami. Annabelle, lenyelve a kikívánkozó udvariatlan választ, határozottan Kendall és kísérete után indult. Mindannyian lesétáltak a terasz lépcsőin, és az erdőbe vezető ösvényre tértek, ahol hatalmas bükk- és tölgyfák uralkodtak a puha moha-, zuzmó- és páfránytakaró fölött. Annabelle eleinte tudomást sem vett a mellette lépdelő Hunt jelenlétéről, s elszántan követte Kendall csodáló hadát. A férfi rendkívüli erőfeszítéseket tett, hogy egymás után átsegítse a lányokat az aprónak tűnő akadályokon. Egy kidőlt fa, amelynek átmérője nem volt vastagabb Annabelle karjánál, olyan legyőzhetetlen kihívásnak bizonyult, hogy minden lány Kendall segítségét kérte az átlépéséhez. Minden lány valamivel tehetetlenebb volt, mint az előző, míg a végén szegény fickónak úgy kellett átcipelnie az utolsót a fatörzs felett, miközben az kétségbeesést színlelve sivalkodott a karjában, és szorosan a nyakába kapaszkodott. Annabelle jócskán lemaradva mögöttük ballagott, és nem volt hajlandó elfogadni Simon Hunt karját, amikor az felkínálta, s egyszerűen átlépte a fatörzset. A férfi könnyed mosollyal nézte a lány arcélét. – Azt hittem, mostanra már a sor elején fog haladni – jegyezte meg. Annabelle megvetően felhorkant. – Nem fogom arra vesztegetni az energiámat, hogy azokkal a buta libákkal hadakozzak. Megvárom az alkalmas pillanatot, hogy felhívjam magamra Lord Kendall figyelmét. – Az már megtörtént. Vak lenne, ha nem figyelt volna fel önre. A kérdés az, miből gondolja, hogy sikerül rávennie egy lánykérésre Kendallt, amikor egyetlenegy ajánlatot sem sikerült kicsikarnia senkiből az alatt a két év alatt, amióta ismerem. – Mert most van egy tervem – közölte Annabelle. – Milyen terve? – Majd még elmondom – nézett rá gúnyosan a lány. – Remélem, ravasz és alattomos – mondta Hunt komolyan. – Úgy tűnik, a hölgyhöz illő viselkedés taktikájával nem ért el sok sikert. – Csak azért, mert nincs hozományom – vágott vissza Annabelle. – Ha lenne pénzem, már évekkel ezelőtt férjhez mentem volna. – Nekem van pénzem – jegyezte meg Hunt segítőkészen. – Mennyit szeretne? Annabelle újabb gúnyos pillantással jutalmazta az ajánlatot. – Mivel megvan az elképzelésem arról, mit kér érte cserébe, Mr. Hunt, bizton mondhatom, hogy egy shilling sem kell öntől. – Jó hallani, hogy megválogatja, kivel barátkozik. – Hunt félrehúzott egy ágat a lány útjából.

– Pedig én épp az ellenkezőjét hallottam pletykálni. Örülök, hogy nem igaz. – Pletykálni? – Annabelle megtorpant az ösvény közepén, és szembefordult a férfival. – Rólam pletykáltak? Ugyan mit mondhattak rólam? Hunt nem szólt semmit, csak nézte a lány zavart arcát, miközben Annabelle dühbe lovallta magát. – Megválogatom… – mormolta –, hogy kivel barátkozom? Csak nem arra akar utalni, hogy valami nem helyénvaló… – Hirtelen elhallgatott, mert Hodgeham kárörvendő, kövér arca ugrott be az elméjébe. Hunt észrevette arca hirtelen színeváltozását, és a két szemöldöke közt megjelenő vékony vonalat. Annabelle hűvös pillantást vetett a férfira, és elfordulva tőle súlyos léptekkel indult tovább a levéltakaróval borított ösvényen. Hunt lépést tartott vele, miközben a távolból Kendall hangja hallatszott, aki minden növényről, amely mellett elhaladtak, rövid ismertetőt tartott lelkes kíséretének. Ritka orchideák… a gombák néhány fajtája. Szavait időről időre elnyomták elragadtatott hallgatóságának kiáltásai. – …ezek az alacsonyabb rendű növények pedig – mondta éppen, s egy rövid pillanatra elhallgatott, amíg rámutatott egy balsorsú tölgyet ellepő moha- és zuzmótelepre – a briofiták, vagyis mohák, és csak nedves körülmények közt érzik jól magukat. Ha megfosztanánk a vidéket a lombos növényektől, biztosan elpusztulnának a nyílt terepen… – Semmi rosszat nem tettem – jelentette ki, s maga sem értette, mit számít neki egyáltalán Hunt véleménye. Mégis bántotta annyira, hogy szerette volna tudni, ki pletykált róla, de leginkább azt, hogy mit. Talán olyasvalaki, aki tanúja volt Hodgeham valamelyik éjszakai látogatásának? Ez rossz. Egy ilyen, az ember jó hírnevét tönkretevő pletyka ellen lehetetlen védekezni. – És semmit sem bánok. – Kár – mondta könnyedén Hunt. – Az egyetlen jele, hogy az ember valami érdekeset is tett az életében, ha van mit megbánnia. – Ó, és mi az, amit ön megbánt? – Ó, én sem bánok semmit sem – felelte a férfi, s huncut fény csillant a szemében. – Nem mintha nem próbálkoznék keményen – tette hozzá. – Folyton hallatlan dolgokat művelek abban a reményben, hogy később megbánom. De eddig… semmi jele. Annabelle zaklatottsága ellenére sem tudta elfojtani kuncogását. Egy hosszú ág lógott be az ösvényre, s ő érte nyúlt, hogy félretolja az útból. – Engedje meg – kérte Hunt, és elhúzta az ágat előle. – Köszönöm – sietett el mellette Annabelle, és ahogy a jóval előttük haladó Kendallt és kíséretét figyelte, hirtelen szúrást érzett a lábfeje belső oldalán. – Jaj! – kiáltott fel halkan, és szoknyája szegélyét felemelve kutatni kereste a fájdalom forrását. – Mi történt? – sietett melléje Hunt, és megfogta a könyökét, hogy segítsen megtartani az egyensúlyát. – Valami belement a cipőmbe. – Hadd segítsek! – A férfi leguggolt, és a kezébe vette Annabelle bokáját. Életében először fordult elő vele, hogy férfi érintette meg a lábát, és Annabelle elvörösödött. – Ne fogjon meg ott! – tiltakozott vadul suttogva, majdnem elveszítve az egyensúlyát, ahogy hátrébb rándult. Hunt nem enyhített a szorításán. Ha nem akart elesni, Annabelle kénytelen volt a férfi vállába kapaszkodni. – Mr. Hunt! – Látom már, mi a gond – mormolta a férfi. Annabelle enyhe rántást érzett a harisnyáján. – Belelépett valami szúrós növénybe – tartott fel valamit, hogy a lány megvizsgálhassa. Egy fűrészes fogú levelekkel teli ágacska volt, amely átfúrta magát a gyapjún a lábfejénél. Annabelle mélyen elpirult, de nem engedte el a férfi vállát, amely meglepően kemény volt, csak a puszta csont és rugalmas izom, amelyet nem lágyított meg semmiféle válltömés a kabátban. Annabelle kábult agyának nehézséget okozott feldolgozni, hogy itt áll az erdő közepén Simon Hunttal, aki a kezében tartja a bokáját. Szégyenkezését látva Hunt szélesen elmosolyodott. – Több ilyen is beleakadt a harisnyájába. Kiszedjem őket?

– Csak csinálja gyorsan! – sürgette bosszankodó hangon Annabelle. – Csinálja, mielőtt Kendall hátrafordul, és meglátja önt, ahogy a felhajtott szoknyám alatt matat. A férfi fojtott nevetéssel hajolt újra le, s ügyes kézzel az utolsó bogáncsszerű ágacskát is kiszedte a harisnyából. Mialatt dolgozott, Annabelle a napbarnított bőrön kunkorodó éjfekete fürtöket bámulta a tarkóján. Hunt felvette a ledobott papucsot, s lendületes mozdulattal a lány lábára húzta. – Az én erdei Hamupipőkém – mondta, és felállt. Ahogy ránézett a lány piruló arcára, tekintetében barátságos csúfolódó fény csillant. – Miért ilyen nevetséges cipőt vett fel egy erdei sétához? Azt hittem volna, van annyi esze, hogy bokacsizmában jöjjön. – Nincs bokacsizmám – közölte Annabelle bosszankodva, hogy a férfi olyan ostoba tyúknak nézi, aki még annyit sem tud, mit vegyen fel egy egyszerű erdei sétára. – A régi tönkrement, s nem engedhettem meg magamnak, hogy újat vegyek. Meglepetésére, Hunt nem élt az alkalommal, hogy tovább gúnyolódjon rajta. Arca kifejezéstelenné vált, ahogy őt tanulmányozta. – Csatlakozzunk a többiekhez – mondta végül. – Mostanra valószínűleg sikerült felfedezniük egy olyan mohafajtát, amilyet még sohasem láttunk. Vagy, az isten irgalmazzon nekünk, valami gombát. A fojtogató feszültség Annabelle mellkasában felengedett. – A magam részéről valami zuzmóban reménykedem. A férfi erre ismét elmosolyodott, és felnyúlt, hogy félrehúzzon egy útra belógó ágat. Szoknyája alját megemelve Annabelle határozottan követte, s közben próbált nem gondolni arra, mennyivel kellemesebb lenne a kastély teraszán ülni egy kancsó tea és egy tálca sütemény társaságában. Felértek az enyhe emelkedő tetejére, ahol harangvirágok meglepő rengetege köszöntötte őket az erdei talajon. Mintha egy álomba csöppentek volna, azúrkék köd szivárgott tova a tölgyek, bükkök és kőrisek vaskos törzsei közt. A harangvirágok illata mindent betöltött, áthatva a levegőt, súlyos, édes illatként nehezedve a tüdejére. Annabelle meglepett örömmel állt meg a harangvirágszőnyeg előtt, az egyik karcsúbb fa mellett, s lazán átkarolta a törzsét. – Csodaszép! – mormolta, s arca ragyogott a lombsátron átszűrődő napfényben. – Az – mondta Hunt, de nem a harangvirágokat nézte, hanem őt, s pillantása ismét Annabelle arcába kergette a vért. Korábban is látott már csodálatot férfiak arcán, sőt olyasmit is, amelyben felismerte a vágyat, de sohasem találkozott még ilyen nyugtalanítóan intim nézéssel… mintha a férfi sokkal többet, bonyolultabbat akarna tőle, mint a puszta teste. Annabelle feszengve lökte el magát a fatörzstől, és Kendallhez ment, aki Philippával beszélgetett, miközben a lányok hada szétszóródott, hogy harangvirágot szedjen. A karcsú virágszálak megtaposva törtek meg, ahogy a női martalócok begyűjtötték a kincsüket. Kendall láthatóan megkönnyebbült, amikor meglátta Annabelle-t közeledni, s még jobban, amikor a lány kedvesen rámosolygott. Úgy tűnt, arra számított, hogy Annabelle veszekedni fog vele, ahogy minden nő tenné, akit sétára invitáltak, majd más, követelőzőbb társaság miatt elhanyagoltak. Tekintete egy pillanatra Simon Hunt sötét alakjára villant, s látszott rajta, hogy elfogja a bizonytalanság. A két férfi biccentéssel üdvözölte egymást, Hunt magabiztosan, Kendall inkább gyanakvón. – Látom, még valaki csatlakozott a társasághoz – morogta Kendall. Annabelle a legelbűvölőbb mosolyával ajándékozta meg a férfit. – Ez csak természetes – mondta. – Ön a hamelni csodafurulyás, uram. Bárhová is megy, az emberek követik. A férfi elpirult, mert tetszett neki a képtelen bók. – Remélem, élvezi a sétát, Miss Peyton – motyogta. – Ó, nagyon is – biztosította Annabelle a férfit. – Bár, be kell vallanom, az imént ügyetlenül belegyalogoltam valami szúrós növénybe. Philippa halkan, aggódón felkiáltott.

– Istenem… remélem, nem sérültél meg, kedvesem! – Nem, nem, semmiség az egész – vágta rá Annabelle. – Csak egy-két karcolás, nem több. És az is teljesen az én hibám… attól tartok, nem a megfelelő lábbelit vettem fel. – Azzal kidugta vékony cipőjét a szoknyája alól, gondosan ügyelve rá, hogy néhány centi a bokájából is látszódjon. Kendall döbbenten csettintett a nyelvével. – Miss Peyton, annál a papucsszerű dolognál sokkal erősebb cipőt kell felvennie ezekhez az erdei utakhoz. – Természetesen igaza van – vont vállat Annabelle továbbra is mosolyogva. – Butaság volt tőlem, hogy nem jutott eszembe, ez a vidék nyilván zordabb, rögösebb. A visszafelé úton majd jobban odafigyelek, hogy hová lépek. De ezek a harangvirágok olyan csodálatosak, hogy azt hiszem, egész bogáncsmezőn átkelnék, csak hogy láthassam őket. Kendall lehajolt, letépett egyetlen szálat, és Annabelle főkötőjének a szalagjába tűzte. – Fele annyira sem kékek, mint az ön szeme – bókolt. Tekintete a lány bokájára siklott, amelyet azonban már ismét eltakart a szoknya alja. – El kell fogadnia a karomat visszafelé, hogy elkerüljük a további baleseteket. – Köszönöm, uram. – Annabelle csodáló pillantást vetett rá. – Attól tartok, egy-két dolog elkerülte a figyelmemet, amikor a páfrányokról mesélt, uram. Említett valamit a… az erdei fodorkáról, ugye? És annyira el voltam ragadtatva… Kendall udvariasan belefogott, hogy mindent elmondjon a páfrányokról, amit ember csak tudni akarhat… és később, amikor Annabelle-nek alkalma nyílt hátrapillantania, látta, hogy Simon Hunt elment.

Kilencedik fejezet

– Tényleg megtesszük? – kérdezte Annabelle némileg panaszos hangon, ahogy a barátnőivel, kosarakkal a kezükben átvágtak az erdőn. – Azt hittem, csak ugrattatok, amikor arról a bugyogós métáról beszélgettünk. – A Bowmanek sohasem tréfálnak, ha métáról van szó – jelentette ki Daisy. – Az szentségtörés lenne. – Te szeretsz játszani, Annabelle – mondta vidáman Lillian –, a méta pedig a játékok legjobbika. – Én az olyan játékokat szeretem, amelyeket az asztalnál ülve lehet játszani – vágott vissza Annabelle. – Rendes ruhában. – Erősen túlbecsülik a ruha jelentőségét – közölte Daisy. Annabelle kezdte megtanulni, hogy ha az embernek barátai vannak, az azt jelenti, hogy alkalmanként akkor is engednie kell a csoport kívánságainak, ha neki magának nincs is kedve hozzá. Ennek ellenére aznap reggel sikerült félrevonnia Evie-t, hogy a saját oldalára állítsa, mivel képtelen volt elhinni, hogy a lány tényleg szeretne alsóneműre vetkőzni a szabadban. Evie azonban semmivel sem törődve eltökélte, hogy a Bowman lányokkal tart, mintha meg lenne győződve róla, hogy ez is része annak az önformáló programnak, amelynek célja, hogy bátrabb teremtéssé váljon. – Szeretnék m-minél jobban hasonlítani rájuk – súgta meg bizalmasan Annabelle-nek. – Olyan szabadok és merészek! Semmitől sem félnek. A lány lelkes arcára nézve Annabelle nagy sóhajjal megadta magát. – Ó, legyen! Amíg senki sem lát minket, azt hiszem, nem lesz gond. Bár nem látom be, miért kellene megtennünk. – Talán m-mert jó szórakozás? – próbálkozott Evie, és Annabelle beszédes pillantására önkéntelenül is felnevetett. Az időjárás természetesen úgy döntött, hogy a Bowman lányok kedvében jár, az ég felhőtlen és ragyogó kék volt, a levegő enyhe. A kosarakkal felszerelkezett négy lány végigsétált a megsüppedt ösvényen, el a vörös harmatfű és élénklila ibolyáktól tarkálló mocsaras mezők mellett. – A kívánságkutat keressétek – mondta Lillian. – Aztán át kell vágnunk az út túloldalán levő mezőn, majd az erdőn is, és a domb tetején van egy száraz rét. Az egyik szolga azt mondta, hogy arra soha senki nem szokott járni. – Hát persze, hogy a dombtetőn kell lennie – morogta Annabelle, de nem volt harag a hangjában. – Lillian, hogy néz ki az a kút? Olyan kis fehérre meszelt építmény vödörrel és a kútgémmel? – Nem, egy nagy, sáros gödör a földben. – Ott van, ni! – kiáltott fel Daisy, és a sáros, barna lyuk felé sietett, amelynek a partoldalát körben feltöltötték. – Gyertek gyorsan, mindannyiunknak kívánnunk kell valamit. Még tűket is hoztam, hogy bele tudjuk dobni a kútba. – Hogyan tudtál tűket szerezni? – csodálkozott Lillian. Daisy huncutul mosolygott. – Tegnap délután a mamával meg azzal a sok öregasszonnyal tartottam, s amíg hímezgettek, megvarrtam a métalabdánkat. – Bőrlabdát kotort elő a kosarából, és büszkén a magasba tartotta. – Feláldoztam az egyik új kecskebőr kesztyűmet, hogy megvarrjam… és mondhatom, nem volt könnyű feladat. Akárhogy is, az öreg hölgyek csak bámultak, ahogy kitömtem mindenféle gyapjúmaradékkal, míg végül az egyikük nem bírta tovább, és megkérdezte, hogy mi a jó eget művelek. Természetesen nem mondhattam meg nekik, hogy a métalabda lesz belőle. Szerintem a mama rájött, de túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy egy szót is szóljon. Így aztán azt mondtam az

öregasszonynak, hogy tűpárnát varrok. Mindegyik lány vihogni kezdett. – Biztos arra gondolt, hogy ez a legrondább tűpárna a világon – jegyezte meg Lillian. – Ó, ahhoz kétség sem fér – helyeselt Daisy. – Azt hiszem, még sajnált is. Adott néhány tűt, és morgott valamit az orra alatt szegény kétbalkezes amerikai lányokról, akikbe semmi ügyesség nem szorult. – Körmével kipiszkálta a tűket a bőrlabdából, és kiosztotta a barátnői közt. Annabelle letette a földre a kosarát, és a tűt a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogva behunyta a szemét. Valahányszor alkalma adódott, mindig ugyanazt kívánta… hogy egy arisztokratához menjen feleségül. Most azonban, ahogy a tűt a kútba dobta, új gondolat ötlött az eszébe. Bárcsak szerelmes lennék! Annabelle az oda nem illő, önfejű gondolaton meglepődve eltűnődött, hogyan vesztegethette el ilyen nyilvánvaló hebehurgyaságra a kívánságot. Szemét kinyitva látta, hogy barátnői ünnepélyes komolysággal bámulnak a kútba. – Elvétettem a kívánságot – mondta nekik. – Kívánhatok újra? – Nem – jelentette ki Lillian határozottan. – Ha bedobtad a tűdet, akkor nincs tovább. – De igazából nem is ezt akartam kívánni – tiltakozott Annabelle. – Csak épp eszembe jutott valami, és egyáltalán nem az, amit előre kigondoltam. – Ne vitatkozz, Annabelle – tanácsolta Evie. – N-nem akarom felbosszantani a kút szellemét. – A micsodát? Evie elmosolyodott barátnője zavart arca láttán. – A szellemet, aki a kútban él. Őhozzá intézed a kérésed. De ha felbosszantod, l-lehet, hogy úgy dönt, szörnyű árat kell fizetned azért, hogy teljesítse a kívánságodat. Vagy az is lehet, hogy leránt m-magához a kútba, és ott kell élned a hitveseként. Annabelle a zavaros vízbe bámult. Kezéből tölcsért formált a szája elé, hogy azzal is segítse a hang útját. – Nem kell teljesítened azt az átkozott kívánságot – közölte a láthatatlan szellemmel fennhangon. – Visszaszívom! – Ne gúnyolódj vele, Annabelle! – kiáltotta Daisy. – És az ég szerelmére, lépj hátrébb attól a kúttól! – Babonás vagy? – kérdezte Annabelle szélesen vigyorogva. Daisy mogorván nézett rá. – Tudod, a babonáknak megvan a maguk oka. Egyszer valamikor régen valami rossz történt valakivel, aki pont úgy közvetlenül a kút mellett állt, ahogy te is. – Szemét behunyva erősen összpontosított, majd a saját tűjét a vízbe dobta. – Tessék, a te nevedben kívántam, így nem kell tovább panaszkodnod, hogy elvesztegetted a kívánságodat. – De honnan tudod, hogy mit akartam? – Amit kívántam neked, a te javadat szolgálja – nyugtatta meg Daisy. Annabelle színpadiasan felnyögött. – Gyűlölöm azokat a dolgokat, amelyek a javamat szolgálják. Barátságos civódás következett, amely során mindegyik lány javaslatokat tett, mi lenne a többieknek a legjobb, míg végül Lillian rájuk szólt, hogy maradjanak csendben, mert zavarják a koncentrálásban. Erre elhallgattak annyi időre, amíg Lillian és Evie is kívánhasson valamit, aztán folytatták az útjukat a mezőn, majd az erdőn át. Hamarosan elérték a szép, száraz, füves és napsütötte rétet, amelynek egyik oldalán kis tölgyfaliget szolgáltatott árnyékot. A levegő balzsamos és ritka volt, és olyan friss, hogy Annabelle boldogan felsóhajtott. – Ennek a levegőnek nincs semmi tartalma – panaszolta gúnyosan. – Semmi kőszénfüst, semmi utcapor. Túl ritka egy londoninak. Meg sem érzi a tüdőm. – Nem annyira ritka – jegyezte meg Lillian. – Néha a szél birkaparfümöt hoz erre. – Tényleg? – Annabelle beleszagolt a levegőbe. – Én semmit sem érzek. – Azért, mert nincs orrod – felelte Lillian. – Már elnézést, mit mondtál? – kérdezte zavart mosollyal Annabelle.

– Ó, egyszerű átlagos orrod van – magyarázta Lillian. – De az enyém… az orr. Szokatlanul érzékeny vagyok a szagokra. Adj a kezembe akármilyen parfümöt, s megmondom, milyen alkotóelemekből állították össze. Olyan ez, mint amikor valamilyen zenét hallgatsz, és el tudod különíteni a hangjegyeket. Mielőtt eljöttünk New Yorkból, még segítettem is az egyik illatos szappan képletének megalkotásában az apám gyárában. – Gondolod, hogy képes lennél parfümöt is keverni? – kérdezte Annabelle megbűvölten. – Bizton állíthatom, hogy kiváló parfümöt tudnék keverni – jelentette kis Lillian magabiztosan. – De hiába, mert üzleti berkekben úgyis leszólnák, mivel az amerikai és a parfüm két egymást kizáró fogalom, ráadásul nő vagyok, ami kétségessé teszi az orrom képességét a kifinomult szaglásra. – Úgy érted, a férfiaknak jobb orruk van, mint a nőknek? – Ők legalábbis meg vannak győződve róla – felelte Lillian szárazon, és kosarából hevesen előrántott egy pokrócot. – Elég a férfiakból meg az ostobaságaikból! Leülünk egy kicsit napozni? – Lebarnulunk – jósolta Daisy, és boldog sóhajjal ült le a pokróc egyik sarkára. – És akkor a mama rohamot kap. – Milyen rohamot? – kérdezte Annabelle, akit szórakoztatott az amerikai szóhasználat. Leült Daisy mellé. – Kérlek, küldess értem, ha megkapta… kíváncsi vagyok, milyen az. – A mama folyton rohamokat kap – biztosította Daisy. – Ne aggódj, valamelyiket te is megismered, mielőtt elhagynánk Hampshire-t. – Nem kellene ennünk a játék előtt – jegyezte meg Lillian, látva, hogy Annabelle felemeli a piknikes kosár fedelét. – Éhes vagyok – nézett Annabelle vágyakozón a kosárba, amely tele volt gyümölccsel, sajttal, pástétommal, vastag kenyérszeletekkel, és többféle salátával. – Te mindig éhes vagy – nevetett Daisy. – Ahhoz képest, hogy milyen apró a termeted, figyelemre méltó étvággyal dicsekedhetsz. – Én, aprótermetű? – nézett rá Annabelle. – Ha egy centivel is magasabb vagy százötven centinél, megeszem ezt a kosarat. – Máris kezdheted – vigyorgott Daisy. – Pontosan százötvenegy centi vagyok, köszönöm. – Annabelle, a helyedben én még nem kezdeném el rágni a kosár fülét – szólt közbe mosolyogva Lillian. – Daisy mindig lábujjhegyre áll, valahányszor a magasságát mérik. Szegény varrónőnek majdnem egy tucat új ruha alját kellett megigazítania a húgocskámnak köszönhetően, aki felfoghatatlan módon tagadja a tényt, hogy alacsony. – Nem vagyok alacsony – morgott Daisy. – Az alacsony nők sohasem titokzatosak, nem is előkelők, és egy jóképű férfi sem üldözi őket a szerelmével. Mindig gyerekként kezelik őket. Nem vagyok hajlandó alacsony lenni. – N-nem vagy titokzatos, sem előkelő – ismerte el Evie –, de n-nagyon csinos vagy. – Te pedig kedves – mondta Daisy, és a piknikes kosár felé nyújtózkodott. – Rajta, etessük meg szegény Annabelle-t… hallom, hogy korog a gyomra. Lelkesen vetették magukat a lakomára. Miután befejezték az evést, lustán elnyúltak a pokrócon, a felhőket nézték, és mindenféléről meg semmiségekről beszélgettek. Amikor a csevegést elégedett csend váltotta fel, a tölgyfaligetből egy apró vörös mókus jött elő, s oldalra fordulva őket nézte fényes fekete szemével. – Betolakodó – jegyezte meg Annabelle, és finoman ásított egyet. Evie a hasára fordult, és kenyérdarabkát dobott a mókus felé. Az megdermedt, és a csábító falatot nézte, de túl félénk volt ahhoz, hogy közelebb merészkedjen hozzá. Evie oldalra hajtotta a fejét, haja úgy ragyogott a napfényben, mintha rubinhálót borítottak volna rá. – Szegény teremtés – mondta, s újabb kenyérdarabkát dobott a félénk mókusnak. Ez közelebb esett le, mire a kis állat farka izgatottan megrándult. – Csak bátran! – biztatta Evie. – Vedd csak el! – Türelmes mosoly kíséretében újabb kenyérdarab röpült, s ez a mókustól csak néhány centire esett le. – Ó, Mókus úr – dorgálta Evie. – Ön szörnyen gyáva. Hát nem látja, hogy itt senki sem fogja bántani? A mókus hirtelen elhatározással felkapta a csemegét, és remegő farokkal eliramodott. Evie

diadalmas mosollyal pillantott fel, s látta, hogy barátnői leesett állal, némán nézik. – M-mi az? – kérdezte zavartan. Annabelle szólalt meg elsőként. – Az előbb, amikor a mókussal beszéltél, egyáltalán nem dadogtál. – Ó! – pirult el a lány. – Sohasem dadogok, amikor gyerekekkel vagy állatokkal beszélek. Nem tudom miért. A többiek emésztették néhány percig ezt az információt. – Észrevettem, hogy akkor sem dadogsz nagyon, amikor velem beszélsz – jegyezte meg Daisy. Lillian nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze. – És melyik kategóriába esel? A gyerekekébe vagy az állatokéba? Daisy olyan kézmozdulattal válaszolt, amelyet Annabelle egyáltalán nem ismert. Annabelle meg akarta kérdezni, hogy Evie beszélt-e már orvossal a dadogásáról, de a vörös hajú lány hirtelen témát váltott. – Hol van az a m-métalabda, Daisy? Ha nem kezdünk el hamarosan játszani, én elalszom. Annabelle rájött, hogy Evie nem óhajt tovább foglalkozni a dadogásával, ezért csatlakozott hozzá. – Azt hiszem, ha tényleg meg akarjuk csinálni, most éppen olyan alkalmas az idő, mint máskor. Miközben Daisy a labdát kereste, Lillian is elővett valamit a kosarából. – Nézzétek, mit hoztam! – mutatta fel elégedetten. Daisy felnézett, és örvendve felnevetett. – Igazi ütő! – kiáltott fel, és csodálattal szemlélte a lapos végű tárgyat. – És én még azt hittem, be kell érnünk egyszerű husángokkal. Hol szerezted, Lillian? – Az egyik istállófiútól vettem kölcsön. Megtudtam, hogy ők is el szoktak szökni métázni, amikor csak lehetőségük adódik… nagyon szenvedélyesek, ha a játékról van szó. – Ki ne lenne az? – tette fel a szónoki kérdést Daisy az ingvállát gombolgatva. – Jó, hogy ilyen meleg van… nagyszerű lesz megszabadulni ettől a sok ruhától. Míg a Bowman lányok a ruhájukat gombolgatták, oly természetességgel, mint akik hozzá vannak szokva, hogy a szabadban levetkőzzenek, Annabelle és Evie bizonytalanul néztek egymásra. – Rajta! – mormolta Evie. – Ó, istenem! – jajdult fel idegesen Annabelle, és ő is gombolni kezdte az ingvállát. Váratlan szégyenérzet fogta el, ami az arcába kergette a vért. Akkor sem fog elgyávulni, amikor még a félénk Evie Jenner is hajlandó csatlakozni az illendőség elleni lázadáshoz. Kihúzta a karját a ruhaujjból, és hagyta, hogy a súlyos felsőruha a földre hulljon. Egy szál alsóingben, bugyogóban és fűzőben állt ott, harisnyás lábán csak egy vékony cipővel, és érezte, ahogy a szellő átsuhant a karja alatti, verejtéktől nedves részeken. Kellemesen megborzongott. A többi lány is a földre engedte a ruháját, amelyek hatalmas, egzotikus virágként terültek el a fűben. – Kapd el! – kiáltotta Daisy, és Annabelle-nek dobta a labdát, aki ösztönösen elkapta. Mind a négyen a rét közepére sétáltak, a labdát ide-oda dobálva egymás közt. Evie volt a leggyengébb a dobásban és az elkapásban, bár nyilvánvaló volt, hogy esetlensége inkább a tapasztalat hiányának tudható be, nem az ügyetlenségnek. Annabelle-nek viszont volt egy öccse, aki gyakran nyaggatta, hogy játsszon vele, így a labdahajigálás nem volt ismeretlen számára. Különös, könnyű érzés volt így sétálni, hogy a lábát nem akadályozta a szoknya súlya. – Azt hiszem, ilyen lehet férfinak lenni – tűnődött hangosan –, nadrágban csak úgy járkálni. Az ember szinte irigyli őket ezért a szabadságért. – Szinte? – kérdezte Lillian vigyorogva. – Nem is kérdés, hogy irigylem őket. Hát nem nagyszerű lenne, ha a nők is viselhetnének nadrágot? – N-nekem egyáltalán nem tetszene – mondta Evie. – Meghalnék zavaromban, ha egy férfi látná a lábam formáját és… – tétovázva elhallgatott, nyilvánvalóan a megfelelő szót keresve a hölgyek meg nem nevezhető testrészére – …más dolgokat – fejezte be esetlenül.

– Az inged nagyon gyatra állapotban van, Annabelle – jegyezte meg Lillian szokásos nyers nyíltságával. – Nem is gondoltam rá, hogy új alsóneműt is küldjek, bár tudnom kellett volna… Annabelle közönyösen vállat vont. – Nem számít, hiszen ez az egyetlen alkalom, amikor valaki is láthatja. – Lillian, szörnyen rövidlátók voltunk – nézett nővérére Daisy. – Azt hiszem, szegény Annabelle nem járt valami jól a tündér keresztanyáival. – Nem panaszkodtam – nevetett Annabelle. – Amennyire én látom, ugyanabban a tökhintóban utazunk. Néhány percnyi gyakorlás és a métajáték szabályainak rövid ismertetése után az üres piknikkosarakkal kijelölték a pályát, és a játék megkezdődött. Annabelle szilárdan megvetette a lábát azon a helyen, amelyet métavárnak hívtak. – Én odadobom neki a labdát – mondta Daisy a nővérének –, te pedig elkapod. – De az én karom jobb, mint a tiéd – morgott Lillian, de azért elfoglalta a helyét Annabelle mögött. Az ütőt a vállához emelve, Annabelle nagyot suhintott a Daisy által dobott labda felé. Azonban csak a levegőt találta el, míg mögötte Lillian ügyesen elkapta a labdát. – Jó ütés volt – bátorította Daisy. – A labdát figyeld, ahogy repül feléd. – Nem vagyok hozzászokva, hogy mozdulatlanul álljak, miközben mindenféle dolgot hajigálnak felém – közölte Annabelle, és ismét felemelte az ütőt. – Hány próbálkozásom van? – A métajátékban az ütőnek végtelen számú lehetősége van – szólalt meg mögötte Lillian. – Próbáld meg újra, Annabelle… és ezúttal képzeld azt, hogy a labda Mr. Hunt orra. Annabelle élvezettel fogadta a javaslatot. – Jobban szeretnék valamivel lejjebb lévő kidudorodást célba venni – mondta, és ismét suhintott. Ezúttal az ütő lapos része eltalálta a labdát. Daisy boldogan felkiáltott és a labda után vetette magát, míg Lillian, aki visított a nevetéstől, felkiáltott. – Fuss, Annabelle! Annabelle diadalmas kuncogással iramodott neki, megkerülte a kosarakat, és visszafordult a métavár felé. Daisy felkapta a labdát, és odadobta Lilliannek, aki leszedte a levegőből. – Maradj a harmadik állásban! – kiáltott oda neki Lillian. – Meglátjuk, Evie vissza tud-e hozni a várba. Evie idegesen, de elszántan foglalta el a helyét. – Képzeld azt, hogy a labda Florence nénikéd – tanácsolta Annabelle, és Evie arcán is felragyogott a mosoly. Daisy egy könnyű, lassú labdát dobott, és Evie meglendítette az ütőt. Elhibázta, és a labda halk csattanással landolt Lillian markában. Lillian visszadobta a labdát húgának. – Állj szélesebb terpeszbe – javasolta mormolva Evie-nek. – Ez az! Most pedig figyeld a labdát, ahogy feléd repül, és nem hibázhatod el. Sajnos Evie újra meg újra elhibázta, míg végül lángvörösre gyúlt az arca elkeseredésében. – T-túl nehéz – ráncolta aggodalmasan a homlokát. – Talán abbahagyhatnám, hogy más is sorra kerüljön. – Csak még néhányszor próbáld meg – biztatta Annabelle izgatottan, mert mindenképp szerette volna, ha Evie legalább egyszer eltalálja a labdát. – Nem sietünk sehová. – Ne add fel! – csatlakozott hozzá Daisy. – Csak az a baj, hogy túl erősen akarod, Evie. Lazíts… és hunyd be a szemed, amikor ütsz. – Meg tudod csinálni – állt be a sorba Lillian is. Hátrasimított homlokából egy elszabadult tincset, aztán kinyújtóztatta karcsú, formás karját. – Az utolsót már majdnem eltaláltad. Csak tartsd rajta… a labdán… a szemed! Evie beletörődőn felsóhajtott, visszaballagott a várhoz, és ismét felemelte az ütőjét. Kék szeme résnyire szűkült, ahogy Daisyre nézett, és egész teste megfeszült, ahogy a dobásra várt. – Kész vagyok. Daisy határozott mozdulattal dobta el a labdát, és Evie komoly elszántsággal lendítette meg az ütőt. Annabelle-t boldog elégedettség járta át, amikor látta, hogy az ütő keményen eltalálja a

labdát. A labda messzire repült, be a fák közé. Mindannyian harsányan ujjongtak a remek ütés láttán. Evie, meglepődve saját teljesítményétől, ugrálni kezdett. – Megcsináltam! Megcsináltam! – sikoltozta. – Fuss, kerüld meg a kosarakat! – kiáltott rá Annabelle, és a vár felé iramodott. Evie vidáman körbeszaladta a maguk csinálta métapályát, alsóneműje csak egy fehér folt volt, ahogy rohant. Amikor visszaért a várba, a lányok tovább ugráltak és visítoztak, nem más okból, csak mert fiatalok és egészségek voltak, s roppant elégedettek önmagukkal. Annabelle hirtelen arra lett figyelmes, hogy egy sötét alak rohamosan közeledik a domboldalon. Azonnal elnémult, amint felismerte, hogy egy… nem is… két lovas üget a száraz rét felé. – Valaki jön! – figyelmeztette társait. – Két lovas. Gyorsan, vegyük fel a ruhánkat! A halk riadó elvágta a lányok diadalujjongását. Tágra nyílt szemmel egymásra meredtek, majd kitört a pánik. Daisy és Evie visítva rohantak a lakoma maradványai felé, ahol a ruhájukat levetették. Annabelle utánuk akart szaladni, de megtorpant, és visszafordult, ahogy a két lovas közvetlen mögötte megállította a lovát. Aggódva nézett a férfiak arcába, próbálva felmérni, milyen veszélyt jelenthetnek rájuk. Jeges rémület járta át, ahogy felismerte őket. Lord Westcliff… és ami még rosszabb… Simon Hunt.

Tizedik fejezet

Amikor Annabelle tekintete találkozott Hunt döbbent tekintetével, többé képtelen volt másfelé nézni. Olyan volt, mint egyike azon rémálmoknak, amelyből az ember megkönnyebbülten ébred fel, tudva, hogy ilyen szörnyűség a való életben sohasem történhet meg. Ha nem ő látja kárát ennek a jelenetnek, még élvezte is volna, ahogy Simon Hunt megnémul döbbenetében. Először a férfi arca teljesen kifejezéstelen volt, mintha komoly nehézséget okozna neki, hogy megeméssze, Annabelle ott áll előtte mindössze egy szál ingben, fűzőben és bugyogóban. Pillantása lassan végigsiklott rajta, míg végül megállapodott piruló orcáján. Újabb néhány pillanat telt fojtogató csendben, mielőtt Hunt nagyot nyelt, majd rekedt hangon megszólalt. – Valószínűleg nem kellene megkérdeznem, de mi az ördögöt művel? Szavai feloldották Annabelle bénultságát. Nem állhat csak így itt és társaloghat a férfival, amikor nincs más rajta, csak az alsóneműje. De a méltósága – vagy ami maradt belőle – azt követelte, ne kezdjen idióta visítozásba, és rohanjon a ruháiért, ahogy Evie és Daisy tette. Az arany középutat választva sietős léptekkel arra a helyre indult, ahol a ruháját hagyta, s a földről felkapva maga elé tartotta, úgy fordult ismét szembe Simon Hunttal. – Métázunk – mondta valamivel vékonyabb hangon, mint a sajátja volt. Hunt körülnézett, majd ismét rápillantott. – Miért kellett… – Szoknyában nem tud az ember rendesen futni – vágott a szavába Annabelle. – Azt hittem, ez nyilvánvaló. Az információt megemésztve Hunt gyorsan elfordította a fejét, de Annabelle még látta az ajkán átfutó széles mosolyt. – Mivel sohasem próbáltam, el kell fogadnom az ön szavát a témában. Annabelle hallotta, amint mögötte Daisy vádlón nővérére támad. – Úgy rémlik, azt mondtad, soha senki nem szokott erre a rétre jönni! – Mert nekem is így mondták – védekezett fojtott hangon Lillian, miközben belelépett a ruhájába, és lehajolt, hogy felrángassa magára. Ekkor tekintetét valami távoli pontra szegezve megszólalt a gróf is, aki eddig némán ült a lován. – Helyesen tájékoztatták, Miss Bowman – közölte fegyelmezett hangon. – Ezt a területet általában nem látogatják. – Ó, akkor önök most miért vannak itt? – kérdezte vádlón a lány, mintha ő, és nem Westcliff lenne a birtok tulajdonosa. A kérdésre már odakapta a fejét a gróf. Hitetlenkedve mérte végig az amerikai lányt, mielőtt kényszerítette magát, hogy újra elfordítsa a tekintetét. – Itteni jelenlétünk puszta véletlen műve – felelte hűvösen. – A birtokom északnyugati részét kívántam ma megtekinteni. – Enyhe nyomatékot adott a birtokom szó birtokragjának. – Miközben Mr. Hunt és én a dűlőúton lovagoltunk, sikoltozást hallottunk. Úgy véltük, legjobb azonnal utánajárni, mi történt, s azzal a szándékkal jöttünk, hogy segítsünk, ha kell. Nem gondoltam, hogy ezt a rétet arra használják, hogy… hogy… – Bugyogós métát játsszunk – segítette ki Lillian készségesen, karját a ruhaujjba dugva. Úgy tűnt, a gróf képtelen a szájára venni a nevetséges kifejezést. Megfordult a lóval, de még kurtán visszaszólt. – Azt tervezem, hogy a következő öt percben eluralkodik rajtam az amnézia. Mielőtt azonban megtenném, azt javaslom, hogy a jövőben tartózkodjanak minden olyan játéktól, amelyet

meztelenül kell játszani idekint, mivel lehetséges, a legközelebbi idetévedő nem lesz olyan közömbös, mint Mr. Hunt és én. Annabelle a megalázó helyzet ellenére is kénytelen volt elnyomni egy szkeptikus horkantást a gróf azon kijelentésére, miszerint Mr. Hunt közömbös lenne, a saját közönyéről nem is beszélve. Az biztos, hogy Huntnak majd’ kiesett a szeme, amikor meglátta. S bár Westcliff sokkal finomabban szemlélődött, Annabelle észrevette, hogy lopva ő is gyors, de alapos pillantással végigmérte Lilliant, mielőtt elfordította volna a lovát. Mindazonáltal az adott körülmények közt aligha lett volna helyénvaló felhívni a gróf figyelmét viselkedése álszent voltára. – Köszönjük, uram – mondta olyan higgadtsággal, amely elégedettséggel töltötte el. – S most, hogy megajándékozott minket ezzel a kiváló tanáccsal, arra kérném, hagyjon magunkra, hogy illendőn felöltözhessünk. – Boldogan – morogta Westcliff. Simon Hunt nem tudta megállni, hogy távozása előtt még vissza ne nézzen Annabelle-re, ahogy a lány ott állt, és ruháit szorosan markolva eltakarja magát velük. A nyugodt külső ellenére Annabelle-nek úgy tűnt, arca vörösebb volt a szokásosnál… és koromfekete szeme vágytól izzott. Annabelle szeretett volna hűvös nemtörődömséggel nézni rá, helyette azonban érezte, hogy lángol az arca és teljesen össze van zavarodva. Úgy tűnt, a férfi mondani akar neki valamit, aztán az utolsó pillanatban észbe kap, s csak az orra alatt mormol valamit, ajkán a gúnyos mosoly láthatóan önmagának szól. Lova toporzékolt, s türelmetlenül felhorkant, mire Hunt egy mozdulattal Westcliff után ugratta, aki ekkor már félúton járt a mezőn. Annabelle dühös szégyenkezéssel fordult Lillianhez, aki pirult ugyan, de csodálatra méltón higgadt maradt. – Annyi férfi közül éppen ennek a kettőnek kellett így ránk találnia – háborgott. – Az ember csak csodálni tudja az ilyen fokú önteltséget – jegyezte meg Lillian szárazon. – Nyilván hosszú évek munkájába telt kifejleszteni. – Melyik férfira gondolsz? Mr. Huntra vagy Lord Westcliffre? – Mindkettőre. Bár a gróf arroganciája mintha egy hajszállal megelőzné Mr. Huntét… ami szerintem igazán lenyűgöző teljesítmény. Egymásra meredtek a közös megaláztatás elszenvedőiként, aztán Annabelle nem bírta tovább, és hirtelen felnevetett. – Alaposan meglepődtek, nem igaz? – Közel annyira sem, mint mi – csatlakozott hozzá Lillian. – A kérdés csak az, hogy ezek után hogyan leszünk képesek a szemükbe nézni? – Hogyan lesznek ők képesek a szemünkbe nézni – helyesbített Annabelle. – Mi a saját dolgunkkal törődtünk… ők voltak a betolakodók! – Milyen igazad van… – kezdte Lillian, de elhallgatott, mert ekkor jutottak el a tudatáig a mögüle érkező fojtott hangok. Evie a pokrócon vonaglott, Daisy csípőre tett kézzel állt fölötte. – Mi történt? – kérdezte döbbenten Annabelle, miután Lilliannel odasiettek. – Túl sok volt neki ez a kínos helyzet – felelte Daisy. – Kiborult. Evie a hátára fordult, arcát zsebkendő fedte, amely alól kilátszott az egyik vörösen lángoló füle. Minél jobban próbált úrrá lenni vihogásán, az annál rosszabb lett, míg nem bírta tovább, és levegő után kapkodva ugatásszerű nevetésben tört ki. Végül sikerült kinyögnie néhány szót. – M-milyen remek bevezetés volt a métajátékba! – Azzal folytatta a görcsös nevetést, miközben a többiek csak álltak fölötte. Daisy jelentőségteljes pillantást vetett Annabelle-re. – Ez a roham – tájékoztatta. Simon és Westcliff gyors ügetéssel távolodott a réttől, s csak akkor váltottak lépésre, amikor elérték az erdőt, és rátértek a fák közt vezető ösvényre. Jó két percbe is beletelt, mire hajlandók vagy inkább képesek voltak újra megszólalni. Simon Annabelle Peyton ingerlő domborulatait látta maga előtt, ahogy a lány ott állt agyonmosott, kopott fehérneműjében. Jó, hogy nem kettesben találkoztak ilyen körülmények közt, mert Simon biztos volt benne, hogy nem távozott volna anélkül, hogy valami barbárságot ne műveljen.

Simon soha életében nem érzett még ilyen sóvárgást, amely akkor fogta el, amikor megpillantotta a félig felöltözött Annabelle-t a réten. Szinte ellenállhatatlan késztetés lett úrrá rajta, hogy leszálljon a lóról, a karjába kapja a lányt, és elvonuljon vele a legközelebbi puha fűszőnyeghez. Elképzelni sem tudott gonoszabb kísértést, mint a lány telt, érzéki teste, a fehérnemű alól kivillanó bőr halvány rózsaszín árnyalata, a napfényben csillogó aranybarna haja. Olyan elbűvölően riadtnak látszott, ahogy mindenhol elpirult. Szerette volna fogaival, kezével leszaggatni róla a kopott fehérneműt… aztán végigcsókolni a testét a feje búbjától a lába ujjáig, megkóstolni azokon a puha édes helyeken… – Nem! – morogta Simon, érezve, hogy vére forrni kezd, és áthevíti minden porcikáját. Nem engedheti meg magának, hogy a gondolatai arrafelé kalandozzanak, különben a kemény lovaglás hátralévő része maga lesz a pokol. Miután sikerült úrrá lenni a vágyán, Westcliffre pillantott, aki borongva meredt maga elé. Ez szokatlan volt tőle, mert a gróf nem volt az a borongós fajta. Simon és Westcliff körülbelül öt éve voltak barátok. Közös ismerősük, egy haladó politikus által adott vacsorán találkoztak. Westcliff zsarnok apja akkoriban hunyt el, és Marcusra, az új grófra maradt, hogy kezébe vegye a család üzleti ügyeit. Westcliff úgy találta, hogy anyagi helyzetük a felszínen megfelelő, de ha a felszín alatt nézi, a betegség első jelei már felütötték a fejüket, ahhoz hasonlóan, mint amikor egy páciens végzetes betegségben szenved, de még egészségesnek tűnik. A főkönyvekben talált folyamatos veszteségektől megriadva Westcliff új grófja felismerte, hogy drasztikus változásokra lesz szükség. Elhatározta, hogy nem akarja sok arisztokrata társához hasonlóan azzal tölteni az életét, hogy a fokozatosan zsugorodó családi vagyonon trónol. A divatos regényektől eltérően, amelyek úgy festették le a nemesek többségét, hogy vagyonukat a kártyaasztaloknál veszítik el, a valóság az volt, hogy a kor arisztokratái nem annyira nemtörődöm élvhajhászok voltak, csak egyszerűen nem értettek az anyagi ügyekhez. A biztonságos befektetések, a régimódi nézetek és a szerencsétlen pénzügyi egyezségek lassan aláásták a nemesi vagyonokat, és lehetőséget teremtettek, hogy a feltörekvő tőkések egy csoportja bejusson a magasabb társadalmi körökbe. Bárki, aki úgy döntött, hogy nem vesz tudomást a tudomány és az ipari fejlődés gazdaságra gyakorolt hatásáról, biztos lehetett benne, hogy véglegesen lemarad a gazdasági fellendülésről… és Westcliff nem akart ebbe a csoportba tartozni. Amikor Simon és Westcliff barátságot kötött, kétség sem fért hozzá, hogy mindkét férfi arra használja a másikat, hogy megszerezze, amit akar. Westcliffnek Simon pénzügyi ösztöneire volt szüksége, Simon pedig be akart jutni a kiváltságosok világába. De ahogy jobban megismerték egymást, nyilvánvalóvá vált, hogy több közös vonásuk van, mint hitték. Mindketten aktív lovasok és vadászok voltak, mivel igényelték a kemény fizikai tevékenységet, hogy levezessék fölös energiájukat. S mindketten kíméletlenül őszinték voltak, bár Westcliffben volt annyi vele született jó modor, amely nyíltságát sokkal kellemesebbé tette. Egyikük sem az a fajta volt, aki képes órákon át ülni és a költészetről meg más érzelgős dolgokról beszélgetni. Jobban szerettek kézzel fogható tényekkel és ügyekkel foglalkozni, és természetesen nagy élvezettel vitatták meg a jelenlegi s jövőbeni üzleti vállalkozásokat. Ahogy Simon Stony Cross Park rendszeres vendége, és a londoni Marsden-ház gyakori látogatója lett, a gróf barátai fokozatosan kezdték befogadni őt a köreikbe. Simont kellemes meglepetésként érte, hogy nem ő az egyetlen nem nemesi származású ember Westcliff barátai közt. Úgy tűnt, a gróf jobban kedveli az olyan emberek társaságát, akik nem egy nemesi kúria falain belül alapozták meg az életüket. Valójában Westcliff néha még azt is megpendítette, hogy lemondana a rangjáról, ha ez lehetséges lenne, mivel nem támogatja az örökletes nemesi cím gondolatát. Simon biztos volt benne, hogy Westcliff komolyan beszél… de úgy tűnt, az sohasem fordult meg Westcliff fejében, hogy a nemesi kiváltságok, annak minden hatalmával és kötelezettségeivel együtt, szervesen hozzátartoznak, egyénisége részét képezik. Anglia egyik legrégebbi és legnagyobb tiszteletnek örvendő grófságának uraként Marcus, Lord Westcliff arra született, hogy a kötelesség és a hagyomány követelményeit szolgálja. Élete jól szervezett keretek közt zajlott, minden percét szigorúan beosztotta, és ő volt a legfegyelmezettebb ember, akit Simon valaha is ismert. Jelen pillanatban az általában higgadt gróf sokkal zaklatottabbnak tűnt, mint azt a helyzet indokolta.

– Az ördögbe! – kiáltott fel végül. – Alkalmanként üzletelek az apjukkal. Hogyan nézhetnék ezek után Thomas Bowman szemébe anélkül, hogy eszembe ne jutna, láttam a lányát alsóneműben? – A lányait – helyesbített Simon. – Mindketten ott voltak. – Én csak a magasabbikat láttam. – Lilliant? – Igen, őt. Jóságos ég – háborgott Westcliff komoran –, nem csoda, hogy egyikük sem ment még férjhez! Még amerikai mércével mérve is pogányok. És ahogy az a nő beszélt velem, mintha nekem kellene szégyenkeznem amiatt, hogy félbeszakítottuk a pogány vigasságukat… – Westcliff, úgy beszélsz, mint egy sznob – vágott a szavába Simon, jót mulatva a gróf hevességén. – Néhány ártatlan lány futkározása a mezőn még aligha jelenti a civilizált világ végét. Ha pedig falusi szajhák lennének, szót sem vesztegetnél rájuk. Az ördögbe, talán még csatlakoztál is volna hozzájuk. Láttam már tőled olyan dolgokat a bálokon és estélyeken, ahol a kedveseiddel voltál… – No igen, de ők nem falusi szajhák, ugyebár, hanem ifjú hölgyek… legalábbis annak kellene lenniük. Az ég szerelmére, hogyan vetkőzhet ki ennyire magából egy csapat lány, akik egyébként csak a sarokban ülnek és petrezselymet árulnak? Simon csak mosolyogni tudott barátja háborgásán. – Az a benyomásom, hogy szövetséget kötöttek. A szezon nagy részében csak ültek egymás mellett, és nem beszélgettek, de úgy tűnik, mostanában barátságot kötöttek. – Ugyan mi okból? – kérdezte a gróf gyanakodva. – Talán csak azért, hogy jól érezzék magukat – vélte Simon, érdekesnek találva, mennyire felháborította barátját a lányok viselkedése. Úgy tűnt, Lillian Bowman bosszantja a legjobban. Márpedig ez nem volt jellemző a grófra, aki mindig könnyed lazasággal kezelte a hölgyeket. Simon tudomása szerint, a számos hölgy ellenére, akik megfordultak a gróf ágyában, és üldözték őt ágyon kívül, Westcliff megőrizte közönyét. Egészen mostanáig. – Kézimunkázniuk kellene, vagy bármi mást csinálni, amit a hölgyek szoktak művelni szórakozásul – morgott tovább a gróf. – Legalább kereshettek volna maguknak olyan elfoglaltságot, amihez nem kell meztelenül szaladgálni a környéken. – Nem voltak meztelenek – mutatott rá Simon. – Legnagyobb sajnálatomra. – Ez a megjegyzés arra ösztönöz, hogy mondjak valamit – kapott a szón Westcliff. – Amint te is tudod, általában nem szoktam tanácsokat adni, amikor nem kérik… Simon kacagva szakította félbe. – Westcliff, kétlem, hogy egyetlen nap is eltelt úgy az életedből, hogy ne adtál volna tanácsot valakinek. – Csak olyankor, amikor láthatóan szükséges – morogta a gróf a homlokát ráncolva. Simon gúnyos pillantást vetett rá. – Akkor tárd elém bölcs tanácsodat, mivel úgy tűnik, akarom vagy sem, úgyis meg kell hallgatnom. – Miss Peytonre vonatkozik. Bölcsen tennéd, ha száműznél minden vele kapcsolatos gondolatot a fejedből. Sekélyes teremtés, és csak önmagával törődik. Elismerem, külsőre gyönyörű… de úgy látom, a szép külső alatt nincs semmi, amit adhatna. Nyilvánvaló, hogy szándékodban áll őt szeretőddé tenni, ha nem sikerül Kendallt rávennie a leánykérésre. De azt tanácsolom, ne tedd. Vannak nők, akik sokkal, de sokkal többet tudnak adni. Simon nem válaszolt rögtön. Annabelle Peyton iránti érzelmei kellemetlenül bonyolultak voltak. Csodálta a lányt, kedvelte, és az égre, nincs joga elítélni, amiért másik férfi szeretője lett. De ennek ellenére, az a nagyon is valós lehetőség, hogy Lord Hodgehamet befogadta az ágyába, a féltékenység és a harag olyan keverékével töltötte el, amellyel még önmagát is meglepte. Miután meghallotta a Lord Burdick által terjesztett pletykát, miszerint Annabelle Lord Hodgeham titkos szeretője lett, Simon nem tudott ellenállni, és nyomozni kezdett az ügyben. Megkérdezte apját, aki gondos könyvelést vezetett, hogy kifizette-e valaha bárki is Peytonék számláját. Apja pedig megerősítette, hogy Lord Hodgeham néha valóban kiegyenlítette Peytonék adósságát. Ez ugyan semmire sem volt perdöntő bizonyíték, de nyomatékosabbá tette a lehetőséget,

hogy Annabelle Hodgeham szeretője lett. És Annabelle kitérő viselkedése előző délelőtti beszélgetésük során aligha segített megcáfolni a szóbeszédet. Az világos, hogy a Peyton család helyzete kétségbeejtő… de hogy miért fordult Annabelle egy olyan kövér és vén szószátyárhoz, mint Hodgeham, rejtély volt. Másrészt viszont, az élet oly sok döntése, legyen az jó vagy rossz, született pusztán az időzítés eredményeként. Talán Hodgehamnek sikerült egy olyan pillanatban megkörnyékeznie Annabelle-t, amikor az a legsérülékenyebb volt, és ő engedett a vén gazembernek cserébe a pénzért, amire oly nagy szüksége volt. Még rendes bokacsizmája sincs, az ég szerelmére! Hodgeham nagylelkűsége nem terjedhet túl messzire, ha csak néhány új ruhára telik, de rendes cipőre már nem, és a lány fehérneműje szinte rongyokban volt. Ha már Annabelle valakinek a szeretője lett, nyugodtan lehetett volna Simoné is, és akkor legalább rendes viszonzást kapott volna a szolgálataiért. De egyértelmű volt, hogy korai még felvetni a kérdést. Simon türelmesen kivárja, amíg Annabelle megpróbál egy lánykérést kicsikarni Lord Kendallből… és nem állt szándékában semmi olyat tenni, amivel rontja a lány esélyeit. De ha meghiúsulnak a Kendall-lel kapcsolatos tervei, Simonnak szándékában állt egy sokkal jobb ajánlattal megkeresni, mint Hodgeham titkos egyezsége. Simon vágya ismét feltámadt, ahogy elképzelte Annabelle-t az ágyában meztelenül, és kényszerítenie kellett magát, hogy ismét felvegye a beszélgetés fonalát. – Miből jutottál arra a következtetésre, hogy bármilyen érdeklődést táplálok Miss Peyton iránt? – kérdezte közömbös hangon. – Abból, hogy majdnem lepottyantál a lóról, amikor megláttad a bugyogójában. Simon erre vonakodva bár, de elmosolyodott. – Egy ilyen külsővel lehet, hogy fikarcnyit sem érdekel, mi van mögötte. – Márpedig érdekelnie kellene – mondta a gróf nyomatékosan. – Miss Peyton egy önző szajha. Már láttam ilyet. – Westcliff, eszedbe jutott már valaha, hogy néha-néha te is tévedhetsz? – kérdezte Simon társalgási stílusban. – Bármiben? A gróf meghökkenni látszott a kérdésen. – Ami azt illeti, nem. Simon komor mosollyal megcsóválta a fejét, és gyorsabb mozgásra ösztökélte a lovát.

Tizenegyedik fejezet

Ahogy a lányok visszafelé sétáltak a kastélyba, Annabelle-nek egyre erősebben sajgott a bokája. Biztos kificamítottam játék közben, gondolta, bár nem emlékezett rá, pontosan mikor is történt. Nagyot sóhajtva átvette a kosarat a másik kezébe, és megnyújtotta a lépteit, hogy lépést tartson Lilliannel, aki töprengeni látszott. Daisy és Evie komoly beszélgetésbe merülve néhány méterrel mögöttük jött. – Min aggódsz? – kérdezte Annabelle halkan Lilliantől. – A grófra és a Mr. Huntra gondolok… szerinted elmondják bárkinek is, hogy láttak minket ma délután? Az erősen ártana a jó hírnevünknek. – Nem hiszem, hogy Westcliff elmesélné – mondta Annabelle néhány pillanatnyi gondolkodás után. – Hajlamos vagyok elhinni, hogy komolyan gondolta, amit az amnéziáról mondott. Amúgy sem tűnik pletykálkodós fajtának. – Na és Mr. Hunt? Annabelle komor arcot vágott. – Nem tudom. Feltűnt, hogy ő nem tett ígéretet a hallgatásra. De gondolom, nem jár el a szája, amíg úgy nem véli, valami hasznot húzhat a dologból. – Akkor neked kell megkérned. Amint ma este meglátod a bálban, oda kell menned hozzá, és meg kell ígértetned vele, hogy senkinek sem beszél a métázásunkról. Annabelle felnyögött, ahogy eszébe jutott, aznap este bált rendeznek a kastélyban. Meglehetősen… nem, határozottan biztos volt benne, hogy nem fog tudni Hunt szemébe nézni a délután történtek után. Másrészről viszont Lilliannek igaza volt: az ember nem lehet biztos benne, hogy Hunt hallgatni fog. Annabelle-nek meg kell egyeznie vele, bármennyire retteg is tőle. – Miért én? – kérdezte, noha előre tudta a választ. – Mert Hunt kedvel téged. Ezt mindenki tudja. Sokkal több esélyünk van rá, hogy hallgatni fog, ha te kéred meg rá. – Csupán a két szép szememért nem fogja megtenni – motyogta Annabelle, miközben bokája egyre fájdalmasabban lüktetett. – Mi lesz, ha valami közönséges ajánlattal áll elő? Lillian hosszú, mentegetőző hallgatás után szólalt meg. – Odavethetnél neki valamiféle koncot. – Miféle koncot? – kérdezte gyanakodva Annabelle. – Ó, csak hagyd, hogy megcsókoljon, ha ez kell ahhoz, hogy befogd a száját. Annabelle lélegzete elakadt, annyira megdöbbent Lillian hanyagul odavetett javaslatán. – Jóságos isten, Lillian! Azt nem tudom megtenni! – Miért nem? Sohasem csókolóztál még? – De igen, csak épp… – Az egyik ajak olyan, mint a másik. Csak arra vigyázz, hogy senki se lásson meg, és intézd el gyorsan a dolgot. Azzal kibékíted Mr. Huntot, és a titkunk biztonságban lesz. Annabelle fojtott nevetéssel rázta meg a fejét, és a szíve fájdalmasat dobbant az ötlet hallatán. Nem tehetett róla, de eszébe jutott az a régi, titkos csók a panorámaszínházban, az érzéki fellángolás megsemmisítő pillanatai, amelyek megrázták és elvették a szavát. – Fontos, hogy előtte tisztázd, csak egyetlen csókocskára számíthat tőled – folytatta Lillian –, és soha többé nem ismétlődhet meg a dolog. – Bocsáss meg, hogy kárhoztatom a terved, de úgy bűzlik, mint a háromnapos hulla. Az egyik ajak nem olyan, mint a másik, ha az ajak történetesen Simon Hunté! És ő sohasem elégedne meg olyan jelentéktelen dologgal, mint egy csók, én pedig nem tudok többet felkínálni neki. – Tényleg ennyire ellenszenvesnek találod Mr. Huntot? – kérdezte Lillian. – Pedig nem

olyan szörnyű. Még azt is megkockáztatnám, hogy jóképűnek nevezzem. – Olyan elviselhetetlen alak, hogy a külsejére igazából soha nem is figyeltem. De el kell ismernem, hogy… – Annabelle zavartan elhallgatott, és újra, alaposan fontolóra vette a kérdést. Az eredmény nyugtalanító volt. Tárgyilagosan nézve a dolgot – egy olyan valószínűtlen helyzetben, amelyben az ember sohasem lehet tárgyilagos Simon Hunttal kapcsolatban –, a férfi valóban jóképű volt. A jóképű jelzőt általában előkelő arcvonásokkal és arányos méretekkel rendelkező emberekre szokták használni. De Simon Hunt új értelmezést adott a szónak merész, határozott arcvonásaival, fekete szemével, erős és egyenes orrával, amely csakis férfihoz tartozhatott, és széles szájával, amelynek sarka mindig pimasz félmosolyra állt. Még szokatlan magassága és súlyos izomzata is tökéletesen illett hozzá, mintha a természet felismerte volna, hogy Hunt nem az a teremtmény, akit elég fél mértékkel megformázni. Simon Hunt találkozásuk első pillanatától nyugtalanította. Bár Annabelle sohasem látta másként, mint tökéletes öltözékben és higgadtnak, mindig érezte, hogy Hunt, a legjobb esetben is, csak félig szelíd. Ösztönei arra figyelmeztették, hogy a gúnyolódó felszín alatt olyan férfi rejtőzik, aki akár aggasztó mértékű szenvedélyre, sőt talán brutalitásra is képes. Nem olyan férfi volt, akit valaha is az uralma alá hajthatna. Megpróbálta elképzelni Simon Hunt sötét arcát a sajátja fölött, forró ajkát, amint az ajkára tapad, karját, ahogy megöleli… ahogy korábban tette, csak most ő is akarná ezt az ölelést. Simon Hunt is csak egy férfi, emlékeztette magát Annabelle idegesen. Egy csók pedig csak egy futó dolog. De addig a röpke pillanatig, amíg tart, intim közelségben lesznek egymással. Onnantól kezdve pedig, valahányszor találkoznak, Simon Hunt néma, ám kárörvendő pillantással fogja végigmérni. S ezt nagyon nehéz lesz elviselni. Annabelle megdörzsölte a homlokát, amely hirtelen úgy elkezdett sajogni, mintha valaki fejbe kólintotta volna egy métaütővel. – Nem tehetnénk úgy, mint aki tudomást sem vesz a dologról, és reménykedünk, hogy Mr. Huntban van annyi jó érzés, hogy befogja a száját? – Ó, persze – biggyesztette le az ajkát Lillian gúnyosan. – Mert Mr. Huntot és a jó érzést oly gyakran emlegetik együtt. Mindenesetre szorítsunk és várjunk… már ha az idegeid bírják a feszültséget. Annabelle a halántékát masszírozva halk, elkeseredett hangot hallatott. – Rendben, ma este megkörnyékezem. Még… – Tétovázva elhallgatott. – Még meg is csókolom, ha muszáj. De akkor úgy veszem, hogy ez több mint elegendő fizetség a ruhákért, amelyeket adtál. Lillian ajka elégedett mosolyra húzódott. – Biztos vagyok benne, hogy képes leszel valamiféle egyezségre jutni Mr. Hunttal. Miután elváltak a kastélynál, Annabelle a szobájába ment, hogy lepihenjen. Remélte, hogy a szokásos délutáni szunyókálás segít újra összeszedni magát az esti bálra. Az anyját nem találta a lakosztályukban, valószínűleg a többi hölggyel teázik a földszinti szalonban. Annabelle hálás volt, hogy az anyja nincs ott, ami azt jelentette, hogy nyugodtan átöltözhetett és kimoshatta a ruháit anélkül, hogy nemkívánatos kérdésekre kellett volna válaszolnia. Noha Philippa kedves és általában engedékeny szülő volt, nem valószínű, hogy jól fogadta volna a hírt, miszerint a lánya kínos helyzetbe keveredett a Bowman lányok társaságában. Miután tiszta alsóneműt vett, Annabelle bebújt az ágyba. Nem kis elkeseredésére azonban annyira szaggatott a bokája, hogy nem tudott elaludni. Fáradtan és ingerlékenyen hívta a szobalányt, hogy hozzon egy lavór hideg vizet, s egy jó fél órát ült a lábát áztatva. A bokája láthatóan feldagadt, mire Annabelle zsémbesen arra a következtetésre jutott, hogy ez egy különösen szerencsétlen nap. Szitkozódva húzott tiszta harisnyát a sápadt, duzzadt testrészre, majd lassan felöltözött. Ismét csengetett a szobalánynak, hogy fűzze be, és segítse fel a sárga selyemruháját. – Kisasszony? – jelent meg a szobalány, s aggódó tekintettel nézett Annabelle merev arcára. – Nincs túl jó színben… Hozzak esetleg valamit? A házvezetőnőnk tart gyógyírt a szekrényében a női bajokra…

– Nem, nem arról van szó – mosolygott halványan Annabelle. – Csak szúr a bokám. – Egy kis fűzfakéregteát? – ajánlotta a lány Annabelle háta mögül, a báli ruha gombjaival foglalkozva. – Leszaladok, és rögtön hozom, és amíg a haját fésülöm, meg is ihatja. – Igen, az jó lenne, köszönöm. – Annabelle mozdulatlanul állt, amíg a lány ügyes ujjakkal begombolta a ruha hátulját, aztán hálásan rogyott le a fésülködőasztal előtti székre. Szemügyre vette saját feszült arcát az Anna-kori tükörben. – El sem tudom képzelni, hogy sérthettem meg. Nem szoktam ügyetlen lenni. A szobalány megigazította a ruhaujj halványarany tülldíszítését. – Sietek vissza a teával, kisasszony. Attól majd jobban lesz. Alighogy a szobalány távozott, Philippa lépett be a szobába. Báli ruhás lánya láttán elmosolyodott, s mögé lépett, tekintetük találkozott a tükörben. – Csodásan nézel ki, kedvesem. – Pedig szörnyen érzem magam – mondta Annabelle. – Kifordult a bokám ma délután, miközben az erdőben sétáltunk a férjvadászokkal. – Muszáj így neveznetek magatokat? – kérdezte Philippa látható zavarral. – Biztosan ki tudnátok találni valami hízelgőbb nevet is a kis társaságotoknak… – Hiszen illik hozzánk – mosolygott rá szélesen Annabelle. – De ha ettől jobban érzed magad, megfelelő gúnyos felhanggal ejtem majd ki a szót. Philippa felsóhajtott. – Attól tartok, a humorérzék-tartalékom mostanra kimerült. Nem könnyű végignéznem, mennyit küzdesz és mesterkedsz, miközben a hozzád hasonló helyzetben lévő lányoknak annyival könnyebb dolguk van. Azzal, hogy kölcsönruhában látlak, és tudva, hogy milyen terhet cipelsz… Ezerszer is eszembe jutott már, hogy bár ne halt volna meg az apád, meg bár valamivel több pénzünk lenne… Annabelle megrántotta a vállát. – Mi értelme azon keseregni, amin nem változtathatunk, mama? Philippa könnyedén megsimogatta Annabelle haját. – Inkább maradj a szobádban ma este. Lefekszel, felpolcoljuk a lábadat, én meg felolvasok neked. – Ne kísérts! – mondta Annabelle meghatottan. – Semmit sem szeretnék jobban… de ma este nem engedhetem meg magamnak, hogy idefent maradjak. Nem szalaszthatok el egyetlen lehetőséget sem, hogy lenyűgözzem Lord Kendallt. – És tárgyaljak Simon Hunttal, gondolta tele aggodalommal. Miután megivott egy nagy bögre fűzfakéregteát, Annabelle képes volt úgy lemenni a földszintre, hogy alig-alig rándult össze, noha a bokafájása nem múlt. Maradt ideje egy rövid eszmecserére is Lilliannel, mielőtt a vendégeket bevezették az ebédlőbe. A délutáni napfény halvány pírt festett Lillian arcára, s szeme bársonyosan csillogott a gyertyák fényében. – Eleddig Lord Westcliff mindent elkövetett, hogy levegőnek nézze kis társaságunkat – mondta vidáman Lillian. – Igazad volt, onnan nem fenyeget minket veszély. Az egyetlen lehetséges bajkeverő Mr. Hunt. – Nem fog bajt keverni – jelentette ki Annabelle komolyan. – Ahogy már ígértem, beszélni fogok vele. Lillian megkönnyebbült mosollyal válaszolt. – Igazán aranyos vagy, Annabelle! Amikor leültek a vacsoraasztalhoz, Annabelle zavartan fedezte fel, hogy Lord Kendall mellé került. Más körülmények közt ez kellemes ajándék lett volna, de ezen az estén nem volt a legjobb formájában. Képtelen volt értelmes társalgást folytatni, amikor lüktetett a bokája, és hasogatott a feje. Még kellemetlenebbé tette a helyzetét, hogy Simon Hunt majdnem pontosan vele szemben ült, és őrjítően nyugodtnak tűnt. S ha mindez nem lett volna elég, folytonos émelygése nem engedte, hogy kellő pusztítást végezzen a finom falatok közt. Egészséges étvágyától megfosztva azon kapta magát, hogy kedvetlenül turkálja az ételt a tányérján. Valahányszor felnézett, tapasztalnia kellett, hogy Hunt le nem veszi róla a tekintetét, és lélekben felkészült a gúnyolódására. Szerencsére a férfi

csak néhány közömbös megjegyzést tett, és Annabelle minden incidens nélkül túljutott a vacsorán. Alighogy a vacsora befejeződött, zene hangjai szűrődtek át a bálteremből, és Annabelle hálás volt, hogy hamarosan megkezdődik a bál. Most az egyszer boldogan fog a fal mellett ülni sorstársaival, és a lábát pihenteti, míg a többiek táncolnak. Arra gondolt, hogy talán túl sokat volt a napon aznap, ezért szédül és émelyeg. Vele ellentétben Lillian és Daisy élénk és vidám volt, mint mindig. Sajnos Evie alapos szidást, majd büntetést kapott a nagynénjétől. – A naptól szeplős lett az arca – mesélte Daisy bánatosan Annabelle-nek. – Florence néni azt mondta neki, hogy olyan foltos, mint egy leopárd, és nem jöhet közénk, amíg az arca újra normális nem lesz. Annabelle komoran ráncolta a homlokát, és együtt érzett barátnőjével. – Micsoda bestia az a Florence néni! – morogta. – Egyértelmű, hogy életének nincs más célja, mint hogy boldogtalanná tegye Evie-t. – És remek munkát végez – bólogatott Daisy. Hirtelen észrevett valamit Annabelle háta mögött, amitől szeme kistányér méretűre kerekedett. – Az áldóját! Mr. Hunt errefelé tart. Nyomban szomjan pusztulok, szóval meglátogatom a frissítőket kínáló asztalt, és magatokra hagylak titeket, hogy… ööö… – Ezek szerint Lillian elmondta – állapította meg Annabelle komoran. – Igen, és ő, Evie meg én végtelenül hálásak vagyunk, hogy meghozod értünk ezt az áldozatot. – Áldozatot – ismételte Annabelle, de nem tetszett neki a szó. – Ez talán egy kicsit erős szó rá, nem gondolod? Ahogy Lillian mondta: egyik ajak olyan, mint a másik. – Neked ezt mondta – mosolygott pajkosan Daisy. – De nekem meg Evie-nek azt, hogy inkább meghalna, minthogy megengedje, hogy egy olyan férfi, mint Mr. Hunt megcsókolja. – Mit… – kezdte volna Annabelle, de Daisy már kuncogva el is szaladt. Annabelle kezdte komolyan úgy érezni magát, mint egy pokolra vetett áldozati szűz, s összerezzent, amikor Simon Hunt mély hangja megszólalt a füle mellett. A halk, csúfolódó bariton mintha végigcikázott volna a gerince mentén. – Jó estét, Miss Peyton. Látom, most teljesen fel van öltözve… a változatosság kedvéért. Annabelle foga megcsikordult, ahogy szembefordult a férfival. – Be kell vallanom, Mr. Hunt, csodálkoztam, milyen visszafogottan viselkedett a vacsora alatt. Arra számítottam, hogy sértések tömegével fog elárasztani, ehelyett majdnem egy egész órán át sikerült úriemberként viselkednie. – Komoly erőpróba volt – ismerte el a férfi komolyan. – De arra gondoltam, meghagyom önnek a megdöbbentő viselkedést… – mondta, majd pillanatnyi szünet után még hozzátette: – Mivel az utóbbi időben meglepően jól csinálja. – A barátnőim és én semmi rosszat nem tettünk! – Mondtam én, hogy helytelenítem, amiért Ádám… pardon, Éva-kosztümben játszottak? – kérdezte ártatlanul Hunt. – Éppen ellenkezőleg… teljes szívemből támogatom. Ami azt illeti, úgy vélem, minden nap játszaniuk kellene. – Nem voltam meztelen – vágott vissza éles suttogással Annabelle. – Rajtam volt a fehérneműm. – Tehát az fehérnemű lett volna? – kérdezte Hunt lustán. Annabelle megalázottan elvörösödött, amiért a férfi észrevette, milyen kopott alsónemű volt rajta. – Elmondta valakinek, hogy látott minket a réten? – kérdezte feszülten. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi csak erre a kérdésre várt. – Még nem – húzta lassú mosolyra a száját. – És tervezi, hogy elmondja? Hunt alaposan fontolóra vette a kérdést, ám arcán látszott, élvezi a helyzetet. – Tervezni nem tervezem, de tudja, hogy van ez – vont vállat sajnálkozva. – Előfordul, hogy az ilyesmi akaratlanul is kicsúszik az ember száján… Annabelle szeme összeszűkült.

– Mibe kerülne a hallgatása? Hunt úgy tett, mintha megdöbbentené a lány nyíltsága. – Miss Peyton, meg kellene tanulnia, hogy valamivel diplomatikusabban kezelje az ilyen ügyeket, nem gondolja? Feltételeztem volna, hogy egy kifinomult hölgyben van néminemű tapintat és… – Nincs időm diplomatikusnak lenni – vágott a szavába komoran Annabelle. – És egyértelmű, hogy nem számíthatok a hallgatására, hacsak nem próbálom megvesztegetni valamivel cserébe. – A megvesztegetés szónak olyan kellemetlen mellékíze van – tűnődött Hunt. – Jobban szeretem ösztönzésnek hívni. – Hívja, ahogy akarja – legyintett türelmetlenül Annabelle. – Lépjünk tovább, rendben? – Rendben – bólintott komoly arccal Hunt, de kávébarna szeme mélyén nevetés bujkált. – Azt hiszem, meg tudna győzni, hogy hallgassak a botrányos ugrándozásáról, Miss Peyton. Természetesen a megfelelő ösztönzés segítségével. Annabelle elnémult, szemét lesütve fontolgatta, mit mondjon. Ha egyszer a szavak elhagyták a száját, nem szívhatja vissza őket. Magasságos egek, miért pont az ő feladata megvásárolni Simon Hunt hallgatását, amikor ő nem is akart métázni? – Ha ön úriember lenne – mormolta –, erre nem is lenne szükség. – De nem vagyok úriember – felelte a férfi a visszafojtott nevetéstől kissé rekedtes hangon. – Viszont hadd emlékeztessem önt, hogy nem én voltam az, aki félmeztelenül szaladgált a réten ma délután. – Halkabban, az isten szerelmére! – sziszegte Annabelle. – Valaki még meghallja. Hunt elragadtatva nézte, sötét szeme azonban ördögien csillogott. – Tegye meg az ajánlatát, Miss Peyton. Annabelle a fal egy távoli pontjára meredve, fojtott hangon beszélni kezdett, de közben füle úgy lángolt, hogy a haja majdnem megperzselődött tőle. – Ha megígéri, hogy hallgat a métajátékról… megengedem, hogy megcsókoljon. A különös csend, amely Annabelle bejelentését követte, elviselhetetlenül kínos volt. A lány kényszerítette magát, hogy felnézzen, s látta, hogy sikerült meglepnie Huntot. A férfi úgy bámult rá, mintha Annabelle valami idegen nyelven szólt volna hozzá, s ő nem lenne biztos a fordításban. – Egyetlen csók – mondta sietve Annabelle, s idegei pattanásig feszültek. – És ne is képzelje, hogy azért mert egyszer megengedtem, ez máskor is előfordulhat. Hunt szokatlanul visszafogott módon válaszolt, láthatóan alaposan megfontolva minden szót. – Azt hittem, egy táncot fog felajánlani. Keringőt vagy francia négyest. – Gondoltam rá, de egy csók hatékonyabb, arról nem is szólva, hogy mennyivel gyorsabb, mint egy keringő. – Nem, ha én csókolom. A halk megjegyzéstől Annabelle-nek megremegett a lába. – Ne legyen nevetséges! – vágott vissza. – Egy egyszerű keringő legalább három percig tart. Nem valószínű, hogy annyi ideig tud csókolni valakit. Hunt hangja alig észrevehetően még mélyebb lett, amikor válaszolt. – Természetesen ön jobban tudja. Remek… elfogadom az ajánlatát. Egyetlen csók cserébe a hallgatásomért. Én döntöm el, mikor és hol kapom meg. – A hol és a mikor közös megállapodás kérdése lesz – szögezte le Annabelle. – Az egész lényege az, hogy megőrizzük a jó hírnevemet… aligha hagyom, hogy ezt kockáztassa azzal, hogy alkalmatlan helyet vagy időt választ. Hunt gúnyosan elmosolyodott. – Milyen kemény tárgyalópartner ön, Miss Peyton. Isten legyen hozzánk irgalmas, ha úgy dönt, hogy a jövőben részt vesz az üzleti életben. – Ne aggódjon! Az egyedüli célom, hogy Lady Kendall legyen belőlem – vágott vissza Annabelle gyilkos szívélyességgel, és megvolt az elégtétele, hogy látta lehervadni a férfi mosolyát.

– Az nagy kár lenne – jegyezte meg Hunt. – Ön legalább annyira megbánná, mint Kendall. – Menjen a pokolba, Mr. Hunt! – morogta Annabelle az orra alatt, s otthagyta a férfit, tudomást sem véve a bokáját szaggató fájdalomról. Ahogy kifelé tartott a hátsó teraszra, tudatosult benne, hogy bokájának állapota rosszabbodott, méghozzá oly mértékben, hogy a hasogató fájdalom már egészen a térdéig terjedt. – Ördög és pokol! – morogta. Ebben az állapotában aligha jut előbbre Lord Kendallnél. Nem könnyű csábítónak lenni, amikor az ember legszívesebben üvöltene kínjában. Hirtelen fáradtság és legyőzöttség érzése tört rá, és úgy döntött, visszatér a szobájába. Most, hogy Simon Hunttal sikerült egyezségre jutnia, a legjobb lesz, ha pihenteti a bokáját, és reménykedik, hogy másnap reggelre jobban lesz. A fájdalom minden lépéssel erősödött, míg végül oly mértékűvé fokozódott, hogy érezte, hideg verejték csurog a hátán. Sohasem volt még ilyen sérülése. Nemcsak a lába fájt, de a feje is kóválygott, és minden porcikája sajgott. Hirtelen erős émelygés fogta el. Levegőre van szüksége… ki kell jutnia a hűvös sötétbe, és leülnie valahol, amíg a hányinger elmúlik. A hátsó teraszra vezető ajtó félelmetesen távolinak tűnt, s ő kábán azon tűnődött, hogyan fog odáig eljutni. Szerencsére a Bowman lányok siettek felé, mihelyt látták, hogy befejezte a beszélgetést Simon Hunttal. Lillian várakozó mosolya lehervadt az arcáról, mihelyt meglátta Annabelle fájdalomtól elsötétülő tekintetét. – Szörnyen festesz! – kiáltott fel Lillian. – Istenem, mit mondott neked Mr. Hunt? – Beleegyezett a csókba – felelte Annabelle kurtán, és tovább botorkált a terasz felé. Füle annyira csengett, hogy alig hallotta a zenekar játékát. – Ha a lehetőség ennyire megrémít… – kezdte Lillian. – Nem arról van szó – nyögte Annabelle kínlódva. – A bokám. Délután kificamítottam, és most alig tudok járni. – Miért nem szóltál korábban? – kérdezte Lillian aggódva. Karcsú karja meglepően erősnek bizonyult, ahogy váratlanul átölelte Annabelle-t. – Daisy, siess a legközelebbi ajtóhoz, és tartsd nyitva, amíg kisurranunk rajta. A nővérek kitámogatták Annabelle-t, s ő kesztyűs kezével megtörölte izzadó homlokát. – Azt hiszem, hányni fogok – nyögte. Szája megtelt nyállal, torkán keserű epe kúszott fel. Lába már úgy fájt, mintha keresztülment volna rajta egy kocsikerék. – Ó, istenem, az nem lehet! Nem lehetek most rosszul! – Nincs semmi baj – terelgette Lillian a terasz lépcsőit szegélyző egyik virágágyás felé. – Senki sem lát, édesem. Nyugodtan hányj csak, Daisy és én gondoskodunk rólad. – Úgy van – erősítette meg mögötte a húga. – Az igaz barátok mindig szívesen hátrafogják a hajad, amíg kihányod a teasütit. Annabelle jót nevetett volna, ha nem gyűri le a hányinger. Szerencsére nem sokat evett aznap este, így a folyamat áldásosan gyors volt. Gyomra felfordult, s neki nem maradt más választása, mint megadni magát. Levegő után kapkodva öklendezett, s közben kínlódva felnyögött. – Annyira sajnálom! Ne haragudj, Lillian… – Ne légy nevetséges – mondta az amerikai lány nyugodtan. – Te is megtennéd értem ugyanezt, nem? – Persze, hogy megtenném… de te sohasem lennél olyan ostoba… – Te sem vagy ostoba – nyugtatta Lillian gyengéden. – Csak beteg. Tessék, itt a zsebkendőm. Annabelle még mindig a virágágyás fölé hajolva hálásan elvette a csipkeszegélyű kendőcskét, de újabb hányingerroham fogta el a parfümillattól. – Fujj, nem bírom – suttogta. – A szag. Van olyanod, ami nem illatosított? – A csodába, ne haragudj! – szabadkozott Lillian. – Daisy, hol a zsebkendőd? – Felejtsd el! – jött a tömör válasz. – Ezt kell használnod – mondta Lillian Annabelle-nek. – Nincs másik nálunk. Egy férfihang szólt bele a beszélgetésbe. – Használja ezt!

Tizenkettedik fejezet

Túl kábán ahhoz, hogy felfogja, mi történik körülötte, Annabelle elvette a kezébe nyomott tiszta zsebkendőt. Szerencsére az alig érezhető keményítőillaton kívül minden szagtól mentes volt. Annabelle előbb verejtékes arcát törölte meg, aztán a száját, végül sikerült felegyenesednie, és szembenéznie az újonnan érkezettel. Kiürült gyomra fájdalmas görcsbe rándult Simon Hunt láttán. Úgy tűnik, a férfi követte őt a hátsó teraszra, s még időben ért ki ahhoz, hogy lássa megalázó helyzetében. Annabelle szeretett volna meghalni. Bárcsak csendben és könnyen kimúlhatna most, és örökre kitörölhetné a tudatot, hogy Simon Hunt látta, amint telehányja a virágágyást! Hunt arca kifejezéstelen volt, leszámítva egy vékony ráncot a két szemöldöke közt. Gyorsan kinyújtotta a karját, hogy elkapja a megingó lányt. – A nemrég megkötött megállapodásunk fényében – mormolta – ez egyáltalán nem hízelgő rám nézve, Miss Peyton. – Ó, menjen innen! – nyögte Annabelle, de azon kapta magát, hogy a férfi erős testének támaszkodik, miközben újabb rosszullét hullámzott át rajta. A zsebkendőt a szája elé szorította, és igyekezett az orrán át lélegezni, mire a hányinger szerencsére elmúlt. De olyan gyengeség fogta el, amilyet még sohasem érzett, és tudta, összecsuklana, ha a férfi nem lenne ott. Jóságos isten, mi baja van? Hunt nyomban változtatott a fogásán, és könnyedén megtámasztotta a hátát. – Úgy tűnt, nagyon sápadt – jegyezte meg, s gyengéden kisimított egy hajfürtöt Annabelle verejtékes arcából. – Mi a baj, édesem? Csak a gyomra, vagy máshol is fáj? Valahol, a nyomorúság rétegei alatt Annabelle-t meglepte a férfi gyengédsége, arról nem is beszélve, hogy egy úriember soha semmilyen körülmények közt nem utalhat egy hölgy belső szerveire. Mindazonáltal túl rosszul érezte magát ahhoz, hogy bármit is tegyen, azon kívül, hogy görcsösen kapaszkodott Hunt kabátjának hajtókájába. A kérdésre összpontosítva számba vette a testében uralkodó káoszt. – Mindenem fáj – suttogta. – A fejem, a hasam, a hátam… de leginkább a bokám. Ahogy beszélt, észrevette, hogy elzsibbadt az ajka. Próbaképpen megnyalta, s riadtan konstatálta, hogy nem érzi. Ha egy kicsit jobban magánál lett volna, észreveszi, hogy Hunt úgy néz rá, ahogy még soha. Később Daisy részletesen elmesélte, milyen védelmezőn ölelte át őt a férfi. Egyelőre azonban Annabelle túlságosan nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy bármit is felfogjon, csak a saját betegsége foglalkoztatta. Lillian megmozdult, hogy kiszabadítsa barátnőjét Hunt szorításából. – Köszönjük, uram, hogy használhattuk a zsebkendőjét – mondta élénken. – Most már nyugodtan távozhat, mert a húgom és én tökéletesen gondját tudjuk viselni Miss Peytonnek. Hunt, oda sem figyelve az amerikai lányra, továbbra is magához ölelve tartotta Annabelle-t. – Hogyan sérült meg a bokája? – kérdezte a sápadt arcot nézve. – Azt hiszem, métajáték közben… – Nem láttam, hogy ivott volna valamit vacsoránál. – Hunt a lány homlokára simította a tenyerét, azt vizsgálva, van-e láza. A mozdulat meglepően bensőséges és ismerős volt. – Korábban ivott valamit? – Ha konyakra vagy borra gondol, akkor nem. – Annabelle úgy érezte, teste lassan összecsuklik, mintha az agya nem uralná többé a végtagjait. – Vacsora előtt fűzfakéregteát ittam a szobámban. Hunt meleg tenyere gyengéden, megnyugtatón az arcára siklott. Annabelle rettenetesen fázott verejtéktől nedves ruhájában, egész testében remegett, s csupa libabőr volt. Érzékelve a férfi testéből áradó melegséget, majdnem engedett a késztetésnek, hogy bebújjon a férfi kabátja alá, mint

valami védelmet kereső kisállat. – Megfa-fagyok – suttogta, és a férfi ösztönösen szorosabbra fogta ölelését. – Támaszkodjon rám – mormolta, ügyesen lerázva magáról a kabátot, miközben a remegő lányt is támogatta. A meleg ruhadarabot Annabelle-re terítette, mire hálás nyögést kapott válaszul. – Nézze, Mr. Hunt – kezdte élénken Lillian, bosszankodva, hogy barátnőjét egy gyűlölt ellenség tartja a karjában –, a húgom és én… – Menjen, keresse meg Mrs. Peytont! – vágott a szavába Hunt halkan, de parancsolón. – És szóljon Lord Westcliffnek, hogy Miss Peytonnek orvosra van szüksége. Ő tudni fogja, kit hívasson. – Mit akar tenni? – kérdezte Lillian, aki láthatóan nem szokott hozzá, hogy ilyen stílusban utasítgassák. Hunt szeme összeszűkült. – A cselédbejáraton át beviszem Miss Peytont a házba. A húga velem jön, hogy az illetlenségnek még a látszatát is elkerüljük. – Ez is csak azt mutatja, milyen keveset tud az illemről! – csattant fel Lillian. – Nem vagyok hajlandó most megvitatni ezt a témát. Próbálja meg hasznossá tenni magát. Menjen! Egy dühös, feszültséggel teli pillanat után Lillian sarkon fordult, és a bálterem ajtaja felé indult. Daisy láthatóan megdöbbent. – Nem hiszem, hogy lett volna valaki, aki valaha így mert volna beszélni a nővéremmel. Ön a legbátrabb férfi, akivel valaha is találkoztam, Mr. Hunt. Hunt óvatosan Annabelle térde alá csúsztatta a kezét. Könnyedén a karjába emelte a lányt, átfogva a remegő végtagok és susogó selyemszoknyák tömegét. Annabelle-t még soha senki sem vitte sehová a karjában… el sem tudta hinni, hogy ez megtörténik. – Azt hiszem… az út nagy részét a saját lábamon is meg tudnám tenni – sikerült kinyögnie. – Nem tudna lemenni a teraszlépcsőn – mondta Hunt színtelen hangon. – Kényeztessen, mialatt tanúságot teszek természetem gavalléros oldaláról. Átölelné a nyakamat? Annabelle engedelmeskedett, hálásan azért, hogy a súly lekerül égő bokájáról. Engedve a kísértésnek, hogy a férfi vállára hajtsa a fejét, bal karjával átölelte a férfi nyakát. Ahogy Hunt levitte a hátsó terasz lépcsőin, Annabelle érezte izmainak finom játékát az ing selyme alatt. – N-nem hittem volna, hogy önnek gavalléros oldala is van – dadogta fogvacogva, ahogy újabb hideghullám tört rá. – Azt h-hittem, hogy ön igazi csirkefogó. – Fogalmam sincs, miért hiszik ezt rólam az emberek – felelte Hunt évődve. – Folyton tragikus félreértés áldozata vagyok. – Még mindig úgy vélem, hogy ön csirkefogó. Hunt erre elvigyorodott, és igazított a lány testhelyzetén, hogy az kényelmesebben feküdjön a karjában. – Nyilvánvaló, hogy a betegség nem csorbította az ítélőképességét. – Miért segít azok után, hogy elküldtem a pokolba? – kérdezte suttogva Annabelle. – Érdekelt vagyok az egészsége megőrzésében. Azt akarom, hogy a legjobb formájában legyen, amikor begyűjtöm az adósságomat. Ahogy Hunt biztos léptekkel lefelé haladt a lépcsőn, Annabelle érezte, milyen kecsesen mozog… nem úgy, mint a táncosok, sokkal inkább úgy, mint a lopakodó macska. Mivel arcuk közel volt egymáshoz, Annabelle azt is láthatta, hogy még a könyörtelen borotválkozás sem tudja arcszőrzete sötét tövét eltüntetni a bőre alatt. Biztosabb fogást keresve feljebb tapogatózott a férfi nyakán, míg ujjai a tarkóján kunkorodó hajfürtökhöz nem értek. Milyen kár, hogy ilyen rosszul vagyok! – gondolta. Ha nem fáznék ennyire, nem szédülnék, és nem lennék ilyen gyenge, még élvezném is, hogy így visznek. Elérve a kastély oldalán vezető utat Hunt megállt, és előre engedte Daisyt. – A cselédbejárat – emlékeztette, és a lány bólintott. – Igen, tudom, melyik az – mondta, és hátranézett. Arca csupa aggodalom volt. – Még sohasem hallottam, hogy egy kificamodott boka bárkinek is gyomorbántalmakat okozott volna.

– Gyanítom, több lesz ez, mint egy kificamodott boka – felelte Hunt. – Gondolja, hogy a fűzfakéregteától lett rosszul? – Nem, a fűzfakéreg nem okoz ilyen tüneteket. Van elképzelésem arról, mi lehet a gond, de addig nem tudok meggyőződni róla, amíg Miss Peyton szobájába nem érünk. – Hogyan óhajt meggyőződni az elképzeléséről? – kérdezte gyanakodva Annabelle. – Csak a lábára szeretnék egy pillantást vetni – mosolygott le rá Hunt. – Biztos vagyok benne, hogy ennél többet is kiérdemeltem azok után, hogy három lépcsősoron is le- és felcipeltem. Mint kiderült, a lépcső a legkisebb nehézséget sem jelentette a férfinak. Amikor felértek a második emeletre, még csak fel sem gyorsult a lélegzete. Annabelle gyanította, hogy tízszer ilyen messzire is el tudná vinni, s meg sem izzadna közben. Amikor ezt megemlítette, a férfi tárgyilagos hangon válaszolt. – Ifjúságom nagy részét azzal töltöttem, hogy fél marhákat és disznókat cipeltem apám boltjában. Önt vinni sokkal élvezetesebb feladat. – Milyen kedves! – motyogta Annabelle bágyadtan, szemét behunyva. – Minden nő azt vágyik hallani, hogy szívesebben cipelik őt, mint egy döglött tehenet. Nevetés remegtette meg Hunt mellkasát, miközben oldalra fordult, nehogy beüsse Annabelle lábát az ajtókeretbe. Daisy kinyitotta előttük az ajtót, aztán félreállt, és aggódva nézte, hogy Hunt a brokáttal letakart ágyhoz viszi Annabelle-t. – Itt is vagyunk – mondta letéve a lányt az ágyra, s egy párnát igazgatott a háta mögé, hogy félig ülő helyzetben megtámassza. – Köszönöm – suttogta Annabelle, és a fölé hajoló férfi szempilláinak sűrű félholdját nézte. – Látni akarom a lábát. Annabelle szíve kihagyott egy ütemet erre a botrányos követelésre. Amikor pulzusa visszatért, túl gyenge és szapora volt. – Inkább megvárnám, amíg az orvos ideér. – Nem engedélyt kértem – közölte Hunt a lány tiltakozásával mit sem törődve, és megfogta a szoknya szegélyét. – Mr. Hunt! – kiáltott fel Daisy megbotránkozva, és az ágyhoz sietett. – Ne merészelje! Miss Peyton beteg, és ha nem veszi le róla azonnal a kezét… – Nyugalom! – csitította a harcias lányt Hunt gúnyosan. – Nem áll szándékomban Miss Peyton szűzi erényeire törni. Legalábbis még nem. – Annabelle-re nézett. – Ne mozduljon! Bár nem kétlem, hogy roppant elbűvölő a lába, nem fogom elveszíteni… – Felszisszenve elhallgatott, ahogy a szoknyát megemelve meglátta a jókorára duzzadt bokát. – A fenébe! Egészen eddig józan és értelmes nőnek tartottam önt. Mi az ördögért ment le ebben az állapotban? – Ó, Annabelle, a bokád szörnyen fest! – sopánkodott Daisy. – Korábban nem volt ilyen csúnya – védekezett Annabelle. – Az elmúlt fél órában sokat rosszabbodott, és… – Felsikkantott rémületében és fájdalmában, amikor megérezte, hogy Hunt a szoknyája alá nyúl. – Mit művel? Daisy, ne engedd… – Leveszem a harisnyáját – felelte Hunt –, és melegen ajánlom, hogy Miss Bowman ne avatkozzon bele. Daisy komoran a férfira meredt, és Annabelle mellé lépett. – Én pedig önnek ajánlom, Mr. Hunt, hogy rendkívül óvatosan járjon el – vágott vissza bátran. – Nem fogom tétlenül tűrni, hogy molesztálja a barátnőmet. Hunt lesújtó pillantást vetett a lányra, miközben rátalált a harisnyakötőre és ügyes kézzel meglazította. – Miss Bowman, néhány percen belül emberek tömege fog itt tolongani, köztük Mrs. Peyton, Lord Westcliff és konok nővére is, aki után nyilván az orvos is hamarosan megérkezik. Még egy olyan tapasztalt csábítónak, mint én, is több idő kell ahhoz, hogy molesztáljon egy hölgyet. – Arca megváltozott, amikor Annabelle felszisszent a fájdalomtól gyengéd érintése nyomán. Ügyes kézzel, alig hozzáérve húzta le róla a harisnyát, de a lány lába annyira érzékeny volt, hogy még a leglágyabb érintés is elviselhetetlen kínokat okozott neki. – Tartson ki, édesem! – mormolta Hunt, megszabadítva a lány megránduló lábát a hosszú

selyemholmitól. Annabelle az ajkába harapva figyelte, ahogy a férfi a bokája fölé hajol. Óvatosan oldalra fordította, gondosan ügyelve, hogy ne érjen hozzá többet, mint amennyi feltétlenül szükséges. Aztán mozdulatlanná merevedett, sötét feje még mindig Annabelle lába fölé hajolt. – Pontosan, ahogy sejtettem. Daisy előrehajolva a Hunt által mutatott pontra nézett. – Mik azok az apró pontok? – Viperamarás – felelte Hunt kurtán. Felhajtotta az ingujját, előtárva ezzel sötét szőrzettel borított, izmos alkarját. A két lány döbbenten meredt rá. – Kígyó mart meg? – kérdezte Annabelle tétován. – De hogyan? Mikor? Ez nem lehet igaz. Hiszen éreznem kellett volna… nem? Hunt kabátja még mindig Annabelle-en volt. Hunt valamit keresve benyúlt a zsebébe. – Az ember néha nem veszi észre rögtön, amikor megmarja valami. A hampshire-i erdők tele vannak viperával az évnek ebben a szakában. Valószínűleg ma délután történt, amikor a szabadban kirándultak. Rátalálva arra, amit keresett, egy apró bicskát húzott elő, és kipattintotta a pengéjét. Annabelle szeme riadtan tágra nyílt. – Mit csinál? A férfi felvette a harisnyát, és gondosan kettévágta. – Érszorítót. – A-azt mindig magával hordja? – Annabelle mindig is úgy gondolta, van valami kalózos a férfiban, és most, hogy ingujjban és bicskával a kezében látta, ez a kép csak erősebbé vált. Hunt, Annabelle kinyújtott lába mellett ülve, térdig felhajtotta a szoknyát, és az egyik selyemdarabot szorosan a bokája fölé kötötte. – Majdnem mindig – felelte a munkájára összpontosítva. – Mivel hentes fia vagyok, a kések az életem szerves részévé váltak. – Sohasem gondoltam volna… – Annabelle elhallgatott, s felszisszent a selyem puha szorításától. Hunt felpillantott, az arcán valami új feszültség ült. – Sajnálom – mondta, és óvatosan a seb fölé hurkolta a másik selyemdarabot. Míg megkötötte, folyamatosan beszélt, hogy elvonja a lány figyelmét. – Ez a következménye annak, ha azt az átkozottul vékony cipőt viseli a szabadban. Biztosan átsétált egy napfürdőző kígyó fölött… és amikor az meglátta a csinos bokáját, úgy döntött, megkóstolja. – Elhallgatott, majd morgott valamit a bajsza alatt, ami úgy hangzott: nem mintha hibáztatnám érte. Annabelle lába olyan fájdalmasan lüktetett és égett, hogy könnybe lábadt tőle a szeme. A könnyekkel küzdve Annabelle ujjait a vastag, brokát ágytakaróba mélyesztette. – Miért most kezdett el ilyen szörnyen fájni a bokám, ha valamikor korábban mart meg a kígyó? – Beletelik néhány órába, míg jelentkezik a méreg hatása. Miss Bowman – nézett Hunt Daisyre –, csengessen, kérem, a szolgáknak, és mondja meg nekik, hogy szükségünk lesz egy kis forró vízben áztatott ragadványfűre. Most azonnal! – Mi az a ragadványfű? – kérdezte Daisy gyanakodva. – Egy sövények tövében növő gyomnövény. A házvezetőnő azóta tart belőle szárítva egy kötegnyit, amióta tavaly egy kígyó megmarta a főkertészt. Daisy kisietett, hogy teljesítse az utasítást, ideiglenesen kettesben hagyva Huntot és Annabelle-t. – Mi történt a főkertésszel? – kérdezte vacogva Annabelle. Folyamatosan rázta a hideg, mintha egy kád jeges vízben ülne. – Meghalt? Huntnak arcizma sem rándult, de Annabelle megérezte, hogy kérdésével sikerült megdöbbentenie. – Nem – felelte Hunt, és közelebb húzódott a lányhoz. – Nem, édesem… – Gyengéden a

markába szorította a lány remegő kezét, hogy megmelengesse. – A hampshire-i viperáknak csak kevés a mérgük, macskánál vagy egy aprócska kutyánál nagyobb állatot nem tudnak megölni. – Tekintete simogatott, ahogy folytatta. – Meg fog gyógyulni. Néhány napig még pokoli rosszul lesz, aztán teljesen rendbe jön. – Most nem csak enyhíteni akarja az igazságot, ugye? – idegeskedett Annabelle. Hunt fölé hajolt, és hátrasimított egy fürtöt verejtékes homlokából. Érintése pillekönnyű volt, kezének nagy mérete ellenére. – Sohasem hazudok, még irgalomból sem – mormolta mosolyogva. – Egyike számos hibáimnak. Miután Daisy közölte az egyik inassal, mire van szükségük, visszasietett az ágy mellé. Bár sötét szemöldökét felvonta a barátnője fölé hajoló férfi láttán, nem tett megjegyzést. – Nem kellene felvágni a sebet, hogy kifolyjon a méreg? – kérdezte helyette. Annabelle figyelmeztető pillantást küldött felé. – Ne adj neki ötleteket, Daisy! – krákogta. – Viperamarásnál nem szükséges – nézett fel Hunt. Szeme összeszűkült, ahogy ismét Annabelle felé fordult, és látta, hogy a lány pihegve kapkodja a levegőt. – Nehézséget okoz a légzés? Annabelle bólintott, és kínlódva próbált levegőt szívni tüdejébe, amely mintha harmadára zsugorodott volna. Úgy érezte, mintha abroncs szorítaná össze a mellkasát, amely minden egyes lélegzetvétellel szűkebbé válik, míg végül azzal fenyegetett, hogy összeroppantja a bordáit. Hunt gyengéden megérintette az arcát, ujját a kiszáradt ajkakra nyomta. – Nyissa ki a száját. A nyelve nem duzzadt meg – közölte, miután belenézett. – Nem lesz semmi baj. A fűzőjét azonban le kell venni. Forduljon meg! Mielőtt Annabelle bármit mondhatott volna, Daisy felháborodott tiltakozásban tört ki. – Majd én segítek Annabelle-nek levenni a fűzőjét. Hagyja el a szobát, kérem! – Láttam már máskor is női fűzőt – tájékoztatta a lányt gúnyosan Hunt. Daisy az égnek emelte a tekintetét. – Ne tettesse magát ostobának, Mr. Hunt. Nyilvánvaló, hogy nem ön miatt aggódom. Egy úriember semmilyen körülmények közt nem nyúlhat egy hölgy fűzőjéhez, kivéve, ha a hölgy élete veszélyben forog… márpedig ön épp az imént nyugtatott meg, hogy erről szó sincs. Hunt ránézett. – A fenébe is, te lány… – Szitkozódjon csak, ha kedve tartja – mondta könyörtelenül Daisy. – A nővérem tízszer csúnyább szavakat tud. – Kihúzta magát, bár százötvenegy centijével a hatás aligha volt félelmetes. – Miss Peyton fűzője a helyén marad, amíg el nem hagyja a szobát. Hunt lenézett Annabelle-re, aki olyan nehezen szedte a levegőt, hogy Huntot nem érdekelte, ki veszi le a fűzőt, csak csinálja már. – Az isten szerelmére! – horkant fel, és az ablakhoz lépve hátat fordított nekik. – Nem nézek oda. Csinálja! Rádöbbenve, hogy ez a legtöbb, amire a férfi hajlandó, Daisy sietve engedelmeskedett. Lefejtette a kabátot Annabelle merev testéről. – Kioldom hátul a szalagokat, és a ruha alatt lecsúsztatom – mormolta barátnőjének. – Így végig illendőn takarva leszel. Annabelle nem tudott annyi levegőt beszívni, hogy megmondja neki, az illendőség miatti aggodalma elhalványul ahhoz a gondhoz képest, hogy nem kap levegőt. Hangosan zihálva az oldalára fordult, és érezte, hogy Daisy a báli ruha hátulján matat. Tüdeje görcsösen rángott abbéli erőfeszítésében, hogy hozzájusson az értékes levegőhöz. Annabelle felnyögött, és kétségbeesetten kapkodott levegő után. Daisy halkan szitkozódott. – Mr. Hunt, attól tartok, el kell kérnem a kését. A fűző szalagjai csomóra vannak kötve és nem tudom… au! – kiáltott fel, ahogy Hunt odamasírozott az ágyhoz, kíméletlenül félrelökte, s maga látott neki, hogy leszedje Annabelle-ről a fűzőt. Néhány jól irányzott mozdulat után a makacs

kaloda megadta magát, és engedett gyilkos szorításából Annabelle bordái körül. Annabelle érezte, hogy a férfi lehántja róla a csontból készült ruhadarabot, így nem maradt más közte és a férfi tekintete közt, mint a vékony alsóing. Jelenlegi állapotában ez izgatta legkevésbé a lányt, ám valahol a tudata mélyén ott bujkált a gondolat, hogy később meg fog halni zavarában. Hunt olyan könnyedén fordította a hátára Annabelle-t, mintha rongybaba lenne, aztán fölé hajolt. – Ne erőlködjön, kedvesem! – Kezét a lány mellkasának felső részére simította, és riadt tekintetét fogva tartva lassú, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte. – Csak nyugodtan. Lazítson! Annabelle a delejesen csillogó sötét szempárba nézve megpróbált engedelmeskedni, de torka minden kínlódó lélegzetvételnél összeszorult. Meg fog fulladni. Itt és most. Hunt nem engedte, hogy másfelé nézzen. – Minden rendben lesz. Szívja be a levegőt, aztán fújja ki. Lassan. Ez az. Igen. – Valahogy úgy tűnt, mintha a férfi kezének gyengéd nyomása segítene a tüdejének, hogy visszataláljon a saját ritmusába. – Most már túl van a nehezén. – Ó, remek! – próbált volna csípős választ adni Annabelle, de az erőfeszítéstől ismét elakadt a lélegzete, és csuklani kezdett. – Ne akarjon beszélni… csak lélegezzen. Még egy nagy lélegzetet… csak lassan… még egyet. Jó kislány. Ahogy Annabelle lassan visszanyerte a lélegzetét, a pánik is odébbállt. A férfinak igaza volt… tényleg könnyebben ment, ha nem erőlködött. Görcsös pihegéséhez a férfi hangjának hipnotizáló erejű lágysága adta az aláfestést. – Így jó – mormolta. – Így kell csinálni. – Továbbra is körkörös mozdulatokkal masszírozta Annabelle mellkasát. Semmi érzéki nem volt az érintésében… valójában inkább olyan volt, mintha egy kisgyereket próbálna megnyugtatni. Annabelle ámultan hallgatta. Ki gondolta volna, hogy Simon Hunt ilyen gyengéd is tud lenni? Annabelle zavartan és hálásan nyúlt a mellkasát masszírozó hatalmas kéz után. Annyira gyenge volt, hogy a mozdulat minden erejét felemésztette. Feltételezve, hogy a lány el akarja lökni a kezét, Hunt vissza akarta húzni, de amikor érezte, hogy Annabelle ujjai az övéire fonódnak, mozdulatlanná dermedt. – Köszönöm – suttogta a lány. Érintése láthatóan feszültté tette a férfit, mintha egy váratlan áramütés érte volna. Nem a lány arcát nézte, hanem az ujjaira fonódó finom ujjakat, méghozzá olyan ember pillantásával, aki éppen egy bonyolult rejtvény megoldásán töri a fejét. Nem mozdult, hogy elnyújtsa a pillanatot, és szemét is lesütötte, hogy leplezze érzéseit. Annabelle megnyalta kiszáradt ajkát, és rájött, hogy még mindig nem érzi. – Az arcom érzéketlen – szólalt meg reszelős hangon, elengedve a férfi kezét. Hunt olyan fanyar mosollyal nézett fel, mint aki felfedezett magában valamit, amire a legkevésbé sem számított. – A ragadványfű segíteni fog. – Megérintette a lány nyakát, s olyan mozdulattal húzta végig az állán a hüvelykujját, amit csakis dédelgetőnek lehetett leírni. – Ami eszembe juttatja, hogy… – Hátranézett, mintha csak most jutna eszébe, hogy Daisy is a szobában van. – Miss Bowman, hozta már az az átkozott inas a… – Itt van – mondta a lány, befelé indulva az ajtóból a tálcával, amelyet épp az imént hoztak fel. Úgy tűnt, annyira el voltak foglalva egymással, hogy észre sem vették a szolga kopogását. – A házvezetőnő küldött fel ragadványfűteát, aminek mellesleg borzalmas szaga van, és van itt egy kis üveg is, az inas azt mondta, csalántinktúra. És úgy hallom, az orvos is megérkezett, és bármelyik pillanatban felérhet… ami azt jelenti, hogy el kell hagynia a szobát, Mr. Hunt. A férfi álla megfeszült. – Még nem. – Most! – sürgette Daisy. – Legalább a szoba elé menjen ki. Annabelle kedvéért. Tönkre lesz

téve a jó híre, ha önt itt találják. Hunt a homlokát ráncolva nézett le Annabelle-re. – Szeretné, ha kimennék? Annabelle igazából nem szerette volna. Sőt bosszankodva érezte, hogy legszívesebben könyörögne a férfinak, hogy maradjon. Ó, milyen zavarba ejtő fordulata ez az eseményeknek, hogy egy olyan férfi társaságára vágyik, akit szívből gyűlöl! De az elmúlt néhány perc valami finom, törékeny kapcsolatot teremtett köztük, és Annabelle abban a különös helyzetben találta magát, hogy képtelen igent vagy nemet mondani. – Még lélegzem – suttogta végül. – Valószínűleg távoznia kellene. Hunt bólintott. – A folyosón várok – mondta mogorván, és felállt az ágyról. Intett Daisynek, hogy vigye oda a tálcát Annabelle-nek. – Igya meg a teát, akármilyen szörnyű is az íze. Vagy visszajövök, és magam öntöm le a torkán. – Azzal kabátját visszavéve kiment a szobából. Daisy megkönnyebbült sóhajjal tette le a tálcát az éjjeliszekrényre. – Hála istennek – mondta. – Nem igazán tudtam, hogy bírhatnám távozásra, ha nem hajlandó kimenni. Várj… egy kicsit magasabbra ültetlek, és teszek még egy párnát a hátad mögé. – A lány meglepő ügyességgel és hozzáértéssel végezte el a feladatot. Felvéve a gőzölgő folyadékkal teli jókora cserépbögrét Annabelle ajkához tartotta. – Igyál ebből, kedves. Annabelle lenyelte a keserű barna folyadékot, és összerázkódott. – Fúj! – Még – mondta Daisy könyörtelenül, és ismét az ajkához tartotta a bögrét. Annabelle újra kortyolt. Arca annyira érzéketlen volt, hogy észre sem vette, hogy a tea egy része kifolyik a szájából, amíg Daisy fel nem kapott egy szalvétát a tálcáról, hogy megtörölgesse az állát. Annabelle próbaképpen az arcához érintette az ujját. – Nagyon különös érzés – motyogta. – Nem érzem a számat. Daisy… ugye nem folyt a nyálam, amikor Mr. Hunt itt volt? – Persze, hogy nem – vágta rá azonnal Daisy. – Ha úgy lett volna, csinálok valamit. Egy igazi barátnő nem hagyja, hogy a barátnője nyáladdzon egy férfi jelenlétében. Még akkor sem, ha nem óhajt tetszeni annak a férfinak. Annabelle megkönnyebbülten ivott még néhány kortyot a ragadványfűteából, amelynek olyan íze volt, mintha megégették volna a kávét pörköléskor. Talán csak a sóvárgás tette, de mintha kezdte volna egy cseppet jobban érezni magát. – Lillian biztos pokoli nehezen találja meg a mamádat – jegyezte meg Daisy. – Elképzelni sem tudom, mi tart neki ilyen sokáig. – Kissé hátrahúzódott, barna szeme ragyogott. – Bár igazából kicsit sem bánom. Ha gyorsan ideértek volna, lemaradok arról, hogy lássam Mr. Huntot nagy, gonosz farkasból… khm… egy kicsit kedvesebb farkassá változni. Kelletlen nevetés csiklandozta Annabelle torkát. – Nem akármilyen látvány, igaz? – Az biztos. Arrogáns és olyan hatalmaskodó. Mintha csak egy olyan perzselő regényből lépett volna ki, amiket a mama mindig kivesz a kezemből. Jó, hogy itt voltam, különben talán egészen, tudod, mire vetkőztet. – Tovább fecsegett, miközben segített Annabelle-nek teát inni, és még egyszer megtörölte az állát. – Tudod, sohasem hittem volna, hogy ezt mondom, de Mr. Hunt közel sem olyan borzasztó alak, mint hittem. Annabelle ajka bizseregni kezdett, mintha visszatérne belé az élet, mire kísérletképpen elhúzta a száját. – Úgy tűnik, hasznát lehet venni. De… nem hiszem, hogy tartós lenne az átalakulása.

Tizenharmadik fejezet

Alig két perc telt el, mielőtt Simon megpillantotta a korábban megjósolt csoportot, benne az orvost, Lord Westcliffet, Mrs. Peytont és Lillian Bowmant. Vállával a falnak dőlt, és tűnődőn nézett rájuk. A maga részéről szórakoztatónak találta azt a szinte tapintható ellenszenvet, amellyel Westcliff és Miss Bowman viseltettek egymás iránt, akiknek kölcsönös gyűlölködése elárulta, hogy sikerült összekapniuk. Az orvos tiszteletre méltó idős úr volt, aki majdnem három évtizede kezelte Westcliffet és rokonait, a Marsdeneket. Szeme mélyen ült kortól barázdált arcában, de élénk tekintettel nézett Simonra. – Mr. Hunt – szólította meg rendíthetetlen nyugalommal –, azt hallottam, hogy ön segítette a szobájába az ifjú hölgyet. Simon nyers szavakkal beszámolt Annabelle állapotáról, úgy beállítva a dolgot, mintha nem ő, hanem Daisy fedezte volna fel Annabelle bokáján a kígyómarás nyomát. Mrs. Peyton sápadt arccal, lesújtva hallgatta. Lord Westcliff homlokát ráncolva hajolt oda hozzá, valamit a fülébe mormolt, mire az asszony bólintott, és szórakozottan megköszönte. Simon úgy vélte, megígérte Mrs. Peytonnek, hogy a lánya a legjobb ellátást kapja, amíg teljesen meg nem gyógyul. – Természetesen nem erősíthetem meg Mr. Hunt véleményét, amíg meg nem vizsgálom az ifjú hölgyet – jelentette ki az orvos. – Mindazonáltal tanácsos lenne most rögtön egy kis ragadványfűteát főzni arra az esetre, ha a betegséget tényleg kígyómarás okozta… – Már issza is – szólt közbe Simon. – Küldettem érte úgy egy negyedórája. Az orvos azzal a bosszús pillantással mérte végig, amit külön az olyan alakoknak tartogatott, akik nem átallják beleártani magukat a dolgába, és orvosi végzettség nélkül diagnosztizálnak. – A ragadványfű erős gyógyszer, Mr. Hunt, és ártalmas is lehet abban az esetben, ha a beteg nem kígyóméregtől szenved. Meg kellett volna várnia az orvosi véleményt, mielőtt a teát megitatta vele. – A kígyómarás tünetei eltéveszthetetlenek – felelte Simon türelmetlenül, azt kívánva, hogy az orvos ne ácsorogjon tovább a folyosón, hanem végezze a dolgát. – És csillapítani szerettem volna Miss Peyton fájdalmait, amilyen gyorsan csak lehet. Az öregúr összevonta bozontos szemöldökét. – Ön nagyon biztos a véleményében – állapította meg csípősen. – Az vagyok – felelte Simon rezzenéstelen arccal. A gróf hirtelen fojtottan felkuncogott, és kezét az orvos karjára tette. – Attól tartok, örökre itt ragadunk ezen a folyosón, uram, ha meg akarja győzni a barátomat, hogy tévedett valamiben. A makacs a legenyhébb jelző, amivel Mr. Huntot illetheti az ember. Biztosíthatom, hogy jobban teszi, ha Miss Peytonre fordítja az energiáját. – Valószínűleg így van – felelte az öregúr ingerlékenyen. – Bár az is lehet, hogy Mr. Hunt szakértő véleményének fényében az én jelenlétem már teljesen felesleges. A gúnyos megjegyzés után az orvos bevonult a szobába Mrs. Peytonnel és Lillian Bowmannel a nyomában. Ketten maradtak a folyosón Westcliff-fel, és Simon a szemét forgatta. – Ingerlékeny vén gazember – morogta. – Ennél roskatagabb alakért nem tudtál küldetni, Westcliff? Szerintem ahhoz sem lát vagy hall elég jól, hogy a saját átkozott diagnózisát felállítsa. A gróf felvonta a szemöldökét, ahogy mulatva, ám némi lekezeléssel végigmérte barátját. – Ő a legjobb orvos Hampshire-ben. Gyere le, Hunt. Iszunk egy brandyt. Simon a zárt ajtóra nézett. – Később.

Westcliff könnyed, túlságosan is udvarias hangon válaszolt. – Ah, bocsáss meg! Te természetesen itt vársz az ajtónál, mint egy kóbor kutya, azt remélve, hogy neked is jut a koncból. A dolgozószobámban leszek… légy jó fiú, és szaladj le hozzám, ha van valami új hír. Simon magában fortyogva hűvösen végigmérte a grófot, és ellökte magát a faltól. – Rendben – morogta –, jövök. Westcliff elégedetten bólintott. – Az orvos jelentést fog tenni nekem, miután végzett Miss Peytonnél. Ahogy Simon Westcliff mellett ballagott a főlépcsőn, a saját viselkedésén tűnődött komoran. Új élmény volt számára, hogy az érzelmei irányították, s nem az esze, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Úgy tűnt azonban, hogy ez nem számít. Ahogy felfedezte, hogy Annabelle beteg, mellkasa fájdalmasan üressé vált, mintha a szívét kitépték volna. Egyetlen pillanatra sem volt kétséges, hogy mindent megtesz, ami szükséges ahhoz, hogy biztonságot és kényelmet biztosítson neki. És azokban a pillanatokban, amikor Annabelle levegőért küzdött, és a fájdalomtól-félelemtől csillogó tekintettel nézett rá, bármit megtett volna érte. Bármit! Isten legyen hozzá irgalmas, ha Annabelle valaha is felismeri, mekkora hatalma van felette… hatalma, amely veszélyes fenyegetést jelent a büszkeségére és az önuralmára. Birtokolni akarta a lányt, testét és lelkét, minden elképzelhető intim módon. Szenvedélyének folyamatosan növekvő mélysége megdöbbentette. És ismerősei köréből senki sem fogja megérteni, Westcliff a legkevésbé. Westcliff mindig is határozottan uralma alatt tartotta az érzéseit és a vágyait, és szánalommal viseltetett azon szerencsétlenek iránt, akik bolondot csináltak magukból a szerelem kedvéért. Nem mintha ez szerelem lenne… Simon odáig azért nem akart elmenni. De mégis több volt ez egyszerű vágynál. Nem kevesebbet akart, mint birtokolni a lányt. Simon kifejezéstelen arcot erőltetett magára, ahogy követte Westcliffet a dolgozószobájába. Kicsiny, egyszerű szoba volt, falait fényes cseresznyefa burkolat borította, s az egyetlen díszt a magas, négyszögletes, ólomüveg ablaksor jelentette. Az éles szögletek és a puritán bútorzat nem tették kényelmessé, mindazonáltal kétségtelenül férfias hely volt, ahol az ember nyugodtan dohányozhatott, ihatott és őszinte lehetett. Simon leült az íróasztalnál álló kemény székek egyikére, s a brandys poharat elvéve Westclifftől úgy nyelte le az italt, hogy az ízét sem érezte. A gróf felé nyújtotta a poharat, és némán köszönetet biccentett, amikor az ismét teletöltötte. Mielőtt Westcliff belevágott volna az Annabelle-t gyalázó tirádáiba, Simon úgy döntött, eltereli a figyelmét. – Úgy tűnik, nem jössz ki túl jól Miss Bowmannel – jegyezte meg. Lillian Bowman említése kiválóan bevált elterelő hadműveletnek. Westcliff mogorván felmordult. – Az a faragatlan csitri azt merészelte sugallni, hogy Miss Peyton balesete az én hibám volt – mondta, és magának is öntött a brandyből. – Hogyan lehetne a te hibád? – vonta fel Simon a szemöldökét. – Úgy tűnik, Miss Bowman úgy véli, vendéglátóként kötelességem gondoskodni róla, hogy a birtokomat „ne sújtsa a mérges viperák csapása”, ahogy ő fogalmazott. – Mit feleltél neki? – Közöltem Miss Bowmannel, hogy azokat a vendégeket, aki felöltözve merészkednek ki a szabadba, általában nem marja meg a vipera. Simon önkéntelenül is elvigyorodott. – Miss Bowman csak a barátnőjéért aggódik. Westcliff komoran bólintott egyetértése jeléül. – Nem engedheti meg, hogy egyet is elveszítsen belőlük, mivel kétségtelenül nincsenek sokan. Simon mosolyogva tanulmányozta a pohár mélyét. – Milyen kemény estéd volt! – hallotta Westcliff hangját. – Előbb kénytelen voltál Miss Peyton házasulandó ifjú testét a szobájába cipelni… aztán meg kellett vizsgálnod a sérült lábát.

Szörnyen kellemetlen lehetett neked! Simon mosolya lehervadt az arcáról. – Nem mondtam, hogy meg kellett vizsgálnom a lábát. A gróf éles tekintettel fürkészte. – Nem is kellett mondanod. Túl jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, ki nem hagynál egy ilyen lehetőséget. – Beismerem, hogy megnéztem a bokáját. A fűzője szalagjait is elvágtam, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem kap levegőt – nézett kihívón a grófra Simon. – Segítőkész fickó vagy – mormolta Westcliff. Simon haragosan ráncolta a homlokát. – Bármilyen nehezedre esik is elhinni, semmiféle örömem nem lelem egy szenvedő nő látványában. Westcliff hátradőlt a székén, s hűvösen, elgondolkodón végigmérte Simont, amivel sikerült feldühítenie. – Remélem, nem vagy olyan bolond, hogy beleszeress egy ilyen teremtésbe! Tudod, mi a véleményem Miss Peytonről… – Tudom, már többször is elmondtad. – Azonkívül – folytatta a gróf – gyűlölném látni, hogy az általam ismert kevés értelmes emberek egyike olyan fecsegő bolonddá változik, akik érzelgős ostobaságokkal szennyezve a levegőt… – Nem vagyok szerelmes! – De valami történt veled – erősködött Westcliff. – Amióta csak ismerlek, még sohasem láttalak olyan émelyítőnek, mint Miss Peyton ajtaja előtt. – Egyszerűen csak együttérzést mutattam egy embertársam iránt. A gróf erre felhorkant. – Akinek szeretnél bejutni a bugyogójába. Ez talált. Simon kelletlenül elmosolyodott. – Két éve még csak szerettem volna – ismerte be –, mostanra azonban égek a vágytól. Westcliff sóhajszerű nyögést hallatott, és hüvelyk- és mutatóujjával megmasszírozta az orrnyergét. – Semmit sem utálok jobban, mint végignézni, amint egy barátom fejjel rohan a falnak. Az a te hibád, Hunt, hogy képtelen vagy ellenállni a kihívásnak. Még akkor is, ha az méltatlan hozzád. – Szeretem a kihívásokat – lötyögtette meg a brandyjét Simon. – De annak semmi köze ahhoz, hogy érdeklődöm Miss Peyton iránt. – Jóságos ég! – morogta a gróf. – Vagy idd meg azt a brandyt, vagy hagyd abba a játszadozást vele. Még megsérted azt az italt, ahogy így lötykölöd. Simon sötét humorral nézett rá. – Elárulnád, mégis hogyan tud az ember „megsérteni” egy pohár brandyt? Nem, inkább ne mondd el… az én egyszerű agyam úgysem tudná felfogni a lényeget. – Engedelmesen kiitta a brandyt, és félretette a poharat. – Na már most, miről is beszéltünk? Ó igen, a gyengeségemről. Mielőtt megvitatnánk a témát, szeretném, ha beismernéd, hogy legalább egyszer az életben veled is megtörtént, hogy nagyobb figyelmet szenteltél a vágynak, mint a józan észnek. Ugyanis, ha nem így van, nincs értelme tovább beszélni a témáról. – Persze, hogy megtörtént. Minden tizenkét éves fiú életében előfordul az ilyesmi. De a magasabb intellektus lényege éppen az, hogy megóvjon minket attól, hogy újra meg újra elkövessük ezeket a hibákat… – Van egy kis gond – jegyezte meg Simon. – Nem érdekel a magasabb intellektus. Nagyon jól elvagyok a saját alacsonyabbammal. A gróf álla megfeszült. – Oka van annak, hogy Miss Peyton és ragadozó barátnői mind hajadonok, Hunt. Bajkeverők! Ha ez a mai események után sem nyilvánvaló előtted, akkor nincs számodra remény. Annabelle pokoli rosszul volt a következő néhány napban, ahogy Simon Hunt megjósolta.

Elkeserítően szoros ismeretségbe került a ragadványfűtea ízével, mivel az orvos felírta, hogy az első nap négyóránként, a másodikon hatóránként igyon egy bögrével. Bár ő maga volt a megmondhatója, hogy a tea valóban enyhíti a viperaméreg tüneteit, a gyomra állandóan háborgott tőle. Kimerült volt, s mégsem tudott jól aludni, s hiába sóvárgott rá, hogy elűzze valamivel az unalmát, képtelen volt egyszerre néhány percnél tovább összpontosítani bármire is. Barátnői mindent elkövettek, hogy felvidítsák és szórakoztassák, amiért Annabelle végtelenül hálás volt. Evie az ágya mellett ült, és felolvasott valami szörnyű regényből, amelyet a kastély könyvtárából csent el. Daisy és Lillian elmesélte neki a legfrissebb pletykákat, és megnevettették, ahogy csintalanul utánozták a vendégeket. Mivel Annabelle ragaszkodott hozzá, kötelességtudón jelentették, ki áll győzelemre a Lord Kendall figyelme iránt folytatott versenyben. Lady Constance Darrowby, egy magas, karcsú, szőke hajú lány iránt érdeklődött leginkább. – Amolyan jégcsap típus, ha engem kérdezel – mondta őszintén Daisy. – A szája olyan zsinórral összehúzható pénzes zacskóra emlékeztet, és van egy olyan szörnyű szokása, hogy mindig eltakarja a száját, amikor kuncog, mintha egy hölgynek nem lenne szabad nevetnie a nyilvánosság előtt. – Biztosan rosszak a fogai – jegyezte meg Lillian reménykedőn. – Szerintem elég unalmas teremtés – folytatta Daisy. – Elképzelni sem tudom, mi olyat tud mondani, amit Kendall ilyen érdekesnek talál. – Daisy – mondta Lillian –, olyan férfiról beszélünk, akinek a szórakozás legmagasabb fokát az jelenti, hogy növényeket nézeget. Az unalomküszöbe nyilván határtalan. – A vízi parti utáni pikniken – mesélte Daisy Annabelle-nek – egy rendkívül kielégítő pillanatig azt hittem, sikerült kompromittáló helyzetben találnom Lady Constance-t az egyik vendéggel. Néhány percre eltűnt az egyik úriemberrel, aki nem Lord Kendall volt. – Hanem ki? – kérdezte Annabelle. – Mr. Benjamin Muxlow, egy helyi földművelő kisbirtokos fia. Tudod, az a föld sója fajta, akinek megfelelő nagyságú birtoka van, maroknyi szolga lesi a kívánságait, és feleséget keres, aki szül majd neki nyolc-kilenc gyereket, megvarrja a kézelőjét, és véreshurkát süt neki disznóvágáskor… – Daisy – vágott a szavába sietve Lillian, látva, hogy Annabelle arca elzöldül –, próbálj meg kevésbé undorító lenni. – Bocsánatkérőn Annabelle-re mosolygott. – Ne haragudj, kedvesem. De be kell ismerned, az angolok hajlamosak olyan dolgokat megenni, amitől egy amerikai sikítva menekül az asztaltól. – Akárhogy is – folytatta Daisy eltúlzott türelemmel –, Lady Constance eltűnt, miután Mr. Muxlow társaságában láttam, és természetesen a keresésükre indultam abban a reményben, hogy olyasmit látok, ami kompromittáló a nőre nézve, és ezáltal Lord Kendall elveszti iránta az érdeklődését. Képzelhetitek, mennyire örültem, amikor megpillantottam őket egy fa mögött összehajolva. – Csókolóztak? – kérdezte Annabelle. – Nem, a csudába is! Muxlow segített Lady Constance-nak a helyére rakni egy vörösbegyfiókát, aki kiesett a fészkéből. – Ó! – Annabelle válla megroskadt. – Milyen kedves tőle! – tette hozzá morcosan. Tudta, hogy kedvetlensége egy része a kígyóméreg rovására írható, a gusztustalan ízű ellenméregről nem is beszélve. De az, hogy tudja a rosszkedve okát, még nem javított a hangulatán. Levertségét látva Lillian felvette a kopott fényű, ezüst hátú hajkefét. – Felejtsd el egy időre Lady Constance-t és Lord Kendallt – mondta. – Befonom a hajad. Mindjárt jobban fogod érezni magad, ha nem lóg az arcodba. – Hol van a tükröm? – húzódott előbbre Annabelle, hogy barátnője mögé ülhessen. – Nem találom – felelte nyugodtan Lillian. Annabelle-nek feltűnt, hogy a tükör roppant kényelmes megoldásként eltűnt az utóbbi napokban. Tudta, hogy a betegség megviselte a külsejét, haja elvesztette csillogását, arca megsápadt. Ráadásul az állandó hányingerérzet miatt nem tudott enni, és a karja sokkal soványabbnak tűnt, mint korábban, ahogy ernyedten feküdt a takarón.

Este, ahogy a betegágyban feküdt, a bálteremből felhangzottak a zene és a tánc hangjai a nyitott ablakon át. Elképzelte, hogy Lady Constance és Lord Kendall keringőznek egymással, és mogorván arra gondolt, hogy a házassági esélyei nagyjából nullára csökkentek. – Gyűlölöm a viperákat – morogta anyját nézve, aki az éjjeliszekrényen rendezkedett… orvosságtól ragadós kanalak, üvegek, zsebkendők, egy hajkefe és hajtűk közt próbált rendet rakni. – Gyűlölök betegnek lenni, gyűlölök az erdőben sétálni, de legjobban a bugyogós métát gyűlölöm! – Mit mondtál, drágám? – kérdezte Philippa, és keze megállt az üres üvegek fölött, amelyeket éppen egy tálcára rakott. Annabelle hirtelen támadt búskomorsággal rázta meg a fejét. – Azt, hogy… ó, semmit, mama. Gondolkodtam, és szeretnék visszamenni Londonba… egy-két nap múlva, amikor már rendbe jövök annyira, hogy utazhassak. Nincs értelme itt maradni. Lady Constance-ról nyugodtan elmondhatjuk, hogy ő a jövendőbeli Lady Kendall, és ahhoz nem nézek ki elég jól… s nem is érzek elég erőt magamban, hogy valaki más figyelmét felkeltsem, és különben is… – Én még nem adnám fel a reményt – mondta Philippa letéve a tálcát. Annabelle fölé hajolt, és puha, anyai kézzel megsimogatta a fejét. – Egyelőre nem jelentették be az eljegyzést, és Lord Kendall gyakran kérdez felőled. Arról a hatalmas csokor harangvirágról se feledkezz meg, amit hozott neked. Azt mondta, a saját kezével szedte. Annabelle a sarok felé pillantott, ahová a csokrot tették. A virágok illata megülte a szoba levegőjét. – Mama, már kérni akartalak… elvinnéd valahová? Nagyon szép, és igazán hálás vagyok a gesztusért… de az illata… – Ó, nem is gondoltam rá – szabadkozott Philippa. A sarokba sietve felkapta a bólogató kék virágokkal teli vázát, és az ajtóhoz vitte. – Lerakom kint a folyosón, és megkérem az egyik szobalányt, hogy vigye el… – Elhallgatott, amíg a virágokkal foglalatoskodott. Annabelle felvette az egyik hajcsatot, és játszani kezdett a hullámos dróttal. Lord Kendall csokra igazából csak egy volt a sok közül. Betegségének híre kiváltotta Stony Cross Park vendégeinek együttérzését. Még Lord Westcliff is felküldetett egy csokor melegházi rózsát a maga és a család nevében. Különös módon Simon Hunttól semmi sem jött… sem üzenet, sem egy szál virág. A két estével ezelőtti gondoskodó viselkedése után Annabelle várt volna valamit. Az aggodalom egy apró megnyilvánulását… de aztán az jutott eszébe, hogy Hunt nyilván arra a következtetésre jutott, hogy ő egy képtelen teremtés, akivel csak a baj van, és nem érdemes több figyelmet áldozni rá. Ha így van, örülnie kellene, hogy soha többé nem kell elviselnie a férfit. Helyette azonban Annabelle szúró nyomást érzett az orra tövében, és nemkívánatos könnyek gyülekeztek a szemében. Nem értette magát. Nem tudta volna megnevezni az érzelmet, amely a reménytelenség tömege alatt munkált. Sóvárgott valami meghatározhatatlan után… de maga sem tudta, mi az. Bárcsak… – Nahát, ez igazán különös – hallotta a szobába visszatérő Philippa zavart hangját. – Ezt itt találtam az ajtó előtt. Valaki csak úgy letette, semmi írás nem volt mellette. És így ránézve teljesen új. Gondolod, hogy valamelyik barátnőd ajándéka? Annak kell lennie. Ilyen furcsa ajándékot csakis az amerikai lányok küldhettek. Annabelle a párnáról felemelkedve meglepetten nézte az ölébe tett holmit. Egy pár, piros masnis szalaggal egymáshoz kötött bokacsizma volt. Vajpuha bőrből készült, divatos bronzszínben pompázott, és tükörfényesre kefélték. Alacsony sarkával és erős talpával a csizma praktikus, mégis elegáns volt. Az elejét levélmintázat díszítette. Ahogy a csizmát nézte, Annabelle torkát hirtelen csiklandozni kezdte a nevetés. – Biztosan Bowmanék adták – mondta… de tudta, hogy nem. A csizma Simon Hunt ajándéka, aki tökéletesen tudta, hogy egy úriember sohasem ajándékoz hölgynek ruhadarabot. Nyomban vissza kellene adni neki, gondolta Annabelle még akkor, amikor azon kapta magát, hogy szorosan magához öleli a csizmát. Csak Simon Hunt lehet az, aki ilyen gyakorlatias, ugyanakkor illetlenül személyes holmit ajándékoz neki. Mosolyogva bontotta ki a masnit, és magasba emelte az egyik csizmát. Meglepően könnyű

volt, és elég egyetlen pillantást vetnie rá, hogy tudja, tökéletesen illik majd a lábára. De hogyan tudta meg Hunt a lábméretét, és honnan szerezte a csizmát? Lassan végighúzta az ujját az apró öltéseken, amelyek a talpat rögzítették a fényes bronzfelsőhöz. – Milyen mutatós! – jegyezte meg Philippa. – Szinte túl szép ahhoz, hogy az ember a sáros vidéket járja benne. Annabelle az orrához emelte a csizmát, és mélyen beszívta a bőr tiszta, nyers illatát. Ujja hegyével megérintette a puha felsőrészt, aztán eltartotta magától, és úgy vizsgálta, mintha valami felbecsülhetetlen műalkotást tartana a kezében. – Eleget barangoltam már a sáros vidéken, ez a csizma csak a szépen kialakított, kavicsos kerti ösvényeket fogja koptatni. Philippa örömmel simogatta meg lánya haját. – Nem is gondoltam volna, hogy egy új cipő ennyit javít a hangulatodon – mondta –, de nagyon boldog vagyok. Küldessek egy tányér levesért és pirítósért, édesem? Meg kell próbálnod enni valamit, mielőtt a következő adag gyógyszert beveszed. Annabelle elfintorodott. – Igen, kérek egy kis levest. Philippa elégedetten biccentett, és a csizmáért nyúlt. – Csak elveszem ezt, és a szekrénybe teszem… – Ne még – szorította magához Annabelle a csizmát. Philippa mosolygott, ahogy a csengőhöz indult. Annabelle hátradőlt, és ujjait ismét végigfuttatta a selymes bőrön, közben úgy érezte, mintha a súly legördülne a mellkasáról. Ez kétségtelenül annak a jele, hogy a kígyóméreg hatása lassan elmúlik… de azt nem magyarázza meg, mitől könnyebbült meg hirtelen, s vált békéssé. Természetesen meg fogja köszönni Simon Huntnak, és megmondja neki, hogy az ajándéka felettébb illetlen. S ha a férfi beismeri, hogy valóban ő ajándékozta Annabelle-nek a csizmát, akkor visszaadja neki. Egy verseskötet, egy dobozka csokoládé vagy egy csokor virág sokkal megfelelőbb lett volna. De soha ajándék még nem hatotta így meg, mint ez. Annabelle egész este maga mellett tartotta a csizmát, annak ellenére, hogy anyja figyelmeztette, balszerencsét hoz, ha a lábbelit felteszi az ágyra. Mielőtt álomba merült volna az ablakon beszűrődő zene hangjára, beleegyezett, hogy a csizmát áttegyék az éjjeliszekrényre. Amikor reggel felébredt, a csizma látványa mosolyra fakasztotta.

Tizennegyedik fejezet

A kígyómarás utáni harmadik napon Annabelle végre elég jól érezte magát ahhoz, hogy felkeljen. Megkönnyebbülésére a vendégek többsége átment a szomszédos birtokon tartott partira, így a Stony Cross-kastély nagy része üres és csendes volt. Philippa, miután beszélt a házvezetőnővel, az emeleten lévő és a kertre néző családi szalonba helyezte el Annabelle-t. Kellemes kis szoba volt, a falait virágos kék tapéta borította, és gyerekek meg állatok vidám képei függtek mindenfelé. A házvezetőnő szerint ezt a szalont csak a családtagok használták, de Lord Westcliff maga ajánlotta fel Annabelle-nek. Philippa gondosan elrendezte a takarót Annabelle térde körül, aztán egy csésze ragadványfűteát tett le mellé az asztalra. – Ezt meg kell innod – közölte határozottan, mire Annabelle vágott egy grimaszt válaszul. – A saját érdekedben. – Semmi szükség rá, hogy itt maradj, és vigyázz rám, mama – mondta Annabelle. – Boldogan pihenek itt egy kicsit, amíg te sétálsz egyet vagy beszélgetsz valamelyik barátnőddel. – Biztos vagy benne? – Tökéletesen. – Annabelle felvette a csészét az asztalról, és belekortyolt. – Iszom a gyógyteát, látod? Menj csak, mama, ne foglalkozz velem. – Rendben – egyezett bele Philippa vonakodva. – Csak egy kis időre. A házvezetőnő azt mondta, hogy ha valamire szükséged van, csengess nyugodtan a szobalánynak. És ne felejtsd el meginni a teát az utolsó cseppig. – Meg fogom inni – ígérte Annabelle a legszélesebb mosolyával. Addig mosolygott, amíg Philippa el nem hagyta a szobát. Abban a pillanatban, ahogy az anyja eltűnt a szeme elől, Annabelle áthajolt a pamlag támláján, és a csésze tartalmát óvatosan kiöntötte a nyitott ablakon. Miután végzett, elégedett sóhajjal gömbölyödött össze a pamlag sarkában. A békés csendet csak a háztartás hangjai szakították olykor-olykor félbe. Egy edény zörgése, a házvezetőnő mormolása, egy seprű hangja, ahogy az egyik alkalmazott felseperte a folyosó szőnyegét. Karját az ablakpárkányon pihentetve Annabelle előrehajolt, s hagyta, hogy a napfény az arcát melengesse. Szemét behunyva hallgatta a méhek zümmögését, ahogy lustán röpködtek a sötét rózsaszín hortenziák és a virágkosarakat keresztül-kasul átszövő szagos bükkönyök közt. Noha még mindig nagyon gyenge volt, kellemes volt a melegben lustálkodva, félálomban üldögélni. Az ajtó felől felhangzó zajra is csak lassan reagált… egyetlen koppantás, mintha a látogató nem akarná megzavarni az ábrándozását hangos kopogtatással. Annabelle a napfénytől káprázó szemmel pislogott, de nem mozdult a helyéről. A csillogó fénykarikák fokozatosan elhalványultak, s tekintete egyenesen Simon Hunt sötét, szikár alakjára esett. A férfi laza hetykeséggel támaszkodott az ajtófélfának, kezét az ajtógombon nyugtatva. Fejét enyhén oldalra biccentette, ahogy kifürkészhetetlen arccal őt nézte. Annabelle pulzusa hirtelen őrült módon megugrott. Hunt most is, mint mindig, kifogástalan öltözetben volt, de az elegáns ruha sem rejthette el férfias energiáját, amely valósággal áradt belőle. Annabelle emlékezett karjának, mellkasának keménységére, ahogy őt cipelte, kezének érintésére a testén… ő, soha többé nem tud úgy ránézni a férfira, hogy ez eszébe ne jutna! – Úgy fest, mint egy kertből betévedt pillangó – jegyezte meg halkan Hunt. Biztosan gúnyolódik, gondolta Annabelle, aki tökéletesen tisztában volt saját haloványságával. Zavartan emelte kezét a hajához, hogy megigazítsa az elkóborolt tincseket. – Mit csinál itt? – kérdezte. – Nem a szomszédos partin kellene lennie? Nem akart durva vagy udvariatlan lenni, de szokásos ügyessége, ahogy a szavakkal bánni tudott, most cserbenhagyta. Ahogy a férfit nézte, csak arra tudott gondolni, ahogy az a mellkasát

masszírozta. Az emlék az arcába kergette a vért. Hunt enyhe csípősséggel válaszolt. – Üzleti ügyben kell tárgyalnom az egyik igazgatómmal, aki ma délelőtt érkezik. A selyemharisnyás úriemberektől eltérően, akiknek a származását annyira csodálja, nekem más dolgokra is gondolnom kell, nem csupán arra, hol terítem le éppen a piknikes takarómat. – Hunt ellökte magát az ajtófélfától, és beljebb lépett a szobában. – Még mindig gyenge? – kérdezte láthatóan őszintén. – Ez hamarosan elmúlik. Hogy van a bokája? Emelje fel a szoknyáját… azt hiszem, ismét meg kellene néznem. Annabelle egy pillanatra riadtan bámult rá, aztán meglátta a férfi tekintetének huncut csillanását, és felkacagott. A nevetés valahogy enyhített a zavarán, és segített megnyugodni. – Nagyon kedves öntől – mondta aztán szárazon –, de semmi szükség rá. A bokám sokkal jobban van, köszönöm. Hunt mosolyogva lépett közelebb hozzá. – Szeretném, ha tudná, hogy a legtisztább önzetlenség vezérelt, amikor felajánlottam a segítségem. Semmiféle tiltott élvezetet nem lelnék a bokája látványában. Nos, talán egy icipici izgalmat mégis, de azt nagyon jól titkolnám. – Fél kézzel megragadva az egyik szék támláját, könnyedén a pamlaghoz vitte, és leült a lány közelében. Annabelle-t lenyűgözte, hogy a férfi úgy emelte fel a súlyos mahagónibútort, mint a pihét. Gyors pillantást vetett az ajtó felé. Amíg az nincs becsukva, elfogadható, hogy itt ül kettesben Hunttal. Az anyja előbb-utóbb úgyis visszatér, hogy ránézzen. De mielőtt ez megtörténne, Annabelle úgy döntött, hogy felveti a csizma témáját. – Mr. Hunt – kezdte óvatosan –, van valami, amit muszáj megkérdeznem öntől. – Mi lenne az? Kétségtelenül a szeme a legszebb rajta, mélázott Annabelle. Élénk, élettel teli, s láttára önkéntelenül elgondolkodott, miért kedvelik az emberek jobban a kék szemet a sötétnél. Nincs a kéknek olyan árnyalata, amelyik át tudná adni a Simon Hunt fekete szemének mélyén bujkáló intelligenciát. Akárhogy próbálkozott, Annabelle-nek nem sikerült finoman megfogalmaznia, amit kérdezni akart. Miután több lehetséges módot is megrágott magában, végül úgy döntött, felteszi egyenesen a kérdést. – Ön felelős a csizmáért? A férfi arca semmit sem árult el. – Csizma? Attól tartok, nem értem, mire gondol, Miss Peyton. Talán metaforában beszél, vagy létező lábbeliről van szó? – Bokacsizma – mondta Annabelle, és nem titkolt gyanakvással nézett a férfira. – Egy pár új csizmát hagytak tegnap a folyosón, az ajtóm előtt. – Bármilyen boldogan beszélgetek önnel ruhatára bármely darabjáról, Miss Peyton, attól félek, semmit sem tudok a csizmáról. Ugyanakkor megkönnyebbülten hallom, hogy sikerült szert tennie egyre, kivéve persze, ha feltett szándéka, hogy továbbra is sétáló büféként óhajt felkínálkozni Hampshire vadvilágának. Annabelle egy hosszú pillanatig némán fürkészte a férfit. A tagadás ellenére érezte, hogy van valami a közönyös felszín alatt… valami játékos szikra a szemében… – Akkor tagadja, hogy csizmát adott volna nekem? – A leghatározottabban tagadom. – De érdekelne… ha az ember szeretne egy pár csizmát csináltatni egy hölgynek, úgy, hogy az illető hölgy ne szerezzen róla tudomást… hogyan tudná meg a hölgy lábának pontos méretét? – Ez viszonylag könnyű feladat lenne – elmélkedett Hunt. – Úgy vélem, hogy a vállalkozó kedvű úr egyszerűen megkérné az egyik szobalányt, hogy rajzolja körül a hölgy levetett cipőjének a talpát. Aztán a mintát elvinné a helyi suszterhez… és tenne róla, hogy a suszternek megérje félretenni a többi munkáját, hogy azonnal elkészüljön az új cipő. – Ez rengeteg fáradság mindössze egy ember kedvéért – mormolta Annabelle. Hunt szeme hirtelen huncutul megcsillant. – Sokkal kevesebb, mint ölbe venni, és három lépcsősoron felcipelni egy hölgyet minden

alkalommal, amikor a vékony cipellőjében rásétál egy viperára. Annabelle rádöbbent, hogy a férfi sohasem fogja beismerni, hogy ő adta a csizmát… ami egyben azt is jelenti, hogy nyugodtan megtarthatja, ugyanakkor gondoskodik arról, hogy sohase tudja megköszönni. Pedig tudta, hogy Hunt volt… látta az arcán. – Mr. Hunt – mondta őszintén –, bárcsak… – Elhallgatott, mert nem találta a megfelelő szót, és tehetetlenül nézett a férfira. Hunt megszánta. Felállt, a szoba sarkába ment, és felvett egy kis, kerek játék asztalt. Az ügyes kis asztal alig fél méter átmérőjű volt, és úgy tervezték, hogy a játékos át tudta fordítani a sakktáblát a dámatáblára. – Játszik? – kérdezte mintegy mellékesen, és letette elé a táblát. – Dámát? Igen, alkalomadtán… – Nem, nem dámát. Sakkot. Annabelle a fejét rázta, és beljebb húzódott a pamlag sarkába. – Nem, még sohasem sakkoztam. És nem akarok elutasítónak tűnni, de jelenlegi állapotomban nem is akarok olyan bonyolult dologgal próbálkozni… – Akkor itt az ideje, hogy megtanuljon – vágott a szavába Hunt, és a polchoz indult, a fényes fadobozért. – Azt tartják, addig nem ismer igazán valakit az ember, amíg nem sakkozott vele. Annabelle gyanakodva nézte, aggasztotta, hogy kettesben van a férfival… Hunt gyengédsége azonban alaposan elgondolkodtatta. Úgy tűnt, mintha a férfi azon mesterkedne, hogy rávegye, bízzon benne. Volt valami lágyság a viselkedésében, ami tökéletes ellentéte volt annak a kéjencnek, akinek Annabelle mindig is ismerte. – És ön ezt elhiszi? – kérdezte. – Természetesen nem. – Hunt az asztalhoz vitte a dobozt, felnyitotta. Lelkiismeretes aprólékossággal kifaragott ónix- és elefántcsont figurák feküdtek benne. Hunt kihívó pillantást vetett a lányra. – Az igazság az, hogy az ember sohasem ismer egy férfit addig, amíg pénzt nem kölcsönzött neki… és egy nőt, amíg nem hált vele. Szándékos provokáció volt, azért, hogy megdöbbentse… és sikerült is neki, bár Annabelle mindent elkövetett, hogy leplezze döbbenetét. – Mr. Hunt – nézett egyenesen a férfi mosolygó szemébe –, ha továbbra is ilyen közönséges megjegyzéseket tesz, kénytelen leszek megkérni, hogy hagyja el a szalont. – A bocsánatáért esedezem. – A férfi azonnali visszakozása egyetlen pillanatra sem tévesztette meg Annabelle-t. – Csak képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, hogy pirulni lássam. Sohasem ismertem még olyan nőt, aki olyan gyakran pirulna, mint ön. Annabelle arca erre lángolni kezdett. – Sohasem szoktam elpirulni. Csak amikor az ön közelében… – Elhallgatott, és olyan méltatlankodva nézett a férfira, hogy az önkéntelenül is felnevetett. – Mostantól jól fogok viselkedni – ígérte. – Kérem, ne küldjön el. Annabelle bizonytalanul nézett rá, bágyadtan a homlokához nyomta a kezét, és a gyengeség eme fizikai jele láttán a férfi még gyengédebben szólt hozzá. – Nincs semmi baj – mormolta. – Engedje meg, hogy maradjak, Annabelle. Annabelle pislogott, tétován bólintott, és nekidőlt a pamlag puha párnáinak, miközben Hunt módszeresen felrakta a bábukat a táblára. Kezének nagyságához képest meglepően könnyed és ügyes volt. Talán kegyetlen kéz, gondolta… napbarnított és férfias, kézfején puha, fekete szőrzettel. Így, hogy Hunt félig fölötte állt, Annabelle-ben hirtelen tudatosult a férfi érdekes illata, leheletnyi keményítő és borotválkozó szappan, amelyet elnyomott a tiszta, férfias bőr illata… és volt ott még valami nehezen megfogható… valami édes illat a lélegzetében, mintha nemrég körtét vagy talán egy szelet ananászt evett volna. Ahogy Annabelle felnézett a férfira, rájött, hogy Hunt különösebb erőfeszítés nélkül lehajolhatna hozzá, és megcsókolhatná. A gondolattól megremegett. Igazából szerette volna az ajkát a sajátján érezni, beszívni édes lélegzetének röpke illatát. Szerette volna, ha a férfi ismét a karjában tartja. A felismeréstől elkerekedett a szeme. Mozdulatlansága azonnal feltűnt Huntnak. Figyelme a sakktábláról Annabelle feléje fordított arcára terelődött, és bármit is látott rajta, elakadt tőle a

lélegzete. Egyikük sem mozdult. Annabelle csak némán várt, ujjai a pamlag kárpitjába markoltak, miközben azon tűnődött, mi lesz a férfi következő lépése. Hunt törte meg a csendet egy hatalmas sóhajjal. – Nem… még nincs elég jól – mondta halk, rekedt hangon. Nehéz volt meghallani a szavakat, annyira dübörgött a szíve. – Mi-micsoda? – kérdezte zavarodottan. Képtelen lévén ellenállni, Hunt kisimított egy hajfürtöt a lány homlokából. A cirógató ujj szinte égette a selymes bőrét, izzó élményt keltve. – Tudom, mire gondol, és higgyen nekem, nagy a kísértés. De ön még mindig túl gyenge, és önuralomból is kevés van ma raktáron. – Ha arra céloz, hogy… – Sohasem vesztegetem az időmet célzásokra – mormolta Hunt, és visszatért a sakkbábukhoz. – Nyilvánvaló, hogy azt szeretné, ha megcsókolnám. Boldogan engedelmeskedem is, amint megfelelő lesz az idő. De még nem az. – Mr. Hunt, ön a leg… – Igen, tudom – vigyorodott el a férfi. – Akár meg is takaríthatja magának a fáradságot, hogy lesújtó jelzőket vágjon hozzám, mivel valamennyit hallottam már. – Hunt leült, és a lány kezébe adta az egyik bábut. A faragott ónixfigura súlyosan és hűvösen simult a tenyerébe, fényes felületét felmelegítette az érintése. – Nem jelzőket akartam önhöz vágni – közölte Annabelle. – Egy-két élesebb tárgy jobban megtenné. Hunt felnevetett, és hüvelykujjával végigcirógatta Annabelle kézfejét, mielőtt elhúzta a kezét. A lány érezte a bőrkeményedések reszelését, az élmény kicsit arra emlékeztette, mint amikor a macska megnyalja az ember ujját. Saját reakciójától zavartan lenézett a kezében tartott sakkfigurára. – Ez a királynő – hallotta Hunt hangját –, a leghatalmasabb bábu a táblán. Bármerre mehet, és annyit léphet, amennyit akar. Semmi nyílt célzás nem volt abban, ahogy beszélt… de amikor olyan halkan szólalt meg, mint most is, a hangja enyhén rekedtessé vált, amitől Annabelle lábujjai begörbültek a papucsban. – Hatalmasabb, mint a király? – kérdezte. – Igen. A király egyszerre csak egyet léphet. De ő a legfontosabb bábu. – Miért fontosabb, mint a királynő, ha egyszer nem ő leghatalmasabb? – Mert, ha őt elkapják, vége a játéknak. – Elvette a lánytól a királynőt, és egy gyalogot adott a kezébe. Kezük ismét összeért, és Hunt ujjai elidőztek egy pillanatig egy rövid, de félreérthetetlen simogatásra. Noha Annabelle tudta, hogy tiltakoznia kellene a felháborító bizalmaskodás ellen, csak valamiféle kábulatban nézett, és ujjai olyan erősen szorították a bábut, hogy egészen belefehéredtek. Hunt halk, bársonyos hangon folytatta. – Ez a gyalog, aki egyszerre egy lépést tehet meg. Nem mehet hátrafelé vagy oldalra, kivéve, ha leüt valakit. A legtöbb kezdő szeret sokat mozogni a gyalogjaival, hogy a tábla minél nagyobb részét uralhassa. De jobb stratégia, ha inkább a többi bábut dolgoztatja… Ahogy Hunt sorra vette a sakkfigurákat és a lépéseiket, mindig a tenyerébe is nyomta azt, amelyikről éppen beszélt. Annabelle-t megbabonázták a férfi kezének hipnotizáló érintései, érzékei várakozón lüktettek. Szokásos védőbástyái porrá omlani látszottak, mintha malomkerekek őrölnék fel őket. Valami történt vele, vagy Hunttal, vagy mindkettőjükkel, amelynek köszönhetően olyan könnyedséggel tudtak érintkezni egymással, ahogy korábban soha. Nem akarta bátorítani a férfit… abból valószínűleg semmi jó nem származna… ugyanakkor élvezte a közelségét. Hunt rábeszélte egy partira, és türelmesen várt, amíg Annabelle minden egyes lehetséges lépést végiggondolt, megfontolt, készen arra, hogy tanácsot adjon, ha a lány kérte. Viselkedése olyan elbűvölő és játékosan elterelő volt, hogy Annabelle-t majdnem az sem érdekelte, ki győz. De csak majdnem. Amikor a bábuját olyan helyre rakta le, ahol a férfi nem csupán egy, hanem két bábuját is veszélyeztette, Hunt elismerő mosollyal nézett rá. – Ezt a lépést villának hívják. Önnek vele született érzéke van a sakkhoz, ahogy gyanítottam

is. – Most nincs más választása, mint visszavonulni – mondta Annabelle diadalmasan. – Még nem. – Hunt egy másik bábuval lépett a tábla egy másik részén, és ezzel a lány királynője egyből fenyegetett helyzetbe került. Annabelle a következő lépésén töprengve rádöbbent, hogy a férfi olyan helyzetbe hozta, ahol neki kell meghátrálnia. – Ez nem igazság – tiltakozott, és Hunt kuncogott. Annabelle állát összekulcsolt ujjaira fektetve szemügyre vette a táblát. Egy teljes perc telt el, miközben sorra vette a különböző lehetőségeket, de egyik sem tűnt megfelelőnek. – Nem tudom, mit tegyek – ismerte be végül. Ahogy felnézett, látta, hogy a férfi őt nézi, és tekintete furcsán simogató és aggódó. A pillantás felkavarta, melegséggel töltötte el, s nagyot kellett nyelnie a torkát csiklandozó édes érzés ellen, amely mintha sűrű mézként csorgott volna végig a nyelőcsövén. – Kifárasztottam – mormolta Hunt. – Nem, jól vagyok… – Majd később folytatjuk a játékot. Ha pihent lesz, tisztábban látja majd, hogy mi legyen a következő lépése. – Nem akarom abbahagyni – bosszankodott Annabelle a férfi elutasításán. – Különben is, egyikünk sem fog később emlékezni, hogyan álltak a bábuk. – Én emlékezni fogok. – A lány tiltakozásával mit sem törődve Hunt félretette a táblát, olyan messze, hogy Annabelle ne érhesse el. – Aludnia kell egy kicsit. Segítsek felmenni a szobájába, vagy… – Mr. Hunt, nem megyek vissza a szobámba. Már rosszul vagyok tőle. Az a helyzet, hogy inkább alszom a folyosón, mint… – Rendben – mosolygott rá Hunt, és visszaült a székére. – Nyugodjon meg! Távol álljon tőlem, hogy olyasmire kényszerítsem, amit nem akar megtenni. – Összekulcsolta az ujjait, és megtévesztő lazasággal hátradőlt, szeme résnyire szűkült, ahogy tekintetét Annabelle-re szegezte. – Holnap valamennyi vendég visszatér a kastélyba – jegyezte meg. – Feltételezem, hamarosan ismét ostromolni kezdi Kendallt. – Valószínűleg – ismerte be Annabelle, és a szája elé kapta a kezét, ahogy ásítás feszítette szét az ajkait. – Nem akarja őt – mondta Hunt lágyan. – Ó, dehogynem. – Annabelle álmodozón elhallgatott, és fejét behajlított karjára ejtette. – És… noha ön nagyon kedves volt hozzám, Mr. Hunt, attól tartok, nem hagyhatom, hogy ez megváltoztassa a terveimet. A férfi ugyanazzal a nyugodt, elmerült tekintettel figyelte, ahogy a sakktábla állását mérte fel. – Én sem fogom megváltoztatni a terveimet, édesem. Ha Annabelle nem olyan fáradt, tiltakozott volna a bizalmaskodó megszólítás ellen, így azonban csak a férfi szavain tűnődött álmosan. A tervei… – Ami azt jelenti, hogy megpróbálja megakadályozni, hogy megfogjam magamnak Lord Kendallt – állapította meg. – Ennél azért valamivel többről van szó – felelte Hunt, halvány mosollyal a szája sarkában. – Hogy érti ezt? – Aligha fogom felfedni ön előtt a stratégiámat. Nyilvánvaló, hogy minden előnyre szükségem lesz. Öné a következő lépés, Miss Peyton. Csak ne feledje, figyelem önt. Annabelle tudta, hogy a figyelmeztetéstől meg kellene ijednie. De csak végtelen kimerültséget érzett, ezért néhány pillanatra becsukta a szemét. A szemhéja ólomsúlyúvá vált, jelezve, hogy alvásra van szüksége. Küszködve, vonakodva nyitotta fel ismét a szemét, és Hunt alakja elhomályosult előtte. Milyen nagy kár, hogy ellenfeleknek kell lenniük! – gondolta tompán. Nem is sejtette, hogy hangosan is kimondta a szavakat, amíg Hunt nem válaszolt. – Sohasem voltam az ellenfele – mondta gyengéden.

– Akkor a barátom? – motyogta Annabelle kétkedve, és megadta magát a kényszernek, hogy újra behunyja a szemét. Ez alkalommal az álom oly gyorsan a keblére ölelte, hogy arra is alig maradt ideje, hogy érzékelje, Hunt a válláig felhúzza a könnyű takarót. – Nem, édesem – suttogta –, nem vagyok a barátja… Annabelle csak felületesen szunyókált, annyi időre felébredve, hogy meggyőződjön róla, egyedül van a szalonban, aztán ismét elszenderülve a lágy napfényben. Ahogy teste fokozatosan ellazult, és mély álomba zuhant, csodálatosan színes álomban találta magát, ahol érzékei mind élesebbé váltak, és teste úgy felüdült, mintha meleg vízben lebegne. A formák és alakok lassan kitisztultak körülötte… Ismeretlen házban barangolt, egy ragyogó kúriában, amelyet megvilágított a magas ablakokon beáramló nap fénye. A szobák üresek voltak, sehol egy vendég vagy szolga. Valami titkos helyről zene szólt, szomorú, földöntúli dallam, amely sóvárgással töltötte el. Egyedül sétált tovább, és egy mennyezet nélküli, tágas, márványoszlopos termet talált… látni lehetett az eget, s az odafent elúszó felhők könnyű árnyékot vetettek a helyiségre. A lába alatt a parketta hatalmas fekete-fehér négyzeteket adott ki, és úgy festett, mint egy sakktábla, életnagyságú kőszobrokkal némelyik kockáján. Annabelle kíváncsian járkált köztük, megkerülte őket, hogy láthassa a csillogó, faragott arcokat. Emberi szóra, egy kéz meleg érintésére vágyva gyalogolt keresztül az óriási sakktáblán, vakon kutatva a mozdulatlan alakok tömegében… míg egyszer csak meglátott egy sötét alakot, aki lomhán az egyik fehér márványoszlopnak támaszkodott. Annabelle szíve hevesen megdobbant. Lassabban lépkedett, miközben izgalom hullámzott át rajta. Elöntötte a forrósság, és pulzusa riadót dobolt. Simon Hunt volt az, aki könnyed mosollyal indult felé. Elkapta, mielőtt elfuthatott volna, és lehajolva hozzá a fülébe suttogott. – Táncolsz most velem? – Nem tehetem – felelte Annabelle fojtott hangon, és küszködve próbált kiszabadulni a szoros ölelésből. – De igenis megteheted – nógatta finoman, és forró, gyengéd csókokkal borította az arcát. – Csak ölelj át… Ahogy Annabelle a karjában vonaglott, a férfi halkan felnevetett, aztán addig csókolta, míg a lány tehetetlen bábuként dőlt neki. – Sakk a királynőnek – mormolta, és hátrahúzódva dévaj tekintettel nézte. – Veszélyben vagy, Annabelle… A férfi hirtelen elengedte, és Annabelle sarkon fordult, hogy elmeneküljön, sietségében nekinekiütközve a szobroknak. A férfi lassan követte, nevetése ott visszhangzott Annabelle fülében. Szorosan mögötte haladt, szándékosan elnyújtva az üldözést, míg Annabelle kimelegedett, kimerült, és nem kapott levegőt. Végül elkapta, és ismét magához vonta, aztán a padlóra döntötte. Sötét feje eltakarta a napot, ahogy a férfi fölébe kerekedett, ráfeküdt… és a zenét elnyomta saját szívének dübörgése. – Annabelle… – suttogta. – Annabelle… Annabelle felriadt, szeme kerekre tágult álomtól kipirult arcában, ahogy megérezte, hogy nincs egyedül. – Annabelle – hallotta ismét… de ez nem a rekedtesen simogató bariton volt az álmából.

Tizenötödik fejezet

Ahogy Annabelle felnézett, Lord Hodgehamet látta maga fölött állni. Ülő helyzetbe küzdötte magát, és hátrébb húzódott, felfogva, hogy nemcsak egy álomkép van előtte, hanem húsvér ember. A meglepetéstől megnémulva húzta össze magát, ahogy a férfi súlyos kezével felé nyúlt, és megfricskázta a ruhája elején lévő csipkeszegélyt. – Hallottam a betegségéről – mondta, s félig lehunyt szempillái mögül végigmérte a párnáknak dőlő lányt. – Igazán sajnálattal értesültem róla, milyen baleset érte. De úgy látom, nem szenvedett semmiféle maradandó károsodást… – elhallgatott, megnyalta húsos ajkát –, ugyanolyan csinos, mint mindig… bár talán egy kissé sápadt. – Hogy… hogyan talált rám itt? – kérdezte Annabelle. – Ez Marsdenék családi szalonja. Biztos vagyok benne, hogy senki sem… – Rávettem az egyik szolgálót, hogy árulja el – felelte Hodgeham önelégülten. – Távozzon! – csattant fel Annabelle. – Vagy különben sikítok, és azt mondom, hogy zaklatott. Hodgeham ezen jót kuncogott. – Nem engedhet meg magának egy botrányt, kedvesem. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy érdeklődik Lord Kendall iránt. És mindketten tudjuk, ha csak a legcsekélyebb célzás is felröppen, hogy szégyenfolt tapad a nevéhez, teljesen tönkreteszi nála az esélyeit. – Annabelle erre nem tudott mit mondani, s a férfi elvigyorodott, felfedve csorba, sárga fogait. – Így már jobb. Én szegény, csinos Annabelle-em… Tudom, mivel lehet visszavarázsolni a pírt arra a sápadt orcára. – A kabátzsebébe nyúlt, egy nagy aranypénzt vett elő belőle, és csábítón meglengette a lány előtt. – Egy kis emlék, hogy kifejezzem együttérzésemet az átélt megpróbáltatások miatt. Annabelle felháborodottan felszisszent, ahogy Hodgeham közelebb hajolt, és kövér ujjaival megpróbálta a pénzt beledugni az ingváll elejébe. Merev, hirtelen mozdulattal lökte félre a férfi kezét. Noha még mindig gyenge volt, a mozdulatban volt annyi erő, hogy az arany kirepült a férfi kezéből. Halk puffanással esett a szőnyegre. – Hagyjon békén! – sziszegte Annabelle vadul. – Arcátlan szajha! Felesleges úgy tennie, mintha jobb lenne az anyjánál. – Maga disznó… – Saját gyengeségét átkozva, Annabelle erőtlenül felé ütött, ahogy a férfi fölé hajolt. – Ne! – mondta fogát összeszorítva, elborzadt és karját védekezőn az arca elé emelte. Keményen ellenállt, amikor a férfi megragadta a csuklóját. – Ne… Valami zörgés hallatszott az ajtó felől, mire Hodgeham meglepetten felegyenesedett. Annabelle egész testében a zaj irányába pillantott, és látta, az anyja áll ott, kezében az ebédes tálcával. Az ezüst evőeszköz leesett a tálca széléről, ahogy Philippa rádöbbent, hogy mi is történik. Philippa megrázta a fejét, mintha nem hinné el, hogy Hodgeham ott van. – A lányomra meri vetni a szemét… – kezdte fojtott hangon. A haragtól vörösen a legközelebbi asztalhoz ment, letette a tálcát, aztán csendes dühvel fordult Hodgehamhez. – A lányom beteg, uram. Nem fogom hagyni, hogy veszélyeztesse az egészségét… most velem jön, s valahol máshol megbeszéljük ezt a dolgot. – De én nem beszélgetni akarok. Annabelle látta, hogy az anyja arcán viharos gyorsasággal váltják egymást az érzelmek: undor, harag, gyűlölet, félelem. És végül… beletörődés. – Akkor hagyja békén a lányomat, uram – mondta hűvösen. – Ne! – tiltakozott Annabelle, rádöbbenve, hogy anyja elmegy valahová a férfival kettesben. – Mama, maradj velem! – Minden rendben lesz. – Philippa nem nézett rá, kifejezéstelen tekintetét Hodgeham

pirospozsgás arcán tartotta. – Hoztam neked ebédet, drágám. Próbálj meg enni valamit… – Ne! – Annabelle hitetlenkedve, elkeseredetten nézte, ahogy anyja higgadtan kifelé indul Hodgeham előtt. – Mama, ne menj vele! – De Philippa már kiment, mintha nem is hallotta volna. Annabelle-nek fogalma sem volt, mennyi idő telt, míg ő üres tekintettel az ajtót bámulta. Eszébe sem jutott a tálcáért menni. A levegőben úszó húsleves illatától émelyegni kezdett. Komoran eltöprengett azon, hogyan kezdődhetett ez az egész viszony. Hodgeham erőszakolta-e rá magát az anyjára, vagy eredetileg kölcsönös megállapodás volt köztük. De nem számított, hogyan kezdődött, mert az egész siralmas paródiává silányult. Hodgeham szörnyeteg, és Philippa próbál a kedvére tenni, hogy visszatartsa a férfit attól, hogy tönkretegye őket. Annabelle fáradtan és elkeseredetten felkelt a pamlagról, s közben próbált nem arra gondolni, mi történik most az anyja és Hodgeham közt. Összerándult, ahogy izmai sajogva tiltakoztak a mozgás ellen. Fájt a feje, szédült, és szeretett volna visszajutni a szobájába. Lassan, öregesen odavánszorgott a csengőhöz, és megrántotta. Végtelennek tűnő percek teltek el, de senki sem jött. Mivel a vendégek többsége nem tartózkodott a kastélyban, a személyzet nagy része kimenőt kapott, és csak kevés szobalány volt elérhető. Annabelle zavartan a hajába túrva mérlegelte a helyzetet. Bár a lába gyenge, de azért megtartja. Aznap délelőtt az anyja segített végigsétálni a két folyosót a szobájuktól Marsdenék szalonjáig. Most azonban Annabelle biztos volt benne, hogy egymaga is meg tudja tenni ezt a rövid utat. Nem törődve a szentjánosbogárként a szeme előtt táncoló szikrákkal, Annabelle rövid, óvatos léptekkel elhagyta a szalont. A falhoz közel araszolt, hogy ha kell, neki tudjon támaszkodni. Milyen furcsa, gondolta komoran, hogy még ettől az apró erőfeszítéstől is úgy zihál, mintha kilométereket futott volna. Saját gyengeségén feldühödve bánatosan azon tűnődött, hogy talán mégis meg kellett volna innia azt az utolsó csésze teát. Erősen összpontosítva, hogy egyik lábát a másik után rakja, lassan elért a sarokra, ahonnan az északi szárnyba vezető folyosó nyílt, ahol a szobája volt. Megtorpant, ahogy meghallotta a másik irányból érkező, halk hangokat. Ördög és pokol! Nagyon megalázó lenne, ha ebben az állapotban meglátná valaki. Annabelle a falhoz simulva mozdulatlanul állt, s közben imádkozott, hogy csak két szolga legyen az. Két férfi haladt át előtte az átjárón, akik annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették. Annabelle megkönnyebbülten azt hitte, sikerült elkerülnie a leleplezést. De nem volt olyan szerencsés. Az egyik férfi véletlenül arrafelé nézett, ahol ő állt, és nyomban észrevette. Ahogy közeledett felé, Annabelle előbb ismerte fel a férfi hosszú, határozott lépteit, minthogy az arcát látta volna. Úgy látszik, örökre arra ítéltetett, hogy Simon Hunt előtt tegye nevetségessé magát. Annabelle sóhajtva lökte el magát a faltól, és megpróbált nyugodt külsőt ölteni, noha remegett a lába. – Jó napot, Mr. Hunt… – Mit művel itt? – szakította félbe a férfi, amikor odaért hozzá. Hangja bosszúsnak hangzott, de amikor az arcára nézett, aggodalmat látott rajta. – Miért áll itt egyedül a folyosón? – A szobámba tartok – felelte Annabelle, s összerezzent, ahogy a férfi egyik karjával átölelte a vállát, a másikkal a derekát. – Mr. Hunt, semmi szükség rá, hogy… – Gyenge, mint egy kismacska – mondta a férfi színtelen hangon. – Több esze is lehetne, minthogy egyedül induljon bárhová is ebben az állapotban. – Nem akadt senki, aki segített volna – vágott vissza bosszúsan Annabelle. Megszédült, s a következő pillanatban a férfinak dőlve hagyta, hogy az támogassa. Hunt mellkasa csodálatosan kemény és szilárd volt, kabátjának anyaga selymesen hűvös az arcán. – Hol van az anyja? – faggatta Hunt, hátrasimítva egy kócos tincset a homlokából. – Mondja meg, és én… – Nem! – nézett fel riadtan Annabelle, és karcsú ujjaival megragadta a férfi kabátujját. Jóságos ég, más sem hiányzik, mint hogy Hunt keresni kezdje Philippát, aki valószínűleg valami átkozottul kompromittáló helyzetben van valahol Hodgehammel. – Ne keresse meg! – tört ki belőle. – Nincs… senkire sincs szükségem. Egyedül is el tudok menni a szobámig, csak engedjen el. Nem

akarom… – Rendben – mormolta Hunt, de továbbra is szorosan tartotta. – Csak nyugalom, nem fogom megkeresni. Nyugodjon meg! – simogatta tovább gyengéden a haját. Annabelle elgyengülve támaszkodott rá, és próbált ismét levegőhöz jutni. – Simon – suttogta, kissé meglepődve azon, hogy a keresztnevén szólítja a férfit, hiszen sohasem tett így, még gondolatban sem. Megnyalta száraz ajkát, és újra megpróbálta, és legnagyobb ámulatára ismét kimondta. – Simon… – Igen? – Újfajta feszültség költözött a férfi magas, kemény testébe, ugyanakkor keze a lehető leggyengédebben simogatta Annabelle fejét. – Kérem… vigyen a szobámba. Hunt finoman hátrahajtotta a lány fejét, és halvány mosollyal nézett az arcába. – Drágám, akár világ végére is elviszem, ha kéri. Mire a másik férfi is odaért hozzájuk, ijedten, noha nem meglepve látta, hogy Lord Westcliff az. A gróf hűvös helytelenítéssel nézett rá, mintha azt gyanítaná, hogy Annabelle valami módon szándékosan rendezte úgy a dolgokat, hogy itt véletlenül találkozzanak. – Miss Peyton – szólította meg csípősen –, biztosíthatom, semmi szükség nem volt rá, hogy kísérő nélkül járkáljon a folyosón. Ha nem volt senki, aki segítsen, csak csengetnie kellett volna a szolgáknak. – Csengettem, uram – mondta védekezőn Annabelle, és megpróbált elhúzódni Hunttól, aki azonban nem engedte. – Meghúztam a csengő zsinórját, és legalább egy negyedórát vártam, de senki sem jött. Westcliff látható gyanakvással nézett rá. – Az lehetetlen. A szolgáim mindig mennek, ha hívják őket. – Akkor a mai nap kivétel volt! – csattant fel Annabelle. – Talán eltört a csengőzsinór rúdja, vagy talán a szolgái… – Csak nyugalom – csitította Hunt, és a lány fejét a mellkasához szorította. Bár Annabelle nem nézett rá, hallotta hangjában a csendes figyelmeztetést, ahogy Westcliff-fel beszélt. – Majd később folytatjuk a megbeszélésünket. Most szándékomban áll Miss Peytont a szobájába kísérni. – Véleményem szerint, ez nem túl bölcs ötlet – jegyezte meg a gróf. – Akkor boldog vagyok, hogy nem kértem a véleményedet – felelte Simon nyájasan. Hallani lehetett, ahogy a gróf feszülten felsóhajt, majd Annabelle tudatáig homályosan eljutott a szőnyeg által lefojtott léptek tompa hangja, ahogy Westcliff otthagyta őket. Hunt lehajtotta a fejét, és meleg lélegzete Annabelle fülét csiklandozta, ahogy megkérdezte: – Most pedig elárulná, hogy mi folyik itt? Annabelle erei mintha mind kitágultak volna, kellemesen megbizsergetve a bőrét. Hunt közelsége egyszerre töltötte el örömmel és sóvárgással. Ahogy a férfi tartotta, Annabelle-nek önkéntelenül is eszébe jutott az álma, a férfi hozzásimuló testének erotikus illúziója. Ez az egész annyira helytelen, hogy némán ki kellene élveznie azt, hogy a férfi a karjában tartja… még ha tudja is, hogy ideiglenes gyönyörnél, s azt követő, élete végéig tartó gyalázatnál többet nem kaphat tőle. Sikerült megráznia a fejét a férfi kérdésére, arca a kabát hajtókájához súrolódott. – Nem hiszem – mondta szárazon Hunt, és kísérletképpen elengedte, összeszűkült szemmel figyelte, ahogy a lány bizonytalanul egyensúlyoz, aztán lehajolt, hogy a karjába vegye. Annabelle érthetetlen motyogással adta meg magát, és karját a férfi nyaka köré fonta. – Talán segíthetnék, ha elmesélné, mi a gond – mondta halkan Hunt, ahogy végigvitte a folyosón. Annabelle egy pillanatig fontolgatta a lehetőséget. Ha bizalmasan beavatja a szenvedéseibe Simon Huntot, majdnem biztos volt benne, hogy annak csak egyetlen következménye lehet: a férfi felajánlja a támogatását, ha Annabelle cserében a szeretője lesz. S Annabelle gyűlölte azt a részét, amelyiket csábította a gondolat. – Miért akarna az én gondjaimmal foglalkozni? – kérdezte. – Mindenképp lennie kell valami rejtett okának, hogy segítsek önön? – kérdezett vissza Hunt.

– Igen – felelte sötéten Annabelle, amivel kuncogásra késztette a férfit. Hunt óvatosan letette a lányt a szobája küszöbén. – El tud egyedül menni az ágyig, vagy fektessem le? Bár a férfi hangja évődő volt, Annabelle gyanította, hogy a legkisebb bátorításra meg is tenné. Sietve megrázta a fejét. – Ne! Jól vagyok, kérem, ne jöjjön be! – Tenyerét a férfi mellkasának feszítette, hogy így tartsa vissza a belépéstől. Bármilyen gyenge is volt a keze, így is elégnek bizonyult, hogy megállítsa Huntot. – Rendben. – Hunt kutató tekintettel nézett le rá. – Gondoskodom róla, hogy felküldjenek egy szobalányt, aki gondoskodik majd önről. Bár gyanítom, hogy Westcliff már megkezdte az ügy kivizsgálását. – Igenis, csengettem a szobalánynak – erősködött Annabelle, és zavarba jött, hallva, hogy milyen durcásan cseng a hangja. – Nyilvánvaló, hogy a gróf nem hisz nekem, de… – Én hiszek önnek. – Hunt nagy gonddal lefejtette a lány ujjait a mellkasáról, s egy pillanatig a markában tartotta a karcsú ujjakat, mielőtt elengedte volna őket. – Westcliff nem olyan szörnyeteg, mint amilyennek tűnik. Jobban meg kell ismernie az embernek, hogy értékelni tudja a jó tulajdonságait. – Ha ön mondja… – motyogta Annabelle kételkedve, és nagyot sóhajtott, ahogy belépett az állott levegőjű, elsötétített betegszobába. – Köszönöm, Mr. Hunt. – Azon idegeskedve, hogy Philippa vajon mikor tér vissza, az üres szobára nézett, majd a férfira pillantott. Hunt átható tekintete behatolni látszott a feszült felszín mögé, s olyan érzést keltett, mintha olvasna a gondolataiban. Annabelle hallani vélte a kérdések sokaságát, amelyeket a férfi szeretne neki feltenni. Mindazonáltal Hunt csak ennyit mondott: – Pihennie kell. – Mást sem csináltam eddig, csak pihentem. Megőrülök az unalomtól… de már attól is elfáradok, ha arra gondolok, hogy valóban csináljak valamit. – Annabelle a fejét lehajtva elmerülten tanulmányozta a padlót, miközben óvatosan megkérdezte: – Jól sejtem, hogy nincs kedve folytatni a sakkjátszmát valamikor később az est folyamán? – Nahát, Miss Peyton… – felelte enyhe gúnnyal Hunt –, alig jutok szóhoz a meglepetéstől, hogy a társaságomra vágyik. Annabelle nem tudta rávenni magát, hogy a férfira nézzen. – Még az ördög társaságának is örülnék – motyogta lángoló arccal –, csak valami mást is csinálhassak azon kívül, hogy ágyban fekszem. Hunt halk nevetéssel igazított vissza egy hajtincset a lány füle mögé. – Meglátjuk – mormolta. – Talán később meglátogatom a szobájában. Azzal elegánsan meghajolt, és szokásos magabiztos lépteivel elsétált. Annabelle-nek túl későn jutott eszébe, hogy aznapra zeneestet terveztek a vendégeknek a vacsorához. Simon Hunt minden bizonnyal szívesebben marad odalent a társasággal, mintsem egy beteg, borzas, rosszkedvű lánnyal sakkozzon. Összerezzent, és szerette volna, ha visszavonhatja a spontán jött meghívást… ó, milyen szánalmasan elkeseredettnek tűnhetett a férfi szemében! Tenyerét a homlokára szorítva bebotorkált a szobába, és ledőlt a vetetlen ágyra, mint egy fa, amelyet épp most vágtak ki. Öt perc múlva kopogtak, és két, szégyenkezőnek tűnő szobalány lépett be a szobába. – Azér’ jöttünk, hogy segíccsünk, kisasszony – mondta az egyik. – Az úr küldött, aszonta, mindenben segíccsünk a kisasszonynak, amibe’ kell. – Köszönöm – mondta Annabelle remélve, hogy Westcliff nem bánt túl keményen a lányokkal. Egy székre visszavonulva figyelte a kibontakozó fergeteges tevékenységet. A fiatal szobalányok varázslatos sebességgel áthúzták az ágyneműt, kinyitották az ablakot, hogy kiszellőzhessen a szoba, leporolták a bútorokat, és behoztak egy hordozható kádat, amelyet megtöltöttek forró vízzel. Az egyik lány segített Annabelle-nek levetkőzni, mialatt a másik egy vödör meleg öblítővizet hozott a hajának. Annabelle remegve belépett a mahagóni szélű kádba. – Fogja meg a karomat, kisasszony, kérem – nyújtotta a karját a fiatalabb szobalány. – Úgy látom, még nem elég biztosan áll a lábán.

Annabelle engedelmeskedett. A lányra támaszkodva belesüppedt a vízbe, aztán elengedte az izmos kart. – Hogy hívnak? – kérdezte, és lejjebb csúszott, amíg a válla is el nem tűnt a gőzölgő vízfelszín alatt. – Meggie-nek, kisasszony. – Meggie, azt hiszem, elejtettem egy arany fontot a családi szalonban. Megkeresnéd nekem? A lány zavartan nézett rá, láthatóan csodálkozva, hogy Annabelle egy ilyen értékes pénzdarabot csak úgy otthagyott a padlón, és azon aggódva, mi történik, ha nem találja meg. – Igen, kisasszony – pukedlizett, és kisietett a szobából. Annabelle a víz alá dugta a fejét, aztán gőzölgő arccal és hajjal felült, megtörölte a szemét, miközben a másik szobalány a fejét szappanozta. – Jó érzés tisztának lenni – mormolta, élvezve a kényeztetést. – A mamám mindig aszongya, hogy nem jó fürödni, ha az ember beteg – mondta kételkedve a lány. – Vállalom a kockázatot – felelte Annabelle, és hálásan döntötte hátra a fejét, ahogy a lány leöblítette a szappant a hajáról. Amikor ismét megtörölte a szemét, látta, hogy Meggie visszatért. – Megtaná’tam, kisasszony! – kiáltott fel kifulladva, és Annabelle felé nyújtotta a pénzérmét. Lehetséges, hogy sohasem volt a kezében még ennyi pénz, hisz egy szobalány talán nyolc shillinget kereshet egy hónapban. – Hová tegyem? – Eloszthatjátok kettőtök közt – mondta Annabelle. A lányok döbbenten bámultak rá. – Ó, köszönnyük, kisasszony! – kiáltották mindketten, a csodálkozástól tágra nyílt szemmel és tátott szájjal. Annabelle a hálálkodásuktól zavartan lehajtotta a fejét. Nagyon is tisztában volt vele, milyen álszent képmutatás részéről elajándékozni Lord Hodgeham pénzét, amikor a Peyton-háztartás több mint egy éve a férfi megkérdőjelezhető támogatásának jóvoltából tartja fenn magát. A két lány látva, hogy feszeng, sietve kisegítette őt a kádból, megtörölgették vizes haját és remegő testét, aztán tiszta hálóinget adtak rá. Annabelle a fürdőtől felfrissülve, de fáradtan ismét lefeküdt, és el is szunyókált, mialatt a lányok kivitték a kádat, s csak homályosan érzékelte, amikor lábujjhegyen maguk is elhagyták a szobát. Kora este ébredt csak fel, arra, hogy anyja felkapcsolja az éjjeliszekrényen lévő lámpát. – Mama – motyogta az alvástól még kábultan. De aztán eszébe jutott találkozása Hodgehammel, és nyomban magához tért. – Jól vagy? Hodgeham… – Nem akarok erről beszélni – vágott a szavába halkan Philippa, finom arcélén aranyosan csillant meg a lámpafény. Arca kifejezéstelen volt, homlokát feszült ráncok barázdálták. – Igen, elég jól vagyok, drágám. Annabelle kurtán biccentett, a szégyentől zavartan és leverten. Felült, a háta olyan merev volt, mintha a gerince helyére piszkavasat tettek volna. De a nem használt izmok merevségétől eltekintve sokkal erősebbnek érezte magát, és két nap óta most először igazi éhség mardosta a gyomrát. – Mama – kezdte habozva –, változásra van szükségem. Talán visszamegyek a családi szalonba, és odakéretem a vacsorát. Philippa olybá tűnt, mintha csak félig hallotta volna, amit mond. – Persze – felelte szórakozottan –, ez remek gondolat. Menjek veled? – Nem, köszönöm… már egészen jól vagyok, és nincs messze. Egyedül megyek. Biztosan szívesen magadra maradnál azok után… – Annabelle feszengve elhallgatott, és letette a hajkefét. – Nemsokára visszajövök. Philippa valamit mormolva leereszkedett a kandallónál álló székre, és Annabelle érezte a megkönnyebbülést, amiért egyedül lehet. Egyetlen hosszú copfba fonta a haját, nem tekerte kontyba, hagyta, hogy szabadon a hátára lógjon. Amikor elkészült, elhagyta a szobát, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Amikor kiért a folyosóra, hallotta a hideg vacsorát élvező vendégek távoli mormolását a

lenti szalonból. A beszélgetés és nevetés hangjait halk zene festette alá – vonósnégyes és zongorakíséret. Annabelle megállt, hogy belehallgasson a zenébe, és meglepetten állapította meg, hogy ugyanaz a szomorú, gyönyörű dallam az, amelyet álmában hallott. Behunyt szemmel hallgatta, és torka elszorult a sóvárgástól. A zene olyan vágyakozással töltötte el, amelyet sohasem engedett meg magának. Jóságos ég! – gondolta, a betegség érzelgőssé tett… ideje összeszednem magam. Szemét kinyitva továbbindult, és épp csak sikerült elkerülnie, hogy beleütközzön valakibe, aki az ellenkező irányból érkezett. Szíve hevesen megdobbant, ahogy felnézett az elegáns fekete-fehérbe öltözött Simon Huntra. A férfi ajka lusta mosolyra húzódott. Mély hangjától Annabelle megborzongott. – Mégis mit gondol, hová megy? Szóval érte jött, dacára az előkelő vendégeknek, akik közt neki is ott lenne a helye. Tudván, hogy lába hirtelen elgyengülésének semmi köze a betegséghez, Annabelle idegesen babrálta a copfját. – A szalonba vacsorázni. Hunt a könyökénél fogva megfordította, és végigvezette a folyosón, lépteit Annabelle-éhez igazítva. – Ön ma nem a szalonban akar vacsorázni – tájékoztatta. – Nem? Hunt megrázta a fejét. – Meglepetésem van az ön számára. Jöjjön, nincs messze. – Annabelle készségesen vele tartott. Hunt fürkésző pillantást vetett rá. – Az egyensúlyérzéke javult délután óta. Hogy érzi magát? – Sokkal jobban – felelte Annabelle, és elpirult, amikor gyomra hangosan megkordult. – És kicsit éhesen – tette hozzá. Hunt szélesen mosolyogva egy félig nyitott ajtóhoz vezette. Kicsiny, barátságos szobába léptek be, a falakat rózsafa burkolat borította, a bútorokat borostyánszínű bársonnyal vonták be. A szoba legfőbb jellegzetessége mégis az egyik belső falon lévő ablak volt, amely a két szinttel lejjebb levő szalonra nyílt. Odalentről nem lehetett látni a helyet, a zene azonban felhallatszott. Annabelle elkerekedett szemmel sétált oda a kis asztalhoz, amelyen ezüst búrával lefedett tányérok álltak. – Pokolian megszenvedtem, hogy kitaláljam, mire lenne étvágya – mondta Hunt. – Végül azt mondtam a konyhán, hogy mindenből rakjanak a tányérokra. Annabelle döbbent meghatottsággal érezte, hogy elakad a szava. Nem emlékezett rá, hogy volt-e valaha bárki, aki ennyit tett volna azért, hogy ő jól érezze magát. Nagyot nyelt, és mindenfelé nézett, csak a férfi arcára nem. – Ez kedves. Nem… nem is tudtam, hogy itt van ez a szoba. – Kevesen tudnak róla. A grófné néha elüldögél itt, amikor túl gyenge ahhoz, hogy lemenjen. – Hunt közelebb lépett hozzá, és hosszú ujjaival az álla alá nyúlt, és felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen. – Velem vacsorázik ma este? Annabelle szíve olyan hevesen vert, hogy biztosra vette, lüktetését a férfi is érzi az ujja alatt. – Nincs velem gardedám – suttogta. Hunt mosolyogva engedte le a kezét. – Teljes biztonságban van. Aligha fogom elcsábítani, amikor nyilvánvalóan túl gyenge ahhoz, hogy védekezzék. – Ez igazán úriemberhez méltó öntől. – Majd akkor fogom elcsábítani, amikor jobban érzi magát. Annabelle, egy mosolyt elfojtva, felvonta a szemöldökét. – Ön nagyon magabiztos. Nem azt kellett volna mondania, hogy megpróbál elcsábítani? – Az apám arra tanított, hogy sohase készüljek kudarcra. – Erős karját a hátára téve az egyik székhez irányította a lányt. – Kér egy kis bort? – Nem lenne szabad – felelte Annabelle sóvárgón, és leült a kényelmesen párnázott székre. – Valószínűleg rögtön a fejembe száll. Hunt töltött egy pohárral, odaadta neki, s közben olyan bűnre csábító mosollyal nézett rá, hogy azt maga Lucifer is megirigyelte volna.

– Csak igyon nyugodtan – mormolta –, majd gondoskodom önről, ha becsíp. Annabelle belekóstolt a borba, s az simán, selymesen csúszott le a torkán. – Kíváncsi lennék, hány hölgy bukása kezdődött ezzel az ígérettel öntől… – Az még hátravan, hogy egy hölgy bukását okozzam – mondta Hunt, miközben sorra leemelte és félrerakta a fedőket a tányérokról. – Általában csak azután üldözöm őket, hogy elbuktak. – Sok bukott hölgy van a múltjában? – Annabelle nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze. – Nem panaszkodhatom – felelte Hunt, és sem megbánás, sem dicsekvés nem látszott rajta, ahogy a lány szemébe nézett. – Az utóbbi időben azonban egészen másfajta tevékenység emészti fel az energiámat. – Mi lenne az? – Egy mozdonygyár fejlődésére felügyelek, amelybe Westcliff és én is befektettünk. – Valóban? – nézett rá feltámadó érdeklődéssel Annabelle. – Még sohasem utaztam vonaton. Milyen? Hunt elvigyorodott, s alig titkolt lelkesedésében hirtelen nagyon kisfiúsnak tűnt. – Gyors. Izgalmas. Egy utasszállító vonatot húzó mozdony átlagsebessége körülbelül nyolcvan kilométer óránként, de a Consolidated most épített egy hattengelyes motort, aminek legalább száztízzel kellene mennie. – Száztíz kilométer óránként? – csodálkozott Annabelle, és elképzelni sem tudta, hogy valami ekkora sebességgel törjön előre. – Az nem kellemetlen az utasoknak? Hunt megmosolyogta a kérdést. – Ha a vonat elérte az utazósebességet, az ember nem is érzi a mozgást. – Milyenek a fülkék belülről? – Nem igazán fényűzőek – ismerte be Hunt, és saját magának is töltött. – Azt javasolnám, hogy csakis magánkocsiban utazzon, különösen olyasvalaki, mint ön. – Olyasvalaki, mint én? – kérdezett vissza Annabelle, és korholón mosolygott rá. – Ha arra óhajt célozni, hogy elkényeztetett vagyok, biztosíthatom, hogy nincs így. – Pedig annak kellene lennie. – A férfi meleg tekintete végigsiklott a rózsásra pirult arcon, a karcsú testen, aztán ismét a tekintetét kereste. Volt valami a hangjában, amitől Annabelle-nek elakadt a lélegzete. – Ráférne önre egy kis kényeztetés. Annabelle nagyot sóhajtott, próbálva visszanyerni lélegzetének szokásos ritmusát. Kétségbeesetten remélte, hogy a férfi nem fogja megérinteni, hogy betartja az ígéretét, miszerint nem fogja elcsábítani. Mert ha megpróbálná… az isten legyen hozzá irgalmas… nem biztos, hogy ellen tudna állni neki. – A Consolidated a vállalat neve? – próbálta ismét felvenni a beszélgetés fonalát. Hunt bólintott. – A Shaw Foundries brit partnere. – Ami Olivia vőlegényéé, Mr. Shaw-é? – Pontosan. Shaw segít nekünk átvenni a mozdonygyártás amerikai módszerét, ami sokkal hatékonyabb, mint a brit. – Mindig azt hallottam, hogy a brit gépek a legjobbak a világon – jegyezte meg Annabelle. – Ez vitatható. De még ha így van is, aligha szabványosak. Nincs két egyforma angol mozdony, ami nagymértékben lelassítja a gyártást, és megnehezíti a javításokat. Ha azonban az amerikai példát követjük, és egységes alkatrészeket gyártunk, sztenderd mértéket és sablont használva, hetek és nem hónapok alatt építünk meg egy mozdonyt, és a javítások is villámgyorssá válnak. Ahogy beszélgettek, Annabelle megigézve figyelte Huntot, mivel még sohasem találkozott olyan férfival, aki így beszélt volna a munkájáról. Tapasztalatai szerint a munka olyasvalami volt, amit a férfiak, ha megvitattak egymás közt, általában egyetértettek abban, hogy ha valakinek dolgoznia kell a megélhetéséért, az egyértelműen annak a jele, hogy az alsóbb osztályokhoz tartozik. Ha egy előkelő úriember kénytelen volt valami foglalkozást űzni, igyekezett nagyon

diszkrét lenni, és úgy tenni, mintha ideje nagy részét szórakozással töltené. De Simon Hunt meg sem próbálta titkolni, mennyire élvezi a munkáját… és Annabelle ezt valamiért furcsán vonzónak találta. Ösztönzésére Hunt tovább beszélt az üzletről, elmesélve mindent egy mozdonygyártó céggel folytatott tárgyalásairól. Meg akarta venni a céget, amelyet már elkezdtek amerikai mintára átalakítani. A kilenc épületből kettőben már egységes szabvány szerinti csavarokat, csapágyakat, dugattyúkat és szelepeket gyártanak. Ezekből a New York-i Shaw Foundriestól importált elemekkel együtt négy- és hattengelyes mozdonyokat építenek, amelyeket aztán Európában szándékoznak eladni. – Milyen gyakran látogatja meg a gyárat? – kérdezte Annabelle, nagyot harapva a vízitormaszósszal leöntött fácánsültből. – Naponta, amikor a városban vagyok. – Hunt a homlokát ráncolva méregette pohara tartalmát. – Ami azt illeti, túl sokáig maradtam távol… hamarosan vissza kell térnem Londonba, hogy ellenőrizzem, minden rendben folyik-e. Annabelle-nek örülnie kellett volna, hogy Hunt hamarosan elhagyja Hampshire-t. Simon Hunt elvonja a figyelmét a feladatáról, amit most igazán nem engedhet meg magának, és sokkal könnyebb lesz Lord Kendallre összpontosítani, amikor Hunt már nem lesz a birtokon. Annabelle mégis furcsa ürességet érzett, és rádöbbent, mennyire élvezi a férfi társaságát, és Stony Cross Park milyen sivár lesz nélküle. – Visszajön még a vendégség vége előtt? – kérdezte, és nagy műgonddal trancsírozta szét a fácánhúst. – Az attól függ. – Mitől? – Hogy lesz-e megfelelő okom a visszatérésre – felelte nagyon halkan Hunt. Annabelle nem nézett rá. Inkább nyugtalan hallgatásba merülve vakon az ablaknyílás felé pillantott, amelyen át Schubert Rosamunda nyitányának túláradó dallamai szűrődtek be. Diszkrét kopogtatás hallatszott az ajtó felől, és egy inas lépett be, hogy leszedje az asztalt. Annabelle elfordította az arcát, közben azon töprengett, milyen gyorsan terjed el a hír a szolgák közt, hogy ő Simon Hunttal vacsorázott. Miután azonban az inas távozott, Hunt, mintha olvasna a gondolataiban, megnyugtató hangon megszólalt. – Egy szót sem fog mondani senkinek. Westcliff ajánlotta, mert képes tartani a száját, ha bizalmas ügyekről van szó. – Ezek szerint… – nézett rá aggodalmasan Annabelle –, a gróf tudja, hogy ön és én… de biztos vagyok benne, hogy nem helyesli. – Sok olyan dolgot tettem már, amit Westcliff nem helyeselt – mondta nyugodtan Simon. – És én sem mindig értek egyet az ő döntéseivel. Mindazonáltal a mindkettőnknek előnyös barátság fenntartása érdekében általában nem ütjük bele az orrunkat a másik dolgába. – Felállt, és az asztalra támaszkodva előrehajolt, árnyékot vetve a lányra. – Mit szólna egy sakkpartihoz? Minden eshetőségre gondolva felhozattam egy táblát. Annabelle bólintott. A meleg fekete szempárba bámulva arra gondolt, hogy felnőtt életének talán ez az első olyan estéje, amikor tökéletesen boldog ott, ahol van. Ezzel a férfival. Mindenre kíváncsi volt vele kapcsolatban, komoly késztetést érzett, hogy felfedezze a felszín alatt rejtőző gondolatokat, érzelmeket. – Hol tanult meg sakkozni? – kérdezte, a férfi kezét figyelve, ahogy az a korábbi felállásban feltette a bábukat a táblára. – Az apámtól. – Az apjától? Hunt szája gúnyos mosolyra rándult. – Egy hentes talán nem sakkozhat? – Dehogynem, én csak… – Annabelle elpirult. Szörnyen szégyellte tapintatlanságát. – Bocsánatot kérek. Hunt halvány mosolya nem tűnt el, ahogy őt figyelte.

– Úgy tűnik, ön valami félreértésben van a családommal kapcsolatban. A Huntok szilárd középosztálybeli pozíciót foglalnak el. A testvéreim mind jártak iskolába. Most a fivéreim dolgoznak az apámnak, és ők is a bolt felett laknak. Esténként pedig gyakran sakkoznak. Mivel a férfi hangjából hiányzott a bíráló él, Annabelle megnyugodva vette fel az egyik gyalogot, és az ujjai közt forgatta. – Miért nem maradt ön is az apja üzletében, ahogy a fivérei? – Igazi konok ördögfajzat voltam fiatalkoromban – ismerte be Hunt vigyorogva. – Valahányszor apám rám bízott valami tennivalót, megpróbáltam bebizonyítani, hogy hibázott. – És ő mit tett erre? – kérdezte csillogó tekintettel Annabelle. – Először igyekezett türelmes lenni velem. Amikor az nem vált be, taktikát váltott. – Hunt összerezzent az emléktől, és bánatosan elmosolyodott. – Higgyen nekem, sohase akarja megtudni, milyen az, amikor egy hentes elbánik önnel… olyan a karjuk, akár a fa törzse. – El tudom képzelni – mormolta Annabelle, és lopva a férfi széles vállára pillantott, emlékezetébe idézve a súlyos izomkötegek keménységét. – A családja biztosan nagyon büszke a sikereire. – Lehetséges – rántotta meg a vállát közönyösen a férfi. – Sajnos, úgy tűnik, hogy a becsvágyam csak éket vert közénk. A szüleim nem engedték meg, hogy házat vegyek nekik a West Enden; azt sem értik, én miért döntöttem úgy, hogy ott lakom. A befektetéseimet sem találják megfelelő foglalkozásnak. Boldogabbak lennének, ha valami… kézzelfoghatóbb dologgal foglalkoznék. Annabelle fürkészőn nézte, és megértette a ki nem mondott szavakat is. Mindig is tudta, hogy Simon Hunt nem tartozik az előkelő körökhöz, ahol oly gyakran megfordult. Mostanáig azonban eszébe sem jutott, hogy hasonló módon kívülállónak számít abban a világban is, amelyet maga mögött hagyott. Eltűnődött, előfordul-e, hogy a férfi néha magányos, vagy túlságosan is elhalmozza magát tennivalókkal ahhoz, hogy ezt beismerje. – Nem hiszem, hogy tudnék kézzelfoghatóbb dolgot mondani egy öttonnás mozdonynál – utalt vissza a férfi utolsó megjegyzésére. Hunt felnevetett, és a kezében lévő bábuért nyúlt. De Annabelle valahogy nem tudta elengedni az elefántcsont figurát, és ujjaik egymásba fonódtak, majd tekintetük is összekapcsolódott. A lányt megdöbbentette a forróság, amely a férfi kezéből a vállába sugárzott, majd végigfutott az egész testén. Olyan volt, mintha túl sokáig napfürdőzött volna, a forróság hullámokban árasztotta el, és a kellemes érzéssel karöltve jelentkezett a hirtelen és riasztó nyomás, a könnyek előfutára, a szemében. Annabelle zavartan rántotta el a kezét, és a gyalog nagyot koppanva esett a padlóra. – Elnézését kérem – mondta tétova nevetéssel, és hirtelen megrémült, mi történhet, ha továbbra is egyedül marad a férfival. Esetlenül felállt, és távolabb lépett az asztaltól. – Csak… csak most döbbentem rá, milyen fáradt vagyok… úgy tűnik, a bor mégis megtette a hatását. Vissza kell mennem a szobámba. Még bőségesen maradt ideje, hogy elvegyüljön a vendégek közt odalent, így az estéje nem lesz teljesen elvesztegetett. Köszönöm a vacsorát, a zenét és… – Annabelle! – Hunt gyorsan, kecsesen mozdult, előtte termett, és kezét a derekára tette. Kutatón nézett rá, sötét szemöldökét komoran összevonva. – Nem fél tőlem, ugye? Annabelle némán megrázta a fejét. – Akkor miért akar ilyen hirtelen távozni? Rengetegféle választ lehetett volna adni erre a kérdésre, de abban a pillanatban Annabellenek semmi finom vagy elmés nem jutott eszébe. Nem telt többre, mint kíméletlen őszinteségre. – Én… nem akarom ezt. – Ezt? – Nem leszek a kedvese. – Tétovázott egy kicsit, majd hozzátette: – Többre vagyok érdemes. Hunt gondosan mérlegelte a választ, közben kezét nem vette le a lány derekáról. – Azt akarja ezzel mondani, hogy képes találni valakit, aki feleségül veszi? – kérdezte végül. – Vagy azt, hogy inkább egy arisztokratának lesz a kedvese?

– Nem számít, nem igaz? – motyogta Annabelle, és ellökte a támogató kezet. – Egyik változat sem érinti önt. Noha nem volt hajlandó a férfira nézni, így is magán érezte a tekintetét, és megborzongott, ahogy a meleg hirtelen kiszökött a testéből. – Visszakísérem a szobájába – mondta Hunt érzelemmentes hangon, és az ajtó felé indult vele.

Tizenhatodik fejezet

Amikor Annabelle másnap reggel ismét csatlakozott a vendégekhez, felélénkülve vette tudomásul, hogy a viperával való találkozása mindenkiből nagy együttérzést váltott ki, beleértve Lord Kendallt is. Kendall nagy érzékenységről és törődésről téve tanúságot Annabelle-lel költötte el a kései reggelit, amelyet a hátsó teraszon tálaltak fel. Ragaszkodott hozzá, hogy ő fogja a lány tányérját a büféasztalnál, mialatt Annabelle a különböző finomságok közt válogat, és odafigyelt rá, hogy egy inas nyomban teletöltse a poharát, ha kiürült. Ugyanezt megtette Lady Constance Darrowby kedvéért is, amikor az csatlakozott hozzájuk. Visszaemlékezve barátnői elbeszéléseire Lady Constance-ról, Annabelle úgy döntött, felveszi a kesztyűt. Úgy tűnt, Kendall nagyon is érdeklődik a lány iránt, aki csendesen és zárkózottan viselkedett. Elegánsan karcsú is volt, épp úgy, ahogy az az utóbbi időben divatba jött. És Daisynek igaza volt… Lady Constance-nak valóban olyan szája volt, mint egy összehúzható pénzes zacskó, ajka folyton ó-t formázott, valahányszor Kendall valami kertészeti megjegyzést tett. – Milyen szörnyű lehetett! – jegyezte meg Lady Constance, meghallgatva Annabelle viperás történetét. – Kész csoda, hogy nem halt bele. – Angyali arckifejezése ellenére a lány halványkék szeme jegesen csillogott, és Annabelle biztos volt benne, hogy egyáltalán nem sajnálkozott volna, ha a szomorú esemény bekövetkezik. – Már elég jól érzem magam – mondta, és Kendall felé fordulva rámosolygott. – És nagyon is készen állok egy újabb erdei sétára. – Az ön helyében én nem sietném el a dolgot, Miss Peyton – óvta Lady Constance. – Még mindig nem úgy fest, mint aki teljesen felgyógyult. De biztos vagyok benne, hogy néhány nap, és az arcbőre is visszanyeri egészséges színét. Annabelle rendületlenül mosolygott, nem akarta kimutatni, hogy mennyire fájt a célzás… bár erős volt a kísértés, hogy megjegyzést tegyen a Lady Constance homlokán levő pattanásra. – Ugye megbocsátanak? – mormolta Lady Constance, és felállt az asztaltól. – Friss epret látok amott. Mindjárt visszajövök. – Nem kell sietnie – biztosította Annabelle elbűvölő hangon. – Szinte észre sem fogjuk venni a hiányát. Annabelle és Kendall együtt nézte, ahogy Lady Constance elvitorlázik a büféasztal felé, ahol történetesen ott állt Mr. Benjamin Muxlow a tányérjával. Muxlow udvariasan hátralépett a nagy eprestáltól, hogy helyet adjon Lady Constance-nak, és előzékenyen tartotta a tányérját, amíg a lány kiválogatta a legszebb szemeket. Külső szemlélő nem látott többet köztük, mint szívélyes barátságot, ám Annabelle emlékezett rá, mit mesélt Daisy két nappal korábban. És akkor az jutott eszébe, itt a tökéletes alkalom, hogy megszabaduljon a kéretlen versenytárstól. Mielőtt megengedte volna magának, hogy mérlegelje a következményeket, vagy hagyja, hogy bármilyen más kellemetlen gondolat megzavarja, közelebb hajolt Lord Kendallhez. – Azok ketten igazán jól titkolják kapcsolatuk mibenlétét, nem gondolja? – mormolta, és alattomos pillantást vetett Lady Constance és Muxlow felé. – De természetesen aligha tenne jót bármelyiküknek is, ha mindenki tudomást szerezne róla… – Elhallgatott, és Lord Kendall zavart arcára nézve úgy tett, mint aki kínosan érzi magát. – Ó, annyira sajnálom! Feltételeztem, hogy már hallott róla… Kendall hirtelen elkomorult. – Miről? – kérdezte, és lopva a pár felé pillantott. – Nos hát, nem az vagyok, aki pletykákat terjeszt… de nagyon megbízható forrásból azt hallottam, hogy a vízi parti napján, a pikniken… Miss Darrowbyt és Mr. Muxlow-t szörnyen kompromittáló helyzetben találták. Egy fa mögött voltak, és… – Annabelle mesterien tettetett

zavarral elhallgatott. – Nem lett volna szabad semmit sem mondanom. Még az is lehet, hogy csak valami borzasztó félreértésről van szó. Az ember sohasem tudhatja, nem igaz? Finom mozdulattal az ajkához emelte a teáját, s miközben belekortyolt, a csésze pereme fölött Kendallt figyelte. Nem volt nehéz a férfi arcából olvasni: nem akarta elhinni, hogy Lady Constance-t indiszkréción kapták. Már maga a gondolat is elborzasztotta. Igazi úriemberként azonban gyűlölt volna utánajárni a dolognak. Sohasem fogja megkérdezni Lady Constance-t, hogy valóban kompromittálta-e magát Muxlow-val. Helyette hallgatni fog a dologról, és megpróbálja figyelmen kívül hagyni saját gyanakvását… a megválaszolatlan kérdések pedig lassan elgennyesednek. – Annabelle, ezt n-nem lett volna szabad – mormolta Evie aznap délután, amikor Annabelle bevallotta, mit tett. A négy barátnő Evie szobájában gyűlt össze. A lány arcát vastag, fehér krémréteg fedte, amelynek a szeplőktől kellett volna megszabadítania. Evie a súlyos fehérítő balzsam alól pislogott fel Annabelle-re, és folytatni próbálta volna a dorgálást, de nyilvánvaló volt, hogy beszédkészségét – amely egyébként sem volt gördülékeny – elvette az általános helytelenítés. – Briliáns stratégia volt – jelentette ki Lillian, és felvett egy körömreszelőt a fésülködőasztalról, amelynél ült. Az nem volt világos, hogy tényleg egyetért-e Annabelle tettével, de az nyilvánvaló volt, a végsőkig hűséges marad a barátnőjéhez. – Ha azt nézzük, Annabelle igazából nem hazudott. Csak megismételte a pletykát, amit neki is úgy meséltek, és világossá tette, hogy az csak… pletyka. Az már Kendall dolga, hogy mit hisz. – De Annabelle nem árulta el neki, hogy biztosan tudja, a pletyka megalapozatlan – vitatkozott Evie. Lillian arra koncentrált, hogy a körmét tökéletes ovális formára reszelje. – Akkor sem hazudott. Annabelle bűntudatosan, védekezésre készen nézett Daisyre. – Te mit gondolsz? A fiatalabb Bowman lány, aki folyamatosan az egyik kezéből a másikba dobálta a métalabdát, lapos pillantást vetett rá. – Azt hiszem, ha az ember nem mond el mindent, amit tud, az néha majdnem felér a hazugsággal. Csúszós ösvényre tévedtél. Nagyon vigyázz a következő lépésedre! Lillian bosszúsan ráncolta a homlokát. – Ó, ne beszélj úgy, mint valami vásári jövendőmondó, Daisy! Ha egyszer Annabelle eléri, amit akar, nem számít, hogyan csinálta. Csak az eredmény számít. És Evie… csak semmi erkölcsi szőrszálhasogatás! Beleegyeztél, hogy segítesz nekünk kompromittáló helyzetbe hozni Lord Kendallt… az mennyivel jobb, mint az, hogy Annabelle elismételt egy megalapozatlan pletykát? – Mindnyájan megígértük, hogy nem ártunk senkinek – vágott vissza Evie méltóságteljesen, s egy kis kendővel letörölte arcáról a krémet. – Lady Constance-nak nem ártottunk – erősködött Lillian. – Nem szerelmes Kendallbe. Nyilvánvaló, hogy csak azért akarja Kendallt, mert még agglegény, ő pedig hajadon. Az egekre, Evie, keményebbnek kell lenned! Lady Constance talán rosszabb helyzetben van, mint mi? Nézz csak ránk! Négy lányt látsz, akik minden bálon és estélyen petrezselymet árulnak. Négy férjvadászt, akik eddigi erőfeszítéseik ellenére semmit sem tudnak felmutatni, csak szeplőket, viperamarást, és a szégyent, hogy fehérneműben mutatkoztak Lord Westcliff előtt. Annabelle, aki eddig az ágy szélén ült, most hátravetette magát a matracon, és bűntudatosan bámulta a csíkos baldachint a feje felett. Ó, bárcsak jobban hasonlítana Lillianre, aki hisz abban, hogy a cél szentesíti az eszközt! Annabelle magában megfogadta, hogy a jövőben szigorúan becsületes lesz. De ahogy Lillian rámutatott, Lord Kendall megteheti, hogy elhiszi a pletykát, és azt is, hogy tudomást sem vesz róla. Felnőtt ember, aki képes döntést hozni. Ő csak annyit tett, hogy elhintette a magvakat. Az már Kendall döntése, hogy táplálja-e őket, vagy parlagon hagyja. Annabelle este egy púder rózsaszín árnyalatú, számtalan, libegő selyem fátyolszövetből készült ruhát vett fel. Derekát erős selyemövvel fogták össze szorosra, s az övet egy hatalmas fehér rózsa díszítette. Szoknyái puhán susogó hangot adtak, ahogy lépkedett, ő pedig felhabosította a

felső rétegeket, és úgy érezte magát, mint egy hercegnő. Túl türelmetlen volt, hogy megvárja Philippát, akinek egy örökkévalóságba telt, míg felöltözött, ezért korán elhagyta a szobát abban a reményben, hogy találkozik a barátnőivel. Egy kis szerencsével még Lord Kendall-lel is összefuthat, és valami ürüggyel félrevonulhat vele néhány pillanatra. Jobb bokájára odafigyelve lépkedett végig a folyosón, amely a főlépcsőhöz vezetett. Hirtelen ötlettől vezérelve megállt Marsdenék családi szalonjánál. Az ajtó résnyire nyitva volt, s ő beóvakodott. A világítás nem égett, de a folyosóról beszűrődő fény elegendő volt ahhoz, hogy a sarokban álló sakktáblán kivehetők legyenek a bábuk. A táblához lépve Annabelle meglepett örömmel látta, hogy a Simon Hunttal játszott állás szerint rendezték el a figurákat. Vajon miért vette magának a fáradságot a férfi, hogy felállítsa a bábukat, mintha még mindig játszanának? Talán azt várja tőle, hogy lépjen? Ne nyúlj semmihez! – intette magát Annabelle… de túl nagy volt a kísértés ahhoz, hogy ellen tudjon állni. Összehúzott szemöldökkel koncentrált, friss szemmel mérve fel az állást. Hunt huszára tökéletes helyzetben volt ahhoz, hogy leüsse a királynőjét, ami azt jelenti, hogy vagy el kell lépnie onnan, vagy meg kell védenie azt a bábut. Hirtelen meglátta, hogyan tudná legjobban megvédeni a fenyegetett királynőt; előretolta a közeli bástyát, hogy blokkolja, sőt el is távolítsa Hunt huszárát a tábláról. Elégedetten mosolyogva tette félre a leütött bábut, és elhagyta a szalont. A főlépcsőn leérve átvágott az előcsarnokon, és végigment a közösségi szobákhoz vezető folyosón. A talpa alatt a szőnyeg elfojtott minden hangot… de hirtelen megérezte, hogy van valaki mögötte. Hátának fedetlen felső része figyelmeztetőn megborzongott. Hátranézve Lord Hodgehamet pillantotta meg, aki őt követte, és testes alkatához képest meglepően fürgén mozgott. Kövér ujjait Annabelle öve alá csúsztatta, így kényszerítve megállásra, vagy annak kockáztatására, hogy a vékony selyemszalag elszakad. Az, hogy olyan helyen zaklatta Annabelle-t, ahol bárki könnyen megláthatta őket, jól mutatta, milyen arrogánssá vált a férfi. Annabelle a felháborodástól elakadó lélegzettel pördült sarkon. Hodgeham szűk szmokingba préselte magát, míg az olajosan fénylő hajából áradó erős kölniszag irritálta Annabelle orrát. – Csinos teremtés – mormolta a férfi brandy szagú lélegzettel. – Látom, szépen helyrejött. Azt hiszem, folytathatnánk a tegnapi beszélgetésünket onnantól, ahol az anyja oly kellemes módon megszakította azt. – Maga undorító… – kezdte Annabelle, de Hodgeham két oldalról megfogta, és keményen megszorította az állát, félbeszakítva ezzel a készülő szóáradatot. – Mindent elmondok Kendallnek – sziszegte, duzzadt ajka szinte a lányéhoz ért. – Megfelelően kiszínezve persze, hogy azontúl, ha önre vagy a családjára néz, csak színtiszta undort érezzen. – Súlyos teste a falhoz nyomta a lányt, majd’ kiszorította belőle a szuszt. – Hacsak… – folytatta, és savanyú verejték ütött ki az arcán –, hacsak úgy nem dönt, hogy a kedvemre tesz ugyanúgy, ahogy az anyja. – Akkor menjen, és mondja el! – vágta a képébe Annabelle haragtól izzó tekintettel. – Mondjon el mindent, és legyen vége. Inkább éhen halok egy árokban, mintsem kedvére tegyek egy olyan undorító disznónak, mint maga. Hodgeham hitetlenkedő dühvel meredt rá. – Ezt még megbánja – fröcsögte, ajkán nyálbuborékok fénylettek. Annabelle hűvös elégedettséggel mosolygott. – Nem hiszem. Mielőtt Hodgeham elengedte volna, Annabelle valami mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Fejét oldalra fordítva meglátott valakit, aki feléjük tartott… egy vadászó párduc lopakodó lépteivel közeledő férfit. Biztosan úgy tűnhet neki, mintha szerelmes ölelkezésen kapta volna őt és Hodgehamet. – Azonnal engedjen el! – sziszegte Hodgehamnek, és keményen meglökte a kövér testet. A férfi hátralépett, s Annabelle végre lélegzethez jutott. Hodgeham még egy utolsó, fenyegető pillantást vetett rá, amely tele volt rosszindulatú ígérettel, majd a közeledő férfival ellentétes irányba távozott.

Annabelle zavartan nézett fel Simon Huntra, ahogy a férfi megfogta a vállát. A férfi a tovasiető Hodgehamet figyelte kemény, majdnem vérszomjas tekintettel, amitől Annabelle vére megfagyott. Aztán Hunt lenézett rá, s ettől a lélegzete akadt el. Még sohasem látta Simon Huntot másnak, mint nemtörődömnek. Nem számított, mivel sértegette, szurkálta vagy milyen megvetéssel beszélt vele, a férfi mindig ugyanazzal a kiszámítható gúnyos magabiztossággal reagált. De most úgy tűnt, végül olyasmit tett, amivel igazi dühöt váltott ki a férfiból. Hunt úgy festett, mint aki kész ott helyben megfojtani. – Követett engem? – kérdezte Annabelle erőltetett nyugalommal, azon töprengve, hogyan jelenhetett meg a férfi pont abban a pillanatban. – Láttam, amikor átvágott az előcsarnokon – felelte Hunt –, és Hodgehamet is ön után menni. Azért követtem, mert tudni akartam, mi folyik kettejük közt. – És sikerült kitalálnia? – vált dacossá Annabelle tekintete. – Fogalmam sincs – hangzott a válasz veszélyesen halk hangon. – Árulja el nekem, Annabelle, amikor azt mondta, hogy többre érdemes, erre gondolt? Megalázkodni egy ostoba zsírtömeg előtt cserébe a szánalmas morzsákért, amit odavet önnek? Nem hittem volna, hogy ennyire bolond. – Maga nyomorult képmutató! – suttogta Annabelle dühösen. – Azért haragszik rám, mert az ő szeretője vagyok, nem az öné. Akkor most ön áruljon el nekem valamit, miért számít az bármit is, kinek adom el a testem? – Mert nem őt akarja – szűrte a szót a fogain keresztül Hunt. – Nem is Kendallt. Ön engem akar. Annabelle nem értette a belsejében forrongó kusza érzelmeket, sem azt, hogy az összecsapás miért tölti el különös, szörnyű jókedvvel. Szerette volna megütni a férfit, rávetni magát, addig provokálni, amíg önuralmának utolsó morzsái is porrá válnak. – Hadd találjam ki! Kész rá, hogy egy sokkal jövedelmezőbb változatát kínálja fel ugyanannak az egyezségnek, amelyet ön szerint Hodgehammel kötöttem? – Gúnyosan felkacagott, látva a férfi arcán a választ. – A válaszom nem. Nem! Szóval egyszer s mindenkorra hagyjon engem békén… Elhallgatott, ahogy a folyosóról beszélgetés hangjait hallotta. Kétségbeesetten pördült meg, hogy keressen egy ajtót, amelyen besurranhat, nehogy kettesben lássák Hunttal. A férfi megragadta a karját, berántotta a legközelebbi szobába, és gyorsan magukra csukta az ajtót. Egy zongora körvonalait és kottaállványok kusza összevisszaságát felfogva, Annabelle kirántotta magát Hunt markából. A férfi elkapott egy kottaállványt, amelyet majdnem felborított a lány heves mozdulata nyomán meglibbenő szoknyák tömege. – Ha kibírja, hogy Hodgeham szeretője legyen – morogta Hunt, miközben követte a zeneszobába egyre beljebb hátráló lányt –, istenemre mondom, azt is kibírja, hogy velem bújjon ágyba. Nyugodtan mondhatja, hogy nem vonzódik hozzám, de mindketten tudni fogjuk, hogy hazudik. Árulja el, mi az ára, Annabelle! Bármilyen összeget megnevezhet. Szeretne saját házat? Jachtot? Az öné. Intézzük el itt és most… épp eleget vártam önre. – Milyen romantikus! – mondta Annabelle bizonytalan nevetéssel. – Istenem! Az ajánlata mintha nélkülözne minden finomságot, Mr. Hunt. És nagyon téved, amikor azt hiszi, nincs más lehetőségem, mint hogy valaki szeretője legyek. El tudom érni, hogy Lord Kendall feleségül vegyen. A férfi tekintete elsötétült. – Ha hozzámegy, pokol lesz az élete. Kendall sohasem fogja szeretni. Még csak ismerni sem fogja igazán. – Nem akarok szerelmet – vágott vissza Annabelle, a férfi szavaitól sebzetten. – Csak azt akarom… – Elhallgatott, ahogy a mellkasába hirtelen fájdalom nyilallt, s szinte elviselhetetlenül hideg gömbbé állt össze. A férfi kifejezéstelen arcára nézve újra próbálkozott. – Csak azt akarom… Az ajtó felől nesz hallatszott. Az ajtógomb megmozdult. Annabelle riadtan döbbent rá, hogy valaki be akar jönni… és akkor a remény, hogy Kendall felesége lehet, elszáll, mint füst a szélben. Ösztönösen reagált. Hunt karját megragadva az ablakfülke felé kezdte rángatni, amelyet egy réz

függönytartó rúdról lógó sötétítőfüggöny keretezett. A fülkében csak egy bársonnyal bevont kispad állt, néhány hanyagul odadobott könyvvel az egyik végén. Annabelle berántotta a függönyt, és Huntra vetve magát, befogta a száját pont akkor, amikor nyílt az ajtó, és valaki… vagy valakik beléptek a zeneszobába. Fojtott férfihangokat hallott, kattanást és cincogást, ami összezavarta, amíg rá nem jött, hogy valaki lehangolódott hegedűhúrokat penget. Ó, jóságos isten! A zenészek érkeztek meg, hogy felhangolják a hangszereiket, mielőtt a bál megkezdődik. Minden valószínűség szerint épp egy egész zenekar előtt készül kompromittálni magát. A függöny fölött épp elég fény szűrődött be ahhoz, hogy halványan megvilágítsa az arcukat… és ahhoz, hogy Annabelle lássa a Simon Hunt tekintetében felvillanó ördögi fényt. Elég egyetlen szó vagy hang a férfitól, és neki örökre vége. Annabelle erősebben szorította kezét Hunt szájára, szeme csak centikre volt a férfiétól, és tekintete gyilkossággal fenyegetett. A zenészek hangja összevegyült a hangszerekével, ahogy sorra felhangolták őket, kitartva egy-egy hangot, amíg az úgy nem szólt, ahogy kellett, s a disszonancia harmóniává szelídült. Annabelle azon tűnődött, felfedezik-e őket, s közben vakon meredt a függönyre, mintha a puszta pillantásával akarná összehúzva tartani. Érezte Hunt lélegzetét a kezén, és észrevette, hogy a férfi álla megfeszül. Felnézve látta, hogy a kajánság eltűnt a szeméből, ám ami felváltotta, sokkal riasztóbb volt. Annabelle megdermedt, szíve olyan hevesen kezdett el dobogni, hogy fájt, és ahogy Annabelle rémülten bámult rá, a férfi szabad keze lassan felemelkedett. Lassan, finoman elkezdte lefejteni a lány ujjait a szájáról, egyiket a másik után, a legkisebbtől kezdve, miközben lélegzete felgyorsult. Annabelle mereven, alig észrevehetően megrázta a fejét, és megfeszülő testtel megpróbált elhúzódni tőle, még úgy is, hogy a férfi ölelése szorosabbá vált a derekán. Csapdába esett… képtelen megakadályozni, bármit tegyen is vele Simon Hunt. Hunt az utolsó ujjat is lefejtette a szájáról, ellökte a lány kezét, és a sajátját a tarkójára csúsztatta. Annabelle belemarkolt a kabát ujjába, és felső teste enyhe ívbe feszült, ahogy Hunt szorítása erősödött a tarkóján. A férfi nem okozott neki fájdalmat, de lehetetlenné tette, hogy megmozduljon vagy küzdjön ellene. Ahogy lehajtotta a fejét, Annabelle ajka halk sóhajjal szétnyílt, és elméjére sötétség borult. A férfi szája a szájára tapadt, gyengéden, de határozottan, ahogy válaszra csábította. Annabelle-t nyomban elöntötte a forróság, egész teste lázban égett, s tehetetlenül állt a vágy rohama előtt, amilyenhez még csak hasonlót sem tapasztalt sohasem. Csókjuk emléke semmi volt ehhez képest… talán azért, mert a férfi nem volt többé idegen neki. Olyan kétségbeesetten vágyott rá, amivel saját magát is megijesztette. A férfi ajka könnyedén csapongott, bejárva az állát, az orcáját, izzó ösvényt hagyva maga után, amerre kalandozott, majd visszatért az ajkához, ostroma ezúttal határozottabb volt. Megérezte ajkán a férfi nyelvének hegyét, a selymes érintés oly váratlanul érte, hogy talán meg is hátrál, ha nem tartják szorosan. A zenészek próbájának kakofóniája ott dübörgött a fülébe, emlékeztetve arra, milyen könnyen lelepleződhetnek. Kényszerítette magát, hogy ellazuljon, remegő testtel Huntnak dőljön. A következő néhány percben hagyja, hogy a férfi azt csináljon vele, amit akar… bármit, amivel nem árulja el ittlétüket. Hunt ismét megízlelte, nyelve finoman, kutatón simogatott. Annabelle-t egészen megrendítette a gyengéd kutakodás, de még inkább az elmondhatatlan élmény, rátalált testének gyenge pontjaira. Édes gyengeség fogta el, ahogy a férfi ölelésében remegett, s keze felfedező útra indult a férfi nyakán, hajában, a dús, selymes fürtök közt. A tapogatózó ismerkedéstől Hunt lélegzete felgyorsult, mintha a lány érintése erősen hatott volna rá. Egyik kezét a lány arcára csúsztatta, tenyere bölcsőjébe fogva, s hátrahúzódott annyira, hogy kóstolgassa és izgassa, gyengéden a fogai közé harapva a lány felső ajkát, aztán az alsót, tékozlón kényeztetve őt ajkának meleg érintésével. Annabelle ösztönösen, sürgetőn visszahúzta magához a férfi fejét, és amikor ajkuk ismét perzselő csókban forrt össze, majdnem hangosan felnyögött. Mielőtt a hang felszakadt volna belőle, eltépte száját a férfiétól, és arcát a vállába temette. Érezte a férfi mellkasának zihálását, forró lélegzetét a haján. Hunt belemarkolt a tarkójára feltűzött fürtökbe, és hátrahajtotta a fejét, hogy jobban hozzáférjen a nyakához. Forró ajka az Annabelle jobb füle alatti enyhe mélyedésben kezdte meg útját, és izzó ösvényt hagyva maga mögött felébresztette a különösen érzékeny idegeket, ahogy nyelve hegye követte a finom erek

vonalát. Ujjai a lány vállára csúsztak, hüvelykujja rátalált a kulcscsontra, s tenyere kezdte felfedezni a törékeny test vonalait. Orrával megcsiklandozta oldalt a nyakát, megtalálva azt az érzékeny pontot, amitől a lány megborzongott, és addig időzött ott, amíg érezte, hogy újabb nyögés készül elszabadulni a csóktól nedves ajkakról. Annabelle erősen meglökte a férfit, s sikerült is legalább három másodpercre elterelnie a figyelmét, de aztán ajka ismét csak mohón tapadt az ajkára. Tenyere végigsimított a keblén levő selymen… egyszer, kétszer, háromszor. Minden egyes alkalommal a tenyeréből áradó hő átmelegítette a hűvös selymet. Annabelle mellbimbója bizseregni kezdett és megduzzadt, a férfi addig simogatta ujjai hátával, míg teljesen megkeményedett. A csók erősödő nyomása hátrakényszerítette Annabelle fejét a megadás helyzetébe, teret adva ezzel a férfi nyelvének lusta cirógatására, kezének ügyes kutakodására. Ennek nem lenne szabad megtörténnie! Annabelle idegei megremegtek a gyönyörtől, testét érzéki hév fűtötte. A férfi elfelejtetett vele mindent azokban a néma, lázas pillanatokban. Annabelle elvesztette az időérzékét, fogalma sem volt róla, hol van. Csak azt tudta, hogy akarja a férfit… közelebb magához, mélyebben, szorosabban… a bőrét, a kemény izmokat, a testén vándorló, forró ösvényt csókoló ajkát. Addig markolta az ingét, míg az kiszabadult a nadrág fogságából, s ő tenyerébe gyűrte a kikeményített, fehér lenvásznat, hogy közelebb jusson az alatta megbúvó meleg testhez. A férfi úgy tűnt, felfogta, hogy Annabelle ezen a ponton nem ura magának, és csókjai csitítóvá váltak, keze is megnyugtatón simogatta a hátát. Minél inkább igyekezett azonban enyhíteni Annabelle sóvárgását, az annál rosszabb lett, szája kétségbeesetten rátapadt, teste nyugtalanul fészkelődött az ölelésében. Hunt végül elszakította száját a lányétól, és erősen magához ölelve tartotta Annabelle-t, ajkát nyakának hajlatához nyomva. Annabelle végtelenül hálás volt a brutális erejű ölelésért, a férfi karja izomsatuba fogta, ami segített kordában tartani heves remegését. Örökkévalóságnak tűnő ideig álltak így, míg végül Annabelle homályosan tudatára ébredt, hogy csend van a szobában. Valamikor, az elmúlt néhány perc során a zenészek befejezték az előkészületeket, és távoztak. Hunt a fejét lassan felemelve megfogta a függöny szélét, és résnyire széthúzta. Látva, hogy a szoba ismét üres, figyelme visszatért Annabelle-re. Hüvelykujjával hátrasimított egy csillogó hajfürtöt, amely a lány füle mellett lógott. – Elmentek – suttogta rekedten. Annabelle némán nézett fel rá, túl kábult volt ahhoz, hogy megszólaljon. Hunt ujjbegyével megcirógatta a lány felhevült arcát, csókoktól duzzadt ajkát. Annabelle valamiféle kétségbeeséssel vette tudomásul kielégületlen teste eget rengető reakcióját, újra megugró pulzusát, a testén átfutó kellemes borzongást. Itt volt az ideje, hogy elhúzódjon a férfitól, különben hamarosan feltűnik a távolléte. Legnagyobb szégyenére, mozdulatlan maradt, teste mohón beitta az élményt, amit Hunt simogatása jelentett. A férfi keze a hátára siklott, és Annabelle megérezte, hogy az ügyes ujjak a ruháján dolgoznak, miközben Hunt ismét lehajolt, hogy megcsókolja. Ezúttal Annabelle nem fogta vissza magát; halk, zokogásszerű hang tört fel a torkán, megkönnyebbült nyöszörgés, ahogy a szoros ingváll meglazult. A ruha nyakrésze lehetetlenné tette, hogy kosaras fűzőt viseljen, helyette olyan volt rajta, amely a mell alatt támasztotta meg, fedetlenül hagyva a keblét az alsóing alatt. Hunt egy pillanatra sem hagyta abba a csókot, miközben lehúzta őt a kárpitozott ülésre. Az ölébe vette, lesimogatta róla az ingvállat, és a gyönyör hangja hagyta el a száját, ahogy felfedezte a telt kebleket. Annabelle hirtelen rádöbbent, mit is enged meg neki, és megpróbálta ellökni a kezét. A férfi feljebb emelte, és ajkát a mellére tapasztotta, oda, ahol a szíve kalapált őrülten. Karját továbbra is a hátán tartva szája lejjebb kalandozott, hogy felfedezze a keblek puha dombját. Ahogy szenvedélytől forró lélegzete elérte a mellbimbót, az nem ágaskodott tovább, és Annabelle keze ökölbe szorult a férfi vállán. Hunt a szájába vette, nyelve gyengéden izgatta a csúcsot, míg az nedvessé és érzékeny-keménnyé vált, és erei megteltek fortyogó mézzel. Hunt megnyugtató szavakat mormolt, ahogy keze a lány keblét simogatta, hüvelykujja a nedvességet masszírozta szét a bőrén. Annabelle összefüggéstelenül motyogva ölelte át a nyakát, és elakadt a lélegzete, amikor a férfi szája összezárult a másik mellbimbóján, és finoman meghúzta. Újfajta sürgetés lett úrrá rajta, valami, ami remegő nyöszörgéseket csalt ki belőle, és

megfeszülő testét ritmusosan rázta a férfi ölében. Huntot ugyanez a sürgető szükség kínozta, Annabelle érezte heves szívdobogását, és hallotta ziháló lélegzetét. De úgy tűnt, ő sokkal inkább féken tudja tartani a szenvedélyét, mint Annabelle, keze és szája minden mozdulata óvatos és visszafogott volt. Annabelle izgett-mozgott ruhájának sűrű selyemrétegei közt, ujjaival a férfi kabátujjába, a mellényébe markolt… túl sok ruha mindenhol, ő pedig majd’ megőrült, hogy a férfi csupasz testét érezze a testén. – Nyugalom, édesem – suttogta Hunt. – Lazíts! Feküdj nyugodtan a karomban… – De Annabelle képtelen volt engedelmeskedni, képtelen volt abbahagyni a fészkelődést és a remegő esdeklést. Hunt tovább mormolt, s miközben biztosan tartotta, ajka az arcán kalandozott, ujjai finoman masszírozták a mélyedést, ahol vadul lüktetett egy ér. Annabelle érezte, hogy a férfi megigazítja a ruháját, óvatosan feljebb emeli, oly könnyedén, mint egy babát, és hátul is beköti a ruháját. Egyszer még halkan fel is nevetett, mintha maga is csodálkozna saját tettén. Később talán eszébe jut, hogy Hunt is ugyanolyan kábult volt, mint ő, de akkor ott, az elkeseredett sóvárgás pillanatában Annabelle képtelen volt kibogozni összekuszálódott gondolatait. A vágy lassan elszállt, s nem maradt más utána, mint mardosó szégyen. Kikászálódott a férfi öléből, és remegő lábbal elfordult tőle. Csak két szót volt képes kinyögni, hogy megtörje a súlyos csendet. – Soha többé! – mondta rekedten, anélkül, hogy a férfira nézett volna. A függönyt félrelökve amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a szobát, és végigfutott a folyosón.

Tizenhetedik fejezet

Miután Annabelle kimenekült a zeneszobából, Simon még legalább egy fél óráig ott maradt, az égető vággyal küzdve, hagyva, hogy tüzelő vére kihűljön. Megigazította a ruháját, tíz ujjal megfésülködött, és borúsan mérlegelte, mi legyen a következő lépése. – Annabelle – mormolta zavartabban és nyugtalanabbul, mint bármikor életében. Dühítő volt, hogy egy nő ilyen állapotba tudta hozni. Ő, aki arról volt híres, hogy ügyes és fegyelmezett tárgyalópartner, a legügyetlenebb módon tett ajánlatot a lánynak, aki kereken visszautasította. Sohasem lett volna szabad kényszerítenie, hogy mondja meg az árát, még mielőtt egyáltalán beismerte volna, hogy akarja őt. De a gyanú, hogy Hodgehammel hál… éppen Hodgehammel, annyi férfi közül… Simon kis híján megőrült a féltékenységtől, és szokásos képességei cserbenhagyták. Ahogy Simon eszébe idézte, milyen érzés volt megcsókolni a lányt, végre megérinteni finom, meleg bőrét, az a veszély fenyegette, hogy vére ismét forrni kezd. Annyi tapasztalattal a háta mögött úgy vélte, ismer már minden elképzelhető testi gyönyört. De most a leghatározottabban emlékeztették rá, hogy Annabelle-lel hálni egészen más lesz. Nemcsak a testét fogja érinteni, hanem az érzelmeit is… az érzelmei, amelyek oly riasztóak, hogy mindeddig nem is tudta rászánni magát, hogy megvizsgálja őket. A kettejük közti vonzalom veszélyessé vált… számára sem kevésbé, mint a lány számára. Az is nyilvánvaló volt, hogy Simonnak valamiféle álláspontot kell kialakítania a helyzettel kapcsolatban. Jelen pillanatban azonban képtelen volt józanul gondolkodni. Megigazította fekete selyem nyakkendőjét, és szitkozódva elhagyta a zeneszobát. A feszültség merevvé tette a lábát, így a szokásosnál rövidebb léptekkel haladt a bálterem felé, amitől csak még ingerültebb lett. Kis híján megőrjítette, hogy egy újabb társasági esten kell részt vennie. Egyébként sem volt túl magas a társasági rendezvények iránti türelemhányadosa… nem az a férfi volt, aki élvezi az üres fecsegést és a semmitmondó szórakozást. Már rég itt hagyta volna Stony Crosst, ha nincs itt Annabelle. Borongva lépett be a bálterembe, és fürkészve körülnézett. Azonnal észrevette Annabelle-t, aki Lord Kendall-lel az oldalán ült az egyik sarokban. Kendall nem is titkolta, hogy rajong a lányért, mámoros tekintete egyértelműen elárulta. Annabelle szelíden, kipirultan ült, s úgy tűnt, gondot okoz neki, hogy állja Kendall rajongó tekintetét. Csak keveset beszélt, és kezét az ölében összekulcsolva ült. Simon szeme résnyire szűkült, ahogy nézte. Ironikus módon, most, amikor Annabelle gyengének és bizonytalannak érezte magát, Kendall vonzalma végre gyökeret eresztett. Kellemetlen meglepetés fogja érni később Kendallt, ha Annabelle rövid pórázra fogja, és ő rájön, hogy a felesége nem az a félénk naiva, akinek tűnt. Bátor és szenvedélyes nő, elszánt és becsvágyó teremtés, akinek hozzá hasonlóan erős társra van szüksége. Kendall sohasem lesz képes kezelni őt. Túlságosan úriember Annabelle-hez… túl nyájas, higgadt és túl intelligens, de rossz értelemben véve. Annabelle sohasem fogja őt tisztelni, és az erényeiben sem fogja örömét lelni. Éppen azokért a tulajdonságokért fogja meggyűlölni, amelyeket csodálnia kellene benne. Kendall összezsugorodik Annabelle azon jellemvonásaitól, amelyeket Simon élvezett volna. Simon elszakította tekintetét a párról, és átsétált a terem túloldalára, ahogy Westcliff és néhány más barátja beszélgetett. – Élvezed az estét? – fordult felé a gróf. – Nem különösebben. – Simon a kabátzsebébe dugta a kezét, és türelmetlen pillantással nézett körül a teremben. – Túl sokáig maradtam Hampshire-ben. Vissza kell mennem Londonba, hogy lássam, hogy halad a munka a gyárban. – Mi lesz Miss Peytonnel? – jött a halk kérdés.

Simon egy pillanatig fontolgatta a választ. – Azt hiszem – felelte vontatottan –, kivárok, és meglátom, mi sül ki a dologból Kendall-lel. – Szemöldökét kérdőn felvonva Westcliffre nézett. A gróf kurta biccentéssel válaszolt. – Mikor indulsz? – Korán reggel. – Simon nem tudott elnyomni egy nagy, feszült sóhajt. Westcliff fanyarul mosolygott. – A helyzet magától meg fog oldódni – mondta szárazon. – Menj csak Londonba, és akkor gyere vissza, ha kitisztul a fejed. Úgy tűnt, Annabelle nem tudja lerázni magáról a búskomorságot, amely jeges palástként borította be. Nyugtalanul aludt, és alig bírt pár falatot lenyelni a pazar reggeliből, amelyet a földszinten szolgáltak fel. Lord Kendall betegsége utóhatásának tudta be sápadtságát, és annyi együttérzéssel vette körül, addig vigasztalta, míg végül Annabelle szerette volna bosszúsan ellökni magától. Barátnői is legalább olyan idegesítőek voltak kedveskedésükkel, és Annabelle most először nem élvezte élénk csivitelésüket. Megpróbálta azonosítani a pillanatot, mikor is keseredett meg ennyire a kedve, és rájött, hogy akkor, amikor Lady Oliviától megtudta, hogy Simon Hunt elhagyta Stony Crosst. – Mr. Hunt üzleti ügyben Londonba ment – mondta Olivia könnyedén. – Sohasem marad sokáig ezeken a vendégeskedéseken… csoda, hogy nem távozott korábban. Most még a por sem ülepedett le a nyomában… Amikor valaki megkérdezte, miért ilyen hirtelen távozott a férfi, Lady Olivia mosolygott, és a fejét rázta. – Ó, Hunt csak jön és megy, mint a kandúr. Mindig váratlanul távozik, mivel nem szeret búcsúzkodni. Hunt úgy ment el, hogy egy szót sem szólt Annabelle-nek, ami idegesítette, és valahogy úgy érezte, elhagyták. Egyre csak az előző éjszaka – ó, milyen borzalmas este! – eseményei jártak az eszében. A zeneszobában történtek után szórakozott volt, és Hunt annyira lefoglalta a gondolatait, hogy képtelen volt a jelenre összpontosítani. Végig lesütött tekintettel ült, nehogy elkapja véletlenül a férfi pillantását, és némán fohászkodott, hogy a férfi ne menjen a közelébe. Hála az égnek, Hunt távol tartotta magát tőle, míg Lord Kendall nem tágított mellőle. Kendall egész este olyan témákról beszélt, amelyeket Annabelle nem értett, de a legkevésbé sem érdekelte. Ártalmatlan motyogással és langyos mosolyokkal bátorította a férfit, s közben homályosan felderengett neki, hogy elragadtatott örömmel kellene fogadnia Kendall rá irányuló figyelmét. Helyette másra sem vágyott, csak hogy menjen már el. A reggeli közben tanúsított visszafogottsága még inkább hozzá vonzani látszott Kendallt. Feltételezve, hogy a szelíd külső csak színjáték, Lillian Bowman titokban a fülébe súgta: – Remek munka, Annabelle. Kendall a tenyeredből eszik. Annabelle azzal az ürüggyel, hogy pihennie kell, kimentette magát, és a reggeliző asztalt otthagyva átsétált a kastélyon, míg a kék szalonhoz nem ért. A sakktábla csábította, ezért lassan közelebb ment, kíváncsian, hogy valamelyik szobalány a helyére rakta-e a bábukat, vagy esetleg valaki beleavatkozott-e a játszmájukba. Nem, minden pontosan úgy volt ott, ahogy hagyta… egyetlen apró kivétellel. Simon Hunt védelmi pozícióba lépett az egyik gyalogjával, így lehetővé tette Annabelle-nek, hogy vagy megerősítse saját védelmét, vagy a királynő üldözésére induljon. Annabelle nem ezt a lépést várta volna a férfitól. Azt hitte volna, Hunt valami sokkal merészebbel próbálkozik. Valami vitathatóbbal. A táblát tanulmányozva megpróbált rájönni a férfi stratégiájára. Bizonytalanság vagy gondatlanság vezette volna a kezét? Vagy valami rejtett ok, amit ő nem is sejthet? Annabelle az egyik bábu után nyúlt, habozott, aztán visszahúzta a kezét. Ez csak egy játék, mondta magának. Túl sok jelentőséget tulajdonít egy-egy lépésnek, mintha valami jelentős díj forogna kockán. Ennek ellenére komolyan megfontolta a következő lépést. Előrecsúsztatta a királynőjét, és leütötte a gyalogot. Mély elégedettséggel töltötte el, ahogy a két figura, az elefántcsont és az ónix, egymásnak ütődött. A gyalogot a kezébe fogva egy ideig a súlyát

fontolgatta, mielőtt gondosan a tábla mellé állította. Ahogy telt a hét, kiderült, hogy az a pillanat a sakktáblánál volt Annabelle egyetlen igazi élménye. Sohasem érezte még így magát… nem volt boldog, sem szomorú, de még csak a jövő miatt sem aggódott. Valami dermedt állapotban létezett, érzékei és érzései annyira eltompultak, hogy kezdte azt hinni, sohasem fogja már semmi sem érdekelni. Ez az érzelmi elkülönülés oly teljes volt, hogy néha úgy érezte, kilépett a testéből, és kívülről figyeli, ahogy egy mechanikus szerkezet, egy gépbaba mereven átmasírozik a napokon. Lord Kendall egyre gyakrabban kereste a társaságát. Táncoltak egymással a bálban, egymás mellett ültek a zeneesten, és együtt sétáltak a kertben, míg Philippa diszkrét távolságból kísérte őket. Kendall kedves volt, tisztelettudó és elbűvölő a maga csendes módján. Ráadásul annyira türelmes, hogy Annabelle kezdte azt hinni, nem is lesz nagyon ellenére feleségül venni a lányt, akit szándéka ellenére kompromittált, amikor ő és barátnői végül rákattintják a csapda tetejét. A végén majd hozzászokik a házasság gondolatához, és filozofikus alkat lévén megtalálja a módját, hogy elfogadja a helyzetet. Ami Hodgehamet illeti, nyilvánvaló, hogy Philippának sikerült őt távol tartania Annabelletől. Sőt valahogy arról is sikerült meggyőznie, hogy ne váltsa be fenyegetőzését, és ne árulja el titkukat Lord Kendallnek, bár nem kérdezte anyját, hogyan tette. Viszont aggódott, hogy az állandó feszültség milyen hatással lehet rá, ezért óvatosan felvetette anyjának annak lehetőségét, hogy otthagyják Stony Cross Parkot. Philippa hallani sem akart róla. – Tudom kezelni Hodgehamet – jelentette ki határozottan. – Te csak folytasd a dolgot Lord Kendall-lel. Mindenki látja, akinek van szeme, hogy Kendall odáig van érted. Ha Annabelle ki tudta volna törölni az elméjéből a zeneszobában történteket… álmodott róla, s a képek döbbenetesen tiszták voltak… amikor pedig izzadtságban fürödve felébredt, a lepedő egy csomóba gyűrődve volt alatta, és teste forró lázban égett. Nem tudott szabadulni Simon Hunttól, az illatának és melegségének, forró csókjainak emlékétől… s hogy milyen kemény volt a teste az elegáns fekete szmoking alatt. Annak ellenére, hogy megígérték, mindent elmesélnek egymásnak romantikus kapcsolataikról, Annabelle nem tudta rászánni magát, hogy bizalmába avassa a barátnőit. Ami Hunt és közte történt, túl személyes volt, túl intim. Nem olyasmi, amit ízekre szedhetnének lelkes barátnői, akik többet tudnak a férfiakról, mint ő. Még ha meg is próbálná elmesélni az élményeit, tudta, úgysem értenék meg. Nincsenek szavak arra a lélekemelő intimitásra és az azt követő pusztító zavarra. Az ég szerelmére, hogyan érezhet így egy férfi iránt, akit mindig is megvetett? Két évig rettegett attól, hogy bármilyen társasági eseményen találkozzon vele… őt tartotta az elképzelhető legkellemetlenebb társaságnak. Most meg… most meg… Annabelle egy napon a nemkívánatos gondolatokat félretéve visszavonult a családi szalonba abban a reményben, hogy valami olvasmánnyal csillapítja le háborgó elméjét. Hóna alatt súlyos kötetet cipelt, melynek borítóján aranyozott betűkkel állt a könyv címe: Királyi Kertészeti Társaság – Tiszteletreméltó tagjaink által az 1843. évben beküldött jelentésekből levont felfedezések és következtetések. A könyv nehéz volt, mint egy sószsák, és Annabelle komoran tűnődött, hogyan képes bárki is ennyit írni a növényekről. A könyvet egy kisasztalra téve le akart ülni a pamlagra, amikor valami magára vonta a figyelmét az ablaknál lévő sakktáblán. A képzelete játszik vele vagy… Annabelle összehúzott szemmel, kíváncsian sietett oda a táblához, és szemügyre vette az állást, amely a hét során nem változott. Igen… most valami itt más. Ő a királynőjével ütötte le Simon gyalogját. Most azonban a királynő le volt véve, és valaki gondosan a tábla mellé helyezte. Visszajött! – gondolta Annabelle, és hirtelen elárasztatta a bizonyosság: csak Simon Hunt lehetett az, aki változtatott a tábla állásán. Itt van, Stony Crossban! Annabelle elfehéredett, csak orcáján virított két pírrózsa. Amikor Annabelle rájött saját reakciója hevességére, igyekezett megnyugodni. A férfi visszatérése semmit sem jelent… semmit sem akar a férfitól, nem kell neki, és bármi áron el kell kerülnie. A szemét behunyva nagyot sóhajtott, és arra összpontosított, hogy összevissza kalapáló szíve ismét normális ritmusban dobogjon.

Amikor végre összeszedte magát, lenézett a sakktáblára, és próbálta megérteni a férfi utolsó lépését. Hogyan vehette le a királynőjét? Gyorsan végiggondolta a korábbi állást. Aztán rájött… a férfi a gyaloggal csalta lépre. Azzal, hogy a gyalogot leütötte, kitette magát a férfi bástyája támadásának. És azzal, hogy a királynő eltűnt a tábláról, veszélybe került a király és… A férfi sakkot adott neki. Egy egyszerű gyaloggal ugratta be, és most veszélyben van. Annabelle hitetlenkedve felnevetett, elfordult a sakktáblától, és járkálni kezdett a szobában. Védelmi taktikák tolakodtak a fejébe, és ő megpróbálta kiválasztani közülük azt, amelyikre a férfi legkevésbé számít. Ösztöneit követve megfordult, és visszament a táblához. Mosolygott, ahogy arra gondolt, mit szól majd Hunt az ellenlépésére. Ahogy azonban keze a tábla fölött lebegett, az izgalom hirtelen teljesen elmúlt, és arcvonásai megkeményedtek. Mit művel? Ha folytatja a játszmát, azzal fenntartja a kettejük közt lévő kapcsolat még oly vékony szálát, aminek semmi értelme. Nem… egyenesen veszélyes. Nincs mit választani a biztonság és a veszély közt. Annabelle keze remegett, ahogy egymás után levette, és gondosan a helyükre tette bábukat, véget vetve ezzel a játszmának. – Feladom – mondta ki hangosan, és torka fájdalmasan elszorult. – Feladom! Nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkában keletkezett gombóctól. Nem bolond, hogy megengedje magának… hogy olyasmire… olyasvalakire vágyjon, aki egyértelműen nem hozzá való. Amikor a sakktáblára rázárta a fedelet, hátralépett az asztaltól, és egy pillanatig csak nézte a dobozt. Bágyadtnak és kimerültnek, de elszántnak érezte magát. Ma este. Ma este dűlőre viszi bizonytalan viszonyát Lord Kendall-lel. A vendégségnek majdnem vége, és most, hogy Simon Hunt visszatért, nem kockáztathatja, hogy egy újabb galibával tönkretegyen mindent. Annabelle kihúzva magát Lillianhez indult, hogy kidolgozzák a stratégiájukat. Ez az este úgy fog befejeződni, hogy Lord Kendall jegyese lesz.

Tizennyolcadik fejezet

– Minden az időzítésen múlik – mondta Lillian, és barna szeme csak úgy csillogott az élvezettől. Biztos, hogy nincs az a tábornok, aki nagyobb elszántsággal irányított egy hadjáratot, mint Lillian Bowman az „ejtsük csapdába Kendallt” összeesküvést. A négy férjvadász ifjú hölgy a hátsó teraszon ült a külső szemlélő számára látszólag lustán, limonádét iszogatva, holott valójában az esti eseményeket tervezték lázasan… és gondosan. – Egy szép, vacsora előtti sétát javaslok majd, ami meghozza az étvágyunkat – magyarázta Lillian Annabelle-nek –, Daisy és Evie természetesen beleegyezik, magunkkal hívjuk az anyut és Florence nénit meg mindenki mást, akivel szót váltunk a délután során… és remélhetőleg, mire a körtéskert túloldalán levő tisztásra érünk, in flagranti delicto kapunk téged Lord Kendall-lel. – Mi az az in flagranti delicto? – kérdezte Daisy. – Törvényellenes dolognak hangzik. – Magam sem tudom pontosan – ismerte be Lillian. – Egy regényben olvastam… de biztos vagyok benne, hogy pont az a helyzet, amikor kompromittáló helyzetben találnak egy lányt. Annabelle kelletlen nevetéssel válaszolt, és szerette volna, ha csak tizedannyira élvezi a helyzetet, mint a Bowman lány. Két héttel azelőtt még magán kívül lett volna az örömtől. De most valahogy nem tűnt helyesnek, amit csinálnak. Nem töltötte el kellemes várakozással a lehetőség, hogy egy arisztokrata hamarosan megkéri a kezét. Semmi izgalmat vagy megkönnyebbülést nem érzett, semmi olyasmit, ami akár távolról valami pozitív lett volna. Sokkal inkább kellemetlen kötelezettségként nehezedett rá a dolog, amit meg kell tennie. De magába fojtotta aggodalmait, miközben a Bowman lányok egy tapasztalt összeesküvőt megszégyenítő jártassággal terveztek és kalkuláltak. Mindazonáltal úgy tűnt, hogy Evie, aki jobb megfigyelő volt, mint a másik kettő együtt véve, megsejtett valamit Annabelle valódi érzelmeiből. – V-valóban ezt akarod, Annabelle? – kérdezte halkan, s kék szeme tele volt aggodalommal. – Nem kell megtenned, ugye tudod? Keresünk másik udvarlót, ha Kendall nem kell neked. – Nincs időnk másikat keresni – suttogta vissza Annabelle. – Nem… Kendallnek kell lennie, és még ma este, mielőtt… – Mielőtt? – ismételte Evie, és fejét oldalra hajtva zavartan fürkészte barátnőjét. Ahogy a napfény az arcára esett, szeplői aranyporként csillogtak bársonyos bőrén. – Mielőtt mi? Mivel Annabelle nem válaszolt, Evie lehajtotta a fejét, és ujját körbehúzta a pohár peremén, összegyűjtve így az ott lévő buborékokat. A Bowman lányok élénken beszélgettek, ama nagy horderejű kérdést vitatva, hogy a körtéskert lenne-e a legalkalmasabb hely arra, hogy a csapdát felállítsák Kendallnek, vagy sem. Amikor Annabelle már azt hitte, Evie ejti a témát, a lány halkan ismét megszólalt. – Hallottad, Annabelle, hogy Mr. Hunt a múlt éjjel visszatért Stony Crossba? – Honnan tudsz róla? – Valaki említette a nénikémnek. Evie figyelmes tekintetét látva Annabelle arra gondolt, jaj annak, aki elköveti azt a hibát, hogy alábecsüli Evangeline Jennert. – Nem – mormolta válaszul –, nem hallottam. A limonádés poharat enyhén megdöntve Evie az édes ital mélységeit fürkészte. – Csodálom, hogy egyszer sem kérte számon a csókra v-vonatkozó ígéretedet – kezdte vontatottan. – Azok után, hogy annyi érdeklődést m-mutatott irántad a múltban… Tekintetük találkozott, és Annabelle elvörösödött. Csak a szemével könyörgött, hogy hagyják a témát, és gyorsan megrázta a fejét. Evie megértette, és elborult az arca.

– Annabelle, szörnyen haragudnál, ha nem tartanék a többiekkel, hogy rajtakapjalak Lord Kendall-lel? Több m-mint elég ember lesz ott. N-nem kétséges, hogy Lillian egész tömeg gyanútlan tanút csődít oda. Én csak f-felesleges lennék. – Dehogy haragudnék – felelte Annabelle, majd szégyellős mosollyal megkérdezte: – Erkölcsi fenntartások? – Ó, nem, nem vagyok képmutató. Készséggel vállalom a bűntárs szerepét… és akár elmmegyek ma este, akár nem, a csoport tagja vagyok. Csak épp… – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. – N-nem hiszem, hogy tényleg Lord Kendallt akarod. Nem úgy, mint férfit… nem azért, aki valójában. És most, hogy egy kicsit jobban megismertelek, n-nem hiszem, hogy boldog leszel ebben a házasságban. – De az leszek – bizonygatta Annabelle éles hangon, amivel magára vonta a Bowmanok figyelmét. Abbahagyták a vitát, és kíváncsian néztek rá. – Valószínűleg nincs olyan férfi a földön, aki közelebb állna az ideálomhoz, mint Lord Kendall. – Úgy van, ő a tökéletes férfi számodra – helyeselt Lillian. – Remélem, nem akarsz most kétségeket kelteni Annabelle-ben, Evie! Ahhoz már túl késő. Aligha dobhatjuk ki a remek tervünket most, amikor már majdnem miénk a győzelem. Evie azonnal megrázta a fejét, és úgy tűnt, összement a széken. – Nem, nem… csak azt p-próbáltam… – motyogásba fulladt a hangja, és bocsánatkérő pillantást vetett Annabelle-re. – Persze, hogy nem akart – sietett Evie védelmére Annabelle, és barátnőire mosolygott. – Menjünk végig még egyszer a terven, Lillian! Lord Kendall derűs elégedettséggel reagált Annabelle javaslatára, hogy sétáljanak egyet a kertben vacsora előtt. A párás alkonyi levegő rátelepedett a birtokra, szellő sem rezdült, hogy enyhítse a fülledtséget. A vendégek többsége vacsorához készülődött, vagy csak lustálkodva legyezte magát a szalonban vagy a kártyaszobában, így odakint szinte senki sem járt. Egy férfi sohasem tudhatja, mit akar egy lány, ha ilyen körülmények közt gardedám nélküli sétára invitálja. Kendall, akinek láthatóan nem volt ellenére egy-két lopott csók, hagyta, hogy Annabelle becsábítsa a rózsákkal befuttatott fal mögé a teraszos kert elhagyatott részére. – Azt hiszem, mégis hoznunk kellett volna magunkkal kísérőt – mondta Kendall könnyed mosollyal. – Ez így határozottan illetlen, Miss Peyton. Annabelle ragyogó mosollyal nézett rá. – Csak félrevonulunk néhány percre – erősködött. – Senki sem fogja észrevenni. Ahogy a férfi készségesen vele tartott, Annabelle nyomasztó bűntudata egyre erősebbé vált. Úgy érezte, mintha áldozati bárányt vezetne az oltárhoz. Kendall kedves ember, nem érdemli meg, hogy csellel kényszerítsék bele a házasságba. Bárcsak több ideje lenne! Akkor hagyná a maguk útján haladni a dolgokat, amíg egy rendes házassági ajánlatot nem kapna tőle. De ez volt a vendégség utolsó hete, és létfontosságú volt, hogy színvallásra bírja a férfit. Ha a tervüknek ez a része sikerül, onnantól minden sokkal könnyebb lesz. Annabelle, Lady Kendall, emlékeztette magát komoran. Annabelle, Lady Kendall… látta magát tiszteletre méltó ifjú asszonyként, aki a hampshire-i előkelő társaságbeli hölgyek békés életét éli, időnként Londonba utazik, szeretettel fogadja iskolából hazalátogató öccsét a szünidőkben. Annabelle, Lady Kendallnek lesz egy fél tucat szőke hajú gyermeke, néhányuk elbűvölően szemüveges, mint az apjuk. És Annabelle, Lady Kendall odaadó feleség lesz, aki azzal tölti hátralevő életét, hogy megpróbálja jóvátenni a módot, amiért becsapta a férjét, és csellel kényszerítette erre a házasságra. Kiértek a körtéskerten túli tisztásra, ahol a kőasztal állt a kaviccsal felszórt kör közepén. Megálltak, és Kendall lenézett Annabelle-re, aki jól begyakorolt pózban az asztal szélének dőlt. Kendall megérintette az egyik kígyózó hajfürtöt, amely a lány vállára hullt, megcsodálta a halványbarna tincsek aranyos csillogását. – Miss Peyton – mormolta –, mostanra minden bizonnyal nyilvánvalóvá vált ön előtt, hogy milyen szívesen időzöm a társaságában. Annabelle szíve a torkában dobogott, de olyan hevesen, hogy attól tartott, a végén megfullad tőle.

– Én… én is nagy élvezetet találtam a sétáinkban és a beszélgetéseinkben – sikerült kinyögnie. – Milyen kedves! – suttogta Kendall, és közelebb húzódott a lányhoz. – Sohasem láttam még ilyen kék szemet. Egy hónappal azelőtt Annabelle még repesett volna a boldogságtól, hogy ez történik. Kendall kedves ember volt, arról nem is beszélve, hogy vonzó, jóképű, fiatal és gazdag… akinek rangja van. Ó, mi az ördög van vele? Egész testét elborította az idegenkedés, ahogy a férfi piruló, megfeszülő arca fölé hajolt. Riadtan, felkavarva próbált nyugton maradni. Mielőtt azonban ajkaik találkozhattak volna, Annabelle elakadó lélegzettel odébb rándult, és elfordul a férfitól. Csend borult a kis tisztásra. – Megijesztettem? – kérdezte Kendall halkan, gyengéden. Viselkedése annyira más volt, mint Simon Hunt önteltsége! – Nem… nem arról van szó, csak… képtelen vagyok rá! – Annabelle megdörzsölte hirtelen megfájdult homlokát, válla merev volt a barackszínű ruha virágmintás selyme alatt. Amikor újra megszólalt, hangja legyőzötten csengett, tele önutálattal. – Bocsásson meg nekem, uram. Ön az egyik legkedvesebb úriember, akit valaha is volt szerencsém ismerni. Pontosan ezért kell most itt hagynom. Nem helyes, hogy bátorítom, amikor semmi lehet belőle. – Miből gondolja ezt? – csodálkozott Kendall látható zavarban. – Ön nem igazán ismer engem – felelte Annabelle keserű mosollyal. – Higgyen nekem, nem vagyunk összeillő pár. Bármennyire is igyekeznék, előbb vagy utóbb eltaposnám önt… és ön, amilyen úriember, nem tiltakozna ellene, és mindketten boldogtalanok lennénk. – Miss Peyton – mormolta a férfi, értelmet keresve a lány kitörésében –, nem igazán értem… – Nem vagyok benne biztos, hogy én magam értem-e. De nagyon sajnálom. A legjobbakat kívánom önnek, uram, és azt kívánom… – Annabelle levegő után kapkodott, majd hirtelen felnevetett. – A kívánságok veszélyes dolgok, nem igaz? – motyogta, és gyorsan elhagyta a tisztást.

Tizenkilencedik fejezet

Annabelle magát szidva viharzott végig a kastélyhoz vezető ösvényen. El sem tudta hinni. Amikor már csak egy karnyújtásnyira volt tőle minden, amire vágyott, az egészet eldobta magától. – Ostoba! – morogta magának az orra alatt. – Ostoba, ostoba… Elképzelni sem tudta, mit fog mondani a barátnőinek azok után, hogy kilépnek a tisztásra, és üresen találják azt. Talán Lord Kendall ott lesz még, ahol hagyta, és mint az igásló, akinek az orra elől elvették a zabostarisznyát, mielőtt belekóstolhatott volna. Annabelle megfogadta, nem kéri meg barátnőit, hogy segítsenek egy másik férjjelöltet találni… azok után semmiképp, hogy épp most dobta el a lehetőséget, amelyet felkínáltak neki. Megérdemli, bármi is történjék vele. Sietős léptei majdnem futássá gyorsultak, ahogy a szobája felé igyekezett. Olyan elszántan rohant, hogy kis híján beleszaladt a rózsafal mögötti ösvényen kényelmesen sétáló férfiba. – Elnézést kérek – motyogta megtorpanva, és már kerülte is volna meg, ám a férfi szokatlanul magas termete és a kabátzsebéből kihúzott hatalmas keze elárulta kilétét. Annabelle meglepetten lépett hátra, ahogy Simon Hunt lepillantott rá. Egyformán üres tekintettel meredtek egymásra. Annabelle, aki épp az imént szaladt el Lord Kendall elől, nem tudta nem észrevenni a két férfi közti különbséget. Hunt határozottan sötét képűnek tűnt az alkonyi félhomályban, óriásnak és roppant férfiasnak, sötét szeme úgy villogott, mint egy kalózé, és egy pogány uralkodó könyörtelen légköre lengte körül. Semmivel sem látszott kevésbé önteltnek, mint máskor… nem volt szelídebb, sem kifinomultabb… és mégis, Annabelle-t olyan mindent felemésztő vágy fogta el, hogy biztos volt benne, elment az esze. A levegő megváltozott körülöttük, szenvedélytől és feszültségtől szikrázott. – Mi történt? – kérdezte Hunt minden udvariaskodást mellőzve, s szeme résnyire szűkült a lány zaklatott állapota láttán. Lehetetlennek tűnt a feladat, hogy kavargó érzelmeit értelmes mondatokba öntse, Annabelle mégis megpróbálta. – Itt hagyta Stony Crosst, anélkül, hogy egy szót szólt volna nekem. A férfi tekintete sötét és kemény volt. – Elrakta a sakkbábukat. – Én… – Annabelle másfelé nézett, az ajkába harapott. – Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármi is elvonja a figyelmemet. – Senki sem vonja el a figyelmét többé. Kendallt akarja? Az öné. – Ó, köszönöm szépen – vágott vissza gúnyosan Annabelle. – Milyen kedves öntől, hogy elegánsan félreáll, most, hogy mindent tönkretett. A férfi éberen fürkészte. – Miért mondja ezt? Annabelle képtelen módon megborzongott a nyáresti meleg levegőtől. A finom remegés a csontjaiban kezdődött, és egyre terjedt, a felszín felé törekedve, míg végül elérte a bőrét. – A bokacsizmát, amit a betegségem ideje alatt kaptam – mondta kapkodva –, azt, ami most is rajtam van… ön adta, ugye? – Számít? – Vallja be! – követelte a lány. – Igen, én – mondta kurtán Hunt. – Mi van vele? – Alig egy-két perce még Lord Kendall-lel voltam, és minden a terv szerint haladt, és ő már majdnem… de én képtelen voltam rá. Nem hagyhattam, hogy megcsókoljon, amikor ez az átkozott

csizma van rajtam. Szegény, azok után, ahogy otthagytam, kétségtelenül azt hiszi, eszelős vagyok. De mégis önnek volt igaza… Lord Kendall túl kedves, nem illik hozzám. Szörnyű házasság lett volna. – Elhallgatott, hogy zihálva levegőt vegyen, és látta, hogy Hunt szeme megvillan. Hiába kényszerített nyugalmat magára a férfi, a teste elárulta. – Szóval – szólalt meg halkan –, most, hogy eldobta Kendallt, mik a tervei? Visszamegy Hodgehamhez? Annabelle haragosan vonta össze a szemöldökét a gúnyos kérdésre. – Ha visszamegyek is, önnek ahhoz semmi köze – jelentette ki, azzal sarkon fordult, és otthagyta a férfit. Hunt két lépéssel beérte, és maga felé fordította, keze a lány karjára kulcsolódott. Gyengéden megrázta, ahogy a füléhez hajolt. – Ne játsszon tovább! – mondta keményen. – Árulja el, mit akar! Most, mielőtt a maradék türelmem is elveszítem. Annabelle megszédült Hunt szappan- és csodálatosan férfias illatának keverékétől. Szeretett volna bebújni a ruhája alá… szerette volna, ha a férfi addig csókolja, míg eszméletét veszti. Kívánta ezt az utálatos, öntelt, elbűvölő, ördögien jóképű Simon Huntot. De jaj, a férfi biztosan könyörtelen lesz. Saját, fenyegetett büszkesége is a felszínre tört, csomóvá tömörülve a torkában, míg végül alig tudott megszólalni. – Nem tudom – nyögte rekedten. A férfi felemelte a fejét, és gonosz kárörömmel nézett le rá. – Az öné lehet bármi, amit csak akar, Annabelle… de csak akkor, ha rá tudja venni magát, hogy kérje. – Eltökélte, hogy porig aláz, ugye? Nem hagyja, hogy legalább a méltóságom kis morzsáját megőrizzem… – Én alázom porig önt? – vonta fel gúnyosan a szemöldökét Hunt. – Azok után, hogy két évig mást sem kaptam, csak sértéseket és mellőzést, valahányszor táncra kértem… – Ó, rendben – adta meg magát Annabelle bánatosan, és egész testében remegni kezdett. – Beismerem… akarom önt. Tessék, most elégedett? Önt akarom! – Milyen minőségben? Szeretőként vagy férjként? – Tessék? – bámult rá Annabelle döbbenten. Hunt átkarolta a vállát, és magához ölelte a remegő testet. Semmit sem mondott, csak átható tekintettel nézte, miközben Annabelle megpróbálta felfogni a kérdés értelmét. – De ön nem házasodós fajta – nyögte végül gyenge hangon. Hunt megérintette a fülét, ujját végighúzta a finoman ívelt fülkagylón. – Rájöttem, hogy az vagyok, ha önről van szó. A gyengéd cirógatás feltüzelte Annabelle vérét, megnehezítve a gondolkodást. – Valószínűleg meggyilkoljuk egymást már az első hónapban. – Valószínűleg – helyeselt Hunt, és mosolyogva csókot lehelt a lány homlokára. Meleg ajkának érintésétől szédült gyönyör cikázott át Annabelle-en. – De azért legyen a feleségem, Annabelle. Ahogy én látom a dolgokat, ez a házasság megoldja a legtöbb gondját… és jó néhányat az én gondjaim közül is. – Nagy keze gyengéden simogatta a lány hátát, csitítva ezzel a remegését. – Engedje meg, hogy gondoskodjam önről. Nem volt még soha senkije, akire támaszkodhatott volna, ugye? Nekem pedig erős vállam van, Annabelle. – Mélyről jövő nevetés remegtette meg a mellkasát. – És talán én vagyok az egyetlen férfi az ismeretségi köréből, aki megengedheti magának önt. Annabelle annyira kábult volt, hogy erre a csúfolódásra nem is válaszolt. – De miért? – kérdezte, miközben a férfi keze felvándorolt a fedetlen tarkójára. Annabelle lélegzete elakadt, ahogy Hunt finoman megnyomta a koponya tövénél levő mélyedést. – Miért kéri meg a kezemet, amikor tudja, hogy szeretőként is az öné lehetnék? Hunt orrával gyengéden megcsiklandozta a nyakát. – Mert az utóbbi néhány napban rádöbbentem, azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy ön kihez tartozik. Ön legfőképpen.

Annabelle behunyta a szemét, ahogy érzékeit euforikus gyönyör árasztotta el, miközben a férfi szája lassan vándorolt felfelé a nyakán, állán, míg végül elért a kiszáradt ajkakhoz. Kezével, karjával szorosan magához ölelte a készséges testet, s hozzányomta követelőző keménységéhez. Ha volt is fölényesség abban, ahogy tartotta, volt benne hódolat is, ügyes ujjai felfedezték, és leheletfinom simogatásokkal kényeztették csupasz bőrének legérzékenyebb pontjait. Annabelle engedett a követelőző ajkak csábításának, és felnyögött, amikor a férfi nyelve finoman kóstolgatni kezdte. Hunt puha csókokkal bűvölte el, amelyek csillapították mohó vágyát, ugyanakkor kétségbeesetten emlékeztettek mindazon üres helyekre, amelyek sóvárogva várták, hogy kitöltsék őket. Ahogy Hunt megérezte a vágyakozó remegést, szájával becézgette, csitította, miközben erős karja biztosan ölelte. A pírtól forró arcot a tenyere közt dédelgetve hüvelykujját végighúzta a bársonyos ajkakon. – A válaszát akarom hallani – suttogta. Kezének melegétől Annabelle arca finoman megrándult, s ő még mélyebbre fészkelte orcáját a férfi tenyerébe. – Igen – suttogta fojtottan. Hunt szeme diadalmasan csillogott. Hátrahajtotta a lány fejét, és újra megcsókolta, ezúttal még mélyebben, alaposabban, hogy jobban kiélvezhesse az ízét. Ujjai összezárultak Annabelle fején, és addig igazították a hátrahajlás szögét, míg szájuk tökéletesen összepasszolt. Annabelle lélegzete szaggatottá vált, és hirtelen megszédült a túl sok belélegzett oxigéntől. Kezét kinyújtva a férfinál keresett támaszt, belemarkolva a széles vállon feszülő posztóba. Anélkül, hogy a csók lendületét megtörte volna, Hunt segített neki biztosabban kapaszkodni, a lány kezét a nyaka köré fonva. Amikor úgy vélte, Annabelle egyensúlya immáron biztosítva van, kezét a lány derekára tette, és szorosan magához húzta. Növekvő mohósággal csókolta, egészen addig, míg szája hatékony szorgoskodásának köszönhetően a lány szinte önkívületbe került. Végül elszakította a száját Annabelle-étől, és halkan csitította, amikor a lány tiltakozva felnyögött, közölve vele, hogy társaságuk van. Annabelle kábultan és zavartan kukucskált ki a férfi karja mögül. Egész kis csapat állt ott, akiknek aligha kerülte el a figyelmét az út közepén ölelkező pár. Lillian… Daisy… az anyjuk… Lady Olivia és jóképű amerikai vőlegénye, Mr. Shaw… és végül nem más, mint maga Lord Westcliff. – Ó, istenem! – nyögte Annabelle, és arcát Hunt vállába rejtette, mintha azzal, hogy behunyja a szemét, el tudná tüntetni a tanúkat. Füle megbizsergett, ahogy Hunt hozzáhajolva kajánul belesúgta: sakk-matt. Lillian volt az első, aki a hangjára talált. – Mi a csuda folyik itt, Annabelle? Annabelle összerezzenve kényszerítette magát, hogy barátnőjére nézzen. – Nem tudtam végigcsinálni – mondta félénken. – Nagyon sajnálom… olyan jó terv volt, és te nagyszerűen csináltad a magad részét… – És sikerült is volna, ha nem a rossz embert csókolnád! – kiáltott fel Lillian. – Az ég szerelmére, mi történt? Miért nem vagy a körtésben Lord Kendall-lel? Ez aligha olyasmi volt, amit egy kisebb tömeg előtt szeretett volna megtárgyalni. Annabelle tétován nézett fel Huntra, aki gunyoros mosollyal figyelte, láthatóan égve a vágytól, hogy hallja, milyen magyarázattal szolgál a lány. Az elhúzódó csendben úgy tűnt, Lord Westcliffnek sikerült összerakni a tényeket, és látható undorral nézett Annabelle-ről Lillianre. – Szóval ezért ragaszkodott a sétához. Megegyeztek, hogy csapdába csalják Kendallt! – Én is benne voltam – szólalt meg Daisy, elszánva magát, hogy osztozzon nővérével a szégyenben. Westcliff mintha meg sem hallotta volna, tekintetét le sem vette Lillian arcáról, amelyen a legkisebb bűntudat sem látszott. – Jóságos isten! Hát semmi sincs, amitől ön elszégyellné magát? – Ha van is, még nem jöttem rá, mi az – vágott vissza pimaszul a lány. Ha nincs olyan megalázó helyzetben, Annabelle felnevetett volna a gróf arca láttán.

Lillian a homlokát ráncolva fordult vissza Annabelle-hez. – Talán még nem késő jóvátenni a dolgokat – mondta. – Megígértetjük minden jelenlévővel, hogy senkinek sem árulják el, amit láttak. Ha nincs tanú, meg sem történt a dolog. Lord Westcliff komoran mérlegelte a lány szavait. – Bármennyire is gyűlölöm a gondolatot, hogy egyetértek Miss Bowmannel – mondta sötéten –, kénytelen vagyok elismerni, hogy igaza van. Valamennyi jelenlevő számára az a legjobb megoldás, ha úgy teszünk, mintha meg sem történt volna ez a kis incidens. Miss Peytont és Mr. Huntot sohasem láttuk, így senki sem kompromittálódott, ami azt jelenti, hogy nem lesz következménye ennek a szerencsétlen jelenetnek. – Ó, tévedés, Miss Peytont igenis kompromittálta valaki – szólalt meg hirtelen komoly elszántsággal Hunt. – Méghozzá én. És egyáltalán nem akarom elkerülni a következményeket, Westcliff. Én… – De igen, el akarod – biztosította a gróf fölényesen. – Átkozott legyek, ha hagyom, hogy tönkretedd az életedet e miatt a nő miatt, Hunt. – Tönkretegye az életét? – háborgott Lillian. – Mr. Hunt nem is tehetne jobbat, mint hogy egy olyan lányt vesz el, mint Annabelle! Hogyan merészeli azt sugallni, hogy Annabelle nem elég jó neki, amikor nyilvánvalóan Mr. Hunt az, aki… – Ne! – szakította félbe Annabelle aggódva. – Kérlek, Lillian… – Ugye, megbocsátanak – mormolta Mr. Shaw kifogástalan udvariassággal és rosszul leplezett vigyorral. Belekarolt Lady Oliviába, és kecsesen meghajolt. – Azt hiszem, a menyasszonyom és én távozunk, mivel úgy tűnik, feleslegesek vagyunk itt. Úgy vélem, mindkettőnk nevében bizton ígérhetem, hogy süketek, némák és vakok leszünk, mint Hong-ce három bölcs majma. – Kék szeme kedélyesen csillogott. – Önökre hagyjuk, hogy eldöntsék, mit láttak és hallottak ma este… vagy mit nem. Gyere, drágám! – Azzal magával vonva Lady Oliviát a kastély felé indult. A gróf a Bowman lányok anyja felé fordult. A magas, keskeny rókaarcú nő méltatlankodó arcot erőltetett magára, de a száját befogta, mert nem akart lemaradni semmiről. Mint később Daisy borúsan elmagyarázta, Mrs. Bowman sohasem hisztizett valamilyen esemény közepén, azt mindig a szünetekre időzítette. – Mrs. Bowman, számíthatok az ön hallgatására is ebben az ügyben? – kérdezte Westcliff. Ha a gróf vagy bármely más nemesi ranggal bíró férfi azt kéri Mrs. Bowmantől, hogy ugorjon fejest a virágágyásba a szórakoztatására, az asszony azt is habozás nélkül megteszi. – Ó, természetesen, uram. Sohasem terjesztenék ilyen gusztustalan pletykát. A lányaim olyan ártatlan teremtések, akiket a széltől is óvtunk. Mélységesen elszomorít, hová süllyedtek, mióta ezzel… ezzel a gátlástalan lánnyal kapcsolatba kerültek. Biztos vagyok benne, hogy egy, az ön ítélőképességével megáldott úriember látja, hogy az én két angyalkám teljesen ártatlan ebben az ügyben, és félrevezette őket ez a cselszövő ifjú hölgy, akivel keresték a barátságot. Westcliff kétkedő pillantást vetett a két „angyalkára”. – Valóban látom – mondta hűvösen. Hunt, aki védelmezőn ölelte át Annabelle vállát, ridegen végigmérte a kis csoportot. – Tegyenek, ahogy kedvük tartja. Így vagy úgy, Miss Peyton akkor is kompromittálva lesz ma este. Jöjjön! – kezdte húzni Annabelle-t az ösvényen. – Hová megyünk? – kérdezte Annabelle. – A házba. Ha a jelenlevők nem óhajtanak tanúk lenni, akkor úgy tűnik, valaki más előtt kell önt megrontanom. – Várjon! – sikkantotta Annabelle. – Már beleegyeztem, hogy feleségül megyek önhöz. Miért kell ismét kompromittálnia? Hunt nem törődött Westcliff és a Bowmanok tiltakozásával. – Biztosítékként – mondta kurtán. Annabelle megvetette a lábát, s nem volt hajlandó mozdulni, hiába húzta a férfi a karját. – Nincs szüksége biztosítékra! Talán azt hiszi, hogy megszegem az önnek adott szavam? – Röviden? Igen. – Hunt rángatni kezdte a lányt az ösvényen. – Na már most, hová is

menjünk? Az előcsarnok. Az ilyenkor tele van emberekkel, lesz szemtanú bőven. Vagy talán a kártyaszobába… – Simon! – tiltakozott Annabelle, miközben a férfi minden ceremónia nélkül rángatta maga után. – Simon… Hunt, hogy nevét a lány ajkáról hallotta, hirtelen megállt, és kíváncsi fél mosollyal nézett le rá. – Igen, édesem? – Az isten szerelmére! – morogta Westcliff. – Hagyjuk ezt az amatőr színjátékot, jó? Ha már mindenáron őt akarod, Hunt, legyen a tiéd, és kímélj meg minket a további cirkusztól. A békesség kedvéért boldogan tanúsítom bárki előtt innentől Londonig, hogy a menyasszonyod becsületén folt esett. Csak azt ne kérd, hogy ott álljak melletted az esküvőn, mert nem óhajtok képmutató lenni. – Nem, csak egy nagy szamár – morogta Lillian. Bármilyen halk volt is a megjegyzés, Westcliff meghallotta. A lány felé fordult, és ártatlan arcát látva fenyegetőn rámeredt. – Ami önt illeti… – Akkor megegyeztünk? – vágott a szavába Simon, megelőzve egy valószínűleg vég nélküli vita kibontakozását. Igazi férfi megelégedéssel nézett Annabelle-re. – Kompromittálva vagy. Most pedig keressük meg az anyádat! A gróf olyan jeges megbántottsággal csóválta meg a fejét, amelyre csak egy olyan arisztokrata képes, akitől épp most tagadták meg az álmait. – Még sohasem tapasztaltam, hogy egy férfi így égne a vágytól, hogy a megrontott lány szüleinek beismerje a tettét – jegyezte meg savanyúan.

Huszadik fejezet

Philippa meglepő nyugalommal reagált a hírre. Ahogy hárman ott ültek Marsdenék családi szalonjában, és Simon előadta eljegyzésük történetét és az okát, Philippa elsápadt, de nem szólt semmit. A Simon beszámolóját követő rövid csendben Philippa rezzenéstelen arccal nézte a férfit, majd szavait gondosan megválogatva megszólalt. – Mivel Annabelle-nek nincs apja, aki megvédhetné, rám hárul a feladat, Mr. Hunt, hogy megfelelő biztosítékot kérjek. Minden anya azt szeretné, ha a lányával kedvesen és tisztelettel bánnának… és nyilván egyetért velem, hogy a körülmények… – Megértem – mondta Simon. Annabelle-t meglepte a férfi komolysága, és fürkészőn figyelte, miközben a férfi teljes figyelmét Philippának szentelte. – A szavamat adom önnek, hogy a lányának nem lesz oka panaszra. Philippa arcán óvatos kifejezés jelent meg, és Annabelle az ajkát rágta belülről, mert tudta, mi következik. – Gyanítom, hogy már tudja, Mr. Hunt – mormolta az anyja –, hogy Annabelle-nek nincs hozománya. – Tudom – felelte Simon tárgyilagosan. – És ez nem számít önnek – mondta Philippa, de az állításban alig hallható kérdőhangsúly is volt. – Egyáltalán nem. Olyan szerencsés vagyok, hogy nem kell anyagi megfontolásokkal törődnöm, amikor feleséget választok magamnak. Cseppet sem érdekel, hogy Annabelle-nek semmije sincs a nevén kívül. Sőt szándékomban áll megkönnyíteni a család helyzetét… magamra vállalom az adósságokat, kifizetem a számlákat és a hitelezőket, a tandíjat meg minden ilyesmit… bármit, ami biztosítja, hogy önök kényelemben éljenek. Annabelle látta, hogy Philippa úgy összeszorítja ölében nyugvó kezét, hogy az egészen kifehéredik, és amikor megszólalt, hangja alig észrevehetően megremegett, amit okozhatott izgalom, megkönnyebbülés, zavar, vagy eme három érzelem keveréke. – Köszönöm, Mr. Hunt. Bizonyára megérti, ha Mr. Peyton még mindig velünk lenne, egészen más lenne a helyzet… – Igen, természetesen. Rövid, töprengő csend után Philippa ismét megszólalt. – Mivel Annabelle-nek nincs hozománya, nem lesz miből tűpénzt… – Nyitok neki számlát a Baringsnél – mondta Simon nyugodtan. – Legyen, mondjuk, ötezer font? És időről időre feltöltöm az egyenleget, amikor szükséges. Természetesen én állom a hintót és a lovakat… a ruhákat… az ékszereket… és Annabelle-nek hitele lesz minden londoni üzletben. Annabelle-t annyira lefoglalták saját kavargó gondolatai, hogy nem látta, anyja hogy reagál Simon szavaira. Az, hogy ötezer font… egy egész vagyon… áll majd a rendelkezésére, egyáltalán nem tűnt valóságosnak. Ámulatához nem kis várakozás társult. Annyi évnyi nélkülözés után a legjobb varrónőhöz járhat, vehet lovat Jeremynek, felújíthatja a család otthonát, méghozzá a legmodernebb bútorokkal és kiegészítőkkel. Ugyanakkor ez a nyílt beszélgetés a pénzről rögtön a leánykérés után azzal a nyugtalanító érzéssel töltötte el Annabelle-t, hogy eladta magát. Óvatosan Simonra nézett, és látta, hogy az ismerős, gunyoros csillogás visszatért a szemébe. A férfi túlságosan is jól érti őt, gondolta, miközben forróság öntötte el, aminek nem igazán örült. Annabelle csendben maradt, miközben a beszélgetés ügyvédekről, szerződésekről és feltételekről folyt, és rájött, hogy anyjában egy bull terrier szívóssága van, ha házassággal kapcsolatos tárgyalásokról van szó. Az üzletszerű megbeszélés aligha volt a romantika csúcsa. Ráadásul Annabelle-nek az sem kerülte el a figyelmét, ahogy anyja nem kérdezte meg Huntot,

szereti-e őt, és a férfi sem állított ilyesmit. Miután Simon Hunt távozott, Annabelle anyja után ment a szobájukba, ahol kétségtelenül további beszélgetés várt rá. Philippa szokatlanul csendes volt, és Annabelle aggódva csukta be az ajtót, azon töprengve, mit is mondjon, és vajon anyjának vannak-e fenntartásai azzal kapcsolatban, hogy Simon Hunt lesz a veje. Amint egyedül maradtak, Philippa az ablakhoz ment, és kinézett az éjszakai égre, aztán egyik kezével eltakarta a szemét. Annabelle megrémült, amikor fojtott zokogás hangját hallotta. – Mama… – mondta, és tétován megérintette anyja merev hátát –, sajnálom, én csak… – Hála istennek – motyogta Philippa remegő hangon, mintha nem is hallotta volna lányát. – Hála istennek! Lord Westcliff annak ellenére, hogy megesküdött, nem lesz ott Hunt mellett az esküvőn, két hét múlva Londonba utazott, hogy részt vegyen a ceremónián. Komor arccal, de udvariasan még azt is felajánlotta, hogy kiadja Annabelle-t, magára vállalva megboldogult apja szerepét. Erős volt a kísértés, hogy visszautasítsa, de Philippát olyan boldoggá tette az ajánlat, hogy Annabelle kénytelen volt elfogadni. És még az a gonosz élvezete is megvolt, hogy a gróf így rákényszerült, hogy fontos szerepet játsszon a szertartáson, amelyet annyira ellenzett. Csakis a Hunt iránti hűsége hozta Westcliffet Londonba, ami arra utalt, hogy a két férfi közt sokkal erősebb a baráti kötelék, mint Annabelle hitte. Lillian, Daisy és az anyjuk szintén részt vett a templomi szertartáson, jelenlétük kizárólag Lord Westcliff jelenlétének volt köszönhető. Mrs. Bowman sohasem engedte volna meg, hogy lányai részt vegyenek egy olyan lány esküvőjén, aki nem a nemesség köreiből származó férfihoz megy férjhez, és a csontja velejéig romlott. Ugyanakkor minden lehetőséget megragadott, hogy Anglia legkívánatosabb agglegényének közelében legyen. Az, hogy kisebb lánya iránt Westcliff teljesen közömbös volt, és a nagyobbat látványosan megvetette, Mrs. Bowman szemében csak kisebb akadálynak számított, amelyet minden bizonnyal le lehet győzni. Evie-nek sajnos a nagynénje és az anyja családjának többi tagja megtiltotta, hogy részt vegyen az esküvőn. Helyette hosszú, gyengéd levelet küldött Annabelle-nek, és nászajándékba egy Sèvres porcelán teáskészletet, amelyet festett rózsaszín és arany virágok díszítettek. A kicsiny vendégsereg maradékát Hunt szülei és testvérei tették ki, akik többé-kevésbé olyanok voltak, amilyenre Annabelle számított. A férfi anyja közönséges arcú, terebélyes, barátságos asszony volt, aki kész volt jót feltételezni Annabelle-ről mindaddig, amíg nem történik olyasmi, ami az ellenkezőjéről győzi meg. Az apja nagydarab, merev férfi volt, aki egyetlenegyszer sem mosolyodott el a ceremónia alatt, bár a szeme sarkából szétfutó nevetőráncok arra utaltak, hogy hajlamos a jókedvre. Egyikük sem volt különösebben szép ember, mégis öt szemrevaló gyereket nemzettek. Mind magas és fekete hajú volt. Bárcsak Jeremy is eljöhetett volna! De még iskolában volt, és Annabelle anyjával együtt úgy döntött, jobb lesz, ha befejezi a félévet, és akkor jön Londonba, amikor Annabelle és Hunt visszatértek a nászútról. Annabelle nem igazán tudta, hogyan fogadja majd öccse, hogy Simon Hunt lett a sógora. Bár úgy tűnt, Jeremy kedveli a férfit, ugyanakkor ahhoz is hozzászokott, hogy jó ideje ő az egyedüli férfi a családban. Minden esély megvolt rá, hogy lázadni fog minden megszorítás ellen, amit Hunt esetleg rá ró. Ami azt illeti, Annabelle maga sem igazán örült annak, hogy egy olyan férfi kívánalmainak kell megfelelnie, akit nem is nagyon ismer. Erre a tényre Annabelle a nászéjszakáján döbbent rá igazán, miközben a Rutledge-beli szobájában újdonsült férjére várt. Mivel feltételezte, hogy Hunt sok más agglegényhez hasonlóan saját házat bérel, nagyon meglepte, mikor megtudta, hogy a szálloda egyik lakosztályában lakik. – Miért ne? – kérdezte néhány nappal korábban, láthatóan jót mulatva Annabelle megrökönyödésén. – Csak mert… ha az ember szállodában él, nincs igazán magánélete… – Bátorkodom ellentmondani. Úgy jövök és megyek, ahogy kedvem tartja, nincsenek szolgahadak, akik minden gesztusomat és szokásomat kipletykálják. Én úgy látom, hogy egy jól vezetett szállodában sokkal kellemesebb az élet, mint egy huzatos városi házban. – Igen, de egy embernek a te pozíciódban kell hogy legyenek szolgái, azzal is demonstrálva

sikerességét a többiek előtt… – Már megbocsáss – vágott a szavába Hunt –, de mindig is úgy tartottam, az ember akkor fogadjon szolgákat, ha valóban szüksége van a munkájukra. Ez idáig nem sikerült megértenem, mi haszna annak, hogy divatos tartozékként alkalmazunk szolgákat. – Ők mégsem rabszolgák, Simon! – Ha azt nézzük, hogy a többségük mennyire van megfizetve, ez ugyancsak vitatható kérdés. – Rengeteg segítséget kell felfogadnunk, ha valaha is rendes házban fogunk lakni – jegyezte meg Annabelle, majd huncutul hozzátette: – Hacsak nem kívánod tőlem, hogy négykézláb súroljam a padlót és kandallórácsot. A javaslatra Hunt fekete szeme kajánul felcsillant. – Tervezem, hogy négykézlábra állj, édesem, de garantálom, hogy nem fogsz súrolni. – Halkan felnevetett a lány zavarát látva, és gyors csókot nyomott az ajkára. Annabelle egy kicsit megfeszült a férfi ölelésében. – Simon… engedj el… az anyám nem helyeselné, ha ezt látná… – Ó! Azt teszek veled, amit csak akarok, és neki egyetlen szava sem lesz hozzá. Annabelle a homlokát ráncolva karját kettejük közé feszítette. – Ó, te öntelt… nem, komolyan gondolom, Simon! Szeretném ezt elrendezni… tényleg szállodában kell laknunk örökre, vagy veszel nekünk egy házat? Simon újabb csókot lopott, és jót nevetett a lány ábrázatán. – Megveszem neked azt a házat, amelyiket csak akarod, édesem. De még jobb lesz, ha építtetek egy újat, mivel ugyancsak hozzászoktam a jó világításhoz és a modern vízvezetékekhez. Annabelle abbahagyta a fészkelődést. – Igazán? Hol? – Azt hiszem, elég nagy területet vehetünk Bloomsbury vagy Knighsbridge közelében… – Mit szólnál Mayfairhez? Simon mosolygott, mert már várta a javaslatot. – Ne mondd nekem, hogy egy olyan túlzsúfolt helyen szeretnél lakni, mint a Grosvenor vagy a St. James, ahol, ha kinézel az ablakodon, nagyképű arisztokraták kacsáznak ide-oda a vaskerítéssel védett kis udvarukban… – Ó, igen, az tökéletes lenne! – lelkesedett Annabelle megnevettetve Simont. – Rendben, akkor nézünk valamit Mayfairben, az isten legyen hozzám irgalmas. És annyi szolgát fogadhatsz fel, amennyit csak akarsz. Felhívnám a figyelmedet, hogy nem azt mondtam, amennyire szükséged van, mivel úgy tűnik, az teljesen lényegtelen. Addig is, gondolod, hogy el tudnád viselni a Rutledge-t néhány hónapig? A beszélgetést felidézve Annabelle felfedezte pazarul berendezett, csupa bársony, bőr és fényes mahagóni lakosztályukat. Be kellett ismernie, a Rutledge valóban megváltoztatta az ember szállodával kapcsolatos elvárásait. Azt beszélték, hogy a titokzatos tulajdonosnak, Mr. Harry Rutledge-nek az volt a törekvése, hogy felépítse a kontinens legmodernebb és legelőkelőbb szállodáját, az európai stílust az amerikai újításokkal kombinálva. A Rutledge masszív építmény volt a színház negyedben, elfoglalva a Capitol Színház és a rakpart közt levő utca valamennyi telkét. Olyan jellemzői miatt, mint a tűzbiztos szerkezet, étellift és saját fürdőszoba minden lakosztályhoz, nem is beszélve a felújított étteremről, a Rutledge a gazdag amerikaiak és európaiak kedvenc célpontjává vált. Annabelle nagy örömére a Bowmanok a szálloda száz luxuslakosztályából ötöt birtokoltak, ami azt jelentette, hogy neki, Lilliannek és Daisynek lehetőségük lesz rendszeresen találkozni, miután Simonnal visszatértek a nászútról. Mivel Annabelle Anglián kívül még sehol sem járt, izgatott lett, amikor megtudta, hogy Simon Párizsba szándékozik vinni őt két hétre. Varrónők, kalaposnők és illatszerárusok címeivel felszerelkezve, amelyeket a Bowman lányoktól kapott, akik egyszer már voltak Párizsban, Annabelle mohón várta, hogy meglássa a Fény városát. A másnapi indulás előtt azonban még ott van előtte a nászéjszaka, amin túl kell jutnia. Annabelle nyugtalanul járkált a szobában hófehér csipkés, fodros hálóingében. Leült az ágy mellé, és az éjjeliszekrényről felvett egy hajkefét. Módszeresen kezdte kifésülni a haját, s közben

azon tűnődött, vajon minden menyasszony ennyire ideges és bizonytalan, azon aggódva, hogy a következő néhány órától félnie kell-e vagy élvezni fogja. Ekkor elfordult a kulcs a zárban, és Simon sötét, karcsú alakja jelent meg az ajtóban. Annabelle gerincén ideges borzongás futott végig, és úgy kényszerítette magát, hogy nyugodtan fésülje tovább a haját, bár túl szorosan szorította a kefét, és ujjai is remegtek. Simon tekintete végigvándorolt a testét borító csipkén és muszlinon. Ő még mindig az esküvői öltönyében volt. Lassan az ágyhoz sétált, és megállt Annabelle előtt, míg a lány ülve maradt. Meglepetésére a férfi letérdelt elé, hogy az arcuk egy vonalban legyen, erős combja satuba fogta Annabelle karcsú lábát. Nagy kezét felesége leomló hajtömegbe temette, beletúrt, s elragadtatva nézte, ahogy az aranybarna fürtök átsiklanak az ujjai közt. Bár Simon kifogástalanul fel volt öltözve, Annabelle felfigyelt egy-két ziláltságra utaló jelre… néhány rövid hajtincsre, ami a homlokába hullott, szürke selyem nyakkendőjének meglazított csomójára. A hajkefét a padlóra ejtve, Annabelle maga igazította meg férje haját puhatolózó simítással. A csillogó fekete hajszálak vastagok voltak, és engedelmesen simultak a tenyeréhez. Simon mozdulatlanul tűrte, hogy kioldja a nyakkendőjét, a hűvös selymet átitatta a test melege. A férfi nézésétől valami csiklandós érzés támadt Annabelle hasa mélyén. – Valahányszor látlak – mormolta Simon –, mindig arra gondolok, hogy ennél valószínűleg már nem lehetsz gyönyörűbb, s te mindannyiszor bebizonyítod, hogy tévedtem. Annabelle elmosolyodott a bókra. Kicsit összerezzent, ahogy a férfi megfogta a kezét. Erre Simon szája is apró mosolyra húzódott. – Ideges vagy? – nézett rá kérdőn. Annabelle bólintott, de ujjai engedelmesen férje tenyerébe simultak, ahogy az finoman megdörzsölte őket. – Édesem… – kezdte Simon halkan, láthatóan jól megválogatva a szavait –, feltételezem, hogy nem túl kellemes tapasztalatokra tettél szert Lord Hodgeham mellett. De remélem, hiszel nekem, amikor azt mondom, hogy nem kell olyannak lennie. Bármitől félsz is… – Simon… – szakította félbe félénk krákogással Annabelle, majd gyorsan megköszörülte a torkát. – Ez nagyon kedves tőled… és az a tény, hogy képes vagy megérteni… nos… igazán hálás vagyok érte. De… attól tartok, nem voltam igazán őszinte a Hodgehamhez fűződő viszonyommal kapcsolatban. – Látva, hogy férje hirtelen mozdulatlanná dermed, és arca kifejezéstelenné válik, Annabelle nagy lélegzetet vett, hogy megerősítse magát. – Az az igazság, hogy Hodgeham valóban eljött hozzánk néha esténként, és kifizette némely számlánkat cserébe… cserébe… – Elhallgatott, mert torka elszorult, és úgy kellett kipréselnie magából a szavakat. – De… nem én voltam az, akihez járt. – Tessék? – nyílt tágra Simon szeme. – Sohasem háltam vele – vallotta be Annabelle. – Az anyámmal volt dolga. Férje elképedten bámult rá. – Szentséges úristen! – nyögte. – Egy évvel ezelőtt kezdődött – mesélte Annabelle, hangjából ki lehetett érezni a védekezést. – Kétségbeejtő helyzetben voltunk. Elárasztottak minket a számlák, és nem volt miből kifizetnünk őket. Az özvegyi kegydíjként kapott pénz elenyészett, mert rosszul lett befektetve. Lord Hodgeham egy ideje már ott koslatott anyám sarkában… nem tudom pontosan, melyik napon kezdődtek a látogatásai… de a legfurcsább órákban láttam a kalapját és a pálcáját az előszobában, a terheink pedig valamelyest enyhültek. Rájöttem, mi történik, de sohasem tettem szóvá. Pedig kellett volna. – Felsóhajtott, és megdörzsölte a halántékát. – Amikor Lord Westcliff birtokán vendégeskedtünk, Hodgeham világossá tette, hogy ráunt az anyámra, és azt akarta, hogy vegyem át a helyét. Megfenyegetett, hogy elárulja a titkot… kiteregeti az összes piszkos részletet, és azzal tönkretesz minket. Visszautasítottam, de anyámnak sikerült valahogy hallgatásra bírni. – Miért hagytad, hogy azt higgyem, a szeretője vagy? Annabelle kelletlenül vállat vont. – Csak feltételezted, hogy így van… és semmi okom nem volt, hogy kiigazítsalak, mert az biztos, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy így végződik az egész. Aztán mégis megkérted

a kezemet, amiből arra következtettem, hogy nem igazán fontos neked, hogy szűz vagyok-e vagy sem. – Nem volt – mormolta Simon, de hangja furcsán csengett. – Függetlenül attól magamnak akartalak. De most, hogy… – Elhallgatott, s elképedve csóválta a fejét. – Annabelle, csak hogy tisztázzuk, azt akarod mondani, hogy te még sohasem háltál férfival? Annabelle megpróbálta elhúzni a kezét, mert férje szorítása szinte elviselhetetlenül erőssé vált. – Nos… igen. – Igen, háltál, vagy igen, azt akarod mondani, hogy nem? – Sohasem háltam még senkivel – pontosított Annabelle, és kérdőn nézett Simonra. – Bosszant, amiért nem mondtam el korábban? Sajnálom. De ez nem olyan dolog, amit az ember csak úgy kibök teázás közben vagy az előcsarnokba… tessék, itt a kalapod, és mellesleg, szűz vagyok… – Nem bosszant. – Simon töprengőn nézte végig. – Csak azon tűnődöm, mi az ördögöt kezdjek most veled. – Esetleg ugyanazt, amit akkor tettél volna, mielőtt megmondtam? – kérdezte Annabelle reménykedve. Simon felállt, talpra állította Annabelle-t is, és olyan óvatosan ölelte át, mintha attól tartana, hogy összetöri, ha erősebben szorítja. Arcát a fénylő hajözönbe temette, és mélyen belélegezte az illatát. – Higgy nekem, arra is sort fogok keríteni – mondta szórakozottan. – Előbb azonban van egy-két dolog, amit meg kell kérdeznem tőled. Annabelle elölről férje kabátja alá dugta a kezét, és szorosan átölelte a kemény, sima testet. Simon testének melegsége átsugárzott az ing vékony anyagán, és Annabelle kellemesen megborzongott, ahogy belesimult a férfias illatú, meleg ölelésbe. – Kérdezz! – noszogatta. Egészen eddig Annabelle sohasem tapasztalta, hogy Simon ne tudná értelmesen kifejezni magát, most azonban meglepő tétovasággal beszélt, mintha valami olyan témába bonyolódott volna bele, amivel korábban nem volt dolga. – Tudod, hogy mire számíts? Megvan… öö… minden szükséges információd? – Azt hiszem, igen – felelte Annabelle, és ahogy arcát férje mellkasához simította, mosolyogva fedezte fel, milyen szaporán ver a szíve. – Nem sokkal ezelőtt anyám és én komolyan elbeszélgettünk… ami után erős volt a kísértés, hogy kérjem a házasság azonnali megsemmisítését. Simon erre tompán felnevetett. – Akkor jobb lesz, ha késlekedés nélkül érvényesítem férji jogaimat – fogta meg felesége kezét, és az ajkához emelte. Lélegzete forró gőzként melengette Annabelle ujjait. – Mit mondott neked? – kérdezte mormolva. – Miután felsorolta az alapvető tudnivalókat, hozzátette, hogy hagyjam, hogy azt csináld, amit akarsz, és próbáljak ne panaszkodni, ha nem tetszik valami. Azt is javasolta, ha a dolog túl kellemetlenné válik, gondoljak arra a nagylelkű bankszámlára, amit nyitottál nekem. Annabelle nyomban megbánta a szavait, ahogy kiejtette őket, attól tartva, hogy Simon megsértődik az őszinteségén. De a férfi nagyot nevetett. – Ez üdítő változás egy angoltól. – Hátrahajtotta a fejét, hogy Annabelle-re nézzen. – Udvaroljak talán úgy, hogy egyenlegátviteli adatokat és kamatlábakat suttogjak a füledbe? Annabelle kezét elfordítva végigjáratta ujjait férje ajkán, elidőzve a bársonyos szájzugnál, aztán lejjebb vándorolt az áll férfias vonaláig. – Nem lesz rá szükség. Mondd csak nyugodtan a szokásos szavakat. – Nem… a szokásos szavak nem elegendők neked. – Simon a fülé mögé igazított egy hajfürtöt, arcát a tenyerébe fogta, és előrehajolt. Szája addig becézgette az ajkait, míg azok szétnyíltak, keze közben felmérte testének körvonalait a hullámzó csipkefodrok alatt. Mivel a fűző nem akadályozta, Annabelle érezte érintését a hálóing vékony anyagán át. Férje simogatásától kellemesen megborzongott, s mellbimbója rendkívül érzékennyé vált. Simon tenyere most elöl kalandozott, rátalálva a rugalmas kebelre, s ujjait gyengéden köré fonva megemelte az érzékeny

halmot. Annabelle lélegzete elakadt, ahogy Simon a hüvelykujjával masszírozni kezdte a bimbót, s az megfeszült az érintése alatt. – Általában fáj a nőnek az első alkalom – mormolta Simon. – Igen, tudom. – Nem akarok fájdalmat okozni neked. A vallomás meghatotta és meglepte Annabelle-t. – Anyám azt mondta, nem tart sokáig. – A fájdalom? – Nem, a többi – felelte Annabelle, ami valamiért megnevettette a férfit. – Annabelle… – Szája a lány torkán kalandozott. – Attól a pillanattól kívánlak, hogy megláttalak a Panoráma Színház előtt, ahogy pénzérmék után kotorászol az erszényedben. Nem tudtam levenni rólad a szemem. Alig akartam elhinni, hogy valóságos vagy. – Az egész bemutató alatt engem bámultál – emlékezett vissza Annabelle, és levegő után kapkodott, ahogy férje a fülcimpáját kezdte majszolni. – Kétlem, hogy bármit is megtudtál a Római Birodalomról. – Megtudtam, hogy neked van a legpuhább ajkad, amit valaha is csókoltam. – Egészen újszerű mód a bemutatkozásra. – Nem tehettem róla. – Simon gyengéden simogatta felesége oldalát. – Melletted állni a sötétben volt a legkegyetlenebb kísértés, amelyet valaha is tapasztaltam. Csak arra tudtam gondolni, milyen elragadó vagy, s hogy mennyire kívánlak. Amikor aztán teljesen kialudtak a fények, nem tudtam tovább ellenállni… és te nem löktél el magadtól – tette hozzá igazi férfiúi önteltséggel. – Túlságosan meglepődtem. – Az volt az oka, hogy nem tiltakoztál? – Nem – ismerte be Annabelle, és úgy fordította a fejét, hogy arca a férfiéhoz érjen. – Élveztem a csókodat. Te is tudod, hogy élveztem. Simon erre elmosolyodott. – Reméltem, hogy nem egyoldalú a dolog. – Felesége szemébe nézett. Arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy az orruk majdnem összeért. – Jöjj velem az ágyba – suttogta, hangjában szinte észre sem vehető kérdő hangsúllyal. Annabelle reszketeg sóhajjal bólintott, és hagyta magát a hatalmas, baldachinos ágyhoz vezetni, amelyet súlyos, steppelt, burgundi vörös selyem ágytakaró borított. Simon, a takarót visszahajtva a karjába vette Annabelle-t, és az ágyra fektette, mire ő nyomban odébb húzódott, hogy helyet csináljon neki. Simon az ágy mellett állva vetkőzött le. A méretre szabott elegáns öltöny, a civilizált ember egyik ismérve és az alatta levő test nyers, férfias erejének különbsége zavarba ejtő volt. Ahogy Annabelle számított is rá, Simon szokatlanul izmos testtel dicsekedhetett, hátán és vállán kiduzzadtak az izomkötegek, hasa lapos és kemény volt. Sötét bőrét aranyszínűre festette a lámpafény, válla úgy csillogott, mint a frissen öntött fém. Még a fekete gyapjas szőrzet, amely a mellkasát borította, sem tudta meglágyítani a hús és csont erőteljes boltozatát. Annabelle nem hitte, hogy létezik Simonnál egészségesebb, életerősebbnek látszó férfi bárhol a világon. Igaz, nem felelt meg a halvány, vékony alkatú arisztokrata ideálnak… de Annabelle csodálatosnak látta. Annabelle-t egy pillanatra elfogta a nyugtalanság, ahogy férje mellé feküdt. – Simon – kezdte, és lélegzete felgyorsult, ahogy a férfi átölelte –, az anyám nem mondta, hogy… hogy van-e nekem teendőm… Simon játszani kezdett a hajával, ujjai gyengéden bejárták a fejbőrét, és a nyomukban járó forró, bizsergő érzés végigfutott Annabelle gerincén. – Semmit sem kell csinálnod ma este. Csak hagyd, hogy a karomban tartsalak… megérintselek… felfedezzem, mivel járhatok a kedvedben… Ujjai megtalálták az apró, gyöngyházfényű gombok lyukait a hálóing hátán. Annabelle behunyta a szemét, ahogy a csipkés-fodros anyag meglazult a vállán. – Emlékszel arra az éjszakára a zeneszobában? – suttogta, és elakadt a lélegzete, ahogy férje lehúzta az inget a melléről. – Amikor megcsókoltál az ablakfülkében? – Minden perzselő pillanatára – súgta vissza Simon, és kihúzta Annabelle karját a hullámzó

ruhaujjból. – Miért kérdezed? – Mert folyton csak arra gondoltam – vallotta be Annabelle. Fészkelődött egy kicsit, hogy segítsen férjének megszabadítania őt a hálóingtől, meztelen bőrét rózsás pír vonta be. – Ahogy én is – ismerte be Simon is. Keze hitvese keblére siklott, markába fogta a csodás kerek halmot, míg a mellbimbó sötét rózsaszínűn és megkeményedve feszült a tenyerének. – Úgy tűnik, gyújtó hatással vagyunk egymásra… még jobban, mint vártam. – Ezek szerint ez nincs mindig így? – kérdezte Annabelle, és az ő ujjai is vándorútra indultak, felfedezve a gerinc csigolyáinak árkait és a hát kemény izmait. Bármilyen egyszerű volt is az érintése, Simon lélegzete szaggatottá vált, ahogy fölé hajolt. – Nincs – mormolta, és egyik hosszú lábát átvetette felesége szorosan összezárt combjain. – Szinte soha. – Miért… – kezdte volna faggatni Annabelle, de elakadt a hangja, és halkan felnyögött, ahogy férje hüvelykujja hegyével végigsimította keblének alsó domborulatát. Aztán vékony bordáit két keze börtönébe fogva fölé hajolt. Ajka forró és könnyed volt, ahogy a keményen meredező mellbimbóra tapadt. Annabelle zihálva felsikoltott a gyengéd harapásokra, és Simon nyelve addig csiklandozta, izgatta nyelvével az érzékeny dombocskát, míg képtelen volt mozdulatlanul feküdni alatta. Lábát önkéntelenül is széttárta, és férje nyomban betöltötte a helyet saját szőrrel borított combjával. Miközben Simon szája és keze lassan bejárta a testét, Annabelle beletúrt a hajába, és hagyta, hogy a dús fürtök átperegjenek az ujjai közt, ahogy oly gyakran vágyott már rá, hogy ezt megtehesse. Simon megcsókolta csuklójának gyenge bőrét, könyökhajlatát, a bordák közti sekély bemélyedéseket, Annabelle egyetlen porcikáját sem hagyva felfedezetlenül. Annabelle hagyta, hogy tegyen kedve szerint, és megremegett a borosta csiklandozása és a száj selymes, nedves forróságának ellentététől a bőrén. De amikor a férfi a köldökéhez ért, és nyelve besiklott a kicsiny lyukba, Annabelle elakadó lélegzettel, döbbenten gurult félre. – Ne… Simon, én… kérlek… Férje nyomban felemelkedett, és a karjába vette, belemosolyogva bíborvörös arcába. – Túl sok volt? – kérdezte kásás hangon. – Ne haragudj… egy pillanatra elfelejtettem, hogy ez még új neked. Várj csak, hadd öleljelek egy kicsit. Nem ijedtél meg, ugye? Mielőtt Annabelle válaszolhatott volna, szája már le is csapott rá, miközben gyengéden ringatta. Szőrzete durva bársonyként dörzsölte bőrét, mellbimbói a férfi mellkasához nyomódtak, valahányszor levegőt vett. Torkában halk hangok remegtek a foszladozó béklyókból elszabadult gyönyör bizonyítékaként. Annabelle élesen felszisszent, amikor a férfi ujjai a hasán kalandoztak, miközben térdével még beljebb nyomult a két lába közt. Ahogy combja széjjelebb tárult, Simon a puha fürtökbe mélyesztette ujjait, s a megduzzadt szeméremajkakat szétválasztva rátalált a selymes érintésű csiklóra, amely lüktetett az érintése alatt, s ő közvetlenül fölötte édes, táncos könnyedséggel simogatni kezdte. Annabelle belezihált Simon szájába, és teste szinte elolvadt a rátörő forróságtól. A szenvedély vörös foltokat festett halvány bőrére. Simon megkereste testének intim nyílását, és ujjai óvatosan behatoltak a nedvességtől síkos alagútba. Annabelle szíve majd’ kiugrott a helyéből, és karja-lába megfeszült a növekvő gyönyörtől. Fojtott kiáltással gurult odébb, és tágra nyílt szemmel bámult Simonra. Férje fél kezére könyökölve feküdt, fekete haja kócosan meredezett, tekintetében a szenvedély lángja lobogott, de emellett mintha mulatni is látszott volna. Úgy tűnt, megértette, mi játszódik most Annabelle-ben, és megigézné a lány ártatlan döbbenete. – Ne menj sehová – mormolta mosolyogva. – Nem akarsz lemaradni a legjobb részről. – Lassan visszahúzta maga alá, és gondos kézzel igazgatta, hogyan feküdjön. – Édesem, nem foglak bántani – suttogta. – Hagyd, hogy örömet szerezzek… engedj magadba… Tovább mormolt, miközben lopva mind lejjebb csókolgatta és cirógatta. Mire sötét üstöke elérte a combja közti árnyas kaput, Annabelle már csak nyöszörögni tudott. Simon szája rátalált, s miközben orrával finoman csiklandozta a puhán göndörödő fürtöket és a selymes rózsaszín fodrokat, nyelve sem tétlenkedett. Annabelle szégyellősen összehúzva magát próbált menekülni, de Simon a csípőjénél fogva erősen tartotta, és kíméletlenül folytatta kutakodását, nyelve hegyével

végigkóstolva minden egyes gyenge fodrot és rést. A férfi fejének látványa a combja közt megbizsergette Annabelle minden érzékét. A szoba elhomályosult körülöttük, és ő úgy érezte, mintha árnyak és gyertyafény szárnyán lebegne, semmi mást nem érzékelve, csak a csodás, megrészegítő kéjmámort. Semmit sem tudott eltitkolni a férfi elől, s nem maradt más választása, mint hogy megadja magát neki, hogy behódoljon a követelőző szájnak, amely elmondhatatlan gyönyöröket csalogatott elő ébredező testéből. Simon nőiségének koronájára összpontosított, gyengéden, kitartóan nyalogatva, míg végül Annabelle képtelen volt többet elviselni, csípője megemelkedett, egész teste remegett, ahogy a férfi szája rátapadt, és forróság áramlott végig az élvezettől remegő végtagjain. Simon még egyszer, utoljára megízlelte a duzzadt rügyet, majd újra Annabelle fölé került. Hitvese lába erőtlen volt, ahogy szélesre tárta, és hímvesszejét az ágyékához nyomta. Lenézett a kábult arcra, és kisimította a haját a homlokából. Annabelle ajka tétova mosolyra húzódott, ahogy felnézett férjére. – Teljesen elfeledkeztem a bankszámlámról – mondta, és Simon halkan felnevetett. Hüvelykujjával végigsimította hajának vonalát. – Szegény Annabelle… – A nyomás a lány lába közt erősebbé vált, mintegy első célzásként a közeledő fájdalomra. – Attól félek, ami most következik, közel sem lesz olyan élvezetes. Számodra legalábbis nem. – Nem bánom. Én… csak annak örülök, hogy te vagy az. Kétségtelen, hogy ez különös kijelentés volt egy újházas fiatalasszonytól a nászéjszakáján, de Simon így is elmosolyodott. Fejét lehajtva suttogni kezdett hitvese fülébe, miközben csípője megfeszült, felkészülve rá, hogy áttörje a szüzesség gátját. Annabelle kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon, bár minden ösztöne arra noszogatta, hogy húzódjon el a behatolás elől. – Édesem… – zihálta Simon, és megállt. Úgy tűnt, erősen küzd, hogy megőrizze önuralmát. – Igen, ez az… csak még egy kicsit… – Beljebb csusszant, majd tétovázva ismét megállt. – Még egy kicsit… – Lassan, fokozatosan nyomult mind mélyebbre, figyelmesen és óvatosan arra csábítva a női testet, hogy elfogadja őt. – Még… – Mennyit még? – nyögte Annabelle elakadó hangon. A férfi túl kemény volt, a nyomás túl erős, és idegesen arra gondolt, hogyan lehetséges ez bármi más, mint kényelmetlen. Simon foga megcsikordult az erőfeszítéstől, hogy mozdulatlan maradjon. – Félúton lehetek – sikerült végül kinyögnie bocsánatkérőn. – Fél… – kezdett volna tiltakozni Annabelle remegő nevetéssel, de összerándult, amikor Simon ismét beljebb nyomult. – Ó, az lehetetlen! Én nem… nem tudom… De férje egyre mélyebbre nyomta magát, szájával, kezével próbálva csillapítani a fájdalmát. Fokozatosan könnyebb lett az előrejutás, a fájdalom lassan gyenge, de elhúzódó égető érzéssé enyhült. Annabelle nagyot sóhajtott, ahogy teste végül behódolt, engedett az elkerülhetetlen férfiúi birtokbavételnek. Simon hátán csomóba feszültek az izmok, hasát mintha rózsafából faragták volna ki. Mélyen hitvese testébe ágyazódva felnyögött, és válla megremegett. – Annyira szűk vagy – mondta rekedten. – S-sajnálom… – Nem, nem. Ne sajnáld. Istenem! – szavai egybefolytak, mintha berúgott volna a gyönyörtől. Tekintetük egybekapcsolódott, az egyik jóllakott, a másik vágytól csillogó. Annabelle csodálkozva döbbent rá, hogy a férfi mennyire eltér minden várakozásától. Biztos volt benne, hogy Simon kihasználja az alkalmat, hogy megmutassa, ő az úr a háznál… helyette azonban végtelen türelemmel bánik vele. Hálásan karolta át férje nyakát. Megcsókolta, ezúttal az ő nyelve kalandozott el, felfedezve a férfi száját, miközben kezét végighúzta a hátán, míg csak le nem ért a fenekéhez. Félénken megsimogatta bátorításként, így ösztönözve, hogy nyomuljon még beljebb. A simogatás felmorzsolta Simon önuralmának maradékát is. Mohó hördüléssel kezdett mozogni benne, remegve az erőfeszítéstől, hogy gyengéd legyen. A beteljesülés ereje egész testét megrázta, és foga megcsikordult, ahogy a gyönyör mindent elsöprő eksztázisban teljesedett ki. Arcát a selymes hajtömegbe temetve Simon belemerült a mézédes melegségbe. Hosszú idő telt el, mire a

kőkemény feszültség elhagyta izmait, s ő felsóhajtott. Ahogy óvatosan kivonta magát Annabelle testéből, a lány összerezzent az intim fájdalomtól. Simon, megérezve feszengését, gyengéd simogatással próbálta nyugtatni. – Lehet, hogy fel sem kelek többé ebből az ágyból – morogta magához ölelve Annabelle-t. – Ó, dehogynem kelsz fel – motyogta Annabelle félálomban. – Holnap Párizsba viszel. Nem hagyom magam megfosztani az ígért nászúttól. Simon orrával a kócos fürtöket piszkálva elmosolyodott. – Nem, édes kis feleségem… a világon semmitől sem leszel megfosztva.

Huszonegyedik fejezet

Nászútjuk két hete alatt Annabelle rájött, hogy közel sem olyan világi hölgy, mint hitte magáról. A naivitás és a brit önteltség keverékével mindig azt tartotta, hogy London a kultúra és a tudás központja, de Párizs kész meglepetés volt. A város meglepően modern volt, amely mellett London csupán rosszul öltözött vidéki rokonnak tűnt. És mégis, minden szellemi és társadalmi fejlettsége ellenére Párizs utcái majdnem a középkort idézték: szűkek, keskenyek, kanyargósak voltak, ahogy a művészi stílusban kialakított épületek közt kígyóztak. Rendetlen és elragadó támadás volt ez az ember érzékei ellen, az ősi templomok gótikus tornyaitól a Napóleon dicsőségét hirdető grandiózus Diadalívig. Szállodájuk, a Cœur de Paris, a Szajna bal partján volt a Montparnasse káprázatos üzleteinek sora és a Saint-Germain-des-Prés vásárcsarnokai közt, ahol egzotikus termékek, szövetek és csipkék, műalkotások és illatszerek megdöbbentően széles választékát kínálták az árusok. A Cœur de Paris palota volt olyan lakosztályokkal, amelyeket az érzéki gyönyörökért terveztek. A fürdőszoba például – salle de bain, ahogy ők nevezték – rózsaszín márványpadlóval dicsekedhetett, a falakat olasz csempével rakták ki, és a fürdőző aranyozott rokokó pamlagon pihenhette ki a tisztálkodás fáradalmait. Nem is egy, hanem két porcelánkád állt a vendégek rendelkezésére, mindkettő saját vízmelegítő és hideg vizes tartállyal ellátva. A kádak felett a mennyezetet a pihenni vágyó fürdőző szórakoztatására ovális alakú tájképpel díszítették. Annabelle, aki a brit fürdőkhöz volt szokva, és ahhoz, hogy a higiénia kérdését a célszerűség szabja meg, ámulva vette tudomásul, hogy a tisztálkodás akár élvezet is lehet. Annabelle nagy örömére Párizsban a nő és a férfi nyugodtan leülhetett egy asztalhoz az étteremben, és nem kellett különszobát kérniük az étkezéshez. Soha életében nem evett még ilyen finomságokat… vörösborban és apró hagymákkal főtt zsenge kakashúst… sült kacsacombot, amelynek húsa vajpuha volt a ropogósra sütött bőr alatt… szarvasgombamártásban tálalt vörös skorpióhalat… rumba áztatott piskótát a tetején habcsókkal és dióval, kandírozott gyümölccsel megszórt pudingot. Simon, elnézve, hogy Annabelle mennyit viaskodik magával minden este, mire kiválasztja a desszertet, komoly képpel biztosította, hogy tábornokok kevesebb megfontolás után indulnak háborúba, mint amennyit ő tusakodott, hogy körtetortát vagy vaníliaszuflét kérjen-e. Egyik este Simon elvitte egy balettelőadásra, ahol botrányosan alulöltözött táncosok ugráltak a színpadon, aztán egy vígjátékra olyan pikáns jelenetekkel, amelyek nem igényeltek fordítást. Simon ismerősei által adott bálokon és estélyeken is részt vettek. Néhányan francia állampolgárok voltak, míg mások brit, amerikai és olasz turisták vagy bevándorlók. Némelyikük részvényes volt, vagy azon társaságok igazgatótanácsának tagja, amelyikben Simon is résztulajdonos, és olyanok is akadtak, akik Simon hajózási vagy vasúti vállalkozásában voltak érdekeltek. – Hogyhogy ennyi embert ismersz? – kérdezte Annabelle zavartan, amikor az első partin, amelyen részt vettek, jó néhány ismeretlen üdvözölte. Simon nagyot nevetett, és kedvesen gúnyolódott vele, hogy az ember azt hinné, Annabellenek még fel sem tűnt, hogy a brit arisztokrácián kívül is létezik élet. És ez volt az igazság. Eddig eszébe sem jutott, hogy kinézzen a szűk társadalmi réteg határain túlra. Az olyan emberek, mint Simon is, tisztán gazdasági értelemben tartoztak az elithez, legfőbb elfoglaltságot a vagyonuk gyarapítása jelentette nekik, és sokuk szó szerint egész városokat birtokolt, amelyek a gyorsan fejlődő ipar köré épültek. Bányáik, ültetvényeik, malmaik, raktáraik, üzleteik és gyáraik voltak, ráadásul úgy tűnt, hogy érdekeltségeik ritkán korlátozódnak mindössze egyetlen országra. Mialatt feleségeik vásároltak, vagy valamelyik divatos párizsi varrónőnél időztek, a férfiak kávézókban vagy magánszalonokban gyűltek össze, és vég nélküli beszélgetéseket folytattak az üzletről és a

politikáról. Sokan vékony, papírba sodort dohányt szívtak, amelyet cigarettának hívtak, amit az egyiptomi katonák hoztak divatba, és gyorsan terjedt a kontinensen. Vacsora közben olyan témákról folyt a szó, amelyeket korábban Annabelle előtt soha senki nem említett, olyan eseményekről, melyekről sohasem hallott, és biztos, hogy a lapok sem tudósítottak róluk. Annabelle-nek feltűnt, hogy amikor a férje beszélt, a többiek odafigyeltek a véleményére, és a legkülönbözőbb ügyekben kérték a tanácsát. Simon szavai talán nem sokat nyomtak a latban a brit arisztokrata körökben, de azon kívül jelentős befolyással bírt. Annabelle most értette csak meg, Lord Westcliff miért tartja olyan nagyra. Tény, hogy Simon a saját jogán volt hatalommal bíró ember. Látva, hogy a többiek mennyire tisztelik, és észrevéve, hogy más nők milyen izgalomba jönnek a társaságában, Annabelle kezdte más fényben látni férjét. Még valamiféle birtoklási vágyat is érzett iránta – Simon iránt! –, és azon kapta magát, hogy féltékenyen füstölög magában, amikor vacsoránál egy másik nő ki akarja sajátítani a férfi figyelmét, vagy ha egy hölgy kacéran kijelenti, hogy Simon elkötelezte magát neki a következő keringőre. Az első báljukon, amelyre meghívták őket, Annabelle néhány fiatalasszony társaságában álldogált az előszalonban, egyikük egy amerikai lőszergyáros felesége volt, a másik kettő francia, mindkettő férje műkereskedő. Vonakodva válaszolgatott a kérdéseikre, s magában kénytelen volt beismerni, hogy még mindig milyen keveset tud a férjéről, így aztán meglehetősen megkönnyebbült, amikor beszélgetésük tárgya megjelent, hogy táncra kérje. Simon udvariasan, mosolyogva üdvözölte a nevetgélő, piruló nőket, aztán Annabelle-hez fordult. Tekintetük egymásba kapcsolódott, miközben a közeli bálteremben megszólalt a zene. Annabelle felismerte a melódiát… egy Londonban népszerű dallamot, amely olyan fülbemászó és édes volt, hogy barátnőivel mind egyetértettek abban, valóságos kínszenvedés a fenekükön maradni, amikor ezt játsszák. Simon a karját nyújtotta, és Annabelle elfogadta, visszaemlékezve a számtalan alkalomra, amikor visszautasította a férfi felkérését. Arra gondolva, hogy Simon végül elérte, amit akart, Annabelle elmosolyodott. – Mindig sikerül megszerezned, amit akarsz? – kérdezte. – Néha tovább tart, mint szeretném – felelte a férfi. A bálterembe érve felesége derekára tette a kezét, és a keringőző párok közé vezette. Annabelle-t enyhe idegesség fogta el, mivel sokkal többrő volt most szó, mint egy egyszerű táncról. – Ez a kedvenc keringőm – mondta férje karjába simulva. – Tudom, ezért kértem. – Honnan tudtad? – kérdezte Annabelle hitetlenkedő nevetéssel. – Gondolom valamelyik Bowman lány árulta el. Simon a fejét rázta, ahogy átölelte. – Többször is volt alkalmam megfigyelni az arcod, amikor a zenekar ezt játszotta. Mindig úgy festettél, mint aki kész felugrani a székről. Annabelle eltátotta a száját meglepetésében, és csodálkozva nézett fel férjére. Hogyan vehetett észre egy ilyen apróságot? Ő mindig megvetően bánt a férfival, és ő mégis meglátta, hogyan reagál egy bizonyos zenedarabra, és meg is jegyezte. A felismerés könnyeket csalt a szemébe, és gyorsan elfordította a fejét, és kétségbeesetten igyekezett megzabolázni saját zavarba ejtő érzelmeit. Simon elvegyült vele a keringőző párok áramában, karja biztos támaszt és irányítást jelentett. Olyan könnyű volt követnie őt, hagyni, hogy teste a férfi által diktált ritmushoz igazodjon, miközben szoknyája repült a csillogó padló felett, könnyedén libegve a bokája körül. A varázslatos muzsika behatolni látszott minden porcikájába, feloldva a torkát szorongató fájdalmat, és féktelen boldogsággal töltve el. Simon a maga részéről nem is leplezte diadalát, ahogy körbeforgatta Annabelle-t a teremben. Végre, két év ostrom után megkapta a hőn áhított keringőt, és ami még ennél is kielégítőbb, Annabelle a tánc után is az övé… visszaviszi a szállodába, levetkőzteti, és hajnalig szerelmeskedik vele. Teste engedelmesen simult a karjába, kesztyűs keze lazán pihent a vállán. Kevés nő akadt

eddig, aki ilyen kecses könnyedséggel követte volna a mozgását, mintha még azelőtt tudná, merre akarja vinni, mint ő maga. Az eredmény olyan harmonikus mozgás volt, amely körberepítette őket a teremben. Simont nem lepte meg ismerősei reakciója, amikor megismerkedtek a feleségével: gratuláló szavak, alig titkolt sóvár pillantások és néhány alattomosan odamormolt megjegyzés, hogy nem irigylik, amiért magára vette egy ilyen csinos feleség terhét. Később, ahogy a sok álmatlanul töltött éjszaka feszültsége eltűnt az arcáról, Annabelle még szebb lett, ha ez egyáltalán lehetséges. Az ágyban odaadó szerető volt, sőt bizonyos szinten még csintalan is… előző éjjel például egy játékos fóka kecsességével rámászott, és csókokkal borította a mellkasát, a vállát. Simon nem számított ilyesmire, elég sok szép nőt ismert a múltban, akik mindig passzívan feküdtek a hátukon, elvárva, hogy kényeztessék, istenítsék őket. Annabelle azonban ingerelte és simogatta, míg Simon nem bírta tovább. Fölébe került, miközben az asszony kuncogva tiltakozott, mondván még nem végzett vele. – Majd mindjárt én végzek veled – fenyegetőzött Simon tréfásan, és beléhatolt, s addig mozgott benne, míg Annabelle csak nyöszörögni tudott gyönyörűségében. Simonnak nem voltak illúziói a kapcsolatukat illetően, tudta, mindketten túl független és erős természetűek, így elkerülhetetlen, hogy időnként össze ne csapjanak. Feladva a tervét, hogy nemesemberhez menjen feleségül, megfosztotta magát egy olyan élettől, amelyről mindig is álmodott, és helyette egy egészen másfajta életformához kell hozzászoknia. Westcliff és két-három más előkelő születésű barátját kivéve Simonnak viszonylag kevés dolga akadt az arisztokráciával. Világa leginkább hozzá hasonló üzletemberekből állt, akik faragatlanok voltak, és tökéletesen elégedettek azzal, hogy a vagyonukat gyarapíthatták. Ezek az iparosok nem is különbözhettek volna jobban attól a kiművelt osztálytól, amelyet Annabelle világ életében ismert. Túl hangosan beszéltek, túl gyakran összejártak, és nem tisztelték sem a hagyományokat, sem a jó modort. Simon nem igazán tudta, Annabelle hogyan fog alkalmazkodni ezekhez az emberekhez, de úgy tűnt, kész megpróbálni. Simon megértette, és hálásabb volt az erőfeszítéseiért, mint azt az asszony hitte. Tisztában volt vele, hogy az olyan jelenetek, amilyennek Annabelle két nappal azelőtt is szenvedő alanya volt, minden más széltől is óvott kisasszonyt a könnyekig zavarba hozott volna, és felesége mégis viszonylag kiegyensúlyozottan kezelte a helyzetet. Egy gazdag francia építész és a felesége által adott estélyen vettek részt, egy meglehetősen kaotikus eseményen, ahol folyt a bort, túl sok volt a vendég, ami meglehetősen kicsapongó hangulatot keltett. Csak néhány percre hagyta magára Annabelle-t az asztalnál, hogy a házigazdával beszéljen, és arra tért vissza, hogy kipirult feleségét két férfi fogja közre, akik kártyát vetettek éppen, hogy eldöntsék, kinek lesz része abban a megtiszteltetésben, hogy Annabelle cipőjéből ihasson pezsgőt. Bár az egész játék mókázva lett előadva, nyilvánvaló volt, hogy az asszony kegyeiért rivalizálók nagyon élvezik Annabelle zavarát. Semmi sem jelenthetett nagyobb élvezetet két ilyen megcsömörlött világfinak, mint az, hogy kínos helyzetbe hoznak valakit, különösen, ha az áldozatuk láthatóan ártatlan. Noha Annabelle megpróbálta könnyen venni a dolgot, az arcátlan játék elkeserítette, s a mosolya is hamis volt. A székről felállva körülpillantott a teremben védelem vagy valami menedék után kutatva. Simon semleges arcot erőltetett magára, ahogy hozzájuk lépett, és kezét megnyugtatón Annabelle vállára tette, hüvelykujjával gyengéden a háta felső, fedetlen részét cirógatva. Érezte, ahogy az asszony ellazul az érintése alatt, és az aggódó fény is eltűnt a tekintetéből, ahogy felnézett rá. – Azon vitatkoznak, ki fog pezsgőt inni a cipőmből – mondta neki fojtott hangon. – Nem én javasoltam, azt sem tudom, hogyan… – Semmi gond, könnyen megoldható ez a gond – vágott a szavába Simon nyugodtan. Nagyon is tudatában volt, hogy lassan egész tömeg gyűlik köréjük, és mohón lesi, elveszti-e a türelmét, amiért a férfiak pimasz módon a feleségéhez merészeltek közeledni. – Ülj le, édesem! – De nem akarok… – kezdte Annabelle feszengve, de elakadt a hangja, amikor a férfi letérdelt elé. A szoknyája szegélye alá nyúlva levette mindkét gyönggyel kivarrt szaténcipellőjét. – Simon! – kerekedett el a szeme döbbenetében. Simon felállt, és széles gesztussal a riválisok felé nyújtotta a cipőket.

– Az önöké, uraim… mindaddig, amíg nem feledkeznek meg róla, hogy a tartalmuk viszont az enyém. – Azzal a karjába kapva mezítlábas hitvesét kivitte a teremből, míg a közönség nevetéssel és tapssal kísérte. Kifelé menet találkoztak a pincérrel, akit pezsgőért küldtek. – Ezt elvisszük – mondta Simon a megdöbbent férfinak, aki a súlyos, hidegtől párás üveget Annabellenek nyújtotta. Simon a hintóhoz vitte feleségét, aki egyik kezében a pezsgősüveget szorította, a másikkal átölelte férje nyakát. – Egy vagyonba fog kerülni, hogy ellássalak cipővel – mondta neki. Annabelle nevető tekintettel nézett rá. – Van még néhány a szállodában – mondta vidáman. – Csak nem azt tervezed, hogy pezsgőt iszol valamelyikből? – Nem, szerelmem. Rólad fogom inni. Annabelle megrökönyödve nézett rá, és amikor tudatosult benne, mit is mondott a férfi, a vállába rejtette az arcát, füle bíborvörösen lángolt. A jelenetet és az utána következő kellemes órákat felidézve Simon lenézett a karjában tartott nőre. A nyolckarú csillár fényei ott tükröződtek a szemében, és az apró szikráktól olyan lett az írisze, mint a csillagos nyáréjszaka. Olyan intenzitással nézett rá, ahogy soha korábban, mintha olyasmi után sóvárogna, ami sohasem lehet az övé. Tekintete nyugtalanította Simont, felkeltve benne a vágyat, hogy minden lehetséges módon kielégítse. Abban a pillanatban bármit kért is volna az asszony, ő gondolkodás nélkül megadta volna neki. Kétségtelen, hogy kezdtek veszélyt jelenteni a többi párra, mivel a terem elmosódott álmodozó tekintete előtt, s Simon fikarcnyit sem törődött vele, merre keringenek. Csak táncoltak, míg az emberek szárazon meg nem jegyezték, hogy meglehetősen tapintatlan, ha egy férj és feleség kizárólag egymással táncol egy estélyen, és hogy a nászút után hamarosan elegük lesz egymásból. Simon csak vigyorgott ezekre a megjegyzésekre, és Annabelle füléhez hajolt. – Sajnálod már, hogy sohasem táncoltál velem? – kérdezte súgva. – Nem – súgta vissza az asszony. – Ha nem jelentettem volna kihívást számodra, hamar elvesztetted volna az érdeklődésed. Simon halkan felnevetett, és hitvese derekát átkarolva a táncparkett szélére vezette. – Ez sohasem történhet meg. Minden érdekel, amit mondasz vagy teszel. – Valóban? – nézett rá kétkedőn Annabelle. – És mi van Lord Westcliff állításával, miszerint sekélyes és önző vagyok? Ahogy férje felé fordult, Simon egyik kezével a feje mellett a falnak támaszkodva védelmezőn állt fölötte. – Ő nem ismer téged – mondta halkan. – És te ismersz? – Igen, ismerlek. – Játszadozni kezdett az asszony egyik hajfürtjével, amely izzadtan tapadt a tarkójához. – Ura vagy önmagadnak. Nem szeretsz mástól függni. Határozott és erős akaratú vagy, és ragaszkodsz a véleményedhez. Mondhatnám, makacsul. De sohasem önzőn. És senkit sem neveznék sekélyesnek, aki a te intelligenciáddal rendelkezik. – Tekintete évődőn csillant meg, ahogy hozzátette: – És imádnivalón könnyű téged elcsábítani. Annabelle bosszús nevetéssel emelte fel az öklét, mintha meg akarná ütni. – De csak neked. Simon kuncogva kapta el a kezét, hatalmas markába fogta, és egyenként végigcsókolta az ujjait. – Most, hogy már a feleségem vagy, Westcliff kétszer is meggondolja, mielőtt egy rossz szót is szólna rád vagy a házasságunkra. Ha mégis megtenné, gondolkodás nélkül véget vetnék a barátságunknak. – Ó, de én sohasem akarnám, hogy… – zavart csodálkozással nézett férjére. – Megtennéd értem? Simon végighúzta az ujját a mézbarna fürtök közt megbúvó aranyszínű tincsen. – A világon nincs olyan, amit meg ne tennék érted.

A fogadkozás komolyan hangzott. Simon nem az az ember volt, aki beéri fél ígéretekkel. Cserébe azért, hogy elkötelezte magát mellette, Annabelle számíthat a férfi tántoríthatatlan hűségére és támogatására. Annabelle különösen sokáig hallgatott ez után a kijelentés után, amiből Simon azt a következtetést vonta le, hogy fáradt. De amikor visszatértek a szállodába, az asszony új hévvel adta oda magát neki, a testével próbálva meg kifejezni mindazt, amit szavakkal nem tudott elmondani.

Huszonkettedik fejezet

Simon, ahogy ígérte is, bőkezű férj volt. Akadékoskodás nélkül kifizette a francia varrónők számláit a ruhákért és kiegészítőkért, amelyeket elkészülésük után Londonba küldetett. Amikor egyik délután elvitte Annabelle-t egy ékszerészhez, és közölte vele, hogy bármit kiválaszthat, ami megtetszik neki, az asszony csak tehetetlenül csóválta a fejét a fekete bársonyon csillogó gyémántok, zafírok és smaragdok végtelen választéka láttán. Miután annyi évig hamis köveket és háromszor is átalakított ruhákat hordott, a takarékosság a természetévé vált, amelytől nehéz volt megszabadulni. – Semmi sincs, ami tetszene? – unszolta Simon, és felemelt egy fehér és sárga gyémántokból virágszerűen összefűzött nyakéket. Az asszony nyaka elé tartotta, s megcsodálta a gyémántok csillogását a finom bőrön. – Mit szólsz ehhez? – Van hozzávaló fülbevalóm is – készségeskedett az ékszerész –, és egy karkötőm is, amely illik a készlethez. – Gyönyörű – mondta Annabelle. – Csak épp… szörnyen különös besétálni egy boltba, és venni egy nyakéket, mintha csak egy doboz cukorka lenne. Simon, az asszony szerénységén meglepődve, fürkészőn szemlélte, míg az ékszerész taktikusan a háttérbe vonult. Simon óvatosan visszatette az ékszert a bársonypárnára, és megfogta Annabelle kezét. – Mi a gond, édesem? Vannak más ékszerészek is, ha nem tetszik, amit itt… – Ó, nem erről van szó! Azt hiszem, nem igazán vagyok hozzászokva a vásárláshoz, és most nehéz felfogni, hogy bármit megvehetek. – Erősen bízom benne, hogy sikerül túltenned magad ezen a problémán – jegyezte meg szárazon Simon. – Addig is azonban, elegem van abból, hogy hamis ékszereket lássak rajtad. Ha nem tudod rászánni magad, hogy válassz valamit, engedd meg, hogy megtegyem helyetted. Simon két pár gyémánt fülbevalót választott, a virágos nyakéket, egy karkötőt, két hosszú gyöngysort és egy gyűrűt, ötkarátos, körte alakú gyémánttal a közepén. Annabelle néhányszor bátortalanul tiltakozott ekkora pazarlás láttán, de Simon nevetve közölte, hogy minél inkább ellenkezik Annabelle, ő annál több ékszert fog vásárolni. A fiatalasszony erre nyomban elhallgatott, és tágra nyílt szemmel figyelte, ahogy Simon fizet, és az ékszerész egy bársonnyal bélelt mahagónidobozkába rakja a vásárolt kincseket. Mindet, kivéve a gyűrűt, amelyet Simon az ujjára húzott, megállapította, hogy bő, és visszaadta az ékszerésznek. – Mi lesz a gyűrűmmel? – kérdezte Annabelle, két kézzel tartva a dobozt, miközben elhagyták az üzletet. – Csak úgy itt hagyjuk? Simon vidáman felvonta a szemöldökét, ahogy ránézett. – Az ékszerész bevesz belőle, és később átküldi a szállodába. – De mi lesz, ha elvész? – Hová lettek az ellenvetéseid? Az üzletben még úgy viselkedtél, mint aki nem is akarja. – Igen, de most már az enyém – felelte Annabelle, amivel megnevettette férjét. Megkönnyebbülésére a gyűrű még aznap este biztonságban megérkezett egy apró, bársonnyal bélelt dobozban. Miközben Simon pénzt adott a férfinak, aki hozta, Annabelle sietve kiszállt a fürdőkádból, megtörülközött, tiszta hálóinget vett fel. Simon az ajtót becsukva megfordult, és látta, hogy felesége ott állt közvetlenül mögötte, arcán olyan izgatott várakozással, mint egy gyerekén szenteste. Nem tehetett róla, mosolyognia kellett, látva, hogy minden erőfeszítése, hogy hölgyként viselkedjen semmivé lesz a nagy izgalomtól. A gyűrű csillogott-villogott, amikor kivette a dobozkából, és Annabelle keze után nyúlt. A gyűrűsujjára húzta, pontosan odasimult az egyszerű aranykarika mellé, amelyet az esküvőjük napján adott hitvesének.

Együtt csodálták a gyémántot, míg végül Annabelle egy boldog kiáltással átölelte Simon nyakát. Mielőtt a férfi bármit mondhatott vagy tehetett volna, Annabelle már el is engedte, s gyors örömtáncot lejtett úgy, mezítláb. – Olyan csodaszép… nézd, hogy csillog! Simon, tudom, milyen szörnyen haszonlesőnek tűnhetek. Mindegy, haszonleső is vagyok, és akár te is megtudhatod. Ó, egyszerűen imádom ezt a gyűrűt! Simon élvezte az asszony elragadtatását, magához vonta. – Itt a lehetőség, hogy learassam hálád gyümölcsét. Annabelle lelkesen húzta le a férfi fejét, és ajka a szájára tapadt. – Úgy is lesz – mormolta, és újabb csókot nyomott a férfi ajkára. – Most. Simon kuncogva fogadta az asszony támadását. – Kétségtelen, hogy azt kellene mondanom, nekem elég fizetségként az is, hogy látom a boldogságodat. Másrészről viszont, ha ragaszkodsz hozzá… – De még mennyire! Ragaszkodom hozzá. Annabelle otthagyta, az ágyhoz sietett, felmászott rá, és drámai mozdulattal hátravetve magát elterült a takarón. Simon utánament a szobába, jól szórakozva az asszony bohóckodásán. Ezt az Annabelle-t – a tréfálkozót és elragadóan kacért – még sohasem látta. Ahogy az ágyhoz közeledett, az asszony felemelte a fejét. – Teljesen a tiéd vagyok – bátorította. – Gyere, és arasd le a jutalmad. Simon fürgén levette a kabátját, megoldotta a nyakkendőjét, nagyon is készen rá, hogy engedelmeskedjen. Annabelle felülve figyelte. Lábát még mindig széttárva tartotta a vékony hálóing alatt, haja selymes hullámokban omlott a vállára. – Simon… tudnod kell, hogy a gyűrű nélkül is szívesen ágyba bújnék veled. – Túl kedves vagy hozzám – mormolta a férfi, kilépve a nadrágjából. – Egy férj mindig szereti hallani, hogy többet ér, mint a pénzes ládikója. – Minden vonzó tulajdonságod közt, Simon, valószínűleg a pénzes ládikód áll az utolsó helyen. – Csak valószínűleg? – Simon az ágyhoz lépett, s az asszony egyik meztelen lábát az ajkához emelve, megcsókolta az érzékeny lábfejet. – Nem azt akartad mondani, hogy határozottan? A férfi nyelvének csiklandozásától Annabelle levegő után kapkodva esett a hátára, és hálóinge felcsúszott a combjáig. – Ó… igen, határozottan. A leghatározottabban… Teste nedves volt és édes az iménti fürdőtől, megőrizve a rózsaolajszappan erős és részegítő illatát. A kipirult és illatos bőr látványa felajzotta Simont, és az asszony lábát kóstolgatva, csókolgatva eljutott a bokáig, majd a térdéig. Annabelle eleinte vihogott és vonaglott, ám amikor Simon áttért a másik lábára, elcsendesedett, és lassú, mély kortyokban hörpölte a levegőt. Simon az asszony széttárt combja közé térdelt, és centinként feljebb hajtva a hálóingét megcsókolt minden frissen felfedett felületet, míg fel nem ért a nedvesen csillogó fürtökig. Miután állát egy pillanatra a ruganyos puhaságba temette, folytatta útját felfelé, míg az asszony erőtlenül tiltakozni nem kezdett. Bőrének bársonyos selymétől megrészegülten körbecsókolta a derekát, nem hagyta ki egyetlen bordáját sem, s végül eljutott a kebléhez, arra a helyre, ahol az asszony szíve hevesen dübörgött ajkának érintése alatt. Annabelle könyörgő hangot hallatott, és férje kezét megfogva megpróbálta visszacsábítani a combja közé. Simon halk nevetéssel hiúsította meg a kísérletet, felesége csuklóját a feje mellett a párnához szegezte, és a szájára hajolt. Megérezte az asszony meglepetését, amiért így helyhez kötötte, és azt is, ahogy válaszul a szemét behunyva lélegzete szaporább ritmusban csiklandozta az arcát. Fél kezével szorosan tartotta az asszony csuklóját, míg szabad kezével végigcirógatta a testét, ujjaival lusta köröket rajzolt a mellbimbók köré. Saját felajzott teste kemény és forró volt, izmait feszítette a követelőző vágy. Soha, egyetlen szeretkezése során sem tapasztalt még ilyen heves sürgetést, a külvilággal megszakadt minden kapcsolata, és csakis Annabelle-re tudott koncentrálni… az asszony gyönyöre tüzelte a sajátját… remegő reakciója még inkább feltüzelte a vágyát. Annabelle ajkai üdvözlőn megnyíltak követelőző szája alatt, torkából halk nyöszörgés

szakadt fel, ahogy Simon mohó csókjai még mohóbbá, erőszakosabbá váltak. Megérintette a lába közti nyílást, élvezve annak selymes nedvességét. Annabelle teste megrándult, csípőjét feltolva igyekezett közelebb kerülni Simon kezéhez, míg fogságba esett csuklója megfeszült férje markában. Minden vonagló mozdulat a fokozódó vágyról árulkodott, hogy odaadhassa magát, s hogy kitöltsék, és Simon tökéletesen keménnyé vált, ahogy vad, primitív éhség száguldott át rajta. Egyik ujját lassan belenyomta az asszony hüvelyébe, mire Annabelle felnyögött. Észlelve, hogy hitvese teste különösen befogadóvá, rugalmassá vált, Simon újabb ujját használva simogatta, becézte, amíg meg nem duzzadtak az érzékeny szeméremajkak. Amint száját elszakította az ajkától, Annabelle nyomban esdekelni kezdett. – Simon… kérlek… könyörgök, szükségem van rád… – Egész testében remegett, ahogy a férfi kihúzta belőle az ujját. – Ne, Simon… – Csitt! – Megfogta az asszony térdét, és óvatosan keresztülhúzta az ágyon. – Minden rendben lesz – suttogta. – Vigyázok rád… csak hagyd, hogy így szeresselek… – Az asszony csípőjét az ágy széléig csúsztatva átfordította, míg halvány tompora került felülre. A padlón állva a combja közé fészkelte magát, s kemény makkja könnyedén siklott be a síkos női testbe. Erősen megragadva az asszony csípőjét mélyen belehatolt, s meg sem állt addig, míg teljesen be nem ágyazódott. Forróság borította el az egész testét, mintha kemence elé lépett volna, és ágyéka szinte elviselhetetlenül megfeszült a vágytól. Zihálva kapkodott levegő után, küzdve, hogy uralkodni tudjon mindent elsöprő vágyán, mielőtt elélvez. Annabelle passzívan, mozdulatlanul feküdt az ágyon, csak a takarót markolta görcsösen. Attól félve, hogy esetleg fájdalmat okoz neki, Simonnak valahogy sikerült visszafognia vad vágyát annyi időre, míg az asszony fölé hajolt, hogy rekedt mormolással megkérdezze: – Drágám… fáj? – A mozdulattól még mélyebbre csusszant, mire Annabelle nyöszörgött. – Csak szólj, és abbahagyom. Annabelle-nek időbe telt, míg válaszolt, mintha csak nehezen fogná fel a kérdést, és amikor megszólalt, hangja kásás volt a kéjtől. – Nem, ne hagyd abba! Simon ott maradt, fölé hajolva, egyre mélyebbre ható lökésekkel nyomulva előre, amitől a hüvely izmai mohón kemény férfiassága köré feszültek. Továbbra is leszorította az asszony kezét, ujjai az ökle köré fonva… abszolút uralkodó helyzet volt ez, és Simon mégsem kényszerítette rá saját ritmusát Annabelle-re. Inkább az asszony testének mozgásához alkalmazkodott, a hüvely lüktető szorításaival összhangban döfködte, s valahányszor az tehetetlenül megfeszült, még beljebb nyomult, így simogatva, kényeztetve az asszony mélységeit. Annabelle ott lebegett a megváltó kielégülés határán, s mégsem tudta igazán elérni… zihálva lélegzett, és fenekét erősen férje ágyékához nyomta. – Simon… Simon az asszony alá nyúlt, könnyedén megtalálva azt a helyet, ahol a szeméremajkak alatt befogadta őt. Ujjbegyével lassan szétkente a meleg nedvességet a duzzadt dombocskán, és körözve, simogatva, ritmust váltogatva addig izgatta, amíg az asszony felkiáltott, miközben szorosan köré zárult. Nyöszörgött, ahogy Simon fáradhatatlanul ostromolta, háta ívbe feszült a közelgő csúcs előérzetében. A buja vonaglás és az, ahogy felesége testét szorította, már sok volt Simon végsőkig felizgatott érzékeinek… felhördült, ahogy fékezhetetlen kitöréssel ő is a csúcsra repült, mélyen beágyazódva asszonya édes testébe. Nászútjuk legsötétebb pillanata egy reggelen következett be, amikor Annabelle vidáman odavetette Simonnak, hogy szerinte igaz a régi mondás: a házasság a barátság legmagasabb foka. Örömet akart szerezni vele a férjének, de Simon zavarba ejtő ellenségeskedéssel reagált. Felismerve Samuel Richardson jól ismert idézetét, a férfi tömören csak annyit mondott, hogy reméli, Annabelle irodalmi ízlése javul annyit, hogy megkíméli őt a regényekből vett olcsó bölcsességektől. Annabelle-nek rosszulesett a megjegyzés, ezért fagyos csenddel válaszolt, nem értve, miért bosszantotta fel férjét az idézet. Simon egész délelőtt, sőt a délután egy részében is távol volt, és visszatérve feleségét a szálloda szalonjában, más asszonyokkal kártyázva találta. Odasétált a szék háta mögé, és ujjait az asszony vállára tette. Annabelle a zsinóros selyemruhán át is megérezte az érintését, amely finoman

felborzolta az idegeit. Egy pillanatra fontolóra vette, hogy sértődöttségét dédelgetve lerázza férje kezét, helyette azonban azt mondta magának, semmibe sem kerül, ha némi elnézést tanúsít. Arcára mosolyt erőltetve felnézett. – Jó napot, Mr. Hunt – mormolta, formálisan szólítva meg a férfit, mint a legtöbb házaspár a nyilvánosság előtt. – Remélem, élvezetesen telt a napja. – Kacér mosollyal mutatta meg a kártyáit. – Nézze, milyen leosztást kaptam. Akad netalántán valami hasznos tanács a tarsolyában? Simon az asszony füléhez hajolt, miközben végigsimított a haján. – Igen… gyorsan fejezze be a játékot. Annabelle, tudva, hogy a többi asszony érdeklődve figyeli őket, kifejezéstelen arccal kérdezett vissza, bár érezte, hogy forróság kúszik fel a nyakán. – Miért? – Mert pontosan öt perc múlva szerelmeskedni fogok önnel – súgta a fülébe Simon. – Bárhol legyünk is… itt… a szobánkban… vagy a lépcsőn. Szóval, ha azt szeretné, hogy kettesben legyünk, azt javaslom, hogy a lehető leggyorsabban fejezze be a játékot. Nem teszi meg, gondolta Annabelle, de szíve máris hevesebben dobogott riadalmában. Másrészt viszont, Simont ismerve, megvolt a lehetősége… Erre gondolva, Annabelle remegő ujjakkal játszotta ki a következő kártyát. Az utána jövő játékosnak kínzóan hosszú ideig tartott, mire lerakott egy kártyát, és a következő nő sem sietett, mert férje épp akkor lépett oda az asztalukhoz, és az asszony nem hagyhatott ki egy tréfás szóváltást élete párjával. Verejtékcseppek gyöngyöztek Annabelle homlokán és a keble közt, s sorra vette, milyen indokkal szállhatna ki a játékból. A józan esze azzal nyugtatta, bármilyen merész is a férje, csak nem fogja a szálloda lépcsőjén elcsábítani. A józan észnek azonban nyomban elakadt a hangja, amikor Simon komótos mozdulattal elővette az óráját. – Három perced maradt – mormolta a fülébe. Annabelle valahol, idegeskedés közben is érezte a szégyenletes lüktetést a combja közt, teste máris mohón ráhangolódott a füstös hang ígéretére. Annabelle összeszorította a lábát, és erőltetett nyugalommal várta a sorát, bár szíve majd’ kiugrott a helyéről. A játékosok lustán beszélgettek, legyezték magukat, és a pincért elküldték egy kancsó jeges limonádéért. Végre ismét Annabelle következett, bedobta a legmagasabb értékű kártyalapját, és újat húzott. Megkönnyebbülten látta, hogy az új lap értéktelen, és gyorsan lerakta a kezében levő kártyákat. – Attól tartok, kiestem – mondta, és igyekezett nyugodt hangon beszélni. – Nagyszerű játék volt… köszönöm, most mennem kell… – Ugyan már, maradjon még egy körre! – győzködte az egyik nő, és a többiek csatlakoztak hozzá. – Igen, maradjon! – Legalább igyon egy pohár bort, amíg befejezzük ezt a leosztást… – Köszönöm, de… – Annabelle felállt, és egy pillanatra elakadt a lélegzete, ahogy megérezte Simon kezét a hátán. Mellbimbói megkeményedtek a ruha alatt. – Egyszerűen kimerített a tegnap esti bál – improvizált. – Pihennem kell egy keveset a ma esti színház előtt. A hölgyek kórusban búcsúztak tőle, néhányan mindentudó pillantással néztek utána, ahogy Annabelle méltóságteljesen elhagyta a szalont. Amint elérték az emeletre vezető lépcsősort, megkönnyebbülten felsóhajtott, és megrovón nézett férjére. – Ha megpróbáltál zavarba hozni, közlöm veled, hogy sikerült… mit művelsz? – Ingválla meglazult, s döbbenten vette észre, hogy férje kikapcsolt néhány gombot. – Simon – sziszegte –, ne merészeld! Ne, azonnal hagyd abba! Sietve otthagyta a férfit, de az lépést tartott vele. – Már csak egy perced maradt. – Ne beszélj ostobaságokat! – bosszankodott Annabelle. – Kizárt dolog, hogy kevesebb mint egy perc alatt elérjük a lakosztályunkat, és nem… – Nagyot nyikkanva elhallgatott, ahogy megérezte, hogy újabb gomb szabadult ki a lyukából, és sarkon pördült, hogy ellökje a portyázó kezet. Ahogy azonban elkapta a férfi tekintetét, hitetlenkedve döbbent rá, hogy Simon komolyan be akarja váltani a fenyegetését. – Simon, ne!

– De igen. – Tekintete tele volt ragadozószerű játékossággal, és arckifejezése is ismerős volt már az asszonynak. Annabelle felkapta a szoknyája alját, és megfordult, hogy feliramodjon a lépcsőn. – Lehetetlen alak vagy! – zihálta félig nevetve. – Hagyj békén! Te… ó, ha valaki meglát így minket, azt sohasem bocsátom meg neked! Simon különösebb sietség nélkül követte… de neki nem kellett megküzdenie a szoknyák és alsószoknyák tömegével. Annabelle elérte az emeleti lépcsőfordulót, és befordult a sarkon, térde fájt a lépcsőmászástól, szoknyái mintha egy mázsát nyomtak volna, és tüdeje ki akart szakadni. Ó, legyen átkozott a férje, amiért ezt teszi vele… és átkozott legyen ő maga is, amiért levegő után kapkodva is folyton vihognia kell. – Harminc másodperc – hallotta maga mögül, és sípolva lélegzett, ahogy a második lépcsősor végére ért. Még három hosszú folyosó, mielőtt a lakosztályukhoz érnek… és közel sem elég idő. Ruháját összefogva a mellén, végignézett a folyosón. Az első ajtó felé sietett, amelyet megpillantott, és amely egy kicsiny, sötét fülkébe nyílt. Keményítő illata csapta meg az orrát, és a folyosóról beszűrődő világítás fényében takarosan összehajtogatott ágyneművel és törülközőkkel teli polcok sorát pillantotta meg. – Ne állj meg! – szólt rá Simon, és besodorta a fülkébe, majd magukra zárta az ajtót. Annabelle-t teljes sötétség vette körül. Nevetés fojtogatta, ahogy megpróbálta ellökni férje kezét. Hirtelen úgy tűnt, mintha Simonnak több keze nőtt volna, mint egy polipnak, ahogy villámgyorsan kigombolta és lehámozta róla a ruhát. Sokkal gyorsabban, mint ő védekezhetett volna ellene. – Mi lesz, ha bezárnak ide minket? – kérdezte Annabelle, ahogy ruhája a padlóra hullt. – Kitöröm az ajtót – felelte Simon a bugyogó szalagjait rángatva. – Utána. – Ha az egyik szobalány ránk nyit, ki fognak dobni minket a szállodából. – Higgy nekem, a szobalányok láttak már ennél sokkal rosszabbat is. Annabelle ruhája Simon talpa alatt végezte, miközben a férfi a bugyogót is letolta bokáig. Az asszony tessék-lássék tiltakozott, de csak addig, míg Simon a lába közé nyúlva fel nem fedezte vágyának bizonyítékát, ami után a tiltakozás meglehetősen értelmetlennek tűnt. Annabelle ajkai készségesen szétnyíltak férje csókja előtt, és mohón viszonozták a nyers, mégis simogató ösztökélést. A bársonyos bejárat könnyedén megnyílt, hogy befogadja Simont, és halkan nyöszörögni kezdett, amikor a férfi ujjai szétfeszítették oly módon, hogy csípőjének minden határozott lökése az érzékeny rügyecskét izgatta. Fészkelődve igyekeztek közelebb kerülni egymáshoz, testük megfeszült, eggyé olvadt, kutató, felfedező csókjaik csak tovább szították szenvedélyüket. Annabelle fűzője túl szoros volt, de váratlan élvezetet is lelt a szorosságban, mintha valami külön jutalomélmény árasztotta volna el testének alfelét, amely a gyönyörtől duzzadt szövetek csapdájába esett. Ujjai hiábavalón próbáltak a férfi ruhájába markolni, ahogy vágya szinte az őrületig fokozódott. Simon erőteljes, ritmikus lökésekkel tette őt magáévá, míg végül a mámor végigsöpört rajtuk, és tüdejük zihálva szívta be a tiszta, vasalt ruha illatától terhes levegőt, és egymásba gabalyodott végtagjaik megfeszültek, mintha fogságba akarnák ejteni kettejük élvezetét. – A fenébe! – morogta Simon néhány perc múlva, amikor ismét lélegzethez jutott. – Mi az? – kérdezte súgva Annabelle, fejét férje kabátjának hajtókáján pihentetve. – Egész életemben merevedésem lesz, ha megérzem a keményítő illatát. – Ez a te gondod – mosolyodott el bágyadtan Annabelle, és nagyot lélegzett, amikor megérezte, hogy a férfi, akinek teste még mindig össze volt kapcsolódva az övével, lök egyet rajta. – A tiéd is – mondta Simon, és a következő pillanatban szája rátalált Annabelle szájára a sötétben.

Huszonharmadik fejezet

Nem sokkal azután, hogy Simon és Annabelle visszatért Angliába, szembe kellett nézniük az elkerülhetetlen eseménnyel, a két család találkozásával, amelyek jobban már nem is különbözhettek volna egymástól. Bertha, Simon anyja ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek hozzá vacsorára, és jobban megismerjék egymást, amire az esküvő előtt nem volt lehetőség. Noha Simon figyelmeztette Annabelle-t, mire számíthatnak, és cserébe Annabelle is megpróbálta felkészíteni anyját és öccsét, gyanította, hogy a találkozás a legjobb esetben is csak vegyes eredménnyel zárulhat. Szerencsére Jeremy boldogan fogadta, hogy Simon Hunt immáron a sógora. Jeremy az utóbbi hónapokban jócskán megnyúlt, így Annabelle fölé magasodott, amikor megölelte őt a családi szalonban. Aranybarna haját kiszívta a nap, annyi időt töltött a szabadban, és kék szeme élénken és vidáman csillogott napbarnított arcában. – Nem akartam hinni a szememnek, amikor a mama levelében olvastam, hogy férjhez mész Simon Hunthoz – mondta. – Azok után, amiket az elmúlt két évben mondtál róla… – Jeremy – szólt rá öccsére Annabelle –, el ne merd ismételni bármelyiket is! A fiú nevetett. Továbbra is átölelve tartotta, miközben kezet nyújtott Simonnak. – Gratulálok, uram. – Kezet ráztak, és Jeremy pajkosan folytatta. – Ami azt illeti, cseppet sem voltam meglepve. A nővérem olyan sokat és olyan gyakran panaszkodott önre, hogy tudtam, igen erős érzelmeket táplál ön iránt. Simon meleg tekintete megpihent homlokát ráncoló feleségén. – Elképzelni sem tudom, mi olyat találhatott, ami miatt panaszkodnia kellett. – Ha jól emlékszem, azt mondta… – kezdte Jeremy, és nagyot kacsintott nővérére, miközben jól oldalba bökte a könyökével. – Jól van na, nem mondok semmit – emelte fel megadón a kezét a fiú, ahogy nevetve hátratántorodott. – Csak udvarias szaloncsevegést kívántam folytatni az új sógorommal. – Az „udvarias szaloncsevegés” azt jelenti, hogy az időjárásról beszélgettek, vagy érdeklődsz valaki egészsége iránt – oktatta ki Annabelle az öccsét. – Nem azt, hogy valószínűleg zavarba ejtő információkat adsz ki, amelyeket a nővéred bizalmasan megosztott veled. Simon átölelte felesége derekát, magához vonta, és lehajolt hozzá. – Azért van valami halvány fogalmam arról, miket mondhattál – súgta a fülébe. – Végül is, szemtől szembe sem titkoltad a véleményed. Annabelle hallotta a hangján, hogy jót mulat, így ellazult egy kissé az ölelésében. Jeremy mosolygott. Még sohasem látta nővérét ilyen bizalmas közelségben egy másik férfival, és észrevette azt is, mennyit változott. – Azt mondanám, nincs ellenedre ez a házasság, Annabelle. Philippa éppen akkor lépett be, és boldog kiáltással sietett oda lányához. – Drágám, annyira hiányoztál! – Átölelte Annabelle-t, majd ragyogó mosollyal fordult Simonhoz. – Kedves, Mr. Hunt, isten hozta itthon. Jól érezte magát Párizsban? – El sem tudom mondani, mennyire – felelte Simon kedvesen, és lehajolt, hogy megpuszilja az odanyújtott arcot. Nem nézett Annabelle-re, amikor hozzátette: – Különösen a pezsgőt élveztem. – Ez csak természetes – lelkesedett Philippa. – Bárki, aki már… Annabelle, drágám, mit csinálsz? – Csak kinyitom az ablakot – felelte Annabelle fojtott hangon, arca vörösre gyúlt Simon megjegyzésétől, ahogy visszaemlékezett arra az estére, amikor férje különös kreativitást mutatott a pezsgő lehetséges elfogyasztásának módjait illetőn. – Szörnyen meleg van itt… nem is értem, mi a csudáért vannak zárva az ablakok az évnek ebben a szakában. – Arcát elfordítva küzdött a

kilinccsel, míg végül Jeremy a segítségére sietett. Miközben Simon és Philippa társalogtak, Jeremy szélesre tárta az ablakot, és elvigyorodott, ahogy Annabelle megfürdette az arcát a beáramló hűs levegőben. – Nem akármilyen nászút lehetett – mormolta. – Neked nem is lenne szabad ilyen dolgokról tudnod – súgta neki Annabelle. Jeremy mulatva felhorkant. – Tizennégy vagyok, Annabelle, nem négy. Szóval… – hajolt közelebb nővéréhez –, miért mentél feleségül Mr. Hunthoz? A mama azt mondta azért, mert Mr. Hunt kompromittált, de téged ismerve, többnek kellett ott lennie. Egy dolog biztos, nem tudott volna kényes helyzetbe hozni, ha te nem akarod. – A pajkos csillogás eltűnt a szeméből, és elkomolyodva kérdezte: – A pénz miatt tetted? Láttam a háztartási könyvet… a vak is láthatta, hogy szegények vagyunk, mint a templom egere. – Nem csak a pénz miatt mentem hozzá. – Annabelle mindig őszinte volt öccséhez, de nehéz volt beismernie az igazat, még magának is. – Megbetegedtem Stony Crossban, és Mr. Hunt olyan kedves volt hozzám, amire nem számítottam, aztán amikor kezdtem meglágyulni iránta, rájöttem, hogy van benne valami… vonzerő… – Észbeli vagy testi? – kérdezte Jeremy, és elmosolyodott, amikor nővére tekintetéből kiolvasta a választ. – Mindkettő? Ez remek. Mondd, hogy sze… – Miről suttogtok ott? – szólt rájuk Philippa, és nevetve intett, hogy jöjjenek el az ablaktól. – Azért esdekeltem a nővéremnek, hogy ne bántsa újdonsült férjét – felelte Jeremy, és Annabelle a szemét forgatta. – Köszönöm – mondta Simon komolyan. – Amint azt sejted, hatalmas bátorság és lelkierő kell ahhoz, hogy egy ilyen asszonnyal szembeszálljon az ember, de eddig egész jól… – Annabelle fenyegető tekintetét látva elhallgatott. – Úgy látom, jobb lesz, ha a fivéred és én a szabadban beszéljük meg a férfias ügyeinket, te addig mesélhetsz anyádnak Párizsról. Jeremy, van kedved kocsikázni egyet a homokfutómon? A fiúnak nem kellett biztatás. – Máris, csak hozom a kalapom, kabátom… – A kalappal ne fáraszd magad – javasolta Simon. – Egy percnél tovább úgy sem tudod a fejeden tartani. – Mr. Hunt – szólt utánuk Annabelle –, ha megnyomorítja vagy megöli az öcsémet, nem kap vacsorát. Simon visszakiáltott valami érthetetlent, aztán a két férfi eltűnt az előszobába vezető ajtó mögött. – A homokfutók túl könnyűek és gyorsak, nem nehéz felborulni velük – aggodalmaskodott Philippa. – Remélem, Mr. Hunt ügyes hajtó. – Nagyon is – mosolygott megnyugtatón az anyjára Annabelle. – Ő hajtott a szállodától idáig, és olyan biztonságos ritmusban, hogy azt hittem, hogy egy jó öreg, kényelmes delizsánszban ülünk. Esküszöm, Jeremy nem is lehetne jobb kezekben. A következő egy órát a szalonban töltötték egy kancsó tea mellett, és megbeszéltek mindent, ami az elmúlt két hétben történt. Ahogy arra Annabelle számított is, Philippa semmit sem kérdezett nászútjuk intim részleteiről, mert nem akart az ifjú pár magánéletébe avatkozni. Ugyanakkor nagy érdeklődéssel hallgatta Annabelle beszámolóját a külföldiekről, akikkel találkozott, és a bálokról, estélyekről, amelyeken részt vett. A gazdag iparosok tömege ismeretlen volt Philippának, és figyelmesen hallgatta, ahogy Annabelle igyekezett lefesteni őket. – Az ember azt látja, hogy egyre több ilyen jön Angliába – jegyezte meg –, hogy a vagyonukat ranghoz kössék. – Mint a Bowmanek – mondta Annabelle. – Igen. Úgy tűnik, hogy minden szezonban egyre több amerikai szivárog be a köreinkbe… és isten a tanúm, amúgy is egyre nehezebb nemesembert fogni, igazán nincs szükségünk még versenytársakra is. Boldog leszek, ha ez a vállalkozói láz elcsitul végre, és minden visszatér a régi kerékvágásba.

Annabelle bánatosan mosolygott, ahogy azon töprengett, hogyan is magyarázza meg anyjának, hogy abból, amit látott és hallott, nagyon úgy tűnik, hogy az ipari fejlődés épp csak elkezdődött… és semmi sem fog visszatérni a régi kerékvágásba. Annabelle is csak most kezdte igazán megérteni, hogy a vasutak, a légcsavaros hajók és a gépesített gyárak milyen változást hoznak, milyen hatást gyakorolnak Angliára és a világ többi részére. Simon és ismerősei ilyesmikről beszélgettek a vacsoraasztalnál, nem a felsőosztálybeliek szokásos témáiról, mint például a vadászat vagy a vidéki vendégségek. – Áruld el nekem, jól kijössz Mr. Hunttal? – kérdezte Philippa. – Nekem úgy tűnik, hogy jól. – Ó, igen. Bár azt is meg kell mondanom, hogy Mr. Hunt össze sem hasonlítható azokkal a férfiakkal, akiket te vagy én ismerünk. Azok az úriemberek, akikhez mi hozzászoktunk… Mr. Hunt esze más srófra jár, mint az övéké. Ő… ő haladó… – Ó, magasságos egek! – szörnyülködött Philippa. – Úgy érted, politikailag? – Nem… – Annabelle elhallgatott, és komikus arcot vágott, amikor rájött, még azt sem tudja, férje melyik pártnak a tagja. – Ami azt illeti, a véleményét hallva néhány dologról, kétségem sincs, hogy whig, de még az is lehet, hogy liberális… – Irgalmas isten! Talán idővel meg tudod győzni, hogy változtasson a nézetein. Annabelle erre felnevetett. – Ezt erősen kétlem. De nem igazán számít, mert… Mama, lassan komolyan kezdem azt hinni, hogy egy napon ezeknek a vállalkozóknak és üzletembereknek a véleménye többet fog nyomni a latban, mint az arisztokratáké. Ha csak a gazdasági befolyásukat nézzük… – Annabelle – szakította félbe Philippa gyengéden –, azt hiszem, csodálatos dolog, hogy így támogatod a férjedet. De egy kereskedő sohasem lesz olyan befolyásos, mint egy nemesember. Angliában legalábbis biztosan nem. Beszélgetésük hirtelen félbeszakadt, mert Jeremy rontott be a szalonba tágra nyílt szemmel, ziláltan. – Jeremy! – kiáltott fel Annabelle aggódva, és talpra ugrott. – Mi történt? Hol van Mr. Hunt? – A lovakat sétáltatja a téren, hogy lehűljenek. – A fejét csóválva, lihegve folytatta. – Az az ember őrült! Legalább háromszor majdnem felborultunk, közel jártunk ahhoz, hogy egy fél tucat embert halálra gázoljunk, és annyit pattogtam az ülésen, hogy az egész hátsóm csupa kék-zöld folt. Lélegzetet sem mertem venni, különben imádkoztam volna, mert nem is volt kérdés, hogy meghalunk. Huntnak vannak a legkomiszabb lovai a világon, és olyan szörnyen káromkodott, hogy engem már egy hasonlóért is örökre kivágtak volna az iskolából… – Jeremy – kezdte Annabelle bocsánatkérőn, mélyen megdöbbenve, hogy Simon képes volt ilyen veszélyeknek kitenni az öccsét –, annyira saj… – Kétségtelenül ez volt egész életem legfantasztikusabb délutánja! – folytatta a fiú ujjongva. – Megpróbáltam kikönyörögni, hogy holnap is vigyen el kocsikázni, és azt mondta, ha lesz ideje, elvisz… Ó, micsoda belevaló fickó, Annabelle! Megyek, iszom egy kis vizet… legalább egy kiló port nyeltem. – Azzal kamaszos lelkesedéssel kirohant, míg anyja és nővére tátott szájjal bámultak utána. Később, aznap este Simon elvitte Annabelle-t, Jeremyt és az anyjukat a hentesbolt fölötti lakásba, ahol a szülei éltek. Három szobájával és a második emeletre vezető keskeny lépcsővel a lakás kicsi, de jól felszerelt volt. Annabelle így is látta anyja arcán a döbbent helytelenítést, mivel Philippa képtelen volt felfogni, Hunték miért nem valami csinos sorházban vagy villában laknak. Annabelle minél inkább próbálta megmagyarázni neki, hogy Hunték nem szégyellik a foglalkozásukat, se azt, hogy a munkásosztályhoz tartoznak, Philippa annál zavartabb lett. Annabelle bosszankodva arra gondolt, hogy anyja talán szándékosan értetlenkedik, és feladta a küzdelmet, hogy Simon családjáról beszélgessen vele, titokban pedig megparancsolta Jeremynek, hogy figyeljen anyjukra, nehogy valami megvető dolgot mondjon a család előtt. – Megpróbálom – ígérte Jeremy láthatóan kételkedve. – De te is tudod, hogy mama sohasem jött jól ki azokkal, akik különböznek tőlünk.

Annabelle elkeseredetten sóhajtott fel. – Az ég legyen hozzánk irgalmas, hogy egy estét olyan emberekkel kell töltenünk, akik nem egészen olyanok, mint mi. Esetleg tanulunk tőlük valamit, vagy ami még rosszabb, még jól is érezzük magunkat… ó, micsoda szégyen! Öccse ajka kíváncsi mosolyra húzódott. – Ne légy túl szigorú hozzá, Annabelle. Nem is olyan régen még te is ugyanúgy lenézted az alsóbb osztálybelieket. – Nem is! Én… – Annabelle elhallgatott, aztán komor arccal felsóhajtott. – Igazad van, tényleg lenéztem őket, bár ma már magam sem értem, miért. A munka nem szégyen, ugye? Az biztos, hogy sokkal csodálatra méltóbb, mint a tétlenség. Jeremy tovább mosolygott. – Megváltoztál – közölte. – Talán nem is olyan rossz, hogy így történt – vélte Annabelle. Most, hogy a lakáshoz vezető keskeny lépcsőn kapaszkodtak felfelé, Annabelle érzékelte Simon visszafogottságát, az egyetlen jelet, amely a férfi bizonytalanságára utalt. Kétségtelen, hogy férje aggódott, hogy fog ő és Simon családja – Jeremy szavával – „kijönni” egymással. Annabelle mosolyt erőltetett az arcára, elszántan, hogy igenis sikeres lesz ez az este, és meg sem rezzent, ahogy a Hunt-lakásból kiszűrődő zajokat meghallotta… felnőtt hangokat, gyerekvisítást, és valami puffanást, ami teljesen úgy hangzott, mintha felborítottak volna egy bútort. – Jóságos isten! – kiáltott fel Philippa. – Ez úgy hangzik, mintha… mintha… – Verekednének? – segítette ki Simon készségesen. – Az lehetséges. Az én családomban nem mindig könnyű különbséget tenni az udvarias szaloncsevej és a bokszmeccs közt. Ahogy beléptek a nagyszobába, Annabelle megpróbált kiigazodni az arcok kavalkádjában… ott volt Simon nővére, Sally, egy fél tucat gyerek anyja, akik éppen megvadult bika módjára szaladgáltak egyik szobából a másiba… ott volt még Sally férje, Simon szülei, három öccse és Meredith nevű húga, akinek csendes higgadtsága feltűnően kirítt a nagy felfordulásból. Abból, amit Simon mesélt, Annabelle tudta, hogy különösen kedveli Mereditht, aki félénkségével és olvasásszeretetével nagyon különbözött vad és verekedős testvéreitől. A gyerekek Simon köré tömörültek, s ő meglepő hozzáértéssel bánt velük, a levegőbe dobálta őket, és egyszerre tudott megszemlélni egy kiesett fogat, és megtörölni egy elcsöppenő orrot. Az első néhány perc zavarba ejtő volt, kiabálós bemutatkozásokkal, ide-oda rohangáló gyerekekkel, és egy felháborodottan nyávogó macskával, akibe épp akkor kapott bele egy kíváncsi kutyus. Annabelle biztos volt benne, hogy később megnyugszanak a kedélyek, de igazság szerint, az általános felfordulás az egész estére jellemző volt. Néha futó pillantást vetett anyja arcára, amelyre ráfagyott a mosoly, öccsére, aki láthatóan élvezte az estét, és Simonra, aki némileg elképedve vette tudomásul, hogy a rendteremtésre irányuló kísérletei sorra meghiúsulnak. Simon apja, Thomas hatalmas termetű, impozáns férfi volt olyan vonásokkal, amelyek könnyen rendeződtek megfélemlítő szigorba. Arcát és tekintetét nagy ritkán meglágyította egy-egy mosoly, nem olyan karizmatikus, mint Simoné, de így is megvolt a maga csendes vonzereje. Annabelle-nek sikerült barátságosan elbeszélgetni vele, mivel a vacsoránál mellette kapott helyet. Sajnos a két anyuka közt nem igazán alakult ki társalgás. Az ok nem annyira az ellenszenv volt, mint az, hogy képtelenek voltak közös témát találni. Életük, tapasztalataik és nézeteik nem is lehettek volna ellentétesebbek. A vacsora nagy szeletekre vágott marhasültből állt, a legalapvetőbb zöldségekkel körítve, és desszertként puding várt rájuk. Annabelle egy vágyakozó sóhajt elnyomva szorgalmasan birkózott a nagydarab marhahússal. Nemsokára Meredith fordult hozzá egy barátságos kérdéssel. – Annabelle, mesélned kell nekünk Párizsról. A mama és én hamarosan a kontinensre utazunk, méghozzá életünkben először. – Milyen csodálatos! – kiáltott fel Annabelle. – Mikor indultok? – Egy hét múlva, és legalább másfél hónapig oda leszünk. Calais-ból indulunk és Rómában fejezzük be az utat…

Egész vacsora alatt az utazásról folyt a szó. Az étkezés végeztével a cselédlány nekilátott, hogy leszedje az asztalt, a család pedig visszavonult a szalonba teázni. A gyerekek nagy örömére Jeremy leült közéjük a kandalló közelében a padlóra, hogy marokkózzon velük, és segítsen féken tartani a kutyust. Annabelle a közelben ült, és a bohóckodásukat figyelte, miközben Simon nővérével beszélgetett. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Simon az anyjával együtt eltűnt, és sejtette, hogy az asszonynak rengeteg kérdése van a fiához a sietős esküvővel és a házasságával kapcsolatban. – Ó, az ördögbe! – kiáltott fel Jeremy. – A kutyus lepisilte a kandallót. – Valaki keresse meg a cselédlányt, és szóljon neki – mondta Sally, miközben a gyerekek jót kacagtak a neveletlen kutyuson. Mivel Annabelle ült legközelebb az ajtóhoz, nyomban felpattant. A másik szobába lépve látta, hogy a cselédlány még mindig a vacsora maradványainak eltakarításával van elfoglalva. Miután Annabelle tájékoztatta az apró balesetről, a lány fürgén a szalonba sietett egy csomó ronggyal. Annabelle indult volna utána, de ekkor a közeli konyhából beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét, és megállt, amikor Bertha halk, rosszalló hangját meghallotta. – …és szeret téged az a lány, Simon? Annabelle megdermedt, és feszülten várta Simon válaszát. – Az emberek annyi más okból házasodnak. – Ezek szerint nem – állapította meg Bertha színtelen hangon. – Nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepve. Az ilyen nők sohasem… – Vigyázzon, anyám, mit mond – mormolta Simon. – A feleségemről beszél. – Csinos dísz az oldaladon, amikor előkelők közé mentek – erősködött Bertha. – De akkor is hozzád ment volna, ha nincs a vagyonod? Kitart majd melletted bajban vagy ínségben? Bárcsak jobban megnézted volna magadnak azokat a lányokat, akikkel megpróbáltalak összehozni! Molly Havelockkal vagy Peg Larcherrel… jó és erős teremtések, akik igazi segítőtársaid lettek volna… Annabelle nem bírta tovább hallgatni. Közömbös arcot erőltetve magára visszasietett a szalon lármájába és világosságába. Tessék, ez történik, ha az ember hallgatózik, búsongott, azon tűnődve, lehet-e ennél rosszabb véleménnyel róla Bertha. A kritika fájt… de Annabelle-nek be kellett ismernie, hogy Simon családjának vagy az anyjának semmi különösebb oka nem volt rá, hogy kedvelje. Sőt rádöbbent, hogy valahányszor elmerengett azon, mennyi előnye származik a Simonnal kötött házasságból, sohasem jutott eszébe, hogy megkérdezze, ő mit tud adni férjének cserébe. Nyugtalanul tépelődött, elmondja-e Simonnak, mit hallott, de szinte rögtön ellene döntött. Ha erőlteti a témát, azzal csak arra kényszeríti Simont, hogy megpróbálja megnyugtatni, vagy talán, hogy bocsánatot kérjen az anyja nevében, márpedig egyik sem volt szükséges. Annabelle tudta, hogy időbe telik, amíg bebizonyítja, méltó Simonhoz… bebizonyítja a férjének, a családjának… és talán még magának is. Sokkal később aznap este, amikor Annabelle és Simon visszatért a Rutledge-be, Simon a vállára tette a kezét, és rámosolygott. – Köszönöm – mondta. – Mit? – Hogy ilyen szeretetre méltón viselkedtél a családommal. – Közelebb vonta magához, és csókot nyomott a feje búbjára. – És hogy elnézted nekik, hogy annyira mások, mint ti. Annabelle a dicséret hallatán elpirult örömében, és hirtelen sokkal jobban érezte magát. – Élveztem az estét – hazudta, mire Simon rávigyorgott. – Azért nem kell túlzásokba esned. – Ó, talán akadt egy-két pillanat… amikor az apád az állatok zsigereit taglalta… vagy amikor a nővéred arról mesélt, mit csinált a kisbaba a fürdővízben… de egészében véve, mind nagyon-nagyon… – Hangosak voltak? – találgatott Simon, s tekintetében nevető szikrák gyúltak. – Azt akartam mondani, hogy kedvesek. Simon megsimogatta a hátát, finoman megmasszírozva a lapockája alatti feszült izmokat.

– Mindent egybevéve, nagyon jól fogadod ezt a közember-felesége dolgot. – Nem olyan szörnyű, de tényleg – mormolta Annabelle. Könnyű ujjai végigfutottak a férfi mellkasán, és huncut pillantást vetett rá. – Sok mindent el tudok nézni cserébe ezért a… lenyűgöző… szilárd és megbízható… – Bankszámláért? Annabelle rámosolygott, és ujjai bemerészkedtek a férfi nadrágöve alá. – Nem a bankszámláért – súgta, s a következő pillanatban Simon szája a szájára tapadt. Másnap Annabelle elragadtatva vette tudomásul, hogy ismét együtt lehet Lilliannel és Daisyvel, akik a Rutledge-nek ugyanabban a szárnyában szálltak meg, mint ők. Sikoltozva és nevetve ölelkeztek össze, és akkora zajt csaptak, hogy Mrs. Bowman végül egy szobalányt küldött, hogy halkabban legyenek. – Látni akarom Evie-t – mondta panaszosan Annabelle, ahogy karját Daisyébe fűzve a szalon felé tartottak. – Hogy van? – Szörnyű bajba került úgy két hete, amikor megpróbálta meglátogatni az apját – felelte Daisy nagyot sóhajtva. – Az apja állapota romlott, és most ágyhoz van kötve. De Evie-t rajtakapták, amikor ki akart surranni a házból, és most Florence néni és a családja szobafogságban tartja. – Mennyi ideig? – Határozatlan ideig – jött a lesújtó válasz. – Ó, azok az utálatos emberek! – morogta Annabelle. – Bárcsak megmenthetnénk tőlük Evie-t! – Remek mulatság lenne, nem? – Daisyt azonnal megfogta az ötlet. – Elrabolhatnánk. Vinnénk egy létrát, az ablaka alá támasztanánk, és… – Florence néni ránk uszítaná a kutyákat – vágott a szavába sötéten Lillian. – Két hatalmas masztiffjük van, akiket éjszakára szabadon engednek a kertben. – Bedobunk nekik egy kis mérgezett húst – jelentette ki Daisy –, és amíg alszanak… – Ó, a fenébe a hajmeresztő terveiddel! – kiáltott fel Lillian. – Annabelle nászútjáról akarok hallani! A két fekete szempár leplezetlen kíváncsisággal tapadt Annabelle-re. – Na, milyen volt? – kérdezte Lillian. – Tényleg fájt, ahogy mondják? – Ki vele, Annabelle! – nógatta Daisy is. – Emlékszel, megegyeztünk, hogy mindent elmondunk egymásnak. Annabelle elvigyorodott, élvezve, hogy olyasmit tud, ami a másik kettő számára még rejtély. – Nos, akadtak meglehetősen kellemetlen pillanatok – ismerte be –, de Simon nagyon kedves volt és… figyelmes… s noha nincs összehasonlítási alapom, el sem tudom képzelni, hogy van ember, aki csodálatosabb szerető nála. – Hogy érted ezt? – kíváncsiskodott Lillian. Annabelle elpirult. Tétován kereste a szavakat, amellyel jellemezhetne valamit, amire hirtelen úgy tűnt, nincsenek is szavak. Az ember leírhatná magát a műveletet, de az aligha fejezné ki az intim élmény gyengédségét. – A dolog bensőségessége sokkal mélyebb, mint valaha is képzelnétek. Először szeretnél meghalni zavarodban, de aztán olyan pillanatok jönnek, amelyek elfeledtetik veled, hogy magadra gondolj, és csak az számít, hogy a másik mellett légy, minél közelebb hozzá. Rövid csend következett, amíg a nővérek a szavait emésztették. – Mennyi ideig tart? – kérdezte végül Daisy. Annabelle még jobban elpirult. – Néha csak néhány percig… néha órákig. – Órákig? – ismételte a két lány kórusban, látható elképedéssel. Lillian undorral ráncolta az orrát. – Istenem, ez szörnyen hangzik! Annabelle-nek nevetnie kellett barátnője arckifejezésén.

– Nem olyan szörnyű. Igazából nagyon kellemes. Lillian a fejét csóválta. – Ki fogom találni a módját, hogyan vehetem rá a férjem, hogy gyorsan végezzen. Sokkal jobb dolgokkal is töltheti az ember az idejét, mint hogy azt csinálja. Annabelle nem bírta megállni vigyorgás nélkül. – Ha már szóba került a titokzatos úriember, aki egy napon a férjed lesz… neki kellene kezdenünk, hogy megtervezzük a következő akciónkat. A szezon januárnál előbb nem kezdődik el, ami jó néhány hónapot hagy nekünk a felkészülésre. – Daisynek és nekem arisztokrata támogatóra lesz szükségünk – sóhajtott fel Lillian. – Nem is beszélve az illemtanórákról. És mivel te sajnos közemberhez mentél feleségül, nincs igazán jelentős társadalmi befolyásod, így nem sokkal vagyunk előbbre, mint amikor elkezdtük – állapította meg, majd sietve hozzátette: – Nem sértésnek szántam, kedvesem. – Nem is vettem annak – nyugtatta meg Annabelle. – Simonnak viszont van néhány arisztokrata barátja… ott van mindjárt Lord Westcliff. – Jaj, nem! – tiltakozott Lillian határozottan. – Nem akarom, hogy neki bármi köze legyen ehhez. – Miért nem? Lillian felvonta a szemöldökét, mintha meglepné, hogy ezt még magyarázni kell. – Mert ő a legkiállhatatlanabb ember, akivel valaha is találkoztam. – De Westcliff nagyon előkelő és befolyásos – érvelt Annabelle. – Ráadásul ő és Simon jó barátok. Én magam sem kedvelem különösebben a grófot, de hasznos szövetséges lehet. Azt mondják, Westcliff címe az egyik legrégibb Angliában. Vér nem lehet kékebb, mint az övé. – És ezzel ő nagyon is tisztában van – morogta savanyúan Lillian. – A populista szövege ellenére könnyű észrevenni, hogy magában el van ragadtatva attól, hogy ő nemes, és többtucatnyi szolgát ugráltathat. – Kíváncsi lennék, Westcliff miért nem nősült még meg – tűnődött Daisy. – A hibái ellenére az ember kénytelen elismerni, hogy hatalmas fogás, legalább bálnányi. – Alig várom a pillanatot, amikor valaki megcsáklyázza – motyogta Lillian maga elé, amivel sikerült megnevettetnie a másik kettőt. Bár a legmelegebb nyári hónapokban Londont elhagyta az úgynevezett jobb társaság, azért a városban zajlott az élet. Amíg a parlament üléseit augusztus tizenkettedikén, amely történetesen egybeesett a nyírfajdszezon kezdetével, be nem rekesztették, az uraktól elvárták, hogy megjelenjenek a délutáni üléseken. Mialatt a férfiak a parlamentben vagy a klubjukban tartózkodtak, feleségeik vásárolni mentek, meglátogatták a barátnőiket, vagy leveleket írtak. Esténként vacsorákra és bálokra jártak, amelyek általában éjjel kettőig-háromig is elhúzódtak. Az arisztokraták ilyen napirend szerint éltek, illetve azok is, akiknek a foglalkozása előkelőnek számított, mint például az egyházi emberek, a tengerésztisztek vagy az orvosok. Annabelle bánatára hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy férje, minden vagyona és tagadhatatlan sikere ellenére sem űz előkelő foglalkozást. Épp ezért a legtöbb előkelő, felsőosztálybeli rendezvényre, amelyen Annabelle szívesen részt vett volna, meg sem hívták őket. Csak, ha egy nemes valamilyen módon anyagilag le volt kötelezve Simonnak, vagy Lord Westcliff közeli barátja volt, hívta meg Huntékat az otthonába. Annabelle csak nagyon kevés meghívást kapott az előkelő hölgyektől, akik valaha a barátnői voltak, s bár sohasem küldték el, ha valakit meglátogatott, arra sem bátorították, hogy megismételje a látogatást. Az osztály- és társadalmi helyzet határait lehetetlen volt áthágni. Még egy vikomt felesége, aki férje szerencsejátékszenvedélye és pazarló életmódja miatt elszegényedett, és lepusztult otthonában csak két szolgát tartott, elszántan éreztette felsőbbrendűségét Annabelle felett. Végtére is a férje minden hibája ellenére nemes volt, míg Simon Hunt csak egy utálatos kereskedő. Annabelle a vikomtné hűvös fogadtatása miatt dúlva-fúlva ment Lillianhez és Daisyhez, hogy kipanaszkodja magát a sok-sok lekezelés és elutasítás miatt, amelyekben része volt. Barátnői csodálkozva és együtt érzőn hallgatták a szenvedélyes panaszáradatot. – Látnotok kellett volna a szalonját – háborgott Annabelle, fel-alá járkálva a nővérek előtt,

akik a fogadószoba pamlagján ülve hallgatták. – Minden poros és kopott volt, a szőnyegen borfoltok éktelenkedtek, és a nő másra sem volt képes, minthogy lenézzen és sajnálkozzon, amiért ilyen alantas házasságot kötöttem. Alantasnak nevezte, amikor pedig mindenki tudja, hogy a férje részeges disznó, aki az utolsó shillingjeiket is eljátssza a kártyaasztalnál. Hiába vikomt, arra sem érdemes, hogy Simon csizmáját megcsókolja, és komoly erőfeszítésembe került, hogy ezt ne vágjam a képébe. – Miért fogtad vissza magad? – csodálkozott Lillian. – Én biztos megmondtam volna neki, mit gondolok az ostoba sznobságáról. – Mert semmi értelme ilyen emberekkel vitatkozni. Ha Simon kimentene egy tucat fuldoklót – folytatta komor arccal –, akkor sem illetné meg ugyanaz a tisztelet, ami egy kövér, öreg nemest, aki csak ült, és a kisujját sem mozdította meg értük. Daisy kérdőn felvonta a szemöldökét. – Sajnálod, hogy nem nemesemberhez mentél feleségül? – Nem – vágta rá Annabelle, és hirtelen támadt szégyenében lehajtotta a fejét. – De azt hiszem… azt hiszem, néha önkéntelenül is arra gondolok, bárcsak Simon nemesi születésű lenne. Lillian némi aggodalommal nézett barátnőjére. – Ha visszamehetnél az időben, hogy megváltoztasd a dolgokat, Lord Kendallt választanád Mr. Hunt helyett? – Jóságos isten, dehogy! – Annabelle sóhajtva ült a tűfestéses kárpittal borította székre, apró virágokkal díszített zöld selyemruhájának szoknyája hullámzott a lába körül. – Nem bántam meg a választásomat. De azt igenis bánom, hogy nem mehettem el Wymarkék báljára. Vagy a Gilbreathházban tartott estélyre. Vagy az előkelő társaság bármely más eseményére. Helyette Mr. Hunt és én egészen másfajta alakok által adott partikra járunk. – Miféle alakokról beszélsz? – kíváncsiskodott Daisy. Míg Annabelle tétovázott, Lillian válaszolt, hangja fanyar derűről árulkodott. – Szerintem Annabelle a felkapaszkodottakra utal. Az újgazdagokra, akik az alsóbb osztálybeliek erkölcsi értékeivel és vulgáris modorával rendelkeznek. Azaz a mi fajtánkra. – Nem – tiltakozott nyomban Annabelle, és a két lány nevetett. – De igen – mondta Lillian nyájasan. – Beházasodtál a mi világunkba, kedvesem, és nem tartozol oda jobban, mint ahogy mi fogunk a nemességhez, ha sikerül egyáltalán valami ranggal büszkélkedő férfiút fognunk magunknak. Igazság szerint a legkevésbé sem izgat, hogy keveredjek a Wymarkokkal vagy Gilbreathekkel, akik mind halálosan unalmas emberek, és szörnyen el vannak telve maguktól. Annabelle elgondolkozva nézett rá, s hirtelen egész más szemszögből látta a helyzetét. – Sohasem jutott eszembe, hogy unalmasak – mormolta. – Azt hiszem, mindig is szerettem volna feljutni a társadalmi létra csúcsára, és bele sem gondoltam, hogy esetleg nem fog tetszeni a kilátás. De most már ez természetesen nem számít. Most meg kell találnom a módját, hogyan alkalmazkodjam egy olyan életformához, amely nagyon különbözik attól, amelyre korábban vágytam. – Annabelle a térdére könyökölve, és állát az öklére támasztva bánatosan hozzátette: – Onnan fogom tudni, hogy sikerült, hogy többé nem fáj majd, ha egy vikomt savóképű felesége elutasítóan viselkedik. Ironikus módon, Huntékat még azon a héten meghívták a Lord Hardcastle által adott bálra. Hardcastle személyesen le volt kötelezve Simonnak, aki jó tanácsokkal látta el arra nézve, hogyan mentse meg az egyre apadó családi vagyont befektetései átrendezésével. A bál hatalmas esemény volt, amelyre az előkelők színe-java hivatalos volt, és Annabelle nem tehetett róla, de izgatottan várta, dacára új elhatározásának, hogy többé nem érdeklik a felsőosztálybeliek által adott bálok. Sárga szaténestélyiben, sárga selyemszalaggal felkötött loknikba fésült frizurával Simon karján lépett be a bálterembe. A fehér márványoszlopok határolta termet nyolc csillár fényei ragyogták be, a levegő rózsák illatától volt terhes. Annabelle egy pohár pezsgővel a kezében boldogan vegyült el barátnői és ismerősei körében, és valósággal fürdött az esemény békés eleganciájában. Ezek azok az emberek, akiket megértett, és akikkel próbálta felvenni a versenyt: civilizált, csodálatosan jó modorú és művelt társaság, akikkel zenéről, művészetről és irodalomról lehetett társalogni. Ezeknek

az uraknak soha még eszükbe sem jutna, hogy egy hölgy előtt tárgyalják meg a politikai vagy üzleti ügyeket, és előbb választanák a golyó általi halált, semmint szóba hozzák, hogy mi mennyibe kerül, vagy nyíltan azon spekuláljanak, hogy mennyit ér a másik. Sokat táncolt, Simonnal és más férfiakkal, felszabadultan nevetett, társalgott, és ügyesen hárította a rázúduló bókok áradatát. Valamikor az est közepe táján tekintetével megkereste Simont, aki a barátaival beszélgetett, és hirtelen elfogta a vágy, hogy odamenjen hozzá. Miután sikerült megszabadulnia két buzgó fiatalembertől, a terem szélén, ahol az oszlopok mögött árnyas folyosó vezetett körbe, férje felé indult. Az oszlopok közt pamlagok és székek várták a pihenni, tereferélni vágyó vendégeket. Elhaladt egy özvegyekből álló csoport mögött, aztán néhány szomorú, petrezselymet áruló leány mellett, akik együtt érző mosolyt váltottak ki belőle. Amikor azonban két nő mögött ment el, meghallott néhány szót, ami önkéntelenül is megtorpanásra késztette egy pálma jótékony takarásában. – …nem tudom, miért kellett őket is meghívni ma este – mondta éppen az egyik haragosan. Annabelle felismerte a hangot, egykori barátnőjéé volt, Lady Wells-Troughtoné, akivel alig néhány perce kellemes csevegést folytatott. – Milyen önelégülten fitogtatja azt a közönséges gyémántot az ujján, és az a faragatlan férje, akiben semmiféle szégyenérzet sincs! – Nem sokáig lesz ilyen önelégült – hallotta a barátnő válaszát. – Úgy tűnik, egyelőre nem tűnt fel neki, hogy csak olyan házakhoz hívják meg, ahol a házigazda anyagilag el van kötelezve Huntnak. És persze azok, akik Lord Westcliff baráti köréhez tartoznak. – Westcliff jelentős szövetséges – ismerte el Lady Wells-Troughton. – De csak az ő jóindulatának köszönhetően jutottak idáig. Az a helyzet, hogy lehetne bennük annyi jó ízlés, hogy ne akarjanak betolakodni olyan helyre, ahol semmi keresnivalójuk, mert nem tartoznak oda. Közemberhez ment férjhez, tehát közemberekkel kellene érintkeznie. Bár szerintem azt hiszi magáról, hogy túl jó hozzájuk… Annabelle-t a rosszullét kerülgette, ahogy észrevétlenül elhátrált a két nőtől, és a terem sarka felé indult. Igazán fel kellene már hagynom azzal a rossz szokásommal, hogy folyton hallgatózom, gondolta némi öniróniával, ahogy eszébe jutott az az este, amikor Bertha Hunt róla alkotott véleményét sikerült meghallania. Úgy tűnik, mindig csak nem hízelgő dolgokat hallok magamról. Az nem lepte meg, hogy pletykálnak róla és Simonról, a nő rosszindulata azonban mélységesen megdöbbentette. Nehéz volt megérteni, mi tud ekkora ellenszenvet kiváltani… kivéve talán az irigységet. Annabelle jóképű, életerős és egészséges férjre tett szert, míg Lady WellsTroughton olyan nemesúrhoz ment férjhez, aki legalább harminc évvel idősebb nála, és legfeljebb annyi karizma van benne, mint egy cserepes virágban. Ebből következik, hogy Lady WellsTroughton és társai elszántan védelmezik az egyetlen dolgot, ami Annabelle fölé emeli őket… azt, hogy az arisztokráciához tartoznak. Annabelle-nek eszébe jutott, mit mondott Philippa. Egy kereskedő sohasem lesz olyan befolyásos, mint egy nemesember. De neki úgy tűnt, a nemesség fél a Simonhoz hasonló üzletemberek növekvő hatalmától. Csak nagyon kevés olyan okos ember akadt köztük, mint Lord Westcliff, aki felismerte, hogy sokkal többet kell tenniük annál, hogy az ősi nemesi előjogokba kapaszkodva próbálják fenntartani a hatalmukat. Két oszlop közt áthaladva Annabelle körülnézett a teremben, más szemmel látva az arisztokraták tömegét… milyen büszkék, mennyire beleragadtak a hagyományos gondolkodásba és viselkedésbe… mennyire elszántan igyekeznek semmibe venni, hogy a világ változásnak indult körülöttük. Még mindig sokkal megnyugtatóbbnak találta a társaságukat, mint Simon durva és faragatlan barátait, többé azonban nem tekintett rájuk azzal a csodálattal és vágyakozással, mint korábban. Ami azt illeti… Egy úriember, kezében két pohár pezsgővel, lépett oda hozzá, kizökkentve Annabelle-t a gondolataiból. Testes volt és kopaszodott, tokája kibuggyant a selyem nyakkendő szorításából. Annabelle magában felnyögött, amikor felismerte a férfit. Lord Wells-Troughton, annak a nőnek a férje, aki annyira neheztelt rá. Abból, ahogy a férfi mohó tekintete a keblére tapadt, Annabelle arra a következtetésre jutott, hogy Lord Wells-Troughton nem osztja felesége véleményét, miszerint Annabelle-nek távol kellene tartania magát a báltól. Wells-Troughton, akinek házasságon kívüli viszonyai jól ismertek, egy évvel korábban már

megkörnyékezte Annabelle-t, több célzást is téve arra, hogy szívesen támogatja nehéz anyagi helyzetében cserébe a lány társaságáért. Úgy tűnik, a visszautasítás nem csillapította Annabelle iránti érdeklődését. Sem a házasságának híre. Az olyan arisztokratáknak, mint Wells-Troughton, a házasság nem jelentett akadályt ahhoz, hogy viszonyt kezdjenek valakivel… sőt inkább ösztökélte rá őket. „Soha ne hálj hajadonnal!” – komoly íratlan szabály volt a nemesség körében… ugyanakkor egy viszony olyan kiváltság volt, amelyet gyakran kiélveztek a házasságban élő lordok és ladyk. Semmi sem lehetett egy arisztokrata számára vonzóbb, mint egy másik férfi fiatal felesége. – Mrs. Hunt – szólította meg a férfi kedélyesen, átnyújtva az egyik pezsgőspoharat, amelyet Annabelle hűvös mosollyal köszönt meg. – Olyan üde ma este, mint egy rózsaszál. – Köszönöm, uram – mondta Annabelle illedelmesen. – Vajon minek köszönhető ez az elégedett csillogás, kedvesem? – A nemrég kötött házasságomnak, uram. – Ó, még jól emlékszem a házasság első napjaira – kuncogott Wells-Troughton. – Élvezze ki alaposan, amíg tart, mert túl gyorsan elszállnak. – Talán néhány embernek, igen. Másoknak akár egész életükön át tarthatnak. – Kedvesem, hogy ön milyen csodálatosan naiv! – Mindentudón rámosolygott Annabelle-re, és tekintete ismét az asszony keblére esett. – De nem fogom kiábrándítani, hiszen a romantikus érzelmek idővel úgyis megfakulnak. – Ezt kétlem – felelte Annabelle, mire a férfi ismét kuncogni kezdett. – Ezek szerint Hunt kielégítő férj? – Minden tekintetben – biztosította a férfit Annabelle. – Jöjjön, leszek a kebelbarátja. Keresünk egy csendes sarkot, ahol beszélgethetünk. Ismerek néhányat. – Nem kétlem, hogy ismer – felelte Annabelle –, nekem azonban nincs szükségem kebelbarátra, uram. – Már pedig ragaszkodom hozzá, hogy néhány percre elraboljam – tette húsos kezét Annabelle hátára Wells-Troughton. – Ugye, nem olyan ostoba, hogy jelenetet rendezzen? Annabelle tudta, hogy az egyetlen védelmet az jelenti számára, ha könnyedén veszi a férfi erősködését, ezért mosolyogva elfordult tőle, és tettetett közönnyel kortyolt bele a pezsgőbe. – Sehová sem merek önnel elmenni, uram, mert attól tartok, a férjem meglehetősen féltékeny természetű. Összerezzent, amikor meghallotta maga mögött Simon hangját. – Méghozzá úgy tűnik, jó okkal. Bár halkan beszélt, volt valami a hangjában, ami megriasztotta Annabelle-t. Némán esedezve nézett rá, így könyörögve, hogy ne csináljon jelenetet. Wells-Troughton bosszantó, de ártalmatlan alak volt, és Simon mindannyiójukat nevetség tárgyává teszi, ha túlreagálja a dolgot. – Hunt – mormolta a testes férfi, és vigyorában nyoma sem volt a szégyennek. – Milyen szerencsés fickó maga, hogy ilyen gyönyörűséges értéket tudhat magáénak. – Így igaz – nézett rá Simon gyilkos tekintettel. – És ha még egyszer a közelébe megy… – Drágám – szakította félbe Annabelle incselkedő mosollyal. – Imádom a primitív hangulatait, de hagyjuk ezt a bál utánra, rendben? Simon nem válaszolt, csak Wells-Troughtonra meredt, míg fortyogó haragja magára vonta a közelükben állók figyelmét. – Tartsa távol magát a feleségemtől! – mondta halkan, de a másik férfi így is belesápadt. – További jó estét, uram – mondta Annabelle, és a pezsgő maradékát kihörpintve, ragyogó műmosollyal ajándékozta meg a férfit. – Köszönöm a pezsgőt. – Részemről az öröm, Mrs. Hunt – morogta bosszankodva Wells-Troughton, és sietve távozott. Annabelle elpirult zavarában, és a többi vendég kíváncsi pillantásait kerülve kifelé igyekezett a bálteremből, Simonnal szorosan a nyomában. Az egyik erkélyre kiérve letette a poharat, és hagyta, hogy az enyhe éjszakai levegő lehűtse lángoló arcát.

– Mit mondott neked? – akarta tudni Simon fölé tornyosulva. – Semmi fontosat. – Megkörnyékezett, akárki láthatta. – Semmit sem jelentett neki… sem senki másnak. Ők mind ilyenek. Te is nagyon jól tudod, hogy ezeket a dolgokat sohasem szabad komolyan venni. Nekik a hűség csak egy… középosztálybeli gyengeség. És ha egy férfi megkörnyékezi valaki másnak a feleségét, ahogy Lord Wells-Troughton tette, senki sem tulajdonít neki jelentőséget… – Márpedig én nagyon is nagy jelentőséget tulajdonítok neki, ha az én feleségem az, akit megkörnyékeznek! – Azzal, hogy ilyen ellenségesen reagáltál, csak mindkettőnket gúny tárgyává tetted… és mellesleg nem éppen arról árulkodik, hogy megbíznál a hűségemben. – Épp az imént mondtad, hogy a te fajtád nem hisz a hűségben. – Ők nem az én fajtám! – csattant fel Annabelle türelmét vesztve. – Azóta legalábbis nem, amióta férjhez mentem hozzád. Fogalmam sincs, hogy hová tartozom… hozzájuk nem, de a tieidhez sem! A férfinak arcizma sem rezdült, de Annabelle megérezte, hogy sikerült megbántania. Nyomban megbánta. Sóhajtva dörzsölte meg a homlokát. – Simon, nem arra akartam célozni, hogy… – Semmi gond – vágott a szavába nyersen a férfi. – Menjünk vissza a terembe! – De szeretném megmagyarázni… – Nem szükséges magyarázkodnod. – Simon… Összerezzent, és becsukta a száját, amikor férje karon fogta, és visszakísérte a bálterembe, de közben tiszta szívéből arra vágyott, hogy bárcsak visszaszívhatná az indulat szülte szavakat.

Huszonnegyedik fejezet

Ahogy Annabelle tartott is tőle, a Hardcastle-bálon tett indulatos kijelentése kicsiny, de tagadhatatlan távolságot teremtett közte és a férje közt. Szeretett volna bocsánatot kérni tőle, és megmagyarázni, hogy semmiért sem hibáztatja. Azonban minden arra irányuló erőfeszítése, hogy elmondja Simonnak, egyáltalán nem bánja, hogy a felesége lett, csendes, de határozott visszautasításra talált. Simon, aki mindig mindent hajlandó volt megbeszélni vele, ebben a témában hajthatatlan volt. Akaratán kívül egy gyilkos penge pontosságával csapott le, érzékeny ponton találva el férjét, akinek reakciója elárulta, hogy van némi bűntudata, amiért kiszakította őt a felső tízezer világából, amelynek meghódításáról valaha álmodozott. Annabelle megkönnyebbülésére kapcsolatuk gyorsan visszatért a megszokott mederbe, beszélgetéseik játékosak, kihívók, sőt szeretetteljesek voltak. Annabelle-t mégis zavarta a tudat, hogy mégsem ugyanaz minden, mint korábban volt. Akadtak pillanatok, amikor Simon kifejezetten visszafogott volt vele, mert mindketten tudták már, hogy az asszonynak megvan hozzá a hatalma, hogy fájdalmat okozzon neki. Úgy tűnt, a férfi csak ennyire engedi közel magához, megtartva a végső, döntő távolságot kettejük közt, így védve magát. Ugyanakkor Annabelle mindig számíthatott a segítségére és támogatására, amikor szüksége volt rá… és ezt be is bizonyította azon az éjszakán, amikor a baj a legváratlanabb módon érte őket. Simon szokatlanul későn ért haza, miután az egész napot a gyárban töltötte. Ruhái szénfüsttől, olajtól és fémszagtól bűzlöttek, és a legrosszabb állapotban voltak, amikor visszatért a Rutledge-be. – Mit műveltél? – kiáltott fel Annabelle csodálkozva és megriadva a külseje láttán. – Sétáltam egyet a gyárban – felelte Simon, abban a pillanatban letépve magáról a mellényt és az inget, ahogy átlépte a hálószoba küszöbét. Annabelle gyanakodva nézett rá. – Csak sétáltál? Mik azok a foltok a ruhádon? Úgy festesz, mintha egymagad próbáltál volna összerakni egy mozdonyt. – Volt egy pillanat, amikor plusz segítségre volt szükség. – Ahogy Simon ledobta az ingét, feltűntek a jól kidolgozott izmok. Úgy tűnt, aznap este különösen jó hangulatban van. Kétkezi munkás lévén Simon élvezte, ha használhatta az erejét, főleg ha némi kockázat is volt a dologban. Annabelle homlokát ráncolva ment át a fürdőszobába, hogy előkészítse férje fürdőjét, és amikor visszatért, Simont fehérneműre vetkőzve találta. A lábán öklömnyi horzsolást látott, és a csuklóján vörös seb éktelenkedett, mintha megégette volna. – Megsérültél! – kiáltott fel Annabelle aggódva. – Mi történt? Simont egy pillanatra összezavarta az asszony aggodalma, és ahogy valósággal repült hozzá. – Semmi – mondta, és elkapta Annabelle derekát. Az asszony félrelökte a kezét, és letérdelt, hogy közelebbről is megvizsgálja a horzsolást. – Ezt hogyan szerezted? – kérdezte, és óvatosan körbetapogatta a sebet. – A gyárban történt, ugye? Simon Hunt, azt akarom, hogy tartsd távol magad attól a helytől! Azok a forró vizes tartályok meg daruk és üstök… lehet, hogy legközelebb összetörve vagy leforrázva jössz haza, vagy tele lyukkal… – Annabelle… – Simon hangján érződött, hogy mulat az asszonyon. Lehajolt, és a könyökénél fogva talpra állította. – Nem tudok beszélni veled, amikor így térdelsz előttem. Értelmesen legalábbis nem. Pontosan el tudom magyarázni, mi… – Elhallgatott, sötét szeme furcsán megvillant, amikor meglátta az asszony arcát. – Felizgattad magad, igaz? – Bármelyik feleség felizgatná magát, ha a férfi olyan állapotban menne haza, mint te. Simon felesége tarkójára csúsztatta a kezét, és finoman megszorította.

– Egy kicsit túl hevesen reagálsz egy horzsolásra és könnyű égési sebre, nem gondolod? Annabelle komoran meredt rá. – Először mondd el, mi történt, aztán majd eldöntöm, hogyan reagáljak. – Négy férfi próbált kihúzni a kazánból egy fémlemezt hosszú nyelű fogókkal. Ahhoz a formázólaphoz kellett vinniük, ahol nyújtják és préselik. A lemez valamivel nehezebbnek bizonyult, mint hitték, és amikor nyilvánvalóvá lett, hogy el fogják ejteni azt az átkozott dolgot, felkaptam egy másik fogót, és a segítségükre siettem. – Miért nem egy másik munkás segített? – Mert történetesen én álltam legközelebb a kazánhoz. – Simon megrántotta a vállát, így próbálva azt a látszatot kelteni, hogy semmiségről van szó. – A horzsolást akkor szereztem, amikor a térdem beütöttem a formázólapba, mielőtt sikerült ráengednünk a lemezt… az égési sebet pedig úgy, hogy az egyik munkás véletlenül hozzáért a karomhoz a fogóval. De nem történt semmi baj. Gyorsan gyógyulok. – Ó, csak ennyi volt? – kérdezte Annabelle. – Csak felemeltél néhány száz kilónyi vörösen izzó, forró vasat ingujjban?… Milyen ostoba is vagyok, hogy aggódom! Simon lehajtotta a fejét, és könnyű csókot lehelt hitvese arcára. – Nem kell aggódnod miattam. – Márpedig valakinek kell. – Annabelle nagyon is tudatában volt a férfi erejének és keménységének, ahogy majdnem egymáshoz simulva álltak. A hatalmas és férfiasan méltóságteljes testből sugárzott az energia. De Simon nem sebezhetetlen, sem elpusztíthatatlan. Ő is csak ember, és a felismerés, hogy milyen fontos neki a férfi biztonsága, meglehetősen riasztó volt. Annabelle elfordult férjétől, és a fürdőszobába sietett, hogy megnézze az egyre emelkedő fürdővizet. – Olyan szagod van, mint egy mozdonynak – szólt vissza. – Egy jókora kéményű mozdonynak – mondta Simon felesége után ballagva. Annabelle gúnyosan felhorkant. – Ha tréfával próbálod elütni a dolgot, ne fáraszd magad. Szörnyen haragszom rád. – Miért? – kapta el hátulról Simon. – Mert megsérültem? Higgy nekem, az összes kedvenc testrészed működőképes – mondta, és megcsókolta az asszony nyakát. Annabelle megfeszítette magát, ellenállva az ölelő karnak. – Az sem érdekel, ha fejest ugrasz egy nagy üst olvasztott vasba, ha egyszer olyan ostoba vagy, hogy védőruha nélkül menj be az öntödébe és… – Boszorkányleves. – Simon orrával beletúrt az asszony hajába, miközben egyik keze a mellére siklott. – Micsoda? – kérdezte Annabelle, azon tűnődve, hogy valami új keletű istenkáromlást hallott-e. – Boszorkányleves… így hívják az olvasztott vasat. – Ujjaival körberajzolta a mell merev, fűzővel mesterségesen felnyomott vonalát. – Jóságos ég, mi van rajtad a ruha alatt? – Az új, gőzzel formázott fűzőm. – A divatos ruhadarabot New Yorkból hozatták, erősen kikeményítették és rányomták egy fémformára, ezáltal még merevebb formát adva neki, mint a hagyományos fűzőknek. – Nem tetszik. Nem érzem a melled. – Nem is kell – mondta Annabelle eltúlzott türelemmel, és a szemét forgatta, amikor a férfi mindkét kezét a kebléhez emelte, és kísérletképpen megszorította. – Simon… a fürdőd… – Először is, miféle idióta találta ki a fűzőt? – kérdezte mogorván a férfi, és elengedte. – Egy angol, természetesen. – Ki más? – Követte az asszonyt, aki a fürdőszobaajtóhoz ment, hogy bezárja. – A varrónőm mondta, hogy a fűzők valaha egyfajta köntösszerűségek voltak, amelyeket a szolgaság jelképeként viseltek. – És miért vagy hajlandó a szolgaság jelképét hordani? – Mert mindenki más is ezt teszi, és ha nem viselnék fűzőt, a derekam akkora lenne, mint egy malomkerék a többiekével összehasonlítva. – Hiúság, asszony a neved – idézte Simon, miközben megszabadult az alsóneműjétől, és

nesztelen léptekkel átsétált a fürdőszobán. – És jól hiszem, hogy a férfiak azért hordanak nyakkendőt, mert olyan nagyon kényelmes viselet? – kérdezte Annabelle elbűvölően, és figyelte, ahogy férje belelép a kádba. – Azért hordok nyakkendőt, mert ha nem tenném, az emberek még civilizálatlanabbnak tartanának, mint most. Lassan, óvatosan ereszkedett bele a vízbe, mert a kádat nem a hozzá hasonló méretű emberekre tervezték. Sziszegve sóhajtott fel, amikor a forró víz a hasának csapódott. Annabelle odalépett hozzá, és ujjait a dús hajba mélyesztette. – Mit tudnak ők? – mormolta. – Vigyázz, ne tedd bele a sérült karod a vízbe! Segítek mosakodni. Miközben férjét szappanozta, élvezettel vette leltárba férje magas, jól kidolgozott testének minden porcikáját. Ujjait lassan végigjáratta a kemény izomkötegeken, amelyek néhol kötélként feszültek meg, máshol simán, masszívan pihentek. Érzéki ember lévén Simon nem próbálta leplezni, mennyire élvezi felesége gondoskodását. Félig lehunyt szempillái mögül figyelte az asszonyt, lélegzete felgyorsult, bár még uralkodott magán, izmai kőkeménnyé váltak a könnyű ujjak érintése alatt. Csak a víz csobbanása és lélegzetük hangja törte meg a csendet a csempézett szobában. Annabelle álmodozón babrált a szappantól síkos mellkasszőrzetben, felidézve az érzést, ahogy a puha fürtök a kebléhez érnek, amikor a férfi fölötte mozog. – Simon – suttogta. A férfi felnézett, tekintetük egymásba kapcsolódott. Simon felemelte a kezét, és az asszony mellének feszes domborulatára tette. – Igen? – Ha valaha is bármi történne veled, én… – Elhallgatott, mert valaki erőteljesen megverte a lakosztály ajtaját. A durva hang kiragadta az ábrándozásból. – Hmm… ki lehet az? Simon arcán is bosszúság suhant át, amiért félbeszakították őket. – Kértél valamit? Annabelle a fejét rázva felállt, és a törülközőért nyúlt, hogy megtörölje a kezét. – Ne törődj vele! Annabelle fanyarul elmosolyodott, ahogy a kopogás még erősebb lett. – Nem hiszem, hogy a látogatónk könnyen feladná. Azt hiszem, jobb lesz, ha megnézem, ki az. – Kiment a fürdőszobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót, hogy Simon nyugodtan befejezhesse a fürdőt. Az ajtóhoz sietett, és kinyitotta. – Jeremy! – Fivére váratlan látogatása feletti öröme nyomban semmivé foszlott, ahogy megpillantotta az arcát. Öccse sápadt és feszült volt, ajka vékony vonallá keskenyült, úgy összeszorította. Kalap és kabát nélkül jött, haja kócosan meredezett. – Jeremy, valami baj van? – kérdezte, és intett neki, hogy lépjen beljebb. – Úgy is mondhatjuk. Annabelle egyre aggodalmasabban nézett rá, látva tekintetén, hogy alig tudja visszafojtani a pánikot. – Mondd már, mi történt! Jeremy beletúrt a hajába, amitől a sűrű aranybarna fürtök az égnek meredtek. – Az a helyzet… – Döbbent arccal elhallgatott, mintha maga sem akarná elhinni, amit mondani készül. – Mi a helyzet? – türelmetlenkedett Annabelle. – A helyzet az, hogy… anyánk épp most szúrt le valakit. Annabelle elképedve bámult öccsére. Vonásai lassan elkomorultak. – Jeremy – szólalt meg szigorúan –, ez a legundorítóbb tréfa, amit valaha is… – Ez nem tréfa! Az ördögbe is, bárcsak az lenne! Annabelle nem is próbálta leplezni kételkedését. – És mégis ki az, akit szerinted a mama leszúrt?

– Lord Hodgeham. A papa egyik legrégebbi barátja. Emlékszel rá? Hirtelen minden vér kifutott Annabelle arcából, és döbbent rémület járta át. – Igen – hallotta saját suttogását –, emlékszem. – Nyilván eljött ma este látogatóba, míg én a barátaimmal voltam… korán hazamentem… és amikor beléptem az előszobába, vért láttam a padlón. Annabelle alig észrevehetően a fejét ingatta, ahogy próbálta felfogni a szavakat. – Követtem a vérnyomokat a szalonig – folytatta Jeremy –, ahol a konyhalány hisztériázott, az inas egy nagy vérfoltot próbált kivenni a szőnyegből, a mama meg szobormereven állt, és egy szót sem szólt. Az asztalon egy véres olló hevert… az, amit a kézimunkához szokott használni. Abból, amit a szolgákból ki tudtam szedni, az derült ki, hogy Hodgeham bement a mamával a szalonba, veszekedés hangjai hallatszottak ki, aztán Hodgeham a mellkasát szorongatva tántorgott ki. Annabelle agya kétszeres sebességre kapcsolt, gondolatai őrült módra száguldoztak. Ő és Philippa mindig is titkolták az igazat Jeremy elől, aki eddig iskolában lévén sohasem volt otthon Hodgeham látogatásai alatt. Amennyire Annabelle tudta, Jeremy nem is sejtette, hogy Hodgeham a házukhoz jár. Belepusztult volna, ha kiderül, hogy a pénz egy része, amelyből a tanulmányait fedezték, ellenszolgáltatás… nem, ezt sohasem szabad megtudnia! Ki fog találni valami magyarázatot. Később. Most az a legfontosabb, hogy Philippát megvédjék. – Hol van most Hodgeham? – kérdezte. – Mennyire súlyos a sérülése? – Fogalmam sincs. Úgy tűnik, a hátsó kijáraton át a kocsijához ment, ami ott várakozott, és a kocsisa hazavitte. – Jeremy vadul megrázta a fejét. – Nem tudom, hol szúrta meg a mama, vagy hogy hányszor, és azt sem, hogy egyáltalán miért. Ő nem hajlandó elárulni… csak néz rám, mintha a saját nevére sem emlékezne. – És ő hol van most? Ne mondd, hogy otthon hagytad teljesen egyedül! – Szóltam az inasnak, hogy egyetlen pillanatra se hagyja magára, és ne engedje, hogy… – Elhallgatott, és aggódó pillantást vetett valahová Annabelle háta mögé. – Jó estét, Mr. Hunt. Sajnálom, hogy megzavartam az estéjüket, de azért jöttem, mert… – Igen, hallottam. A hangod áthallatszott a szomszéd szobába. – Simon nyugodtan állt, tiszta ingének alját a nadrágjába tűrve, élénk tekintetét Jeremyn tartva. Annabelle megfordult, és kilelte a hideg férje láttán. Néha el is felejtette, milyen megfélemlítő tud lenni Simon, de most, ahogy ott állt könyörtelen tekintettel és érzelemmentes arccal, leginkább kegyetlen bérgyilkosra hasonlított. – Egyáltalán mit keresett nálunk Hodgeham abban az órában? – tűnődött hangosan Jeremy, fiatal arca csupa aggodalom volt. – És a mama mi az ördögért fogadta? És mivel sikerült így kihoznia a sodrából? Hodgeham biztos mondott valamit a papáról… vagy az is lehet, hogy ki akarta használni a helyzetet, a mocskos disznó! A feszült csendben, ami Jeremy ártatlan találgatásait követte, Annabelle szóra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Simon alig észrevehetően megrázta a fejét, elhallgattatva őt. A férfi teljes figyelmével Jeremy felé fordult, hangja nyugodt és csendes volt, amikor megszólalt. – Jeremy, szaladj le a szálloda mögött levő istállóba, és szólj, hogy fogják be a lovakat a hintóm elé. Azt is mondd meg nekik, hogy nyergeljék fel a lovamat. Utána menj haza, szedd össze a szőnyeget meg a véres holmikat, és vidd el a mozdonygyárba… az első épületbe a telepen. Hivatkozz rám, és az igazgató nem fog kérdezősködni. Van ott egy kazán… – Igen – értette meg azonnal Jeremy, mit akar Simon. – Mindent elégetek. Simon kurtán bólintott, mire a fiú minden további szó nélkül kisietett. Alighogy Jeremy kitette a lábát a szobából, Annabelle a férjéhez fordult. – Simon, én… a mamához akarok menni… – Jeremyvel tarthatsz. – Fogalmam sincs, mi legyen Lord Hodgehammel… – Megkeresem – ígérte Simon komoran. – Imádkozz, hogy csak könnyebb sérülése legyen! Ha meghal, pokoli nehéz lesz elsimítani az ügyet. Annabelle az ajkába harapva bólintott.

– Azt hittem, végre megszabadultunk Hodgehamtől. Álmodni sem merte volna, hogy ismét megkörnyékezi anyámat, most, hogy férjhez mentem. Úgy tűnik, semmi sem állíthatja meg. Simon felesége vállára tette a kezét. – Én megállítom – mondta szinte ijesztően lágy hangon. – Efelől nyugodt lehetsz. Annabelle aggodalmasan fürkészte. – Mit akarsz vele csi… – Később majd beszélünk. Most menj a köpenyedért. – Igen, Simon – suttogta az asszony, és a szekrényhez sietett. Amikor Annabelle és Jeremy hazaértek, Philippát a lépcsőn ülve találták, kezében egy pohárka konyakkal. Kicsinek, majdnem gyereknek látszott, és Annabelle szíve elszorult, ahogy anyja lehajtott fejére nézett. – Mama – mormolta, és leült mellé a lépcsőre. Átkarolta anyja meggörnyedt hátát. Közben Jeremy nagy komolyan csatlakozott az inashoz, hogy segítsen felgöngyölni és kivinni a kint várakozó hintóhoz a szalon szőnyegét. Annabelle minden aggodalma ellenére is eltűnődött azon, hogy öccse tizennégy éves fiú létére rendkívül jól kezeli a helyzetet. Philippa felemelte a fejét, és űzött tekintettel nézett Annabelle-re. – Sajnálom. – Ne, ne sajnáld… – Amikor már azt hittem, hogy minden rendben lesz, Hodgeham idejött… azt mondta, továbbra is járni akar hozzám, és ha nem egyezem bele, mindenkinek elmeséli, milyen egyezséget kötöttünk. Azzal fenyegetőzött, hogy valamennyiünket tönkretesz, és gondoskodik róla, hogy általános megvetés tárgya legyek. Sírtam és könyörögtem, ő meg nevetett… aztán, amikor rám tette a kezét, úgy éreztem, átszakad bennem valami. Megláttam a közelben az ollót, és nem tudtam megállni, hogy fel ne emeljem, és… megpróbáltam megölni. Remélem, sikerült. Nem érdekel, mi történik velem ezek után… – Csitt, mama! – mormolta Annabelle, és most a vállát ölelte át. – Senki sem hibáztat azért, amit tettél… Lord Hodgeham szörnyeteg volt, és… – Volt? – kérdezte Philippa kábultan. – Ez azt jelenti, hogy meghalt? – Nem tudom. De minden rendben lesz függetlenül attól, hogy… Jeremy és én itt vagyunk melletted, és Mr. Hunt nem fogja hagyni, hogy bármi történjen veled. – Mama – szólt oda neki Jeremy, felemelve a felcsavart szőnyeg egyik végét, hogy ő és az inas hátravigyék a hátsó bejárathoz –, nem tudod, hol az olló? – A kérdés olyan hétköznapi stílusban hangzott el, hogy az ember azt hihette, csak egy csomag zsinórját akarja átvágni vele. – Azt hiszem, a konyhalány magával vitte – felelte Philippa. – Megpróbálja letisztítani. – Semmi gond, majd elkérem tőle – mondta Jeremy, s ahogy a folyosón végigmentek, még visszaszólt. – Megtennéd, hogy végignézed a ruhádat? Ha valamelyiken vérfolt van, annak mennie kell. – Igen, drágám. Kettejük párbeszédét hallgatva Annabelle önkéntelenül is elcsodálkozott, hogy ő és családja teljesen hétköznapi beszélgetést folytatnak arról, hogy tüntessék el egy gyilkosság nyomait. És ha eszébe jutott, hogy a legcsekélyebb felsőbbrendűséget is érezte Simon családjával szemben… összerezzent a gondolatra. Két órával később Philippa megitta a konyakját, és Annabelle ágyba dugta. Simon és Jeremy majdnem egyszerre érkezett haza. Rövid tanácskozást folytattak az előszobában. Ahogy Annabelle lefelé jött a lépcsőn, félúton megállt, amikor látta, hogy Simon fél karjával gyorsan átöleli Jeremyt, és összeborzolja a fiú amúgy is kócos haját. Az apai gesztus láthatóan megnyugtatta Jeremyt, és a fiú fáradtan elmosolyodott. Annabelle csak nézte őket. Meglepő, hogy Jeremy milyen könnyen elfogadta Simont, amikor Annabelle arra számított, hogy öccse lázadozni fog Simon tekintélye ellen. Furcsa érzés volt tanúja lenni a kettejük közt azonnal kialakuló kapocsnak, különösen úgy, hogy tudta, öccse bizalmát nem könnyű elnyerni. Annabelle-nek eddig eszébe sem jutott, mekkora megkönnyebbülés lehet Jeremynek, hogy van, akire támaszkodhat, aki meg tudja oldani azokat a problémákat, amelyekhez ő még túl fiatal. Az

előszoba lámpájának sárga fénye lesiklott Simon sűrű fekete fürtjein, és ott fénylett az arcán, ahogy a férfi felnézett rá. Annabelle, elnyomva zavarba ejtő módon dagadó érzelmeit, lesietett a lépcsőn. – Megtaláltad Hodgehamet? – kérdezte. – S ha igen… – Igen, megtaláltam. – Levette a korlátról az odadobott köpenyt, és Annabelle vállára terítette. – Gyere, a hazafelé vezető úton mindent elmesélek. – Jeremy – fordult Annabelle az öccséhez –, nem gond, ha mi most elmegyünk? – Kézben tartom a dolgokat – jelentette ki a fiú férfias magabiztossággal. Simon szeme vidáman csillogott, ahogy kezét felesége derekára tette. – Menjünk – mormolta. Amikor már a hintóban ültek, Annabelle elárasztotta férjét kérdéseivel, míg végül Simon a szájára tette a kezét. – Elmondom, ha képes leszel egy-két percig csendben maradni. – Annabelle bólintott a férfi keze mögött, mire Simon vigyorogva előrehajolt, és kezét felváltotta a szájával. Miután gyors csókot lopott asszonyától, hátradőlt az ülésen, és elkomolyodott. – Hodgehamet otthon találtam, nála volt az orvosa, és épp a sebét látta el. Jó, hogy elmentem hozzá, mert mire odaértem, már hívatták a konstáblert, és csak arra vártak, hogy megjöjjön. – Hogyan győzted meg a szolgákat, hogy beengedjenek? – Egyszerűen benyomultam, és követeltem, hogy azonnal vezessenek Hodgehamhez. Olyan zűrzavar volt, hogy senki sem merte megtagadni a követelésem. Az egyik inas felkísért az emeleti hálószobába, ahol az orvos Hodgeham sebét varrta. – Sötét mosoly suhant át a férfi arcán. – Persze elég lett volna a nyomorult üvöltését követnem, hogy megtaláljam a szobát. – Remek – mondta Annabelle szilaj elégedettséggel. – Akármekkora fájdalmat is kellett elviselnie, véleményem szerint nem volt elég nagy. Milyen állapotban volt, és mit szólt, amikor csak úgy megjelentél a szobájában? Simon ajka undorodva lebiggyedt. – Vállseb volt… annak is csak egy kicsi. Azt pedig inkább nem ismételném el, amit mondott. Hagytam, hogy kiőrjöngje magát, aztán megkértem az orvost, hogy menjen át a másik szobába addig, amíg négyszemközt megbeszélek valamit Hodgehammel. Mondtam neki, hogy sajnálattal hallom, milyen komoly emésztési gondok gyötrik… ez összezavarta, de elmagyaráztam, neki is az az érdeke, hogy a családjának és a barátainak azt mondja, hogy gyomorbetegség miatt gyengélkedik, nem pedig azért, mert megszúrták. – És ha nem teszi meg? – Ha nem teszi meg, egyértelművé tettem, hogy úgy felvágom, mint a húsvéti sonkát. És ha valaha is a fülembe jut akár a legkisebb pletyka, ami az anyád jó hírnevét beszennyezi, vagy a családét, őt fogom hibáztatni érte, és akkor annyi sem marad belőle, amennyi egy tisztességes temetéshez elég. Mire végeztem Hodgehammel, annyira rettegett, hogy levegőt sem mert venni. Higgy nekem, soha többé nem megy az anyád közelébe. Ami az orvost illeti, őt bőségesen kárpótoltam a vizitért, és meggyőztem, hogy örökre felejtse el azt is, hogy ott járt. Utána eljöhettem volna, de meg kellett várnom a rendőrt. – És mit mondtál neki? – Azt, hogy tévedésből hívták ki, és még sincs rá szükség. Aztán hozzátettem, hogy az okozott kellemetlenséget elfelejtendő, amikor lejár a szolgálata, menjen be a Barnamedve fogadóba, és annyi sört rendelhet a számlámra, amennyi beléfér. – Hála istennek! – Annabelle kimondhatatlan megkönnyebbüléssel dőlt Simonnak, és nagyot sóhajtott. – Mi van Jeremyvel? Neki mit mondunk? – Nem szükséges, hogy megtudja az igazságot… csak fájna neki és összezavarná. Amennyire én tudom, Philippa túlreagálta Hodgeham közeledési kísérletét, és egy pillanatra elvesztette a fejét. – Simon hüvelykujjával megsimogatta Annabelle állát. – Javasolnék valamit, amit szeretném, ha nagyon komolyan megfontolnál. Annabelle gyanakodva nézett fel, azt sajdítva, hogy a „javaslat” valami gyengén álcázott parancs lesz.

– Igen? – Azt hiszem, jobb lenne, ha Philippa egy ideig távol lenne Londontól… és Hodgehamtől, legalább addig, amíg megnyugszanak a kedélyek. – Milyen távol? És hová menne? – Csatlakozhatna anyámhoz és a húgomhoz az európai körútjukon. Néhány napon belül indulnak… – Ez a legrosszabb ötlet, amit valaha is hallottam! – kiáltott fel Annabelle. – Azt akarom, hogy maradjon itt, ahol Jeremy tud rá figyelni. Másodszor, garantálom, hogy a te anyád és a húgod nem lesznek elragadtatva… – Jeremyt is velük küldjük. Épp elég ideje van, mielőtt megkezdődik a következő félév, és remek kísérője lesz hármuknak. – Szegény Jeremy… – Annabelle megpróbálta elképzelni öccsét, ahogy a három nőt végigkíséri Európán. – A legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék ilyen sorsot. Simon elvigyorodott. – Valószínűleg rengeteg mindent fog tanulni a nőkről. – És egyik sem lesz kellemes – vágott vissza Annabelle. – Miből gondolod, hogy feltétlenül el kell küldened anyámat Londonból? Lord Hodgeham továbbra is veszélyt jelenthet számára? – Nem – mormolta Simon, és gyengéden felemelte az asszony állát. – Már megmondtam, soha többé nem merészkedik Philippa közelébe. Ha azonban mégis kiderülne, hogy Hodgeham kockázati tényező, jobb szeretném addig elrendezni az ügyet, amíg Philippa távol van. Ráadásul Jeremy azt állítja, hogy anyád nem egészen önmaga, ami érthető, tekintve a körülményeket. Néhány hét utazgatásnak segítenie kell. Az ötletet fontolgatva Annabelle kénytelen volt beismerni, hogy van benne ráció. Philippa régóta nem volt már semmilyen vakáción. Ha pedig Jeremy is vele tart, talán még Hunték társasága is tűrhető lesz. Ami pedig azt illeti, Philippa mit akar… ő túl kábult volt ahhoz, hogy döntést hozzon. Nagyon valószínű, hogy beleegyezik bármilyen tervbe, amit ő vagy Jeremy javasol. – Simon… – kezdte lassan – a véleményemet kéred, vagy csak közlöd, mit határoztál? A férfi fürkész tekintettel nézett rá. – Melyikkel tudnálak jobban rávenni, hogy egyetérts velem? – kérdezte, és halkan felnevetett, amikor az asszony arcáról leolvasta a választ. – Rendben… a véleményedet kérem. Annabelle fanyarul rámosolygott, aztán visszafészkelte magát a vállgödrébe. – Akkor, ha Jeremy beleegyezik… én is bele fogok.

Huszonötödik fejezet

Annabelle nem kérdezte Simont, hogyan fogadta Bertha és Meredith Hunt a hírt, hogy Philippa és Jeremy is csatlakozik az utazáshoz, és tény, hogy egyáltalán nem volt kíváncsi a válaszra. Csak az számított, hogy anyja távol lesz Londontól és mindattól, ami Lord Hodgehamre emlékeztetheti. Annabelle remélte, hogy anyja felfrissülve és megnyugodva tér vissza az útról, készen arra, hogy új életet kezdjen. Az utazás talán még Jeremynek is tartogat élvezeteket, aki izgatottan várta, hogy megláthassa azokat a helyeket, amelyekről az iskolában tanult. Mivel egy hétnél is kevesebb volt hátra az indulásig, Annabelle nagy lendülettel vetette magát a csomagolásba, megpróbálva elképzelni, mi mindenre lehet szüksége anyjának és öccsének egy hathetes utazás alatt. Simon nem is titkolta csodálkozását, amikor meglátta, mennyi mindent pakolt be felesége. Meg is jegyezte, hogy az ember azt hinné, a családnak eddig még felfedezetlen, vad vidékeken kell keresztülvágnia, nem pedig fogadókkal és panziókkal bőven ellátott területen. – Egy külföldi utazás alkalmanként elég kellemetlen lehet – jelentette ki Annabelle, szorgosan pakolva a teás és kekszes dobozokat egy bőrzsákba. Dobozok és csomagok tornyosultak az ágyuk mellett, ahol Annabelle a különböző holmikat takaros oszlopokba rendezte. Többek közt egy gyógyszeres csomag, két pehelypárna és tartalék ágynemű, egy doboz olvasnivaló és előrecsomagolt élelmiszerek szerepeltek a gyűjteményben. Az asszony magasba emelt egy üveg lekvárt, és kritikusan vizsgálgatta. – Az étel egészen más a kontinensen… – Ez igaz – helyeselt Simon komolyan. – A mienktől eltérően arról híresek, hogy ízük is van. – És az időjárás is szokatlan lehet. – Kék ég és napsütés? Ó, azt mindenképp el akarják kerülni, az biztos. Annabelle lesújtó tekintettel válaszolt a gúnyolódásra. – Biztos van jobb dolgod, minthogy engem nézz, ahogy dobozokat bontogatok. – Nincs, amikor a hálószobánkban csinálod. Annabelle erre felegyenesedett, kezét karba fonta, és kacér kihívással nézett férjére. – Attól tartok, kénytelen lesz uralkodni alantas ösztönein, Mr. Hunt. Talán önnek nem tűnt fel, de véget értek a mézeshetek. – A mézeshetek addig nem érnek véget, amíg én nem mondom – közölte Simon, és fürgén elkapta az asszonyt, mielőtt az kitérhetett volna előle. Látványos csókot nyomott az ajkára, majd az ágyra lökte. – Ami azt jelenti, hogy nincs remény számodra. Annabelle kuncogva hadonászott, kapálózott, míg férje egész testével ránehezedett, és ő az ágyhoz szegezve találta magát. – Még rengeteg pakolnivalóm van – tiltakozott, amikor férje elhelyezkedett a combja közt. – Simon… – Említettem már valaha, hogy a fogammal is ki tudom gombolni a ruhádat? Annabelle fojtottan felnevetett, és fészkelődött a férfi alatt, míg ő ráhajolt a ruhája elejére. – Ez nem valami gyakorlatias képesség, ha nem tévedek. – Bizonyos helyzetekben nagyon hasznos lehet. Hadd mutassam meg… Aznap Annabelle már nem sokat pakolt. Végül azonban eljött a nap, amikor Annabelle a házuk küszöbén állva nézte, ahogy anyja és öccse elindul Dover felé, ahol találkozni fog Huntékkal, és ahonnan együtt áthajóznak Calais-ba. Simon mellette állt, kezét a hátán nyugtatva, miközben a hintó befordult a sarkon, és tovarobogott a főúton. Annabelle kissé szomorúan integetett utánuk, azon tűnődve, hogyan fognak azok ketten nélküle boldogulni. Simon behúzta őt a házba, és becsukta maguk mögött az ajtót.

– Így lesz a legjobb – biztosította. – Nekik vagy nekünk? – Minden érintett félnek – szögezte le a férfi, és könnyedén elmosolyodva szembefordult feleségével. – Megjósolhatom, hogy a következő néhány hét gyorsan el fog repülni. Ön pedig nagyon elfoglalt lesz ez idő alatt, Mrs. Hunt, azzal kezdve, hogy ma délelőtt találkozunk az építésszel, aki hozza a ház terveit, aztán döntenie kell két telek közt, amelyeket az ingatlanügynökünk talált Mayfairben. Annabelle a férfi mellkasára hajtotta a fejét. – Hála istennek! Már kezdtem elkeseredni, hogy sohasem hagyjuk ott a Rutledge-t. Nem mintha nem élvezném az ottani kényelmet, de minden asszony saját otthont akar, és… – Elhallgatott, ahogy megérezte, hogy férje a feltűzött hajával játszadozik. – Simon – figyelmeztette –, ne húzd ki a tűket! Túl sok gonddal jár újra feltűzni a hajam, és… – Felsóhajtott, és haragosan meredt a férfira, amikor érezte, hogy kontya meglazul, és hallotta a hajtűk csilingelését, ahogy padlót értek. – Nem tehetek róla – védekezett Simon ártatlanul, és beletúrt a kibomló hajzuhatagba. – Olyan gyönyörű hajad van! – Marokra fogott egy nyalábnyit a selymes tincsekből, és az arcához dörzsölte. – Annyira puha! És virágillata van. Hogy csinálod, hogy ilyen finoman illatozzon? – Szappannal – felelte Annabelle szárazon, és a férfi mellkasához simította az arcát, hogy elrejtse mosolyát. – Ami azt illeti, Bowmanék szappanával. Daisytől kaptam… az apjuk ládaszám küldi New Yorkból. – Mmm. Nem csoda, hogy milliomos. Minden nőnek így kellene illatoznia. – Ujjai köré csavarta a tincseket, és lehajolt, hogy orrával megcsiklandozza az asszony nyakát. – Hol máshol használod még? – suttogta. – Szívesen meghívnálak egy felfedezőútra, de találkozónk van az építésszel, emlékszel? – Az építész várhat. – Ahogy te is – mondta Annabelle szigorúan, bár nevetés kaparta a torkát. – Jóságos isten, Simon, nem mintha ki lennél éhezve. Igazán komoly erőfeszítéseket tettem, hogy kielégítsem az… A férfi szája az ajkára tapadt, s a csók oly forró és csábító volt, hogy minden értelmes gondolat kiröppent Annabelle fejéből. Simon ujjai ökölbe szorultak a hajában, úgy terelte az előszoba falához, nyelve lustán bejárta a száját, addig évődött, lakmározott, míg Annabelle belekábult, és szédülve kapaszkodott férje kabátujjába. Simon fokozatosan szakította el száját, hogy aztán a nyak bársonyos bőrét kezdje finoman kóstolgatni. Olyan dolgokat mormolt, amelyek megdöbbentették Annabelle-t, mert nem virágnyelven fejezte ki magát, hanem egy olyan férfi nyers egyszerűségével, akinek kéjvágya nem ismer határokat. – Minden önuralmam elhagy, ha rólad van szó. Minden percben, amikor nem veled vagyok, csak arra tudok gondolni, amikor benned vagyok. Gyűlölök mindent, ami elválaszt tőled. Az asszony háta mögé nyúlt, és keményen megrántotta a ruháját. Annabelle lélegzete elakadt, ahogy a gombok megadták magukat, és faragott elefántcsont-darabkák röpködtek szerteszét. Simon a szájával elfojtva az asszony hangját, lerángatta a ruhája ujját, és szándékosan rálépett a szoknyája aljára. A meggyötört ruha megadta magát, és a földre omlott. Simon magához húzta az asszonyt, és csuklóját megragadva kezét feszülő ágyékához tette. Annabelle nagyot lélegezve fonta ujjait a keményen meredező hímvesszőre a nadrág szövetén át, és félig behunyta a szemét. – Azt akarom, hogy sikíts, karmolj és elalélj a karomban – suttogta Simon, borostája felkarcolta Annabelle bőrét. – Meg kell hogy érintselek mindenhol… kívül és belül, ameddig csak elér a… – Elhallgatott, és ismét birtokba vette Annabelle száját, és olyan szenvedéllyel csókolta, mintha az asszony íze valami egzotikus ajzószer lenne, amitől megőrül. Annabelle homályosan érzékelte, hogy férje a zsebében kotorászik, aztán mintha vágó mozdulatot tett volna… elvágta a fűző zsinórjait, döbbent rá Annabelle, érezve, hogy a bordáit börtönbe záró szorítás enyhül. Felfogva, hogy Simon a család előszobájában készül elcsábítani, Annabelle hátrább botladozott, és remegőn a férfira mosolygott. Eddig úgy tűnt, Simon mindig ura önmagának, még a leghevesebb szenvedély pillanataiban is képes visszafogni magát. Annabelle sohasem aggódott

amiatt, hogy férje ne lenne gyengéd hozzá… egészen mostanáig. Most majdnem vadembernek látszott, arcát sötétre festette valami ismeretlen indulat. Annabelle szíve fájdalmas erővel dobbant meg, és ő megnyalta kiszáradt ajkát. Nyelvének ideges mozdulata magára vonta Simon figyelmét, aki nyugtalanító intenzitással meredt az ajkára. – A hálószobám… – sikerült Annabelle-nek kinyögnie, és a lépcső felé fordult. Remegő lábbal indult neki a fokoknak, de már az első után érezte, hogy Simon beéri. A férfi elkapta, és maga felé fordította. Mielőtt Annabelle bármit mondhatott volna, izmos karjába vette, és szinte ijesztő könnyedséggel vitte fel a lépcsőn. Simon egyenesen a hálószobába ment vele. Sötét alakja megdöbbentően hatott a halvány, kopott fodrok, szakadt csipkék és a saját, még gyerekkézzel hímzett és később bekeretezett kézimunkái közt. Simon durva mozdulatokkal levetkőztette, és az ágyra fektette. Az ágynemű sima, hűvös érintésű volt, és enyhén dohos attól, hogy oly sokáig nem használták. Férje ruhái hamarosan csatlakoztak az övéihez a padlón, és teste a testére siklott. Annabelle mohón viszonozta férje közeledését, karját az izmos test köré fonta, lábát az első érintésre széttárta. Simon azonnal beléhatolt, egyetlen mély, erőteljes döféssel kitöltve őt, s Annabelle teste megfeszült az erőfeszítéstől, hogy férje kedvére tegyen. Miután már benne volt, Simon pusztítóan sürgető vágya gyengédebbé vált. Olybá tűnt Annabelle-nek, hogy a férfi minden porcikája arra lett tervezve, hogy gyönyört szerezzen neki; kemény izmainak szaténpuha érintése, a mellkasát borító szőr puha csiklandozása a keblén, az illata és az íze, amely elbódította érzékeit. A szinte megsemmisítő intimitástól megrendülve Annabelle érezte, hogy könnyek gyülekeznek a szemében, és Simon halk mormolással nyugtatta még akkor is, amikor egyre mélyebbre, egyre hosszabb lökésekkel nyomult előre, sokkal többet elvéve tőle, mint Annabelle hitte, hogy adni tud. Férje szája az ajkain csapongott, elnyelve ziháló lélegzetét, miközben erős lökésekkel ostromolta, amelyektől megfeszült minden izma. Annabelle remegő ajkakkal zokogott, szavak nélkül esdekelve a megváltásért. Simon végül megkönyörült rajta, s az iramot fokozva olyan magasságokba repítette, ahol még sohasem járt, egyesülésük nyers, túlfűtött és döbbenetes erejű volt. Percekkel később Annabelle ernyedten hevert férje testén, fejét a vállán pihentetve, és megpróbálta kibogozni összezavarodott érzéseit. Sohasem volt még ilyen elégedett, minden idegvégződése gyönyörtől izzott. És mégis, valami újat is érzékelt szeretkezésükben… egy elérhetetlen magasságot, amely ott lebegett még azon is túl, amit az imént együtt átéltek… valami valószerűtlen lehetőséget, amely elérhetetlen távolságra volt. Egy érzést… egy kívánságot… egy kínzó valamit, amelynek még nevet sem tudott adni. Annabelle a szemét behunyva, élvezettel fürdött testük közelségében, mialatt a bizonytalan ígéret jótékony lélekként kísértett a levegőben. Annabelle rendkívül kíváncsi volt a munkára, amely oly sokat követel a férjétől, ezért szerette volna meglátogatni a mozdonygyárat, ám valahányszor megkérte Simont, hogy vigye magával, csak elutasító, kitérő válaszokat és különféle kifogásokat kapott, amelyek célja az volt, hogy távol tartsa őt a gyártól. Felismerve, hogy Simon valamiért nem akarja őt magával vinni, Annabelle még elszántabbá vált. – Csak egy rövid látogatásra – erősködött egyik este. – Nem akarok mást, csak egy kurta pillantást vetni rá. Semmihez sem nyúlok. Az ég szerelmére, azok után, hogy annyiszor végig kellett hallgatnom, ahogy a gyár ügyeiről beszéltek, jogom van hozzá, hogy lássam, nem? – Túlságosan veszélyes – jelentette ki Simon. – Egy nőnek semmi keresnivalója olyan helyen, amely zsúfolva van nehézgépekkel, és ötszáz kilós, boszorkánylevessel teli üstökkel… – Hetek óta próbálsz meggyőzni, hogy milyen biztonságos, és hogy az égvilágon semmi okom aggódni érted, amikor odamész… most meg azt mondod, veszélyes? Simon, felismerve, hogy taktikai hibát követett el, komoran ráncolta a homlokát. – Az, hogy számomra biztonságos, még nem jelenti azt, hogy számodra is az. – Miért nem? – Mert te nő vagy. Annabelle úgy fortyogott, amikor ránézett, mint az imént emlegetett boszorkányleves. – Mindjárt válaszolok erre – morogta –, csak előbb le kell győznöm magamban a késztetést,

hogy jól fejbe vágjalak az első kezem ügyébe kerülő súlyos tárggyal. Simon fel-alá járkált a szalonban, egész tartásán látszódott az elkeseredett tehetetlenség. Végül mogorván megállt a pamlag előtt, amelyen Annabelle üldögélt. – Annabelle, egy látogatás a gyárban olyan lenne, mint amikor az ember benéz a pokol kapuján. A hely biztonságos, amennyire csak azzá tudtuk tenni, de még így is hangos, durva és koszos. És igen, a veszély lehetősége mindig ott leselkedik, és te… – Elhallgatott, a hajába túrt, mintha hirtelen nehézséget okozna neki, hogy az asszony szemébe nézzen. Végül kényszerítette magát, hogy folytassa. – Túlságosan fontos vagy nekem ahhoz, hogy bármi módon kockáztassam a biztonságodat. Az én felelősségem, hogy megvédjelek. Annabelle szeme tágra nyílt. Meghatotta és jócskán meg is lepte a férfi vallomása, hogy fontos neki. Miközben egymást nézték, tudatában volt a különleges feszültségnek… nem kellemetlen, de nyugtalanító feszültségnek. Fejét oldalra biccentve fürkészte férjét. – Nagyon örülök, hogy megvédesz – mormolta –, de nem akarok elefántcsonttoronyba zárva élni. – Megérezve a férfi tusakodását, józanul folytatta. – Többet akarok tudni arról, mit csinálsz olyankor, amikor távol vagy tőlem. Látni akarom azt a helyet, ami oly fontos neked. Kérlek! Simon némán borongott egy pillanatig, és amikor megszólalt, hangja mogorva volt. – Rendben. Mivel nyilvánvaló, hogy addig nem lesz nyugtom, amíg nem teljesítem a kérésed, holnap elviszlek a gyárba. De ne engem hibáztass, ha csalódott leszel. Én figyelmeztettelek, mire számíthatsz. – Köszönöm – mondta Annabelle elégedetten és ragyogó mosollyal jutalmazta férjét, amely azonban megfakult kissé Simon következő szavaira. – Szerencsére Westcliff is meglátogatja holnap a gyárat, így alkalmatok nyílik, hogy jobban megismerjétek egymást. – Milyen kedves! – mondta Annabelle, megpróbálva némi örömet mutatni a hír felett, és ellenállva a kísértésnek, hogy mogorva arcot vágjon. Még mindig nem bocsátotta meg a grófnak a csípős megjegyzéseket, sem azt a jóslatát, hogy ez a házasság tönkre fogja tenni Simon életét. Ugyanakkor, ha Simon azt hitte, hogy visszariasztja a kilátás, hogy egy ilyen nagyképű szamár társaságában kell töltenie a napot, hát nagyot tévedett. Halvány mosolyt erőltetve az arcára, az est hátralevő részében azon elmélkedett, milyen kár, hogy egy feleség nem válogathatja meg, kivel barátkozzon a férje. Másnap késő délelőtt Simon elvitte Annabelle-t a gyárba. Hatalmas épületek sorakoztak egymás mellett, mindegyik tetején kémények erdeje okádta a füstöt, amely ott lebegett a járműtelepek és az őket átszelő utak fölött. A gyár még sokkal hatalmasabb volt, mint Annabelle hitte, és óriási berendezésekkel, hogy Annabelle-nek majdnem elakadt a szava a látványra. Elsőnek a szerelőcsarnokot látogatták meg, ahol kilenc mozdonymotor volt az összeszerelés különböző fázisaiban. A társaság célja az volt, hogy az első évben tizenöt motort gyártsanak, és a következőben megduplázzák azt. Megtudva, hogy a gyár készpénzkiadásai átlagban egymillió font hetente, kétszer akkora tőkésítéssel, Annabelle eltátotta a száját. – Jóságos isten! – nyögte. – Mégis milyen gazdag vagy? Simon sötét szemében nevetés bujkált, ahogy felesége füléhez hajolt. – Elég gazdag, hogy élete végéig ellássam önt csizmával, asszonyom. Másodikként az öntőminta-készítő műhelybe mentek, ahol gondos vizsgálatnak vetették alá az alkatrészek rajzait, és aztán a részletes tervek alapján elkészítették a faprototípusokat. Simon elmagyarázta az asszonynak, hogy később a famintákat használják arra, hogy öntőmintát készítsenek, amit az olvasztott vassal kiöntenek és lehűtik. Az elragadtatott Annabelle egész sor kérdést tett fel az öntési folyamatról, és arról, hogyan működnek a hidrosztatikus gépek és prések, és hogy a hirtelen lehűtött vas miért erősebb, mint a lassan lehűtött. Úgy tűnt, Simon kezdeti aggodalmai ellenére élvezi, hogy végigkalauzolhatja Annabelle-t a gyárépületeken, néha még el is mosolyodott élénk érdeklődésén. Óvatosan bevezette feleségét az öntödébe, ahol Annabelle kénytelen volt rájönni, hogy férje nem túlzott, amikor azt állította, hogy olyan, mintha a pokol kapuján nyerne bepillantást. Ennek semmi köze nem volt a munkásokhoz, akikkel láthatóan jól bántak, sem az épületekhez, amelyek viszonylag rendezettek voltak. Sokkal

inkább magához a munka természetéhez, amely leginkább tébolydára emlékeztetett, ahol füst, mennydörgő hangok és kazánok vörösen izzó torka szolgáltatta a forrongó hátteret a vastag védőruhába öltözött, súlyos kalapácsokat és öntőkanalakat cipelő munkásoknak. Az biztos, hogy az ördögök fél ilyen jól szervezettek sem voltak, amikor munkára indultak. A tűz és acél labirintusában mozogva az öntőmunkások masszív csuklósdaruk és boszorkánylevessel teli üstök alatt bújtak át, és néha megálltak, hogy elengedjék az előttük átsikló óriási acéllemezeket. Annabelle érezte, hogy néhányan kíváncsian felé pillantanak, de a legtöbb munkást túlságosan is lekötötte a munkája ahhoz, hogy megengedhesse magának a figyelemelterelést. Az öntöde közepén több szállítódaru is állt, nyersvasat, hulladékvasat és kokszot emelve a magasba, hogy aztán letegyék a kupolaszerű tartályokban felhalmozott, tíz méternél is magasabb kúpolókemencék tetejére. A vegyes vasat megolvasztották, és hatalmas öntőkanalakba kényszerítették, és formákba öntötték más daruk segítségével. A tüzelőanyag, fém és emberi izzadság szaga súlyosan megülte a levegőt. Annabelle önkéntelenül is közelebb húzódott Simonhoz, miközben nézte, ahogy az olvasztott vas átkerül az üstökből az öntőformákba. A meghajló fém irgalmatlan visítása és nyögései, a gőzgépek riasztó sziszegése, és a hat ember által kezelt hatalmas gőzkalapács visszhangzó dübörgése valósággal mellbe vágta Annabellet, és ő azon kapta magát, hogy összerezzen minden egyes, a fülét érő támadásra. Simon azonnal magához ölelte, miközben barátságosan üvöltözve beszélgetett Mr. Mawerrel, a karimákat gyártó részleg vezetőjével. – Látta már ma Lord Westcliffet? – kérdezte Simon. – Azt tervezte, hogy délben bejön a gyárba… és nem olyan embernek ismerem, aki bárhonnan is elkésik. – Azt hiszem, a gróf a szerelőcsarnokban van, uram – felelte a középkorú férfi izzadt arcát törölgetve a zsebkendőjével. – Fenntartásai vannak az új hengerekkel kapcsolatban, és még egyszer meg akarta vizsgálni őket, mielőtt a helyükre kerülnek. Simon Annabelle-re nézett. – Kimegyünk – mondta neki. – Átkozottul nagy a hőség és a zaj ahhoz, hogy itt várjunk Westcliffre. Annabelle nyomba beleegyezett, megkönnyebbülve, hogy kiszabadulhat a gyár idegtépő lármájából. Azzal, hogy alaposan körülnézhetett, kíváncsisága kielégült, és készen állt a távozásra, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy Westcliff társaságában kell töltenie az időt. Miközben Simon váltott még néhány szót Mawerrel, Annabelle nézte, ahogy a gőzfújtató a hatalmas központi kúpolókemencébe kényszeríti a levegőt. A levegő nyomásától a forró fém a gondosan elhelyezett tartályokba folyt, amelyek mindegyike ötszáz kilónyi olvadt fémet tartalmazott. Egy különösen nagy adag hulladékvasat dobtak be a kemence adagolónyílásán… nyilvánvalóan túl nagyot, mert a munkavezető dühösen üvöltözött a munkással, aki a tartályt töltötte fel. Annabelle szemét összehúzva figyelte őket. Néhány durva figyelmeztető kiáltás után a gőzfújtató ismét működésbe lépett… és ezúttal megtörtént a baj. A fortyogó vas átloccsant az adagolónyílás peremén, és bugyborékoló tűzfolyamként égetett utat a kupola alakú kemence felszínén, néhány cseppje elérte a szállítódarukat is. Simon a mondat közepén elhallgatott, és a részlegvezetővel együtt nézett fel a magasba. – Jézusom! – hallotta Simon hangját, és épp csak futó pillantást tudott vetni férje arcára, mielőtt Simon a földre lökte, és védelmezőn ráborult. Ugyanabban a pillanatban két, sütőtök méretű boszorkányleves-labda hullt a közeli hűtőtartályba, azonnali robbanások sorozatát indítva el. A robbanás hatása olyan volt, mintha valaki erősen gyomron vágta volna. Annabelle-ben bent rekedt a levegő, kiáltani sem tudott. Simon ráborult, vállával mintegy pajzsként védve a fejét. És aztán… Csend. Először úgy tűnt, maga a föld is megszűnt forogni. Annabelle zavarodottan pislogott, hogy kitisztuljon a látása, és kis híján belevakult a tűz ragyogó fényébe, a gépek bizonytalan körvonalai egy középkori regényből kilépő szörnyekként lebegtek előtte. Az időszakos robbanások hője olyan erővel támadott rá, hogy Annabelle attól félt, leégeti a húst is a csontjairól. Apró fémdarabok röpködtek szerteszét a levegőbe, mintha puskából lövöldöznének. Örvénylő mozgás és káosz vette

körül, s mindez döbbenetes némaságba burkolva. Hirtelen nagyot pattant a füle, és a levegő megtelt fémes, sikoltó hangokkal. Felrántották a padlóról. Simon egyetlen erőteljes rántással lendítette álló helyzetbe, s a tehetetlenségi erőnek engedelmeskedve Annabelle a férfi mellkasán kötött ki. Simon mondott valamit… Annabelle majdnem ki is tudta venni a hangját, és ekkor hallani kezdte a kisebb robbanások hangjait és a tomboló tűz moraját, ahogy mohón falta az épületet. Simon arcába bámulva megpróbálta kivenni a szavait, de figyelmét elvonták az arcát és nyakát méhrajként elárasztó fémszikrák forró szúrásai. Inkább ösztönösen, mint a józan észre hallgatva kétségbeesetten hadonászott, mintha így elhessegethetné az apró lángszörnyeket. Simon átlökdöste, rángatta az izzó poklon, közben saját testével próbálta védelmezni. Óriási vízmelegítő tartály görgött feléjük szelíden, szétlapítva mindent, ami az útjába került. Simon átkozódva félrerántotta Annabelle-t, amíg a hordó elgörgött mellettük. Mindenfelé emberek lökdösődtek, nyüzsögtek és kiabáltak, szemük fehérje kifordulva az élni akarástól, ahogy az épület két kijárata felé rohantak. Újabb robbanáshullám remegtette meg az épületet, amelyet durva kiáltások kísértek. Olyan forróság tombolt, hogy nem lehetett levegőt venni, és Annabelle kábultan azon tűnődött, kijutnak-e élve, vagy elevenen megsülnek, mielőtt elérnék az öntöde ajtaját. – Simon! – kiáltotta férje derekába kapaszkodva. – Ha jobban belegondolok… igazad volt. – Miben? – kérdezte a férfi, tekintetét az épület kijáratára függesztve. – Ez a hely tényleg túl veszélyes nekem! Simon lehajolt, és a vállára vette az asszonyt, és térdét szorosan átkarolva cipelte át a felborult daruk és összeomlott gépek közt. Annabelle tehetetlenül lógott a vállán, és a véres lyukakat látva a kabátjában, rádöbbent, hogy a robbanás fémszilánkokkal szórta tele a férfi hátát, amikor az a testével védelmezte őt. Akadályt akadály után legyőzve Simon végre elérte a triplaszéles ajtót, és letette Annabelle-t a földre. Lökdösni kezdte valaki felé, odakiáltva az illetőnek, hogy vigye őt ki. Annabelle sarkon pördült, és látta, hogy Mr. Mawer az. – Vigye ki! – utasította a férfit Simon rekedten. – Meg se álljon, amíg ki nem jut az épület hatóköréből! – Igenis, uram! – A részlegvezető megmarkolta Annabelle karját. Ahogy erővel a kijárat felé vonszolták, Annabelle kétségbeesetten nézett vissza Simonra. – Te mit fogsz csinálni? – Meg kell bizonyosodnom róla, hogy mindenki kijutott. Rémület járta át Annabelle-t. – Ne! Simon, gyere velem… – Öt perc és én is kint vagyok. Annabelle arca eltorzult, és a rémült harag könnyei gyülekeztek a szemében. – Öt perc alatt porig ég az épület! – Menjenek! – mondta Simon Mawernek, és sarkon fordult. – Simon! – sikította Annabelle kétségbeesetten, amikor látta, hogy férje eltűnik az öntödében. A mennyezetet kék lángok emésztették, míg a gépek fémes sikollyal roppantak össze a forróságtól. Az ajtókon füstfellegek tódultak ki feketén gomolyogva, ami különös ellentétet alkotott a fejük felett úszó fehér felhőkkel. Annabelle hamar rájött, hogy hiába igyekszik kiszabadulni Mawer erős markából. Hatalmasat lélegzett a kinti tiszta levegőből, és köhögött, ahogy elkínzott tüdeje próbált megszabadulni a beszívott füsttől. Mawer addig meg sem állt, míg a kavicsos gyalogútra nem ért vele, és ott szigorúan ráparancsolt, hogy el ne merjen mozdulni onnét. – Ki fog jönni – mondta neki kurtán. – Maga maradjon itt, és figyelje, mikor. Ígérje meg, hogy nem mozdul innen, Mrs. Hunt! Számba kell vennem az embereimet, és nincs szükségem arra, hogy még magával is bajlódjak. – Nem mozdulok innen – mondta Annabelle automatikusan, és tekintetét az öntöde kijáratára szegezte. – Menjen csak! – Igenis, asszonyom! Annabelle mozdulatlanul állt a kavicson, kábultan az öntöde ajtajára meredve, miközben körülötte minden mozgásban volt. Férfiak rohantak el mellette inuk szakadtából, míg mások a

sebesültek fölé hajolva próbáltak segíteni. Néhányan, hozzá hasonlóan, szobormereven álltak és üres tekintettel nézték a lángokat. A tűz olyan erővel tombolt, hogy a talaj vibrálni látszott, új és dühös életre kelve, ahogy felemésztette az öntödét. Két tucat ember egy kézi pumpás motort gördített az épülethez. Nyilvánvalóan a közelben tárolták vészhelyzet esetére, mert annyi idő nem telt el, hogy a külső segítség megérkezhetett volna. A férfiak vadul keresték, hol csatlakoztathatnák a bőr szifontömlőt a föld alatti víztartályhoz. A hosszú oldalkarokat megfogva erőteljesen pumpálni kezdtek, elég nyomást kifejtve ahhoz, hogy a motor légkamrája ötvenméteres vízsugarat lövelljen ki a levegőbe. Az erőfeszítés szánalmasan jelentéktelen volt az épületben dúló pokol nagyságához képest. Minden perc, amelyet Annabelle várakozással töltött, évekkel ért fel. Érezte, hogy ajkai néma szavakat formálnak: Simon, gyere ki… Simon, gyere ki… Fél tucat alak támolygott ki az ajtón, arcukat és ruhájukat feketére festette a füst. Annabelle tekintete végigsöpört az arcokon. Felfogva, hogy a férje nincs köztük, a vizet pumpálók felé pillantott. A férfiak a szomszédos épületre irányították a vízsugarat, hogy elárasszák, és így akadályozzák meg a tűz tovaterjedését. Annabelle hitetlenkedve rázta a fejét, amikor rádöbbent, hogy teljesen feladták az öntöde mentését. Átengedték a pusztulásnak minden berendezésével együtt… beleértve azokat is, akik esetleg bennrekedtek az épületben. Nem bírván tovább tétlenül várni, Annabelle átrohant az öntöde másik oldalára, és kétségbeesetten fürkészte a tömeget férje után kutatva. Észrevéve az egyik részlegvezetőt, aki épp a kimenekített embereit vette számba, Annabelle odasietett hozzá. – Hol van Mr. Hunt? – kérdezte élesen, majd meg kellett ismételnie, mire sikerült felhívnia magára a figyelmet. A férfi épp csak rápillantott, és érezhető türelmetlenséggel válaszolt. – Újabb omlás történt odabent. Mr. Hunt az egyik öntőmunkást segített kiszabadítani a romok alól, és azóta nem láttuk. Annabelle ereiben megfagyott a vér az öntödéből áradó perzselő hőség ellenére. – Ha ki tudott volna jönni – mondta remegő ajkkal –, mostanra már itt lenne. Segítségre van szüksége. Be tud valaki menni, hogy megkeresse? A részlegvezető úgy nézett rá, mintha megbolondult volna. – Oda? Az öngyilkosság lenne – jelentette ki, azzal elfordult az asszonytól, és odament egy földre roskadt férfihoz. Lehajolt hozzá, és egy összehajtogatott kabátot dugott a feje alá. Amikor mégis odapillantott, ahol Annabelle-t hagyta, azt kellett látnia, hogy az asszony eltűnt.

Huszonhatodik fejezet

Ha bárki is észrevette, hogy egy nő berohant az épületbe, nem próbálta megállítani. Annabelle a zsebkendőjével eltakarta a száját és az orrát, és úgy haladt egyre beljebb a maró füstben, amitől könnyezni kezdett a szeme. A tűz, amely az öntöde másik végében gyulladt ki, mohó kék, fehér és sárga lángnyelvekkel falta a szarufákat. A perzselő hőségnél is rosszabb volt a zaj; a tűz ropogása, a meghajló fém sikoltása, a gépek roppanása, ahogy a gyerekjáték roppan össze az ember talpa alatt, amikor rálép. A folyékony fém fortyogott, és apró tűzgolyókat köpködött szerteszét. Annabelle egy csomóba fogta a szoknyáját, és Simont szólongatva átbotladozott a térdig érő, parázsló törmeléken, hangja elveszett az őrült kakofóniában. Amikor kezdett kétségbeesni, hogy sohasem fogja megtalálni a férfit, valami mozgásra lett figyelmes. Felsikoltva sietett oda a padlón elnyúló, hosszú alakhoz. Simon volt az. Élt és eszméletén volt, lába fogságba esett egy lezuhanó daru acéltengelye alatt. Amikor megpillantotta Annabelle-t, koromfoltos arca eltorzult az iszonyattól, és félig ülő helyzetbe kínlódta magát. – Annabelle – hörögte, de fuldokló köhögés szakította félbe. – A pokolba, ne… kifelé innen! Mi a fenét művelsz? Annabelle a fejét rázta, nem akarva időt… és levegőt vesztegetni egy vitára. A daru túl nehéz volt mindkettőjüknek, keresnie kell valamit… valami ideiglenes emelőt, hogy levegye Simon lábáról. Égő szemét megtörölve átkutatott egy öntvényekből és törött kövekből álló rakást, és egy másikat is különféle súlyokkal. Mindent olaj- és koromréteg borított, ezért gyakran megcsúszott, ahogy a romok közt mászkált. Egész sor hajtókerék pihent a remegő falnál, némelyik magasabb volt nála. Feléjük indult, és talált is egy halom tengelyt a hozzájuk tartozó rúddal együtt, némelyikük olyan vastag volt, mint az ökle. Az egyik súlyos, olajtól síkos rudat megragadta, és a halomból kirángatva vonszolni kezdte férje felé. Elég volt Simonra pillantania, hogy tudja, ha a férfi tehetné, ott helyben megfojtaná. – Annabelle! – üvöltött rá két köhögőroham közt. – Hagyd el az épületet. Most azonnal! – Nélküled nem – jelentette ki az asszony, egy faékkel ügyetlenkedve, amelyet egy hidrosztatikus dugattyú végére erősítettek. Forgolódva és beszorult lábát rángatva Simon fenyegetések és káromkodások hadával árasztotta el, miközben ő odahurcolta hozzá a faéket, és a daruhoz lökte. – Túl nehéz! – vicsorgott Simon, miközben az asszony a tengelyrúddal bajlódott. – Nem tudod megmozdítani! Menj ki innen! A fenébe, Annabelle… Az erőfeszítéstől nagyokat nyögve a rudat hozzáerősítette a faékhez, és a végét beszorította a daru alá. Minden erejét beleadva lenyomta. A daru szilárdan a helyén maradt. Annabelle elkeseredetten lihegett, addig küzdött az emelővel, míg a rúd tiltakozva recsegni kezdett. Hiába minden… a daru nem mozdult. Hatalmas reccsenés hallatszott, és acélrepeszek repültek szerteszét. Annabelle gyorsan lebukott, és eltakarta a fejét. Erős ütést érzett a karján, olyan erőset, ami a földre küldte. Felkarját égető fájdalom járta át, és ahogy lenézett, felfedezte, hogy egy fémdarabka a húsba fúródott, és a vére patakokban folyik a karján. Simonhoz mászott, és a férfi magához ölelte, hogy megvédje a záporozó fémrepeszektől. – Simon – zihálta Annabelle, és hátrahajolva a férfi füsttől kivörösödött szemébe nézett –, te mindig hordasz magadnál bicskát. Hol van? Simon mozdulatlanná dermedt, ahogy felfogta a kérdés értelmét. Annabelle egy pillanatig úgy látta, fontolóra veszi a dolgot, de aztán a férfi megrázta a fejét. – Nem – krákogta. – Még ha sikerülne is levágni a lábamat, akkor sem tudnál kivonszolni

innen. – Ellökte magától az asszonyt. – Nincs már idő… ki kell jutnod ebből az átkozott öntödéből. – Látva az asszony arcán az elutasítást, arca eltorzult a félelemtől. Nem magát féltette, hanem a feleségét. – Édes istenem, Annabelle – mondta reszelős hangon, immáron könyörögve –, ne tedd ezt! Kérlek. Ha egy kicsit is szeretsz… – Kínzó köhögés rázkódtatta meg a testét. – Menj! Menj! Egy pillanatig Annabelle engedelmeskedni akart neki, ahogy a menekülni vágyás az öntöde égő poklából kis híján legyőzte. De ahogy talpra kecmergett, és lenézett a férfira, aki oly nagy volt és mégis oly védtelen, képtelen volt rávenni magát, hogy csak úgy elmenjen. Helyette ismét felvette a rudat, és visszarakta a faékre, nem törődve a sérült vállába nyilalló fájdalommal. Vér zubogott a fülében, lehetetlenné téve, hogy elválassza Simon kitörését a körülötte remegő épület lármájától. És talán jobb is volt így, mert Simon valósággal őrjöngött haragjában. Csak húzta és nyomta az emelőt, amíg elkínzott tüdeje görcsben rángatózva kapkodott levegőért. Látása kezdett elhomályosulni, de ő maradék erejével is az acélrúdra nehezedett, remélve, hogy sikerül megmozdítania. Hirtelen valaki megragadta hátulról a ruháját. Ha maradt volna még ereje sikítani, biztos megteszi. Annabelle halálra rémülten mozdulatlanná merevedett, ahogy hátrarántották, és valaki lefejtette az ujjait a rúdról. Fuldokolva, zokogva nézett hátra, és egy sovány, sötét alakot pillantott meg. Hűvös hang szólalt meg mögötte. – Felemelem a darut. Ön húzza ki a lábát, amikor szólok. Annabelle felismerte a fölényes hangot, még mielőtt tudatosult volna benne, kinek az arcát látja. Westcliff, gondolta elképedve. Tényleg a gróf volt az, fehér inge tépett és koszos, arca neki is kormos. Ám minden ziláltsága ellenére nyugodtnak és hozzáértőnek tűnt, ahogy intett neki, hogy menjen oda Simonhoz. Könnyedén megemelve az acélrudat, az emelőt ügyesen a daru tengelye alá csúsztatta. Noha csak középmagas volt, sovány teste a hosszú évek kemény erőfeszítéseinek köszönhetően szívós és edzett volt. Ahogy Westcliff hatalmas erővel lefelé nyomta a rudat, Annabelle hallotta a meghajló fém csikorgását, és a daru néhány létfontosságú centit felemelkedett. A gróf rávakkantott Annabelle-re, aki kétségbeesetten rántotta meg Simon lábát, nem törődve a fájdalmas nyögéssel, ahogy kigördült a daru alól. Westcliff nagy puffanással ejtette le a darut, aztán Simon segítségére sietett. Talpra segítette, és vállát a sérült oldala felőli karja alá ékelte, hogy támogassa. Annabelle a másik oldalára került, és összerezzent, amikor a férfi büntetésként fájdalmasan magához szorította. A füst és hőség elborította, állandó köhögés rázta gyenge testét. Ha csak saját magára támaszkodhatott volna, sohasem lett volna képes megtalálni a kivezető utat. Simon brutális erővel rángatta, lökdöste, néha, amikor roncsok akadtak az útjukba, még fel is emelte. Sípcsontját, bokáját és térdét így is fájdalmasan összeverte. A gyötrelmes út egy örökkévalóságig tartott, úgy tűnt, csigatempóban haladnak, miközben az épület remegett és üvöltött körülöttük, mint a sebesült prédára leső vad. Annabelle elméje elködösült. Küzdött, hogy el ne ájuljon, szeme előtt tüzes karikák táncoltak, és a hívogató sötétség ott lebegett közvetlen felette. Sohasem emlékezett arra a pillanatra, amikor füstölgő ruhákban, megperzselődött hajjal és a hőségtől kirepedezett arccal végre kiértek az öntödéből… csak arra tudott visszaemlékezni, hogy számtalan kéz nyúlt felé, és fájdalmasan hasogató lába hirtelen megkönnyebbült, hogy nem kell tovább a saját súlyát cipelnie. Lassan beleomlott valaki karjába, érezte, hogy felemelik, s közben tüdeje mohón dolgozott, hogy minél több friss levegőhöz jusson. Sós víztől csöpögő kendő borult az arcára, és egy ismeretlen kéz a ruhája alá nyúlt, hogy meglazítsa a fűzőjét. Annyi ereje sem volt, hogy érdekelje a dolog. Egyfajta kábulatba esve hagyta, hogy a durva kezek tegyék a dolgukat, és engedelmesen kortyolni kezdte a szájához nyomott fémkanál tartalmát. Amikor Annabelle végül magához tért, pislognia kellett, hogy a nyugtató folyadék szétterjedhessen égő szemgolyóján. – Simon…? – motyogta, és megpróbált felülni. Valaki gyengéden visszanyomta. – Pihenjen még egy percet – hallott egy csikorgó hangot. – A férje rendben van. Egy kicsit viharvert, egy kicsit megperzselődött, de határozottan megmenthető. Szerintem még az átkozott lába sem tört el. Ahogy Annabelle teljesen magához tért, fáradt csodálkozással látta, hogy Westcliff ölében van, félig ülő helyzetben a földön, és a ruhája eleje részben meg van bontva. Ahogy a gróf zord

vonású arcára nézett, látta, hogy napbarnított bőrén fekete csíkok húzódnak, és haja is koszos, borzas. Az általában kifogástalanul festő gróf olyan együtt érzőnek, ziláltnak és majdnem emberinek tűnt, hogy Annabelle alig ismerte fel. – Simon… – suttogta. – Most rakják be a hintómba, miközben mi itt beszélgetünk. Mondanom sem kell, türelmetlenül várja, hogy ön csatlakozzon hozzá. Mindkettőjüket a Marsden-házba viszem… már küldettem orvosért, ott fog várni ránk. – Westcliff egy kicsit feljebb emelte a karjában. – Miért ment be utána? Most nagyon gazdag özvegy lehetne. – A férfi hangjában nem volt gúny, inkább gyengéd érdeklődés, ami megzavarta Annabelle-t. Válasz helyett Annabelle a férfi vállán levő véres sebre nézett. – Ne mozduljon! – mormolta, és törött körmeit használva megragadta a tűvékonyságú fémszilánk végét, amely kikandikált a férfi ingéből. Gyorsan kirántotta, és Westcliff arca megrándult a fájdalomtól. A gróf megszemlélte az elé tartott szilánkot, majd bánatosan megrázta a fejét. – Istenem, észre sem vettem. Az apró fémdarabot a markába zárva, Annabelle óvatosan megkérdezte. – És ön miért ment be, uram? – Amikor tájékoztattak, hogy ön berohant az égő épületbe a férjéért, arra gondoltam, hogy felajánlom a szolgálataimat… talán kinyitom ön előtt az ajtót, vagy félrehúzok az útjából valami akadályt… meg ilyesmi. – Igazán hasznos segítség volt – mondta Annabelle, szándékosan a férfi nyájas hangját utánozva, mire az szélesen elvigyorodott, fehér fogai világítottak koromtól fekete arcában. Westcliff óvatosan segített Annabelle-nek felülni. Karjával a hátát támogatva ügyes, fürge mozdulatokkal bekapcsolta a ruhája elejét, miközben elsorolta a veszteségeket. – Csak két ember veszett oda, és egyet még nem találunk – mormolta. – Kész csoda a katasztrófa méreteit tekintve. – Ez azt jelenti, hogy vége a mozdonygyárnak? – Nem, gondolom, a lehető leggyorsabban újjáépítjük. – A gróf kedvesen nézett a fáradt arcra. – Később majd elmeséli, hogy mi történt, most azonban engedje meg, hogy a hintóhoz vigyem. Annabelle-nek elakadt a lélegzete, ahogy a gróf felállt és a karjába vette. – Ó, erre semmi szükség… – Ez a legkevesebb, amit megtehetek. – Westcliff újra felvillantotta ritka mosolyát, ahogy könnyedén lépdelt vele. – Van mit jóvátennem, ami önt illeti. – Azt akarja mondani, már elhiszi, hogy nem a pénzéért mentem feleségül Simonhoz, hanem mert szeretem? – Valami ilyesmit. Úgy tűnik, tévedtem önnel kapcsolatban, Mrs. Hunt. Fogadja legalázatosabb bocsánatkérésemet. Gyanítva, hogy a gróf nem sűrűn szokott bocsánatot kérni, főleg nem alázatosan, Annabelle a férfi nyaka köré fonta a karját. – Azt hiszem, kénytelen leszek elfogadni – mondta kelletlenül –, mivel megmentette az életünket. A gróf még kényelmesebb helyzetbe igazította Annabelle-t. – Akkor békét kötünk? – kérdezte. – Igen – bólintott Annabelle, és a férfi vállába köhögött. Mialatt az orvos Simonnal foglalkozott a Marsden-ház urának lakosztályában, Westcliff magával vitte Annabelle-t, és személyesen látta el a felkarsebét. Miután kihúzta a fémdarabot, amely félig a húsába ágyazódott, alkohollal lemosta a sebet, mialatt Annabelle visított fájdalmában. Westcliff valami gyógykenőcsöt tett a vágásra, aztán ügyesen bekötözte, végül egy pohár brandyt adott az asszonynak, hogy csillapítsa a fájdalmát. Annabelle sohasem tudta meg, hogy a gróf tett-e valamit a brandybe, vagy csak a kimerültség fokozta az ital hatását, de alig kétujjnyit ivott meg a sötét borostyánszínben ragyogó folyadékból, és máris berúgott, elszédült. Szavai összefolytak,

ahogy közölte Westcliff-fel, hogy mily szerencsés a világ, hogy nem az orvoslást választotta hivatásul, mire a gróf ünnepélyesen elismerte, hogy igaza van. Annabelle tántorogva indult Simon keresésére, de arról a házvezetőnő és két szobalány határozottan lebeszélte. A három nőszemély ragaszkodott hozzá, hogy megmosdassák, és mire Annabelle egyáltalán felfogta volna, mi is történik vele, megfürdették, Westcliff idős édesanyjának szekrényéből kölcsönvett hálóingbe bújtatták, és tiszta, puha ágyba fektették. Alighogy lehunyta a szemét, Annabelle már aludt is. Nem kis bosszúságára, másnap elég későn ébredt, és először nem is tudta, hol van, mi történt. Abban a pillanatban, ahogy gondolatai Simonhoz értek, kikászálódott az ágyból, és a csinos környezettel mit sem törődve úgy, ahogy volt, mezítláb és hálóingben, kisietett a folyosóra. Ott találkozott egy szobalánnyal, aki némiképp meglepődött a kócos hajú, összekarcolt és vörös arcú nő láttán, aki rá nem illő hálóingben volt… és akit hiába sikáltak le alaposan az előző éjjel, még mindig erős füstszagot árasztott. – Hol van? – kérdezte Annabelle minden bevezető nélkül. A szobalány javára legyen mondva, nyomban megértette a kérdést, és a házigazda, folyosó végén levő szobája felé irányította Annabelle-t. Annabelle, a nyitott ajtóhoz érve látta, hogy Lord Westcliff egy hatalmas ágy mellett áll, amelyben Simon ült, hátát egy halom párnának támasztva. Simon felső teste meztelen volt, és napbarnított bőre élesen elütött a hófehér takarótól, amely a derekáig fel volt húzva. Annabelle összerezzent, ahogy meglátta a karját és mellkasát elborító tapaszok sokaságát, és volt némi elképzelése arról, mit kellett átélnie férjének, mire azt a rengeteg fémszilánkot kiszedték belőle. A két férfi elhallgatott, amint észrevették a jelenlétét. Simon tekintete az arcára tapadt, és nyugtalanító intenzitással figyelte. Hirtelen érzelmek láthatatlan áradata töltötte be a szobát, és mindkettejük feszültsége szinte tapinthatóvá vált. Ahogy Annabelle férje kőkemény arcába nézett, úgy érezte, itt nincsenek megfelelő szavak. Ha most bármit is mondana neki, az vagy gyerekes túlzás, vagy ostoba kicsinyítés. Abszurd módon hálás volt Westcliffnek, hogy jelen van, és átmeneti ütközőként szolgál. Először őt szólította meg. – Uram – mondta a férfi arcán lévő vágások és égési sebeket megszemlélve –, úgy fest, mint egy kocsmai verekedés vesztese. Westcliff odalépett hozzá, és a kezét megfogva tökéletes meghajlással üdvözölte, majd meglepte egy gavalléros kézcsókkal. – Biztosíthatom, asszonyom, ha valaha is részt vettem volna kocsmai verekedésben, nem én lettem volna a vesztes. Annabelle erre elmosolyodott, és arra gondolt, hogy huszonnégy órával ezelőtt még ki nem állhatta a férfi öntelt higgadtságát, most meg majdnem kedvesnek tűnt. Westcliff egy gyengéd szorítás után elengedte a kezét. – Engedelmével, Mrs. Hunt, én most visszavonulnék. Minden bizonnyal van egy-két dolog, amit szeretne megbeszélni a férjével. – Köszönöm, uram. Miközben a gróf távozott, és becsukta maga után az ajtót, Annabelle odament az ágyhoz. Simon mogorva képpel elfordította a fejét, merész profilján megcsillant a napfény. – Eltört a lábad? – kérdezte Annabelle rekedt hangon. Simon a fejét rázta, és elmélyülten tanulmányozta a hálószoba virágmintás tapétáját. – Nem lesz semmi baja – felelte a füsttől karcos hangon. Annabelle tekintete végigsiklott rajta, karja és válla kemény izmain, a hosszú ujjakon, a homlokába hulló hajtincsen. – Simon, nem nézel rám? – kérdezte halkan. A férfi szeme résnyire szűkült, ahogy felé fordult, tekintetében harag villant. – Sokkal többet szeretnék tenni, mint hogy rád nézzek. Legszívesebben megfojtanálak. Ostobaság lett volna megkérdeznie, miért, mivel már tudta. Helyette Annabelle magára erőltetett türelemmel várt, míg Simon nagyokat nyelt. – Amit tegnap tettél, megbocsáthatatlan – morogta végül. – Tessék? – nézett rá döbbenten az asszony.

– Ott feküdtem abban a pokolban, és kértem tőled valamit, amiről azt hittem, az lesz az utolsó kívánságom… és te megtagadtad. – Mint kiderült, nem az volt az utolsó kívánságod – felelte óvatosan Annabelle. – Túlélted, és én is, így most minden rendben… – Semmi sincs rendben! – csattant fel Simon, és arca elsötétült a haragtól. – Most már sohasem fogom elfelejteni, milyen érzés volt tudni, hogy ott halsz meg velem, és én semmit sem tudok tenni, hogy megakadályozzam. – Elfordította a fejét, és a nemkívánatos érzelmektől szinte hörögve lélegzett. Annabelle felé nyúlt, de még idejében észbe kapott, és keze ott maradt kinyújtva kettejük közt. – Hogyan kérhetted, hogy hagyjalak ott sebesülten, egyedül? Képtelen voltam rá. – Azt kellett volna tenned, amit mondtam! Annabelle nem rezzent össze, mert megértette, hogy a féktelen harag alatt a rettegés munkál a férfiban. – Te sem hagytál volna ott az öntöde padlóján… – Tudtam, hogy ezt fogod mondani – utálkozott Simon. – Persze, hogy nem hagytalak volna ott. Férfi vagyok. Egy férfinak az a dolga, hogy megvédje a feleségét. – A feleségnek pedig az a dolga, hogy segítse a férjét – vágott vissza Annabelle. – De te nem segítettél – dühöngött Simon. – Csak kínszenvedést okoztál nekem. A fenébe, Annabelle, miért nem engedelmeskedtél? Az asszony nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt. – Mert szeretlek. Simon továbbra sem nézett rá, bár a halk szavak láthatóan megdöbbentették. Nagy keze ökölbe szorult a takarón, ahogy védelmi vonalai látványosan megrepedtek. – Ezerszer is meghalnék, hogy megóvjalak minden bajtól – szólalt meg végül remegő hangon –, és képtelen vagyok elviselni a tudatot, hogy képes lettél volna eldobni az életed ilyen értelmetlen módon feláldozva magad. Annabelle-nek szúrt a szeme, ahogy a férjét nézte, és a végtelen gyengédség és vágy ott sajgott minden porcikájában. – Rájöttem valamire – mondta rekedten –, amikor odakint álltam az öntöde előtt, néztem, ahogy ég, és tudtam, hogy odabent vagy. – Nagyot nyelt, hogy eltüntesse a torkában keletkezett gombócot. – Inkább a karodban halok meg, Simon, minthogy leéljek egy életet nélküled. Az a sok végtelen év… azok a telek és nyarak… évszakok százai, amikor utánad sóvárgok, de sohasem kaphatlak már meg. A tudat, hogy megöregszem, amikor te örökké fiatal maradsz az emlékeimben. – Az ajkába harapott, és megrázta a fejét. A szeme könnyben úszott. – Tévedtem, amikor azt mondtam, nem tudom, hová tartozom. Tudom. Hozzád, Simon. Semmi más nem számít, csak hogy veled lehessek. Mindörökre hozzám vagy kötve, és sohasem fogok engedelmeskedni, amikor azt mondod, hogy menjek el. Szóval – remegőn elmosolyodott –, akár be is fejezheted a panaszkodást, és belenyugodhatsz a dologba. Simon megdöbbentő hirtelenséggel felé fordult, és magához rántotta. – Ó, istenem, ezt képtelen vagyok elviselni! Nem engedhetlek mindennap elmenni, és közben rettegni, hogy történik veled valami, tudni, hogy a maradék józan eszem a te jólétedtől függ. Nem érezhetek így… ez túl sok nekem… ó, a pokolba! Megőrültem és félrebeszélek! Sohasem leszek már hasznára senkinek. Ha valahogy csökkenthetném… ha csak feleennyire szeretnélek… talán képes lennék együtt élni vele. Annabelle reszketegen felnevetett a nyers vallomásra, miközben izzó boldogság járta át. – De nekem az egész szerelmed kell – mondta. Ahogy Simon hátrahajtotta a fejét, hogy ránézzen, az asszonynak elakadt a lélegzete a tekintetétől. Beletelt néhány másodpercbe, mire összeszedte magát. – Az egész szíved és elméd – folytatta ferde mosollyal, majd kihívón lehalkította a hangját. – És az egész tested is. Simon megremegett, és úgy nézett az asszony ragyogó arcára, mintha soha többé nem akarná elszakítani tőle a tekintetét.

– Ez nagyon megnyugtató, tekintve, hogy tegnap még égtél a vágytól, hogy levágd a lábam egy bicskával. Annabelle ajka megrándult, ahogy a férfi a szőrös mellkasát simogatta, játszott a csillogó, fekete fürtökkel. – Az volt a szándékom, hogy a lehető legnagyobb részt megmentsem belőled, és kivigyelek arról a helyről. – Talán hagytam is volna, ha azt hiszem, hogy beválhat a dolog. – Simon megfogta az asszony kezét, és arcát a felhorzsolt tenyérhez simította. – Erős nő vagy, Annabelle. Erősebb, mint hittem. – Nem, az irántad érzett szerelmem ilyen erős. – Félig lehunyt szempillái mögül huncut pillantást vetett a férfira. – Tudod, nem lennék képes csak úgy akárki lábát levágni. – Ha még egyszer kockáztatni mered az életed, bármilyen okból is, megfojtalak. Gyere ide! – Kezét felesége tarkójára csúsztatva Simon közelebb húzta magához. Amikor az orruk már majdnem összeért, nagy levegőt vett. – Szeretlek, a fenébe is! Annabelle évődőn az ajkához súrolta az ajkát. – Mennyire? Simon torkát halk, sóhajszerű nyögés hagyta el, mintha a puha csók erősen hatott volna rá. – Határtalanul. Az örökkévalóságon is túl. – Én jobban szeretlek – mondta Annabelle, és száját a férfi szájára tapasztotta. Olyan teljességérzettel és tökéletes elégedettséggel együtt járó végtelen örömet érzett, amilyet még sohasem tapasztalt. Meleg, lebegő érzés fogta körül, mintha a lelke fényben fürödne. Amikor elhúzódott, Simon tekintetének döbbent ragyogását látva tudta, hogy ő is érezte. – Csókolj meg újra! – kérte valami új, csodálkozó hangon. – Nem, még a végén fájdalmat okozok. A lábadra támaszkodom. – Az nem a lábam – felelte Simon hamis hangon, megnevettetve vele Annabelle-t. – Te perverz alak! – Olyan gyönyörű vagy! – suttogta Simon. – Kívül és belül. Annabelle, hitvesem, édes szerelmem… csókolj meg újra! És ne is hagyd abba, amíg nem szólok. – Igenis, Simon – mormolta Annabelle, és boldogan engedelmeskedett.

Utószó

– Nem, nem az a legjobb rész – mondta Annabelle élénken, és kezében egy halom papírral intett a Bowmanoknak, hogy maradjanak csendben. A három nő Annabelle Rutledge-beli lakosztályában gyűlt össze, harisnyába bújtatott lábukat lógázták, és édes bort ittak. – Hadd olvassam tovább… Amikor megálltunk a Loire-völgyében, hogy megnézzünk egy restaurálás alatt lévő, tizenhatodik századbeli kastélyt, Miss Hunt megismerkedett egy nőtlen angol úriemberrel, Mr. David Keirrel, aki két ifjabb unokatestvérét kísérte el a nagy utazásra. A férfi művészettörténész, aki tudományos munkákat ír erről meg arról, és ő meg Miss Hunt nagyon sok közös társalgási témát találtak. Ami a mamákat illeti – ezentúl így fogom hívni a mamát és Mrs. Huntot, mivel állandóan együtt vannak, és az agyuk is egy srófra jár… – Jóságos ég! – kiáltott fel nevetve Lillian. – Az öcséd mindig ilyen hosszú mondatokat ír? – Csend legyen! – szólt rá Daisy. – Jeremy épp arról akart írni, mit szólnak a mamák Mr. Keirhez. Folytasd, Annabelle! – …azon az egységes véleményen vannak, hogy Mr. Keir rokonszenves és nagyreményű fiatalember… – olvasta Annabelle. – Ez azt jelenti, hogy jóképű? – kérdezte Daisy. Annabelle elvigyorodott. – Határozottan. És Jeremy azzal folytatja, hogy Mr. Keir engedélyt kért, hogy írhasson Meredithnek, és szándékában áll meglátogatni, amikor visszatér Londonba. – Milyen kedves! – kiáltott fel Daisy, és Annabelle felé nyújtotta a poharát. – Tölts még, drágám… inni akarok Meredith jövendőbeli boldogságára. Mindannyian előzékenyen ittak, és Annabelle örömteli sóhajjal tette félre a levelet. – Bárcsak elmondhatnám Evie-nek! – Hiányzik, Evie – mondta Lillian meglepően sóvárgó hangon. – Talán a börtönőrei… bocsánat, a családja hamarosan megengedi, hogy meglátogassuk. – Van egy ötletem – jegyezte meg Daisy. – Amikor apa megérkezik New Yorkból a jövő hónapban, el kell mennünk vele egy újabb látogatásra Stony Crossba. Természetesen Annabelle és Mr. Hunt is kap meghívót a Westcliffhez fűződő barátságuk miatt. Talán kérhetnénk, hogy Evie-t és nagynénjét is vegyék fel a meghívottak listájára. Akkor tarthatnánk egy hivatalos férjvadászgyűlést… nem is beszélve arról, hogy ismét métázhatnánk. Annabelle színpadiasan felnyögött, és egyetlen nagy korttyal eltüntette a borát. – Isten legyen hozzám irgalmas! – A poharat letéve a közeli asztalra, Annabelle a zsebébe nyúlt, és egy apró, papírba csomagolt tárgyat vett elő. – Erről jut eszembe… Daisy, megtennél nekem egy szívességet? – Természetesen – vágta rá a lány, és kihajtogatta a papírt. Arca kíváncsi ráncokba gyűrődött, ahogy meglátta a tűvékonyságú fémdarabot. – Az ég szerelmére, mi ez? – Ezt húztam ki Lord Westcliff vállából az öntödei tűz napján. – Elvigyorodott barátnői elképedt arcán, ahogy meglátták a hosszú acéltüskét. – Ha nem gond, magaddal vinnéd Stony Crossba, és bedobnád a kívánságkútba? – És mit kívánjak? Annabelle halkan felnevetett. – Kívánd szegény öreg Westcliffnek ugyanazt, amit nekem kívántál. – Szegény öreg Westcliff? – horkant fel Lillian, és gyanakodva fürkészte a másik kettőt. – Mit kívántál Annabelle-nek? – faggatta húgát. – Sohasem árultad el nekem. – Annabelle-nek sem mondtam el – mormolta Daisy, és kíváncsi mosollyal nézett Annabelle-re. – Honnan tudod, hogy mi volt az?

Annabelle visszamosolygott rá. – Kitaláltam. – Lábát maga alá húzva előrehajolt. – Most pedig ideje, hogy Lilliannek keressünk férjet. Van is egy meglehetősen érdekes ötletem…

A GABO Kiadó e-könyveiről

A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel e-könyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen. További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is

Julia Quinn Hogyan fogjunk örökösnőt A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon 1. fejezet

melodramatikus – melodrámába (érzelgős, romantikus színműbe) illő „Azt sem bánta, ha ez ugyancsak melodramatikusan hangzik.” Caroline Trent személyes szótárából

Hampshire, Anglia 1814. július 3.

Caroline Trent nem akarta lelőni Percival Prewittot, de lelőtte, és a férfi meghalt. Caroline legalábbis azt hitte, hogy meghalt. Sok vér volt körülötte, annyi biztos. Vér csöpögött a falról, vérfoltos volt a padló, és az ágynemű is meglehetősen véres volt. Caroline nem tudott sokat az orvostudományról, de annyi bizonyos volt számára, hogy aki ennyi vért veszít, az nem maradhat életben. Vagyis nyakig benne volt a pácban. – Ó, hogy az a… – motyogta. Bár úrilány volt, nem mindig nevelkedett úri körülmények között, és előfordult, hogy a beszéde hagyott némi kívánnivalót maga után. – Te ostoba – mondta a földön fekvő testnek. – Miért kellett így rám rontanod? Miért nem hagytál békén? Megmondtam apádnak is, hogy nem megyek hozzád feleségül. Azt is mondtam, hogy akkor se mennék hozzád, ha te volnál az utolsó idióta Nagy-Britanniában. Kis híján toporzékolt dühében. Miért van az, hogy sohasem sikerül pontosan azt mondania, amit akar? – Azt akartam mondani – intézte szavait Percyhez, aki egyáltalán nem meglepő módon nem válaszolt –, hogy egy idióta vagy, és akkor sem mennék hozzád, ha te volnál az egyetlen férfi egész Britanniában, és… ott egye meg a fene. Miért beszélek én hozzád egyáltalán? Hiszen eléggé halott vagy. Most mit tegyek? – töprengett sóhajtva. Percy apja alig két óra múlva hazatér, és nem kell hozzá oxfordi diploma, hogy az ember tudja, Oliver Prewitt nem fog örülni, ha a fiát holtan látja feküdni a padlón. – Kit érdekel az apád? – fakadt ki Caroline. – Az egész miatta van. Ha nem akart volna mindenáron gazdag örökösnőt fogni neked…

Oliver Prewitt volt Caroline gyámja, legalábbis még hat hétig, a huszonegyedik születésnapjáig. A lány a huszadik születésnapja, 1813. augusztus 14-e óta számlálta a napokat 1814. augusztus 14-ig. Már csak negyvenkét nap. Negyvenkét nap, és a kezébe veheti a sorsa irányítását. Arra gondolni sem akart, hogy mennyivel rövidítették meg Prewitték az örökségét. Az ágyra dobta a pisztolyát, és csípőre tett kézzel lenézett Percyre. És akkor a férfi kinyitotta a szemét. – Ááááá! – kiáltott fel Caroline, és a pisztolyáért ugrott. – Ro… – szólalt meg Percy. – Ki ne mondja! – figyelmeztette Caroline. – Még nálam a pisztoly. – De nem használná – mondta a férfi, aztán köhögött egyet, és megfogta a vérző vállát. – Már elnézést, de a bizonyítékok nem erre utalnak. Percy összeszorított fogakkal, dühödten káromkodott, majd haragos pillantást lövellt Caroline felé. – Megmondtam az apámnak, hogy nem akarom feleségül venni magát – sziszegte. – Még elképzelni is borzalmas! Életem végéig magával kellene lennem? Biztos megőrülnék. Feltéve, hogy nem öl meg előbb. – Ha nem akart feleségül venni, akkor nem kellett volna lerohannia. Percy megvonta a vállát, de felüvöltött, mert annyira fájt a mozdulat. A dühtől remegett a hangja, amikor megszólalt: – Elég sok pénze van, de mégsem hiszem, hogy megérné. – Legyen olyan jó, mondja meg ezt az apjának – vágta oda Caroline. – Azt mondta, kitagad, ha nem veszem feleségül magát. – Maga meg a nyomorúságos életében először képtelen volt szembeszegülni vele? Percy felhorkant a nyomorúságos szó hallatán, de annyira gyenge volt, hogy semmit sem tudott mondani. – Elmehetnék Amerikába – motyogta. – Magánál még a vademberek is jobbak. Caroline nem törődött vele, mit mond a férfi. Nem állhatták egymást azóta, hogy a lány másfél évvel korábban a Prewitt-házba került. Percyt az apja irányította, és csak akkor költözött a fiúba élet, amikor az apja elment otthonról. Sajnos, ez az élet is meglehetősen kisszerű volt, és Caroline szerint unalmas is. – Azt hiszem, most meg kell mentenem – mondta a lány mérgesen. – Nem fogok maga miatt akasztófára jutni. – Nagyon kedves. Caroline kivett egy párnát a huzatából, felhasogatta az anyagot – kiváló minőségű lenvászon, gondolta, nyilván az ő pénzéből vették –, és nyomókötést rakott Percy sebére. – El kell állítanunk a vérzést. – Mintha lelassult volna – mondta Percy. – Átment magán a golyó? – Nem tudom, pokolian fáj, de fogalmam sincs. Akkor kellene jobban fájnia, ha átmegy, vagy ha bent marad a golyó? – Gondolom, mindkettő elég fájdalmas – mondta Caroline, és felemelte a kötést, hogy megvizsgálja a sebet. Óvatosan megfordította a férfit, és megnézte a hátát is. – Azt hiszem, keresztülment. Hátul is van a vállán egy lyuk. – Kétszer is megsebesített. – Becsábított a szobájába azzal az ürüggyel, hogy meg van fázva, és kér egy csésze teát – csattant fel a lány –, aztán próbált megerőszakolni. Mégis, mit várt ezek után? – Mi a fenének hozott magával pisztolyt? – Mindig van nálam – felelte Caroline. – Azóta, hogy… mindegy. – Úgysem tettem volna meg – motyogta Percy. – Honnan tudhattam? – Hát… az az igazság, hogy sohasem kedveltem magát. Caroline a szükségesnél talán kicsivel erősebben nyomta oda a kötést Percy vérző vállához. – Az örökségemet – mordult fel – viszont nagyon is kedveli maga meg az apja. – Azt hiszem, jobban utálom magát, mint amennyire az örökségét szeretem – morogta Percy. – Mindent jobban tud, még csak nem is csinos, a nyelve meg, akár a kígyóé.

Caroline fanyarul elmosolyodott. Hogy éles a nyelve, arról nem tehet. Hamar megtanulta, hogy az esze az egyetlen, amely megvédi a rémséges gyámoktól, akiket az apja halála, azaz tízéves kora óta el kellett viselnie. Először jött George Liggett, az apja első unokatestvére. Nem volt annyira rossz ember, de fogalma sem volt arról, mihez kezdjen egy kislánnyal. Egyszer, egyetlenegyszer rámosolygott, azt mondta, örül, hogy találkoztak, aztán egy nevelőnő és egy dajka gondjaira bízta vidéken. És utána nem vett róla tudomást. George azonban meghalt, és a következő gyám az ő unokatestvére lett, aki sem Caroline-nal, sem az apjával nem állt rokonságban. Niles Wickham, a vén zsugori úgy gondolta, a gyámleánya jó lesz szolgálónak. Azonnal hosszú listát állított össze Caroline tennivalóiról. A lány takarított, vasalt, fényesített, súrolt és söpört. Egy dolgot nem tudott csinálni: aludni. Nilesnak azonban a torkán akadt egy csirkecsont, elvörösödött, levegő után kapkodott, és meghalt. A bíróság bajban volt, nem tudták, mit kezdjenek Caroline-nal. Tizenöt éves volt, túlságosan jól nevelt és gazdag ahhoz, hogy árvaházba dugják, így Niles másod-unokatestvérét, Archibald Prewittot nevezték ki gyámjának. Archibald nagy kujon volt, és igencsak vonzónak találta Caroline-t, aki akkor már fegyvert hordott magánál. Archibaldnak azonban gyenge volt a szíve, így Caroline-nak mindössze fél évet kellett kibírnia, és máris temetésre ment. Ezután a férfi öccse, Albert lett a gyámja. Albert sokat ivott, verekedett is, Caroline akkor tanult meg gyorsan futni, és jól elrejtőzni. Míg Archibald mindig fogdosni akarta, Albert egy ócska részeges alak volt, de fájdalmasakat tudott ütni. Caroline már messziről megérezte az italszagot. Ha Albert józan volt, soha nem emelt kezet rá. Sajnos csak ritkán volt józan, és az egyik részeg randalírozása közben megrúgta a lovát, az meg nem késlekedett visszarúgni. A fejét találta el. Caroline addigra már egészen hozzászokott, hogy folyton költözik, így aztán, amikor a doktor letakarta Albert arcát egy lepedővel, ő már össze is csomagolt, és várta a törvényszék döntését, hogy hová menjen. Hamarosan Albert öccséhez, Oliverhez, és annak fiához, a jelenleg éppen vértócsában fekvő Percyhez került. Oliver eleinte az addigi legjobb gyámjának tűnt, de Caroline hamar rájött, hogy a férfit csak a pénz érdekli. Amikor megtudta, hogy gyámleánya nagy vagyon örököse, eldöntötte, nem engedi ki a keze közül sem a lányt, sem a pénzét. Percy csak néhány évvel volt idősebb Caroline-nál, és Oliver kijelentette, hogy össze kell házasodniuk. A leendő pár egyik tagja sem volt elragadtatva az ötlettől, és ezt meg is mondták neki, de Olivert ez nem érdekelte. Addig piszkálta Percyt, amíg igent mondott, aztán Oliver nekilátott, hogy a lányt meggyőzze, legyen a Prewitt család tagja. A „meggyőzés” abból állt, hogy kiabált vele, verte, éheztette, bezárta a szobájába, és végül megparancsolta Percynek, ejtse teherbe Caroline-t, hogy kénytelen legyen hozzámenni feleségül. – Inkább legyen törvénytelen gyerekem, mint egy Prewitt – morogta Caroline. – Mit mondott? – kérdezte Percy. – Semmit. – Azt tudja, hogy el kell innen mennie? – váltott hirtelen témát Percy. – Higgye el, ez teljesen világos számomra. – Az apám azt mondta, ha nem ejtem magát teherbe, majd ő fogja megtenni. Caroline kis híján elhányta magát. – Tessék? – kérdezte remegő hangon. Olivernél még Percy is jobb, gondolta. – Nem tudom, hová mehetne, de a huszonegyedik születésnapja előtt jobb, ha eltűnik. Mikor is lesz? Nemsokára, úgy tudom. – Hat hét múlva – suttogta Caroline. – Pontosan mához hat hétre. – El tud menni valahová? – Úgy érti, hogy elrejtőzni? Percy bólintott. – Kénytelen leszek, nem? Ám ahhoz pénz is kell. Van egy kis tűpénzem, de a születésnapomig nem tudok hozzáférni a vagyonomhoz. Percy nyüszített, miközben Caroline lehámozta a kötést a válláról. – Tudok adni valamennyit – mondta.

– Vissza fogom fizetni. Kamatostul. – Jó, akkor még ma éjjel el kell mennie. Caroline körülnézett. – De ez a felfordulás… Fel kell mosnunk a vért. – Nem, hagyja csak. Jobb, ha apám úgy tudja, azért hagytam magát megszökni, mert rám lőtt, mintha azért, mert nem sikerült végrehajtanom a tervét. – Egyszer valamikor szembe kell majd szegülnie az apjával. – Ha maga elmegy, könnyebb lesz. Van egy nagyon helyes lány a harmadik városban, neki szeretnék udvarolni. Csöndes, engedelmes lány, és nem olyan sovány, mint maga. Caroline máris sajnálta a szegény lányt. – Remélem, sikerülni fog – hazudta. – Maga nem reméli, de engem ez nem érdekel. Komolyan mondom, nem fontos, mit gondol, ha elmegy innen. – Tudja, Percy, pontosan így érzek én is magával kapcsolatban. Percy meglepő módon először mosolyodott el másfél év óta, amióta Caroline ott lakott, és a lány mintha kicsit megenyhült volna a vele majdnem egykorú férfi iránt. – És hová megy? – kérdezte Percy. – Jobb, ha nem tudja, mert akkor az apja nem tudja magából kiverni. – Okos. – Amúgy fogalmam sincs. Nincsenek rokonaim, ezt tudja, hiszen ezért kerültem magukhoz. Tíz éven át megvédtem magam a velem törődő gyámjaimtól, ezért azt hiszem, hat hétig kibírom a nagyvilágban is. – Ha csak egyetlen nő képes erre, az maga lesz. – Percy, ez bók akart lenni? – Egyáltalán nem annak szántam. Melyik férfinak kellene olyan nő, aki egész jól megvan nélküle is? – Annak, aki egészen jól lenne az apja nélkül is – vágott vissza Caroline. Percy az íróasztala felé intett a fejével. – Nyissa ki a felső fiókot… nem, azt ott, jobbra. – Percy, hiszen ezek alsóneműk! – kiáltott fel Caroline, és gyorsan bevágta a fiókot. – Akarja, hogy adjak kölcsön pénzt, nem? Oda rejtettem. – Ide senki sem akarna benézni, az szent igaz – mondta a lány. – Talán, ha gyakrabban fürdene… – Te jó ég! – kiáltott fel Percy. – Alig várom, hogy kitegye a lábát innen. Maga, Caroline Trent az ördög lánya. Olyan, mint a pestis, mint egy… egy… – Ugyan, fogja már be! – vágta oda Caroline, és újra kihúzta a fiókot. Ő sem kedvelte Percyt, de azt senki sem szereti, ha kígyót-békát kiabálnak rá, pestisnek nevezik, olyannak, akitől vérré válnak a folyók. – Hol a pénz? – förmedt rá a férfira. – A harisnyámban… nem, a feketében… nem abban a feketében. Igen, ott, amellett… igen, az. Caroline végre megtalálta a kérdéses harisnyát, és kirázott belőle néhány bankót és pénzérmét. – Te jó ég, Percy, itt legalább száz font van! Honnan van ennyi pénze? – Egy ideje már spórolok, néha pedig elemelek pár érmét az apám íróasztaláról. Ha nem csenek el egyszerre túl sokat, nem veszi észre. Ezt Caroline alig hitte, hiszen Oliver Prewitt annyira odavolt a pénzért, hogy csodálta, nem lett a bőre színe is olyan, mint az egyfontos bankóé. – A felét elviheti – mondta Percy. – Csak a felét? Ne butáskodjon már, Percy. Hat hétig kell bujkálnom. Lehetnek váratlan kiadásaim. – Nekem is. – De hiszen magának van fedél a feje fölött! – Nem sokáig, ha az apám rájön, hogy hagytam elmenni. Caroline-nak ezt be kellett látnia. Az biztos, hogy Oliver Prewitt nem lesz megelégedve a fiacskájával. A lány visszadugta a pénz felét a harisnyába. – Akkor – mondta, és a zsebébe rakta a saját részét –, a vérzés elállt?

– Nem fogja senki gyilkossággal vádolni, ha emiatt aggódik. – Biztos nehéz lesz elhinnie, Percy, de nem akarom, hogy meghaljon. Nem akarok magához menni feleségül, és azt sem bánom, ha soha többé nem látom, de azt nem akarom, hogy meghaljon. Percy furán nézett rá, Caroline pár pillanatig azt hitte, a fiú legalább annyira kedveset fog mondani, mint ő az imént. Percy azonban csak felmordult. – Igaza van. Nehéz elhinni. Caroline abban a pillanatban úgy döntött, minden érzelgősséggel felhagy, és elindult kifelé. A keze már a kilincsen volt, amikor megszólalt: – Hat hét múlva találkozunk… majd jövök az örökségemért. – És megadja a kölcsönt. – Igen, és megadom a kölcsönt. Kamatostul – tette hozzá Caroline, még mielőtt Percy megszólalhatott volna. – Rendben. – Egyébként – mondta Caroline, inkább saját magának – lehet, hogy megoldhatom úgy is az ügyeim intézését, hogy ne kelljen találkoznom magukkal. Egy ügyvéd intézhetné helyettem, és… – Az még jobb volna – vágott a szavába Percy. Caroline nagyot sóhajtott, és kiment a szobából. Hiába, Percy nem változik. Durva, önző, és még ha kicsit kedvesebb is az apjánál, attól még egy faragatlan tuskó. A lány végigsietett a sötét folyosón, majd fel a lépcsőn, a szobájába. Különös, gondolta, hogy a gyámjaim mindig a padlásszobát adják nekem. Oliver még a többinél is rosszabb volt, egy alacsony mennyezetű, poros lyukba dugta. Nem tudta azonban kedvét szegni, mert Caroline imádta a kis szobáját. Közelebb volt az égbolthoz. Hallotta az eső kopogását a tetőn, látta, ahogy kirügyeznek a fák tavasszal. Az ablaka alatt madarak fészkeltek, a párkányon mókusok szaladgáltak. Miközben a legbecsesebb holmiját egy zsákba rakta, kinézett az ablakon. Nem voltak felhők, teljesen tiszta volt az ég. Valahogy illett a mai éjszakához a csillagfény. Caroline-nak nem sok emléke volt az anyjáról, de felidézte, ahogy nyári estéken az ölében ül a kertben, és felnéznek a csillagokra. – Nézd csak azt ott – súgta Cassandra Trent. – Azt hiszem, az a legfényesebb csillag. És látod, az a Nagymedve. – A csillagnézés általában azzal végződött, hogy Cassandra azt mondta: – Minden csillag különleges. Tudtad? Egyformának néznek ki, de mindegyik egyedi és különleges, éppen úgy, mint te. Te vagy az egész világon a legkülönlegesebb kislány. Ezt soha ne felejtsd el! Caroline még túl kicsi volt ahhoz, hogy tudja, az anyja haldoklik, most azonban bármennyire el volt keseredve, hiszen az utóbbi tíz év éppen elég okot adott neki az elkeseredésre, felidézte az anyja utolsó ajándékát. Csak fel kellett néznie az égre, és máris béke költözött a szívébe. Ha egy csillagot látott pislogni, biztonságban érezte magát. Talán nem annyira, mint az a hajdani kislány az anyja ölében, de a csillagok legalább reményt adtak neki. Ha ők kibírják, neki is ki kell bírnia. Még egy utolsó pillantást vetett a szobájára, nem hagyott-e valamit hátra, majd néhány faggyúgyertyát még bedobott a zsákjába, hátha szüksége lesz rá, és kisietett. A ház csöndes volt, a szolgálók kimenőt kaptak, minden bizonnyal azért, hogy ne legyen tanúja annak, amikor Percy rátámad. Oliver valóban nagyon előrelátó volt. Caroline csak azon csodálkozott, miért nem alkalmazta a taktikáját már előbb. Eredetileg talán azt gondolta, anélkül is ráveheti, hogy menjen feleségül Percyhez, hogy annak meg kelljen erőszakolnia őt. Most azonban, hogy közeleg a huszonegyedik születésnapja, kezdett kétségbeesni. És így volt ezzel Caroline is. Úgy érezte, meghalna, ha hozzá kellene mennie Percyhez, és azt sem bánta, hogy ez ugyancsak drámaian hangzik. Annál, hogy élete végéig minden nap látnia kelljen, csak az tűnt rosszabbnak, hogy kénytelen legyen hallgatni őt. Éppen ment a bejárati ajtó felé, amikor meglátta egy kisasztalon Oliver két nagy gyertyatartóját. Egész héten ezekről kárált. Hogy ezüstből készült, és a legfinomabb mestermunka. Caroline morgott, hiszen tudta, Oliver nem engedhetett volna meg magának ezüst gyertyatartót, mielőtt az ő gyámja lett. Azért ez különös, gondolta. Ő szívesen megosztotta volna a vagyonát, sőt akár oda is ajándékozta volna, ha talál egy családot, akik szeretik, és akiknek számít. Olyanok, akik többet

látnak benne, mint cselédet vagy bankszámlát. Caroline hirtelen gondolattól vezérelve kivette a méhviasz gyertyákat a tartóból, és helyettük odatette a két faggyúgyertyát. Ha szüksége lesz az út során világításra, akkor inkább az édes illatú méhviasz gyertya legyen, amelyet Oliver magának tett félre. Kisietett az ajtón, és hálát adott azért, hogy meleg az éjszaka. – Nagyon jó, hogy Percy nem télvíz idején vetette rám magát – motyogta, ahogy lépteit szaporázta az úton. Jobban szeretett volna lovagolni, hiszen úgy gyorsabban elkerülhetne Hampshire-ből, de Olivernek csak két lova volt, azokat pedig befogta a hintójába, amikor elment az urasághoz a heti kártyapartira. Caroline próbálta a dolgok jó oldalát nézni, és arra gondolt, gyalog sokkal könnyebben el tud rejtőzni. Lassabban fog haladni, az biztos, és ha netán útonállókkal találkozna… Megborzongott. Feltűnő jelenség az egyedülálló nő, ráadásul a világosbarna haja csillogott a holdfényben, bár a haját jórészt főkötő fedte. Fiúruhába kellett volna öltöznie, de nem volt elég ideje. Úgy gondolta, a part mentén kellene haladnia a legközelebbi kikötőig. Az nem lehet olyan messze. Tengeren gyorsabban tud majd utazni, azt akarta, hogy elég messze legyen ahhoz, hogy Oliver ne találja meg hat hétnél előbb. Igen, a parton kell haladni, a főbb útvonalakat kerülve, mert ott biztos meglátja valaki. Délnek fordul, és egy mezőn fog átvágni. Tudta, Portsmouth-ig csak tizenöt mérföld az út, és ha egész éjjel gyalogol, ráadásul gyorsan megy, reggelre ott lehet. Ott aztán jegyet vesz egy hajóra, és elutazik Anglia valamelyik távoli vidékére. Nem akarta elhagyni az országot, hiszen hat hét múlva hozzájuthat az örökségéhez. De addig mit csináljon? Olyan régen nem járt már emberek között, hogy azt sem tudta, alkalmas-e valami jobb munkára. Jó társalkodónő lehetne, gondolta, de hat hét kell ahhoz is, hogy egyáltalán állást találjon. És akkor… nem volna tisztességes elvállalni, aztán néhány hét múlva odébbállni. Tudott főzni, és a gyámjai tettek róla, hogy takarítani is tudjon. Talán valami eldugott fogadóban dolgozhatna koszt-kvártélyért. Buzgón helyeselt magában. Nem túl vonzó lehetőség idegenek után takarítani, de a következő néhány hétben ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Mindegy, minél messzebb kell jutnia Hampshire-től és a szomszédos megyéktől. Megfelelne valami munka egy fogadóban, csak annak messze kell lennie Prewittéktől. Megszaporázta a lépteit Portsmouth felé. Puha és száraz volt a fű a lába alatt, a fák eltakarták a főút felől. Ilyenkor éjjel nem volt nagy forgalom, de az ember nem lehet eléggé óvatos. Sietve lépdelt, csak a saját lába dobogását hallotta. Vagyis… Mi volt ez? Megfordult, de semmit sem látott. Hevesen dobogott a szíve, megesküdött volna, hogy valami zajt hallott. – Csak egy sündisznó – suttogta maga elé. – Vagy talán nyúl. – Nem nyugodott azonban meg, mert egyetlen állatot sem látott. – Csak menj tovább – mondta fennhangon. – Reggelre Portsmouth-ban kell lenned. Újra szaporán lépdelt, már lihegett is. Megint megfordult, és ösztönösen a pisztolyáért nyúlt. Ezúttal biztos volt benne, hogy hallott valamit. – Tudom, hogy ott van – mondta magabiztosabban, mint ahogy érezte magát. – Fedje fel az arcát, különben gyávának vélem. Bokor rezzent, majd egy férfi jelent meg a fák között. Talpig feketébe volt öltözve, még a haja is fekete volt. Magas, széles vállú, és olyan félelmetesnek nézett ki, amilyet Caroline még soha nem látott. És a pisztolyát egyenesen Caroline szívének szegezte.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.